Niklaus & Anna

I'm gonna leave my body.

A verejték komótosan lepi be a bőrömet, míg íriszeim környékét vér tölti vörösre. Fuldoklom. A levegő, még az átkozott levegő is fullasztónak tetszik idebent, de nem adom fel, még azért is beleszippantok a verbénával szennyezett oxigénbe. A lány eközben beszél, még mindig beszél - figyelnék, ha tehetném, de a láz mindent beködösít, így szavai akár a harmat a fűszálon, úgy peregnek le fülemről, de ő tovább beszél. Beszél, aztán ... aztán semmi; ölelése zökkent ki a valóság és a tébolyultság között vívott harcomból; karjai erősen szorítanak mellkasához, mégis gyöngének érzem, gyöngébbnek, mint valaha. Mivé lett ez a lány? Mégis mivé? A magunkfajta nők nem teszik szét a lábukat egy közönséges Kol Mikaelson-nak. A magunkfajták nem adják át magukat a gyöngeségnek, nem tehetik. Istenem, miket beszélek? Ugyanúgy megtettem mindezt én is, mint a kifele sétáló lány. Naiv voltam, s a - téves - szerelem csapdájába estem - még mindig vergődök, még mindig szorít a béklyó.

Csönd: elviselhetetlenül könnyűnek érzem magam, mintha elveszítettem volna a terhet, amit eddig cipeltem. A verbéna marása bizsergetőnek, míg illata aromásnak, finomnak érezteti magát, s a vér vöröse is bíborszínbe csap át, mintha virágágyás volnék. Szimpatikus léptek törik meg a csöndet, s én kezemmel kapálózva próbálok kikászálódni a hajtások szorításából, mert igen, a szirmok hirtelen gránáttá változnak, s a virágszár felkúszik, majd rácsavarodik a lábaimra. Megőrültem? Kétségkívül.
Ahogy kinyílik az ajtó, s megpillantom Niklaus-t, a teher újra a vállamra nehezedik, belemar bőrömbe, valósággal leroskadok alatta. Azonban, csak annak van értéke, ami súlyos, s hidd el, lehet hamis, vagy sem, a Niklaus iránt érzett, már-már beteges ragaszkodásom (szerelmem) súlyosabb, mint az egykor zsidókat szállító összes tehervonat.
- Niklaus - suttogom nevét, majd halkan felnyögök, amikor letépi rólam a verbénába áztatott madzagokat. Letépi? Megszabadít tőlük? Valóság-e ez, vagy képzelgés?
Szavai hallatán erős köhögés fog el: a megbánást löki fel a tüdőm; a megbánást, s a szégyent. Gesztusai egyszerre lepnek meg, s töltenek el ismerős érzéssel. Megszólalni sem bírok, torkomat pedig kínomban legalább hétszer megköszörülöm.
- Van itt még pár dolog, amiről nem tudsz - veszek végül erőt magamon, de hangom rekedtes, meggyötört, s az arroganciám is nagyban alábbhagyott - alábbhagyott, de nem tűnt el teljesen. Mártsanak verbénába, dobjanak ki a napra, majd szúrjanak ezeregy cöveket a bőrömbe, ha kell, de meg ne próbálják elvenni a szabadságomat, az elképzelt, privát világomat, ahol - rajtam kívül - még senki sem járt. - Emlékszel, Niklaus? Mindig egy lépéssel előrébb - görbítem mosolyra ajkaimat, de kínszenvedés ez, kérem szépen, nem cinikusság.
Ajánlatára bólintanék, de nincs olyan szomjúság, ami képes volna elvenni a józan eszemet. Nem. Sem a halálom, sem a megtérésem órája nem jött még el. Örökkévaló vagyok. Úgy oda vagyok szögezve a gyönyörű örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a fakereszthez. Viszont épp olyan kiszolgáltatott is vagyok, hisz ahogy Ő az ecetes szivacsnak, én a vérrel teli pohárnak nem tudok ellenállni. Pedig megtenném. Ellökném magamtól, hogy hadd nyalja fel ő, ha kívánja, mert nekem, nekem nem kell a hamis vér. Vénából, s érből iszom, nem pöttyös bögréből. Habár, csupán egy kortyról beszélünk, s az is alig csúszik le torkomon, az újra ki is szárad. Niklaus elkapja a poharat, elszakít a nedűtől, de fogalma sincs arról, hogy ez nekem megváltás, nem megfosztás.
- Mit akarsz még tőlem?

