Bízom benne, hogy Samantha boldogulni fog bent a házban, elvégre már nagylány, képes vigyázni magára, ráadásul elvégre profi is. Én vettem anno először a szárnyaim alá, úgyhogy elvárom tőle, hogy élve jöjjön ki abból a viskóból, természetesen a kislánnyal karöltve, lehetőleg nagyobb sérülések nélkül. Ugyanezt saját magamtól is elvárom, úgyhogy minél előbb le kell rendeznem ezt a piócát, ha véget akarok vetni a harcnak. A meglepetés ereje volt az egyetlen fegyverem egyelőre, amit sikerült elég jól kihasználnom. Nem számított sem a jó reflexeimre, sem az átlagosnál nagyobb erőmre a vámpír. Sokáig bosszús voltam, amiért Samantha úgy döntött, hogy beadatja azt az injekciót, aminek köszönhetően most nem tud egy sima ütéssel földre teríteni bármiféle lény, de be kell valljam, vannak előnyei a dolognak. Kölcsönösen kiosztunk egymásnak pár kisebb, nagyobb ütést, aztán megelégelem a dolgot és beljebb csalom a vámpírt az erdőbe. Azt akarom, hogy a lehető legmesszebb legyen Sam-től és a kislánytól, amikor kijönnek a házból, illetve feltett szándékom lyukat szakítani a mellkasába. Gyors léptekkel indulok meg az erdő belseje felé. Azt hiheti a pióca, hogy menekülőre fogtam. Nem hinném elég okosnak ahhoz, hogy tudja, mit tervezek. Ráfoghatná a fáradtságra, a fegyver hiányára, amiért futni kezdtem, de nem hinném, hogy lenne elég ész a fejében nevezett valaminek. Láthatóan bosszús és a vérszomj vezérli, szóval az erdő közelsége sem riasztja el. Amikor már úgy érzem, elég messze vagyunk a háztól, megállok egy fa mögött és várok. Egyelőre nem hallok semmit. Kilépek a törzs takarásából, hátha ezzel magam felé tudom csalni azt a rohadékot. A tervem be is jön, a hátam hirtelen a fatörzsnek csattan. A pasas vicsorgó képpel és szemfogait villogtatva hajol a képembe. - Nem ilyennek képzeltem el egy bromantikus kalandozást az erdőben - szűröm ki a fogaim között, miközben próbálom eltolni magamtól a vérszívót. Sikerült annyira eltávolítanom magamtól, hogy arrébb lépjek, ő pedig közelebbről is megismerkedhessen a fával. De ha ez nem lenne elég neki, akkor amíg nem figyel, letörök egy ágat és a szíve helyére döföm. A test a szemem előtt változik szürkéssé, majd összeesik. Nekem itt több dolgom nincs is, megindulok vissza a ház felé, menet közben pedig ugyancsak magamhoz veszek egy viszonylag hegyes végű ágat. Már látóhatáron belül van a viskó, amikor meglátom a földön fekvő Samanthát, rajta pedig a vámpírt. Rohanni kezdek. Menet közben előkapom az övembe rejtett késemet, amit a vámpírba vágok, ezzel felhívva magamra a figyelmet. Lassan távolodik el Samantha nyakától, ezzel szemben gyorsan akar rám támadni, csak arra nem számít, hogy már magam előtt tartom a karót, amibe belerohan. Ő is hasonlóképpen végzi, mint a korábbi "áldozat". Letérdelek a nő mellé és a nyakát kezdem vizsgálni. Elég mélynek tűnik a harapás, de szerencsére nem volt ideje túl sok vért szívni. - Jól vagy, fel tudsz állni? - kérdezem, miközben én felállok és a kezemet nyújtom neki, hátha kell segítség. - A kislány hol van? - teszem fel a következő kérdést szinte azonnal. Nem látom a gyereket sehol, szóval a legrosszabbra is fel vagyok készülve, de még reménykedem benne, hogy csak nem tudta még kihozni őt.
