Mason hirtelen életre kelése kicsit meglepett, mivel a régi "jó barátom" társaságát is visszanyertem. Ó, szegény én, na meg szegény ő. Mindig is túl jól játszottam, de ezt ő nem tudta, a tenyeremből evett. Olyan volt az ujjaim köré csavarni, mint egy gyerektől elvenni a cukrot. Ő szívta meg, én pedig nem ismertem bűntudatot. Miért is éreztem volna magamat rosszul? Én jól jártam, sőt, nem is kellett ejtenem őt mindenféle szívfájdalom nélkül. Damon megspórolt nekem egy szabad estét.
Viszont most szemtől szembe vagyok azzal az emberrel, akit egyszer cserben hagytam, és ahogy a tekintetéből ítélem, bosszút forral. Biztos vagyok benne, hogy tud az emberségemről, így ezt kihasználva fog cselekedni.
- Ó, Mason, az én modorom mindig is kifogástalan volt.. - gúnyosan vigyorodtam el, és az égre szegeztem a tekintetem. - legalábbis azzal, aki elég méltó volt arra, hogy egyáltalán emberszámba vegyék. - töröltem le hirtelen a vigyort, s ezzel a lendülettel Mason szemein legeltettem tekintetem. Nem azért, mert annyira elbűvölt, hanem mert a szemeibe akarom mondani amit gondolok róla. Őszintén beszéltem? De még mennyire! Csak egy kihasználható kutyuli volt számomra, sőt, most sem több.
- Nem lettem peches. - mosolyogtam rá kedvesen, legalábbis látszólag voltam barátságos. - Ha tényleg figyeltél volna akkor tudnád, hogy nem vagyok az. Viszont hízelgő, hogy a túlvilágon is engem csodálsz, bár kit is nézhetnél?! Teljesen egyedül voltál, most is magányos vagy. Van neked egyáltalán valakid? - nevettem fel jóízűen, majd mikor a fecskendőt előveszi, csak csípőmre helyezem a kezem és egy "ezt nem gondolod komolyan" pillantást vetettem rá.
- Rátámadni egy nőre? - vontam fel a szemöldököm. - Aki ember, nem tudja megvédeni magát? - ráncoltam a homlokom aztán elvigyorodtam. - Tényleg egy utolsó rohadék vagy. - fontam össze karjaimat, majd reméltem kicsit megbillen az önbizalma és nem szúrja belém azt az izét.

Nem azért akarom kicsit megdolgoztatni a Petrova hölgyet, mert annyira bánt amit velem tett, a kihasználás stb, nem, ezek már a múlt, viszont a halálomról más nem tehet, ha kicsit körültekintőbben játszik és nem bosszantja fel a fivéreket akkor a kis "játékszere" vagyis én még életben lennék, de Damon rajtam keresztül próbált meg üzenni Katherine-nek. A szívem kitépése egy remek kis üzenet volt, végig követtem az eseményeket és meg kell mondanom, bár Katherine nagy részben mocskosan játszik, az a tempó még hozzá képest is langyos volt. A tervünk, terve nem lett volna rossz és persze a tartalékos hadosztály is remek ötlet volt, de nem minden úgy sült el ahogy azt várta volna, ezért ez egy picit elégtétellel tölt el. A távolból figyelve minden tette csak a kétségbeesést sugallta, amíg nem volt időm megszemlélni Őt, mert elvoltam foglalva azzal, hogy segítsek neki, addig azt hittem a legerősebb nő a földön, ugyan, hatalmas nagy tévedés volt, fatálisan nagy.
Közelebb lépve hozzá ugyanaz a vonzerő már nem tud megragadni, sőt, mióta ember mintha a ráncok is megtelepedtek volna az arcán. Nem azt mondom kevésbé csinos, de vonzerejét elvesztette, legalábbis nálam biztos.
Az ahogy a nevemet mondja, annyira mű, hogy már szinte hideg rázó, az a felvakolt mosoly meg nem is lehetne szívélyesebb. Én is hasonlóan mosolygom, sugárzik belőlem az öröm meg a viszontlátás boldogsága. Az az igazság, Katherine az a fajta nő, akit atombombával sem lehetne elpusztítani.
-Katherine, az évek alatt a modorod is romlott. - Jegyzem meg fanyarul. Közelebb lépek hozzá, persze nem ok nélkül, van nálam nyugtató, kis dózisban, fecskendőben.
-Katherine, eddig is figyeltem minden lépésed és meglepően mulatságos volt a gyógyírral való játszadozásod, elég peches lettél mostanság, nem? - Kicsi mosoly virít a szám sarkában, lehetséges, hogy az eszem ép része már nem úgy működik, mint a megéltek előtt, de elég jól vagyok ahhoz, hogy ezt megbeszéljük Katherine-nel. Előveszem a fecskendőt és kicsit sem leplezem, hogy mi a szándékom vele, Katherine egy nagyon okos nő, vagyis legalább nem rég még az volt.

