Sejthettem volna, hogy ez a beszélgetés sem lesz könnyebb, mint bármelyik eddigi. Ő ugyanolyan makacs és berögződött volt, mint eddig, én pedig ugyanannyira szerettem volna vele lenni és képtelen voltam elengedni. Mindketten rosszul állunk a dologhoz... kellene valami kompromisszum, ami az ő kételyeit is eltörli és engedi, hogy mellette maradjak. Mert szeretem őt! Mégis miért esik ennyire nehezére felfogni, hogy engem nem érdekelnek az őrültségei, én azokkal együtt is elfogadom. Ha nem így lenne, nem ácsorognék itt a gondolataimba merülve és kapaszkodva, hátha kitalálok valamit. - Könyörgöm ne légy ennyire önző! - Emeltem meg a hangom szokásomtól eltérően. Sohasem kiabáltam, most sem tettem, de képes volt felhúzni egyetlen mondatával.. ezért is éreztem iránta azt, amit. Olyasmiket indított el bennem, amiket eddigi életem folyamán senkinek sem sikerült. Kihozott a sodromból, néha elérte, hogy gyűlöljem, ugyanakkor rendületlenül imádjam is. Megrémített és akaratán kívül erőt is adott a folytatáshoz. - Miért nem fogadod el, hogy egyáltalán nem érdekel, milyen szörnyűnek kiáltod ki magad? Tudom, mit csinálsz... tudom, milyen vagy, de amíg meghagynál abban a tudatban, hogy ugyanazt vagy csak egy kicsit hasonlót érzel még mindig irántam, amit én irántad... én boldog lennék. - Szorult el a torkom a végére és sóhaj hagyta el az ajkaimat. Fárasztó volt ez az állandó győzködés, néha azt kívántam, hogy bárcsak találnék egy férfit, aki sokkal egyszerűbb eset. Ám ahogy ez átfutott az agyamon rögtön ki is töröltem onnan. Elhajolt tőlem és én keservesen felnevettem. - Szóval tényleg ezt akarod? - Nyeltem egy nagyot. Elképzelni sem akartam, mi lenne, ha a válasza igen lenne. Ha végleg elhagyna. Nem lenne éppen kellemes...
dorothy & nathaniel Promise you'll remember that you're mine
Vissza kellett fognom magam. Most először úgy igazán... nem tudom, mi ütött belém, de úgy éreztem, hogy valamibe bele kellene kapaszkodnom, ha nem akarom most rögtön a nyakába vetni magam, szenvedélyesen megcsókolni, és könyörögni neki, hogy soha többé ne engedje, hogy elmenjek, mert ő az én életem... egyetlen értelme. És itt volt a bökkenő...! Hogy ezzel hazudnék neki a legjobban. Az én életem nem áll másból, mint... vadászatból. Boszorkány vagyok, aki brutális módszerrel öl meg vámpírokat. Egyszerűen képtelen lenne engem szeretni hosszú távon! Az is csoda, hogy ez a furcsa érzelem benne még mindig ég, és lángol... nem lenne szabad eltorzítanom a lelkét... és nem szabad engednem, hogy befolyásolja a döntéseimet. Megőrülnék, ha nem végezhetném a munkámat! - Tudod, hogy nekem miből van elegem? - kérdeztem rekedten, és felé fordítottam tekintetemet, már nem is fixírozva tovább a szőnyeget szennyező vörös folttal. - Hogy bántalak... nem akarlak.. nem akarlak többé bántani. De ha mellettem vagy, nem tudom azt mondani, hogy elég... - szorítottam mindkét kezemet a halántékomra, és úgy néztem rá, mintha ebben a pillanatban veszítettem volna el minden józan észt, mely valaha az elmémet uralta. Képtelenség volt azt mondani, hogy ez egyszerű lélekbúvárság... ez az ő szakterülete. Én máshoz értek. - Te nem nézheted ölbe tett kézzel azt, hogy milyen szörnyű ember vagyok! Nem lenne szabad látnod... tudnod, hogy mikre vagyok képes. Csak... szeretned nem kellene, Dorothy! - bukott ki belőlem egyre inkább minden fájó gondolat, mely gyötörte a homlokomat. Kínlódtam már, és egyszerűen fájt, hogy... nem képes beletörődni, hogy csak az ő érdekeit akarom. Mint eddig soha senki másét eddig... Maga felé fordította aztán arcomat, és éreztem, hogyan jelenik meg minden keserűség az arcomon, ahogy beszélt hozzám továbbra is. - Bántalak téged... másra egyszerűen nem vagyok képes... - ismételtem saját magamat. - Az életedet olyasvalaki mellett kellene leélned, aki megbecsül, tisztel, és... imád... - húztam ki arcomat a kezei közül. Szívem szerint már megcsókoltam volna. De nem tehetem... neeem...
