I 'm know you but why ?

Klaus & Jace

Olyan különös és furcsa érzés kerített hatalmában, valamiért azt éreztem, hogy meg kell bíznom az előttem álló férfiban, aki bármikor kiolthatja az életemet, elég pusztán az, ha kitépi a szívemet, vagy megharap és nem ad a véréből... De valamiért nem féltem tőle, és... Olyan volt, mintha az apám állt volna előttem, de hogy miért? Még magam sem tudom, de lehet hogy ismerem már régebbről, csak törölve lettek az emlékeim... Nem tudom, de remélem hogy hamar visszakapom azokat az emlékeket.
- Jól van, de akkor miért? miért pont engem választottál, hisz rajtam kívül még sokan kerültek erre a sorsa... - Olyan, mintha az apám korholna le, azért mert rossz fát tettem a tűzre, és rémisztő, de hallgatok rá. Bár abban van valami, hogy egy őshibrid nem cselekszik szánalomból, mert bármit megtehet, hisz hatalmas az ereje... De vajon miért jött ide? Mit akar elérni ezzel a látogatással? Lehet valamilyen konkrét célja, vagy csak... nem azt a lehetőséget kizártam, hogy a Kathy-nek írt levélről lenne szó, mert ezt már letisztáztuk...
- Nem tehetek róla, még kérdések sora van hátra... - mondom neki sóhajtva, és tényleg így van, még annyi kérdésem lenne hozzá, amikre választ szeretnék kapni. De ő csak megrázza  fejét és cipője orrát kezdi figyelni, vajon... Áhh nem tudom, hogy mire kéne gondolnom, talán a cipője orra érdekesebb, mint az állítólagos fia? De nem szemtelenkedek vele, mert... nem lenne helyes.
- Mire? - csúszik ki a kérdés a számon, hisz mire kérne várnom? Majd elém lép, és megérinti mindkét vállamat a tenyerével, majd tekintetemet keresi, és belenéz... - Annak örülnék. - mosolygok á vissza.
Jelenleg nem volt több számomra, mint egy idegen, akivel ezelőtt még sose találkoztam, és az igazat megvallva ezek szerint kimaradt az életemből egy olyan személy, aki elmondása szerint nagyon fontos nekem, hisz én nem neveznék akárkit apámnak, de... Vajon sikerülni fog neki, hogy visszahozza az emlékeimet? Én apámnak az apámat tekintem, aki állandóan bántott, megvert és megalázott, mindig is Paul-t szerette és nem engem, már annyira szerette, hogy őt akarta örökösének, nem pedig engem.
Majd a szemeimbe néz mélyen, és én nem kapom el a pillantásom, hanem várom, hogy mi fog következni, és hirtelen emlékképek jelennek meg a fejemben, olyan emlékképek, amelyekben ő és én szereplek. Voltak vicces és kevésbé vicces jelenetek, de... Már kezdek emlékezni, most már... Tudom, hogy ő az én apám...
Majd mikor kérlel, hogy emlékezzek, csak elmosolyodom, rengeteg emlékkép pörög át az agyamon, de mintha az a gát, ami ezeket meggátolta, kezdene halványodni. Emlékszem mindenre... - Apám! - Mondom neki, majd szorosan magamhoz ölelem, olyan erősen, ahogyan csak tudtam, és... jól esett végre emlékezni, hogy ki is volt ő nekem... - Nagyon hiányoztál már... - mondom neki, és nem épp férfias dolog  asírás, de már az kerülget...

