Hagyom, hogy az ujjával feljebb tornázza a pillantásomat a dekoltázsáról az arcára. Magamtól úgyis nehezen tudtam volna elszakadni. Vagy csak nem akartam, mert mi okom lenne rá, amikor nekem így is jó? A lehető legpimaszabb vigyoromat öltöm magamra, amikor a kölcsön ruha szegényessége miatt korhol. Szemernyi megbánást sem vagyok hajlandó mutatni. Azok után, hogy anyaszült meztelen sétált be korábban a konyhámba, már eszem ágában sincs a hős lovagot, vagy úriembert játszani. Nem, nem, felébresztette a szemtelenebbik énemet, amelyik most borzasztóan jól szórakozik. De azért még így is meg tudom húzni a vonalat, hogy eddig, és ne tovább. Lehet akármilyen bájos és szexi, vagy épp határozott és meggyőző, nem fog ilyen könnyen a kecses kis ujjai köré csavarni. Szemöldököm a magasba szökik a „nekem nem szoktak nemet mondani, Adam” kezdetű mondatra, és már készülök kitérni a papucsállatkák és a férfiak közötti evolúciós különbségek vázolására, amikor befejezi a mondatot. A szemeibe nézek egy kicsit hosszabban, aztán kiiszom a maradék sörömet, és még inkább előre dőlve leteszem mögé az asztalra a kiürült üveget. Közben két kezemet a két oldalára helyezve támaszkodok meg, és hajolok egészen a füléig, de még így sem érek hozzá, épp csak a leheletemmel csiklandozom az érzékeny bőrt a nyakán. - Nem olyan nehéz ám ellent mondani magának, Miss Mumford, mint képzeli – jegyzem meg szemtelenül, és azzal a levakarhatatlan, elégedett vigyorral az arcomon el is húzódok, hogy a szemébe nézhessek. Végül lepillantok az egymást keresztező lábaira, és úgy döntök, hogy én is kényelembe helyezem magam, így ismét hátra dőlök a fotelben. A következő beszélgetéshez egyébként is ideje komolyra váltani. Érdeklődve vonom fel a szemöldökömet, amikor ezúttal már teljes vállszélességgel feszül neki a témának, a falkám sorsát a saját ügyének tekintve, és a saját farkasait is hajlandó lenne bevonni. Ennyire komolyan gondolná? Ám mikor a szívességgel tartozó boszorkányokat említi, muszáj a fejemet ingatnom. Értékelem az igyekezetét, hogy segítsen, de legyen előbb tisztában a kockázattal. - Bárkiket is akarnál bevonni ebbe a dologba, tudnod kell, hogy könnyen az életükkel fizethetnek. Nem hiszem, hogy bármelyik adósodat be akarnád áldozni ezért az ügyért. – Gondolom nem is lenne fair egy szívességért cserébe azt kérni valakitől, hogy áldozza fel magát. – New Orleansban senki nem varázsolhat Marcel tudta nélkül. Nyomon tudja követni a mágia útját, és kegyetlenül megbüntet mindenkit, aki használja. Én tudom, hogy melyik boszorkány lenne a legmegfelelőbb a célnak, és azt is, hogy hogyan férkőzhetünk hozzá, de nem lesz könnyű feladat. Davina a neve, a legerősebb boszi, akivel találkozhattál. Ugyanaz a lány, aki segít Marcelnek kordában tartani a város banyáit – vonok vállat, mintha a világ legegyszerűbb tervét vázoltam volna. De attól még tisztában vagyok vele, hogy szinte lehetetlen, és tele van kockázattal. Mégis elszánt vagyok, tudom, hogy akarom csinálni, Esther viszont még most meggondolhatja magát, ha akarja. Talán értelmesebb lenne vázolnom az elgondolásom másik felét is, ehhez viszont Hayleyre van szükség. Fáradtan felnevetek, mikor a körülírás után Esther rákérdez, hogy a rokonom-e, aztán csak bólintok. - A szüleit nem ismertem, és személyesen még őt sem, de a falka igyekszik szemmel tartani azokat, akik a háborúskodás miatt elkeveredtek New Orleasnból. – Hayley ráadásul, ha a családunk ép lenne, és nem egy vámpírok által leigázott kis csapat, azok közé tartozna, akiknek minden joga megvan vezetővé lépni elő. Még szép, hogy rajta tartjuk a szemünket, bár ezeket csak magamban jegyzem meg. – És igen, a rokonom, ami pedig a felsorolt vétkeit illeti… nem vagyok az ügyvédje, de azért tette, amit tett, mert közvetve manipulálta, sőt zsarolta egy nagyon erős boszorkány, és azt ígérték neki, hogy segítenek a szüleire bukkanni, ha megrendezi a mészárlást. Ne mondd, hogy te nem tennél meg bármit a szeretteidért – vonom fel a szemöldökömet. Úgysem hinném el neki. Farkasok vagyunk, a leginkább ösztönlények, és a falkánk, illetve a családunk védelmezése áll minden felett. - Szóval Hayley a rokonom, a falkánk tagja születésénél fogva, és az eddigiek alapján biztos vagyok benne, hogy ő is mindent megtenne a családért. Ahogy te is mondtad, Klaus gyerekét várja, ezért ő az egyetlen, aki teljes joggal és nyugalommal sétálgathat a vámpírok között, és közel férkőzhet Davinához – térek rá a lényegre. Ebből már csak ki tudja következtetni, hogy mi a célom ezzel az egésszel. Marcel intézkedéseinek hála egyedül Davina tudná feloldani az átkot, és ha Hayleynek sikerülne valahogy meggyőznie, hogy segítsen, akkor nyert ügyünk van. Viszont már kezd nagyon későre járni, Esther pedig már többször nyíltan utalt rá, hogy mennyire fáradt. Jól értettem, hogy négy napja nem aludt? - Tudod mit? Majd beszélünk még erről holnap... vagy valamikor tiszta fejjel. Úgy nézel ki, mintha épp altatót énekelnék neked - nevetek halkan. Igazából tudok altatót is énekelni, bár nem éppen az én műfajom. - Ahogy láttam az előbb, nagyon élvezted a kanapémat, szóval fel tudom ajánlani neked a kényelmét egész éjszakára... Vaaagy - húzom meg a szót, és a szemeim ravaszul csillannak. - Tiéd lehet az ágyam, de ajánlom, hogy ezt vedd megtiszteltetésnek - és ezzel fel is állok, hogy kihozzam az ágyneműmet, neki pedig készítsek tisztát. Így legalább közelebb leszek a húgomhoz is. Úgysem bírnám ki, tudom, hogy többször rá fogok lesni az éjszaka folyamán, hogy rendben van-e...