Szinte felhorkantottam. Most jutottam el odáig, hogy a fenét sem érdekelte, ő mit szeret. Nem bírja, ha más beszél rébuszokban? Amíg a barátnője voltam, tizenötször kellett magam átrágnom a szavain ahhoz, hogy a megfelelő választ tudjam adni vagy egyáltalán megértsem, mit akar. Néha komolyan rosszabb volt, mint én, pedig én nő vagyok. Eszméletlen, a legszörnyűbb viszont az, hogy ezekben a megnyilvánulásaiban rejlett a varázsa. Mégis milyen lett volna, ha egy egyszerű pasi lett volna, aki bólogat, akiről tudom, hogy mit akar? Az életem túl unalmas lett volna… de talán nem ennyire kiakasztó. Összeszorítottam az ajkaimat és így hallgattam őt tovább. Próbáltam magam azzal nyugtatni, hogy minden egyes szavával arra játszik, hogy elmarjon magam mellől, mert neki így könnyebb, de fogalmam sem volt arról, meddig bírtam volna, ha nem veszek egyre mélyebb és mélyebb levegőket és nem számolok el magamban százig. Ám amikor felemelte a hangját, az volt az utolsó csepp a pohárban. Megráztam a fejem és bár voltam olyan udvarias, hogy hagytam befejezni a mondanivalóját, pár másodperccel később nem fogtam vissza magam. - Elegem van abból, hogy azt hiszed, jobb neked az, ha nem vagyok veled… - Csóváltam meg a fejem és beletúrtam a hajamba. - Nem lehetsz ennyire önző. Nem segíteni akarok neked, nem megváltoztatni akarlak, mikor érted már meg végre? Csak annyit szeretnék, hogy engedd meg, hogy melletted legyek. - Léptem elé keserűségtől csillogó szemekkel. Máshogy képtelen voltam nézni rá. Kezeim közé fogtam az arcát, hogy a tekintetét magam felé fordítsam. Nem szerettem úgy beszélni valakihez, hogy a partnerem nem néz rám. - Beszélj hozzám. Ne lökj el magadtól, kérlek… nem teheted ezt velünk. - Húzódott kínomban egy apró félmosoly az arcomra. A szívem összefacsarodott, legszívesebben ordítottam volna tehetetlenségemben. Ha ő nem akarja, hogy itt legyek, akkor lőttek az egésznek. Az nem elég, hogy én vele szeretnék lenni… közel sem. És egyre jobban féltem attól, hogy komolyan gondolja a szavait.