→ Anna & Anne;

Az érzés, hogy nem érek semmit, szinte kezdett felemészteni, de Anna szavai hatalmas erőt adnak számomra. Figyelmesen hallgatom szavait, miszerint ki lenne ideális a hírhedt Kol Mikaelson féltékennyé tevésére. Pontosan, már hozzám is eljutott a hírneve, miszerint hatalmas nőcsábász, ezért aggódok még jobban. Mi van akkor, ha én tényleg csak egy voltam neki a sok közül? Még a gondolatától is megijedek. Az éjszaka, amely számomra oly sokat jelentett.. Kol biztos mindvégig csak azt várta, hogy végre megadjam magam, hogy gyarapíthassam a listáját. Kinézem belőle, hogy még striguláz is, hogy hány csaj volt meg neki. Csak egy a gond, nem foglakozik mások érzéseivel. Szerintem konkrétan leszarta, hogy mi történt velem utána. Ahogy beszélt velem a Grillben, végig a szemembe nézett, ami számomra azt jelentette, hogy mindent komolyan is gondolt abból, amit mondott. Közben persze tényleg figyelek Anna szavaira. Szóval nehéz fába vágtam a fejszém. Nem érdekel. Mindent megteszek azért, hogy Kol szarul érezze magát. Szóval idős vámpír.. Hmmm, alig ismerek pár vámpírt..
- Christopher Throne? Csak pár dolgot hallottam róla. Azt például, hogy vámpír létére vámpírokat öl, és nem kegyelmez senkinek.. – mondom elgondolkodva. Ő lenne az? Ő lenne az a személy, akire Kol talán féltékeny lenne? Nem tudom, hogy mire számítsak. Félek egy kicsit, hiszen ez a vámpír egyben egy vadász is. Jobb lenne, ha ki tudnám kapcsolni az érzéseimet. Sőt, mi több, ki akarom tudni őket kapcsolni. Ezen fogok majd dolgozni, nem akarok ismét csalódottságot érezni. Ahogy elgondolkodok, Anna hangja zökkent ki. Szóval van még egy terve, vagy ötlete. Sejtem, hogy melyik hotelre gondol, hamarosan elmegyek oda, mivel érdekel, hogy mit tervez. Mindent? Mégis mire gondol? A hamu szó hallatán minden leesik. A tőr és a fehértölgy hamva. Mégis mire célozhat ezzel? Komolyan gondolja, hogy szúrjam le Kolt? Az nekem nem fog menni, nem. Képtelen lennék rá, hacsak tényleg nem tudom elérni, hogy kikapcsoljam az érzéseimet. Úgy tűnik tényleg az az utolsó esélyem. Amint válaszolnék Annának valamit, Thomas bejön és közli, hogy lejárt az időnk. Féltem Annát. Nem tudom, hogy Klaus mit fog csinálni vele. Remélem nem öli meg, hatalmas szükségem van Annára. Csak ő ért meg igazán. Rajta kívül szinte senkim sincs. Még utoljára átölelem és elköszönök tőle.
- Szia Anna, és köszönöm.. – a mondatot igazából be sem fejezem, mert Thomas már tuszkol kifelé a szobából. Na igen, ez a kötődés hatása biztos.. A végén én már oda jutok, hogy meg akarom törni, ami valószínűleg a halálos ítéletem is lenne.. Lassan kimegyek a házból, aztán a kocsimhoz. Belenézek a tükörbe és egy semmit érő, kétségbeesett lányt látok. Ezen sürgősen változtatnom kell!