Kivételes szerencsével a helyzet pont úgy alakul, ahogy vártam. A vámpír figyelme Nate-re irányul. Mondjuk ez annyira nem is meglepő, tekintve, hogy én már a földön vagyok, az exem pedig továbbra is potenciális veszélyforrás kezében a pisztollyal. Bár ha minden jól megy, az igazi fegyvere a meglepetés ereje lesz. Szerencsére egy avatatlan szem nem mondhatja meg róla, hogy mi és ki is ő, hogy erősebb, mint amilyennek hinnék, strapabíróbb is, ugyebár, és ezt könnyen az előnyére fordíthatja. Nagyon remélem, hogy így fog történni, és hogy nem esik semmi komoly bántódása. Nem bocsájtanám meg magamnak, főleg, hogy miattam vagyunk itt, én rángattam őt bele ebbe az ügybe. De nem húzhatom tovább az időt további aggodalmaskodással. Nate elég nagy fiú már, odabent a kislány pedig még mindig megmentésre szorul. Amint belépek a házba, és újra a veszélyben levő gyerekre koncentrálok, a látásom duplán korlátozva lesz. Egyrészt szoknom kell a kinti tűző nap után a házikó félhomályát, másrészt a felvillanó víziók következtében egyszerre látom a folyosót, illetve azt a helyiséget, ahol a lány van. Azt hiszem, amiatt sűrűsödtek meg és erősödtek fel a látomásaim, mert egyre közelebb érek. Vagy mert a hangok megijesztették a gyereket, és a félelme még intenzívebb jeleket küld felém. Igen, érzem, hogy fél, de muszáj ezt elkülönítenem most a saját érzéseimtől, mert így képtelen vagyok koncentrálni. Karommal megtámaszkodom a falban, és mély levegőket veszek, hogy kicsit kitisztuljon a fejem, mielőtt tovább törtetnék előre. Annyi hasznom legalább van a lüktető képekből, hogy tudom, milyen szobát kell keresnem, tekintve, hogy ez a vityilló belülről nagyobb, mint azt kintről gondolnánk. Célirányosan megindulok a folyosó végén levő ajtó felé, és útközben előveszem a pótfegyverem. Ellenőrizni szeretném a tárat, mielőtt rátenném a kezemet a kilincsre. Nem tudhatom biztosan, hogy odabenn érhet-e még meglepetés. Ekkora azonban valaki megragadja a kislány haját, ismét érzem a fájdalmát, ami közben belé hasít, majd a következő pillanatban az ajtó hirtelen kivágódik. Sajnos már nincs időm használni is a pisztolyomat. Mire a vámpír arcába emelném, már repülök is hátrafelé. A falra kenődés elég kényelmetlen módja annak, hogy ráeszméljünk, a gyerekrablónknak társa is akad. Másodszor is sikerül talpra kecmeregnem, bár a fejem egyre jobban sajog, a látásom is kissé ködössé vált. De tennem kell valamit, mielőtt ez a dög lelépne innen, mert annak két féle vége lehet, és egyik sem kedvező. Vagy eltűnnek ismét a gyerekkel, és bottal üthetjük a nyomukat, vagy ez a fickó is Nate-re veti magát, és túlerőben lesznek ellene. Észrevétlenül igyekszem ismét kibiztosítani a fegyveremet, miközben a kislányt maga után rángató vámpír mögé lépek. - Hé, te szőrös marhatoll! - kiáltok rá, hogy magamra a vonjam a figyelmét, mielőtt tovább haladna. Szőrös marhatoll? Fogalmam sincs, honnan jött most ez a megszólítás, talán jobban bevertem a fejemet, mint gondoltam. A kellő hatást azonban sikerült elérnem vele, mert a vérszívó megtorpan, mielőtt még kisuhanna az ajtón, és ez épp elég előnyt biztosít nekem ahhoz, hogy telibe találjam párszor a fagolyókkal. Aztán bár még kissé kóvályogva és botladozva, de sietős léptekkel megindulok feléjük. A fegyvert még mindig előre szegezem. Ha újra mozdulna, lövök. Nem hiszem, hogy sikerült volna eltalálnom a szívét. Túlságosan szédülök már a pontos célzáshoz. Szabad karommal felkapom a gyereket, és vele rohanok tovább, egyenesen ki a tornácra. Ám mielőtt felmérhetném, hogy mi történt időközben Nate-tel, a nem eléggé sérült vámpírom ismét akcióba lendül. Csupán annyi a mázlink, hogy erről a képességeim időben figyelmeztetnek. - Futás a fák felé! - suttogom a gyereknek, miközben elengedem őt, a vámpír azonban már rám is veti magát, fogai élesen vágódnak a nyakamba, majd szívni kezdi a véremet, ezzel a maradék erőmet is kiszipolyozva belőlem. - Nate... Nate... elkéne egy kis segítség... - szólongatom az exemet, miközben erőtlenül próbálom levakarni magamról a vérzabáló dögöt.
