Összeszoruló szívvel figyelem a fiút, aki napról napra egyre nagyon, erősebb, céltudatosabb, sőt makacsabb. Tombol benne a tettvágy, vadász akar lenni, tanulni akar, harcolni akar. Féltem őt. Kétszáz éven keresztül dajkáltam reménykedve, néha remény vesztve a testét, és vártam egy csodára, ami végül derült égből villámcsapásként érkezett. De nem csak vártam, a babérjaimon ülve, mert a magam módján mindent kipróbáltam. Ha csak fél füllel is hallottam, hogy új boszorkány van átutazóban a városon, felkeresetem, megkerestem mindet, kértem, könyörögtem, zsaroltam, de semmi sem segített. Egyik sem tudta feloldani az átkot, és visszaadni a fiamat, úgyhogy végül nem maradt más, csak a várakozás és az ima. Hogy kihez? Néha én sem tudtam. Valakihez odafent. Bárkihez, aki meghallgat. És végül valóban meghallgatásra talált a sok fohász. Nem tudom azóta sem, hogy mi változott közel két évtizeddel ezelőtt, de Ezra végre valahára újra kinyitotta a szemeit, újra képes volt járni, beszélni, megölelni. Felcseperedni. És ezzel együtt én is elkezdtem újra élni.
Azelőtt csak tengődtem, és őrködtem a fiam mellett. Nem tehettem mást. Egyszer már elvesztettem egy kislányt, elvesztettem egy családot, amely kitagadott miatta, és elvesztettem Daudot, aki bár a maga módján élt a nagyvilágban, de nem az volt, aki régen. Nem az volt, akinek ismertem. Fiatal csitriként tényleg úgy éreztem, úgy hittem, hogy szeretem azt a férfit. Ez az érzés hamar átcsapott gyűlöletbe, amint láttam, mi lett belőle, és miatta elveszítettem a második gyermekemet is. Egy pusztító szörnyeteg lett, aki tetteivel ránk hozta a veszélyt, így a sértett boszorkány haragja végül ránk sújtott le, pedig mi semmit nem tettünk ellene. Sokáig haragudtam rá, de idővel ez is elmúlt, lecsillapodott, és csak némi csalódottság maradt utána. És most a fia a nyomdokaiba akar lépni. Féltem őt, de nem tilthatom meg neki. Túlságosan szeretem ahhoz, hogy korlátozni akarjam. Talán tényleg jót fog tenni nekünk a szembesítés. Ha kiderül végre az igazság ennyi év után. Daud is megváltozott időközben. Az egy évszázaddal ezelőtti énjére nem mertem volna rábízni a fiunkat. Nem engedtem volna, hogy a nyomdokaiba lépjen, hogy olyanná váljon, mint ő. De változnak az idők, és mind változunk. Daud látszólag lépésről lépésre igyekszik jóvátenni a régi hibáit, Ezra pedig felnőtt, akármilyen nehéz is ezt elfogadnom. Az én szememben ő még mindig az a kisfiú, akit közel kétszáz évig dédelgettem és vigyáztam. Ilyen hosszú idő után nehéz tudomásul venni, hogy immár a saját útjait akarja járni. De egyszer mindennek eljön az ideje. A jövőtől és a közelgő találkozástól kicsit izgatottan fogok bele a csomagolásba, készen arra, hogy kövessem Ezrát New Orleansba.