Andreas & Anna

Bűntudat.

Megboldogult édesapám szentül hitte, hogy az árulást az olyan spontán kényszerhelyzetek váltják ki, mint a félelem, a túlélési ösztön, vagy a mohóság.

- Senki sem születhet eretneknek, vagy szószegőnek. Pusztán, némely' ember lelke túl gyönge ahhoz, hogy ellenálljon a kísértésnek, s szívük még oly' balga, hogy képtelenek felmérni a tények súlyosságát - manifesztált atyám mély baritonján, aki már kezdett kissé szentimentális hangulatba kerülni. Akár a forrás színtiszta vizét, úgy ittam mondatainak összes szavát. Tekintetem ledermedve merült övéibe, miközben az öreg elnyomott egy halvány ásítást. Órákon át csüngtem volna csodás szavain, amelyek még a saját létezésemben is képesek voltak kételyt kelteni. Mindig is tudtam, hogy apám fölöttébb bölcs ember, épp ezért, soha, még egy röpke pillanat erejéig sem kételkedtem szavahihetőségében. Ugyan a népek úgy tartják, nincs tökéletes ember e világon, az én szerény meggyőződésem mégis az volt, hogy, ha valaki, akkor édesapám az. Mi több, számomra Ő maga jelentette a tökélyt, s ezért oly' büszke voltam rá, hogy képes voltam elfojtani a lázadási ösztönt, s az anyámból való kiábrándultságomat is jócskán lepleztem, hogy legalább látszólag megfeleljek a hőn szeretett apámnak. Fáradozásom nem volt hiába való, s titkon jól tudtam, hogy az öreg lát bennem valamit, ami bárkit képes lesz majd lenyűgözni.
- Édes Anna - felállt, majd lassan odasétált hozzám. Közelsége leírhatatlan melegséggel töltött el, hisz csak mellette éreztem magam biztonságban, mert valljuk be, Ő volt az én igazi otthonom.
Lehajtottam a fejem, majd kezéért nyúltam. Lágyan végigsimítottam pikkelyes bőrén, miközben kezét ajkaimhoz emeltem, hogy apró csókot lehelhessek rá. - A kísértés, amitől a jóhiszemű édesanyád is retteg, valójában Ő maga. Mi, ártatlannak vélt emberek alkotjuk a Gonoszt. - Óvatosan elhúzta remegő kezét, majd ujjaival megcirógatta a vállamra lezúduló hajfürtjeimet. Szavai hallatán reszketni kezdtem, s egyre tisztábban láttam, hogy édesapám briliáns elméje hamarosan össze fog omlani. - Ne felejtsd el, hogy a gonoszságot a félelem kovácsolja. - Szelíden megragadta arcomat, s szemeimbe mélyedt. Tekintete üvegesebb volt, mint valaha, én pedig egyszerre rettegtem, s éreztem magam biztonságban. - Soha nem szabad félned! - Betűzte a szavakat artikuláltan, majd párszor még elismételte mondatát. Cselekvésképtelenül bólintottam, mire Ő karjait reszkető testem köré fonta, s szorosan magához ölelt. Jó érzés, ha az ember otthon van, s még jobb érzés, ha az embert hazavárják.

Édesapám még kétségbeesettsége határán sem gondolta volna, hogy az ártatlannak hitt lánya egyszer szörnyeteggé válik majd, ahogy akkoriban én sem sejtettem, hogy az egyszerűnek tűnő bólintással a későbbi rémálmaimat pecsételem meg. Voltaképpen, megígértem neki, hogy soha nem fogok félni, s habár mindeddig sikerült eljátszanom a megfélemlíthetetlen nőt, Niklaus nem várt udvariassága, s Andreas meglepetésszerű felbukkanása elindította bennem a lavinát. Félek, mi több, rettegek. Az elfeledett érzések intenzíven csaptak belém, s most belülről mardossák a kiszáradt torkomat. Apám teóriája nem csalt, hisz tisztán érzem, hogy a felgyülemlő félelem hamarosan kiszabadítja a gonoszságot, ami végül így, vagy úgy, de el fog pusztítani. A halál elkerülhetetlen - ezzel én is tisztában voltam, s vagyok, de soha nem gondoltam volna, hogy a bűntudat fogja szétrohasztani a szívemet. Kétségtelen, hogy csalódnia kellett bennem, s most gyalázattal tekint le rám a számomra elérhetetlen Mennyből. Viszont, nem Ő az egyetlen, akinek szégyenkeznie kell, hisz nem egyszer, s nem egy embernek okoztam már mérhetetlen csalódást: - ostoba mód temetkeztem a könyv lapjaiba, s bevallom, egy csöppet sem foglalkoztatott a kishúgom holléte, de, ha legalább egy röpke perc erejéig figyelmes lettem volna, Albena nem lelte volna halálát azon a szörnyű, borús délutánon. Hiú voltam, s azt hittem, hogy az ellopott hamuval majd képes leszek megzsarolni Niklaus-t, kicsikarván belőle az áhított szerelmet. Megloptam azt, akiért egykor a biztos halálba rohantam, s megfertőztem azt, akiért túléltem a halált.
- Nem - keservesen lehajtottam a fejem, majd letöröltem az árva könnycseppet az arcomról. Árulónak neveztem, holott én magam vagyok az árulás. Milliószor vétkeztem, de a megszegett ígéretek, az átvert szerettem, a kifosztott emberek, s a hideg vérrel kiontott életek puszta gondolata sem rettentett el az újabb, és újabb gaztetteimtől, s naivan azt hittem, hogy belém nem szorulhat megbánás. Íme, most az eddig elfojtott bűntudat robbanásra készen próbál meg kitörni belőlem, de a makacsságom még mindig elszántan küzd, s képtelen teret engedni a fölösleges érzelmeknek. - Nem a Vadásztól kaptál új életet, hanem tőlem - remegő hangomat az egekig emeltem, miközben szúrós tekintettel próbáltam újra fölé kerekedni. Valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva, édesapám mégis tévedett, hisz lássuk be, én magam vagyok a gonoszság.

Irgalom.