Közelebb kellett kerülnünk a fickóhoz, ha jutni akartunk egyről a kettőre. Az előbb sikeresen majdnem eltalált, ami csak még jobban ösztönzött az előrehaladásban. Félre akartam már söpörni az útból, legyen is akármi. Valószínűleg őt bízhatták meg az őrködéssel, amíg kedvükre szórakoznak odabenn a kislánnyal. Elég sajátos módja az őrködésnek a nyíllal lövöldözés a közelgő emberekre. Nagy jelentőségű dolgok folyhatnak a zárt ajtók mögött, ha ennyire biztosra akartak menni. Felváltva tüzeltünk az ismeretlen alakra, ezzel fedezve egymást. Közelebb jutottunk hozzá, de csak hátrálásra késztettük, nem tudtuk leszedni. Nem is akkora baj, mert ki tudnánk kérdezni. Megtudhatnánk, miért vitték el a kislányt, mit csináltak vele, mit terveztek vele. Szemem sarkából figyeltem Sam-et, amíg tárat cserélt, addig ismét lövést adtam le a fickóra. Samantha gyors léptekkel haladt az idegen felé. Már csak két golyóm maradt. Séta közben én is tárat cseréltem gyorsan, felhúztam a pisztolyom és az alak irányába szegeztem. Mikor utolértem a nőt, az már egy ingyenes vállövéssel ajándékozta meg a barátunkat, aki ettől elterült a földön. Egész biztos halandó volt. Ha más lett volna, a lövés talán csak jobban feldühítette volna, amitől támadott volna. Amíg a földön fetrengett a fájdalomtól, lehajoltam, felvettem az íját és elhajítottam be a bozótosba. Samantha hirtelen megindult előre én pedig hátulról fedeztem, nehogy meglepetés érjen minket. Csőre töltött, felhúzott fegyverrel figyeltem az erdőt, miközben haladtam én is előre. Még előttem elérte a házat, ahonnan pillanatokon belül lövések zaja hallatszódott. Hirtelen felkaptam a fejem és sietős léptekkel indultam meg az ajtó felé. A következő másodpercben Samantha már egy oszlophoz csapódott és egy vérszívó rontott ki a viskóból. Leadtam pár lövést, hogy kicsit felhúzzam és eltereljem a figyelmét az egyelőre még kicsit kába nőről. Húzni akartam az időt, hátha legalább egyikünk be tud jutni és ki tudja hozni a kislányt. A dög vámpírsebességgel közeledett felém, végül mögöttem bukkant fel. Sikerült a földre tepernie, de az arcomra mért ütést hárítottam, ami látszólag meglepte a vérszívót. Legalábbis az arca ezt mutatta. Kihasználtam az alkalmat és lelöktem magamról, felálltam. A pisztolynak itt nem vettem nagy hasznát, úgyhogy azt elraktam. Lopva egy pillantást vetettem a ház irányába, de nem láttam sokat, szóval inkább a barátunkkal foglalkoztam. Ismét megindult felém a vámpír. Én is hasonlóképp tettem. Az egyetlen előnye a gyorsasága volt a piócának, az ütései erősek voltak ugyan, de én sem kíméltem. Igyekeztem az erdő felé csalogatni. Megvolt a maga kockázata, de legalább fák közé kerültünk. A fa pedig... nincs túl jó hatással a vámpírokra.