Egy pillanatig hallgatok. - Veszélyesen élni? – kérdem miközben apró mosoly játszik szám szegletében – Ugyan. Ez csak játék. – jegyzem meg könnyedén miközben helyet foglalok vele szemben. – Az életet élvezni kell. Játszani a szabályaival. Ha túl komolyan veszed, sosem ihatsz meg csak úgy egy sört, mondjuk. – kapom el a kezemet és mielőtt elvenné tőlem az üveget, még leiszom a felét, csak azért is alapon. Ahogy tekintete elkalandozik dekoltázsomon, két ujjammal álla alá nyúlva nyújtok segítséget, ahhoz, hogy visszataláljon a szemeimhez. – Drágám, nem illik így bámulni egy hölgyet, főleg azok után, hogy még egy rendes pólót sem kaptam. – jegyzem meg csípősen, némi tetetett felháborodással, miközben nagyon is élvezem, azt, ahogy mustrál. Ujjam ajkára futnak de csak egyetlen pillanatig játszanak rajta. A válasza azonban már cseppet sem tetszik. Megcsóválom fejem. – Nekem nem szoktak nemet mondani Adam… - vigyorodom el, mert nagyon tetszik a tudat, hogy van végre egy férfi, aki nem dobja el az agyát egy formás fenék látványától. – És ezt értékelem. – jegyzem meg mielőtt még reagálhatna. Egyik lábamat a másikra fektetve keresztezem őket, mikor a lényegre tér. Okos lány vagyok és nem esik nehezemre összerakni a dolgokat, kivéve, ha már másra sem vágyok, mint egy kiadós alvásra. Heves bólogatásban török ki. – Magam sem hallottam olyan átokról, amit ne lehetett volna visszafordítani. A boszorkányok okos népség. Kár, hogy olyan mocskosul sok előnyt kaptak velünk szemben. – jegyzem meg mintegy mellékesen, holott roppantul bosszantott, hogy annak idején, nem volt időm letépni Zachary fejét csak mert elég volt arra gondolnia, hogy fájdalmat okozzon és én már a földön térdelve kaptam levegő után. – Ha a boszorkányokat Marcel kényszerítette, az életemet teszem rá, hogy aki e mögött az átok mögött áll már halott. Viszont arra is, hogy van egy kiskapu a varázslatában. – ismét csak bólintani tudok – És számold hozzá az én falkámat is. Plusz a boszorkányokat, akik, ha mi fellázadunk, nem fogják tovább tűrni ennek a királynak a zsarnokságát. – fel sem tűnt, hogy mit is mondtam valójában. Tévútra terelem csupán magam, ha azt feltételezem, hogy ez nekem az otthonom lehet… badarság volt, én mégis akaratlanul toldottam meg a mondatot, azzal az egyetlen szóval, amivel magamra vontam sorsukat, amivel egynek nyilvánítottam magam közülük. – Bocs… - teszem hozzá csendesen de nem vagyok benne biztos, hogy ő észrevette nyelvbotlásom. – Emlékszel mit mondtam a behajtandó tartozásaimról? – kérdem szinte azonnal – Nem egy boszorkány van közöttük. Nem egy olyan, akinek megvan a hatalma egy átok megtöréséhez. – fáradtságom ellenére egész hamar fellelkesülök. Megemelkedem az asztalról és fel-alá kezdek járkálni, ahogy sorra veszem a neveket, akikkel erős szövetségest alkotva, felszabadíthatnánk a vérfarkasokat. A nő nevének említésére, megtorpanok. Adam felé fordulok és keresztbe fonom karjaim, amit hangos sóhaj kísér, mikor rádöbbenek, ez mennyire volt rossz ötlet. – Hayley Marshall? – tekintetem az égbe szalad. Persze, hogy tudom, ki ő. – Tudom ki ő. – sötétül el tekintetem – Ő verte át a saját népét. Ő érte el, hogy 12 szabad tudatú hibrid, holtan essen össze, csak mert azt ígérték, információt kap a családjáról. Ő az, aki a hibrid gyerekét hordja. – mondom élesen, mert én, Adammel szemben, nem bírom visszatartani érzéseim, most nem. Az egyik hibrid, a legközelebbi barátom volt és Hayley miatt halt meg. - Miért kérdezed? – csak egy pillanat kell, hogy összekössem a dolgokat. – Ne… kérlek, ne mond, hogy ő is, a családod tagja. – ejtem magam mellé karjaim – Hogy jön ő a képbe?
