Viszonylag hosszúnak mondható barna hajam van, amelyek általában egyenes fürtökben omlik a vállamra. Általában csak akkor szokott hullámos lenni a hajam, ha begöndörítem. De nem sokszor szoktam, a természetesség híve vagyok. Két szép gyönyörű barna íriszem van, amelynek néha olyan hatása van, mintha az ember veséjébe látnék bele. Sminkelni nem igazán szoktam magamat, mivel nem látom értelmét neki. habár ha Marcel elvisz valahova akkor egy kis alapot magamra szoktam kenni, de semmi több. Nem nagyon szoktam járni vásárolgatni, néha elmegyek, de nem sűrűn. Kényelmesen szoktam öltözködni, nem szokásom követni az aktuális divatot. Bár van pár divatos darabom, de nem sűrűn hordom. Annak túl szép, hogy mindennap felvegyem.
Hogy milyen személyiségű is vagyok? Hm... ez jó kérdés, talán még én sem tudom ezt pontosan. Még keresem az utamat, és saját magamat is egyben. De így összességében talán azt lehet rám mondani, hogy kedves vagyok másokkal, megbízható és szerethető. Bár ez nem mindig így van. Vannak olyan napjaim mikor legszívesebben mindenkit megfojtanék, de hát mindenkinek vannak rossz napjai, nem?! De amikor pont jó napom van akkor tényleg kedves vagyok másokkal, vagy is csak azokkal akik megérdemlik és akiket a barátaimnak mondhatok. Nem bízok meg túl hamar az emberekben, így hát igazi, illetve sok barátom nincs is... De azt a pár darabot nagyon megbecsülöm. Nem vagyok egoista mint oly sok más ember, szerény vagyok. Viszont eléggé szó kimondó személyiség vagyok. Mindig kimondom azt amit gondolok, de azért titkokat is megtudok tartani. Jó hallgatóság vagyok. Szívesen meghallgatok másokat, és ha kell akkor segítek az adott illetőnek ha tudok.

.    
Az üres papírt bámulom a nagy állványon, miközben a ceruzámat a kezemben forgatom. Furcsa érzés újra az élők között lenni, de mégis olyan jó. Az egyetlen rossz dolog már csak annyi, hogy tudom: csakis magamra számíthatok, senki másra! Igazán nagy kár, hogy erre csak most sikerült rádöbbennem, miután vissza jöttem a halálból. Oda pedig nem akarok visszamenni még egyszer. Többé nem! Borzalmas volt az a sötét, az a hideg… a magány. Persze most sem mondhatom, hogy bárkim is lenne… bárki, aki nem csak kihasználni szeretne, de legalább élek. Sőt… olyan erővel rendelkezek, amivel könnyen elpusztíthatom az ősi családot is. Legfőbbképen Klaus Mikaelsont. Azt a férfit, aki amióta csak New Orleans-ba jött, pokollá tette nem csak az én életemet. De a város lakosait is. Persze mindent csak szép sorjában, nem fogok az életére törni egyhamar. Még nincs itt az ideje. Azt akarom, hogy szenvedjen, hogy a halála hosszú és fájdalmas legyen. Azt akarom, hogy a város megszabaduljon minden gonosztól, hogy többé ne legyen senki irányítása alatt. Sem Marcel… sem Klaus. Mindketten átvertek már számtalanszor, mindketten kihasználtak.
A kezemben lévő ceruzát a még mindig üres papírnak nyomom, és becsukom a szememet úgy koncentrálok. Ide egy vonal, oda egy vonal, aztán még egy meg még egy… és minden csak úgy jön. Az elmém teljes mértékben a papírra és a ceruzára összpontosít, valamint a képzeletemben lévő városra. Egy olyan városra, ahol többé nincs sötétség, nincs félelem és senki sem harcol senkivel. Ez a város békés, nyugodt, csendes… mégis tele van mindenféle izgalommal. Az emberek bálokba járnak, buliznak, de úgy igazán.
Kinyitom a szemem és elégedetten ismerem be, hogy a rajz pontosan olyan lett, mint ahogyan azt elképzeltem. Tökéletes. Sőt… tudom, hogy hamarosan nem csak a rajzon lesz ilyen, hanem a valóságban is. Van annyi erőm, hogy gondoskodjak minderről, és, hogy megvédjem azokat, akik fontosak nekem, meg akik rosszkor kerülnek rossz helyre. Na meg persze… vissza fogom hozni Tim-et is. Klausért cserébe Tim… ez így helyén való, na meg persze így tisztességes. Elvégre is Ő az, aki miatt nem lehet velem Tim.
Önelégült vigyorral az arcomon, a rajzomat letakarom, a ceruzát lerakom a helyére, aztán elveszem a varázs könyvemet és koncentrálok a varázslatra, amit mindenképp meg kell tanulnom, a lehető leghamarabb.
VISSZAEMLÉKEZÉS!
Néha eszembe jut az a nap, mikor befejeződött az Aratás... Napról-napra egyre rosszabbul voltam, először csak homokot köhögtem, aztán jött a szél és a tűz... Mindenki meg akart ölni, akarom mondani mindenki azt akarta, hogy feláldozzanak, az Aratás végét. Én féltem, nem akartam meghalni. Marcelt is bántottam, mert mindvégig az volt a tudatomban, hogy ő is Mellettük áll. De mikor elvitt egy kikötő melletti kis helyre, hogy megmentsen akkor világosodtam fel, hogy ő megmenteni szeretne, és, hogy ő az egyetlen családom. De mivel olyan rosszul voltam ezért én mondtam, hogy vigyen oda, felkészültem rá... És aztán megtörtént...