Andreas szavai szélviharként repültek el a fülem mögött, lebénítva egész testemet. Igazság szerint, nem tudok megfelelő választ adni Andreas kérdéseire, hisz a zavarodottságtól még a saját ép elmémben is kételkedek. Emellett, a holnap is ingatag, mert amíg meredten bámulok Andreas gyönyörű, tengerkék szemeit, egy meglepetésszerű mozdulattal könnyedén kitéphetné a szívem, de ehelyett magához ölel, mintha minden egyes kimondott szó, és megtett kegyetlenség értelmét veszítette volna. Hányszor förmedtem rá ok nélkül, s hányszor martam húsába, Ő mégsem adta fel. Azt hiszem, Ő volt az egyetlen személy, aki valaha küzdött értem, hisz lásd, most is itt van, s közelsége hiú reményt fakaszt bennem, miszerint értem élte túl. Jó érzés, ha valami csak a tiéd s, ha féltheted, ha óvhatod.
Eddig soha nem állt elő olyasmivel, amire ne tudtam volna választ adni, de tény, hogy eddig rövidke visszautasító szó is kielégítette. Nem volt szűkség ostoba szavakra, mert Ő minden parancsomat teljesítette, de most egyenrangúak vagyunk, s így a szívünk is közös. Átölelt, és összetört, de erős karjaiban ringatózva a törékenység édessé vált, s dermedtségem felolvadt. - Szerettelek - néztem rá buján, majd karjaimat újra nyakába fontam, s lágyan ajkaira tapadtam. - Hadd' szeresselek újra ... - ajkaimon átszűrve, suttogtam halkan. Extázisba estem, s ész nélkül nem tudok ellenállni a vágynak. Akarom, legyen akár a Vadász csatlósa, vagy az általa említett kegyetlen vámpír. - Bocsáss meg - minden porcikámmal érte sikítok, ujjaimmal csupasz mellkasán zongorázok, s ajkaim ajkaiért nyúlnak. Kétségtelen, hogy megőrültem.