Anne & Anna

Szerelem: - eme egyértelműnek tűnő rövid szó sokkal többet hordoz magában, mint ahogyan azt az ember hinné. Kiváltságos érzés, hisz szerelmesnek lenni kiváltság. Önzetlenül szeretni valakit, még akkor is, ha az illető képes volna szemrebbenés nélkül végezni veled. Igazad van, nem tévedsz. Magamról beszélek. Magamról és Niklausról. Naiv voltam, s még mindig naiv vagyok. Egykor képes lettem volna összefeküdni bárkivel, hogy féltékennyé tegyem, de mára már jól tudom, hogy semmi értelme nem lett volna, hisz nem szeretett. Véletlenül sem szeretném megbántani a már így is meggyötört lányt, de Kol nem szereti, és nem is fogja soha szeretni őt. Miért? Ostoba kérdés, amire a válasz ezúttal egyértelmű: - a halottak nem tudnak szeretni, s ezalatt nem azt értem, hogy Kol vámpír, ergo már halott.
- Megöljük - szóltam közbe csöndesen, majd halványan bólogatni kezdtem, s tovább hallgattam a lányt. Kétségbeesett. Érthető, hogy kétségbeesett. Elvégre nem egy akármilyen, olcsó férfiról van szó, hanem magáról a leghírhedtebb nőcsábászról, Kol Mikaelsonról - aki tudtom szerint inkább az idősebb nőket részesíti előnyben az ilyen téren, szóval kissé összezavarodtam a szexuális életével kapcsolatban. Kol nem az a fajta fiú, aki egy napról a másikra, csak úgy megváltoztatja az álláspontját, tehát felmerül a kérdés, hogy talán tévedtem, s Anne reményeiben van némi igazság. Fene tudja mi történt vele, meg a fura szokásaival az elmúlt évszázadok alatt, de ez senkit sem érdekel. Legalábbis engem biztosan nem, hisz az egyetlen dolog, ami most foglalkoztat az az, hogy kiszabaduljak innen, mert annak ellenére, hogy valósággal áhítozom a kiérdemelt büntetésért, ezúttal jobb szeretném én kiválasztani a halálom napját.
- Kivitelezhető, de vigyáznod kell - kezdtem bele aggódóan, mert akár hiszed, akár nem, valóban aggódom Anne épségéért. - Szinte lehetetlen őket átverni, de még mindig ott van az az apró, elenyésző kis remény - mondtam volna, hogy elég csak végig néznie rajtam ahhoz, hogy rájöjjön, mennyire veszélyes tűzzel készül játszani, de túl feszült és izgatott volt, így képtelen voltam letörni a kedvét, de pár sejtelmes tanáccsal talán rádöbbenthetem a dolog súlyosságára. -
- Fontos, hogy a partnered elég idős legyen, szóval - halkítottam le fokozatosan a hangomat, majd az ajtó felé biccentettem. Ebben a házban senki sem lehet egész óvatos, hisz itt a falaknak szó szerint fülük és szemük van. - Lényegében olyan vámpírt válassz, akire Kol vetélytársként néz. A Christopher Throne név mond neked valamit? - Suttogtam, majd a kérdésem végén felvontam a szemöldökeimet. Christopher Throne, avagy a vámpír, aki vámpírokra vadászik, vagy Chrisopher Throne a vadász, aki szeret vámpírokkal hancúrozni. - A helyi hotelben szálltam meg, nyugodtan bemehetsz a szobámba - hangom hirtelen megtört, mire megköszörültem a torkomat. - Gondolom nem okoz problémát - céloztam az igézésre, majd mosolyra görbítettem az ajkaim szélét. - Megtalálsz mindent, amire szűkséged lehet, a hamu pedig a tollban - rebegtem sejtelmesen, az utolsó pár szót azonban artikulálnom kellet, hisz a már említett falak bármikor meghallhatnak, s közelebb segíthetnek az igaz halálhoz. Niklaus azt hiszi, hogy még mindig ugyanolyan naiv vagyok, mint egykor voltam, de téved, nagyon téved, mert a változás nem az egyetlen dolog, ami az évszázadok során történt velem. Mondhatni okosabbá váltam nála, tehát akár most is elkezdheti keresni a hamut, a tőrt, és a vadászokat ... garantálom, hogy nem fog rájuk találni.