Ezért jó, hogy ketten vagyunk. Tudjuk egymást fedezni, és apránként előre haladni, mert amíg az egyikünk lövöldözik előre, a másiknak van esélye előre törni, és ugyanígy fordítva. Az ellenséget visszavonulásra késztetjük, de a golyózápornak hála, meglépni sem tud észrevétlenül. Ismét becélzom magamnak a következő nagyobb fát, ami mögött fedezékre találhatok, de mielőtt beérném, egy nyíl suhan el az arcom mellett. Csak millimétereken múlott, hogy nem lőtte keresztül a fejemet. Lehúzódom a fa törzséhez, kézfejemmel letörlöm a vékony csíkban lecsorduló ragacsot az arcomról, ami úgy tűnik, hogy a saját vérem, aztán leadok néhány újabb lövést. A táram végül ki is ürül, hamar kicserélem, amíg Nate tartja a frontot, aztán sietve haladok az ismeretlen felé a fák között egészen addig, amíg meg nem pillantom a fickót. Egy golyót kap a vállába, ennyibe nem hal bele, még akkor sem, ha halandó, és attól tartok az. Bár ez nem okvetlenül baj, mármint nekünk nem. Ha vámpír lenne, egy-két golyó nem állítaná meg, nem is tartóztatná fel, maximum ha fa töltényekkel „játszanánk”. Az alak azonban elterül a vállát ért lövés fájdalmai alatt, és ezzel legalább egy időre ártalmatlanná tettük. Később még azonban rá kell néznünk, és kideríteni, hogy ki ő, mi ő, és mi a szerepe ebben az egészben. - Mindjárt ott vagyunk – szólok hátra Natenek, mert a környék már ismerős a látomásaimból. Aztán meg is pillantom a házikót, és rohanni kezdek felé. Talán nem a legokosabb ötlet, nekifutni a veszélynek, de a fák elfogytak, nincs több fedezék, jobb, mielőbb letudni ezt a távot, és nem halál nyugodtan lesétálni, mert a végén tényleg kaphatnánk egy-egy nyilat. A bejárat előtt lefékezek, levegő után kapkodva lépek fel a verandára, a fegyveremet felkészülten előre szegezem, és abban a pillanatban kivágódik az ajtó. Egy elmosódó foltot látok először csak, de nem habozok, belelövök párat a mozgó foltba, lehetőleg valahol feljebb, hátha ezzel lelassítom, és hát ha nem a lábára célzok, kisebb az esélye, hogy megsebesítek közben valaki kistermetűt. Mint például egy gyereket. Azonban mielőtt bármi mást tehetnék, vagy láthatnék, nekivágódok a legközelebbi oszlopnak. Úgy lök félre az a dög, mintha egy mocskos légy lennék a szélvédőjén. Néhány másodpercig csak csillagokat látok, lüktet a fejem, de nagy nehezen feltornázom magam ülő pozícióba. A vérszívó már nem foglalkozik velem tovább, Nate-et szemelte ki magának – és valószínűleg majd éri egy-két meglepetés, ha szembesül az exem erejével – , így óvatosan négykézlábra állhatok, és végül felállnom is sikerül, majd beosonok a házba, hogy megkeressem a kislányt. Ha szerencsém van, Nate szerez nekem egy kis időt, hogy kimenekíthessem a csöppséget innen. És remélem, közben bemos annak a nyomorék vámpírnak néhányat helyettem is.
