Esther and Elijah

Actually, I found what I looking for

Hevessége feléleszti bennem azokat az emlékeket, melyeket úgy hittem, olyan mélyre temettem, hogy sosem fogom onnan előhalászni.
- Ha ismered a hírem, tudod, hogy sosem hagynám! - engedek meg magamnak egy fölényesebb mosolyt, melyet a boszorkány töröl le onnan pillanatok alatt, ahogy megkezdi azt a műveletet, amiért idejöttem. Feszülten ugrok, hogy segíthessek Esthernek, de Alyssa a másik kezével megállít, mintha egy láthatatlan burok emelkedne kettőjük közé. Meg akarom állítani, vagy legalábbis valahogy enyhíteni a fájdalmán, de nem mehetek a fal mögé, így feszülten várom, mikor lesz már vége a szenvedéseinek. Szívem szerint letörölném a könnyeit az arcáról, és megölelném, de úgy hiszem, erre nem igen ad majd lehetőséget nekem. Arcizmaim feszülten rándulnak, ahogy a két nőt figyelem.
Jelen helyzetben bár visszavonhatnám az egészet, amit tettem, hiszen lelki szemeim előtt felsejlik a búcsú, és amit az után éreztem, mikor ezt a merényletet elkövettem ellene.
A nő lassú mozdulattal int, hogy már odamehetek a lányhoz. Egy évszázadnak tűnt, mire megkapom a lehetőséget, és egyből mellé guggolok a földre, hogy kisimíthassam arcából a tincseit. Kérdései cseppet sem lepnek meg, s engedem, hogy meglássa azt a tekintetemben, aki akkor voltam mellette. Tudom, hogy gyűlöl, látom rajta, de nálam jobban nem gyűlölhet engem, ebben biztos vagyok.
- Mert amit megtudtam, ahhoz tudnod kell azt is, hogy milyen szerepet töltöttél be az életemben - hallom meg saját határozott, ámbár rekedt hangját. Meglepő, hogy ilyenkor megy el a hangom, de végül megköszörülöm a torkom, és ha hagyja, akkor felsegítem őt. Ha álló helyzetbe kerülök, ismét megszólalok, ezúttal kicsit ridegebben, mégsem annyira, mint mikor találkoztunk.
- New orleans-i tartózkodásom során rengeteg információt szereztem a fivérem leszármazottairól, akik itt élnek a mocsárban, és keresik azt, aki felszabadítja őket. Náluk találtam egy régi ékszert, mely az édesanyámé volt, és egy családfát azokról, akik a leszármazottai az első vérfarkasnak, aki vámpírrá vált - tulajdonképpen nem tudom, minek ekkora körítés, így zsebre dugom a kezem, miközben ismét végigmérem Esther-t. Észre sem veszem, hogy mikor távozott a boszorkány, de jobb is, hogy nincs itt. - Aztán megláttam a nevek közt a tied, és rájöttem, hogy nem mondhatom el úgy azt, hogy Klaus vérvonalába tartozol, ha nem tudod a közös múltunkat, mert sosem hinnél nekem - fejezem be szavaimat, melyből talán rájön, hogy nem hazudok. Tekintetem őszinte, ahogy mindig is őszintén beszéltem vele egészen addig az eseményig, amíg el nem felejtett mindent. Viszont vissza kellett kapnia minden emléket ahhoz, hogy ne nézzen eszement őrültnek, mikor közlöm vele a hírt. Elmúlt már az az idő, mikor úgy éreztem, ő az én lányom, és ha így sem hisz nekem, az az ő döntése.
- Sajnálom, amit veled tettem, és azt is, hogy gyáván elvetettem az emlékeidet. Nem várom, hogy megbocsáss, de úgy éreztem ideje megtudnod az igazságot - mondom csendesen. Ez amolyan bocsánatkérés féleség, persze a magam módján. Most, hogy tudja az igazat, olyan kíváncsi lennék, hogy mit gondol, mit tesz, de úgy hiszem meg fogom tudni...