→ Anna & Anne;

Nem tudom, hogy miért nem vettem észre Annát a bálon. Kérdéséből következtetve pedig ő is ott volt. Úgy tűnik, hogy túlságosan lefoglalt a sírás. Ennyire érzelgős lennék? Biztos csak a pillanati feszültség volt az oka. Annának igaza van, fiatal vagyok még, hozzá képest pedig főleg.. De akkor is itt van még Kol, és itt is lesz. Túl kell lépnem a történteken, ahogy Anna is mondta, Kol kihasználja a képességeit. Túlságosan is. Elhiteti az illetővel, hogy kedveli, a következő alkalommal pedig elküldi melegebb éghajlatra. Tényleg olyan, mint egy gyerek. Emlékszem, én is hasonlóan viselkedtem apámmal a baleset előtti pár hónapban. Hogy lehettem ilyen vele? Úgy halt meg, hogy én még előtte is bunkó voltam vele. Az arca viszont a balesetkor olyan védelmező volt, inkább még meg akart volna védeni, erre ő meghalt. Na de mindegy, már sikerült túllépnem a történteken. Tudom, hogy az én hibám volt, de nem okolhatom magam örökké. Három év elég volt rá..
Annának teljesen igaza van. Nem érezhetek még semmit Kol iránt, hiszen alig ismerem.. Nem tudom, hogy mi ütött belém. Annyira szánalmas vagyok. Nem szabad semmit sem éreznem már a srác iránt, hiszen ahogy Anna is mondja, Kol átvert. Én pedig vak voltam és nem vettem észre. Bosszút akarok állni, és ebben Anna is segíteni fog. Együtt kitalálunk valamit, bármit. Csak az fontos, hogy Kol is legalább annyira rosszul érezze magát, mint én, még jobb lenne, ha rosszabbul.
- Igazad van. Nem szabad így összetörnöm Kol miatt. Majd lesz más, akit tényleg szeretni fogok, és ő is viszont szeret majd engem. Csak ki kell várnom, hogy rám találjon.. Addig is, bosszút akarok állni Kolon, amiért átvert. Nem tudom, hogy mivel tudnám legalább annyira megbántani, mint amilyen állapotba én kerültem miatta.. Van ötleted? – kérdezem, miközben én is a szemébe nézek. Anna pillantása olyan megnyugtató, mint ahogy anyukám nézett rám. Vagyis én arra a nézésére emlékszek csak igazán..
- Talán van egy ötletem.. Mi lenne, ha féltékennyé tennénk? Ráébredhetne, hogy nem állt meg az életem nélküle. Lesz majd valamikor a Városalapítók napja, azon biztos ott lesz, jó időpont és hely. Szerinted milyen ötlet? – érdeklődöm még mindig Anna szemébe nézve. Nem tudom elvenni a tekintetem, kissé olyan, mintha anya lenne velem, vele beszélnék ilyen dolgokról, ha még élne..