Nem tudhattuk, kivel állunk pontosan szemben, vagy hogy mennyire veszélyes. A problémánk azzal viszont csak nőtt, hogy más is jelen volt. Ha megigézett magának valakit, esetleg egy ártatlant, akkor sokkal óvatosabbnak kell lennünk. Nem ronthatunk be csak úgy állig felfegyverkezve. Túl nagy lenne a kockázat. Ha biztosra meg tudta volna mondani Sam, hogy ki vagy mi a vámpír társa, sokkal előrébb lettünk volna, így viszont nem lehettünk biztosak. Ha valóban egy ártatlant vonzott be a vérszívó, fokozott óvatossággal kell tennünk bármit is. Ha viszont nem, akkor a nagy óvatoskodás a kislány kárára is mehet. Nem beszélve arról, hogy később a központban is jelentést kell tennünk majd. De ezzel ráérünk majd akkor foglalkozni, ha épségben visszaértünk a lakásba és vége ennek az egésznek. Fegyveremet kibiztosítva mentem a célunk felé. A pisztoly csövét végig a föld felé tartottam, ujjamat egy pillanatra sem vettem le a ravaszról. Mindvégig készenlétben voltam. Muszáj volt, ha ránk támadnak, ne legyen egyetlen elpocsékolt másodperc sem, hanem rögtön tudjak cselekedni. Elég tapasztalatot szereztem már az évek során és pontosan jól tudtam, egy-egy pillanat mennyit jelenthet. Egy pillanat akár egy életbe is kerülhet. A mai napon nem állt szándékomban egy pillanatot sem elpocsékolni, hogy aztán valaki élete bánja. Pláne nem mondjuk a kislányé. Gyanútlanul sétáltam, aztán egy szempillantás alatt a földre kerültem. Mire felocsúdtam egy nyílvessző díszelgett a fejünk felett a fába állva. Olyan gyorsan történt az egész, hogy időm is alig volt felfogni. Profizmus ide vagy oda, nekem nincsen olyan képességem, mint Samanthának, ami valljuk be, ilyen helyzetben hasznos. A meglepettségtől és az adrenalintól a szívem felgyorsult, de nem pazarolhattam időt a fetrengésre és a találgatásra, hogy ki vagy mi lehetett az. - Kösz - suttogtam halkan. Amint Sam legördült rólam, én is egy közeli fa tövében bújtam meg. Miután leadott pár lövést, én is hasonlóképp tettem és egy a támadónkhoz közelebbi fa mögé léptem. Feltett szándékomban állt elkapni, akárki is támadt ránk az előbb. Intettem Samanthának, hogy ő is jöjjön közelebb, addig fedezem. Ismét tüzet nyitottam a nyilas alakra, megnehezítve ezzel a dolgát.
Nate a terepet fürkészi körülöttünk, én pedig néhány pillanatig csak őt nézem elgondolkodva. Próbálok választ találni a kérdésére, de jelenleg mindössze bizonytalan megérzésekre futja tőlem, azokra viszont nehéz lenne alapozni. Lassan megrázom a fejem. Nem, nem vámpírok. Legalábbis nem valószínű. - Nem vagyok biztos benne. Én csak egy vérszívót éreztem, de lehet, hogy megidézett magának valakit… - gondolkodom hangosan. Ennek nagyobb valószínűségét látom. Egy halandó is jelenthet elég nagy problémát, főleg mert ha egy ártatlanról van szó, aki nem önszántából segít neki, hanem igézés alatt áll, nem lőhetjük csak úgy le. Akkor máris elővigyázatosabbnak kell lennünk, a hezitálás vámpírokkal szemben pedig elég veszélyes lehet. Szerencsére már van gyakorlatunk az ilyen küzdelmekben, és amíg szem előtt tartjuk, hogy egy kislány élete a legfőbb tét, addig eredményesek is tudunk maradni. Azt hiszem, ez elég erős motiváció, nekem legalábbis az. - Igen, a házban van – bólintok, de továbbra is nagyon halkan beszélek. Ahogy közeledünk a célunk felé, egyre erősebb és intenzívebb az érzés, hogy valaki van a közelünkben, hogy valaki figyel. Mintha minden a pillanat töredéke alatt történne. Hallok egy surranó, pendülő hangot, mint amikor elengedik a megfeszített íjat, a forrása felé kapom a fejemet, és még éppen láthatok egy sötét alakot úgy ötven méterre tőlünk a fák között. Mire Nate-re pillantok, már túl késő. Az íj eltalálta őt a mellkasa közepén, úgy csuklik össze, mint egy árván hagyott marionett báb. Furcsán, lassítva élem meg a pillanatot, majd kétségbeesetten esek térdre mellette. Nem, nem, nem! Nem hallhatsz meg! A szemeim megtelnek könnyekkel, úgy szorongatom a karját, de fogalmam sincs, mit tehetnék. Messze vagyunk a várostól, képtelenség már segítséget kérni, csak tehetetlenül nézem, hogy kiszáll belőle