Kislánykoromban a nagymamám gyakran mesélt nekem ezekről a dolgokról. Apám folyton azt ismételgette, hogy félrebeszél, öreg korára élénkebb a fantáziája, mint egy gyereknek. „Ne vedd komolyan, amiket az a bolond vénasszony mond, kincsem. Tudod, azok nem igazak” – intett le engem minden alkalommal, amikor a nagyitól hazaértem. Igazak vagy sem, én mindig élvezettel hallgattam őket. Voltak közöttük elborzasztó történetek is, olyanok, melyek után rémálmaim voltak, riasztó képek, melyek akár napközben is megtaláltak, de ennek ellenére állandóan szomjaztam az újabb tudásra arról a tündérvilágról, furcsa lényekről és különös, izgalmas képességekről. Legalábbis így volt ez a tini koromig. Aztán egyes mesék kezdtek valóra válni, és ez megijesztett. Halálra rémített. Azt reméltem, ha úgy teszek, mintha az egész csupán élénk fantázia szüleménye lenne, ha nem veszek tudomást a kellemetlen dolgokról, akkor valóban eltűnnek. Ekkor kezdtem a nagyi ellen fordulni. Egy nap átmentem hozzá, csak hogy a fejéhez vágjam, hogy bolondságokkal traktál engem évek óta, hogy nem akarom őt soha többé látni. És aztán tényleg nem látogattam őt tovább. Pedig ettől semmi nem változott, nem lett jobb vagy könnyebb. Továbbra is akárhányszor megérintettem anyám régi dolgait, apró, személyes tárgyait, képek villantak fel előttem róla. Néha őt láttam olyan tisztán, mintha csak ott állt volna előttem ragyogó mosollyal, szemeiben őszinte szeretet lángolt. Máskor vért láttam, sok vért minden felé, az arcán, a ruháján, még a haján is, körülötte a falakon. A nyaka természetellenes szögben. És csak feküdt ott élettelenül. Voltak alkalmak, amikor nem láttam mást, csupán egy sötét szempárt. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel a képekkel.
Öt éves voltam, amikor anyám eltűnt, és soha nem került elő, se élve, se halva. Két évvel később nyilvánították csak halottnak, amikor a rendőrség végleg feladta a keresését. Azt hiszem, apám évekkel később sem volt hajlandó ezt elfogadni. Visszavárta őt. A két bátyám jóval hamarabb túlesett a gyászon, én viszont… sokáig alig emlékeztem rá, a legtöbb emlékem teljesen megfakult, hisz alig ismerhettem anyámat. Aztán az emlékeim róla egyszer csak felerősödtek, kitisztultak, miután a látomások először jelentkeztek. De azt kívántam, bárcsak eltűnnének ezek a képek, és teljesen elfelejthetném őt. Kerültem minden tárgyat a házban, amihez valaha is hozzáérhetett. Kerültem a családot is, az otthonomat. Egyre kevesebbet jártam haza. Általában a szomszédban lógtam. Ott biztonságban éreztem magam, távol a kellemetlen élményektől, mégis elég közel ahhoz, hogy apámnak ne kelljen halálra aggódnia magát miattam. A szomszéd fia, Lucas, egyidős volt velem. Együtt jártunk suliba, utána együtt tanultunk, folyton együtt lógtunk. Ő volt a legjobb barátom. A bátyáim kezdetben sokat szekáltak miatta, de végül elfogadták ezt a barátságot, és néha ők is velünk időztek. Azt hiszem, egy kicsit elfiúsodtam mellettük. Legalábbis utólag így látom. Mégis tizenhét éves koromra már voltam annyira lányos, hogy végül beleessek Lukeba. Nem ment könnyen elismerni vagy elfogadni ezt, féltettem a kapcsolatunk, de végül úgy nagyjából fél év után elhatároztam magam. Ideje lépni. Úszásra kellett mennie délután, de arra kértem, hogy este találkozzunk a szokott helyen, mert szeretnék beszélni vele. Búcsúzásképpen megöleltem, és abban a pillanatban megdermedtem. Láttam őt, amint egy nő elkapja, majd feltépi a torkát, láttam, hogy a félelemtől tágra nyílnak a szemei, majd az élet villámgyorsan kihuny belőle. És mindez az uszoda közelében egy sikátorban. Láttam mindent magam előtt, mégsem mondtam semmit. Pedig akkor talán még megállíthattam volna, megmenthettem volna, ha sikerül meggyőznöm, hogy hagyja ki az edzését miattam. De én sem hittem komolyan, hogy azok a képek igazak, akkor mégis hogy hitethettem volna el vele, hogy veszélyben az élete? Ahhoz a jó öreg módszerhez folyamodtam, hogy ha valamiről nem veszek tudomást, akkor az nem is létezik. Lucas aznap este meghalt. A legjobb barátom halála kellett ahhoz, hogy komolyan vegyem végre a képességeimet. Akkor viszont kissé átestem a ló túloldalára. Mindenáron meg akartam találni a gyilkosát, valahogy jóvá akartam tenni a mulasztásomat, bosszút állni érte, és ettől az sem tartott vissza, hogy mindenkinek, aki csak hajlandó volt meghallgatni, a megjósolt eseményekről beszéljek. A rendőrségnek, apámnak, a bátyáimnak, Lucas szüleinek, még odáig is elmerészkedtem, hogy újra kopogtassak a nagymamám ajtaján. Sőt, akár a sajtónak is meséltem volna. Végül benyugtatózva végeztem egy kellemes kis kórházi ágyban. Diliházba akartak küldeni. Arra fogták, hogy nagy megrázkódtatás ért, és jót fog tenni nekem egy kis nyugalom és magány. Egyedül a nagyim állt ki értem, de hát őt amúgy sem vették komolyan. Végül aznap