Andreas & Anna

Vadász vagyok, igen azt elismerem, de Annának sosem tudnám bevallani, hogy néha még büszke vagyok rá. Sosem vetemednék arra, hogy ártatlan embereket öljek, csak mert könnyebb életet szeretnék magamnak. Nem, ha rajtam múlik akkor mindig irtózni fogok az emberek vérétől és inkább vámpírokat ölök helyettük csak a vértől piros arcukat ne lássam. Susan sosem bocsátaná meg nekem, ha egyszer egy ember torkának esve látna meg. Nem, mert ő is halandó, nincs szuper ereje és kétfelől kissé meghosszabbodott foga sincs. Valahogy azonban életben kell tartanom magam, mert egy különleges, megmagyarázhatatlan vágy hajt előre. Talán a túlélési ösztön, a vámpírélethez való ragaszkodás, a Susan iránt érzett apai szeretet, nos nem tudnám megmondani, hogy melyik tart életben és melyik miatt nem akarok meghalni sosem. Lehet, hogy egyszer az az idő is eljön, amikor már nem tudom megmenteni Su-t, öreg lesz, meghal és az emléke örökre ott marad a már halott szívemben. Nem lesz több csupán egy emléknél, a nevét meg csak a házunk őrzi meg, a képek amik ott díszelegnek szerte szét és a ruhái, amit sosem égetnék el.
Sose, mert ha vagyok olyan okos nem hagyom meghalni és megöregedni őt. Tudom, hogy mekkora hibát követnék el, ha megteszem, de hozzám nőt, nem díszből aggattam rá a Zehenberg nevet és fogadtam örökbe. Már csak a gondolattal kell megbarátkoznom, hogy vámpírt teremteni ugyanolyan bűnnek számít mint megölni azt. Tudom, hiába erőlködnék a lelkem sosem kerülne a Mennybe, de legalább tudom a nálam gonoszabbak se juthatnak jobb sorsra.
De vajon létezik-e az a hely ahol minden gonosz elnyeri méltó büntetését? Bízhatunk-e mindannyian abban, hogy ha a Mennybe nem, de legalább a Pokolba fogunk jutni? A halottak nem beszélnek, az ő lelkük mivolta oly bizonytalan mint egy vámpír ártatlansága egy gyilkosságban. Jól megtanultam, hogy egy vámpír se jóindulatú, én sem vagyok az, azonban van olyan személy ez én életemben is, akit biztos sosem bántanék. Susan ilyen ember az életemben, egy szempillantás alatt beférkőzött könnyes gyermeki szemével az életembe és most már, tudom sosem engedném őt el, ahogy Annát sem.
Az Ő vére adott nekem új életet, talán az is lesz a vesztem. Nem tudhatom, sőt nem is akarom tudni, hogy ezek után mi vár rám, illetve mi nem. Megtaláltam őt, oly sok idő után végre elmondhatom, hogy nem keresgéltem hiábavalóan és évszázados munkám végre a végére ért. Hiányzott, de az most mindennél fontosabb, hogy végre megtaláltam. Megtaláltam, milyen régen nem ejthettem ki ezeket a szavakat ilyen boldogan, de most végre megtehetném, hiszen… látszólag mintha én is hiányoztam volna neki egy kicsikét. Sosem akartam, hogy halottnak higgyen és egy olyan személyre haragudjon aki meg sem ölt engem. Inkább, adott egy második lehetőséget a halál helyett. Igen, ez a helyes kifejezés arra amikor valamit kényszerből fogadok el. Lehet, hogy meghalt és egy csöppnyi hatalma sincs felettem s, leállhatnék végre ezzel a vámpír irtással, de a szokás rabja lettem. Inkább ők mint az emberek és inkább a vámpírok haragja mint a vadászoké.
Nem merek embert ölni, egyszerűen én túl gyenge vagyok ahhoz és inkább a velem egy súlycsoportba tartozókkal küzdök meg. Ők határozottan mókásabbak, sokkal jobban is küzdenek az életükért… főleg a nők. Igen, hisznek abban, hogy örökre szépek maradnak és egy-egy kiéhezett fiúcska bármikor bedől nekik s, megölhetik őt.
Ez a baj a szórakozó helyekkel, a halandók nem tudják megkülönböztetni, hogy ki vámpír és ki nem, tehát sokkal könnyebben csapdába eshetnek, mint ahogy azt hiszik. Ezért nem akartam nagyon Susant sem elengedni otthonról, mert attól tartottam egyszer valakinek ő lesz a vacsorája. Annak a valakinek akinek ő volt a vacsorája azt tuti biztos, hogy meggondolatlanul szét is tépnék. Esélyt sem adva arra, hogy bocsánatot kérjen, már ha egyáltalán az éhes vámpírnak szándékában áll legalább egyszer valamiért bocsánatot kérnie. Persze annak akinek műanyagból van a lelke és eleve elkárhozott sosem fog azon agyalni, hogy hány bűnt követett el, mert nem érez bűntudatot. Én sem érzek bűntudatot ha megölök egy vámpírt. Miért is éreznék? Egy szívtelen, ölésre teremtett jószág nem érdemli meg azt, hogy szeressem, ebből adódóan igen, én még magamat sem szeretem… annyira. Sok dolog van amit bár meg tudnék változtatni, legalább arra a röpke időre míg Annával vagyok. Az ő kedvéért azt hiszem újra ember lennék és hagynám, hogy a véremet szívja.
Persze a vérét már nem fogadnám el, még akkor sem ha térden csúszva könyörög nekem, ha előre tudom, hogy vadászni fogok rá és a vérivó társaira.
Sosem éreztem magam közülük valónak, azonban tudtam, hogy ember már bármennyire szeretném, de már nem lehetek. A vér kötelez. Ezt Mikael is tudta, bár fogalmam sincs mi értelme volt engem megmérgezni és allergiássá tenni, ha egy vámpírt látok meg nem tüsszentek, hanem megfigyelem és amikor nem figyel rám támadok. Lehet azt mondtam vadászni fogok, de a mostani telesen más. Nem hoztam magammal a fegyvereimet, amivel másnak árthatnék. Most csak látni akartam Annát és jó szorosan szerettem volna magamhoz ölelni őt. Több mint hatszáz éve nem láttam, de az érzés, hogy én igenis szeretek valakit aki vámpír, megmaradt bennem.
– A Vadász mentette meg az… – életemet, folytathattam volna, de ez nem volt így. Nem mentett meg csak megölt azzal, hogy rám erőszakolta a szakmáját. Most meg iszonyat nehéz egy másik életkerékvágásba kezdeni, amit nem hiszem, hogy a magaménak tudhatok. Még azt a rongy darabot sem tudom birtokolni ami az előbb levált a felsőtestemről. Talán az a nap is ilyen lehetett az elszakadt ruhadarab meg, engem szimbolizált.
– Ha ő és a gonosz szándéka nincs, akkor én most nem állhatnék itt melletted. – arra a kérdésére, hogy ugyanúgy vámpírokat is ölök, már nem válaszoltam. Arra egyszerűen nem tudtam mit mondani. Az igazság meg túl fájdalmas volt ahhoz, hogy csak úgy kimondjam.
Ha az életem múlna rajta se mondanám ki, túl nehéz és teljes mértékben lehetetlen megérteni, Mikael erejét érezni és át kell élni. De örülök, hogy most már soha senki sem fogja ugyanazt a megmagyarázhatatlan érzést érezni amit én. Mindezt az emberek vakságához tudnám hasonlítani, csak hangokat hallottam amik zavarták a füleimet, látni meg a sötétségen kívül semmit sem láttam. Hiányzott a fény, amit én halandóként Annának hívtam és szerettem vagyis inkább imádtam, mert sosem szerettem volna kimutatni előtte a fájdalmat, azt a fájdalmat amit a torkomon lévő harapása okozott. Elégedett arcot akartam vágni, hogy neki sosem legyen bűntudata, mert akkor halandóként úgy hittem egy vámpír is rendelkezhet egy ehhez hasonló érzéssel.
– Gyűlölsz engem amiatt amivé váltam? Jobb szeretnél egy emberi vérre éhes lényként látni engem Anna, aki sosem gondolna rád? Nem szeretne, sőt azt sem érdekelné, hogy élsz-e még egyáltalán…- Susan mellett megtanultam magyarázkodni, igen magyarázkodni nem pedig hazudni, bár amíg úgy nem éreztem neki sem mondtam el, hogy én tulajdonképpen micsoda vagyok. Azt hittem nem ért meg, örültnek tart és már nem is tudom miket gondoltam egészen addig a szörnyű éjszakáig amikor neki kellett felcipelnie a szobámba. A legrosszabb éjszakáim egyike volt, amire szintén nem emlékezem vissza szívesen, ettől eltekintve a karjaim még egyeduralmat élve a gondolataimtól elzártan ölelni próbáltak Annát a meztelenné vált felső testemhez.

Andreas & Anna

Minden.

A kifejezés épp oly' tágas, mint a szívemben tátongó űr. Belegondoltál valaha, hogy mit is takar ez a parányi szó?
Egy halandó számára boldogságot, megfelelő anyagi hátteret, s egy szerető-, tágas családot jelent. Valóban, az ostoba emberek mindenike felhőtlen életre vágyik, s szentül hiszik, hogy nyomorult életük egyszer elérheti a teljességet, de mindannyian tudjuk, hogy nem létezik teljes élet, hisz még egy hozzám hasonló-, halhatatlannak nevezett lény sem képes elérni azt.
Bevallom, fajtársaim élete csöppet sem foglalkoztat, elvégre, az elmúlt évszázadok során megismert egyedek kellően kielégítik a vágyaimat, s nem szándékozom újabb vérszívókkal szövetségre lépni. Nem tudom, s talán soha nem is tudhatom meg, hogy Niklaus számára mit jelent a minden, hogy miért, vagy kiért lenne képes feláldozni eddig leélt évezredeit, de abban biztos vagyok, hogy szerény személyem nem szerepel a listán: - azon a képzeletbeli listán, ami folyton a szemünk előtt lebeg, legyünk akár az áldozat nyakára-, vagy a szeretőnk testére tapadva. Kár tagadnom, hogy szívesen hagynám, hogy nevem az említett lista élére kússzon, azonban kár elfelednem, hogy az én listám hossza csupán egy hüvelyk, s a rajta szereplő nevek száma oly' csekély, hogy agyunk reflexszerűen fogja fel. Három név, melyeknek hallatán képes lennék saját húsomba marni, mi több, ki is szakítani azt hófehér bőrőm alól. Három név, melyeknek minden egyes betűjére csókot lehelnék. Három átkozott név, melyeknek terhét cipelve, képtelen vagyok elérni a tökélyt.