« to my beloved father »

Say something, I'm giving up on you!
― a great big world

- Vegye le rólam a kezét! – kiáltok rá a nőre, a boszorkányra, aki elém lép. Eleget tudok már a new orleansi boszorkányokról és arról, mit tesznek a vérfarkasokkal, még szép, hogy baromira nem fogom neki megengedni, hogy vájkáljon az emlékeim, a gondolataim közé. Ellököm, hátrébb lépek. – Bármit is akar tőlem Elijah Mikaleson, jobb lesz, ha letesz róla. Ha pedig valóban ismer, akkor jól tudja, hogy nem viccelek. Letépem a nő karját, ha még egy ujjal hozzám ér. – mondom csendesen, de közel sem higgadtan. Tekintetem a vámpíréba mélyesztem, amikor a kis boszorka önállósítja magát. A fájdalom hirtelen tör rám, fejemhez kapok, de már késő. Pillanatok alatt esek térdre. Ajkamba harapva nyomom el a sikolyt, ami feltörni készül, de végül felkiáltok, amikor nem bírom tovább. Az erőszak éjszakája. A vámpír, aki megragadja tincseim. Mintha egy filmet néznék csak fordítva. Elhajol a fülemtől, elereszti tincseim, ellép mögülem, aztán eltűnik. Mintha soha ott sem lett volna. Mind eltűnnek, magamra maradok, egyedül. Igen, így kezdődött. Damien… magamra hagyott én pedig elveszetten kóboroltam az utcákon. Újra megjelennek a vámpírok, az is, aki emlékeimben megerőszakolt, de ezúttal nem jut el odáig. Egy férfi tűnik elő a semmiből, kitöri karját és kitépi szívüket, még én lenyomom karomat annak a torkán ki a hazug emlékekben meggyötörte testemet és szívével a kezemben magasodok felé. Rémület fog el, szívem majd szétrobban mellkasomban. A fájdalom a koponyámat feszíti, ahogy visszakapom azokat a hónapokat melyek életem talán legszebb idejét hozta. Azokat miket elvettek tőlem, mikben boldog voltam, amikben gyermek lehettem. Sikoltok. Az erdő madarai rémületükben reppennek fel a lombok rejtette ágakról. – Elég! – kiáltom de a boszorkány kíméletlenül vájkál tovább, körmeit a felszínt ellepő fátyol alá kúszik és tép, szaggatja az az emlékekről. Tekintetemben könnyek gyűlnek, nem bírom tovább, itt fogok belepusztulni. Aztán egyik pillanatról a másikra, az emlékek elözönlenek, én pedig az ősi vámpír tekintetébe mélyesztem sajátom. – Ne tedd ezt velem Elijah, nem veheted el tőlem ezt! – mondom neki és erősen csapódnak apró ökleim mellkasának – Ne lökj el magadtól! – újra lecsapok és újra, még végül el nem tűnnek az emlékek és el nem hagyom őt.
Zihálva fekszem a földön, mire végre vége. Megszűnik a fájdalom. Arcom sártól és könnyektől mocskos. Nyöszörögve próbálom megemelni magam, egyelőre eredménytelenül. Elém guggol, kisöpöröm egy tincset az arcomból – vagy talán csak képzelem, hogy így tesz és valójában a saját ujjaim tűrik hátra a szemtelen hajtincset - és azt kérdi hiszek-e neki. Nem tudok felelni, hát csak bólintok. Percekig reszketek majd rá pillantok. – Miért? Miért most? Mit akarsz? – kérdem némi megvetéssel és gyűlölettel hangomban.