Mit is mondhattam volna? Nem vagyok hülye. Tudom, hogy semmit nem szabad hagynom magam után, ha tényleg el akarok bújni valaki elől. Egyszerűen jobbnak láttam, ha elmenekülök az érzéseim elől. Nem voltam soha más, csak egy féreg, egy hitvány alak, aki nem méltó szeretetre. És arra sem méltó senki, hogy én szeressem. Egészen addig tudtam is tartani ezt az álláspontot, míg meg nem érkezett az életembe Dorothy... az egyetemen... olyan gyönyörű volt, olyan csillogóak voltak a szemei... már az első pillanatban megragadott, és azóta sem engedett el. Pedig nem való nekem efféle érzelem. Nekem egyedül egy sötét pince lenne való. Bár nem. Az inkább az én pácienseimnek való. Már ha nevezhetem őket így. Eléggé... modortalan tudok lenni velük is. De szépen fejezem ki magamat! - Nem szimpatikus, mikor más beszél rébuszokban, és nem én - kortyoltam bele a poharamba, és közben majdnem a mennyezetig szaladt a szemöldököm. Nem árulta el, hogyan jutott el idáig, miként bukkant a nyomomra. Gondolom, pszichológia órán nem azt tanítják, hogy kutassanak egy eltűnt férfi után, de ezek szerint neki ehhez külön tehetsége van. Ami vagy áldás, vagy nem. Ebben az esetben még nem tudtam dönteni. Nem akartam, hogy itt legyen. Hogy lássa, még mindig nem változtam. Ugyanolyan vagyok, mint régen. És képtelen vagyok változni. Mert... nem vagyok rá képes. Tekintete az enyémbe ragadt, mikor feltett egy kérdést, és csak néztem azokat a tökéletes szemeket, a szájat, az egész arcot... szinte csak az ébresztett fel, hogy valamit mondanom kellene. - Miért ne? - bukott ki belőlem ennyi a "miért ide jöttél?" című kérdés hallatán, és megrántottam a vállamat. - Jobb ott, ahol nem vagy ott, Dorothy. És nem azért, mert... nem szeretlek. Hanem mert... az életednek teljesnek kell lennie nélkülem. És az őrültségeim nélkül. Én nem vagyok egy kezelhető beteg! - ébredt fel a hangom dühösen. Hiszen tudom, miből szerzett diplomát. De engem soha... ismétlem, soha nem lenne képes a célomtól eltántorítani. - Szóval ha azért jöttél, hogy az agyamat helyrebillentsd, már tudod, hol az ajtó - nyeltem egyet, ekkor már némileg higgadtan szólalva meg, és elfordítottam a tekintetemet.
Words: rövid :/ Music: another love Notes: ♥
Mély levegő, Dorothy, most nem zuhanhatsz össze! Bele kell nézned a szemébe, határozottan kell viselkedned, muszáj neki elmondanod, hogy mégis mit akarsz, és mit keresel itt. Nem hátrálhatsz meg… de mégis miért nem? Ő is megtette, amikor eltűnt, mert szerinte így volt a jobb. Akkor én miért futok utána? Kezdem azt hinni magamról, hogy mazochista vagyok, ám abban is biztos voltam, hogy ez a tulajdonság kéz a kézben jár azzal az érzelemmel, amit csak úgy hívnak, hogy szerelem. És éppen ettől nem tudtam szabadulni, ezzel pedig választ kaptam az összes kérdésemre. Mindent azért teszek, mert szeretem őt. Össze kellett szorítanom az ajkaimat a hangneme hallatán. Hozzászoktam már, hogy néhanapján így beszélt, mégis utáltam ezt a flegma stílust. A hideg borsózott a hátamon a szavaitól, a mellkasom szorítani kezdett és ismételten a mély levegő-technikát kellett alkalmaznom. Arra jutottam, hogy inkább nem reagálok a kijelentésére, mert 1. nem tudtam mit mondani, 2. ha tudtam volna se jöttem volna ki jól a helyzetből, mert lekezelésben ő mindig is jobb volt, mint én. Egyszer megpróbáltam vele harcba szállni ezen a fronton és csúfos vereség lett a