Tökély.

Halandóként mindenki ostoba, s roppant naiv. Röstellem, de én sem voltam különb: - értetlen-, s bamba tekintettel bámultam apám ráncos bőrrel befedett arcát, akárhányszor azt állította, hogy szépségem leírhatatlan. Akkoriban - annak ellenére, hogy szigorú-, és helyes nevelésben volt részem - a tökéletesség alatt valami teljesen idegen-, természetfeletti lényt értettem, egyszóval: - a magányos, és primitív emberek által megformázott uralkodót, kit még ma is Isten néven dicsőítenek.
Vallásos családban nőttem fel, így magától értetődő, hogy belém őrlődött a fanatizmus, de azon a csodás éjszakán bebizonyosodott, hogy Isten végre megmutatta az eddig még elképzelni sem mert arcát, s a fanatizmusom által elfojtott perverzitás egyszerre tört elő belőlem. Lord Niklaus volt az első férfi, aki képes volt nemi vágyat gerjeszteni bennem, s butácska személyem a valóságtól elrugaszkodva hitt abban, hogy a férfi, aki aznap este kezet csókolt, nem más, mint Isten. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, amikor a Biblia iránt megingott a hitem, s helyette teljesen más kapaszkodót talált magának: - egy férfit, aki beragyogta a termet, s aki a jelenlévőket képes volt egy puszta tekintettel cselekvésre késztetni. Ki hitte volna, hogy Isten egy szörnyeteg?
Ahogy éles fogaival nyaki artériámba mart, a harapás nyomával egy időben hagyta ott az új hitemet lepecsételő jelt: - Isten vérből született, s a vérbe fog belefulladni. A halandók hordozzák az életet adó vért, mi pedig szomjazunk arra, akár az újszülött csecsemő az anyatejre. Belegondolni sem mertem, hogy milyen felelőtlen, és egyben halálos dolog megosztani másokkal a szent vért, amit egykor Niklaus ajándékozott nekem, így gondolkodás nélkül cselekedtem, s megosztottam a véremet, de valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva nem hittem abban, hogy az a pár csepp nedű segíteni fog rajta.
Tévedtem, s ebben az áldott pillanatban bizonyosodott be, hogy a vérem megmentette azt, aki évszázadok óta a listám második helyén pihent, s most csókjaival az első helyért harcol.

Harc.

Büszkeségem egyhamar pajzsot emel az ostoba szívem köré, s önkéntelenül is meghátrálok. Több, mint hétszáz évig harcoltam a tények ellen, s az érzelmeimet elfojtva-, kegyetlen önpusztításba kezdtem. Elveszítettem mindent. Elhagytam mindenkit. Azonban, szörnyű tetteimet egyszer sem bántam meg, mi több, megnyugtató érzés töltött el, akárhányszor az eretnekségemre, a halottnak hitt szerelmemre, vagy a mindennél jobban féltett nimfámra gondoltam. Soha, még a legrosszabb rémálmaimban sem gondoltam volna, hogy oly' sok évnyi vacillálás után, végre átlépem Mystic Falls sejtelmes határát, majd önálló életet élő ösztöneimnek köszönhetően Isten ellen szegülök, s alig pár hétre rá, találkozom az eltemetett, s szinte már elfeledett szerelmemmel.
Itt áll előttem: - ebben az idegen, ugyanakkor otthonos szobában, s miközben tekintetem testére szegeződik, testem leteszi a kardot, majd elindul felé. Köztudott, hogy a vámpírok ugyanolyan fiatalok maradnak, mint amilyenek az átváltozásuk előtt voltak. Arcuk, hangjuk, s érintésük mit sem változik, de az első korty emberi vér elfogyasztása után, lelkük örök kárhozatra ítéltetik. Andreas külseje épp oly' vonzó, mint évszázadokkal ezelőtt, hangja ugyanolyan ritmussal ringat el, s mikor kezeimet lágyan végig simítom erős vállain, ugyanaz a feledhetetlen melegség szivárog át bőréből. - Mindenkinek hiányzom - mondtam fölényesen, a lehető legtöbb arroganciát sugallva. Viszont, elmondott szavaimnak sem helyük, sem jelentőségük nem volt. Egyrészt, számomra nem létezik a mindenki, csupán Niklaus, Andreas, s a drága Vivian. Másrészt, a vérszomj a hiányérzetemet is rég rabul ejtette. Azt, hogy miért mondtam, vagy egyáltalán miért mondtam bármit is, magam sem tudom. Csupán a már említett fölényesség uralkodott el rajtam újra, s ugyan szégyenlem, mégis bevallom: - Andreas a gyöngéim egyike. Mondanom sem kell, hogy nincs szűkségem gyöngékre, hisz a tökéletességre törekszem, kiirtva mindent, ami az utamba áll. Mégis, az egyre intenzívebben érződő illat arra késztet, hogy megforduljak, s gondolkodás nélkül rohanjak karjaiba. - Viszont, nekem csak egy valaki hiányzott - erősen karjaiba kapaszkodtam, fejemet pedig mellkasára hajtottam. - Andreas - suttogtam nevét, miközben szívére böktem. Több, mint ezer kimondatlan mondat kavargott bennem, de legbelül tudtam, hogy most nincs szűkség az ostoba szavakra, vagy meggondolatlan érintésekre, csupán a puszta jelenlétre, s a másik melegére. Emberi szemmel, valamint érzékkel soha nem látható, s tapasztalható kínok közt vágytam erre a pillanatra. Mohóságom nem ismert határokat, s pont olyan hévvel markoltam hátába, mint egykor a halálos hamuba.

Árulás.