414 ▽ say something ▽ bocsánat ▽ credit ▽

Esther and Elijah

Actually, I found what I looking for

Sosem kedveltem a hazugságokat, ahogy én sem szerettem másoknak hazudni. Persze voltak kivételek ez alól, akiket meg akartam védeni a saját személyem jelentette veszélytől. Ha akkor meghagyom Eshter emlékeit, akkor talán már elkapták volna, hogy ezzel meggyengíthessenek, hogy sarokba szoríthassanak. Jobb volt így, hogy nem emlékszik arra, hogy ki voltam én azon az estén, hogy én mentettem meg azoktól a mocskoktól, akik bántani akarták. Lehet, hogy vérfarkas volt, de sosem haakoztam ellenük. Az megint más, ha ők támadnak rám, akkor természetesen megvédem magam, ha kell meg is ölöm őket. Esther más volt, akkor is éreztem rajta, hogy őt meg kell védenem. Segítettem neki, és ha rövid időre is, de hagytam neki teret, hogy gyermek lehessen, amit sosem kapott meg.
- Hidd el, pont annyira ismerlek, amennyire szükséges, és nem erőszakoltak meg... - itt egy pillanatra elakadok, látom rajta, hogy összezavartam, és ezt nem tehetem vele. Nem így kellett volna az egészet közölnöm, de nem tehetek rla, hogy a boszorkány késik. Hagyom, hadd eméssze, hadd idézze fel, amire emlékszik, s közben az erdő fái között a távolból halk lépteket hallok. Felismerem azokat a lépéseket, ő volt a boszorkány, aki elvégezte rajta azt a bűbájt, mivel én nem tudok megigézni egy vérfarkast. - Bárminek nevezhetsz engem, miután mindenre fény derül, csak hazugnak nem - felelek vissza egy kicsit hevesebben, de fél füllel a boszorkány közeledő lépteire figyelek. Talán ez is az oka a hatásszünetnek, talán más. Egy részem fél, ha minden kiderül, akkor Esther soha többé rám sem akar majd nézni pedig még nem is tudhatja az eredeti okot, ami miatt felkerestem.
- Csak engedd, hogy visszakapd, amit elvettek tőled. Az emlékeid! - jelentem ki hűvös hangnemben, mintha egy kissé bezártam volna az emberi felem abba a bizonyos ládikóba. Ismét a csendbe burkolózom, de ez nem tart sokáig, fél percig csupán, mikor előtűnik egy alak az erdő fái közül. Pár méterre van tőlünk, így csak akkor vehető ki fiatalos alakja, mikor a közelünkbe ér. A tekintetét kutatom, majd Esther felé pillantok, és egy aprót biccentek.
- Készen állsz, Esther? - kérdezi a fekete hajú nő, ahogy a lány felé lép. Ha készen áll akkor én csak figyelem, ahogy Alyssa végigviszi a varázslatot. Nem tudom, hogy fájdalommal jár-e, csak azt hogy mikor elvettük tőle, az megviselte.
Maga a varázslat nem tart soká, csak nekem tűnik évtizedeknek, csak Alyssa halk hangját hallom meg, mikor kijelenti, hogy készen van. Csak intek neki, hogy tudja, majd felkeresem a jutalmával, de most beszélnem kell Estherrel. Már, ha ezek után még hajlandó beszélni velem.- Most már hiszel nekem? - csak egy kérdés. Meghagyom a lehetőségét arra, hogy megeméssze a visszakapott emlékeit, s talán akkor rájön, jó okom volt visszaadni neki őket.

« to my beloved father »

Say something, I'm giving up on you!
― a great big world

Nem tudom visszafojtani a vigyort az arcomon amikor arról kezd beszélni, hogy én vele éltem. - Arra azért emlékeznék. - mondom egyértelműen elutasítva a gondolatot, hogy én valaha is ismertem őt és még fel sem emelkedik rendesen karja, amikor már nemet intek a fejemmel. Az egy dolog, hogy kettesben maradtunk de nem fogom önként hozzá bilincselni magamat. - Nem ismer engem. Bármit is akar tőlem, soha ne higgye, hogy ismer engem. - Pár lépést lemaradva, halk, nesztelen léptekkel követem, csendes árnyékként mozogva, igazi farkasként járva az erdőt, az otthonomat. Hallgatom szavait és egyre nagyobb düh feszül testemben. Mégis mi a francról beszél? Elgondolkodom, hogy fogom magam és hátramaradok majd eltűnök, mint az őszben hulló falevelek, miket felkap a szél és olyan messzire sodor, hogy nem látja többet sem élő sem holt. Ez azonban nem az én birodalmam. Nem az én kedves tölgyeim, nem az én élő s lélegző erdőm. S a benne élő farkasok sem az én testvéreim bár a fajunk ha más nem is egy életre összeköt bennünket. Hirtelen fékezek le mögötte. Hangom még számomra is idegennek hangzik. - Emlékszem arra az estére – mondom élesen – azon az éjszakán hagyott el Damien, azok a vámpírok pedig megerőszakoltak. - Persze, hogy emlékszem. Ott van előttem a kép, még ma is érzem a férfi bűzét aki felém emelkedett, letépte rólam a felsőt, gyermeki keblembe markolt, hasamra fordított, négykézlábra kényszerített és úgy hágott meg, ahogy egy kutyát szokás. Épp úgy, ahogy az a két fiú tette, azon a kegyetlen éjszakán, amikor csak tizenhárom éves voltam. - Farkas vagy, a farkasok ezt érdemlik. - nyögte zihálva nyakamba és a másik megragadva tincseimet lökte számba férfiasságát. Soha nem felejtettem el ezt az éjszakát, erre jön ez a vámpír és azt állítja, az egész csak egy meghamisított emlék csupán. - Hazudik. - mondom megrázva fejemet és érzem, hogy hangom megcsuklik. Hirtelen veszi át a dac helyét a sajogó fájdalom mi végigcsap bennem, hogy aztán dühöt ébresszen. Farkasom felágaskodik és nekem rohan. Testem megrándul. Érzem, hogy a hazugság szörnyetege rám veti magát. Ahogy elhallgat, én kérdőn meredek rá. Elkap az indulat és szinte már kiabálok. - Befejezi a rohadt esti mesét vagy mi lesz? - Heves vagyok és vele ellentétben én baromira nem csípem a szüneteket. Főleg az idióta hatásszüneteket nem.  