Érdeklődve vonom fel a szemöldökeimet a kis műsorát figyelve. Még hogy doktor! Fejem egy kicsit félrebillen, ahogy tekintetem követi a lábát. Egész kellemes látvány, bevallhatjuk, elviselném máskor is így a kanapémon. Így, vagy máshogy. És nem tagadom, megmozgatja a fantáziámat. Bár az elmúlt napok kényelmetlenségei után egyebek híján most beérem a látvánnyal is, és ezekkel az apró incselkedésekkel. Felnevetek, ahogy kimondja az alvás szót. - Szeretsz veszélyesen élni, igaz? – ingatom a fejemet vigyorogva. Egy pillanatra sem veszem le róla a tekintetem, amíg feláll, majd az asztal végéhez sétál. Kíváncsian nézek rá, vajon mire készül. Hát, a lábaim hamar a földre zuhannak. Ennek örömére előre hajolok, és kiveszem a sörömet a kezéből. – Köszönöm, drágám, igazán kedves tőled, hogy felbontottad nekem – vigyorgok rá ismét, majd meghúzóm az üveget, aztán farkas szemet nézek vele. Nem dőlök hátra újra, így a távolság közöttünk egész kicsire csökkent, a feszültség pedig növekszik, de ez cseppet sem feszélyez. Ellenkezőleg. Élvezem, hogy közelről nézhetek az íriszeibe… vagy a dekoltázsába, mivel az ingem elég lengén áll rajta. Végignyalom az alsó ajkam, mielőtt kiszáradna, majd kicsit erőltetnem kell bár magamat, de sikerül újra az arcára és a szavaira irányítani a figyelmemet. Bólintok a magyarázatára. Értem én. Mégis csak hatással voltak rá az infók, amelyeket megosztottam vele. A saját falkája érdekében is érdemes volt átgondolnia, hogy hogyan tovább. A pártfordulása nem az ellen irányult, ami igazán számít. Továbbra is a farkasok az elsők, mindig azok lesznek. Ebben is hasonlítunk. Ám mielőtt én magam is a tárgyra térhetnék, tereli a témát. Ezúttal enyhén gúnyosan nevetek fel. - Sajnálom, szivi, de nincs diplomám gyógytornából. Még majd véletlenül én is el találnám törni egy-két csontodat – szúrom oda kicsit gonoszul. Kezd nagyon szemtelen lenni ez a lányka, és csak rosszabb lesz, ha elkapatom. Masszázst akar? Ki kell érdemelnie. És ha őszinte akarok lenni, nem is biztos, hogy tovább tudnám türtőztetni magam, ha mondjuk az ingem vékony anyagán keresztül kellene újra és újra érintenem, a közelségéről már nem is beszélve. Viselje a következményét most annak, hogy folyamatosan ilyen túl merészen ingerel, és húzza az agyamat. - Marcel vagy Klaus… - veszem fel újra a beszélgetésünk fonalát. – Ez számomra egyelőre egyébként is lényegtelen kérdés. Van valami, ami égetőbb náluk. Amíg ezek ketten elszórakoztatják egymást, és a figyelmük a mocsárvidék felé gyengül, szeretnék valamit tenni a farkasokért – mély levegőt veszek, mielőtt rátérnék a lényegre. – Nem vagyok boszi, nyilvánvalóan, de azt mondják, minden varázslatot vissza lehet fordítani valahogy. Azt hiszem, hogy ugyanez igaz a farkasok átkára is. – Próbálom visszafogni a hangomból a túl nagy reménykedést, emlékeztetnem kell magamat, hogy ez egyelőre mind csak spekuláció, és nem élhetem bele magam nagyon, hogy visszakapom végre a szeretteimet. - Jelenleg csak egy maroknyi fajtársunk él a mocsárnál, az egykori falkának töredéke, és ha visszafordítjuk az átkot, akkor sem tudni, hányan térnek majd vissza, hisz sokan szétszéledtek. De ha megerősödik a falka, máris több esélyünk lesz a túlélésre a vámpírokkal szemben is. Ráérünk majd akkor visszatérni a vérszívók hatalmi harcának kérdésére.– Elképzeléseim szerint a visszaváltozók, de a többiek is épp elég bosszúszomjasak lesznek ahhoz, hogy halált is megvetve menjek neki az ellenségnek, ha kell. - Nos… az átkot illetően azonban lenne egy tervem is – vagy olyasmi, de ez részletkérdés. – Mondd neked valamit az Andrea Labonair, vagy a Hayley Marshall név? – kérdezek rá először, mielőtt kitérnék a tervem ezen részére. A lány tulajdonképpen a rokonom, ahogy a helyi farkasok többsége is. De mivel eddig nem itt élt, nem tudhatom, másfelé milyen hírnevet hagyott maga után, és vajon Esther ismerheti-e. Nincs kizárva, bár a lényegen az sem sokat változtat.
