- Azért, mert mindezek ellenére kedvellek! Olyan vagy, mint én! - mosolyodom el, majd hagyom, hogy homlokának érintése megnyugtasson. Elcseszett percek ezek, melyeket együtt töltöttünk, és komolyan mondom, bárcsak nem kellene ezt tenni. Könnyeim arcomat áztatják, úgy hajolok hozzá. Finoman csókolom száját, azonban tudom, hogy ez nem tarthat örökké! El kell felejtenem ezt az egészet, és azt is, hogy kettőnk között mennyi minden működhetne. Nagy sóhajjal simítok végig a tarkóján, mikor fejét a vállamra fekteti, majd nem válaszolok, csak bólogatok, mikor az idomárságról beszél. Én megszelídíteném, vagy legalább is megpróbálnám! Bár ahhoz nem ártana tudni, hogy tulajdonképpen mi is történt abban a zárkában, hogy mik azok amiken már ketten keresztül mentünk. Mikor azt mondja, fontos vagyok neki, felnézek, egyenesen a szemébe. Mondanám, hogy tudom, hogy ő is pontosan ugyanolyan fontos nekem, azonban a szavak egyszerűen nem jönnek ki belőlem. Ajkam immár örökre elnémul, szemébe nézek és tudom, eljött a pillanat, mikor meg kell válnom mindenféle emlékképtől, illatától, az érzésektől. Könnyeim lassan elapadnak, én pedig egy pillanattal később már egy egészen másik helyen találom magam.
Mosolyogva állok a nappali közepén és nézem az előttem ténykedő fiút. Nem olyan régen ismerkedtünk meg, én pedig őszintén, megsajnáltam. Tök egyedül van, és én pont úgy felkaroltam, mint egy kóbor kiscicát. Nem volt társasága, nem voltak barátai, én pedig nyitott voltam egy új kapcsolatra, egy új barátságra. Kaptam tőle egy képregényt, melyet már oly régóta keresek, és hát ez volt az, ami meghozta számomra az előléptetést Jeremynél, és talán a barátságunkat is. Egyébként újságíró és igazán belevaló fickó. Kávéztunk már együtt, és tényleg tök jó tanácsokat osztogat. A múltkor például halálfélelmem lett valami árnyéktól, és az ő kedvéért kezdtem el vasfű teát inni. Mondjuk Andreas is mondogatta már ezt, azonban furcsa volt, hogy egy olyan ember is ezt javasolja, aki elvileg nem tud a természetfeletti lények létezéséről. Mondjuk az is igaz, hogy ő azért javasolta, mert erősebbé teszi az immunrendszert és nyugtató hatása van. Mintha állandóan csak képzelődnék. Na ja… ezért a célzásért még leosztok egy sallert valamikor! Amúgy Soreznek hívják, és valami hihetetlen okból kifolyólag nem használja a keresztnevét. Pedig a Levantine szép név, teljesen odavagyok érte! Sőt ha hagyná csak úgy hívnám, de inkább nem feszegetem a láthatatlan húrokat. Épp elég lesz az, hogyha majd akkor szólok be neki így, mikor épp feldühít. Mert pont olyan mint én, ezt mondtam már? Ugyanolyan nagy az egója és nagy az arca! Tökéletes párost alkotunk. - Nem kell engem félteni, apuci! Tudok vigyázni magamra! – válaszolom vigyorogva, majd játékosan beleboxolok a vállába. Igazán remek ember, és aggódó. Csak ne legyen olyan apáskodó típus, mint Jeremy. Intek még egy utolsót, majd becsukom az ajtót magam mögött. Kaptam egy csomó képregényt az árverésre, úgyhogy a nap hátralévő részét immár otthon fogom tölteni egy kávéval a kezemben….