376 ▽ say something ▽ bocsánat ▽ credit ▽

Esther and Elijah

Actually, I found what I looking for

Esther mintha a lányom lenne. Egy gyermek, akit sosem kaphattam meg, mer vámpírrá váltam, és a vámpíroknak nem lehet gyermekük. Habár csak pár hónapig lehetett velem, belopta magát a szívembe, holott én nem sok embernek nyílok meg. Mert nem tehetem. Nem szeretek megnyílni, és a szívem közelébe engedni senkit, de Esther akkori gyermeki ártatlansága magával ragadott. Lassan lerombolta a falakat, hogy beférkőzzön, és ezért volt nagyon nehéz elfeledtetnem magam vele. A boszorkány segített, és ő fog segíteni, hogy emlékezhessen ismét. A tudás, ami a birtokomba került, nem enged több titkot, el kell neki mondanom, hogy kinek a leszármazottja, de akkor el kell mondanom, hogy honnan ismerem, és mit tettem annak érdekében, hogy megvédjem őt. Meg kellett tennem, habár nem volt jogom ilyen eszközökhöz folyamodni, de egy gyerek volt még. Számomra most is az, de megláttam most benne a nőt, és a vadat egyszerre, aki képes megvédenie magát. Hibát követtem el, melyet sosem fog megbocsájtani, de ha most nem vagyok őszinte, akkor mikor legyek?
Csendesen figyelem a másik farkas vívódását, majd az érintést is, és csak várom, hogy egyedül legyünk. Nem fogom bántani, ha akarnám, már rég megtehettem volna.
- Köszönöm - mondok csak ennyit, mikor a másik farkas végül csak kettesben hagy minket. Persze nem sokáig leszünk kettesben, de addig még van talán egy óránk, de lehet, hogy csak fél óránk, ameddig a boszorkány ideér. Addig el szeretném neki mondani, amit eddig egy fallal rejtettem el az emlékei közé.
- Azért kerestelek meg, mert ideje tiszta vizet önteni a pohárba. Egy vallomással tartozom - jelentem ki valamivel lágyabb hangon, miközben a következő kérdésére akarok választ adni. - Én mindig mindenkit megtalálok, akit keresek. Téged nem volt nehéz, hiszen ismerem a szokásaid - persze ez azért túlzás, de nyilvánvaló volt, hogy itt lesz. Főként azok után, hogy megtaláltam azt a listát. Hol máshol lehetne? Hiszen akkor árva volt, aki a családját kereste, de akkor még egy őrült vámpír társaságában, aki gyilkossá képezte ki. Most viszont azt hiszem más a helyzet. Hiszen neki is volt falkája, ahol többet mondhatnak a származásáról, a szüleiről. Legalábbis erre tudok következtetni. Minden más emellett lényegtelen. Ahogy mögém kerül, nem mozdulok. Minden egyes szavamat háttal mondom neki, majd mikor befejezem, felé fordulok, és a karomat ajánlom fel, jelezve, hogy nem szándékozom egy helyben ácsorogni. Persze nem kötelező elfogadni, ez csak egy udvarias gesztus, mert én ilyen vagyok.
- Mi ketten ismertük egymást, alig pár hónapig, mi több, magamhoz fogadtalak egy éjjel, mikor pár vámpír meg akart ölni - nem fogok kertelni. Ha elfogadja a karom, ha nem, elindulok, és csak annyira beszélek hangosan, hogy még pár lépés távolságból is meghallja. A lábaim alatt egy-egy lehullott falevél zörren, és nem is szándékozom a macskák olyan jól ismert kecses némaságával suhanni a fák között. - Akkor megmentettem az életed, majd végül el kellett engedjelek úgy, hogy a kép, amit rólam alkottál, a homály rabságába kerüljön. Hogy ezzel megvédjelek téged... Mindeddig nem is szándékoztam megkeresni téged, de az események más fordulatot vettek, és nem áll szándékomban tovább a homályban rejtőzni... - talán kissé különösen fogalmazhatok, amit nem biztos, hogy megért, de a boszorkány úton van, így minden bizonnyal idővel mindent meg fog érteni. Egyelőre hagyom, hogy eméssze a hallottakat, és ha úgy látom jónak, majd folytatom a mondataimat. Szeretek hosszú szüneteket tartani néha, és azt hiszem, most ez is egy ilyen pillanat...

