I'm an abomination. I have to die.

rebekah & niklaus

“Please brother... come back to me.”

A bűntudat elemésztő. Mint egy méreg, ami lassan kebelezi be az áldozatát, élvezve számolva kínzó perceit, és nevet amikor a szíved megszakad, és az önostorozásban is térdre hullasz. De nem halálos. Csak sebet hagy, hogy örökké emlékezz a hibáidra. Beléd vésik az emlékeztetőt; ne tedd, vagy újra szenvedsz! A többség általában megtanulja a leckét. A másik véglet vakmerő, vagy csak egyszerűen ostoba, és vakon újra és újra megkeseríti a saját sorsát. Mintha tudatlanul önjelölt kaszásának jelentkezett volna. És én sose tartoztam azok közé, akik képesek voltak elsőre megérteni a figyelmeztetést.
Elijah is hasonlóképpen búcsúzott el tőlem, mikor elváltak útjaink Rómánál. "Vigyázz magadra, húgom! Az átoktól függetlenül téged is kísérhetnek lelkiismereted szellemei. Talán még jobban is mint a fivérünket." De nem volt igaza. Hiszen mit érnek a gyötrő érzések, mikor éveken keresztül menekülnie kellett a saját elméje elől? Ujjpercemet lassan, szinte vontatottan végigemelem az egyik seben. Mintha nem is akarna gyógyulni - tehát a bűntudat erősebb lenne ennél az iszonyú fizikai fájdalomnál? Édes, drága Elijah... ha lenne erőm nevetni, kuncognék azon, hogy a hatalmas bölcsősséged tévedésbe esett. Hiszen ilyen talán csak száz évenként eshet meg!
De az én hibáimat, ballépéseimet, és ostoba gyerekes játékaimat már nem lehet többé elfelejtendő hibaként kezelni. A gyengéd szívem miatt veszélybe sodortam mindent, ami valaha is fontos volt nekem. Kiszolgáltatottá tettem a családomat, csak mert képtelen voltam lemondani a rég elveszett vágyaimról. A kép, a falunkról, és a saját családomról, ahogy generációról generációra szállnak tovább a mesék és mondák, örökké csak egy árva gondolat maradt. Miért nem voltam hajlandó ezt elfogadni hamarabb? Még mielőtt vadász átok alá vetem legkedvesebb bátyámat?! Ó, te ostoba, te ostoba buta liba!
Úgy elmerengek a saját hibái felsorakoztatásában, hogy csak késve észlelem ahogy újra azok a biztonságot nyújtó karok között vagyok, ahova kiskoromban menekültem abban a hitben, hogy Nik védelme alatt semmi baj nem érhet. Gyermeki ostobaság... de képtelen vagyok elengedni. Szorosabban kapaszkodom belé, mintha attól félnék, hogy csak képzelődöm, és mindjárt eltűnik. Az arcomról patakzó könnyeket már szinte észre sem veszem, de a zokogást képtelen vagyok abbahagyni.
- Annyira sajnálom Nik...! - arcomat vérrel borított ingébe temetem, és csak ekkor értem meg az évek súlyát, hogy mennyire hiányzott nekem a bátyám, az örök támaszom, aki nélkül az öröklét is sivárabbnak tűnt. Nem szeghettem meg az esküt. Mindig és örökké. Hiszen egy család vagyunk.
Összevonom a szemöldököm. Ugye ezt nem gondolja komolyan! Felkutatom érte az összes birodalmat, királyságot és gyarmatvárost, fajtársakat ölök amiért nem tudnak válaszolni a kérdéseimre, és városokat írtok ki elkeseredésemben, erre pedig elküldene? Ismer. Akkor miért is próbálkozik a lehetetlennel? A makacsságomat nem hagytam el út közben.
Durván söpröm le az arcomon maradt könnyeket, és elszántan állom a tekintetét, minden egyes késérét megtagadva ezzel. Nem is igazán figyelek rá, hiszen annyira ostoba azért nem vagyok, hogy eleget tegyek a kérésének. A sebeit méregetem, amik aggasztóan lassan forrnak össze. Nem messze az égen halvány fénycsík jelenik meg, alig egy óra múlva hajnalodni fog. A messziből - talán egy mérföldnyire - kerékropogás hangzik fel. Arra koncentrálok mikor feltápászkodok a földről, leporolom a ruhámat, és minden érzékszervemmel a közelgő szív hangjára összepontosítok. Nem emlékszem mikor kezdtem el futni, de mire észbe kaptam már jóval magam mögött hagytam a folyópartot. A dobogás pedig egyre csak erősödött.
Egy pillanatra eszembe jutott, hogy vajon mit gondolhatott utoljára szegény parasztember. Hogy vajon jó utat követett e a monoteizmus hittel, vagy az istenek egyesével döntik el milyen életet élt. Vagy csak az jutott eszébe, hogy miért ábrázolják makulátlannak az angyalokat, mikor az aki érte jött el, csapzott, és a ruhája vérfoltokkal tarkított. Oly szívesen megkérdeztem volna. De nem pocsékolhattam az időmet egyszerűen halandókra - így hát feltéptem a torkát, és lerántottam a kocsiról, még mielőtt a megvadult ló magával húztam volna a semmibe.
- Igyál! - jelentem ki erélyesen, ahogy a testet a sáros földre vágom. Nem éppen elsőosztályú vacsora, hiszen az előkelőségeknek mindig jobb íze van... Ebben a helyzetben viszont nem finnyáskodhatunk. - El kell érnünk a birtokot, mielőtt feljön a nap.