vége, azóta inkább csírájában elfojtok minden ilyen kísérletet. Volt egy harmadik ok is, mégpedig az, hogy tudtam, nem gondolja komolyan, amit mond. Valószínűleg csak rossz napja van, és ezért beszél így. Úgyis elmúlik, mindössze várnom kell egy kicsit, abban viszont világbajnoknak számítottam. Még időm sem volt türelmetlenkedni. Beinvitált. Hiába erre vártam, kissé bizonytalanul léptem át a küszöböt és a fülem mögé tűrtem barna hajam egyik kósza hajtincsét, miközben ellépdeltem mellette. Felemelve a fejem gyors terepszemlét tartottam: kanapé, asztal, fotel, tévé, székek és ki is fújt a berendezés. A tekintetem egy pillanatra megállapodott a hófehér szőnyegen, amit egy vörös folt tarkított, mellette pedig egy pohár hevert. Még ezt is kiejtette volna a kezéből a csengő hallatán? - Semmit sem hagytál magad után. - Jelentettem ki felé fordulva. Ezzel ő és én is tisztában voltunk. Se egy cím, egy postafiókszám, semmi az ég egy adta világon. Nem baj, bebizonyosodott, hogy a tökéletes nullából is képes vagyok gazdálkodni. Nyomozónak kellene mennem. - Nem volt egyszerű megtalálni téged. - A kezembe vettem a poharat, amit felém nyújtott, de se inni, se enni nem volt kedvem, hirtelen még a beszédtől is undorodnom kellett, mivel nem találtam a megfelelő szavakat. - Sikerült és számomra ez a lényeg. - Motyogtam halkan. - Az már más, hogy téged nem nagyon hat meg. - Keserű félmosoly csúszott az ajkaimra. Az igazat megvallva eme grimasz ellenére felhőtlenül boldog voltam, hogy újra láthatom. Hónapok teltek el az utolsó találkozásunk óta és bár nincs az az isten, aki ki tudná törölni az arcát és őt magát a fejemből, nekem az emléke nem volt elég. Ő kellett, teljes valójában. Azt akartam, hogy ismét mellettem legyen és ő is igényt tartson arra, hogy vele legyek, valamint elfelejtse azt az emeletes baromságot, hogy ő nem olyasvalaki, akire nekem szükségem van. Téved, mert nekem csakis rá van szükségem. - Mit csinálsz itt? Miért ide jöttél? - Kérdeztem a szemeibe nézve. Ettől a pillanattól kezdve nem terveztem elengedni a tekintetét, történjen akármi is. Úgy tartják, hogy a szem a lélek tükre és én pontosan tudni szerettem volna, hogy mi játszódik le benne, amikor hozzám beszél. - Sokáig kerestelek… nem gondoltam volna, hogy pont egy kisvárosba költözöl. - Vallottam be zavartan. Imádkoztam azért, hogy az elkövetkezendő szavaival ne lökjön el ismét teljesen magától, mert akkor még nehezebb lesz a helyzetem. Problémásabb lenne a helyzet... kit érdekel? Csak hagy legyek itt vele!
Nem éreztem azt, hogy én jól kijöhetek ebből a helyzetből. Hiszen itt van Ő... aki mindent felkavar bennem. Mint egy hurrikán, egy meteorbecsapódás... belém hatol, nagy űrt hagy... sokkal nagyobb a seb, ami marad, mint az, amel csapódik... és csapódik... és csapódik. Ki az a hülye, aki még ehhez hasonlóképpen vélekedik a szerelemről? Ritka szar érzés, bár Dorothy az én... másik felem... bizonyos értelemben. Bár nagyon sok felem van, ha azt nézzük, hogy van egy bolond, van egy néha józan, és van egy, amiről még nem tudtam eldönteni, hogy mi is a valódi célja. Az biztos, hogy szeret gyötörni mindenféle személyiségem... de általában akkor vagyok a legsebezhetőbb, mikor félig józan állapotban van az agyam. Nem vagyok alkoholista, de én anélkül is tudok lenni "nem józan". Érti ezt valaki? Mert én jobban nem fogom magyarázgatni, hogy mi a fészkes fene van.
