Az egészben az volt a legszörnyűbb, hogy semmit sem értettem... ki is várhatta el tőlem azok után, ami történt? Hónapokig egy jeges vízzel teli ládában... egy tó fenekén. A tekintet, melynek tulajdonosa abba a ládába juttatott... az a szempár, melyet én is láttam, ha tükörbe néztem. S mégsem ugyanaz... más és más érzések birtokában vagyunk, s mindenkinek tudnia kell, hol a helye. Én azonban tudtam, hogy nem ott... nem abban a hideg vízben, melyet a legnagyobb ellenségeimnek sem kívánnék soha. Tényleg megérdemeltem? Ha én ilyen büntetést érdemlek, mi jár azoknak, kik ténylegesen bűnt követnek el életük pár évszázada alatt? Én mindig annyira próbáltam jó maradni... azt figyelembe véve persze, hogy vámpír vagyok. És mindez köddé vált, mikor ismét visszatértünk Mystic Fallsba. A bátyám tekintete ott szikrázott minden egyes vízben töltött napon a szemhéjaimon... mit meg nem tettem volna azért, hogy ő legyen az, aki megtalál... hogy ő legyen az, aki keres engem, s sikerül megmentenie! De rossz volt a végszó... nem mondhattam volna azt, hogy mindörökre isten véle...
Nem volt időm a gyűrűmet keresni, ahogy a nap sugarai behatoltak a bőröm alá, és belülről kezdett égetni. Nem voltam képes kiabálni, hiszen torkom száraz volt, annak ellenére, hogy most táplálkoztam. Mindenre számítottam, csak erre nem. Nem ellenőriztem le, hogy nálam van-e a gyűrűm... de annyira hozzászoktam, hogy észre sem vettem mindezt...
Csak azt, mikor egy pillanat múlva már tető volt a fejem fölött... én pedig árnyékba lökődtem két - gyengédnek nem nevezhező - kéz által... ismerős illat járta be tüdőmet, de tekintetemet nem voltam képes ráemelni. Annak örültem, hogy egyáltalán az illatára tudtam gondolni... finom parfüm, melyet bizonyára csakis a legjobbak találhatnak meg... ismerős volt, éreztem már előtte... szokatlan, de ismerős, de tekintetem még mindig nem tisztult. Csak néztem magam elé, kapkodtam a levegőt, ekkor már hangokat is hallva, amelyek az Ő száját hagyták el.   Ajkaimhoz szorult egy üveg, mely rögtön elnyomta a parfüm édes illatát, és átvettem végre a valóság sebes vonalát... whisky volt, én pedig önként ittam, mint akinek az élete múlik rajta, de az utolsó kortyok szinte kifolytak a számon... - Ki vagy te? -
Keze kezemet érintette, szavai pedig egyértelművé tették, hogy mit akar... nem tudtam védekezni, az elmém ebben az állapotban olyan volt számára, mint valami nyitott könyv... tekintetem előtt megjelent Silas... Elenaként... majd teljes valójában... ahogyan én láttam őt. Önmagamként. Nem értettem a mai napig sem, mit értett árnyékmás alatt...
Buborékok úsztak ki ajkaimon, tekintetem összeszorult, két kezemmel vertem a láda vasfedelét, így próbálván kitörni, de nem táplálkozhattam... újra és újra megfulladtam... de ismét visszatért elém Silas képe, ahogyan leszúr, és belök engem abba a ládába... nem voltam magamnál, de azt hallottam, ahogyan kattant a zár, majd landoltam a tó fenekén...
- Ne... ne kelljen újra átélnem... - könyörögtem lehunyt szemekkel, szinte önmagamat cáfolván, hiszen előtte sosem viselkedtem így... és összeállt a képemben, ki áll előttem. - Anna...

•• To;; Stefan Salvatore. •• Summertime Sadness ••

Próbáltál már heteken keresztül víz alatt élni? Átélted azokat a kínlódó pillanatokat, mikor a tüdőd újra és újra megtelik vízzel, majd nemes egyszerűséggel megfulladsz? De nekünk vámpíroknak nincs enyhet adó halál. Ránk csupán egy békés fél óra vár, majd ismét kezdődik a haláltusa, melyet én magam is megvívtam. Nem voltam tisztában az idővel. Nem tudtam, mennyi az idő... nem tudtam, a nap az égen világít-e még. Még annak is jobb sorsa van, aki egy átkozott cellába kerül, és egy apró ablakon keresztül, de láthatja a külvilágot. Nekem ez nem jutott ki... de volt nagyobb gondom is annál, mint azon problémázni, hogy nincs ablak a "cellámban".