az élet... Megszédülök, aztán a fejem újra kitisztul. Nate még mindig ott áll előttem, sértetlenül. Nagyot dobban a szívem, mert tudom, mi fog következni. Ugyanabban a pillanatban vetem rá magam, amikor meghallom a már ismerős hangot. A lendületem és a teljes súlyom elég ahhoz, hogy a földre teperjem, a nyíl pedig a fejünk felett áll bele a fa törzsébe. Kell még egy-két pillanat, hogy felocsúdjak, hogy sikerült elkerülnöm a látomásomban történteket. Az agyam talán már felfogta, de a szívemnek több idő kell, hogy lenyugodjon. A szemeim is valószínűleg emiatt nedvesek még mindig. - Ismét majdnem elveszítettelek – motyogom magyarázatképpen még kissé megilletődve, de azonnal meg is bánom. Jobb lett volna, ha nem mondok semmit, már amúgy sem számít. Hamar legördülök róla, és a legközelebbi szélesebb fa mögé lapulok. Kibiztosítom a fegyvert, leadok egy-két lövést a támadónk irányába. Nem okvetlenül az a cél, hogy megöljem, legalábbis amíg nem tudjuk, hogy ki az, aki ránk lőtt, inkább hogy visszavonulásra késztessem, és elriasszam a további, nyílt lövöldözéstől.
Nem kockáztathattam meg a hívást a központba. Nem csak, hogy az időnket vesztegettük volna, de a kislány életét is még nagyobb kockára tettük volna, pontosabban tettem volna ezzel a lépéssel. A vérszívó egyre közelebb került volna ahhoz, hogy elérje, amit akar, én pedig nem hagyhattam, hogy egy gyerek halála miattam következzen be. Ha megejtettem volna a telefont, akár azt is mondhatták volna, hogy nem mehetünk ki a helyszínre, küldenek mást helyettünk, hiszen a mi feladatunk most teljesen más. A dílerekkel kell foglalkoznunk és eljutni a legnagyobb kutyáig, felgöngyölíteni az ügyet, a kislányról intézkedhetne más is. De Samantha látomása miatt már felelősnek éreztem magunkat a gyerek épségéért. Majdhogynem összeütköztünk a nagy sietségben. Határozott szavai meggyőzőek voltak, bólintottam. Sarkon fordultam és a kijárat felé készültem indulni. Felvont szemöldökkel néztem az éppen fegyvereit felcsatoló nőre, aztán sóhajtottam. - Valahogy sejtettem – morogtam bajszom alatt, szinte csak magamnak. Kifelé menet felkaptam az előszobaszekrényről a kocsi kulcsot, majd becsuktam magam mögött az ajtót. Sietősen távoztunk a lakásból, nem igazán volt vesztegetni való időnk, ha segíteni akartunk a kislányon. A kis magánakciónk után így is, úgy is jelenteni kell a központba. Jobb szeretnék egy épségben megmenekült gyerekről jelentést tenni, mintsem egy halálhírről. Ha sikerül megmentenünk, akkor talán a telefon elmulasztását sem fogják annyira szigorú szemmel nézni. Sietősre vettem a tempót, úgy döntöttem, hogy a sebességkorlátozó táblák a gyalogosokra és a biciklisekre vonatkoznak, ránk nem most nem. Általában be szoktam tartani a szabályokat, de vészhelyzet esetén sokkal fontosabba veszélyben lévő személy, mint egy kis gyorshajtás. Hála a sebességnek, hamar kiértünk a folyópartra. Egy félreeső helyen leparkoltam és kiszálltunk a kocsiból. - Merre lehet? – kérdeztem szétnézve a területen, de nem láttam semmi érdekeset egyelőre. Ki sem kellett volna mondanom a kérdést, Samantha azonnal elindult, amerre jónak vélte. Elővettem fegyveremet és kibiztosítottam. Ujjam a ravaszon pihentettem, a csövét a föld felé tartottam, készenlétben. Howell? Megszoktam, hogy a többi kollégám gyakran hív így, de tőle furcsán hatott. A távolságtartást jelezhette vele, már csak az este miatt is, de nem foglalkoztam vele különösebben, a személyes drámának nem volt itt helye most. - Igen? – mellé léptem és elnéztem abba az irányba, amerre ő is, viszont amit mondott, az jobban megragadta a figyelmemet. – Még több vérszívó? – kérdő tekintettel fordultam felé, majd elindultam előre. – A házban tartja a kislányt? – kérdeztem hátra fordulva a vállam fölött a nőre tekintve. Amivel csak lehetett, tisztában akartam lenni. Persze, nem várhattam el Samanthától sem, hogy azonnal, pontosan mindenre tudjon választ adni, de a lehetőségekhez mérten nem ártott a tájékozottság. A vámpírok nem viccelnek általában, veszélyesek. Tudnunk kellett, mire számítsunk, hogy készüljünk.