- Menj el, jó? - szakadt el a fejem az ajtótól, és nehezen kinyitódtak a szemeim, így nézve rá. - Feleslegesen jöttél. Láttál, végignézhetsz rajtam, aztán viszlát! - vált udvariatlanná a hangom, hiszen kezdtem indulatos lenni. Ismerte ezt az énemet is. Tudta, hogy jobb, ha nem húz fel senki. Igaz, őt soha nem lennék képes bántani, és ezzel is tisztában van. Nagyon jól tudja a kis bestia... és gyakorta ki is használja. Az egyetlen nő... aki képes rá. Na, nem azt mondom, hogy nem volt előtte senki az életemben, de egyik sem szerelem volt. Egyéjszakás kis akármik, amikre még emlékezni is felesleges. - Gyere be - sóhajtottam fel aztán, és kitártam előtte az ajtót. Na nem. Ezt se én mondtam. De akkor ki? Ez megint túl bonyolult lélekfejtegetés lenne, a lényeg, hogy az én számon jött ki ez a hang. Ejjj, de pofán csapnám magam ilyenkor! - Egyáltalán hogyan találtál meg? Nem hiszem, hogy... túl sok jegyzetet hagytam volna, merre is jövök tovább - nyeltem egyet határozottan, és próbáltam nem úgy nézni rá, hogy éppen most meg akarjam fojtani. Áh, de nem tudnám... ezt már mondtam... vagy gondoltam. Őrült vagyok. Az ilyen eszmefuttatásom bizonyítja. Ha egyszer kivizsgálnának, valószínűleg valami tátongó lyukat találnának az agyam helyén. Vagy mégsem...! Hiszen nem hülye vagyok, hanem őrült! Egy rafinált elme... egy makulátlan elme, melynek tombolnia, csillognia, ragyognia kell! Műveket kiadni az ujjaim közül... és nekem ezek a művek azok a vámpírok, akik nem élve hagyják el a pincémet... lassan oda is látogatót kellene tennem. Dory felé fordultam ismét, egy üveg bort hozva neki, meg egy poharat, észre sem véve, hogy az előbbi kortyolgatnivalóm most ott hever a nappali közepén, és a fehér szőnyeget vörös nedű festette át.
Nehéz úgy élni, hogy egyszer csak rádöbbensz arra, hogy tulajdonképpen elvesztetted azt, aki jobbá tette az életedet. Legyen egy háziállat, egy barát, egy családtag… vagy akár egy szerelem. Egy ember, aki számított neked és aki jobb esetben ugyanolyan érzelmekkel telve gondolt rád a nap minden egyes percében, ahogy te rá. Ismerős? Jöhetnének a már megszokott közhelyek, miszerint a szív hevesebben vár, a pupillák kitágulnak, a légzés felgyorsul és az agynak egyes zegzugai bezárulnak, hogy véletlenül se tudj gondolni semmi rosszra, csakis a kiszemeltre összepontosítson. A baj mindössze annyi, hogy ezek közül nincs olyan, amelyik ne lenne igaz. Én is éreztem már így, de fiatal lány lévén egyáltalán nem meglepő, hogy szerelembe estem. Az sokkal inkább, hogy kibe, hogyan és miért. Bizonytalanul léptem be a hotel ajtaján. Halálbiztos voltam abban, hogy itt meg fogom találni Őt, elvégre még sohasem járt a városban, az a legkézenfekvőbb, hogyha egy hotelbe költözik. Egyre az járt a fejemben, hogy látnom kell… tudni, mi