Niklaus & Genevieve

we will rule this city

Anélkül, hogy tudnám, szavaira, a tósztra mit rám elem, kipirul arcom. Testem az én engedélyem nélkül reagál. Tagadhatatlanul bele vagyok habarodva; már szelíd, naiv koromban is hevesebben lüktetett a szívem a közelében. Már akkor őt választottam. S most ő választ engem. Egy előre hulló, kósza tincsem után nyúlok és hajtom hátra fülem mögé, hogy aprót kortyoljak az italból, mi rá egyáltalán nincs hatással, rám azonban annál inkább. Forrón marja fel torkomat és jóleső melegséggel tölt el. - Szabadság, egyenlőség, testvériség... - húzom mosolyra ajkaim elégedetten – Így beszél az uralkodó. - jegyzem meg elismerően és összeszűkölő pillantással követem mozdulatát. Nem okoz csalódást. Még mindig az a férfi akire emlékszem, még mindig ugyan olyan vonzó, csábító. Forró lehelete jobban égeti bőrömet, mint amennyire a whisky végigmart és érzem, hogy bizsergés fut keresztül testemen szavai hallattan. Libabőrt ölt testem s mikor elhúzódik érzem, hogy enyhe pír költözik arcomra. Ujjaira siklik tekintetem s ajkamba harapva veszek mély levegőt. Nem titkoltan élvezem ki gyöngéd érintését mi végül ajkaimon pihen meg, én pedig gondolkodás nélkül lehelek csókot rájuk, hogy aztán ajkai az enyémeket súrolják. Szinte már türelmetlenül nyögök bele csókjába, mikor végre átvágja a köztünk hevesen pendülő távolságot. Nyugtalanul kínálom fel nyelvemet, míg ujjaim gyengéd de határozott mozdulattal siklanak a rövid tincsek közé. Már látom magunkat a szatén ágyneműk fogságában, összegabalyodott testünket, sóhajainkat egymást bőrére esni, hallom ahogy nyögéseinket elnyelik és megőrzik a falak, látom, hogy fogai végigcsipkedik bőrömet, hogy vérem fakad, miközben karmaim a bőrbe és húsba mélyednek... s ahogy visszatérek, ajkam túl vadul mar a finom csók közben belé és vére serken. - Ó, királyom... - suttogom piszkos kis mosollyal miközben ujjaimmal letörlöm a vércseppet és felkínálom neki. - Bocsáss meg. - húzom tovább a mézesmadzagot és nem lehet azt mondani, hogy különösen zavartatnám magamat. Ezúttal én csókolom meg de az én csókomban sincs vadság; annál több szenvedély lapul viszont benne. Rövid, vágytól fűtött, néma csatánkból azonban biztos vagyok benne, hogy ő kerekedik majd felül. Egyelőre azonban most elhúzódom és szégyenlős kuncogással kortyolok ismét bele az italomba.  

Genevieve && Niklaus

Niklaus & Genevieve

we will rule this city

Szavai elégedettséggel töltenek el. Tisztában van azzal, kihez érkezett. Bestian és Celeste is holtak de én nem, ó, nekem még terveim vannak és nincs senki, aki visszafoghatna engem vagy az erőmet. Persze, én is pontosan tudom ki ő és mire képes. Emlékszem arra az időre mikor Papa Tunde megjelent. Emlékszem a mészárlásra, emlékszem a harcra, amikor a boszorkány és az akkor még vámpír hatalom iránti vágya ébresztett. Ennek a múltnak én is része voltam, egy darab vagyok belőle.
- Az ellenséged? - lusta szfinxmosoly kúszik arcomra. - Ugyan Niklaus, annál én sokkal több tervezek lenni. - kacsintok rá és elvonva kacsómat mellkasáról fordulok ki érintése elől. Jól tudom, hogyan kell játszani a tűzzel és épp eléggé ismerem a határokat is, amiket még átléphetek következmények nélkül. Az utca bársonyos széllel fogadja léptemet. A természet visszahozott és lassan New Orleans újra megtanulja, miképp kell bánni a boszorkányokkal. Mi senki szolgálói nem vagyunk és amíg én itt vagyok, nem is leszünk többé. Én nem csak szövetségest akarok a Mikaelson fivérek személyében, én annál többet akarok. Hatalmat, ami megillet. Trónt, amiről végignézhetem az ellenem szegülők bukását. S mindezt persze a hibrid mellett akarom. A férfi mellett, akibe oly nagyon belehabarodtam a húszas években, amikor húga az orromnál fogva vezetett majd végül megölt engem. Terveim vannak még vele is, egyelőre azonban Niklaus társaságát akarom kiélvezni.
Elégedetten mosolygok, mikor megérkezünk és terelni kezd maga előtt. A bár hangulata felszakít egy újabb darabot a múltból, ám a mostani poharak összecsengése, a jazz mi lelkemig hatol, már nem ugyanaz, mint ami akkor, fiatal, ártatlan s kissé naiv koromban elvarázsolt. Érintése végigborzolja testemet ami libabőrbe öltözik. Megszelídült mosollyal foglalok helyet. Egyik lábam, keresztezi a másikat. - Lepjen meg Mr. Mikaelson. - pimasz fény csillan meg tekintetemben. Ajkamba harapok. Elvonom előtte a mézesmadzagot, ahogy ő is tette velem. Érintését még most is érzem, pedig csak pillanatokig tartott. Érezni akarom, újra. Figyelmét, érintését, csak magamnak akarom. Amint megérkezik italom, a poharat a magasba emelem. - Úgy gondolom, méltó lenne koccintani egy új szövetségre. A szövetségre a vámpírok királya és a boszorkányok királynője között. Nem gondolod, Niklaus? - kérdem megemelve szemöldököm és ha bólint, elégedetten koccintok és kortyolok bele poharamba, hogy aztán az a pult lapjára simítsam. Játszmát játszunk, ő meg én és ezen a sakktáblán bizony király és királynőként lépünk játékba. - Rendet akarsz teremteni a városban. Kezdhetnéd azzal, hogy eloszlatod azokat a kétségeket, miszerint, a boszorkányok a vámpírokat szolgálják. Persze, én is megtehetném de nos... inkább a tettek embere vagyok, mint a szavaké. - ingerlem, hergelem őt és szándékosan teszem. Azt akarom, hogy eldobja az udvariasság szülte láncokat. Azt akarom, aki ő, mindenestül. A férfi, aki nem fél elvenni, ami megilleti.