I'm an abomination. I have to die.

rebekah & niklaus

“Please brother... come back to me.”

Mocsok festi fel gyönyörű ruhám aljzatát, ágak és levelek tapadnak a hajamhoz ahogy átszelem az erdőt. A sebesség tönkretesz külsőleg, de csak égeti a belsőmbe lebegő remény lángját. Egy percre se vagyok hajlandó megállni míg el nem érem a következő falut, ahol táplálkozhatok. Tombol bennem már a szörnyeteg, ami életre éhes, friss karmazsinvörös meleg folyadékra, lélekre, amit megfoszthat testétől. Tombolni akarok, hogy kieresszem a düht; a düht magam ellen, amiért buta, naiv fruska voltam ki bedőlt a szép szavaknak és ígéreteknek. Hogy nem vettem észre mit teszek, és önző módon ragadtam meg a lehetőséget, hogy élhessek a vágyálmaimban nem is gondolva arra, hogy ezzel árthatok másoknak. Most pedig vérzik a szívem, hogy látom milyen áldozatot is követel a szerelmi fellángolásom. A bátyám, a tulajdon testvérem fizette meg az árát és én sehogy se tudok neki segíteni. Minden próbálkozásom ellenére még mindig, ennyi idő elteltével is démonok laknak az elméjébe elhitetve vele temérdek hazugságot. A halálát kívánják, és bár Ő már annyiszor megadta volna nekik akár többszörösen is, mégis lehetetlent kérnek. Nekünk nem létezik a halál féle kiskapu, örökre ennek a világnak az oltalmába vagyunk zárva. Nincs elmúlás, és nincs betegség ami véget vetne a szenvedésnek, vagy ami eltörölné a múltbéli hibáinkat. Csak egy lehetőség van... Kihasználni ezt a temérdek időt amit a nyakunkba akasztottak. Én pedig úgy döntöttem addig nem állok meg míg nem találok bármit aminek segítségével újra szabaddá tehetem a bátyámat. Ennyivel tartozok neki. Sőt. Sokkal többel, szinte kételkedek benne, hogy valaha is képes leszek túltenni magam a tettemen. Mindannyiukat veszélybe sodortam - miért nem én szenvedek?! Hiszen megérdemelném. Bevállalnám akár a természet össze boszorkányának szellemét, hogy kisértsenek életem hátralévő részében ha ezzel felszabadíthatom Niket. A bűntudatnál amit most érzek, úgy se lehetne rosszabb.
A nap felkel, majd lenyugszik, és újra hajnalra virrad. Nem tudom hány napja lehetek már úton, mire végre megérzem egy ember ínycsiklandozó illatát. Mint a reggeli napfény, és a legédesebb bor bukéjának keveréke, szinte hallom ahogy száguld az ereiben vér, a dobogó szíve pedig akár a legszebb muzsikának is elmenne. Oly régen ettem, oly éhség csikarja a torkom, a belém zárt vadállat pedig üvölt; Menj, kapd el!
- Mihi dolet* - suttogom a latin igéket, de a hangomat elragadja a szél, így az áldozatom sose tudja meg, hogy tőrt érzek a szívemben mikor a fogaimmal átharapom a vékony bőrét, és utat engedek a mennyei éltetőerőnek. Érzem ahogy egyre csak csökken a  pulzusa, de annyira rég ízleltem már hasonlót, hogy már előre tudom, hogy a mohóságom majd a halálát okozza. Lehunyom a szemem; a gondolataim hirtelen semmisé válnak, és nem látok semmit, csak érzem az adrenalint amivel megtelik a testem, és csak egy szó lebeg a szemem előtt. Még, még, még...
Ám ekkor hirtelen bevillan pár kép. Henrik mosolygós arca. Anyám holtteste ahogy vérbe fagyva hever a házunk padlóján. Finn könyörgése apánkhoz, hogy fossza meg ettől a nyomorúságos örökléttől. Kol, ahogy összetörten fordít hátat nekünk és indul egyedül útra a világban. Elijah magabiztos, támogató ölelése mikor magunk mögött hagyjuk a falut ahol leéltünk az életünk... és Nik. A pillantása ami egyben biztosít számomra reményt és biztonságot a jövőre, miközben megszorítja a kezem és tudom, hogy sose leszek egyedül.