Eszem ágában sincs lehajolni, mikor kéri. Ugyan, hol volna abban a móka, ha akkor tennék meg valamit, amikor ő akarja? Helyette becsapva a hűtő ajtaját, ülök le teljes nyugalommal, és szavait hallgatva bólintok, majd addig maradok a fenekemen még el nem fogy minden. Tagadhatatlanul élvezem az évődést, mely ezerszer izgalmasabb mindennél és mely épp annyi löketet ad, amennyire szükségem van. Elégedetten sóhajtok fel, ahogy tenyere könnyedén de mégis határozott mozdulattal siklik a nadrág zsebébe. – Igen, igen, ott. – nyögöm hirtelen aztán kuncogva, indulok meg és telepedem le, a hosszú, alvásra is alkalmas kanapéra, amin nem én fogok éjszakázni, ha rajtam múlik. Kérdésére, szívemre teszem ép kezem, és komoly képpel felelek. – Félek, soha többé nem másolhatom le, Van Gogh műveit. – kinyújtom a karomat. Égető fájdalom vág végig rajtam de, már érzem, ahogy a gyógyulás folyamata belerágja magát csontjaimba, szöveteimet indaként használva ugrál a törések között. Ujjaimat lassú mozdulatokkal görbítem be, keresve a határokat, ahova még nem ért el a természet ereje, mi a regenerálás képességével ajándékozott meg bennünket… többek között. Némi fájdalom kiül az arcomra, mert baromira nem kellemes de azért már jóval több, mint mikor az autóban ülve vezettem. - Volt már rosszabb is. – rántottam meg vállamat és megemelkedtem, hogy aztán magam alá húzhassam lábaimat. Söröm után nyúlok, és nagyot húzok belőle. Természetesen az csupán a véletlen műve, hogy pár csepp kibuggyan ajkaim fogságából, végigfolyik államon, le a nyakamon és egyenesen melleim közé igyekszik. Persze, még kebleim előtt elkapom és gyorsan letörlöm ujjammal a kósza cseppeket de egy percet sem vesztegetek azzal, hogy magamra pillantsak. Dehogy. Végig Adamen függ tekintetem, miközben elégedetten vigyorgok. Végül lenyalva ujjamról a sört nevetem el magamat és fejezem be az apró műsort, hogy aztán újra belekortyoljak a túlságosan is gyorsan fogyó sörömbe. Elégedetten sóhajtok fel. Baromira nem emlékszem mikor engedtem el ennyire magam az utóbbi időben és most nem csak az elmúlt, közeli napokon gondolkodom, hanem utolsó pár hónapon. Elfelejtettem milyen érzés egy magamfajtával lenni anélkül, hogy folyamatosan a védelmét kellene biztosítanom. Tincseimbe túrva sóhajtotok fel fáradtan és elfeküdve a kanapén húzom fel térdeim. – Én is szeretnék beszélni valamiről… - sóhajtok ismét, ezúttal elkomolyodva. Jobb lábfejem spiccbe feszítve kezdem simogatni bal lábamat – tudja, doktor úr… - kezdem újra mocskos játékunk egyikét – már nagyon hiányzik valami az életemből… - futnak ujjaim lapos hasamra, miközben spiccem, egyre feljebb kúszik – már négy napja nem volt benne részem… - vándorolnak feljebb ujjaim, majd mikor már nem akarom tovább húzni Adam agyát, fordítom felé fejemet. – Alvás. – mondom határozottan. Letéve kiüresedett üvegemet, és felemelkedve hagyom el a kényelmes kanapét, tudva, hogy bárhol egy pillanat alatt képes lennék elaludni végre. Helyette ébrenlétre kényszerítem magamat és az Adam által hozott sör egyikéért, nyúlok. Lepattintom tetejét, amit könnyed mozdulattal hajítok az asztalra. Fenekemmel lököm odébb a férfi lábait miközben egy pillanatig elmerengek mezítelen felsőtestén. Kellemes látvány, még így is, hogy nem feszülnek izmai. Még azon is elgondolkodok, hogy az ölében foglalok helyet de végül is csak az asztal marad a cél. Terpeszbe tett lábaimra támaszkodva dőlök előre. – Viccet félretéve. Tudom, milyen gyanús az, ha valaki röpke negyed óra alatt változtat célt az életében… de amit mondtam, azt úgy is gondoltam. Nekem a farkasok az elsők. Én ebben a világban vagyok itthon Adam. – Nem ismerek más milyet… teszem hozzá csupán magamban – de négy napja nem aludtam, talán csak két-három órát. – Ma vagy két tucat csontomat törték össze, az elmúlt két napról nem is beszélve. Szóval akármit is akarsz mondani, biztos vagyok benne, hogy egy masszás közben is képes vagy rá. – intek fejemmel a kanapéra – ölni tudnék érte, ha valaki végre megszabadítana a túlterhelt izmok fájdalmától. – mondom könnyedén és ezúttal, érezheti, nem akarok többet. Nem sejtetek mást és szavaim mögött nincsen túláradó vágyakozás. Persze a játékosság nem veszett ki belőlem és nem tagadom, hogy nem rúgnám ki az ágyamból a férfit de most, valóban sokat segítene, ha nem éreznem, hogy folyton össze kell essek a fájdalom és fáradtság szülte mix miatt.
