Little business

Gyilkos tekintetéből ítélve sikerült felhúznom és magamra haragítanom. Nem Amandát. Ugyan, őt ennyivel nem tudná Luke magára haragítani. Samanthát húztam fel. Kicsit élveztem, mert úgy éreztem, ennyi kijárt neki, amiért csak úgy ott hagyott anno. Csúnyán lelépett, ami akkor nem esett jól. Az idő múlásával a sebek begyógyultak, de ma ismét motoszkált bennem valami, hiába nyomtam azt el. A sérelem nem tudott a felszínre bukni, mert megtanultam mindent leplezni és elrejteni, semlegességet és közönyt mutatni, elhitetni a látszatot az emberekkel és magammal is. Viszont a továbbiakra félre kellett tennem ezt. Most odaszóltam valami csípőset, ez bőven elég volt, talán több is a kelleténél. De Luke Harris-t ezt nem igazán érdekelte. Őt az üzlet érdekelte. És én Luke Harris bőrébe bújtam a ma estére. Őt nem érdekelte más kicsi lelkivilága, sem annak pátyolgatása vagy dédelgetése. Ő meg akart kötni egy üzletet, lehetőleg minden fennakadás nélkül.
- Oh, álmodoznom sem kell hozzá - horkantam fel egy féloldalas vigyorral az arcomon. Nem akartam már több időt áldozni erre a párbeszédre, de valahogy csak kiprovokálta, hogy hozzáfűzzek még valamit. Reméltem, ezek után ő lesz az okosabb és már nem fűz hozzá semmit. Nem azért jöttünk, hogy az alvilág egy része végignézze az élcelődésünket. Dolgoztunk.
A munka könnyebben ment, mint azt terveztem. Minden figyelmemet Ramirez-nek szenteltem. Nem foglalkoztam a pasassal és Samanthával, habár zavart, ahogy közelebb húzódott hozzá. Az üzletre koncentráltam inkább, amit egész egyszerűen megkötöttünk. Apró részletek megbeszélése maradt már csak hátra. Mikor szállítjuk a cuccot és hasonlók. Közben az italunk is megérkezett és ezzel elkönyvelhettük magunkban, hogy sikeresen beolvadtunk az alvilágba. Nyilván nem fognak azonnal teljes bizalmat szavazni és kicsit szkeptikusak lesznek velünk kapcsolatban, de ezen az idő majd segít. Figyeltem, amint Samantha felállt az asztaltól és elindult az oldalsó folyosó felé. Közben a többi dílerről is sikerült egy-két dolgot megtudnom, amíg a hölgyemény vissza nem tért közénk. Felhörpintettem az italom maradékát és pont akkor szólalt meg a telefonom. Előre beállított jelző volt, hogy ne kelljen túl sok időt itt töltenünk, csak pont annyit, amennyit feltétlen szükséges.
- Sajnálom uraim, de minket hív a kötelesség és az újabb szállítmány - sóhajtva néztem a kijelzőt egy darabig, mintha az órán és az "ébresztő" feliraton kívül más is lett volna ott, majd az asztalra támaszkodva felálltam. - És ha bármi kérdés felmerülne az anyaggal vagy bármivel kapcsolatban - elővettem a belső zsebemből egy Luke Harris nevére kiállított névjegykártyát és Ramirez elé toltam. Kérdő pillantással Sam felé fordultam, hogy vajon hajlandó-e végre felállni és megindulni kifelé.
- Viszlát hölgyeim, uraim - biccentettem a díszes társaságnak, felvettem a sporttáskát és elkezdtem Samanthát a kijárat felé terelgetni. Nem túl gyorsan, nehogy feltűnő legyen, de viszonylag tempósan. Amint kiértünk a sikátorba és megfelelő távolságba értünk a helytől, a kollégám felé fordultam.
- Sikerült a poloskákat felrakni? - kérdeztem halkan, hogy csak ő hallja. Reméltem, ez a feladat nem okozott neki különösebb gondot. A poloskák segítségével tudhatunk meg a jövőben mindent, ami fontos lehet számunkra és a zárt ajtók mögött hangzik el. Ha azok nincsenek a helyükön, akkor leszünk csak igazán gázban.
 

† music: music † note: gyengusz † words: passz

◌

Na jó, Nate, ez azért övön aluli volt. Az egy dolog, hogy csipkelődünk, szurkálódunk, mint az üzlettársak, csak lazán meg minden. De ez a beszólás nagyon alantas volt tőle, akár a szerepét játssza, akár nem. Ha önmagam lehetnék most, és nem Amanda Payton, kinek esetében talán elfogadhatóbb, ha kicsit lazább erkölcsű, akkor most felpattannék, és jó alaposan behúznék neki egyet. Ezt viszont most nem tehetem, ezért megpróbálom a tekintetemmel legyilkolni őt, csak hogy észrevegye, hogy ezzel most tényleg messzire ment. Persze ha az volt a szándéka a megjegyzésével, hogy egy olcsó, mindenre kapható nőcskének tűnjek, akire a fél asztal csorgathatja a nyálát, akkor gratulálok, mert sikerült neki. Beszívtak, vagy részegek, ilyen állapotban túl könnyű mocskos irányba terelni a gondolkodásukat. Pulzáló szexuális energiákat érzek magam körül minden felől, de ehhez még a képességeim sem kellenek, hogy kitaláljam, néhányuk, az élénkebb fantáziával megáldottak máris elképzeltek a fent leírt művelet közben. Azonnal émelygek tőlük, és most nagyon, de nagyon utálom Nate-et.
- Álmodozz csak tovább, Luke – vágok vissza megvetően, majd valamivel halkabban a „baromarc” szó is elhagyja a számat. Néhányan a reakciómat is viccesnek találják, ugyanakkor, úgy érzem, a Nate és köztem levő vibrálás is egyeseknek felkeltette az érdeklődését. A mellettem levő fickó a székem háttámlájára teszi a kezét, ezzel tulajdonképpen részben átkarolva engem, és némileg közelebb is húzódik. Érzem a vonzalmát, és egyértelműen az exem szavaitól bátorodott fel hirtelen. Kösz, Nate, tényleg.
- Szóval... van köztetek valami? - Jár a tekintete oda-vissza, bennünket mustrál, a köztünk húzódó feszültséget elemzi. Egyszerűbb lett volna igennel felelni, csak hogy lerázhassam, de most nem lehetek nyuszi, ráadásul továbbra is eléggé fújok Nate-re, és már érik az újabb szemtelen beszólásom.
- Ugyan! - felnevetek. - Luke egyáltalán nem az esetem – húzom el a számat egy kisebb fintorra, úgy mérem végig az említettet, majd újra a másik oldalra fordulok.
- Igazán? És akkor milyen is a te eseted? - Mondat közben szabad keze a combomon végzi. Most elégeltem meg a dolgot. De nem, nem, nem futamodok meg. Kézfejére teszem a tenyerem, és apránként, alig észrevehetően, a legkevésbé elutasítóan letolom onnan, miközben a férfi füléhez hajolok sejtelmesen.
- Bocsáss meg, meg kell keresnem a mosdót – suttogom. - Pár perc, és újra itt is vagyok - Aztán felállok, és valóban kisétálok kicsit magára hagyva Nate-et a fiúkkal. Támadt egy ötletem, plusz muszáj egy kis friss levegőt szívnom, és most nem is igazán a cigifüsttel van bajom. Kifelé menet is érzem magamon a sóvárgó tekinteteket az asztal felől. Fúj. Szó szerint fellélegzem, amikor kiérek a folyosóra, majd onnan a női mosdóba. Aztán átkutatom a táskámat, és megszedem a markomat néhány poloskával. Egyet azonnal az egyik mosdó alá helyezek, a többit visszafelé osztom szét, a folyosón, a férfi mosdóban is besurranok, a teremben, futólag mint egy véletlenül megérintve egy asztalt, vagy egyebet. Igaz, ilyenkor éjjel dübörög a zene, nem lenne semmi értelmes, amit lehallgathatnánk, főleg ebben a helyiségben. De nap közben nyugalom van, és ha egyéb nyomokat nem sikerül találnunk, vagy máshogyan előrébb jutnunk, talán hallhatunk innen valami hasznosat. Végül visszatérek a helyemre, és az időközben kihozott martinimbe kortyolok.

Little business

Elégedetten nyugtáztam magamban, hogy nem válaszolt már semmit a kinti dologra tett megjegyzésemre. Nem titkoltam egy percig sem, nem tetszett, amit művelt. De ha azt nézzük, hogy a munkánk és jelen esetben a szerepének a részeként tette, el kell ismernem, sikeres volt. Bejutottunk, mi pedig pontosan ezt akartuk elérni. Az ajtó kinyílt, beléptünk az alvilágba. Ettől függetlenül viszont még nem díjaztam, hogy mutogatta magát. Nem csak én nem, de Luke Harris sem. Az üzlettársa próbálja üzleti és ész érvekkel meggyőzni a másikat, ne pedig az érzelmekre gyakoroljon hatást. Oké, hogy ez Sam egyik specialitása, de ő most Amanda Payton, nem pedig Samantha Reynolds. Talán túlságosan is felkaptam ezen a vizet, de megvolt róla a véleményem, amit szóvá is tettem. Viszont ő a jelek szerint igencsak félvállról vette. Igyekeztem megőrizni hidegvéremet, mivel már közel voltunk Ramirezhez, de attól még bosszantott. Kihozott a sodromból a nőszemély.
Ahogy az asztalhoz értünk, át kellett avanzsálnom magam Luke Harris, menő cégtulaj szerepébe. Ez könnyen ment. Egyből egy megjegyzéssel kezdtem Sam felé. Valós énem nem így reagált volna, de Luke más volt. Laza, hanyag, nagydumás, aki kiváló üzleti érzékkel volt megáldva. Nem hagytam figyelmen kívül a rólam… Luke-ról tett apró kis mondatát. Magas labda volt, muszáj volt kihasználnom a lehetőséget.
-Nézzék el, nagy a szája, de legalább az ágyban tökéletesen tudja kamatoztatni ezt a tulajdonságát – legyintettem egy ravasz mosollyal az arcomon és Sam-re sandítottam közben. A férfinép hangosan felnevetett az asztal körül, de a hölgyek is halkan kuncogni kezdtek. Erre szerintem senki sem számított. Pláne nem Samantha drága. Megérdemelte, én pedig jót mulattam rajta. Aztán rátértünk az üzletre. Könnyedén tálaltam ki Ramireznek. Már nem egyszer kellett beépülnöm más szervezetekbe vagy társaságokba, szektákba, csoportokba, emberek közé, úgyhogy volt némi gyakorlatom az ilyenben. A szavak maguktól jöttek, én álltam a figyelem középpontjában és a fehér por, ami valóban olyan jó minőségű volt, amilyennek én azt állítottam, de persze nem az volt a célunk, hogy minél hamarabb elfogyjon. Lehetőleg az egész mennyiségnek meg kell majd maradnia, nekünk pedig csak követni kell az útját. Sam beavatkozása egy cseppet meglepő volt. Tartottam tőle, hogy gyorsan lecsapnak majd „a ház ajándékára” és amilyen gyorsan megkapták az árut, olyan gyorsan el is pusztítják azt. Kicsit sokat habozott, mi viszont nem igen értünk rá. A feladatunk nem az volt, hogy éveket várjunk Ramirezre, hanem, hogy gyorsan és biztosan meggyőzzük. Az érdeklődés azonnal megnőtt, mikor már indulni készültünk. Elfogadta az ajánlatunkat. Legalábbis egyelőre úgy tűnt. De ez már nekünk elég is volt ahhoz, amihez kellett. A belépőnk az alvilágba sikeres volt. Elégedett vigyorral foglaltam ismét helyet a széken, amit korábban szereztem. A mellénk érkező nőcinek leadtam a rendelésemet. Dupla whiskyt kértem jéggel, amit majd a beszélgetés hevében véletlen elfelejtek meginni. A következő pillanatban meg már egy szál füves cigivel néztem farkasszemet. Gondolkodás nélkül vettem el Sam-től és szívtam egy slukkot, majd tovább adtam. FBI-os énemnek eszébe sem lett volna ilyenre vetemedni, de Luke-nak ez természetes volt.
-Mekkora egy átlagos nap a forgalom? – kérdeztem hátradőlve. Az ilyenekkel sosem árt tisztában lenni.
 