Régen történt mindez, én pedig már azt sem tudom, hogy mit mondjak. Felnőtt férfivé cseperedett, régen volt már az, mikor kisfiú volt. Megkönnyebbültem azonban a levél láttán, mivel úgy gondoltam, hogy ő itt a fiam, és életben van. Még ha nem is vérszerinti, de számomra ő ugyanolyan, mint Marcel. Illetve… annál sokkal több, mivel Marcel csak kihasznált. Kissé bánom, hogy nem hagytam őt ott az apjának.
- Nem szánalomból neveltelek fel. Őshibrid vagyok, fiam. Nem szánalomból cselekszem. – Felelem neki szigort víve minden egyes szavaimba. Nem szeretem, ha megcáfolják azt, amit mondok, és ezt Jacetől sem szeretem. Soha nem szoktam így beszélni másokkal, ilyen komfortosan, ezért örülnék, ha komolyan venné mindezt, amit mondok. Azért jöttem ide, hogy megtaláljam, és lássam, hogy jól van –e. És látom, hogy épségben van, és számomra ennél több nem is kell. Illetve… vissza akarom kapni.
- Túl sok a kérdés. – Rázom meg a fejemet, miközben a cipőm orra hegyét figyelem. Nem tudom, hogy hogyan érthetném meg vele, hogy mennyire üres volt nélküle. Sokat tudnék mesélni, hogy milyen aranyos fiú volt. Jól nevelt, és udvarias, akárcsak most. Ez nem változott, és boldoggá tesz, hogy nem lett olyan szörnyeteg, mint az apja Vagy is, én.
- Várj… - Lépek elé, majd mindkét vállát megérintem tenyeremmel, és a tekintetét kerestem fel, hogy mélyen belenézhessek. – Visszahozom. – Mosolygok rá bizalmasan.
Furcsa belegondolni, hogy számára egy idegen lettem. Mindössze csak annyit tud rólam, hogy tőlem származnak a vámpírok legjava, és a hibridek is, de azt ő nem tudja, hogy én neveltem fel, és mentettem meg a biológiai apjától. Boldog voltam, hogy meg tudtam őt menteni. Szüksége volt rám, én pedig azonnal rohantam is, hogy ne öljék meg már akkor. Valamiért a gyermekek mindig meglágyították a szívemet. Mert azok a teremtések nem tehetnek arról, hogy ilyen rossz helyre születtek.
Mélyen szemébe néztem, és a helyett, hogy bármit is mondtam volna, inkább csak gondolat által vittem át neki azt a rengeteg információt, amit mi ketten megéltünk. Az ő emlékeit is felfrissítettem, mivel megigéztem. Nem muszáj ahhoz beszélnem.
- Emlékezz, kérlek. - Beszélek hozzá nyugtatásképpen, mivel nem egy kellemes dolog visszahozni megannyi emléket. Neki körülbelül 200 év kiesése van. Nem tudom, hogy sikerül – e visszahozni. Szeretném, ha emlékezne, mert minden kérdésére választ kapna. Kérlek, fiam…
 

Klaus & Jace

I 'm know you but why ?