Anne & Anna

Kissé meglepett, hogy Anne ennyire zavarban van, s habár a jelenlegi állapotomban nem hagyatkozhatok csupán a józan eszemre, egy pillanat erejéig mégis belém tört a gondolat, miszerint a perverz módszereihez híven, Niklaus valamiféle aberrált dologra kényszerítette a kétségbeesett lányt.
Mire sikerült felocsúdnom, a hibrid szó hallatán újra elképedtem. Anne az előbb már említette, hogy sajnálatos módon átalakult, de valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva, ezt a tényt még másodjára sem vagyok képes elfogadni. Félreértés ne essék, hisz nem arról van szó, hogy haragudnék a lányra, csupán nem értem a folyamat okát. Alaposan megrágtam a kérdést, de mielőtt feltehettem volna, egy ismerős név hallatán a szemeim tágra nyíltak, a szó pedig rögvest belém fagyott.
- Kol Mikaelson? - Riadtam fel két köhögés közt, de mielőtt ráförmedtem volna a lányra, bólintottam egyet, hagyván, hogy folytassa a mondanivalóját, amiben bizonyára a lehangoltsága oka rejlik. Azonban különös mód, Anne hangja a csöndre telepedett, ami lassan az uralma alá vette a fehér szobát. Zavart a csönd. A több száz magányosan eltöltött év után az ilyen sivár csönd van a legrosszabb hatással rám. Ilyenkor kezdek el abszurd elméleteket gyártani. Szemeimet összeszorítva, ajkaimba harapva próbáltam kizárni a lehetőségeket, amelyek legördültek előttem. Viszont a lehetőség sajnos Kol bajtársa, elvégre, ha valaki, akkor a legkisebb Mikaelson fattyú ki tud használni minden alkalmat, hogy önmagát szórakoztathassa.
Miközben a múlt lassan felidéződött bennem, Anne rezignált hangja megtörte a csöndet, s engem bármilyen erősen is mart a láz, minden erőmmel igyekeztem figyelni szavainak minden betűjére. Az olyan személyek, akik eddig rettegtek tőlem, ebben a pillanatban úgy vélnék, hogy én vagyok a lehető leggyengébb egyed a vámpírok közül, hisz törődöm. Valóban gyöngének tűnhetek, de ahogy soha, részben most is önös szándékok vezérelnek. Mindig is gyerekként kezeltem a már említett, ifjú Mikaelson-t, de mindaddig a levegő is szikrázott, hisz lássuk be, valamelyes formában a vetélytársam volt.
- Anne ... ott voltál azon az ostoba bálon? - Szóltam közbe, tőlem szokatlan módon. Azon az átkozott estén több fájdalom ért, mint az életem során valaha, s még Niklaus talpnyalói is rám emelték a mocskos kezüket. Anne ott volt a bálon, ráadásul ahogy az imént említette, a folyósora is kiszaladt, ergo láthatta, hogy mit tett velem a Rhys boszorkány.
Fejemben cikáztak a gondolatok és a különböző összeesküvés elméletek, aközben pedig Anne zokogni kezdett, s lassan a történet végére ért. Sajnáltam őt, s egyszerre dühös is voltam rá, amiért ennyire naiv volt. - Nézd - kezdtem bele halkan. - Fiatal vagy még, túlságosan is. Rengeteg időd van még, és elég csak végig nézned rajtam ... fenyeget téged ilyesmi? - Pillantottam a végtagjaimat leszorító kötelekre, majd vissza a lányra. - Kol pedig egy ostoba gyerek, aki kihasználja a képességeit, amiket egyáltalán nem érdemelt meg. Rugdalózó kell neki, nem szex - tettem hozzá ironikusan az utolsó megjegyzést, majd fejemet ellazítva oldalra döntöttem. - Nem beszélve arról, hogy nem eshettél szerelembe, még nem, hisz nem is ismered eléggé. Sőt ... nem is ismerheted meg, hisz - húztam el ajkaimat - nézz rám - szóltam rá, tekintetemmel az övéibe mélyedve -, nézz rám és figyelj. Kol átvert téged. Ezt nem hagyhatjuk szó nélkül. Bosszút fogunk állni. Rendben? - Vontam fel a szemöldököm, a még bennem maradt utolsó, leheletnyi erővel. Kölcsönösen mindent megoldhatunk: - Anne szívét megszabadítjuk az álnok fiútól, az én végtagjaimat pedig a verbénába áztatott kötelektől.

→ Anna & Anne;