† music: music † note: gyengusz † words: passz

◌

Olyan szívesen odaszúrnék még neki valamit, már szinte a nyelvem hegyén van a csípős visszavágás, de ezúttal az övé marad az utolsó szó, mert közben belépünk a zajos helyiségbe, és ha mondanék is valamit, úgysem hallhatná meg. Kivéve, ha kiabálok, azért meg nem éri meg. Azért cseppet bosszantó, hogy Mr. Mogorva már nem is éri be a mogorvasággal, de még parancsolgat is. Hahó, már társak vagyunk, nem rémlik? Már nem a felettesem, bár úgy néz ki, bizonyos szokások elég jól berögződtek nála. Vagy az elmúlt egy év kitörölte az emlékezetéből, hogy időközben már változott a helyzet, és már nem vagyok kezdő. De nem érdekel, lerázom magamról a dolgot. Ha ő nem értékeli, hogy milyen könnyen eredményt értem el, akárhogyan is történt, akkor majd én értékelem a saját sikereimet helyette is, ő meg csak morgolódjon tovább.
Minden igyekezetemmel próbálom megtartani a lazaságomat a bosszantó főnökösködése és felsőbbrendű magatartása ellenére is, részben a meló miatt, amit egyszerűen nem lehet, és nem is érdemes görcsösen csinálni, részben pedig magam miatt. Mert azért valljuk be, a munkánk elég komoly és veszélyes. Nem egyszerű bűnözőket kergetünk, hanem olyanokat, akik természetfeletti előnyökkel rendelkeznek velünk, majdnem átlagos halandókkal szemben. De ha folyton ilyen görcsösen és feszülten állnék hozzá az egészhez, akkor előbb-utóbb bekattannék, depressziós lennék, vagy paranoiássá válnék. Valamelyik, vagy mind egyszerre, a lényeg, hogy nem menne. Szóval legalább látszatra érdemes folyamatosan úgy tenni, mintha mindent kézben tudnék tartani egyszerre, mintha senkitől nem tudnék visszariadni, mintha mindenre tudnék megoldást találni.
Szinte fölényes lazasággal foglalok helyet a kiszemelt asztal egyik végénél, mint akinek minden oka megvan vagánykodni, hiszen menő üzletasszony vagyok, vagy mifene, egy jól működő bár tulaja, és nem mellékesen épp egy nagyon tuti fehér port akarok piacra dobni. Nate lelombozó leszólására válaszképpen csúnyán nézek rá, de csak néhány másodpercig, aztán a másik oldalamon levő férfi felé fordulok cinkos mosollyal.
- Luke imád dirigálni, néha totál elviselhetetlen, az üzlethez azonban zseniális érzéke van. Ez az egyetlen oka, amiért elviselem – jegyzem meg félig hallhatóan, csak úgy mellékesen, a szemeimet forgatva. A becsmérlő véleményemmel ellentétben azonban mégis „viselkedek”, és eleget téve a rosszalló felszólításnak leveszem a lábam a másik székről, melyen végül Nate foglal helyet. Titokban őszinte csodálattal figyelem végig a kis előadását, amivel az árunkat felvezette, és magamban tényleg örülök, hogy ezt a feladatot ráhagytam. Úgysem tudtam volna nála nagyobb hatást elérni a kis társaságnál.
- Mit is mondott, mi a neve? – dől kicsit előrébb az asztalra hajolva a Ramirez fickó, és Nate-et vizslatja, majd a tekintete rám vetődik.
- Amanda Payton vagyok. Ő pedig az üzlettársam, Luke Harris. – Vágok közbe magamhoz véve egy kicsit a szót, és ezzel elé csúsztatok az asztalon egy névjegykártyát. Milyen jó, hogy odabenn a srácok az ilyen apró részletekre is odafigyeltek. – Higgye el, Ramirez, egy ilyen jó üzletről nem akar lecsúszni. Tudja mit? – kiveszek a táskából egy kisebb csomagot, és azt is a pasi elé lököm. – Tegyen egy próbát. A ház ajándéka. Csak hogy lássa, kikkel van dolga. – Az első lépés, hogy őt meggyőzzük. Aztán, mivel remélhetőleg jó pontot akar majd ezzel szerezni a feljebbvalóinál, beajánl majd bennünket a felsőbb körökben is, ahová mi is tartani szeretnénk. Ennek érdekében megéri most kicsit nagylelkűnek lenni. Érzem a fickón, hogy még egy kicsit habozik, de már majdnem megvan. Hirtelen ötlettel egyszerűen lezárom Nate kezei között a táskát. Bezárt a bazár. Annak az esélye, hogy esetleg másnál házalunk tovább a cuccal, ő pedig ezzel lecsúszna a bizniszről, így máris megnöveli Ramirez érdeklődését.
- Rendben. Meglátjuk, mennyire kelendő az anyag – elhúzza előlünk, és a markába veszi az ajándék csomagot. – Ha beválik, jelentkezni fogok. Addig viszont – int a kezével valakinek mögöttem. – A ház vendégei. Igyanak meg velünk valamit! – Egy alulöltözött nőci lép mellénk, hogy felvegye a rendelésünket, miközben a mellettem ülő, kihasználva az adandó alkalmat, behajol elém, talán némi társalgás reményében, és füves cigivel kínál. Automatikusan intenék nemet a fejemmel, de érzem, hogy a többség szeme rajtam. Ez is egyféle teszt, hogy mennyire vagyunk „tökösek”. Egy vállvonással elfogadom a csikket, és szívok belőle egy kisebb slukkot, aztán tovább adom Nate-nek enyhén felvont szemöldökkel. Tekintetemben valami „na ehhez mit szólsz?” féle kérdés tükröződik.

Little business

Bejutottunk. Nem éppen úgy és olyan módszerrel, ahogyan azt terveztük, de csak kinyílt előttünk az ajtó. Sam kis közjátéka, amit egyáltalán nem találtam helyénvalónak, megtette a hatását. A férfiakat néha nem az agyuknál kell megfogni, hanem a nadrágjukban hordott agyuknál. Ez az őr sem lehetett egy IQ bajnok, ha egy női test miatt képes volt ennyi mindent kockára tenni. Az alvilágban egy kis hiba nem csak az állás elvesztésével jár, de akár az életének is búcsút mondhat az illető. Előre sajnáltam a fickót azért, ami rá várt. Na jó, igazából egy csepp sajnálatot sem éreztem iránta. Ő választotta ezt az utat, ezzel pedig vállalt minden felelősséget. Egyúttal azt is, ha elhibáz valamit, akkor szembe kell nézni a következményekkel.
Befelé menet megbotránkozó arccal pillantottam Sam felé. Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Nem voltunk abban a helyzetben, hogy viccelődjünk ilyeneken, ráadásul az ilyesfajta „poénokra” egyáltalán nem voltam vevő.
-Te sem csinálod… - szúrtam még oda gyorsan még, mielőtt beljebb értünk. Bent valószínűleg nem is hallotta volna. A zene dübörgött, a kevésbé vagy éppen jobban illuminált nők és férfiak ütemre illegették-billegették magukat, bár volt, akinek ez sem ment már, annyira elhagyták magukat. Mennyi embert lehetne csak egy ilyen kis razzia alkalmával bevinni egy kis elbeszélgetésre… A munka ártalma már az ilyen gondolkodásmód. A jelek szerint annyira mégsem volt zártkörű a buli. Végignézve a tömegen mindenféle népség jelen volt. Viszont mi csak egy emberben voltunk érdekeltek, az pedig Ramirez volt. Samantha azonnal intézkedett és megkaptuk az infót, merre található a fazon. Megindultunk az asztal felé, ahol díszes társaság ücsörgött, de egyből le lehetett szűrni, melyik Ramirez. Nagy darab fuxos fickó, körülötte cicababák, a szájából pedig jó minőségű szivar lógott ki.  
- Viselkedj – pillantottam gyorsan Samanthára, aki talán kicsit túl jól játszotta a szerepét. Én sem tehettem másképp, gyorsan Luke Harris, pénzeszsák bártulajt kellett magamból varázsolni, aki az alvilágban tervezett üzletet kötni.
- Hölgyeim, uraim – biccentettem futólag minden erkölcstelen ücsörgő alaknak. – Lenne egy kis üzleti ajánlatunk – feldobtam a táskát az asztalra és kinyitottam, hogy jól látható legyen a tartalma. A nép érdeklődése egyből megnőtt, mindenki ültéből felemelkedve lesett be a táskába. Ramirez csak intett, hogy folytassam. – A legújabb cucc. Teljesen tiszta anyag, ráadásul minőségi. Friss és megbízható helyről jön – az asztalra támaszkodva hajoltam közelebb a társasághoz. – Nagyban játszunk és hosszútávra tervezünk. Mondjuk, az első szállítmányban megegyezhetünk… baráti áron. Ahogy elnézem, lenne rá kereslet – tártam szét mindkét karomat felegyenesedve és körbemutattam a helyiségben. Félmosollyal az arcomon támaszkodtam vissza. – Le merném fogadni, hogy jobb anyag, mint amit éppen most szívnak fel magukba. Több fogyna belőle, több hasznot hozna nekünk is és magának is – egyenesen Ramirez szemébe néztem, próbáltam szuggerálni, meggyőzni. De ha ez nem lett volna elég, még mindig itt volt mellettem Samantha. Átnyúltam a szomszéd asztalhoz egy székért, támlájával az asztal felé fordítottam, egy gyors mozdulattal behúztam a táskát és ahogy leültem, letettem azt. – Nos, mit mond? – kérdeztem felegyenesedve. Hülye lett volna erre az ajánlatra nemet mondani. Az ilyenek mindenben csak a pénzt és a hasznot látják.