Valójában nem is tudom mit keresek. Sétálni szeretnék egy kiadósat, és nem akarok bajba kerülni, mivel elég gondom volt az elmúlt napokban. Például River megvágott, szerencsére nem mélyen, na de a tenyerem lévő amit az a senkiházi csinált, na az igazán fáj. Bár tudnám ki volt az, de olyan sötét volt, hogy csak egy bugyuta támadásnak tűnt, talán nem is én voltam a célpont, csupán rosszkor voltam rossz helyen. Remélem ez most nem fog megtörténni újra.
Kitudja, talán ezen a helyen találok egy olyan dolgot ami segíthet nekem. Segítségre szorulok, de sosem kérik ingyen, én pedig nem akarok senki feneke után koslatni, így ha valaki nem csinálja meg félvállról akkor viszlát. Viszont én sem vagyok hülye, valami abrakadabra hülye főzet is elég lehet, őszintén szólva, nem tudom mi volt a gyógyírban, de csak van gyógyír elleni gyógyír. Ha nincs, akkor boszorkányokhoz kell folyamodnom, mivel nem éppen arról híresek a hasonmások, hogy tombol bennük a boszorkánygén. Bennem nincs is ha minden igaz, de nem hiányzik, ha belegondolok. Úgy érzem túl rossz kezekben lenne.
Elgondolkozva mentem az utcán amikor figyelmes lettem egy roppant ismerős hangra, de aligha akartam elhinni, hogy attól jön akire számítottam. Nem volt barátságos kisugárzása, de nekem sem, nem kedveltem soha sem.
- Mason! - mosolyodtam el tettetett örömmel, de a szememben a gyűlölet látszódott. - Valóban régen találkoztunk. - állapítottam meg, és néztem rá komoly tekintettel. - Na de remek volt újra találkozni! - derültség látszott rajtam, mivel nagyon ott akartam hagyni, így hiteles lelépést kell mutatnom felé. - Szia! - köszöntem is el tőle, és indultam el, remélve, hogy nem fog megállítani, esetleg követni. Tudja ő, hogy csak egy játék volt számomra, és bizonyára azt is hallotta, hogy immáron halandó vagyok, egyszóval sebezhető. Ő pedig szerintem tökéletesen a bosszúra vár egy ideje.
Mason az utolsó ember akivel legszívesebben találkoznék, így ő is a legjobbkor időzít, majd talán másik évezredben, más emberként találkozhatunk, amikor megbocsájt nekem, vagy valami enyhül benne. Így hogy ilyen ideges rám, menteném a hátsóm ha nem zavarja őt sem, és eleve, a férfiaknak semmi joga bántani egy nőt. Erkölcsileg megalázó, és egy férfi nem is nevezheti magát annak ami. Remélem érti a szándékaimat, hogy húzzon a fenébe, és meg is teszi.

Nos az életem épp eléggé egy nagy hullámvasút, amiken keresztül mentem egy normális ember inkább megpróbálna láthatatlan maradni, élni az életét úgy ahogyan régen, mármint ha erre van némi lehetősége. Én azonban mindig mást csináltam, mint amit elvártak vagy kellett volna tennem. Ha visszagondolok a tartalmas éveimre, a farkasos cucc után sem volt valami jó, állandó jelleggel felhergeltem magam valamin, aztán telihold, átváltozás, garázdálkodás minden szinten. Majd jött Katherine, életem legnagyobb baklövése, hittem neki, a pincsi kutyája lettem. Aztán úgy félre dobott az utolsó pillanatban akár a szemetet. Ezután talán mondhatnám, hogy rosszabb dolog várt rám, mint a halál, de ez így nem teljesen igaz. Szellemként nem volt olyan rossz, nem, bár nem volt valódi, láthattak, érezhettem, tapinthattam és volt pár spéci képességem amiknek lehetett hasznát venni. Most pedig visszatértem, valahol azért ez sem rossz, legalább megtehetem azt amire mindig is vágytam, Katherine ember, ohh, hogy honnan tudom? Mindent tudok, figyeltem, szurkoltam, hogy valaki igazán kicsesszen vele, de hát ez a nő egy túlélő, ezt mindenki tudja. Nem lepődtem meg rajta, hogy minden alkalommal sikerült visszatérnie a halál párkányáról, Roppant tehetséges.
Most pedig, hogy újra itt vagyok ismét feltámadt bennem a bosszúvágy. Míg tudtam esélyem sincs visszatérni a szellemvilágból, beletörődtem, hogy az a nő mindent megtehet amit csak akar, most viszont én vagyok az erősebb, én élek Ő pedig egy két lábon járó semmi lett.
A fa mögött állok és széles vigyorral figyelem Katherine-t. Olyan egyszerű lenne megölni, olyan egyszerű, hogy már nem lenne benne élvezet. Nem, nem akarom, hogy meghaljon, az semmiben sem adna elégtételt. Így nézni, hogy a hatalma véget ért..nos igazán élvezetes. Nem akarom megölni csak eljátszani vele, Ő is azt tette velem, hát nem úgy igazságos ha ezt vissza is adjuk?
Lassan kilépek a fa mögül és szép, lassú, monoton léptekkel indulok meg az emberlány felé. Milyen fura így gondolni rá, egy gyenge, halandó ember. Megcsóválom a fejem majd a cigarettát amit eddig szívtam ledobom a földre és eltaposom. Rossz szokás, régen nem dohányoztam, de hát ha csak egyszer élnénk akkor még azt mondanám nem rontom a tüdőm, de hát mindenki tudja innen kiút, halál utáni megnyugvás nincs, egy kis cigaretta meg nem a világ vége.
Lassan már csak 3 méter van köztem és a régi pokol angyala között.
-Üdv Katherine, rég találkoztunk! - Széles vigyor terül el az arcomon, legyen ma bármi, jól fogok szórakozni.