Ahogy meglátom Anna arcán a mosolyt, melegség járja át a testemet. Egy érzés, hogy van valaki, akit még érdekel, hogy hogy vagyok. A falka megemlítéséről pedig rögtön az ugrik be, hogy ettől még inkább Klaus kedvében járhatnék. Talán jobban megkedvelne, ha egy ilyen csoporthoz vinném. Majd kiderül..
– Nem is tudom, hogy hol kezdjem.. Próbálom viszonylag az elején.. – mondom idegesen, mert félek, hogy Anna mit fog rólam gondolni, ha tudja a történteket.
– Szóval, mikor hibrid lettem, egy csomó ideig itt bent voltam csak a villában és Klaus segített nagyjából megtanítani a vér utáni vágy kezelését. Biztos tudod, hogy van egy öccse Kol. Nos.. Mikor először megláttam, rögtön megtetszett.. – mondom, majd egy pillanatra elhallgatok. Ilyen könnyen megtetszett Kol? Ez még eszembe sem jutott. Majd próbálom nem elsírni magam, mikor folytatom a történetet..
– Szóval.. Kol elhívott ebbe a 20’-as évek buliba. Én pedig egyértelmű, hogy mennyire örültem neki. Először faképnél hagyott. Nem ért oda a megbeszélt időre, ezért elkezdtem Klaussal táncolni, eközben Kol megérkezett, és mintha ott sem lennék, elkezdett flörtölni valami vérfarkas csajszival. Aztán előtört a féltékenységem, és miután Koltól kaptam egy kisebb fejmosást, elfutottam sírni az egyik folyosóra. Nem csak ez miatt, hanem azért is, mert előtörtek a múlt emlékei, apa halála. Aztán nem tudom miért, de utánam jött és teljesen megnyugtatott. Aztán haza kísért, és elkezdett játszani a szavakkal, és én pedig nem akartam, hogy rögtön az övé legyek. Erre el akart menni, én pedig, mivel úgy éreztem, nincs több alkalmam, megcsókoltam. Aztán nem tudom, hogy jött össze, de lefeküdtem vele.. És délután lementem a Grillbe, hogy rajzoljak pár életképet, Kol pedig ott flörtölt három csajszival. Totál idiótának érzem magam. Aztán meg mikor közöltem vele, hogy én éreztem valamit iránta, akkor mondta, hogy az ő érzései nem változtak. Rögtön rájöttem, hogy végig csak ágyba akart vinni, én pedig beleszerettem. Teljesen összetört azzal, ahogy és amit a Grillben mondott nekem. Kihasznált, én pedig azt hittem, hogy lehet köztünk valami.. – már a felénél elkezdtem sírni, pedig próbáltam visszafogni, de nem ment. Már csak sírni tudok. Viszont jól esik, hogy beszélhettem erről. Miért kellett nekem megismerni Kolt? Semmi jó nem lett belőle, csak ismét úgy összetörtem, mint mikor apa meghalt, vagy talán még jobban..

Anne & Anna

A hófehér, hűvös szobát újra uralma alá vette az irritáló csönd, s míg a percek gyötrelmesen teltek, nem történt semmi, ami képes lett volna visszahúzni a képzelet világából a valóságéba. Aztán - mire már lassan kezdtem beleőrülni a síri csöndbe -, hirtelen ismét apró hangokra lettem figyelmes, de ezúttal a finom léptek sokkal hangosabban szűrődtek be a kínzókamra előtti folyosóról, mint az imént. Körmeimmel a vércseppekkel bepiszkított lepedőbe kapaszkodtam, s fogaimat összeszorítva vártam, hogy valamelyik talpnyaló, vagy épp az egekig magasztalt vezérük átlépje a küszöböt. Az ajtónak azonban elég volt csupán félig kinyílnia, tüstént felismertem az ajtó másik végén álló lény illatát. Megkönnyebbülten mosolyodtam el, de mire sikerült volna felocsúdnom, már a lány karjai közt találtam magam. Évszázadok óta nem ölelt át senki olyan felmérhetetlen tisztasággal, mint Anne.
Elkerekedett szemekkel mértem végig újra és újra, miután ajkait elhagyta a hibrid szó. Utolsó találkozásunkkor még szelíd vérfarkasként ismertem, aki ugyan látszólag törékeny, belül mégis kitartó. Az általam ismert vérfarkasok közül talán Anne volt az egyetlen, akiről nem hittem volna, hogy majd beadja a derekát, de ezek szerint, a telihold okozta fájdalom valóban elviselhetetlen. Ennek ellenére, látva az arcáról legördülő könnyeket egy pillanat erejéig felmerült bennem az, hogy a hibriddé válás talán több kárt okozott, mint jót.
- Évszázadokra visszanyúló történet ez, de fölösleges aggódnod - próbáltam megnyugtatni egy élénk mosoly keretében, pedig ezúttal bennem is felmerült némi aggodalom, de az arroganciám még mindig erősebb a gyöngeségeimnél. - Garantálom, hogy ki fog engedni - emeltem fel a hangom magabiztosan -, de egyelőre a te problémád sokkal fontosabb ennél - pillantottam a végtagjaimon tátongó sebekre, majd Anne kétségbeesett, mégis gyönyörű arcára. Kezeimet próbáltam kiszabadítani a vasfűbe áztatott kötelek szorításából, hogy arcáról letörölhessem a telt könnyeket, miközben mosolyom egy pillanatig sem lankadt le. - Kevés időnk van, szóval mesélj el mindent - jelentettem ki készségesen. Halvány sejtésem sem volt arról, hogy mégis mi, vagy - a rosszabbik esetben - ki volt képes ennyire kiborítani a mindig mosolygós lányt. Végtére is, legyen bármi, vagy bárki, garantáltam meg fog fizetni azért, amit tett.
Önző vagyok, s a határtalan önzőségemből fakadóan a saját érdekeimet mindig a másokéi elé helyeztem, de ahogy a tudományokban, itt is vannak kivételek, amelyek erősítik a szabályt. Anne puszta jelenléte is felerősít, nem beszélve a közelségéről, így nem lehetek önző, pláne nem ebben a pillanatban. Emellett a tény, miszerint annyira bízik bennem, hogy egy látszólag kényes üggyel kapcsolatban képes megnyílni előttem, újra és újra mosolyt csal az arcomra, de jelen pillanatban nem ez az egyetlen dolog, ami miatt elmosolyodtam.
- Van egy falka - kezdtem bele halkan. Ismervén Niklaus szeszélyességét, merően kétlem, hogy következmények nélkül engedte be hozzám, s azt is, hogy kihasználva a kapcsolatunkat, megpróbálta volna eszközként használni a lányt ellenem. - Richmond közelében keresd. Mondd, hogy Miss LaVey küldött. Legalább tizennyolcan vannak és nagyon ostobák. Vezesd el Niklaus-t hozzájuk - magyaráztam el a teendőket egy hosszabb lélegzetvétel után, ami alatt alaposan ki is merültem. Legutolsó mondatom végén a hangom meg is csuklott, testemet pedig lassan elöntötte a forró láz.