 

† music: music † note: gyengusz † words: passz

◌

Egy kis plusz ráhatás árán, de szerencsénkre viszonylag hamar feltárul előttünk az ajtó. Hogy őszinte legyek, nem igazán szeretem így kelletni magamat, nem ez a munkám legkellemesebb vagy legjobb része, de néha szükséges és hatásos. Nem mintha a férfiak nem csinálnák ezt visszafelé is, és nem csak a munkában. Ha akarnak valamit, máris kenyérre lehet őket kenni, udvariasak és figyelmesek lesznek, amíg el nem érik, amit kitűztek maguk elé. Úgy hangozhat, mintha valami megkeseredett küzdelmet folytató feminista nő lennék, pedig nem akarok annak tűnni, és azt hiszem úgy általánosságban nem is gondolkodom így. Talán csak Nate közelsége van rám ilyen hatással. Mindenesetre elég kényelmes rá fognom a dolgot. Röviden, gúnyosan felnevetek, amikor meghallom a suttogását a fülem mellett.
- Te nem is... Bár megnéztelek volna, ahogy megpróbálod levenni a fickót a lábáról a lehengerlő stílusoddal – fordulok arcommal félig felé, hogy láthassa a grimaszomat. Még mogorvább lett, mint amilyennek emlékeztem rá, és ettől csak még nevetségesebb elképzelni a dolgot. Amúgy meg nem értem, mi baja van. Bent vagyunk, nem igaz?
Bár egyelőre még csak valamiféle kisebb előtérben. A bűnös hely jellegzetes szaga azonban már itt is elég jól érezhető. Cigifüst, pia és a marihuána édeskés illata keveredik a levegőben. Már ebből is egyértelmű lehet, hogy a megfelelő helyen járunk. A következő terembe lépve egy fáradt nyögés hagyja el ajkaimat, ami könnyedén beleveszik a zene morajlásába. Jóval többen vannak itt, mint gondoltam, ami viszont nem egyszerűsíti le a munkánkat. Arra számítottam, hogy legfeljebb úgy tíz-húsz embert találunk itt, és bár a helyiség nincs zsúfolásig, azért annál jóval többen vannak.
- Hé! - kapom el egy agyonsminkelt nőci karját. - Hol van Ramirez? - teszem fel úgy a kérdést, mintha magam is ismerném a pasast, csak épp elvesztettem volna őt mondjuk az elmúlt öt percben ebben a klassz kis buliban. Az enyhén illuminált állapotban levő nő a terem egyik sarka felé legyint a karjával, ahol a homályos fényű lámpák alatt egy nagyobb boxban néhány ember ücsörög. Futólag Nate-re pillanatok, majd megveszem az irányt a társaság felé.
- Helló, fiúk! - Kérdés nélkül lehuppanok közéjük, majd hanyagul feldobom a lábaimat az egyik szabad székre, és szemtelen mosolyt villantok a fickókra. Csak lazán. Most épp egy menő bártulaj vagyok, aki anyagot akar teríteni a piacon – vagy hogy szokták ezt mondani zsargonnal. Nate felé fordulok, rá várva, hogy ő felvezesse a dolgokat. Egy férfitől az ilyesmit könnyebben fogadják, mint egy nőtől, én csak a kísérő vagyok. Ezért is hagytam, hogy a drága exemnél legyen a drog. Neki kell nyélbe ütnie az üzletet, én pedig majd szimpatikusan mosolygok hozzá, mint a látszólag ártalmatlan, bájos üzlettársa, aki remélhetőleg ügyesen elsimítja a dolgokat, ha valami nem az elvárások szerint alakulna.

Hello, again!

Már a találkozásunk első pár percében félresiklottak a dolgok. A magánélet került porondra, aminek anno nagy része nálunk közös volt. A házasság meg miegymás miatt szoros kapcsolatunk volt, de annak már vége. Samantha volt az, aki kezdeményezte, most mégis ő volt, aki annyira fel akarta hánytorgatni, beszélni akart a kettőnk között lévő viszonyról, az egymáshoz való viszonyulásról. De miért? Mi értelme volt ennek? Hogy ismét rájöjjünk, mennyire nem egyezik a véleményünk és mennyire különbözőek vagyunk? A kapcsolatunk is emiatt futott zátonyra. Sokkal fontosabbnak véltem a munkámat bármi másnál, az életemet is képes voltam minden percben kockára tenni, de ő ezzel nem értett egyet. Én viszont fittyet hányva folytattam azt, amiben a legjobb voltam, neki viszont elege lett belőle. Elindította a válópert, én aláírtam a papírokat, ő lelépett. Most viszont ismét összehozott minket a munka. A hangsúly pedig a munkán volt. Nem csak a közös múlt miatt, hanem a profizmus is ezt követelte. Nem akartam semmilyen magánéleti vonalat vinni ismét a kötelességbe, mert annak már egyszer rossz vége lett és semmi kedvem nem volt még egy hasonló élményhez.
Bradford alapos tájékoztató munkájának hála teljesen képbe kerültünk a pontos feladatunkkal. A külső segítségtől akár azonnal el is búcsúzhattunk. Éppen ezért kértek fel valószínűleg minket. A munkában mindig is mi voltunk a „szuper páros”, ezt várhatták el tőlünk most is. Csakhogy évekkel ezelőtt még kettőnk között rendben voltak a dolgok. Mostanra már nem maradt semmi. Bár, ha úgy vesszük részemről a semmi teljesen rendben volt.
Felkaptam az előttem heverő hamis iratokat és minden egyebet, amire szükségem lehet a közeljövőben a munkával kapcsolatban. Volt időm bőven áttanulmányozni mindent. Az ideiglenes lakhelyünkre nem egyszerre költöztünk be Samanthával. Legalább egy jó dolog történt a mai napon. Mire odaértem, ő már kicsit otthonosabbá tette a helyet. A fürdőszobaszekrénybe bele sem mertem inkább nézni, csak ledobtam a cuccaimat a kanapéra és összeszedtem az esti találkozóra. Előre lefixált időpontban találkoztunk a kiszemelt bárban, ahová állandó bejárást kellett szereznünk. A belépőnk megvolt, már csak el kellett hitetni a néppel, hogy közéjük tartozók vagyunk. Első körben egy bizonyos Ramirezt kellett meggyőznünk és a közelébe férkőzni. A hely tulaja volt a fickó. Az ilyeneknek az új arcok mindig feltűnnek, ha pedig az új arcok el tudják vele hitetni, hogy ugyanabban utaznak, mint ő, akkor gond egy szál se.
Kérdését szinte sértésnek vettem. Én ne lettem volna kész? Felhorkantam és minden szó nélkül indultam meg a sikátorban lévő ajtó felé, ami mögött töltötte ez a bizonyos Ramirez az éjszakát. Korábban akadályba ütköztünk, mint azt terveztem. Amint be akartunk lépni, egy nagydarab pasas állta utunkat. Nem tetszhetett neki, hogy a főnökéhez akartunk beállítani minden szó nélkül, nekem viszont az nem tetszett, hogy ő ebben meg akart akadályozni minket.
-Üzleti ügyben jöttünk – egészítettem ki Samanthát. Számítottam rá, hogy akadékoskodni fog a férfi, elvégre ez a munkája.
-Névsorolvasást tartottak, vagy mi? – kérdeztem karjaimat széttárva, de még mindig kinn ácsorogtunk a sikátorban, ahelyett, hogy bebocsájtást nyertünk volna arra a zártkörű partira. Felvont szemöldökkel néztem a volt feleségemre, amikor hirtelen felém fordult és nekiállt kigombolni a felsőjét. Tekintetem egy pillanatra a kezeire siklott, meg talán egy kicsit lejjebb, de gyorsan ismét felnéztem rá. Áh, szóval nála ez a taktikaváltás. Tisztában voltam a testi adottságaival, úgyhogy kétségem sem volt afelől, hogy ez a taktika bejön. Mellkasom előtt összefont karral vártam a sikeres végeredményt és lám, az ajtó egyszer csak kinyílt! Samanthát magam elé engedve léptem be az ajtón a félhomályba, ahonnan füst áramlott ki jellegzetes dohány és drogszaggal keveredve.
-Ezt többet nem csináljuk – suttogtam halkan, úgy, hogy csak az előttem sétáló nő hallhassa a szavakat. Jó módszer, de többször biztos nem fogja csinálni.