« to my beloved father »

Say something, I'm giving up on you!
― a great big world

Felvont szemöldökkel hallgatom a vámpírt. Megtalálta azt akit keresett. Engem. Mégis mi a francért keresne engem egy ősi vámpír? Legjobb tudomásom szerint semmit nem tettem, amivel felbőszíthettem volna őket és ha mégis, hát az is egészen biztos, hogy már rég megtaláltak volna. Nem, nem erről lesz szó és cseppet sem tetszik, ahogy a vámpír, ilyen magabiztosan magasodik felém. Karjaim összefonom magam előtt. Ashton elvigyorodik, ugyanazzal a piszkos és ravasz mosolyra húzza ajkait, amit Adam is előszeretettel alkalmaz. Nem véletlen legjobb cimborák. Én viszont nem várhatom el tőle, hogy eleget tegyen a vámpír kérésének de azt sem, hogy velem maradjon. Ashton azonban épp azt teszi amit Adam is tenne – legalábbis szerintem. Mellém lép és maga is elutasító tartást vesz fel. Nem mondom, hogy teljesen hidegen hagy, hogy kiáll mellettem úgy, hogy nem tartozom a falkájába, hogy nem vagyok egy a testvérei közül de nem hagyhatom, hogy veszélybe sodorja magát értem – újra. Ahogy Adamtől sem kértem segítséget, hogy levadásszam ezt a rohadékot. Nem akarom, hogy ezek az emberek veszélybe sodorják magukat miattam. Épp csak megérintem Ashton karját, jól tudván, hogy sajátjaink között mekkora szerepe van az érintésnek s az enyém most azt üzeni, hogy nyugodtan menjen... hogy hálás vagyok érte és a segítségért de nem engedem, hogy kockára tegye az életét. A vámpírra emelem a pillantásomat. Az övé egyértelműen az enyémet fürkészi és nem tudom mit keres. Mit találhat bennük annyira érdekesnek, hogy nem akarja rólam levenni tekintetét? Amit én érzek az dac, harag. Izmaim megfeszülnek, ahogy Ashton előre lép de végül nem támad. Felém fordul, biccent, felkapja a hullát és eltűnik vele. - Nos, kettesben vagyunk, ahogy kívánta – kezdek el körözni körülötte, miközben elvonom tőle tekintetem, melyben a kíváncsiság fénye lobban fel. - Kezdjük azzal, hogy miért keresett meg? S honnan tudta, hol talál? - kerülök mögé de persze nem támadok. Tudom ki ő és ismerem a hírét. Ha azt akarná, hogy halott legyek, már az lennék. Beszélni akart, most már beszéljen.