Klaus & Jace

Olyan különös és furcsa érzés fogott el, mikor megláttam. Éreztem, hogy fontos nekem és szükségem van rá... Olyan, mintha az apám lett volna! De hogyan lehetséges ez? Én emlékszem az apámra és emlékszem, hogy miket tett velem. De mégis van valami... Talán megörültem ? Úgy érzem megbízhatok benne és számíthatok rá, de vajon miért? Semmit se értek és nem is tudom, hogy miért...
Aztán leveszi a kabátját és a kanapé szélére teszi. Aztán megáll velem szemben és karjait keresztezi a mellkasa előtt. Végig hallgatja a mondandómat anélkül, hogy valamibe is belekötne. Hallottam már óla és Klaus-ra ez nem jellemző. Már rég meg kellett volna harapnia és megfenyegetnie valamivel, de nem tette és tudom, hogy velem nem is tenné meg, de hogy miért, azt nem igazán értem...
Aztán mikor tud a boszorkányos merényletről meglepődök... Honnan tudhatja?! Hisz nem volt ott és nem is tudhatna róla...
- Honnan tudsz róla? Azt tudom, hogy sok dologról tudsz, de miért pont a velem történt dolog érdekeli téged? - Kérdezem tőle érdeklődve, mert nem értem, hogy miért törődik velem... Ráadásul az ő fia nem én vagyok, hanem Marcel! Őt nevelte fel, de én honnan tudok erről? Ez rémisztő, hisz se Marcel-lel se Klaus-szal nem találkoztam még... De még is ismerős az arca és megbízok benne... Szerintem valami nagyon nincs rendben velem. Aztán elkezd lassan sétálni... "De addigra már késő volt." Egyszerűen semmit sem értek. Mihez volt túl késő? Remélem nem lesz mérges, ha megkérdeze.
- Mihez volt már túl késő? - Kérdezem a szemöldökömet felhúzva, mert ez tényleg érdekel. Aztán hangosan nyel egyet és megáll előttem és érzem előre, hogy valami nagyon fontosat fog mondani, és én a szemeibe néztem.
- Nem értelek... Ez kedves volt tőled, de tudhatnád, hogy ha csak szánalomból neveltél fel, akkor az rosszul esne! NEm szeretem, ha valaki csak szánalomból törődik velem! Ha apám vagy, akkor ezt tudod! - Kezdek bele, de nem akarok túl szemtelennek tűnni és próbálom megadni neki a tiszteletet, de nem hiszem, hogy... Bár végül is teljesen hihető a történet... Tudom, hogy neki sem volt jó a gyereksora, de ne értem, hogy honnan tudok ilyeneket! Miért tudok róla ennyi dolgot? Talán tényleg igaza van és ő nevelt fel, de nem emlékszem... Minden bizonnyal kimosták az agyam a boszorkányok.
- Tudom... vagyis érzem, hogy meg kell benned bítnom és szeretlek, mint apámat, de emlékek nélkül... Ez számomra hihetetlen. Egyszerűen semmire sem emlékszem, rád me főleg nem! Sehol... De mégis megbízok benned! - Mondom ki minden szavamat komolyan gondolva, majd poharam tartalmát legördítem... Nem értek semmit sem. Érzem, hogy ő az apám és meg kell bíznom benne, de nem értem, hogy miért! Semmilyen közös emlékünk sincsen. Aztán hallgatom szavait miközben közelebb lépked hozzám... Azt hitte halott vagyok? Miért hitte azt?
- De én már nem lakom itt... Most akartam elbúcsúzni Kathy-től! Ezért írtam neki azt a levelet... - Mondom neki, miközben felpillantok rá. Tényleg elköltöztem már és Hazel-lel töltöm a mindennapjaimat. Jól meg vagyunk, igaz néha-néha vannak nézet eltérések, de szeretem és ő az egyetlenem.
- Ne haragudj, de tényleg nem tudok hinni! De ha megkérhetlek, akkor hozd vissza az emlékeket apu... - Most komolyan apunak szólítottam? Mi van velem?