 

† music: nothing left to say † note: gyengusz † words: passz

◌

Igazat kellett adnom Natenek. Ismét. Sem a kapcsolatunk válságra jutását, sem az elmúlt egy évet nem tudjuk negyed óra alatt megbeszélni, de talán nincs is már miről beszélnünk. Ha pedig mégis lenne, nos… akkor az később is felszínre jöhet, akárhogy próbáljuk elkerülni. Valahogy úgy gondoltam, jobb most túlesni rajta, hogy ezután a munkára koncentrálhassak. Azt hiszem, a várakozás, saját magam felkészítése erre a találkozóra, rossz hatással volt rám, túlságosan aggódtam, hogy ez mégis hogyan fog lezajlani, és ennek meg is lett az eredménye. Már bánom, hogy az imént úgy kifakadtam, ennél sokkal profibbnak kellene lennem, főleg az elmúlt egy év után, amíg tényleg nagy hangsúlyt fektettem arra, hogy megtanuljam kordában tartani a képességeimet, és azokkal együtt az érzéseimet is. Natenek viszont anélkül sikerült egy évnyi munkámat és fáradozásomat felborítania, hogy egyáltalán megerőltette volna magát, de nem hagyhatom, hogy ezentúl is ilyen hatással legyen rám. Ennél én már sokkal profibb vagyok, fontos a munkám, szeretem, hogy kiaknázhatom az adottságaimat. Erre kell összpontosítanom, és akkor nem lesz gond, függetlenül attól, hogy egy fedél alatt vagyunk-e, vagy sem. Amit Bradfordnak mondtam, komolyan is gondoltam. Nem fogjuk hagyni, hogy a közöttünk történtek akadályozzanak bennünket a munkában. Ha ezt komolyan el tudom hitetni Bradforddal is, akkor már jó úton járok, nem igaz? Hisz ő azok az emberek közé tartozik, akik a legközelebb voltak a tűzhöz tavaly, amikor a dolgok félresiklottak. Ő kopogtatott az ajtómon, és közölte velem a hírt, hogy Nathaniel súlyosan megsérült, ő tartott egyben, amikor összeomlottam, ő vitt be a kórházba, amikor majdnem elvéreztem. Elvileg még mindig ő az egyetlen személy, aki tudja, hogy mi történt akkor este, aki tudja, hogy a sokkhatástól elvetéltem… Ha ő, aki mindezt végigasszisztálta velem, el tudja hinni, hogy már túltettem magam a dolgokon, és képes vagyok rendesen végezni a munkámat, akkor már félig nyert ügyem van.
Az elmondása alapján sajnos egyelőre külső segítségre nemigen számíthatunk. Első lépésben csak be kell épülnünk, el kell hitetnünk az ellenséggel, hogy vagyunk olyan „mocskos rosszfiúk”, akikre érdemes felfigyelniük, és ezt egyedül kell végigcsinálnunk. Bradford továbbra is összekötőnk marad. Tekintve, hogy ő már igen jól beágyazta magát az „alvilágba”, ő a rendelkezésünkre tud állni, ha minden jég szakadna, de ez minden. Nem mondanám, hogy meglepődtem. Ráadásul nekünk kéne lennünk Nate-tel a bomba párosnak, egy médium és egy szupervadász, mi magunk vagyunk az erősítés. Őszintén remélem, hogy ezúttal valóban tudunk ehhez mérten teljesíteni is.
Magamhoz veszem az elém rakott paksamétát azzal a céllal, hogy estig felkészüljek a feladatra. Szerencsére kapunk egy kis haladékot, nem kell azonnal beköltöznünk a közös lakásba, átolvashatom nyugodtan, egyedül is a papírokat, és gyakorolhatom az új személyiségem felöltését. A délután folyamán mindenesetre egyszer beugrom az új otthonunkba, gondosan ügyelve rá, hogy ne olyan időpontot válasszak, amikor Nate is a közelben lehet. Bepakolok néhány apróságot, csak hogy kicsit otthonosabban érezzem magam, amikor végleg visszajövök… Végül pedig este megérkezem az előre lebeszélt találkozóra Nate-tel. Egy bár, nem túl nagy, de elég ismert bizonyos körökben. Ide kellene állandó bejutást nyernünk, és a kölcsönkapott party-drogokkal a közelébe férkőznünk egy bizonyos Ramireznek. A fickó a hely tulaja, a maga nemében csak egy kishal, de elvileg állandó kapcsolatban van a nagyobb halakkal. Szóval az első lépések…
- Készen állsz? – kérdezem az exemtől, miközben megközelítjük sikátor oldalába rejtett a bejáratot. Nem egy szívderítő környék, de lehet, hogy épp ez a lényeg?
- Hova-hova, kisanyám? Oda nem mehettek be! – szól ránk az ajtótól másfél méterre beszélgető nagydarab fickó. Nem számítottam rá, hogy őrök is ácsorognak kint.
- Üdv! Mi Ramirezt keressük. Az a hír járja, hogy esténként itt szokott lebzselni – nézek fel a fickóra. A tekintete nem sok jót ígér, ahogy a kisugárzása sem. Amint kiejtettem a nevet, mintha némi feszültség söpört volna végig rajta.
- Az lehet, de akkor sem engedhetlek be. Ez zártkörű parti – jelenti ki határozottan, és egyértelműen érzem rajta, hogy teljesen komolyan is gondolja. Azonban van még valami, amit észreveszek: a vonzalmát. Magamban kicsit megborzongok a dologtól, de nem lesz más választásom, muszáj lesz bevetni magamat. Na jó… Hátat fordítok néhány pillanatra az őrnek, szembe kerülve ezzel Nate-tel, mintha vele akarnék pár szót váltani, de közben eligazgatom a ruhámat, kigombolva a blúzom felső gombjait, és az arcom mellé húzva néhány tincset is.
- Taktikát kell váltanunk – magyarázom meg neki a dolgot, majd felöltöm a legszexisebb pillantásom, és úgy fordulok ismét a kidobó felé.
- Helló megint! Nem szeretnék akadékoskodni, tudom, hogy csak a munkádat végzed, de… - beszéd közben megérintem a karját, ami két okból is jelentős. Egyrészt még inkább magamra vonom a figyelmét, másrészt segít teljesen ráhangolódnom az érzéseire. Ha többen vesznek körül, még mindig nehéz egyetlen emberre fókuszálnom, ebben tud segíteni az érintés. És ha egyszer sikerül beférkőznöm az aurájába, és ki tudom találni, mi jár a fejében, és mit akar, könnyebb lesz hatnom rá, és meggyőznöm, hogy segítsen nekünk. – Lenne egy komoly üzleti ajánlatunk a főnöködnek, amelyről hidd el, tudni akar – egy pillanatra sem szakítom meg a szemkontaktust, csak vállammal a falnak dőlök, és szándékos ügyetlenséggel próbálok egy tincset kisöpörni az arcomból. – Csak pár szót váltanánk vele, aztán újra a tiéd vagyok, nagyfiú – ígérem egy csábos mosollyal, és már a markomban is van a pasi. Érzem, hogy sikerült a bőre alá férkőznöm. Csupán néhány másodpercig habozik még, aztán bólint, és kinyitja előttünk az ajtót.

Hello, again!

Hiába próbálkoztam elkerülni a személyes témákat, nem ment. Amennyire hárítani akartam, Samantha pont annyira erőltette továbbra is. Mindenre volt valami válasza, mintha előírták volna, hogy addig nem toppanhat be az összekötő emberünk, amíg ki nem veséztük elég alaposan a magánéletünket, az egymáshoz való hozzáállásunkat és a múltat. Pont, mint valami rosszul megrendezett filmben. Csak ez a film most nagyon is valóságos volt, ráadásul velem történt meg. Egész higgadtan kezeltem a helyzetet ahhoz képest, hogy mennyire nem volt ínyemre való egyik téma sem. Volt elég időm megtanulni kizárni minden érzelmet, amire nincs szükségem az adott helyzetben. Ez pedig egy tökéletes alkalomnak bizonyult kamatoztatni ezt a tudást. Látszólag neki kevésbé ment ez, ridegségem pedig csak rátett egy lapáttal. Miért volt neki ennyire fontos, hogy mit gondoltam róla? Nem utáltam meg, amiért lépésre szánta magát anno. Rosszul esett, amiért olyan könnyen ott tudott hagyni, de nem utáltam meg érte. Elfogadtam és beletelt ugyan ez kis időbe, de végül sikeresen továbbléptem, lezártam magamban a múltat és előre tekintettem. Felesleges a múltba kapaszkodni. Viszont ettől függetlenül eszem ágában sem volt vele jópofizni. Ismert annyira, hogy tudja, mikor mű az, amit lát és mikor nem. Pontosan tudta volna, hogy az egész csak képmutatás, semmi más.
-Az ellentétek később is kialakulhatnak, a bili még később is kiborulhat – jegyeztem meg vállamat megvonva. Ezek bármikor megtörténhetnek. Elég lesz, ha egy dologban nem értünk egyet és máris minden borulni fog. Márpedig elég valószínű, hogy azok a bizonyos ellentétek ki fognak alakulni közöttünk. Amíg együtt voltunk, akkor is volt rá példa, most miért ne lenne?
-Minek kellett volna maradnia? – kérdeztem két karomat széttárva, miközben ő a csészéjével játszott. Minek kellett volna maradnia a történtek után? Szerelemnek? Már túl sok idő eltelt, hogy az megmaradjon. Tisztelni ugyanúgy tisztelem a magam sajátos módján, erről szó sincs, de egy év sok idő ahhoz, hogy bármi más megmaradjon, ami lényeges lehet. Ismét csend telepedett ránk, de szerencsére nem sokkal később kinyílt a bejárati ajtó és megjelent rajta a hatalmas, fekete bőrű férfi.
-Bradford – kezet nyújtottam a fickónak, akit már mindketten jól ismertünk, az pedig elfogadta. A határozott kézfogás után csak felhorkantam megjegyzését hallva. Valahogy nem voltam túlságosan humoromnál a mai napon, ahogy egy ideje az összes többin sem.
Mindannyian helyet foglaltunk az asztalnál és Samanthával figyelmesen hallgattuk a fejtágító szavakat. Mindketten kaptunk egy-egy új személyit. A saját arcunk köszönt vissza róla, viszont kitalált személyazonosság volt ráhamisítva. Luke Harris. Nem egy tipikus gengszter név, de kit érdekel… Csak sikerüljön végre elkapnunk azokat az embereket. Egy pillantást vetettem az asztal lábánál heverő sporttáskára. Jó nagy volt, biztosra akartak menni a fentiek. Ekkora adaggal bárkit tárt karokkal várnának az alvilágban, legyen az bármilyen jöttment. Várható volt a beépülés és a belső berkekbe való beférkőzés. Régebben kívülről próbáltuk meg tönkretenni őket, úgy nem sikerült. Sok más választási lehetősége nem volt a vezetőségnek, ha valami sikert akartak elérni. Na de… közös lakás? Egy éve nem osztozkodom senkivel semmin, tényleg most kéne ezt vele elkezdeni? Úgy tűnik, sajnos igen. A munka az első, a magánélet csak ezt követi a sorban. Szerencsére azt nem írták elő, hogy egy ágyban is kéne aludnunk. Kanapé meg nyilván lesz a lakásban, vagy ha nem, akkor szerzek valahonnan, ezen már ne múljon.
Ahogy Samantha is említette, csak a munkára koncentrálunk. Egyetértően bólogattam. Végre valamiben azonos véleményen voltunk, már ezért is megérte ma felkelni.
-Külső segítségre bármilyen formában számíthatunk, vagy csak magunk leszünk? – tettem fel még egy apró kérdést, ami hirtelen eszembe jutott. Szerettem volna tudni, hogy ha bármi balul sülne el, akkor jönnek-e a kedves kollégák, vagy saját magunkat kell kihúznunk a bajból…