324 ▽ say something ▽ bocsánat ▽ credit ▽

Esther and Elijah

Actually, I found what I looking for

Már egy jó ideje lefoglalt az, hogy védjem Hayley-t és a gyermeket, mikor egy nap megkért, hogy a farkasokat védjük meg attól, hogy Diego és az emberei megöljék őket. Sikeresen helyt álltunk Rebekah-val, persze miért is ne lett volna az, ha Ősiek vagyunk. Még egy csapat vámpír sem képes legyőzni egyikünket sem, nem hogy kettőnket. Ekkor derült fény egy falka csapat titkára, melyet már több évszázada rejtegettek. Egy gyűrű, mely egykor anyánk finom kezén pihent, s melyet egy farkasnak adott, kitől megfogant az öcsénk. Kifaggattam őket, s ekkor találtam rá egy listára, mely neveket tartalmazott. Klaus leszármazottjai. A farkasok, akikkel hacsak távolról is, de rokonságban áll. Hosszú volt a lista, de amint megakadt a szemem egy néven, nem érdekelt a többi. Esther Mumford. Ismertem őt, a lányomként bántam vele, de pár hónap után el kellett engednem, s egy boszorkány segítségével az emlékeit is manipuláltam, hogy ne emlékezhessen rám. Nem akartam ártani neki, s túl veszélyes volt ismernie engem. De mivel vérfarkas volt, így az emlékeit képtelen voltam egy szimpla igézéssel elvenni. Ma is bánt, hogy megtettem, de meg kellett tennem. A mai napig hiszem, hogy az ő érdekében tettem, legalább élhet egy életet, amit én soha nem tudtam volna neki megadni. Egy olyan életet, ami mellettem nem lehetett volna. Hiszen mindenki, aki fontos nekem, valamilyen módon korai halállal nézhet szembe, és nem bírtam volna ki azt a fájdalmat, ami az elvesztésével járt volna. Bár amit tettem, arra sincs mentség, és a bűntudat emésztett hetekig, mégis jobb volt ez így. Pár nappal ezelőttig hittem, hogy valahol boldogabban él és talán egyetemre jár, ahol barátai vannak, és gondtalan életet él, de ez még a mesében sem lehetséges. Megtudtam, hogy ő is a városban van. Meg kellett őt találnom, s ha már így alakult, talán az emlékeit is ideje lenne visszaadnom, bár ettől a gondolattól vonakodtam, mégis megkerestem a boszorkányt, aki a bűbájt Estherre bocsájtotta, hogy ha szükséges, ott legyen feloldani azt.
Ma reggelig nem gondoltam arra, hogy felkeresem, de látták őt többen is, és a lelkiismeretem maradéka nem engedi azt, hogy tovább titkoljam azt, amit tudnia kell. Hogy a fivérem és ő egy vérvonalból származnak, és azt, hogy önkényesen rendelkeztem az emlékei felett. Gyűlölni fog, tudom nagyon jól, de nincs más választásom. New Orleans az otthonom, és azt hiszem Estheré is lett. Joga van hozzá. Egy ideje követtem már, s a boszorkány sincs tőlem távol, de csak annyira, hogy ne eshessen baja. Arca még mindig fiatalos, holott már eltelt pár év, mióta nem láttam.
Percekig sétálok a fák között, s tudom, hogy farkasok közé tévedtem, mégsem félek tőlük. Nincs miért. Csak beszélni akarok Estherrel. De ahogy megérkezem oda, ahol a hangokra lettem figyelmes, elbújok a fák takarásában, elég távol a kis gyülekezettől, de pont csak annyira, hogy lássam és halljam, mi folyik ott. Két szemöldökömet összehúzom, s ránc keletkezik homlokomon, majd csak annyit látok, hogy a falka eltűnik, s csak ketten maradnak, s érzem, hogy ez a kellő alkalom ahhoz, hogy közbelépjek. Vámpírsebességemmel a lány előtt termek, s szövetkabátom alól látszik az öltönyöm. Talpig feketében vagyok, mint aki épp egy temetésről jött, holott nálam ez is megszokott. Ahogy végigmér, ugyanezt teszem én is, s egy pillantásra sem méltatom a másik személyt, egyelőre.
- Szóval a hírnevem megelőzött - állapítom meg pusztán a rend kedvéért egy felsőbbrendű mosoly kíséretében, ami hamar eltűnik az arcomról. - Igazság szerint pont most találtam meg azt, akit kerestem - Dugom zsebre a kezeimet, majd végül csak végigmérem a másik alakot, akinek minden bizonnyal nem tetszhet a jelenlétem, de ennek sem tulajdonítok akkora szerepet, csak mély levegőt veszek, körbenézek, majd megakad a tekintetem a megcsonkított holttesten, s egy pillanatig el is időzik ott.
- Igazán bájos előadás volt, habár csak egy részét láttam a tömeg miatt... Beszélhetünk? - emelem ismét Estherre ridegen ható barna tekintetemet, majd ismét a másik férfira siklik tekintetem. - Négyszemközt - hangzik el még egy szó, mely inkább hat egyfajta burkolt utasításnak egy cseppnyi kérő hangsúllyal, mint valami felvázolt lehetséges opciónak. Amit mondani akarok a lánynak, kit egykor magamhoz vettem, nem tartozik másra, csak kettőnkre, így ha tetszik a másik férfinek, ha nem, el kell fogadnia. Visszanézek Estherre és tartani szeretném a szemkontaktust, kiolvasni valamit, ami arra a lányra emlékeztet, akit elengedtem sok-sok hónappal ezelőtt.