van vele, hosszú percekig figyelni az arcát, a szemeit, kitalálni, hogy mi jár a fejében… ennyit akartam, semmi mást. Nagy kérés? Nem hiszem. Tartozott nekem ennyivel, miután mindenféle különösebb indok nélkül elhagyott. Mintha azzal jót tett volna nekem, hogy kilépett a kapcsolatunkból. Azt mondta, hogy nem akar rosszat, meg akar védeni magától és a jelenlétemben nem tud összpontosítani… mégis mire? Szerettem volna, ha elárulja, ha teljesen megbízik bennem, de nem nyitotta ki előttem a lehetőségek tárházát vagy adta meg a választás kiváltságát. Bele kellett törődnöm, hogy ennyi volt, nincs tovább. Éldegélhettem tovább a szerelmemmel, dédelgethettem, mint egy kismacskát, ettől függetlenül Nate nem jött vissza hozzám… egyedül hagyott, pedig én kész lettem volna bármit megtenni érte. Mindent elviseltem volna, egyáltalán nem érdekelt, hogy mit tesz. Ezt hívják feltétel nélküli szeretetnek. Az ő szótárában minden bizonnyal nem sok jelentéssel bír ez a szókapcsolat. Igazam lett, a portás készségesen elárulta a szobaszámot, én pedig egy udvarias mosoly elejtése utána lift felé vettem az irányt. Ötödik emelet, ami körülbelül tizenöt másodpercet jelent, plusz még tízet, míg végigsétálok a folyosón. Ha hozzáveszem azt a két-három percet, amit a számat harapdálva fogok eltölteni az ajtó előtt, akkor elég időm maradt arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Mégsem! Már a szőnyeggel borított folyosón voltam és semmi... egyetlen ép indok sem jutott eszembe, mindössze a szívem dobolását hallottam a fülemben. Túlságosan ideges voltam, de ismét kiesett egy kis idő, mert már az ajtó előtt álldogáltam. Felemeltem a kezem, aztán az önkéntelenül hullott vissza magam mellé. Ismét próbálkoztam, ám ugyanez történt, mintha a tudatalattim nem nagyon akarná végrehajtani ezt a cselekedetet. Nem lehetek ennyire nyuszi! Végül bekopogtam. Nem durván, csak finoman, viszont hallhatóan. Egyik lábamról a másikra helyeztem a testsúlyomat, az ajkaimat rágcsáltam és a padlót fixíroztam, amikor meghallottam a hangját. Hatalmas dobbanás a mellkasomban, felfogni sem volt időm a szavai értelmét, hiszen nyílott az ajtó. Rá emeltem a tekintetemet és elmosolyodtam. Nem tehettem semmi mást, ösztönösen jött belőlem. - Szia, Nate. - Köszörültem meg a kiszáradt torkomat. Mit mondhatnék? Tökéletesen elég volt látnom, hogy a fejét az ajtófélfának dönti, mintha tudomást sem akarna venni arról, hogy itt vagyok. Mintha ki akarni űzni az épületből, legalábbis az elméjéből biztosan. - Csak azért jöttem, mert… - Elakadt a hangom. - Látni akartalak. - Rögtöna lényegre tértem és apró sóhaj hagyta el a számat. Ne csináld ezt, kérlek! Nézz rám! Most, azonnal! - Butaság, ugye? - Megcsóváltam a fejem és hátráltam egy lépést a küszöbtől. Miért jöttem ide?