 

† music: nothing left to say † note: gyengusz † words: passz

◌

Halkan fújom ki a levegőt, amikor elhangzik az a mondat. Nem tudom, miért számít ez nekem ilyet sokat, vagy miért érdekel egyáltalán. De nem akarom, hogy gyűlöljön engem. Nem és kész. A közös munka miatt, vagy a múlt miatt. Meg kell ezt magyarázni? Már nem vagyunk együtt, elváltunk, csak az ügyünk maradt, amit meg kell oldanunk, és az emlékek. Azért neki ez mégis láthatóan könnyebb valamivel. Olyan könnyedén zár ki minden érzelmet, ül itt velem szemben teljesen higgadtan és megrendíthetetlenül. Jó neki. Számomra mindaz, ami vagyok, minden, amit tudok, kapcsolódik hozzá. Csak egy zavarodott kislány voltam, amikor az FBI a szárnyai alá vett, majd az ő gondjaira bíztak. Tőle tanultam mindent, ami ebben a szakmában számít. Képtelen lennék ilyen egyszerűen elvonatkoztatni, és csak egy sima partnerként tekinteni rá. Sokkal több volt számomra az első perctől kezdve. A mentorom volt, a társam lett, a férjem, a fél életem körülötte forgott. Az egy év alatt, amit New Orleansban töltöttem, magam mögött hagytam őt, és minden mást itt, egyszerűbbnek tűnt a saját utamat járni, függetlenedni, de most hogy visszatértem… El kell ismernem, máris az első napon sikerült megingatnia, és a képességeim sem segítenek rajtam sokat ilyenkor. Újra meg kell találnom magamban azt a nőt, akivé az elmúlt egy évben váltam, aki meg tudott állni a saját lábán, aki uralni kezdte az adottságait, aki már túllépett a múlton. Meg kell keményednem, és akkor menni fog ez. Remélem.
- Nem kérnék tőled ilyet. Nem is kértem semmiféle műmosolyt és bájolgást, az nekem sem hiányzik. Csak szerettem volna tudni, hogy hányadán is állunk, mielőtt belevágnánk a közös munkába. Egy éve nem beszéltünk, és valahol újra kellett kezdeni. Inkább most boruljon a bili, ha borulnia kell, mint időközben – megvonom a vállam, és igyekszem ráhangolódni az ő hűvös higgadtságára, tartani a három lépés távolságot, ahogy ő is teszi. – Én sem akarom, hogy az érzéseink az útban legyenek. De mint kiderült, emiatt nem kell aggódnunk, hiszen már tulajdonképpen nemigen vannak érzéseink egymás iránt, nem igaz? Nem maradt semmi – jelentem ki komolyan, és hogy elrejtsem a keserűségemet, a mondat végére már inkább a csészémmel szemezek. Azt szuggerálom néhány pillanatig némán, aztán hogy a fennmaradt nyomasztó csendet kitöltsem, felhörpintem a kávém maradékát. És abban a pillanatban végre nyílik az ajtó, és megérkezik az összekötőnk.
- Bradford – állok fel a helyemről széles mosollyal fordulva a közeledő ügynök felé. Amennyire én tudom, már másfél éve beépítve dolgozik az FBI-nak. – Fogalmam sem volt, hogy téged küldenek. Atyaég, már ezer éve nem láttalak! – ingatom a fejemet, a nagydarab sötétbőrű fickó pedig máris könyörtelen, csontropogtató ölelésbe zár.
- Pedig azt hittem, hogy te mindent előre tudsz – cukkol, de nem veszem tőle egy percig sem zokon. - Örülök, hogy újra itt vagy, kislány! – mosolyog rám, majd helyet foglal mellettem. – Howell! Látom, újra összemelegedtetek. Nagyon helyes. – Tudom, hogy ismét csak ugratni próbál, ezúttal azonban nem bánnám, ha nem lenne ilyen vicces kedvében. Végigmér bennünket, tekintetében mintha némi gyanakvás lenne, aztán elővesz egy mappát, és a tartalmát kiteríti maga előtt az asztalon.
- Rövid leszek, mert ma délelőtt még van egy jelenésem. Próbáltátok már egy féleképp, most máshogy fogjuk. Belülről kell megközelítenetek őket, remélhetőleg úgy sikerül elég mélyre ásnunk. Hogy egyértelműben fogalmazzak, be kell épülnötök – és ezzel elénk tol egy-egy új személyit, melyeken a saját képünket láthatjuk viszont, csak épp a név változott. Nem vagyok meglepve, igazából megfordult a fejemben már korábban is, hogy ez lesz a vezetőség új terve. Ha csak nyomozgatni akarnának, nem okvetlenül adják nekünk vissza az ügyet, elég ha véleményünket kikérik, vagy csak egyikünket állítják rá. Az, hogy mindkettőnkre szükség van, valami komolyabbról árulkodott, teljesen bele kell mélyedni. Nem mondhatnám, hogy táncot akarok járni, amiért igazam volt, de legalább nem ér teljesen váratlanul a dolog.
- Amanda Payton? – olvasom fel a nevet a saját kártyámon, majd sóhajtok, és Bradford felé fordulok a folytatást várva.
- Ezek itt tulajdonpapírok. Üzlettársak vagytok, a külvárosban vezettek egy bárt közösen, amelyben plusz keresetként fűvel és parti drogokkal kereskedtek. A lábam mellett levő sporttáskában a drogelhárítók küldtek nektek egy kis ajándékot, ez lesz a belépődök az alvilágba – küld felénk egy cinkos vigyort mondat közben, mintha az egész csak egy kis játék lenne. – Ennek a csomagnak végül persze vissza kellene érkeznie oda, ahonnan kiindult, úgyhogy a ti dolgotok lesz valahogy kísérni is az útját, vagy szemmel tartani. – Teszi hozzá valamivel komolyabban. Hát persze. Lehetünk mi látszólag akármilyen rosszfiúk, a kölcsönkapott drognak nem kellene lába kelnie a kis akciónk során.
- Oh, és mielőtt elfelejteném: a küldetés ideje alatt a bár feletti lakáson osztoztok ketten. – Ettől az infótól a szemöldökeim azonnal égbe szöknek, majd összevonom őket, mire Bradford megvonja a vállát. – Tiltakozásnak itt nincs helye, a fentieket nem hatja meg a szerelmi drámátok. Csak szorítsátok össze a fogatokat, és csináljátok végig – jelenti még ki, és küld felénk egy bocsánatkérő pillantást. A felőle érkező érzések alapján őszintén aggaszthatja a kettőnk együttműködése. Hát még engem!
- Nincs szó semmiféle drámáról, már megbeszéltük egymás között, csak a munkára koncentrálunk - igyekszem őt megnyugtatni, és azt kívánom, bárcsak magamat is meg tudnám ezzel győzni. De együtt dolgozni, és újra egy fedél alatt élni nem teljesen ugyanaz.

Hello, again!

Az elmúlt idő alatt, a válás óta tanultam némi önuralmat és önkontrollt. Én sem voltam mindig ilyen. Amikor elment, elköltözött, közel sem kezeltem így a helyzetet. Sokszor azt éreztem, össze kell zúznom valamit, hogy lenyugodjak. Nem egyszer éreztem úgy, hogy ha nem verhetek szét valamit, akkor még kárt tehetek a velem elsőként szembejövő emberrel. Dühös voltam és ki akartam valakin vagy valamin tölteni a dühömet. Ha kitöltöttem, akkor sem lett jobb semmivel. Őrjöngtem egy sort, de az érzés ugyanúgy bennem maradt. Egy darabig talán megkönnyebbültséget éreztem, de nem tartott sokáig. Nem volt tartós. Kénytelen voltam bezárni mindent egy apró kis dobozba, a kulcsot pedig jó messzire eldobni, ezt a dobozt pedig olyan mélyre elrejteni, amennyire csak lehetséges. Le kellett zárnom magamban a dolgokat, tovább kellett lépnem. Lassan, de sikerült. Aztán mindennel így lett. Rájöttem, hogy ha csak idegeskedek a dolgok miatt, magamnak ártok. Ezért se idegesítettem fel magam Samantha kis közjátékán. A jelek szerint viszont saját magát sikerült felingerelnie, de a hidegségem és a higgadtságom láttán visszavett őt is.
Meglepődve vettem tudomásul, hogy egyetért velem. Ilyenre sem került sor sokszor még akkor sem, amikor együtt éltünk. Két teljesen különböző személyiségek vagyunk, szinte egymás ellentétei. Általában mindketten makacsok vagyunk és ragaszkodunk a saját elveinkhez, ezért is lepett meg azzal, hogy igazat adott nekem. De aztán jött az elmaradhatatlan folytatás. Tudhattam volna, számíthattam volna még egy kis hozzáfűznivalóra.
-Nem gyűlöltelek meg – válaszoltam egyszerűen. Nem értettem, honnan jött a feltételezése, mi szerint megutáltam őt. Azért, mert nem ugrottam a karjába, mikor megláttam és nem kezeltem rögtön puszipajtásként, nem utáltam meg. Csupán a három lépés távolságot igyekeztem fenntartani. – Nem kezellek úgy, mint egy idegent, csupán nem akarok személyes vonalat tulajdonítani az együttműködésünknek – már volt belőle éppen elég bajunk. A magánéletet összekapcsoltuk a munkával és nem jöttünk ki belőle jól. Válás lett a vége, külön utakon folytattuk az életünket. Amikor szerettük egymást, akkor is csak veszekedés lett mindenből. Így, elvált, különálló emberekként vajon mi lenne belőle? Csak rosszabb lenne.
Felvont szemöldökkel néztem rá pár pillanatig. Meghátrálna a feladattól csak azért, mert nem úgy kezelem, mint régen?
-Ne kérd tőlem, hogy máshogy álljak a helyzethez. A történtek után pláne ne. Ne akard, hogy öt perc beszélgetés után mosolyogva üljek veled szemben, mintha mi sem történt volna – komolyan a szemeibe nézve magyaráztam. A jópofizás sosem volt a kenyerem ilyen helyzetekben. Ráadásul ismert már annyira, hogy ne higgye el. Tudta volna, hogy nem igazi az a mosoly, csak hamis és erőltetett. Az meg valószínűleg még jobban bántotta volna, mint a valóság. – Ráadásul anno ketten vágtunk bele az ügybe, illene ketten is befejeznünk – jegyeztem meg zárójelesen. Nem hinném, hogy más sokkal jobban tudná vinni a nyomozást, mint mi ketten. Nekünk van meg az a háttértudásunk, amit az akták elolvasásával sem lehet megszerezni. Talán nem volt a legjobb ötlet ismét összerakni minket dolgozni, de mindketten profik vagyunk, úgyhogy kénytelenek leszünk megtűrni egymást. Neki el kell viselnie a távolságtartó magatartásomat, nekem pedig a nemtetszésének kifejezését. Ha ezt sikerül, akkor még akár pontot is tehetünk az ügy végére.