Elégedetten indulok vissza a konyhába, mint aki jól végezte a dolgát. Tulajdonképpen ez az igazság. Vállon is veregetném magam, de nem akarok ilyen látványosan büszke lenni magamra. Esther hangja azonban félúton az ajtó felé megállít, be is előz, és megáll előttem, visszaadva nekem az inget. – Jaj, egy pillanatra már azt hittem, hogy meggondoltad magad, és inkább ruha nélkül mászkálnál – mérem végig pimaszul vigyorogva még egyszer, kiélvezve az utolsó pillanatokat, mielőtt eltakarnánk szép testét. – Lásd, milyen úriember vagyok – rázom ki az inget, majd lassan segítek is ráadni. Nem sietek, maga is ezt kérte. És ki vagyok én, hogy ellentmondjak neki? A művelet közben az ujjaim itt-ott érintik a bőrét, a nyakán, a karján, vagy épp végigsimítva finoman a válla görbületét, de ügyelek rá, hogy az egész teljesen véletlenszerűnek tűnjön. A dolgom végeztével azonban ezúttal már valóban el is jutok a konyháig, de feltűnik ám, hogy Esther nem követ. Sőt! Mintha a szobám irányából hallanám halk lépteit és motoszkálását. Van egy olyan sejtésem, hogy leltárt készít éppen a tiszta alsónadrágjaimból. Vigyorogva ingatom a fejemet. Nem engedném meg akárkinek, hogy a holmijaim között turkáljon, de ebben a helyzetben leginkább csak szórakoztat a dolog. Épp feltálalom az utolsó fogást is, egy nagy tál tésztát valami félkészen vásárolható szósszal leöntve, amikor belibben utánam a konyhába. - Látom, a kezed máris jobban van – mérem végig, és magamban elkönyvelem, hogy egész jól áll rajta a régi, futásra használt rövidgatyám. – Pedig ezt is szívesen rád segítettem volna. De ha meg kell igazgatni, vagy valami… csak egy szavadba kerül – emelem meg a szemöldökeimet enyhén kihívón és a már levakarhatatlan vigyorommal. A visszaszerzett sörömet kortyolva követem őt a pillantásommal, amint a hűtőhöz sétál, majd kissé előredőlve tartom szemmel, ahogy behajol. – Mintha lenne még ott egy kis mustár is az ajtó aljában, megnéznéd nekem? – kérdezem, csak miután már felállt, remélve, hogy repetázhatok egy kicsit a látványból. - Pizza? Hol abban a kihívás? Nem, nem… Úgy terveztem, cserébe a sikátorban nyújtott segítségedért, ma este lenyűgözlek a főzőtehetségemmel – húzom ki magam nagy büszkén. Egy francokat! Igazából nincs nálam jelenleg annyi készpénz, amiből két éhes vérfarkas számára elég pizzát tudtam volna hozatni. De ezt aligha akarnám az orrára kötni, az előbbi duma is megteszi helyette. Már a csehóban is feltűnt, hogy piszkosul jó étvággyal van megáldva, és erről most újabb tanúbizonyságot tesz nekem. Nagyon helyes. - Szeretnék veled megbeszélni valamit… - kezdek bele kicsit komolyabb hangvételben két falat között, bár lassan kezdünk mindketten eltelni a tojástól meg a tésztától. Nem is hagyunk magunk után sok maradékot. – Gondolkodtam azon, amiről délután beszélgettünk, és némileg változott a véleményem. Úgy döntöttem… - a szavakat keresem, de Esther elvonja a figyelmemet, ahogy a mosogatóhoz szambázik a tányérokkal. A fenekére feszülő nadrágom tagadhatatlanul vonzza a tekintetet. És nem is restelli ezt kihasználni. Ismét vigyorognom kell. - Máris… Biztos csak egy névjegykártya – tippelek, mivel olyanokból szokott nálam lenni, a zenélések miatt is. Odalépek, és megfelelő óvatossággal csúsztatva a kezem a hátsó zsebébe, kihúzom onnan a lapocskát, amit aztán el is pöccintek a konyhapultra. Jó szolgálatot tett. Esther nyomába indulok, de útközben fogok még két sört, nehogy később kiszáradjunk. Lerakom őket az asztalra, majd melléjük feldobom a lábamat is a kisebb kanapéról. – Hogy van a karod? – pillantok a sérült végtag felé.