reggel, amikor már útra készen álltam az új otthonom felé, a négy fehér fal közé, két öltönyös alak és egy idősebb nő bukkant fel. Meggyőzték apámat, hogy náluk jobb kezekben leszek, hogy ők pontosan a hozzám hasonlókkal foglalkoznak, és ígérték, hogy minden rendben lesz. Gondoskodni fognak róla, hogy azok a rémképek ne tegyék tönkre az életemet, ne zavarják össze a fejemet. Nem tudom, hogy az ígéreteik voltak a meggyőzőbbek, vagy a jelvényük, de végül velük kellett tartanom. Örültem, hogy megszabadultam a diliháztól, de hazugság lenne azt mondani, hogy nem voltam halálra rémülve attól, ami rám várt, bármi is legyen az. Pedig azok hárman csak az igaz mondták. Minden furcsaság ellenére, ami ezután következett, tényleg segítettek. Vagyis ez tulajdonképpen kölcsönös volt...
Mint később kiderült, az FBI emberei voltak, egy olyan titkos ügyosztályé, amiről a világ nagy része még csak nem is hallott. Természetfeletti esetekkel foglalkoznak, elszabadult vámpírokat és más lényeket vadásznak le, és igyekeznek biztonságban tartani az ártatlanokat tőlük. Pontos információik, feljegyzéseik, bizonyítékaik voltak ezeknek a különféle fajoknak a létezéséről, néhányukat közülük sikerült együttműködésre bírniuk, de hozzám hasonló médiummal – így neveztek – még nem gyakran találkoztak. Olyan nagy hírverést csináltam korábban magam körül, hogy felfigyeltek rám, és szerették volna, ha nekik dolgozok. Ez azonban nem csak annyit jelentett, hogy ezentúl majd ilyen-olyan tárgyakat és személyeket kell megérintenem. A képességeim egyébként is korlátoltak és egyelőre kevésbé ismertek, bizonyítékként pedig még kevésbé használhatóak. De megadtak minden segítséget ahhoz, hogy kiaknázhassam a lehetőségeimet. Kaptam egy esélyt, hogy kiképezzenek, és olyan ügynök lehessek, mint ők. Ehhez pedig kaptam egy kiképzőt, Nathanielt. El kell ismernem, mindaz a temérdek információ, amit egyik pillanatról a másikra rám zúdítottak, kicsit sok volt, kemény, nehezen befogadható, én pedig alig múltam tizennyolc, épp csak túl a legutóbbi lázadó korszakomon, a traumáról nem is beszélve, és nem voltam teljesen felkészülve mindarra, ami itt várt rám. Éppen ezért kicsit makacsul, szkeptikusan és sokat feleselve meg ellenkezve álltam neki a dolgokhoz. De idővel feloldódtam, nyitottabbá váltam, és kezdtem felfedezni, milyen lehetőségeket jelenthet számomra mindaz, ha valóban együttműködöm, és teljesen a részesévé válhatok ennek a világnak. Ez megkönnyítette a dolgomat, és valószínűleg Nate-ét is, így a kezdeti nézeteltéréseink hamar elsimultak, gyorsan tanultam, ő pedig jó tanár volt, később pedig a társam lett. Szerettem vele dolgozni, vagy csak együtt múlatni az időt. Nate az egyik legjobb humorú férfi volt, akit ismertem, laza, közvetlen, ügynökhöz képest kissé felelőtlen és éretlen, de ezzel együtt is szerethető. Túlságosan szerethető. A dolgok úgy követték egymást, ahogyan kell, egymásba szerettünk, randizgattunk - ami megnehezíthette volna a közös munkát, ez szerencsére mégsem történt meg - és végül összeházasodtunk. Boldog voltam vele, kiegyensúlyozott, mert elő tudta hozni a játékosabb, vidámabb, lazább oldalamat, elfelejtetve a szorongásaimat, a félelmeimet, jelenléte mindig csillapította azokat a kéretlen, fájdalmas érzéseket, amiket egy-egy látomás okozni tudott. Szerettem őt, egy idő után kezdtem úgy érezni, hogy túlságosan is. Valahányszor vele voltam, vagy csak a közelében, úgy éreztem, mintha szívem duplájára dagadt volna, olyan fontossá vált a számomra, mint még soha senki. Ez talán normális és érhető is, hisz a felesége voltam. Az volt a dolgom, hogy szeressem. Valamiért mégis megijesztett a dolog. Talán mert az ő érzéseit tekintve kissé bizonytalan voltam. Mindig annyira komolytalan volt, ilyen téren szinte kiszámíthatatlan, imádta a veszélyt, a kalandokat, a kötetlen életet. Mindezt figyelembe már az is furcsa lehetett, hogy egyáltalán megállapodott mellettem. Féltem, hogy elveszítem, vagy így, vagy úgy. Hogy nem vigyáz eléggé magára, és egyszer komolyabban megsérül. Vagy csak rájön, hogy nem jelentek neki semmit. Lehet, hogy ezekkel a félelmeimmel festettem az ördögöt a falra, mert végül tényleg megtörtént a baj. Egy akció során súlyosan megsebesítették, hetekig gépek tartották életben, egy ideig lélegezni sem tudott segítség nélkül. Kómában volt, én pedig valahányszor meglátogattam, csak ültem ott mellette, átvirrasztva éjszakákat, és nem mertem hozzáérni. Nem akartam megérinteni. Tartottam a következményektől, attól, amit láthatok, ha engedek a látomásoknak. Mi van, ha soha többé nem ébred fel? Mi van, ha ezen az ágyon fog meghalni? Nem adhattam fel a reményt, ezért inkább nem akartam tudni semmit. De közben a bűntudat is emésztett. Miért nem láttam ezt előre? Figyelmeztethettem volna. Évek gyakorlása, és még mindig képtelen vagyok uralni a képességeimet.
