Az én történetem még valahol a születésem előtt kezdődik. Lehet, hogy nem túl érdekes, de sok szempontból fontos dolgok történtek már akkor is, melyek kihatással vannak a múltamra, jelenemre és jövőmre. Apám, akit soha nem ismertem, és még az igazi nevében sem vagyok biztos, csak átutazóban volt New Orleans városán, amikor megismerkedett anyámmal. Egy futó románc volt az övék, abban sem vagyok biztos, hogy romantikus. Öt-hat éves fejjel hallottam anyám meséjét róluk, szóval az emlékeim sem éppen élesek már. Annyi biztos, hogy kéretlenül és váratlanul bár, de megfogantam, de mielőtt anyám ezt az apró információt megoszthatta volna az édesapámmal, a fater eltűnt. Hetekre… hónapokra… nem is tudom, de hosszú időre. Aztán előkerült, és anyámnak már nagy pocakja volt, apám pedig… nos ő vámpír lett. Azért érkezett egy tucat fajtársával a város szélére, hogy egy kellemes kis vérfürdőt rendezzenek az ott élő vérfarkasokból. Akkor tudta meg, hogy anyám is közéjük tartozik, és hogy én is úton vagyok. Az utolsó pillanatban futni hagyta anyámat, de a többieknek nem kegyelmezett. Édesanyám szerint csak parancsot teljesített. De én sokáig nem voltam vele ilyen elnéző.
A lényeg, hogy végül anyám megúszta, aztán nagyjából öt évvel később megismerkedett egy újabb fickóval, Mike-kal, és két évre rá megszületett a húgom. Mike elvette anyát, és engem is a nevére vett. De nem sokáig élhettük az idilli családi életünket, mert a vámpírok és a vérfarkasok közötti harcok, összecsapások fokozatosan mérgesedtek el, és mindig mi álltunk vesztésre. Azokat, akik még nem húzták el a csíkot a városból, és költöztek el a mocsárvidékre, Marcel, a vámpírok vezetője, aki valamiféle királynak képzeli magát, megátkoztatta. Mike-nak sikerült elrejtenie bennünket a húgommal, de anyámnak nem volt ekkora szerencséje. A boszorkány mágiája rajta is fogott. Azóta él farkasként a vadonban, és változhat vissza emberré havonta csupán egyszer. Nagyon rosszul viseltük a dolgot, de Mike-nak köszönhetően átvészeltük valahogy. Ő soha nem hagyott bennünket cserben. És a teliholdas éjszakák ezentúl egy féle családi ünnepnek számítottak, amikor hosszú idő után végre újra és újra kicsit együtt lehettünk az anyánkkal. Azt nem mondhatnám, hogy teljesen beletörődtünk, inkább csak vártuk az alkalmat, hogy ezért bosszút állhassunk, és valahogy visszafordíthassuk a dolgot. Ahogy idősödtem, ez a vágy is csak erősödött bennem.
A tizenhatot épp csak betöltöttem, amikor Mike és én összetűzésbe kerültünk egy-két vámpírral. Ő halálos sebet kapott, én azonban… A verekedés közben véletlenül megöltem valakit. Baleset volt. Legalábbis szeretem ezt mondogatni magamnak, de én sem hiszem el teljesen. Azóta sem tudom pontosan felidézni, hogy is történt. Kiabálások, dulakodás, felvillanó sárga szemek, és kivillanó hegyes fogak. Aztán az egyik vérszívó megtámadta a nevelőapámat, én pedig nem igazán figyeltem, hogy mit teszek. Az egyik pincérlányt lesodortam a lépcsőről. Meghalt. Ennyi a lényeg. A hely elnémult, szinte teljesen ki is ürült, én meg ott maradtam a halott pincérlány és a haldokló apám között. Mindkettő eltávozása teljes mértékben megváltoztatta, felforgatta az életemet, és ezt már akkor, ott térdelve is pontosan tudtam előre. Ketten maradtunk a húgommal, Clarissával. Ő csendben viselte a gyászt. Én azonban tomboltam. Dühös voltam a világra, mindenkire, főképp a vámpírokra, és első sorban magamra. Magamat hibáztattam Mike miatt, fájt is az elvesztése, és féltem is a felelősségtől, ami a halálával rám szakadt. És ott volt még az események másik oldala. Tudtam, hogy mivel jár az, hogy kioltottam egy életet, hisz farkasok között nevelkedtem. Tiniként én is egy szörnyeteggé váltam, de nem a csonttörések jelentették a legnagyobb problémát. Épp elegen éltek körülöttem olyanok, akik segítettek nekem megtanulni, hogyan hozzam ki a legjobbat abból, ami lettem. A legfájdalmasabb rész az volt, hogy a hónap egyetlen olyan éjszakáján, amikor korábban legalább néha találkozhattam az anyámmal, most én jártam az erdőt farkas alakjában. Elvesztettem mindkettőt végleg: az anyámat és a férfit is, aki felnevelt. De Clarának sem maradt más rokona rajtam kívül. Meg kellett emberelnem magam, és gondoskodni róla, ha nem akartam, hogy őt is elvegyék. Hisz még csak kilenc éves volt. Döcögősen indult, és később sem ment túl jól, hogy felelősséget vállaljak érte. Sok olyat tettem az életben maradásért, amire nem vagyok büszke. Sőt! Most sem én vagyok a tökéletes felnőtt példa, akire felnézhetne. De azért megteszem, ami tőlem telik. Egy időben foglalkoztam kisebb-nagyobb betörésekkel, és volt néhány kocsilopásom is. Szűkösebb időkben az utcán zenéltem, azzal gyűjtöttem össze annyi lóvét, hogy legyen mit ennünk. Aztán az egyik haver apja felvett a kocsmájába csaposnak, később ráébredt, hogy a színpadról több vendégek tudok neki becsalogatni. Azóta zenélek nála, annak már két-három éve.
Az igazi apámmal sosem volt alkalmam megismerkedni, vagy találkozni, de biztos vagyok benne, hogy tud rólam, és azt hiszem, vigyáz is rám. Sokáig gyűlöltem, haragudtam rá, és őt okoltam minden szerencsétlenségért, ami az életben ért. Aztán rájöttem, hogy ezekben az időkben, amiket most élünk, amilyen a helyzet most a farkasok és vámpírok között, mindkettőnknek jobb úgy, hogy nem hallunk egymásról. Mégis tudom, hogy figyel rám, mert többször vásárolt ki egy névtelen fickó a börtönből, amikor valami balhéval oda jutattam magam. Nem egyszer mentett meg valaki az utolsó pillanatban, amikor a nagy számmal szinte halálra verettem magam. Történt olyan is, hogy az éhhalálból rántott vissza egy ételcsomag, és vannak egyéb példák, amelyekből tudom, hogy igazából sosem hagyott teljesen magamra. De nem vagyok benne biztos, még így sem, hogy meg akarom-e ismerni.