Kezemről még a bőrt is lemarta a por, de annyira vágytam a tudatra, hogy megőrizhetem az egyik legfontosabb-, s legfenyegetőbb emléket, hogy sikoltás helyett mazochista módon mosolyodtam el. Helyzetem mit sem változott, hisz arcomra most is kiült a már említett-, önkínzó mosoly, s körmeimmel gerincébe karmolva téptem le a felsőtestét befedő anyagot. Fölösleges lett volna nemet mondani a vágynak, így meztelen bőrére tapadva, mélyen magamba szívtam illatát, de a mézes aroma mögül egy másik-, kevésbé kellemes emlék tört belém. - Miért érzem rajtad az illatát? - Fejemet felkaptam, s értetlenül bámultam rá, remélve, hogy megfelelő magyarázattal szolgál majd. Megkérdezheted, hogy milyen jogon vonom kérdőre a régi szeretőmet, de a válaszom még mindig ugyanaz: - miért ne? Miért ne zúdítsam rá a kérdések halmazát arra a férfira, akiről szentül hittem, hogy halott? Miért ne tegyek említést a belőle áradó szagról, aminek Mikael a tulajdonosa? Miért ne tépjem ki-, s dobjam a kutyák elé a szívét, ha szerelme árulássá alakult?
- A Vadász ... - nyögtem ki riadtan, s még egy könnycsepp is legördült az arcomon. - Te is ránk vadászol, kedvesem? - Újra hozzá simultam, miközben kezeimet ökölbe szorítva próbáltam parancsolni a vérszomjamnak, s az ösztöneimnek. Kitéphetném a szívét. Megölhetném. Bárhol, bármikor, s bármiért.