 

† music: nothing left to say † note: gyengusz † words: passz

◌

Továbbra is ugyanolyan higgadtan és komolyan beszél, mint eddig. Lassan kezdem azt gondolni, hogy tényleg nincsenek érzései, csak egy gép lett, aki végzi a munkáját, és más nem számít. Az előbbi, véletlenül elejtett gúnyos megjegyzésén kívül minden erre utal, én pedig mellette egy hibbant nőszemélynek tűnök, aki értelmetlenül felkapta a vizet. Talán így is van. Sajnos ennyi idő után, és az elmúlt év sok gyakorlása és tanulása ellenére is a képességeim teljesen össze tudják zavarni a fejemet és az érzéseimet. A megérzések, a látomások, és minden, amit a körülöttem lévők éreznek, mindez folyamatosan lüktet bennem. Nem értem, mások hogy csinálják. A hozzám hasonlók. Hogy-hogy nem őrülnek meg? Vagy csak én vagyok gyenge. Pedig annyira igyekszem. Igen, volt egy időszak az életemben, amikor úgy próbáltam kezelni az adottságaimat, hogy nem vettem róluk tudomást. Rosszul sült el. Azóta mindent megteszek, hogy maximálisan kiaknázzam őket, de néha ez sem megy jól. Főleg hogy nem lehet őket teljesen kikapcsolni, amikor épp nincs rájuk szükségem. Az életem minden egyes percében számíthatok egy váratlan látomásra, megérzésre, ami felkavar, és összezavar mindent, bennem vagy körülöttem.
Jelenleg azonban Nate visszafogottsága teljesen máshogy hat rám, mint korábban. Az, amilyen higgadtsággal a felindultságomra válaszol, már nem bosszant, sokkal inkább engem is lenyugtat. És bizonyos értelemben csalódással tölt el. Mély, fájdalmas csalódással, amely szinte lyukat éget a lelkemen. Azt hiszem azért, mert végre megértettem. Már értem, miért ennyire komoly és távolságtartó. Tekintetemből rövid ideig némi szomorúság tükröződhet, de igyekszem rendezni az arcvonásaimat, majd határozottan bólintok, így jelezve, hogy tudomásul vettem mindent.
- Felfogtam. A munkára akarsz összpontosítani, és igazad van. Ez lesz a legjobb – felelem végül megadóan. Úgy sejtem, régen látott tőlem ilyen szintű együttműködést és egyetértést. Egy dolog azonban továbbra sem hagy nyugodni. Mély levegőt veszek, mielőtt előhozakodnék vele.
- Csak egy dolgot árulj el, aztán ígérem, félretesszük a személyeskedést: tényleg ennyire meggyűlöltél? Úgy értem… igen, valószínűleg így van, hiszen mi másért akarnál úgy kezelni, mint egy idegent? – Nem akarom kimutatni, de fáj. Évekig házasok voltunk, és tényleg nagyon szerettem őt. Aztán elváltunk, és ez kemény dolog, aláírom, de ettől még nem leszünk idegenek egymás számára. Ettől még beszélhetünk, ettől még ha visszafogottan is bár, de érdeklődhetünk egymás hogyléte felől. Főleg most, hogy újra kollégák leszünk. Nem azt mondom, hogy legyünk legjobb barátok. Ugyan! Nem érek tündérmesében. De össze kell majd dolgoznunk, ehhez pedig meg kell bíznunk újra egymásban. És nem megy három lépés távolságból. Ő mégis úgy irtózik tőlem, mintha leprás lennék. Őszintén, sosem gondoltam volna, hogy ennyire megbántottam őt. Sajnos vele kapcsolatban a képességeim sokszor kudarcot vallanak, mert mellette a saját érzéseimet sem értem az esetek többségében, nem hogy az övéin eligazodjak.
- Ha így áll a dolog… talán megpróbálhatom kieszközölni valahogy, hogy ne kelljen együtt dolgoznunk. Vagy legalább ne partnerekként. – Semmiképpen nem akarom ráerőltetni magamat, ha van más lehetőség. És igazából arról sem vagyok meggyőződve, hogy nekem ez így menni fog. Mármint tudom, profik vagyunk, de nekünk is megvannak a saját határaink. És ez talán az. Azt hittem, képesek leszünk együttműködni, még ha nem is lesz könnyű, de már nem vagyok ebben annyira biztos.

Hello, again!

Megjegyzése nem tűnt teljesen egyetértőnek. A gúnyos fintor ennek egyértelmű jele volt. Jól ismertem már ezt az arcot. Akkor szokott ilyen lenni, ha nem tetszik neki valami, hiába mondja az ellenkezőjét. Tisztában voltam vele, hogy a távolságtartás nem kenyere, de személyeskedésnek nem volt helye. Profik vagyunk, a magánéletet nem vihetjük bele a munkába, mert az csak konfliktusokat és ellentéteket okozna. Most pedig végképp nem engedhetjük meg magunknak. Évekkel ezelőtt már megkaptuk ezt az ügyet, de akkor nem sikerült pontot tennünk a végére. Most szerencsénkre visszajöttek és ismét lehetőségünk nyílt rá, hogy lekapcsoljuk őket. Ezúttal minden erőnkkel az ügyre kell majd figyelnünk. Nem engedhetjük meg magunknak, hogy ugyanazokat a hibákat elvétsük, mint régen. Évek teltek el, több rutint szereztünk, talán ez is segítségünkre lesz majd. Mindenesetre összpontosítanunk kell. A munkára és nem a magánéletünkre. Nekem teljesen mindegy, mennyire próbál nyitni vagy nem, csak magát fogja ezzel az őrületbe kergetni. Eddig is figyelmen kívül hagytam, a továbbiakra is ezt terveztem. Már nem volt semmi közünk egymáshoz egy ideje, ő kezdeményezte a válást, szóval némi sejtése lehetett volna a reakcióimról, mielőtt beszédre nyitotta volna a száját. Okosabbnak képzeltem ennél, de úgy látszik, a felesleges beszéd ilyen női betegség, amit én sosem fogok megérteni.
Felvont szemöldökkel bámultam rá, mikor hevesen kezdett beszélni, ami eddigi nyugodt imidzsét teljesen összetörte. Higgadtan hallgattam végig, ismételten nem tudtam mire vélni ezt sem.
-Nem vagyok szomjas – válaszoltam vállamat megvonva. Miért ne önthetnénk tiszta vizet a pohárba? Mert mondjuk nem akarok? – Nem gyűlik bennem semmi. Ezt csak magadnak képzeled be. Történt, ami történt, nem tudok vele mit csinálni. Elfogadtam és továbbléptem, azóta pedig élem az életemet – folytattam ugyanolyan nyugodtan, mint korábban. Hátradőlve figyeltem tovább őt, remélve, hogy ennyi elég volt ahhoz, hogy ismét ránk telepedjen egy kis csönd, de nem tette meg a hatását. Ismét beszélni kezdett, én pedig csak sóhajtottam. A válásunk elég egyszerűnek tűnt, de nem volt az. Számomra a munka mindig is a legfontosabbak között volt, előrébb helyeztem, mint a saját épségem, mint a saját életem. Miután beadták a szérumot, nyilvánvalóan több hasznomat látták, éppen ezért több megbízást kaptam, több küldetésre kellett mennem, több kockázatot kellett vállalnom, többször mentem bele olyan dolgokba, amik nagy kockázattal jártak. Sam pedig ezt nem nézte jó szemmel, de nem tehettem mást, csak a munkámat végezetem, a kötelességemet. Ezt várták el tőlem az emberek, én pedig igyekeztem teljesíteni az elvárásokat.
-Tisztában vagyok vele, Samantha. Kettőn áll a vásár. Sosem mondtam egy szóval sem, hogy csak miattad történtek a dolgok úgy, ahogy – csak annyit állítottam biztosra, hogy ő kezdeményezte a folyamatot. Én pedig sodródtam az árral. A kettő között véleményem szerint van különbség, nem is kicsi. Amennyire irtóztam magánéletről beszélni pár perccel ezelőtt, annyira belemerültünk most. A saját elveimnek mondtam ezzel ellent, de próbáltam továbbra is hidegvérrel kezelni a dolgokat. Kettőnk közül nem én voltam az mondjuk eddig se, aki hevesebbnek bizonyult a másiknál…  
 

† music: nothing left to say † note: gyengusz † words: passz

◌

Minden egyes vele töltött perccel csak egyre jobban és jobban érzem ezt az idegenkedést, kényszeres távolságtartást, ami belőle árad, és bár igyekszem megérteni, elfogadni, valahogy nem igazán sikerül. Persze, tudom én is, hogy a munka miatt vagyunk most itt, arra kell koncentrálnunk, és teljesen egyetértek. Ugyanakkor van ebben valami megmagyarázhatatlanul bántó és egyben bosszantó. Kezd idegesíteni, hogy a közvetlenségre tett legkisebb próbálkozásaimat is hárítja. Mégis mi értelme van ennek? De jó, rendben! Legyen így! Játszunk úgy, mint két idegen, akiket az élet összehozott néhány jelentéktelen hétre, egy munka erejéig.
- Hát persze, fókuszáljunk csak a munkára – felelem egy kisebb bólintással látszólag egyetértően, de nem tudom megállni, hogy ne társítsak a szavaim mellé egy enyhe, gúnyos fintort. Tulajdonképpen gondolhatott volna erre már jóval korábban is, mondjuk úgy közel hét évvel ezelőtt, hogy ne keverjük a melót a magánélettel. Ha már akkor kijátszotta volna ezt a kártyát, most nem tartanánk itt, és „nem történt volna semmi baj”, hogy az ő szavait idézzem. Megadóan sóhajtok. Igazából csak magamat fogom megőrjíteni ezekkel a gondolatokkal, mert őt láthatóan semmi nem érdekli a küldetésünkön kívül, szóval tök feleslegesen rágom magam. Tovább kell lépnem, átsiklani ezek az apróságok felett. Alig hogy ezt magamban elhatározom, ő vált hirtelen egészen gúnyosra, és ezzel, illetve a szavaival nem csak meglepnie sikerül, de rendesen felbosszantania is. Mintha arra utalna, hogy az én hibám, ami vele történt. Ettől egy kicsit elszakad bennem a cérna. Mert persze, én vagyok a felelős érte, mint ahogy mindenért a kapcsolatunkban, beleértve a válásunkat is. Neki ugyan semmi szerepe nem volt ebben, én voltam az a szívtelen, aki teljesen érthetetlen, indokolatlan módon beadta azokat a nyavalyás papírokat.
- Igen, pontosan arra gondolok, ami megmentette az életedet, miután te minden észérv ellenére elmentél arra a küldetésre. De miért nem mondod ki végre nyíltan, amit gondolsz, Nate? Hmm?! Már vagy egy éve gyűlhetnek benned a dolgok, édes. Most itt az alkalom, hogy a fejemhez vágj mindent. Ha már arra kényszerülünk, hogy ismét együtt kell dolgoznunk, miért ne önthetnénk végre tiszta vizet abba a pohárba? – rántom meg a vállamat kissé talán túl hevesen, ami sokat ront a "lazaságomon". De legalább a hangomat sikerül emberi frekvencián tartanom, még csak egy árnyalatnyit sem emelem meg.
- Jó lenne, ha belátnád végre, hogy a válásunkban neked is legalább annyi részed volt, mint nekem – teszem hozzá még komolyan, majd hátra dőlök a helyemen, és a még gőzölgő kávémat kevergetve próbálok higgadtságot erőltetni magamra. A kiskanál táncára fókuszálok, és a csilingelő hangjára, de miután rájövök, hogy ez sem segít, az ölembe ejtem a kezeimet.