A férfi teste kiesik a kezem közül, és a földre csuklik. Halott. És én öltem meg, egymagam. A ruhámat befesti a bíbor, a kezemet pedig az áldozatom vére színesíti be. Szinte észre se vettem mikor folyt le az első könnycsepp az arcomon, csak arra figyelmet fel, hogy társai mossák le az arcomról szegény ember maradékát. Nem megy ez nekem. Egyedül még a gyilkosság is oly módon tűnik barbárságnak amit a vámpírság alatt még soha nem éreztem. A gyilkosság... A gyilkosság megöli az érzelmeket. Minden egyes üres tekintet elporlaszt egy darabot az emberségemből, és csillapítja a szívet, hogy ne gondoskodjon tovább. Feledni akartam a tettem, menekülni az elől amit tettem vele. A gyávaságom életeket követelt - e férfiét, ki talán apa volt, vagy fiú, és a fivéremét, de azt már többszörösen. Vajon hányszor halhatott meg azóta, hogy elszökött majd egy éve? Azalatt, hogy én az időmet pazaroltam ezen a helyen? A szenvedésének minden egyes pillanatát vissza fogom egyszer majd kapni ha megszűnik ez a világ, és az ördög megkaparintja a lelkem.
A félelem vett rá, hogy újra rohanni kezdjek. Viszont meglepetten fedezem fel, hogy az utak közben ismerőssé válnak, pontosan olyanok amik az északon lévő birtokunkra vezetnek. A cseh határ is itt van valahol, pár száz kilométerre húzódik meg tőle a hegyoldalon fekvő épület, aminek tornyai kimagaslanak a fák közül. A mintázata mind az elmúlt két évszázad művészetét ölelik fel, építészek ezrei dolgoztak mire felépült egy újabb otthon számunkra. De mindig is utáltuk a rideg környezetet amit nyújtott számunkra, így azóta messze elkerültük ezt a földet. Tudhattam volna, hogy itt lesz. A magányra, az önsanyargatásra és a szenvedésre tökéletes helyet biztosít, hiszen az emberek messze elkerülik mióta valaki pletykát indított miszerint boszorkányok halott lelki kísért a palota körül. Ha még tudnák, hogy nem is tévedtek olyan nagyon.
Vér és rothadó hús szagát érzem a levegőben alig pár kilométerre. Újabb remény gyúlik fel, de túlságosan is sok nyomba fektettem már felesleges hitet, hogy most megengedjek magamnak többet. A híd felé veszem az irányt, ami összeköti a birtokot a távolban lévő kis várossal , de közben minden figyelmemet az ösztöneimre fordítom. Már nem rohanok - lassú, emberi léptekkel haladok előre, és próbálom kivenni mi is van előttem. Két sziluettet fedezek fel a parton... Az egyik határozottan nő, a másik férfi... és mindketten holtak. - Ni..Nik? - emelem meg egy kicsit a hangom, de még így is érezni ahogy remeg. Félek a választól. Félek szembenézni vele, hogy mit tehetett magával... Egyszerűen félek. Megragadom az anyagot ami a szoknyámból marad, és mikor odalépek elborzaszt a kép. A lábaim felmondják a szolgálatot. Nincs oka ellenállnom tovább; szabadon eresztem a bűntudatom és várom, hogy felemésszen. Ezek után végképp megérdemlem.
- Mit tettem? - lehelem, és már érzem a feltörekvő könnyeket. Remegő kezemmel vetekszem, miközben megfogom a karót amit alig merem megérinteni, mert attól félek, hogy pusztán az érintésem is újabb fájdalmat okozhat. Mély levegőt veszek, majd lassan, erőt véve magamon kihúzom belőle és amint a vége a levegőt érinti undorodva dobom el magamtól. Ez az én művem. Csakis az enyém.
- Sajnálom. - szólalok meg rekedten hangon, miközben a szememből záporként hull a szégyenfolt. Óvatosan simítok végig az arcán, ami most bár a békéről árulkodik, látszik mennyi szenvedést élt meg eddig. Az átok, ami ostoba hibámból már több mit 54 éve kergeti az őrületbe, és még mindig nincs más mond a gyógyulásra csak a várakozás. - Annyira sajnálom. - borulok rá a mellkasára, és engedek utat a zokogásnak. Örömöt kéne éreznem, hogy végre megtaláltam, de látni, hogy mire késztették az átéltek csak összetöri a szívem. Nekem kéne mindezt elviselnem. Nekem, és senki másnak. Borzalmas testvér vagyok. Sose leszek méltó a bocsánatára... Ezek után már biztosan nem.


*Sajnálom...

I'm an abomination. I have to die.