Végül egy nap az ügyosztályunk vezetői jelentek meg a kórházi szoba ajtajában. Egy lehetőséget kínáltak fel Nathaniel számára. Egy szérumot, amit nem rég fejlesztettek ki, és megmentheti Nate életét, de ugyanúgy el is veheti. Ugyanannyi esély volt rá, hogy belehal, ha beadják neki, mint hogy túléli és megerősödik tőle. A feleségeként a döntést nekem kellett meghozni. Borzalmas éjszaka volt, de végül rászántam magam, hogy megfogjam a kezét. Láttam magam előtt a sorsát. A csodaszer nélkül nem menekülhetett volna meg. Csak azzal együtt lehetett esélye. És mi van, ha sikerül túlélnie, de végül örökre meggyűlöl, amiért a tudta és engedélye nélkül belerángatom valamibe? Nem tudtam pontosan, hogy mik a mellékhatások. Valamit mondtak, hogy erősebb lehet, gyorsabban gyógyul majd, és ez segíthet neki, ha a szervezete egyáltalán befogadja. Nem volt más választásom. Kockáztattam. Így lett végül Nathanielből szuperkatona. Az FBI-nál csak kevesen voltak olyanok mint ő, ez új távlatokat nyitott meg előtte. Még több és még veszélyesebb küldetés. Ő pedig úgy vágott neki ezeknek az újabb élményeknek, mintha soha nem feküdt volna heteket eszméletlenül. Buzgott benne a tettvágy, én pedig ettől sokalltam be. Hiába kértem, hogy vegyen vissza, ne kockáztassa azonnal az életét, nem hatott rá, ezért más módszerhez folyamodtam, hogy megőrizzem az ép eszemet. Beadtam a válási papírokat. Megelégeltem, hogy érte aggódjak, az életéért a felelőtlensége miatt. Azt hiszem, egy kőszívű némber lettem az ő szemében, talán meg is győlölt. Nem mondom, hogy részemről könnyű volt ezt a döntést meghozni, de friss levegőre, szabad térre volt szükségem. Amint kimondták a válást, azonnal kértem az áthelyezésemet. New Orleansban kötöttem ki, távol tőle, és mindentől, amit az addigi életem jelentett. A művészetek és boszorkányság fővárosában azonban végre sikerült kicsit magamnak élnem, találnom hozzám hasonlókat, és kiismerni a képességeimet. Sok mindenre rájöttem az elmúlt másfél év alatt, és többet tanultam a médiumokról, mint Richmondban valaha.
Utólag az új tapasztalataimat figyelembe véve már nem vagyok benne biztos, hogy mindaz az erős szerelem, amit Nathaniel iránt éreztem, valóban csak a saját érzéseim lettek volna. Mint kiderült, képes vagyok érezni azt, amit mások, jót és rosszat egyaránt. Mi van, ha az a szerelem kölcsönös volt, és csak ezért lett annyira erőteljes, valahányszor vele voltam? Valószínűleg már sosem tudom meg. Nem is számít. Igazából kissé kellemetlen lenne, ha minden visszatérne most, hogy elrendelték az újbóli áthelyezésemet. Egy régi ügy miatt ismét együtt kell dolgoznom Nathaniellel. A feletteseink szerint nincs más, aki jobban ismerné a körülményeket, mint mi ketten, és ennek az esetnek a sikeres feltárásához mindkettőnkre szükségük van. Kicsit félek az újratalálkozás miatt, de ha kizárólag a munkára koncentrálunk, nem lesz gond, és ráadásul hamarabb is végezhetünk vele…