Hello, again!

Minden személyeskedést ki akartam hagyni a beszélgetésből. Nem csak azért, mert kínos lett volna a volt feleségemmel ilyenekről beszélgetni, hanem azért is, mert így akartam. Inkább voksoltam a kínos csönd mellett, mint egy megjátszott beszélgetés mellett. Felesleges is lett volna megjátszanom magam előtte. Ismert, mint a rossz pénzt. Nyilvánvalóan tudta volna, mikor őszinte és mikor nem, amit mondok. A színlelet jópofizás gondolom neki sem esett volna jól. Ha hagytuk volna az egészet a fenébe, akkor saját magát is megkímélte volna az esetleges olyan válaszoktól, amiket nem szeretett volna hallani. De miért is mertem erre számítani? Én is ismertem őt, sejthettem volna, hogy nem fogja ennyivel lezárni ezt a beszélgetést, ellenben én minden pénzt megadtam volna érte. A városról és New Orleansról tartott rövid, tömör, ám de a számomra már így is hosszas összehasonlítására csak bólintottam egy kis hümmögéssel. Számomra Richmond volt a megszokott. Nem én kértem az áthelyezésemet egy másik városba. Ha maradt volna, most nem lenne furcsa megint itt lenni. Akkor valószínűleg megszoktuk volna egymás társaságát csak kollégákként is, most pedig nem ülnénk ilyen kínosan egymással szemben, miközben ő valószínűleg már rég azon törte a fejét, mivel lehetne megtörni ezt a csendet, én pedig csak imádkozni tudtam, hogy ne hozzon fel semmi kifejtős témát, az összekötőnk pedig érkezzen meg olyan hamar, amilyen hamar csak lehet. A ránk telepedő némaság hamar elillant, de legalább hasznos dolog miatt. A munka mindig hasznos.
-Már ha kidolgoztak új stratégiát – jegyeztem meg zárójelesen. Azzal is számolnunk kell majd, hogy esetleg maradtak a régi módszereknél. Nem kizárt ez az opció sem. Mindent mérlegelnünk kell majd a hatásos és eredményes lépések érdekében. Évekkel ezelőtt valamit elrontottunk, nem sikerült elkapni a bandát, ha most jobban összpontosítunk és kétszer átgondolunk mindent, akkor talán sikerülhet.
Zavartan pillantottam órámra, de sajnos még volt időnk. Éreztem, hogy az előttünk álló pár perc szinte végtelen hosszúságúra fog nyúlni, legalábbis számomra.
-Valóban – ebben egyet kellett vele értenem. Valóban érdekes lesz az elkövetkező néhány hét számunkra. Nem csak azért, mert olyan ügyet kell előkaparni a szőnyeg alól, ami évek óta kicsúszott a kezeink közül, hanem azért is, mert mindezt együtt kell megtennünk. Profik vagyunk mindketten, úgyhogy nem kéne nehézséget okoznia a közös munkának. Viszont leplezhetetlenül kényelmetlenül éreztem magam.
-Fókuszáljunk a munkára. Akkor nem történhet semmi baj – semmi kedvem nem volt az együttműködésről beszélgetni és azt fejtegetni, mennyire váratlanul ért minket a közös küldetés. Igen, váratlanul ért, de ezt már lezártam magamban. Csak túl akartam rajta esni. Elhatároztam magamban, hogy nem fogok személyeskedni, megtartom a kellő távolságot, ehhez pedig tartani is akarom magam. A munkában mindig is jó párost alkottunk, ez most sem lehet másképp csak azért, mert elváltunk.
A pincérnő érkezésénél reflexszerűen kaptam a csésze után, de nem voltam olyan gyors, mint Sam. De a lényeg, hogy nem történt baleset és mindenki szárazon megúszta. A pincérnő fülét, farkát behúzva ment vissza a dolgát végezni, én pedig már felkészültem a csendre. Ehelyett újabb kérdést kaptam, ráadásul elég személyeset. Egy darabig csak felvont szemöldökkel néztem rá, aztán végül sikerült kinyögnöm valamit.
-Mármint annak a szernek a hatását, amit félholtan fecskendeztek belém? Egészen hozzászoktam – bólogattam, hangom pedig tele volt gúnnyal. Úgy hangozhatott, mintha hálátlan lennék érte. Nem voltam, mert megmentette az életemet, nélküle ma nem ülhetnék itt, csupán ez a személyeskedés ment az agyamra.  
 

† music: nothing left to say † note: gyengusz † words: passz

◌

Visszakérdez, de minden szavából, mozdulatából érződik a távolságtartás. Érzem rajta az idegenkedést, hogy szívesebben lenne máshol, hogy szeretné elkerülni a személyeskedést, csak a munkára koncentrálni. Sokszor mondom, hogy a képességeim néha olyanok, mint egy átok. Most is így gondolom. Persze egyetértek Nate-tel, jobb lenne mielőbb letudni ezt a munkát, hogy mindenki mehessen aztán a saját dolgára. A felőle áradó visszafogottság és tartózkodás valamiért mégis mélyen legbelül bánt, apró szúrásokként ér. Lassan, alig láthatóan bólogatni kezdek. Tehát ez így fog működni ezentúl.
- Jól – visszhangzom én is az ő válaszát, de mivel nem szeretnék papagájnak tűnni, kiegészítem egy-két szóval. – Egyelőre szokatlan újra a városban lenni. New Orleans kicsit… más. Nem ennyire… nem ennyire visszafogott és csendes – tűnődve fejezem be a végét, mert olyan érzésem támad, mintha nem is, vagy legalábbis nem csak az említett városokról beszélnék, pedig egyáltalán nem állt szándékomban célozgatni. Elsőre úgy tűnik, hogy ő is eléggé megváltozott. Ez persze nem meglepő, egy év telt el a válásunk óta. Mindketten mások vagyunk.
- Természetesen – bólintok, amint a munkára terelődik a szó. – Nekem úgy tűnik, hogy eddig nem sok újat tudunk. Őszintén érdekelne, milyen stratégiát dolgoztak ki. – Jegyzem meg látszólag mellékesen, bár kicsit tagadhatatlanul ideges vagyok. A főnökeink ezt illetően elég titokzatosak voltak, nekem pedig rossz előérzetem van. Mielőtt ezzel kapcsolatban kifejthetném a kétségeimet, a pincérnő lép mellénk. Kávét rendelek, ma még nem ittam meg az első löketet, és úgy érzem, az még jól fog jönni. A lány után pillantok, de nem kerüli el a figyelmemet, ahogy Nate az óráját lesi, észrevehetően kellemetlenül érzi most is magát. Az ilyesmit egy jó ügynök hamar észreveszi képességek nélkül is, pláne ha az exéről van szó. Lehet, hogy az elmúlt egy évet külön töltöttük, és valamelyest megváltozunk, de attól még ismerem őt, nagyon is jól. Sóhajtok.
- És most kínos csend… - jegyzem meg hozzá hasonlóan magam elé bámulva, szemöldökeimet kissé megemelve, aztán felpillantok rá. – Elég érdekes néhány hét elé nézünk – ingatom a fejemet. Tudom, hogy Nate jó abban, amit csinál, hisz a munkát illetően tőle tanultam szinte mindent. De ha a kommunikáció közöttünk kimerül annyiban, amit most produkálunk, akkor nem lesz könnyű dolgunk. Fogalmam sincs, mi segíthetne ezen. A személyeskedés régi sebeket tép fel, és eltereli a figyelmünket arról, amivel foglalkoznunk kell. Ha viszont csak a munkára összpontosítunk, és úgy teszünk, mintha soha semmi nem lett volna közöttünk, akkor az olyan, mintha megtagadnánk egy részünket. Ezek nem mi vagyunk. Másfél évvel ezelőtt még csodásan dolgoztunk együtt partnerekként, ez azonban nagyrészt azért volt, mert az összhang tökéletesen működött közöttünk. Hát most nézzenek meg bennünket! Nem tudom, kinek a fejéből pattant ki, hogy újra összetegyenek bennünket, de halva született ötlet.
- Figyelj, Nate! Én tudom, hogy ez a küldetés együtt… ez mindkettőnket váratlanul ért, de meg kell tanulnunk újra együttműködni. Te is tudod… - mielőtt folytathatnám a gondolatmenetet, egy erős megérzés áraszt el azzal kapcsolatban, hogy forró kávéval fognak nyakon önteni, és abban a pillanatban meg is jelenik mellettünk ismét a pincérnő. Csak az előérzetnek és a gyors reflexeimnek hála, sikerül időben elkapnom a csészét. Nos, ilyenkor viszont nagyon hálás tudok lenni azért, hogy vannak képességeim. A lány sűrű bocsánatkérések közepette vonul vissza, de mivel végül mégsem történt beleset, csak szótlanul, mosolyogva engedem el.
- Sikerült megszoknod az új erődet? – kérdezem visszafojtott hangon ismét az exem felé fordulva, ha már a különféle adottságokról van szó. Ez a kérdés személyesnek hathat, de a munkát tekintve is ugyanannyira lényeges. Bár engem nem csak amiatt érdekel. Én voltam az, aki engedélyt adott rá, hogy beadják neki a szérumot, miközben eszméletlenül feküdt. Haldoklott. Azt hiszem, éppen ezért, felelős is vagyok érte, miattam fordult fenekestül fel az élete. Kissé idegesen meredek rá a már biztonságba helyezett csészém felett, miközben a válaszát várom, és őszintén remélem, hogy nem csak egyszavas választ vagy bólintást kapok.