→ Anna & Anne;

Klaus nem is tudja, mennyire jó, hogy beszélhetek Annával. Amik történtek köztem és Kol között, azok számomra szinte feldolgozhatatlanok. A bál után beleszerettem, és megkapta azt, amit gondolom, az estétől várt. Én pedig vak voltam, és nem vettem észre, hogy csak kihasznált.. A grillben pedig lekoptatott, mintha neki lenne igaza. Azt mondta, az érzései nem változtak, ebből rögtön rájöttem, hogy mindvégig csak le akart feküdni velem. Semmi több. Én pedig hagytam magam elcsábítani. Bár lettem volna inkább részeg, hogy ne szerettem volna bele Kolba. Gondolom, arra sem jött rá, hogy mennyire megbántott. Azt hittem, hogy tényleg van szerelem, mert előtte még senki iránt sem éreztem ilyent, de rájöttem, hogy tévedtem. A szerelem csak a mesékben és a filmekben létezik, csak kitalálta valaki, hogy az emberek azt higgyék, hogy nincs jobb dolog nála. Én is így voltam, de a következményei miatt jobb lett volna, ha sosem érzek ilyent. Teljesen összetörtem, nem tudok tisztán gondolkodni, és leginkább csak sírni van erőm. Minden szétesett körülöttem, mintha nem is én lennék. Remélem, hogy ha beszélek Annával, akkor utána jobb lesz. Átmegyek a fél villán, majd le a pincébe. Ott végig egy folyósón, melynek a végén meglátom Thomast. Mikor odaérek, úgy teszek, ahogy Klaus kérte, a táskámba rakom a mobilomat, majd lerakom a fal mellé. Kár, hogy nem vihetek be semmit, pedig akkor meg tudnám itatni Annát.. Remélem, hogy azért nem túl gyenge, vagy nem akarja Klaus halálra kínozni. Már két éve ismerem, és ő a legjobb barátom. Ha nem lenne, akkor nem tudom, hogy kivel beszélném meg a dolgaimat..
- Thomas, Klaus megengedte, hogy bemenjek Annához, de csak fél órát kaptam.. Megtennéd, hogy szólsz, ha lejárt az idő? – kérdezem a srácot, aki valami igen féleséget válaszol nekem, majd beenged Annához. A szobában minden hófehér, már szinte vakítóan. De nem törődök azzal, hogy alig látok, hanem rögtön odafutok barátnőmhöz. Ahogy meglátom kikötözve, sápadtan és éhezve kezem a szám elé kapom az ijedtségtől, majd odafutok hozzá, és átölelem.
- Óh, Anna! Mi történt, hogy ezt csinálja veled Klaus? Hozzád képest, az én problémám semmiség.. Nem tudtam kihez fordulni, és úgy éreztem, hogy csak veled tudnék beszélni erről.. Kérlek, ne kérdezz rá arra, hogy miért lettem hibrid, ha Klaus kienged, akkor mindent megbeszélhetünk, de most csak fél órát kaptam.. – mondom, s közben elkezdek sírni. Nem tudom, hogy lehet Anna ilyen erős. A verbéna kötelek már teljesen kimarták a csuklóit és a bokáit. Én pedig idejövök az övénél ezerszer kisebb problémámmal, milyen érzéketlen vagyok. Én sírok, pedig őt kínozzák. Nem tudom, hogy mit vártam előtte. Klaus elég kegyetlen tud lenni. Még az is csoda, hogy beszélhetek Annával..