Andreas & Anna

Vajon milyen lehet életünk végig ugyanazt az arcot keresni, akit a fejünkben, a lelki szemeinkkel látunk és elképzelünk? Megtaláljuk őt egyáltalán? Ha igen sose eresztjük őt el magunktól? Kíváncsi lennék vajon miért vagyunk olyan ostobák és hagyjuk elmenni egyetlen egy szó nélkül. Kivételesen nem tudom beleképzelni magam az ilyesmibe, mert sosem akartam elveszíteni Annát. De valahogy, mindig mindenki beleköp a levesembe. Az élet volt a legelső ami átvágott és cseppet sem úgy alakult ahogyan azt szerettem volna. Mindig ott akartam lenni ahol ő, mostanra már el sem tudom képzelni mi lehetett az a megrögzött érzés ami arra késztetett, hogy szeressem, felnézzek rá s, mindenáron megfeleljek neki. Tudtam, hogy tökéletes sosem lehetek, mert az mind az én számomra és mind az ő számára az elérhetetlent jelentette. Neki más elképzelése volt a tökéletesről, nem úgy szeretett ahogyan én szerettem őt – ami igazából nem is nagyon érdekelt – de a tudat, hogy létezik megnyugtatott.
Nem emlékszem sok dologra, de azt tudom, rengeteget változtam, gondolom már nem érzem magam úgy mint egy háziasított farkas aki a gazdája lépteit lesi. Tudom mennyire vártam a pillanatokat, hogy lássam őt, elkapjam a pillantását és elmondjam mennyire szeretem. Persze az ő füle mintha mindig belet volna dugva egy hatalmas vatta csomóval, hogy semmit se halljon a saját gondolatain kívül. A nap minden másodpercében elmondtam volna neki, hogy szeretem, ha esélyem és időm lett volna rá, talán meg is teszem.
Azonban hozzá képest én csak jelentéktelen mégis fontos 'szolgáló’ voltam. Mindig a következő bált vártam, ahol különös módon – révén, hogy Lord Niklaus úgynevezett 'házi manója’ voltam, aki minden parancsát leste – részt vehettem, ha volt rá elég időm. Hiányoznak azok az idők, de már nem tudom elképzelni azt, hogy bárkit is szolgáljak és mint egy hízelgő kis kandúr ott csüngjek valaki nyakán. Most, most van s képtelen lennék olyan lenni na meg úgy viselkedni, mint régen. A régi életem azon a napon meg is halt amikor elveszítettem Annát. Akkor még képes volt kirázni a hideg, hogy nincs mellettem és úgy érzem azon nyomban meghallok, elhagy az élet s, bevégeztetett. De az Ő vére, mondhatni mindenre gyógyír volt, sosem felejtetem el az izét de már nem vagyok annyira biztos abban, hogy valóban eper és csokoládé egyvelege lehet az egész.
Nem tudom, az évek során biztos sokat változhatott, ha nem akkor én igen. Az átváltozásom után tudtam, hogy gyűlölni fogom a vámpírokat, de legfőképpen azt aki miatt elveszítettem Annát. Nem esküdtem bosszút vagy ilyesmi, de minden vámpírt aki csak az utamba került azt megöltem. Ha vámpírról van szó nincs köztük ártatlan, mindegyik velejéig romlott… még én is, de legalább végzek azokkal akik meg sem érdemlik az öröklétet.
Ki mondta, hogy nincsen másik út? Egy jobb lehetőség, ami megkönnyíti az életünket? Ja igen, azok akik jobb szeretnek az emberek vérén élni, de én még náluk is okosabb vagyok és rájuk vadászom, nem pedig az emberekre. Végül is mi értelme van embereket ölni, ha ott vannak a vámpírok akiknek régen pornak és hamunak kellene lenniük? Tudom, hogy néha hiába sóhajtok fel gondterhelten, ha egy-egy teljesen ösztönlény vámpírt látok, de mindig lesznek olyan kivételek, akiket sosem bántanék.
Na meg olyanok is, akiknek sosem mondanám el, hogy egy csúcsragadozó vadásza lettem. A vámpírokat nem lehet összehasonlítani a cápával, az oroszlánnal, a keselyűvel és bármely más állattal, mert túlontúl egyediek ahhoz, hogy könnyen meglehessen ölni őket. Egy állatnak elég egy golyó és máris kileheli az életét, egy vámpírnak… Nos egy vámpír legyőzéséhez több kell, mint azt az emberek elképzelik.
Semmi kedvesség az biztos, mert azzal egyik ember sem ér el semmit, ha róluk, rólunk, rólam van szó. Azonban akadhat egy aprócska bökkenő, egy halandó akit mindenáron meg akarunk védeni mindentől. Minél többet mosolygunk rá és szeretjük, annál jobban kihal belőlünk a vámpír és lassacskán dobogó szívű embereknek hisszük magunk, még akkor is, ha soha többé nem leszünk azok. Sosem akartam megismerni ezt a különleges érzést, amitől apának nevezhetem magam, még ha Susan nem is a vér szerinti lányom, de enélkül az érzés nélkül, azt hiszem én már élni sem tudnék. Szeretem őt pontosan úgy, mintha a lányom lenne és el sem tudom képzelni, hogy a szülei hogyan is hagyhatták magára. Az olyan emberek nem érdemlik meg az életet és azt hiszem abban hasonlítunk egymásra, hogy mindkettőnket egyedül hagytak.
Lelki szemeim előtt még mindig fel tudom idézni kislányos mosolyát, csillogó íriszeit melyekben önmagamat láttam és egy másik lehetőséget. Akkor nem tudtam, hogy Anna még él, bár minden adott volt, még a halála is, aminek köszönhetően sosem láthatnám őt.
Féltem a magánytól és körülbelül hétszáz évnyi egyedüllét után megtörtem. Úgy gondoltam szükségem van valakinek a közelségére aki megtölti élettel a házamat. Nem akartam egy feleséget sem a házamban, sem pedig egy gyerekes anyát akinek a férje meghalt és özvegy lett. Á nem, én hű akartam lenni hozzá, az egyetlen nőhöz akit úgy őszintén szerettem annak ellenére is, hogy vámpír volt. Sosem gondolkodtam azon, hogy amikor pihen álmában megölöm őt, hiszen csak vámpír, akinek nincs szíve és a véremen kívül semmit sem kér tőlem.
Egy szóval sem mondtam, hogy kihasznál és önző, nem, mert nekem ő jelentette a tökéletest és utánozhatatlant akit úgy szerettem ahogy volt. Amikor elment s, nem láttam őt többé úgy éreztem mindent magával vitt, a szeretetet ami életet és az életen kívül semmit sem jelent a számomra. Mert a szeretet mindenre gyógyír, a gonoszságra és féltékenységre na meg az irigységre leginkább. Én mindig mindennel tökéletesen meg voltam elégedve, gondolom mert különleges nevelésben volt részem. Nem voltam elkényeztetett gazdag gyerek, de szegény sem… hm azt hiszem szabad parasztnak nevezték régen az olyan embert akinek volt földje és nem kellett jobbágyként dolgoznia egy úrnál. De az idők sajnos változtak, a szüleim meghaltak én meg túlontúl fiatal voltam ahhoz, hogy pénzt tudjak keresni és vigyázni tudjak magamra.
Úgy éreztem senki sem mondta meg mi a helyes, mit kell tennem, mitől tartsak, kik lehetnek a barátaim és hová ne menjek éjszaka. Tizenhét vagy tizennyolc éves lehettem amikor egy 'örömlány’ közölte velem, hogy nem baj, ha szűz vagyok, mert ő tud mindent. Megmernék esküdni, hogy a jobbik felem menekült volna az érintésétől, de a másik aki túl kíváncsi volt és mindent ki akart próbálni azon az éjszakán.
Nem tagadom, hogy azt kaptam amire a legnagyobb szükségem volt, de hiányzott az az aprócska érzés ami ha néhány évvel később Annát láttam megvolt bennem. Ez volt a szerelem, melyet egyedül csak neki adtam s, rajta kívül senki másnak. Eljönni hozzá, megmondani neki, hogy élek és virulok vámpírként azt hiszem nagy előre lépés volt a részemről. A tudat, hogy él s, itt van a közelemben megnyugtatott, már csak el kell hitetnem vele mennyire valóságos vagyok.
De vajon hinni fog a valóságnak vagy képzelgésnek véli azt amit lát? Nem fog a szellememnek nézni? Bár a szellemeknek nincs ajkuk és nem tudnak az övére tapadni, ha úgy érzik nem tudnak tovább élni nélküle. Az a néhány száz év nélküle megváltoztatott, de ő ugyanolyan szép maradt azután is, hogy elváltak útjaink. Igen, a legjobb költő is ugyanezeket a szavakat használná, vagy éppen valami mást és sokkal nemesebb szavakkal beszélne róla.
Hiányzott, ezt máshogyan nem lehet elmondani, ha nagyon akarnám akkor sem. Ő szent és sérthetetlen a számomra, ha valaki akár egy ujjal is bántani merészeli annak velem gyűlik meg a baja. Persze ha vámpírvadászról van szó, azt egy bájos mosollyal el tudom intézni, ha azt mondom neki, hogy ez a vámpír az enyém és nem adom át senkinek sem. Én akarok végezni vele és nincs kecmec.
Elvégre természetes, hogy megölöd azt akit szeretsz, mert a szeretet a legősibb, leginkább elfogadott módja saját gyarlóságunknak és önzésünknek. Az emberek meg minden bizonnyal azok, ha rájönnek az akit szeretnek nem éppen azt teszi ami nekik tetszik. Bizonyára ezért nem engedtem közel magamhoz egyet sem Susanon kívül, ő túl ártatlan volt ahhoz, hogy egy önző embergyereknek higgyem. Nem volt az, pont azért mert mint mondtam a szülei magára hagyták őt, talán pont az én kedvem miatt, csak túl sokáig késtem azzal, hogy örökbe fogadjam. Azzal meg még többet, hogy megkeressem Annát és érdeklődni próbáljak utána, de a várakozás időszaka lejárt, hála a sorsnak ami eddig ellenem volt.
– Nem haltam meg, hála a te gondoskodó szeretetednek Anna. Ha nem adtál volna a véredből azon a nap, szerintem most… most biztos nem állhatnék itt előtted és beszélhetnék veled. – jó hogy nem hitt a szemének, az ő helyében én sem hittem volna magamnak vagyis inkább a szemeimnek. Jól tudtam, hogy a szemeink néha olyat látnak amit nem lenne szabad vagy csak mi akarunk és mi hiszük azt arról a valakiről vagy akár dologról milyen gyönyörű szép.
Nem arról van szó, hogy én ugyanezt próbáltam elhinni Annáról is, mert róla nem kellett semmit sem hinnem, ő maga volt a hit.
– Hiányoztál! – szólaltam meg halkan, aligha tudván most mást mondani. De végül is, csak az igazat mondtam és ezen kívül valóban semmi mást.