« to my beloved father »

Say something, I'm giving up on you!
― a great big world

Futok. Rohanok. El fogom kapni a mocskot, aki véremet vette, aki Adam vérét vette. Megnyugtat a gondolat, hogy Adam a húgával van, hogy nem sodorja veszélybe magát újra, mikor a kislány élete tőle függ, mert csak ő van neki és ezt a köteléket senki nem szakíthatja ketté, senki, különösen nem egy olyan rohadék, mint a férfi, aki nem bírta elviselni, hogy egy nő, nemet mond neki.
Hamar megérkezem. Ashton lép elém. Elgondolkodom mi lehetek a számára. Betolakodó, ellenség, vérszemet kapó bestia vagy szövetséges, barát, farkas. Karom után nyúl. Az energia ami benne és a többiekben tombol végigcsap testemen. Ki voltak éhezve a vadászatra, az üldözésre és most ki vannak éhezve a bosszúra, amiért alfájukat megsebezték. Tudom, milyen fojtogató tud lenni az ilyen energia, főképp a halandók számára és a férfi nyöszörgéséből ítélve, ő is érzi, ami az én testemre szelíden csavarodik rá, hogy aztán egybeolvadjon az enyémmel. Ashton kezet csókol, én pedig pukedlizek előttük, nekik. Barát vagyok. Kívülálló farkas, nem egy közülük de barát és csak ez számít. Izgatott morajlás rohan végig rajtunk. Ellépek Ashton mellett. A földön nyöszörgő szánalmas alakot figyelem. Nem leszek gyors. Nem leszek kegyelmes. Ha velem megpróbálta, akkor mással is. Ki tudja hány ártatlan lelket rontott meg, hány liliomot tiprott el ez a szörnyeteg csak mert a lelke túl ocsmány ahhoz, hogy bárki is szeresse? Lerántom róla a nadrágot és fölé magasodom. Azt akarom, hogy lássa, hogy egy nő lesz a végzete, hogy egy nő fosztja meg attól, amit úgy szeret. - Nem fogok hazudni. Fájni fog. - nem mosolygok. Tekintetem mézszínt ölt fel. Lehajolok, megragadom legbecsesebb tagját és egyszerűen leszakítom. Felordít. Tekintetét figyelem. Még fel sem fogja mi történt, még csak a fájdalom zabálja a testét. Ellépek, mielőtt értem nyúlhatna. Arca mellé hajítom ékszerét. Gondoskodom róla, hogy halála előtt felfogja; elloptam tőle azt, amivel megannyi tisztaságot rabolt el. Ashtonék némán figyelnek, nem avatkoznak közbe. Ő az én prédám, én pedig hagyni fogom, had vérezzen el, ott ahol senki nem hallja, ott ahol egy nő öli le. A falka energiája körbeölel. Farkasok mozdulnak a fák között. Méltó büntetés. Rezzenéstelen szemek figyelik mozdulataimat. Felváltva ordít, nyöszörög. Arcát könnyek borítják. Légzése lassul. Magát markolja, hűlt helyét férfiasságának. Véres kezeim pólójába törlöm. Kierőszakolom tekintetét. Halálába akarok égni. Lassan kihuny belőle az élet. Elégedetten fordulok a falka felé, mikor a rohadék végre kileheli lelkének megnyomorított maradványát. - Köszönöm. - bólintok Ashton felé, elvégre is ők vadászták le. Én csak bevégeztem sorsát. S én leszek az aki felzabáltatja az aligátorokkal. A falka tova reppen. A műsornak vége, hazatérnek. Ashton és én maradunk. Már ragadnám meg testét amikor előttem terem. Hátrébb lépek. Öltönybe öltözött vámpír a mocsárban. Tekintetem kérdőn fut rajta végig. Ismerem, hogy ne ismerném, elég történetet hallottam róla, hogy tudjam ki ő. - Elijah Mikaelson. - Kiegyenesedek. Kitárom karjaim. - Csak nem eltévedt?

463 ▽ say something ▽ - credit ▽