El kell ismernem, igaza van. Nem vesztegethetjük az időnket, miközben egy kislány élete veszélyben van. Tehetünk egy bejelentést a központba, de akkor valószínűleg meg kellene várnunk az áldásukat, hogy kimehessünk terepre. Először feltennének néhány kérdést, kifaggatnának, utána akarnának járni, hogy ki tűnt el, mikor, mennyire időszerűek a látomásaim. Többnyire bíznak odabent a képességeimben, hiszen éppen ezek miatt választottak ki, és csináltak belőlem is ügynököt. És tudom, hogy megtennék, ami tőlük telik, hogy hamar a végére járjunk a dolgoknak, de a protokoll követésével akkor is értékes perceket veszítenénk, és nem tudhatjuk, hogy esetünkben negyed óra csúszás milyen következményekkel járhat. Bólintok Nate-nek, elfogadva a döntését, és amint kilép a szobám ajtaján, én is sietős készülődésbe kezdek. Először alaposan megmosdok, hogy felfrissüljek, és megbizonyosodjak róla, hogy rendben leszek, hogy testben és lélekben egyaránt újra itt vagyok most már teljesen, akcióra készen. Felöltözök, felrángatom a bakancsom, amire szükség lehet, tekintve hogy a városon kívül kell majd csatangolnunk. Aztán már csak a fegyverem hiányzik, ami tokjával együtt odakint van a dohányzóasztalon, ahol tegnap hagytam. Kifelé tartva majdnem szó szerint belerohanok Nate-be, aki épp hozzám készült. - Készen állok – mondom határozottan. A korábbi elveszett, kétségbeesett pillantásoknak már nyoma sincs az arcomon. „Vissza a nyeregbe!” Ezt végig kell csinálnom. - De te vezetsz! - jelentem ki, miközben megkerülöm őt, és felcsatolom a pisztolyomat is. A kabátot már útközben kapom magamra, ami áldásosan elfedi a fegyveremet a kíváncsi szemek elől. Egy bártulaj nyilván nem járkál nyilvános helyen felfegyverkezve, akármilyen alvilági üzletekbe is keveredik éjjelente. Viszonylag hamar kiérünk a folyó mellé. Megtehettem volna én is, hogy beülök a volán mögé, de nem akartam megkockáztatni, hogy vezetés közben érjen egy újabb látomás, akkor nem tudtam volna teljesen az útra figyelni. - Még életben van. Érzem őt – szólalok meg a csendes kocsikázás után, mikor kiszállok a járműből. - Azt hiszem egyedül maradt, és valószínűleg megsérült, de még él. - Részben spekuláció, de a megérzéseimen alapszik. Sajnos ilyen feszült helyzetben nehezebb biztosabbat mondani. - Hmm... erre – indulok meg végül a folyó mentén a fák között. Néhány lépés után a biztonság kedvéért kézbe veszem a fegyverem. Nem szeretnék felkészületlen lenni a váratlan, előbukkanó meglepetésekkel szemben. - Howell! – suttogom hirtelen, mert rossz érzés fog el. Sajnos nem tudom biztosan, hogy a kislányt érzem, vagy a veszély nem rá, hanem ránk leselkedik, de úgy véltem, figyelmeztetnem kell őt. - Azt hiszem, már nem vagyunk messze. Egy régi ház... de a vámpírnak talán akad segítsége is... - halkan beszélek, mintha valaki meghallhatna bennünket. Meglehet, így is van.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Folyópart 