Szerencsére nem csalódok benne. Nem ejti le a sörösüveget, nem jön zavarba, sőt, kiélvezi a látványt és nem hibáztatom érte. Tisztában vagyok az adottságaimmal, és nem vagyok éppen a szégyenlős fajtából. Szemöldököm felvonva kísérem vissza a fürdőbe de már hiába nyomja nekem oda a törülközőt, másra már nem igen kell, mint vizes tincseimre. Nem hoz zavarba játéka, sőt, határozottan élvezem. Elégedetten nézem ahogy megfordul és ajkamba harapva nézem végig ahogy feneke kerül a középpontba. Legnagyobb bánatomra hamar visszatér és csak egy inggel ajándékoz meg. – Sajnos… - ismétlem huncut mosollyal ajkamon, pillantásom pedig a nadrág szélére szalad. Elvigyorodva csóválom meg fejem, ahogy kibújik a pólóból. Nem mondom, nem utolsó látvány, ahogy megfeszülnek izmai és én minden pillanatát, szemérmetlenül élvezem ki, eszem ágában sincs elfordítani a fejemet. – Ne olyan gyorsan. – szólok utána és elé lépve nyomom kezébe az inget. – Még mindig el van törve a karom. Mit gondolsz, magamra fogom ráncigálni? – kérdem tettetett felháborodással hangomba és közelebb lépve nyújtottam ki ép karomat – Nem kell kapkodni… - jegyzem meg csíntalanul majd mikor végre rám kerül az ing, csak két gombot bújtatok egymásba, szabadon hagyva lapos hasamat és mikor Adam a konyha felé vette az irányt, én a szobájába lépve halásztam elő egy rövidnadrágot. Tekintettel arra, hogy az átlag hőmérséklet is egy könnyebb nyarat idéz, biztosra veszem, hogy vannak shortok a szekrényébe és pár pillanat kutakodás után, rá is találok egyre. Nagy nehezen felhúzom és még a gombot is sikerült bebújtatnom. Mivel a srác vékony, bár hozzáteszem, épp elég szikár alkat ahhoz, hogy megforduljak utána, a nadrág kissé megfeszül fenekemen. A törülközőt használatlanul dobom ágyára és magam is a konyhába lépek végre. – Komolyan? – kérdem és nem állom meg nevetés nélkül. – Tudod ugye, hogy pizzát is rendelhettél volna? – nyúlok a már megkezdett sör után és pofátlanul húzok rá majd az asztalra téve fordulok a hűtőhöz. Könnyedén mégis szemtelenül hajolok le, holott láthatóan nincs szükségem rá, hogy elérjem a sört, mégis megteszem. Könnyed mozdulattal pattintom le a tetejét és foglalok helyet Adammel szemben. Egyik lábamat magam alá húzom, még a másikkal, teljesen véletlenül érintem meg az övét, ahogy kinyújtom megfáradt végtagom. – Hopp… - nyúlok a villa után és a tésztának esek. Sosem voltam az a fajta lány, aki azon aggódott mi fog a csípőjére menni, sőt, ami azt illeti, iszonyatosan irritáltak az ilyen nők és a legtöbbnek beletömtem volna a szájába egy jó adag sült krumplit. – Aláírom – szólalok meg két falat között – gyorskajában lepipálsz. – régen éreztem ennyire felszabadultnak magamat. Az elmúlt pár nap folyamatos harcokból, vérből és halálból állt. Fájdalom, sikolyok és rohanás. Most pedig nem kellett menekülnöm. Mohón tömtem magamba a kaját, olykor-olykor megszakítva egy-egy falatot, hogy leöblítsem azt pár korty sörrel. Ahogy kivégeztem a tésztát, már nyúltam is a tojás után. Az első falat után, elégedetten sóhajtok fel de azért nem bírom ki, hozzá kell tennem. – Egész jó. Holnap viszont megmutatom milyen a nagyon jó. – nyújtom koccintásra az üveget és aprót kortyolva folytatom a zabálást. Mikor végre befejezem, megemelkedek és a mosogatóhoz indulok a tányérommal. – Adam… - állok meg mellette – van valami a zsebedben… az én kezem meg tele van. Megtennéd? – mondom és mikor végre kikerül a rövidgatya zsebéből, ami eddig nyomott, berakom a használt tányért a helyére és elégedett mosollyal, a kanapé felé veszem az irányt.
Esthert nem kell félteni, nem csak bátor és zűrös, de legalább olyan pimasz, mint én. Nevetve nézek utána. – Ez esetben igyekszem majd nyitva tartani a fülemet – fejem félrebillen, úgy követem őt a tekintetemmel, amíg el nem tűnik a fürdő ajtaja mögött, aztán sóhajtok egyet, és elvonulok a konyhába. Két lépéssel termek a hűtő előtt – ami azért sem nehéz, mert az egész konyha nem épp hodály, pár lépéssel bejárható az egész a bútorok között – aztán felmérem a tartalmát. Sajnos, ahogy sejtettem. Nem sok táplálóval szolgálhatok. Pár tojás, konzervek, az ajtóban egy-két üveg sör. Azok nem csak miattam sorakoznak ott, mentségemre legyen, a haverok a hibásak. Ha átjönnek, elég balhésak és hangosak tudnak lenni, ha nem kapnak sört, mint egy gyerek a cumisüvege nélkül. Kiveszem a tojásokat, sorra fel is töröm, és egy serpenyőbe gyűjtöm. A rántotta már egész jól megy. Még akkor megtanították nekem, amikor a Jazz bárban kezdtem dolgozni, jól is jött, hogy segítettek bővíteni a főzőtudományomat – őszintén szólva a nulláról – miután magam kellett, hogy gondoskodjak egy kiskorúról is. A vacsoránk halk sercegéssel már készül is, közben valóban fülelek a lányok felé is. Ironikus, de csöppet úgy érzem magam, mint egy jó háziasszony, aki vigyáz a gyerekeire. Leszámítva, hogy közel sem vagyok az. Egy kedves családanya például nyilván nem engedne a csábításnak, és pattintana fel egy üveg sört a hűtőből. Mire a tojásokkal elkészülök, a fele szépen el is fogyogat. Felmérem az elkészült kaja