Hello, again!

Előző este már figyelmesen átolvastam a jelentést, amit átküldtek az esetről. Minden lényeges információ benne volt onnantól kezdve, hogy Samanthával együtt dolgozni kezdtünk az ügyön. Anno ketten vittük a nyomozást, de az már a múlté. Legalábbis eddig az volt. Most azonban ismét egy csapatként kell majd dolgoznunk, hogy végre felgöngyölíthessük az ügyet, megoldhassuk a problémát és pontot tehessünk a végére.
Három éve ugrottunk fejest ebbe az ügybe. Eleinte csak piti drogdílereknek tűntek, de mint kiderült, nem csak egyszerű halandók keze volt benne az egészben. Vérszívóknak is köze volt hozzá. Hiába nyomoztunk utánuk, még mielőtt a végére értünk volna, ők felszívódtak és az ország egy más pontján kezdtek tevékenykedni. Innen már sajnos nem tudtunk azon kívül mást tenni, hogy a kollégákra bíztuk az esetet és reménykedünk, hogy ha már nekünk nem sikerült érdemi eredményeket és haladást elérnünk, akkor másoknak igen.
Sokáig nem hallottunk a banda felől, egészen pontosan három évig, azonban most ismét felbukkantak, ráadásul a jelek szerint visszaköltöztek eredeti telephelyükre, visszajöttek a városba.
Ráállítottak az ügyre, de nem csak engem. Ismét ketten leszünk kénytelenek nyomozni. Sok minden lecsengett azóta. Elváltunk, útjaink külön váltak. Nem is beszéltünk azóta. Őt áthelyezték, én maradtam itt. Az egyetlen előnye csak az volt ennek, hogy nem aggódott értem betegesen senki és végre teljes erőbedobással a munkára tudtam koncentrálni. Nem ugyanaz az ember voltam már. A szer is megváltoztatott, az ezzel járó felelősség is megváltoztatott és akármennyire próbálom tagadni, a válás is. Sokáig mellettem volt valaki, a következő pillanatban pedig már nem. Amikor hazaértem, csönd volt, egyedül feküdtem le aludni, reggel sem feküdt senki az oldalamon. Eleinte furcsa volt, de végül megszoktam a magányt. A munkában is jobb szerettem egyedül lenni a továbbiakban. Furcsa és szokatlan lesz ennyi idő után pont vele dolgozni. Vagy egyáltalán csak találkozni.
Egyszerű fekete felsőben és fekete farmer nadrágban indultam el otthonról, de előtte még gyorsan felhörpintettem a reggeli, elmaradhatatlan kávémat. Felkaptam az előszobaszekrényről a kocsi kulcsot, majd futólag az órára pillantottam. Még bőven lett volna időm, de sosem voltam az a típus, aki otthon várakozik, inkább előbb odaérek. Mikor leparkoltam a találkozóhely előtt, még több, mint húsz percem maradt. Egy üres asztalhoz ültem le és rögtön rendeltem is még egy hosszú feketét. Pár perc alatt meg is érkezett a török leves, amit lassan kortyolgattam. Az utolsó cseppet is kiittam, amikor megjelent az ex feleségem. Kihúztam magam, úgy festhettem, mint aki karót nyelt, de valahogy nem tudtam elengedni magam. Ő is előbb érkezett a megbeszélt időpontnál, mintha csak első akart volna lenni. Már csak az összekötő hiányzott. Mikor az asztalhoz ért, biccentettem neki.
-Üdv, Samantha! – köszöntem minden személyeskedés nélkül. Tárgyilagos akartam maradni, minta minden más kollégámmal, így elkerülhetőek az esetleges… problémák. – Jól – válaszoltam röviden és tömören. Meglepett a kérdésével, azt hittem, csak munkáról fogunk beszélni. – És te? – szegeztem neki a kérdést illemből. Mosolya zavart volt, ami engem is megzavart. Felvont szemöldökkel néztem rá egy darabig, majd végigvezettem rajta a tekintetemet. – Te is – bólintottam elismerően. Aztán végre a munkára terelődött a téma. – Igen, átolvastam őket. Gondolom te is – sóhajtva hátradőltem, közben pedig megérkezett a pincérnő, hogy elvigye az üres kávés csészét.
-Még valamit esetleg hozhatok? – nézett rám érdeklődve. – Köszönöm, nekem nem – mosolyogtam halványan a fiatal nőre, aki aztán Sam felé fordult, hátha ő kér valamit. Miután a pincérnő elment az órára néztem. Még mindig volt idő az összekötő érkezéséig, úgyhogy kínos perceknek álltunk elébe. Ha rajtam fog múlni, akkor ezek a kínos percek csöndben fognak eltelni, az biztos.
 
 

† music: nothing left to say † note: gyengusz † words: passz

◌

Azt hiszem, pontosan huszonötödször lépek vissza a tükör elé, hogy még valamit megigazítsak magamon. A hajam, a sminkem, az ingem. Ez már nem az első, amit felveszek. Tudom, szánalmas. Sosem szoktam ennyit készülődni munkába indulás előtt, de ez nem egy átlagos munkanap. Egy év után először találkozni az ex-férjeddel, nekem ne mondja senki, hogy nincs ebben semmi különös. Nem tudom, miért izgulok ennyire. Ha csak úgy szembesítettek volna vele munka közben, akkor is ugyanúgy meglettem volna valahogy, túlesünk rajta és kész. De ezt aligha csinálhatták volna meg velem, ha egyszer direkt azért rendelnek vissza New Orleansból Richmondba, hogy vele dolgozzak újra. Az élet igazságtalan. Vagy inkább a főnökeim. Nem azt mondom, hogy Nate kibírhatatlan, vagy hogy nem akarom látni sem, csak… Egy év. Nem kevés idő. És egyáltalán nem beszéltünk. A veszekedés sorozat után, amit az utolsó hetekben leműveltünk, csak aláírtuk a papírokat, és már itt sem voltam. Azt hiszem, mindkettőnknek megvolt akkoriban a saját baja, és legyünk őszinték, annyira nem is próbálkoztunk, hogy együtt oldjuk meg őket. De így alakult, ez van, mindegy is már. Az a múlt. Ez pedig a jelen. Valószínűleg együtt fogunk dolgozni ismét ezen az ügyön pár hétig, talán pár hónapig, és amint felgöngyölítettük, megint megy mindenki a saját dolgára. Éppen ezért nem szeretném, hogy úgy tűnjön, hogy le akarom nyűgözni, vagy bármi hatást gyakorolni rá. Egyszerű farmer, bakancs, ing, a hajamon még egyszer végigszántok az ujjaimmal. Azért elhanyagoltnak sem akarok tűnni. Utoljára lépek vissza a tükör elé – és esküszöm, tényleg ez az utolsó – hogy mégis egy kis szájfényt tegyek az ajkaimra. Aztán mély levegő, és megindulok a megbeszélt helyre. Egy büfé, mintha csak reggelizni jönnénk össze, de ennél fontosabb alkalomról van szó. Most fognak eligazítani bennünket, megkapjuk a pontos feladatot, amint az összekötőnk megérkezik. Tegnap este már minden egyebet megkaptunk emailben, a lényegesebb infókat, amelyekből hamar felfrissíthettem a tudásomat az esettel kapcsolatban. Úgy három évvel ezelőtt dolgoztunk együtt Nate-tel ugyanezen az ügyön. Egy bűnbanda, amely évekig garázdálkodott a városban. Első sorban droggal kereskedtek, de nem állt tőlük távol a prostitúció és az emberkereskedem sem. Ez így magában még nem úgy hangzik, mintha a mi ügyosztályunkra tartozna, sokkal inkább a kémelhárítók asztala. De akkor itt még meg kell említeni, hogy a fejesek között több vámpír is van, és talán nem ők az egyedüli természetfelettiek a csapatban. A gyanúnk hamar beigazolódott ezzel kapcsolatban, de cselekedni nem maradt időnk, mert amint a banda megneszelte, hogy az FBI felfigyelt rájuk, egyszerűen eltűntek. Az egész pereputty áttelepült Chicagoba, legalábbis a hírek szerint, és mi innen már semmit sem tehettünk. Most viszont úgy tűnik, visszatértek, és mivel egykor a mi párosunk került a legközelebb a célhoz, ismét kettőnket vettek elő. Viszont, ha minden igaz, ezúttal más módon fogjuk megközelíteni őket, erről viszont ma délelőttre ígértek eligazítást.
Megérkezem a büfébe, legalább negyed órával a megbeszélt időpont előtt. Nem néztem az órára, de szerintem még van időm. Szándékosan jöttem hamarabb. Utálom, ha várnak rám, ma pedig végképp nem szeretnék utolsónak érkezni. Azt hiszem, mégsem értem ide elég korán, mert Nate már az egyik asztalnál ücsörög magában. Teszek befelé pár lépést, de megtorpanok, amikor meglátom őt, és csak meredek rá néhány pillanatig. Aztán elmosolyodok, odaintegetek neki, és végül csatlakozom hozzá.
- Szia – köszönök szavakkal is, miközben helyet foglalok. Mi már itt vagyunk, az összekötő meg még sehol. Miért érzem úgy, hogy ez lesz életünk legkínosabb tizenöt perce. – Hogy vagy? – teszem fel az első kérdést, ami eszembe jut, és elég átlagosnak tűnik, de most valahogy még ez is idétlenül hangzik. Mégis mit mond az ember az exének egy év szünet után? Mégsem kezdhetek valami munkával kapcsolatos kérdéssel, kicsit bunkó dolog lenne. Túl közömbös. Bár tény, hogy ezentúl csak munkatársak leszünk. Voltunk mi azok valaha is? Ismét zavartan mosolygok. – Jól nézel ki – jegyzem meg, de szinte rögtön utána bokán rúgnám magam érte. Ez már túl személyes. Váltsunk hivatalosabb hangnemre, mentsük a menthetőt.
- Olvastad a jelentéseket? Gondolom neked is átküldték tegnap este… - Még én is érzem, hogy ezúttal viszont túl komollyá válik a hangom. Sóhajtok.