Tudom, hogy ez így most ostobaságnak fog neki lejönni, hiszen egyből világossá vált, hogy a boszorkányok kitörölték az emlékezeteit. De én el fogok neki mindent mondani, mert tudnia kell az igazat, hogy valójában ki nevelte őt fel, és ki tette őt ilyenné.
Figyelmesen hallgatom szavait, és nem is vágva keresztül a mondanivalójába figyelem őt. Leveszem magamról nyugodtan a szövetkabátom, ahogyan felállok, majd lerakom a kanapé vállára.
Megállok előtte, két karomat pedig mellkasom előtt fontam össze, s csak őt figyeltem, semmi mást. Tiszteletet adtam neki, és végighallgattam.
Ezután pedig egy képet mutatott nekem. Igen, ettől az embertől vettem el őt, hogy ne kelljen szenvednie. Az országot akartam elvenni, de meggondoltam magamat. Helyette pedig Jacet vettem el.
Bólintok aztán utolsó mondatára, majd körbenézek újra, mintha a bútorokban, vagy a falban keresném a válaszokat.
- Tudom, hogy egyszer a boszorkányokkal meggyűlt a bajod, háromszáz éve körülbelül. – kezdem el ezt bevezetőnek, majd sétálni kezdek lassú léptekkel körülötte.
- Kegyetlenül elbántak veled, és csak azért nem öltek meg, mert én hamarabb végeztem velük. De addigra már késő volt. – nyelek mondatom végére, egy nagyot, majd megállok előtte.
Nekidőlök kényelmesen a falnak, majd újra a karjaimat feszes mellkasom elé rakom.
- Elvettelek apádtól még kiskorodban. Eleinte csak az országot akartam rajtad keresztül, de többet jelentettek nekem az az ártatlan gyermek szempára, ami neked volt. Tudtam, hogy apád bántott, ezért elhoztalak magammal. – Kezdtem bele most már a történetünk lényegébe, majd eszembe jut az, amikor Mikael engem is mindig félholtra vert. Ezért sajnáltam meg Jacet, és a szárnyaim alá vettem, és fiamként neveltem fel. De elvették tőlem.
- Elhoztalak magammal New Orleansba, ahol aztán fiamént neveltelek fel. Mindent megadtam neked, amit csak tudtam. Aztán, eltelt három század, és a boszorkányok elvettek tőlem. Addigra már fess fiatalember voltál. Igazi, felnőtt férfi. És tiszteltél engem is, még annak ellenére is, hogy ha a testvéreimet öltem. De hozzád egy ujjal sem nyúltam. - Rázom meg a fejemet, majd a cipőm orrát bámultam, mintha olyan érdekes lett volna.
- Úgy tudtam halott voltál. De most megtaláltalak, és itt vagy. Nem vesztelek el téged mostantól soha. – lépek egyet közelebb hozzá, szelíd tekintettel. Nem akarok ezzel ráijeszteni, nem áll szándékomban. én csak vissza akarom kapni a fiamat.
- És, ha nekem nem hiszel, vissza tudom még hozni az emlékeidet. – Mondom aztán az utolsó lehetőséget.

Klaus & Jace

I 'm know you but why ?

Klaus & Jace

Most már egészen biztos vagyok benne, hogy valami nem stimmel. Akkora hiányérzet tombol a szívemben, de mikor meglátom a vendégemet enyhül. Enyhül, de nem tudom, hogy miért. Régóta érzem azt, hogy a merénylet óta, mintha nme lenne meg minden emlékem... Talán a boszorkányok kitörölték volna?! De miért? Mi az lehet az az emlék, ami ennyire megváltoztathatja az életem. Mikor ajtót nyítottam neki, a szívverése felgyorsult, de ha nrm megölni jött vagy megfenyegetni, akkor miért? Annyi kérdésem lenne, de nem teszem fel az összeset. Inkább várom, hogy mi lesz majd, bár egyre jobban frusztrál az, hogy nincs meg egy féltve őrzött emlékem, de honnan veszem, hogy ennyire fontos?
Miközben bejött a házamba nézelődőtt, mintha valami változást keresne... Úgy csinál, mintha ismerne, de lehet, hogy tényleg ismer, csak nem emlékszem rá? De milyen kapcsolat lehetett közöttünk? Talán a boszorkányok tudnak valamit, de már meghaltak. Valaki megölte őket, mielőtt megkínozhattam volna őket. Kellett volna pár bizonyos információ... Mondjuk, hogy mit töröltek kima fejemből... Arra nagyon kíváncsi lennék, de ezt nem mostanában fogom megtudni, hisz talán sosem fogom tudni...
Aztán bemutatkozik és kezet fof. Kathynek címzett levelemet tartja a kezében. Vajon azért van itt, mert találkozót akartam Kathyvel?! Nincs köztünk semmi, hisz lassan 300 éve bajtársak vagyunk. Én vagyok az egyetlen ember, aki ennyi ideig mellette kiállt, szóval a barátságunk elég mély.
- Örülök, hogy megismerhettelek. - Mondom neki mosolyogva. Aztán elkap a félelem érzet, de mikor megkérdezi,hogy leülhet-e akkor csak bólogatok és arrébb csúszok, hogy kénylemesen le tudjon ülni. Mikor mellettem ül elmúlik a félelem érzet. Nem tudom miért, de azt hiszem, hogy megnyugtat a közelsége. Vajon a kitörölt emlékeimnek hozzá van köze? De miért törölnék ki az emlékeimet vele kapcsolatban és miért terveztek merényletet a boszorkányok, ha csak nem voltam számára fontos... De ez lehetetlen lenne, csak egy sok vámpír vagyok a sok közül semmi több.
Mikor azt mondta, hogy ő az apám... nem nevettem fel. Normális esetben kiröhögnék egy embert, de most nem megy. Annyi igazoló tényező van, hogy fontos voltam neki... Egyszerűen nem tudom kijelenteni biztosan, hogy nem vagyok az. Az emlékeim hiánya sem a legjobb dolog. Szóval nem én, hanem a lelkem reagál. Egy könnycsepp folyik le az arcomon. Gyorsan felállok és elindulok egy újabb pohár italért, közben beszélek hozzá.
- Én csak egy vámpír vagyok a sok közül... Összekeversz valakivel. Nekem nem te vagy az apám. - Mondom majd vissza sétálok és visszaülök mellé. Igazából nem is tudom, hogy mit fog reagálni. De nem félek, ha a fiának gondol, akkor biztos, hogy nem fog bántani. Bár, amiket hallottam róla, azok után nem csodálnám, ha levágná a fejemet vagy megkarózna. Na de most nme ezen agyalok helyette inkább kezeimet a vállára teszem.
- Ő az apám... - Mutatok neki egy emlékképet, bár félő, hogy ezért valamit csinál majd velem... De meg kellett neki mutatnom. Egy biztos, hogy nem épp a legkellemesebb emléker mutattam. Apám egyik este bejött hozzám és lerángatott egy kínzó cellába és asdig vert egy bőrövvel, míg fel nem szakadt a bőröm. Azért kaptam egy verést, mert... Mert az mondtam, hogy nem ő az apám. Elveszem a válláról a kezem...
- Sajnálom, de összekeversz valakivel... Marcel a te fiad és nem én... - Mondom ki majd megiszom a poharam tartalmát... Mindig is ettem a whisky-t és ilyenkor meg főleg...  