mennyiségét, majd úgy döntök, melegítek egy kis készkaját is, mert tisztában vagyok vele, hogy farkasoknak tényleg farkasétvágya van. Már épp kezdek aggódni, hogy Esther jól van-e, vagy valóban kelleni fog neki a segítségem, mivel elég sokáig elmarad, amikor visszaigyekezve a nappaliba, épp szembe találom vele magamat. A szemöldököm igencsak felszalad a homlokomon, amikor megpillantom, de a meglepetés helyét hamar elégedettség veszi át az arcomon, és úgy figyelem, várva, hogy megszólaljon, és közölje, mi a gubanc, mert én ugyan nem fogom megtörni ezt az idilli csendet. - Jah, hogy törölköző kell? – vigyorodom el kajánul. – Ott van a fürdőszobában a felső polcon – közlöm, de már előtte is termek a szokásos két lépéssel. – Gyere, megmutatom – pillantok le rá, majd előreindulva igyekszem kikerülni, szándékosan nagyon közel oldalazva, hogy csak milliméterek választanak el bennünket egymástól, mintha az ajtó valóban ennyire szűkre lenne szabva. Leemelek az említett szekrényről egy tiszta törölközőt, majd egy újabb „keringővel” megkerülöm őt – Pardon, elnézést – szabadkozom pimasz mosollyal, és átlépek a saját szobámba. Onnan azonban egy szál fehér inggel térek vissza, azt nyomom a lány kezébe. – Alsónadrág sajnos nincs. Nem hordok. Illetve igen, de nincs egy tiszta sem, ma délután terveztem tisztítóba vinni – helyesbítek a hazugságomon, hogy ne legyen annyira átlátszó. – Ami azt illeti… - húzom ki a saját pólómat a mellkasomon, és végigpillantok a rajta sorakozó vércseppeken. – Ezt is be kell majd adnom – dobom le magamról, be az ágyam közepére, majd Estherhez fordulok ismét. – Ha a húgom felébred, kérhetsz tőle kölcsön pár göncöt – vonok vállat egy ártatlannak szánt mosollyal. – Akkor vacsizunk? Farkas éhes vagyok – sétálok el a konyha felé, és az asztalra készítek két tányért, meg mindazt, amit előzőleg összedobtam.
Nem volt olyan hosszú az út mint amire számítottam. Olykor-olykor majdnem felülkerekedett rajtam a fájdalom de sikerült újra és újra elnyomnom. Mikor végre megérkeztünk, még jó pár percig ott maradtam az autóban és a kormánynak támasztva a fejemet ziháltam. Éreztem, ahogy tekintetem megtelik könnyekkel de hamar elűztem őket és mire a házba értem, már nyoma sem volt az iménti kiborulásnak vagy a fájdalomnak ami azért küzdött, hogy teljesen elnyomjon engem. Adam még a húgával volt amikor a nappaliba érkeztem. Tekintetem végigfutattam a barátságos, meleg otthonon és hirtelen elszorult a torkom… fogalmam sem volt mikor jártam utoljára a családnál ami örökbefogadott. Mocskosul hiányzott a testvérem, akihez ugyan nem kötött vér de Isaac épp olyan törődéssel fordult felém, ahogy Adam, Clara felé. A melegség, amit a nappali árasztott, rettentő honvágyat ébresztett bennem. Eltűrve egy előreugró tincset mosolyodtam el. – Nem szükséges szabadkoznod. Én sem bíztam volna meg benned. – hárítottam el háláját, amivel igazán, soha nem tudtam mit kezdeni. – Határozottan a fürdés az első… - kaja nélkül bírtam még, a sült krumpli adott annyit, hogy el legyek… viszont ahogy végignéztem az avartól mocskos nadrágon, a vértől bűzlő felsőn és vértől feslett karomon, a hajamról már nem is beszélve, határozottan a fürdőt választottam. – Jah, ha a nevedet sikoltom, az azért lesz, mert a törött karom helyett, szükségem lesz egy plusz kézre. – szemtelen vigyorral ajkamon tűntem el abba az irányba, amit mutatott. Alig vártam, hogy megszabaduljak a rajtam rohadó ruháktól és a szennyes helyett, azonnal a kukába hajítottam őket. Őszintén, a felsőért kicsit fájt a szívem mert régi kedvenc volt de nem akartam még egyszer magamra venni valamit amit jelenleg egy fél tucat vámpír és a saját magam vére borított. Bal kézzel nyitottam a csapot és a legforróbb fokozatra csavartam. A víz alá állva rájöttem, hogy ez, a sebeimet tekintve elég rossz ötlet volt, mégsem voltam hajlandó alább adni. Szükségem volt erre. Legalább tíz percig csak álltam és élveztem, ahogy a nyomás mi a vizet az arcomba lökte, fokozatosan megszabadítja tincseim, bőröm és sebeimet a mocsoktól, a vértől, a fájdalomtól. Bő negyed óra is eltelt mire a női tusfürdő után nyúltam és bal kezemmel mellkasomra nyomva belőle egy jó adagot tettem le a flakont és kezdtem megmosakodni. Egy kézzel, igyekezvén elkerülni a fájdalmat, újabb tíz perc telhetett el, mire végeztem. Ahogy elhúztam a zuhanyfüggönyt, elmosolyodva csóváltam meg a fejem… ha így, hát így. Könnyed léptekkel, magamat cseppet sem zavartatva nyitottam ki a fürdő ajtaját, és úgy ahogy voltam, mezítelenül, vizes tincsekkel léptem be a konyhába. Megköszörülve torkom vontam magamra Adam figyelmét. – Egy jó tanács a jövőre. Törülköző. – mondtam neki és ha nem mozdult, ép karomat kitárva vontam fel szemöldököm – Hahó. – ha végre hozzájutottam, még megragadtam Adamet. – Tönkrementek a ruháim. Egy ing és egy alsógatya megteszi. – mondtam neki szemtelen mosollyal ajkaimon. Szavaim ellenére nem voltam követelőző, sőt. Érintésemmel nem csak megállítottam őt. A farkasok számára az érintés sok jelentést hordozott magával és én most, a maradásomat is kértem egyúttal.