- Elena... - próbáltam meg súgni, de szavak helyett csak buborékok hagyták el ajkaimat... és mikor nem őt láttam saját elmém börtönében, bátyám szavai csengtek fülemben, és az utolsó találkozásunk mozzanatai... szinte ismét beleborzongtam, már ha képes lettem volna rá.
A kiszabadulás váratlanul ért. Úgy csapott meg a csillagos ég horizontja, mint tengerpartot a szökőár. Váratlan volt. Hiszen nem éreztem, hogyan jutottam ki a vízből. Egyáltalán hová jutottam ki. Azon kívül, hogy zöld leveleket, barna fatörzseket és sárga virágokat láttam, nem volt ott más, csak a természet. A világ bármely részén megpillanthatom ezeket... de ez csak egy pillanatig vakított el... hiszen rögtön megcsapta valami az orromat... vér illata, és nem kellett egy fél perc sem: a saját ingébe dörgöltem a vérét kezeimről és ajkaimról annak a fickónak, ki legközelebb állt hozzám. Milyen ostobaság! Tipikus "horror-baki".
Sötét volt. Nem éreztem semmit. Csak azt, hogy kiszáradt a gyomrom... fejemben már nem időztek gondolatok arra irányulva, hogy mi lehet Damonnel is Elenával. Biztosan kibékültek. S nem beszélhetek nekik arról, hogy milyen reménysugár tartott engem életben végig... Elenába kapaszkodtam. Abba a szerelembe, melyet iránta érzek, és az ő gyengéd simogatása kényszerített életre. Nem érdekelt ezer halál sem, mikor őt láttam "álmaimban".
- Hol vagyok? - bukott ki belőlem a kérdés szinte lihegve, ahogy kiértem az első országútra. Talán képzelődtem, hogy látok valakit. Itt nem túl gyakoriak a délibábok. Mellkasom feszített. Talán attól, hogy ismét egyenesben állok, és nem párhuzamosan a földdel. A szívem újra dobogott, nem szűnt meg percenként az életem. De szorongást éreztem magamban. Belül valami úgy feszített, mintha egy pillanat szakítaná el attól, hogy teljesen darabjaira törjek itt.
Egy bár hatalmas kijelzője világította be az alkonyatot. A nap még nem ütötte fel a fejét, de a csillagok már halványodtak, s a holdat is elnyelte a napfelkelte. Csak pislogtam, tekintetem üvegessé vált, majd vékony könnyburok vette hatalmába, így szemléltem azt, mi elém tárult. A szabadság madara verdeste gyomrom két oldalát szárnyaival, s magam sem tudtam abban a pillanatban megítélni, hogy ez kellemes, vagy éppen ellenkezőleg.
Lassan indultam meg lépteimmel a hely felé. Egyáltalán nem sejtettem, hogy mi vár rám, ha belépek. Nyilván még nyitás előtt állnak. De engem nem is a pirítós és a lekváros pite vonzott forró kávéval.
- Sajnálom, még zárva vagyunk! - jött a hang, melyre talán tekintettel lettem volna, ha nem éheztem volna már jó ideje... az az egyetlen férfi nem volt elég ott a tó partján... az a másik sem, aki kereket cserélni állt meg. Ez a nő a tökéletes korona étvágyam legyőzéséhez.
Egy pillanat, ennyi kellett csupán. Nem igéztem, csak a nyakára tapadtam, és úgy szívtam ki belőle az életet, mintha csak egy héliumos lufi lenne. Majdnem megfulladtam a bőség tökéletes zavarától, a vére folyt mindenfelé. Szennyezte a kezemet, az államat, mindenemet, amit csak ért, és amint elengedtem, a vér tovább szivárgott a nyakán, majd a padlón végig.
Felemeltem a karomat, ingembe töröltem ajkaimat, majd megindultam kifelé. Tincseimet szinte éreztem, mennyire összeragasztotta a víz. Beletúrtam, de csak véres lett tőle egy-két hajszál. Megfordítottam még a "zárva" táblát, majd kiléptem az üzletből.
Ami ekkor elém tárult, szinte letaglózott. Beszívtam a levegőt, és úgy meredtem magam elé, mint valami álmát meglelt gyerek. Láttam a nap első apró rétegét, ami az égre kúszott, de a pillanat varázsa körülbelül egy tizedmásodpercig tartott, hiszen utána valami rendkívülit kezdtem érezni a bőrömön... forró... éget... - Ne... - bukott ki belőlem, mintha fuldokolnék, és térdre rogytam a napsugarak előtt. A kezem remegett... és éreztem, hogy a gyűrűm nincs rajtam...