Szorongatom a markomban a levelet, mintha csak Marcel nyakát képzelném a helyében. Eszembe jut, hogy Marcel soha nem volt hálás. Sőt, nem is vártam volna el tőle, hogy hálás legyen, hanem csak annyit szerettem volna, hogy valamennyi tiszteletet nyilvánítson. Hiszen, még is csak én mentettem meg az életét régen. Ha én nem vagyok, az apja valószínű halálra verte volna. Én viszont nem hagytam, és a mai napig sem bánom, hogy megmentettem, akármennyire is hálátlanná vált, amikor a húgommal szűrte össze a levet. Nem elég, hogy még meg is akart ölni! Azonban, akkor jött volna velem együtt a pokolba.
Ebben a pillanatban egyszerre éreztem haragot és gyűlöletet, de ez az érzelem némi jóérzéssel is meg volt spékelve.
Aztán, arra leszek figyelmes, hogy a kilincs megmozdul. Újra a torkomban éreztem a szívemet, majd amikor felnézek, szememben egy szőke fiú arca csillan fel. Haja szőke, göndör fürtös, arca pedig sápadt, mint mikor utoljára láttam. Ez ő.
A szemében láttam, hogy nem ismert fel. Valahogy egyből az jutott eszembe, hogy a boszorkányok kimosták az emlékezetét. De még is, elgondolkoztatott az, hogy hogyan élte túl. Éreztem, hogy nem halt meg, hiszen a holttestét soha nem találtam meg, és nem láttam őt meghalni. De, cserében elvették az összes gyerekkori emlékét. Amnéziás lett.
A levelet szövetkabátom mélyére süllyesztettem, s a kezemet nyújtottam, amikor bemutatkozott. Kezet ráztunk, majd beléptem, mikor megengedte. Mindig is illedelmes fiú volt, és ez azóta sem változott. Mindig illedelemre neveltem őt.
Valamit beszélt, de inkább csak arra figyeltem, hogy még is mit változott két évszázad óta. Rendezett, és illemtudó, ráadásul erkölcsös úriember lett belőle.
A lakás is nagyon rendezett volt, ráadásul milyen vendégszerető volt.
De aztán eszembe jutott, hogy Katherine honnét ismerni a fiamat? Tudom, hogy nincs köztük kapcsolat, sőt, nem is feltételeztem. Jace fel is hozta ezt a témát amikor leült, én pedig szelíden megráztam a fejemet, majd a zsebemből kivettem a levelet, és a kezemben tartottam még egy ideig.
- Klaus Mikaelson. – mutatkozok aztán be én is késve, majd lerakom az asztalra Katherinenek címzett levelet, s ránézek a fiamra.
Láttam, hogy megijedt tőlem, mert még csak most jutott eszébe hogy én ki is vagyok. Tudja, hogy ki vagyok, de nem tudja a múltunkat. Fél tőlem, és biztos vagyok benne, hogy a szája tátva marad, ha kiderül, hogy valójában az egyik Ősi az apja.
- Szabad? - kérdeztem tőle, amikor készültem mellé leülni. Le is ültem mellé, aztán csak őt néztem.
Hallgattam a szavait, majd egy nagy levegőt vettem, s kifújtam gyengéden.
- Valójában… tényleg az apád vagyok