Andreas & Anna

Veszély.

Több, mint hétszáz éve nem éreztem magam veszélyben. Valószínűleg azért, mert szentül hittem, hogy én magam vagyok a veszély megtestesítője. Bűntudat nélkül martam a húsukba, s szívtam ki a vérüket. Valóban, magamba szívtam a mérhetetlen erőt, ami büszkeségemet táplálta, s ma is teszi azt. A hús szétomlott a fogaim közt, s a sűrű vér folyóként ömlött le a torkomon, de ebben az átkozott pillanatban, a szívem lassan szétmarcangolja önmagát, s cafatokra hullik. Az elképzelt világ, ahová nap, mint nap visszahúzódtam, nem volt elég erős ahhoz, hogy legyűrje az évszázadokon át elfojtott érzelmeimet. Esküszöm, hogy gyötrelmesen telt évszázadjaim alatt egyszer sem fordult meg a fejemben a gondolat, miszerint Niklaus kedvesen, már-már tárt karokkal fogad majd. A valóságtól elrugaszkodva, erősen hittem abban, hogy meg fog kínozni, s elveszi tőlem az egyetlen dolgot, amiért érdemes élnem. Az álmaim országát, az elképzelt-, privát világot, ahová még Ő sem tud belépni. Niklaus az egyetlen gyöngém, s érte még ma is kész lennék meghalni. Ez nem csupán hűség, vagy szerelem. Ez hit.

Félelem.

Hittem abban, hogy egy nap számomra is eljön a megváltás. Igazság szerint, lenyűgözőnek találtam a igaz halál gondolatát. Kétségbeesetten vágytam arra, hogy Niklaus rájöjjön az árulásra, s a halálba taszítson. Mazochista módon akartam bűnhődni, amiért annak idején megloptam. Végül is, csak egy olyan emléket akartam magammal vinni, ami elég fontos ahhoz, hogy Niklaus felfigyeljen rám. Mi lenne fontosabb, mint az élete?
Az én életem jelentéktelen, s épp ezért vágytam arra, hogy megkínozzanak, hogy megkínozzon. Nem féltem. Egy fikarcnyi félelmet sem éreztem, de most, jobban rettegek, mint eddigi életem során valaha. Ugyan magamba szívtam Elijah vérét, az eredeti képességek nem mutatkoztak meg előttem. Azt hittem, hogy egy Ősi vére elég erős ahhoz, hogy eloszlassa a kételyeimet, s a félelmemet. Most sem a halál gondolata rettent el, hanem a megbocsájtásé. Egy áruló nem érdemel megbocsájtást, s én elárultam a hitemet. Mégis, Niklaus tekintetét kémlelve otthon éreztem magam, épp úgy, mint hatszázkilencven évvel ezelőtt.


Szenvedély.

Puha fülébe harapva, arcomat újra belepi az érhálózat, s szemfogaim magabiztosan bújnak elő ajkaim mögül. Megmarkolom fejét, s azt oldalra döntve sújtok le nyakára. Lélegzete forró, zihálása pedig zene füleimnek. Élvezi a dolgot, s egész testével áhítozik a harapásomért. Szeretem szenvedni látni őket, de Niklaus házában nincs helye a fölösleges sikolyoknak. Nehezemre esett ugyan, de megigéztem a férfit. Így a szipolyozás mulatságos része elvész, de a vér íze kellően kielégít. A zene lassan elcsendesül, s én fejét elengedve, félre lököm testét. - Rudolf - szólok rá hirtelen, majd unottan kikászálódom az ágyból, s a tükör elé állok. - Elmehetsz - az ajtó felé mutatva, legyintek kezemmel. Üres tekintettel bólint. Talán az igézéstől az agya is kiégett, ha már lehetséges az ilyesmi. Ajkaimat gúnyos mosolyra húzom, amikor átlépi a küszöböt. Salomé már órák óta ott vesztegel, egy dobozzal a kezében.
- Lord Niklaus ajándéka - közelebb lépett hozzám, s a liliom illatú dobozt az ágyamra helyezte. Az illat magával ragad, s örömmel tölt el. Niklaus folyton ajándékokkal halmoz el, pedig nem is érdemlem meg a figyelmet, amit rám fordít. Valójában, nem vágyom semmi többre, hisz mindent megad nekem, amit eddig nem kaphattam meg. Csodaszép ruhákban járhatok, kelhetek. Újabb, és újabb tiszteletreméltó személyekkel gazdagodott a baráti köröm, emellett, minden hétvégén mesés bálokban kecsegtethetem tánctudásomat. Mi ez, ha nem a Mennyország? Niklaus bármire képes, hisz ereje felfoghatatlan, nem is véges. Ő a mindenség, számomra legalábbis, biztosan. Mérhetetlenül hálás vagyok azért, hogy megosztotta velem szent vérét, s ilyen tökéletes élettel ajándékozott meg. Más ajándékra nincs szűkségem, csak a közelségére. Tekintetem a dobozra szegeződött, majd szúrósan Salomé-ra költözött. - Engedelmével - suttogta halkan, majd kinyitotta a dobozt, s előhúzta belőle a finom anyagú ruhát. Mögé suhantam, s mohón kikaptam kezéből, majd magam elé szorítva azt, alaposan végigmértem az anyagot. Tapintása selymes volt, s színei csak úgy robbantak szét a fényben. Az illata pedig, olyan volt, mintha az Éden Kert kellős közepén napoznék. Arcomhoz szorítva, erősen magamba szívtam az illatát, majd hálóingemet letolva magamról, azonnal bele is bújtam a ruha alsó részébe. Imádom a fűzőket, és a több rétegű-, széles szoknyákat. Régen álmodni sem mertem az ilyesmiről, manapság viszont, megszámolni sem tudom a szekrényemben sorakozó ruhakölteményeket. Niklaus valóban tudja, hogy mi kell egy nőnek, s igen, mellette végre nőnek érzem magam.
- Lord Niklaus nagyon szeretheti Önt - hangja feszült volt, néhol meg is csuklott. Ostoba nőszemély. Érthető, hogy retteg tőlem, hisz bármelyik pillanatban kitéphetem a torkát. Nos, nem titok, hogy Salomé is Niklaus ajándéka volt. Amolyan, bizalmas féle, akinek bármit elmondhatok. Viszont, nekem nem kenyerem az osztozkodás, főleg, ha a magánéletemről van szó. A kis Rebekah az egyetlen, akivel megosztom a kételyeimet, vagy az örömömet, s a bizalom szerencsére kölcsönös. Salomé viszont, nem tud semmit, és nem is ért semmit. Elvégre, egy emberről beszélünk, s az emberek nem a találékonyságukról lettek híresek. Már el is felejtettem, hogy milyen embernek lenni. Kétség kívül, roppant jelentéktelen lehettem, még önmagam számára is. Most viszont, fölöttébb jelentős vagyok. Tévednék? Kizárt. - Minden bizonnyal - válaszoltam vállat vonva, majd magamra öltöttem a ruha többi részét. Első vámpíréveim alatt erényes voltam. Erényes, és kiváltképp szemérmes. Azonban, hamar rá kellett jönnöm, hogy velejéig romlottnak születtem, s bevallom, mára már élvezem a romlottságom gyümölcsét. Visszagondolva anyám lenéző tekintetére, önkéntelenül is elnevetem magam. Kétségtelen, hogy olcsó prostituáltnak nevezne, ha nem halt volna bele a járványba. Jobb is így, hogy elvitte a halálos kór. Csupán, szegény édesapámat sajnálom. Tudom, hogy Ő büszke lenne rám. Mindig gondosan nevelt, s nagy figyelmet fordított a tehetségem fejlesztésére. Habár nem is a tehetség útján, de elértem azt, amiről anno csak álmodni mertünk. Például, pár óra múlva ismét bálba megyünk. Niklaus gondosan az orromra kötötte, hogy csinosan jelenjek meg, de egy ilyen ruhában, ez elkerülhetetlen. Igazam van, vagy netán tévedek? Soha nem panaszkodtam a külsőmre, de emberként mindig tisztán láttam, hogy Eva szebb nálam, s Albena még nála is szebbé cseperedik majd. Talán kár volt hagyni, hogy meghaljon, biztosan jól érezné magát a ma esti mulatságon. Niklaus szerint minden fontos ember ott lesz. A kancellár, a pletykás-, ugyanakkor kifinomult fiatal hercegnők, és ...