Anne & Anna

- Mi a ... ? - Mi a fene ez? - Képedtem el a hófehér, fényes szoba láttán. Zavartan tekintettem körbe, újra és újra a kiutat keresve, de remegő tekintetem folyton falba ütközött. Kétségbeesetten próbáltam előre dőlni, de képtelen voltam menekülni a csuklóimat és a lábaimat leszorító, verbénába mártott kötelek szorításától. A végtagjaimat befedő bőr megégett, majd lehámlott, így egy-egy elkószáló verbénás szál egyenesen a húsomba mart. Fájdalmamban legszívesebben felsikítottam volna, de ajkaimat hiába nyitottam tágra, egy hang kevés, annyi sem hagyta el a torkomat.
Körmeimet a tulajdon arcbőrömbe véstem, miközben megnyúlt szemfogaimmal ajkaimat kezdtem harapdálni. Abban a pillanatban, amikor a fehér lepedőt vörösre festő vércsepp kibuggyant telt alsó ajkamból, acélos zörej törte meg a csöndet. Fejemet felemelve, riadtan néztem a plafonra, de alig sikerült felocsúdnom a látványtól, testembe rögvest égető érzés tört. A napfény, amit egykor naivan csodáltam, most leégeti rólam az utolsó szövet bőrt is.
- Ostobák - sóhajtottam szaggatottan. - Ezt nevezitek ti kínzásnak? Ostobák. Osto... - Keserves nevetésemet egy a torkomban szorító, szilánkos rögképződmény szakította félbe. Kezeimet közelebb húztam fejemhez, hosszú ujjaimmal gégémbe hatoltam, számból pedig lassan alvadt vért öklendeztem fel. A vörös vér látványa megbabonázott, ezért egy pillanatra azt hittem, hogy a Mennyországban vagyok, s az angyalok épp egy szűz lány vérét szolgálják fel nekem, miközben játszva mosakszom a tejben.
Békés gondolataim közül hirtelen apró, ugyanakkor erőteljes léptek zökkentettek ki, melyek jól hallhatóan épp felém tartottak. Annak ellenére, hogy talán a hóhérom közeledik felém, ajkaim szélét enyhe mosolyra húztam, s remegő szemhéjaimat lehunyva vártam a már jó ideje kiérdemelt, igaz halált. Fájt, de nem félemlített meg. Hétszáz évem volt arra, hogy felkészüljek erre az átkozott, de mégis lenyűgöző pillanatra. Arra a momentumra, amikor a szívem - magára hagyva a többi, már jelentéktelennek számító szervemet - egy szempillantás alatt leáll, erre testem meg önkéntelenül is kileheli az utolsó lélekszilánkot. Fel tudjátok fogni, amit épp mondani próbálok? A szív, amit oly' nagy becsben tartottunk, egyszerűen, felelősség nélkül leáll, s vele együtt az életed is megszűnik. Megszűnsz létezni. Mi ez, ha nem az élet fenomenális csúcspontja?
Apropó, csúcspont. - Nem ártana, ha magasabb szintre emelnétek a tétet - nevettem el magam arrogánsan, mit sem törődve a belém hasító, percenkénti fájdalommal. Egyáltalán nem érzem magam erősebbnek a többi, velem egykorú vámpírnál, s tény, hogy az én tűrőképességem sem véges, de minden más lénnyel ellentétben, nekem már valóban nincs veszíteni valóm. Emellett, miért tartanék a haláltól, ha már évszázadok óta halott vagyok?