A költői kérdésére nem válaszolok. Ő is tudja, hogy így van. Nélküle nem tudok kellő sebességgel elhúzni innen úgy, hogy még a húgomat is magammal kell vinnem. Bólintok a kérésére, és amíg ő elfordul kicsit rendbe szedni magát, én újra a húgomnak szentelem minden figyelmemet. Az arca olyan békés, mintha csak aludna. Megnyugtató, hogy nem esett komoly baja… mármint ennél komolyabb, de a bennem tomboló düh még nem ült el teljesen, és garantáltan jutni fog neki is egy adag belőle, amikor észhez tér. Mégis hányszor hányféleképpen kellene neki elmagyaráznom, hogy kerülje a vámpírjárta helyeket? Nem volt elég, hogy mindkét szülőjét a vérszívók miatt veszítette el? Nem lehet ennyire felelőtlen… Az utolsó gondolatra kicsit mégis megenyhülök, és apró mosollyal ingatom meg a fejem. Hiába, a vérében van a vakmerőség. Egyikünk sem tagadhatná le. Felkapom a fejem, amikor Esther ismét felénk fordul. Akkor a motoros menekülés kilőve. A „B” terve azonban beválhat. - Úgy a legegyszerűbb, ha előbb… - mielőtt befejezhetném a mondatot, már valóban fel is töri az autót. Nincs szüksége tippekre a kocsilopáshoz. Úgy néz ki, van még egy közös dolog bennünk. Ki nem néztem volna belőle elsőre, hogy legalább annyira zűrös a csaj, mint én. Bólintok, és amint kinyílik előttem a hátsó ajtó, behajolok a húgommal együtt, és az ülésre fektetem. - A sarkon várlak benneteket – jelentem be, ahogy újra előbukkanok, majd vetek rájuk még egy utolsó pillantást, aztán sietős léptekkel megindulok a járgányom felé, amely a túloldalon áll. Micsoda fejlődés az elmúlt fél órában. Akkor még csak gyanakodva méregettem Esther, most azonban képes voltam rá bízni Clara életét. Nem mondom, hogy minden szorongás nélkül. Hamarosan már indítom is a motort, majd a sarkon bevárva a régi típusú Fordot, indulok is tovább, mutatva a farkas lánynak az utat. Igyekszem a leginkább feltűnés mentes utat választani, az pedig kisebb utcákon keresztül vezet. Nem akarom, hogy sokan lássanak, amint a francia negyedből távozom, ráadásul a Masquerade közeléből. De amint biztonságosabb területre érünk, nagyobb sebességre kapcsolok, így rövid időn belül meg is érkezünk a város szélére, ahol a házunk áll. Azonnal felhajtom a garázs ajtaját. Odabent nem lesz feltűnő egy lopott kocsi. Intek is Esthernek, hogy begurulhat vele. Aztán utánuk megyek, és Clarát ismét a karjaimba véve indulok fel a házba. Egy kis előszobán át vezet az út a nappaliba. - Mindjárt itt vagyok – szólok hátra a vállam felett Esthernek, amennyiben utánam jött, aztán átviszem a húgomat a szobájába. Éppen amint lefektetem, kinyitja nagy, barna szemeit, riadtan rám néz, majd láthatóan megnyugszik, motyog valamit, aztán alszik megint. – Aludj, Törpe. Pihenned kell – húzom rá a takaróját, aztán visszahátrálok a nappaliba. Azt hiszem, párszor még rá fogok nézni az éjszaka folyamán. Talán nem is ártana beszólni a bárba, hogy ma nem megyek melózni. - Kösz. A segítséget. Meg mindent. És sajnálom, hogy nem bíztam benned jobban már hamarabb – állok meg a nappali ajtajában, vállamat a félfának vetve. – Szóval… melyik az égetőbb, a vacsora, vagy a fürdő? – kérdezem meg elmosolyodva. Bár szokás szerint elfelejtettem bevásárolni, szóval ha Clarissa nem töltötte fel a hűtőt, nem lesz sok tápláló kaja itthon. – Konkrétan hamburger az nincs itthon, azt majd később behajtod rajtam, de a gyenge főzőtudományommal összedobhatok valamit, amíg lezuhanyozol – vonok vállat, de valamiféle csibészes mosoly jelenik meg arcomon az utolsó szót kiejtve.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