Klaus & Jace

I 'm know you but why ?

Klaus & Jace

Kathynek küldtem egy levelet. Leírtam benne, hogy hova kell jönnie. Már nem is tudom, hogy mióta nem láttam, de már hiányzik. Már egy hete együtt vagyunk Hazellel, de most hétvégén felugrottam egy kicsit egyedül New Orleansban. Minden okés volt eddig és hát ideje volt elmondani Kathynek, mert ki fog nyírni, ha tovább halagatom a dolgot. Szóval igen, meg kellett írnom a levelet, hogy meg tudjam vele osztani. Egész nap halálra untam magam és délelőtt be kellett mennem még az egyetemre elintézni pár papírt, de hamar készen voltam. Siettem a boltba és megvettem a kedvenc whiskynket. Nem is tudom már mióta ismerem... Pontosan a merénylet után. Hiába próbálok a merénylet gondolni,mert nem megy... Csak az a kép van előttem, hogy Rose élettelenül a földre hull egy karóval a szívében... Elég borzalmas kép, de csak ennyi és semmi több... Egy furcsa érzés kerített hatalmába, mintha valami fontosat elfelejtett volna akkor...
Aztán Gondolataimban elmerülve tértem haza. Most már hivatalosan is halasztok az egyetemen. Nem is turom elhinni, hogy eljött ez a pillanat is. Kész vagyok felforgatni az életem egy lány miatt, de ő nem akármilyen lány, ő a SZERELMEM, bár már hiányzik... Lassan Camivel is kéne találkoznom. Már lassan őt sem láttam két hete... Anno az egyetemen ismertem meg és hát elég jóban vagyunk... Ő az egyik bizalmasom, de azért Kathy kicsit régebbi... Tényleg már lassan itt kéne lennie. Vajon mennyit fog késni?! Mondjuk Kathyről van szó, szóval bármi megtörténhet. Remélem hamar megérkezik, mert hs inni akarunk, akkor el kéne kezdenünk, mert nekem holnap még le kell vezetnem 14 órát. Aztán valaki megállt a teraszon, de túl sokáig áll ott, már rég be kellett volna kopogni, vajon ki az? Aztán papír zörgésre leszek figyelmes... Vajon megint Bob jött valami írattal, amit ki kell még tölteni? Lényegtelen, mikor az ajton kopognak egyből oda suhanok.
- Hello... Jace Hadobei vagyok miben segíthetek? - Nyítom ki az ajtót és mikor meglátom az idegent kezemet nyújtom, hogy bemutatkozzam neki. Bár mondatom végére elcsuklik a hangom, de nem tudom, hogy miért... Olyan mintha ismerném és majd a szívem szakad meg, hogy láthatom. De miért érzem ezt? Hisz ő egy idegen és még nem is találkoztam vele... Mikor kezet fogtunk már megint elkapott egy érzés és csak egy fura szó járt az eszemben... APA. De hisz nem ő az apám, még csak nem is ismerem. Talán kezdek megbolondulni, de lényegtelen.
- Jöjjön csak beljebb és megtudhatom, hogy miért van itt? - Tompulnak az érzékeim és annyira belemerülök a gondolkodásba, hogy észre sem veszem, hogy ő Klaus... Most tudatosult bennem, hogy Kathy párja van velem szemben... Elkezdtem félni és szívem szaporábban ver,amit biztos hogy észlel, mert hibrid... Szóval elkezdtem hátrálni. Nem túl látványosan, de félek, hogy azt hiszi Kathy szeretője vagyok. Egyetlen harapás és végem. Bevezettem a nappaliba és leültem az egyik fotelbe, remélem hogy nem ül közel hozzám... Persze tudom, hogy Kathy csúnyán elbánna vele, mert azért elég komoly a barátságunk és én vagyok az egyetlen, aki már lassan több mint 100 éva mellete áll.
- Valamivel megkinálhatlak? Esetleg egy whisky? Még mielőtt folytatnánk a beszélgetést, semmi sincs köztünk Kathyvel... Csak barátok vagyunk.- Mondom ki és próbálok megnyugodni. Aztán feszültség oldásképp odasuhanok a whiskys üveghez és töltök két pohárral, majd elé rakom az egyiket és leülök mellé. Vajon mit keres itt?! Mit akar tőlem?
- Miért érzem azt, hogy ő az apám, mikor még nem is találkoztam vele? - Szokásomhoz híven vámpírok társaságában megint hangosan gondolkodtam... Bár őt biztos, hogy nem fogja érdekelni... Miért érdekelne csak egy sima vámpír vagyom a sok közül...  