Shakespeare mondta egyszer, hogy a szerelmet nem a szemmel, hanem az elménkkel látjuk. Néhanapján azonban nem árt megtörölni a szemüvegünket, és vetni még egy pillantást. Hogy mire? Ez már egy filozófiai kérdés. Én meg azokban nem vagyok jó. Úgy ahogy van, bonyolult személyiség vagyok, nem fér meg a fejemben egy másik fél csomó értetlen gondolata. Én már ott elakadok, hogy nem értem a Romeó és Júlia mondanivalóját. Persze talán azért, mert nem vagyok egy érzelmes, szerelmes alkat. Vagy... mégis...?! Nem. Annak vége. Dorothy... édes Dorothy... annyira fáj... elmartalak... mondtam mindent, csak hogy ne szeress tovább... hogy ÉN NE szeresselek tovább... mert nem fér el bennem még egy ilyen erős, határozott érzelem... mindig, mikor velem voltál, csak azon járt az agyam, mikor, mégis mikor tegyem a dolgomat, ha állandóan csak veled lennék...? És mikor végre elszabadultam tőled, azt kívántam, bár lennél ott mellettem, hogy egészben tarts... de nem lehet. A szívem egy jéggé fagyott életjel. Nem érzem, hogy dobogna. Nem érzem, hogy bármit is üzenne. - Véget kellett vetnem ennek, ugye megérted? - kérdeztem, de nem tőle. Csak a tükör előtt álltam, és arra vártam, hogy az szóljön vissza nekem. Mondja meg, hogy jól cselekedtem. Hogy jól tettem, amikor azt mondtam, legyen vége, hagy szabaduljak! Ennek már több hónapja. Azóta nem hallottam róla semmit. De az illat... az a kesernyés virágillat... a haja illata... mi szétterül a párnán... bekúszik az ujjaim közé... meghúzom, hogy magamhoz vonjam egy szenvedélyes csókra, melyet nem adhat más neki, csak én... mert egyedül az enyém az a test... az a szív... az ő szíve az én szívem... mert nekem nincs sajátom...
"Szól a zene. A vacsora illata betölti a szobát. Az illat olyan finom, olyan sokat ígér. Olyan, melyet anyám sem készített nekem soha. De hát ha készített volna sem emlékezhetnék. És ott van ő. Abban az egyszerű ruhában, mely még egyszerű mivolta ellenére is olyan tökéletesen kiemeli tökéletes nőiességét. Azokat a formákat... melyeket imádok a kezem alatt tudni. Simogatni a porcikáit, végigcsókolni nyaka finom, és forró bőrét. Mosolya beleolvad a szívembe, ami dobog... ekkor még dobog. Ezer és ezer ígérete van ennek a tökéletes pillanatnak, ennek az estének. Finom bor, az étel mennyei... már csak azért is, mert ő készítette el nekem. - Táncolj velem! - jött ki belőlem a felszólítás, de nem durván, nem keményen... csupán enyhe követeléssel, gyenge kérleléssel... hogy öleljen át, legyen itt velem ma... de előtte ő egy kecses mozdulattal a lejátszóhoz lépett, és zenét indított... utána tűnt el karjaim között... és teste együtt mozgott az enyémmel... mint egy valódi álom... valóra vált... mese... "
Hirtelen jövő kopogás zaja miatt pattant ki a szemem, és meglepetten emeltem fel a fejem, hogy oda pillantsak. - Nem vagyok itt... nem vagyok itt senkinek - súgtam egészen halkan, elgyötört pillantással, mely az emlékezés miatt jött ki rajtam. Nem szerettem ilyen lenni, ezért sem merengek ilyen sokat a múlton. Újabb kopogás... a pohár, melyet a kezemben tartottam, a benne lévő vörösborral egy az egyben a padlóra zuttyan. Mit sem törődöm vele, mert nem érdekel. Az ajtó vonzza a tekintetemet, mert valami mágnes módjára vonzz... úgy, mintha hozzá lennék ragasztva. A kilincsre tévednek ujjaim, majd hirtelen felnyitottam azt... ettől féltem... - Dorothy... - bukott ki belőlem hirtelen, és lehunytam a szemeimet. Inkább összeszorítottam, és homlokomat az ajtófélfának döntöttam. - Mit csinálsz te itt? - kérdeztem lemondóan. Ha ő itt van, az egyet jelent... megint azon lesz, hogy előhozza belőlem az érzéseimet.
Kezdőlap
Tárgy: Re: 572-es szoba; Nathaniel Baltimore szálláshelye 