Halál.

- Andreas? - Salomé irritáló hangja fejezte be gondolatomat. Valóban, Andreas is ott lesz a ma esti bálon, még akkor is, ha Niklaus szolgájaként jelenik majd meg. Istenem, mit tettem!
Kérdően néztem a lányra, majd tovább igazítottam magamon a gyönyörű ruhámat. Öngyilkosság ilyen mélyen a magánéletemben kutakodni. Ugyan ki sejtené, hogy e kedves arc mögött egy gyilkos lakozik? Valahányszor Andreas nevét hallom, legszívesebben letépném Salomé fejét. Bevallom, elégedett vagyok a lány munkájával, de kíváncsisága kezd idegesíteni.
- Kár lenne tagadni, hogy vonzódik hozzá - kuncogott egyet, majd maga mögött becsukva az ajtót, elhagyta a szobámat. Valóban, kár lenne tagadni, de kimondani annál is nagyobb ostobaság volna. Andreas csupán egy szolga, én viszont fölényesebb helyen állok. Niklaus azon nyomban kitagadna, ha megtudná, hogy mit tettem, hogy mit tett az ostoba szívem.

Újjászületés.

A csengő irritáló hangjára ébredtem. Emlékeim még szemem sarkában száradtak: - tisztán éreztem a liliom illatát, s száraz ajkaimon bor ízét véltem felfedezni. Szemhéjamat ellazítva néztem körül az idegen szobában. Már jó pár hete itt élek, mégis, akárhányszor átlépem az ajtó küszöbét, úgy érzem, a lehető legtávolabbi helyen vagyok. Azt hiszem, már soha többé nem fogok otthonra találni, hacsak, ki nem vájom Klaus szemeit, s rohanok világgá azokkal együtt.
Újabb csengetés. Lassan felálltam az ágyról, s az ajtóhoz suhantam. Ugyan kellemetlenül éreztem magam, amiért megzavartak - ismét -, az ajtóhoz érve, hirtelen mégis megtorpantam, miközben torkomban robbanásszerűen nőtt ki egy gombóc. Ismerős illat szűrődött be. Egy olyan illat, amit évszázadok óta nem éreztem, s nem is érezhettem. Most mégis érzem, egyre intenzívebben. Csukott szemmel markoltam meg az ajtó kilincsét, s nyitottam ki azt, de mire sikerült volna felgördítenem szemhéjaimat, ajkaimra ismerős ajkak tapadtak, s csókokkal halmozták el azokat. Mintha szívemet láncok húzták volna össze, úgy sóhajtottam fel kínomban. Emlékszem, Andreas is ugyanilyen kétségbeesetten kapkodott a levegő után, amikor a vérét szipolyoztam. Minden egyes belőle való táplálkozás után, elárasztott a bűntudat, ami arra késztetett, hogy megitassam életet adó véremmel. Viszont, a vér semmit sem ért, hisz megjelent Mikael, s mi menekülőre fogtuk. Ott hagytam Andreas-t. Ott hagytam, holtan.
- Halott voltál! - Löktem el magamtól hevesen, majd megbánóan lehajtottam a fejem. Az évek során felhalmozódott tények sokaságát könnyeim hirtelen elmossák, s ezzel ediggi életem értelme is odavész. A keserű méreg, és az oly' régóta várt boldogság egyszerre száguldott keresztül testemen. Minden összeomlott, amit eddig sikerült felépítenem. Minden.