Valami régi, de még is új emlék született meg egy levél által, ami eredetileg Katherinenek érkezett. Természetesen a levelet fel is bontottam, mintha kötelező lett volna, és bele is olvastam. Azonban a név, a név volt az, ami a szívembe hasított, mintha csak egy éles nyílvessző szállt volna belé.
A levélen szereplő helyszínhez értem. Ámbár, egy ideje már csak itt ácsorogtam, és azon őröltem magamat, hogy megőrültem, és még mindig reménykedem abban, hogy a fiam életben van. Nem tudom elfogadni, hogy a boszorkányok megölték őt.  Erős fiú volt ő mindig is, és tudom, hogy ő nem adja magát csak úgy, könnyedén. Én neveltem fel, több évszázadon keresztül, és én nem ilyen fiút neveltem belőle.
S, aztán csak lehet, hogy csak én képzelem be magamnak, hogy még él. Lehet, hogy talán másik Jaceről van szó, Katherine egyik barátjáról, és nem az én fiamról. Azonban, minden hitemet beleölöm ebbe a napba, hogy igen is, életben van.  
Az ajtó előtt állok, mint aki szoborrá dermedt volna, kezemben pedig a levelet szorongatom, azt a levelet, ami végül ide húzott. Azt sem tudom, hogy egyáltalán mit keresek itt. Lehetetlen, hogy ennyire megőrültem volna. Azonban úgy néz ki, hogy még is csak nem vagyok normális, de nem érdekel. Van egy lányom, Hope, és van egy fiam, Jace. Régebben akartam már azt, hogy átvegye a Mikaelson nevet, de erre nem került sor. Bárcsak jóvá tudnám tenni azt, amit régen nem tudtam. Bosszút álltam érte, mert megöltem a boszorkányokat, akik végeztek vele. És még sem tudom elfogadni, hogy halott.
A levelet végül összehajtom precízen, finom mozdulatokkal, s a kezemet magam mellé engedem, amelyikben a levél van, majd bekopogok az ajtón. Reménykedem benne, hogy ő az, s a szívem mélyén pedig tudom, hogy soha nem fogom őt viszont látni. Túl nagy a fájdalom, túl nagy az üresség, amit maga után hagyott

Klaus & Jace