Mikor végre látom rajta, hogy jobban lett, majd hirtelen felül, megdöbbenek. Milyen erős... még ki sem heverte az egészet, de már felül, és az élet is visszaköltözött belé. Talán fogalma sincs róla, hogy mekkora erő lakozik benne. Furcsa... nagyon különös. Ám a leginkább mégis csak az döbbent meg, hogy kedves velem... közel jön hozzám, megérint... azok után amit vele műveltem. Meghatódom, ám ezt nem fejtem ki könnyekben, így is elég szánalmasan festhetek már. Az biztos, hogy ezt se akarom senkinek az orrára kötni.. lehetőleg soha. Megütközve nézek rá. - Miért? - kérdezem halkan. - Miért akarsz tudni rólam? Hisze Te is látod, hogy milyen vagyok. - hajolok hozzá ismét, s hajába túrva magamhoz húzom, hogy homlokomat az övéhez érinthessem ismét. Szükségem van a közelségére. Szükségem van rá, hogy érezzem... - Rendben.... - mondom végül csöndesen. - Megígérem... megígérem neked Susan Zehenberg... akit a zárkából ismerek... akire a Bergi nevet ragasztottam, aki úgy a szemembe nézett, ahogy csak egy idomár tud a tigrisébe... ostoba... ostoba tigris... A vesztembe rohanok. Mégiscsak visszakoznék, de magához húz még jobban, és megcsókol. Nyomban ellágyulok. Vissza csókolok, ám közben össze kell szorítanom a szemem, hogy egy könnyet se ejtsek többé. Ismét megremeg bennem valami, de ugyanekkor a vadállat is életre kel. Elhúzódom tőle, s pár másodpercig csak a fejemet támasztom a vállán mélyeket lélegezve. Érzem a haja illatát... vajon fogom még valaha így érezni? Lassan ismét a szemébe nézek és megcirógatom az arcát. - Tudd... hogy mennyire fontos vagy nekem... Ez az utolsó amit kiejtek a számon. Nem hagyok neki lehetőséget a válaszra. Eltörlök mindent...
Susan felöltözve áll az ajtóban. Se vér, se seb. Még csak egy heg sem. Mosolyog. Szívszaggatóan gyönyörűen mosolyog és nevet. Kezében a képregényem. Örül nekem... nekem akit a képregény boltban ismert meg. Egyszerre nyúltunk az utolsó Igazság Ligája után. Ő egy vevőnek kereste, én pedig a gyűjteményembe. Nekem adta. Cserébe elmondtam neki, hogy a közeli hotelban lakom, és segítek neki a képregény problémában. Megvártam zárás után. Zavart voltam, és elmondtam neki nem nagyon ismerek itt senkit... ő nevetett, és meghívtam egy kávéra. Jól éreztük magunkat, aztán haza ment. Felkeresett itt, és odaadtam a képregényt. Behívtam egy italra, ittunk egy whiskeyt, és remekül elbeszélgettünk. Elmondtam neki, hogy kezdő újságíró vagyok, és házat akarok venni a városban. Felajánlotta, hogy segít keresni egyet. Telefonszámot cseréltünk, és megígérte, hogy felhív. Most pedig épp menni készül, és haza felé menet megijed egy árnyéktól, aminek következtében elhatározza, hogy vasfüves teát fog inni. De jól fogja magát érezni, és nem fog emlékezni semmire, ami eddig velünk történt. Levantine leszek, aki utálja a keresztnevét, így csak Soreznek fog hívni. Megismerkedtünk, és talán barátok is leszünk valamikor. Ennyi az egész. Csak egy ember vagyok a sok közül. - Örülök, hogy eljöttél. - játszok meg egy mosolyt. - Vigyázz hazafelé! Aztán várom, hogy hívj. Senkit nem ismerek, így felkarol. Mert ő ilyen. Mert ő nagyon jó. Számtalanszor el is mondtam neki... hogy tudja. Ő jó ember. Aztán elmegy, én becsukom az ajtót, és elkomorodva vetem neki a hátam. Összegörnyedek, és kezeimbe temetem az arcom. Hogy mibe vágtál bele Sorez? Arról fogalmad sincsen...
- Nem tudom… feltehettél volna, egy kétértelmű kérdést.. – mondom ötletelve, majd továbbra is őt bámulom. Ujjaimat végigfuttatom arcán, hajába túrok, ahogy közel hajol hozzám. Annyira szép szeme van, olyan lélektükrökkel, mely nem egy gyilkos szeme. Már-már közelebb húzom magamhoz, tényleg nem sokon múlik, csak talán az életemen. Szívesen vonnám a nyakamhoz, megölelném, testének melegét keresném, de ahhoz minden erőmet fel kellene használnom, és azt nem akarom, hisz ki tudja, mennyi van még, és talán utána nem is bírná visszafogni magát. Ujjammal szorgosan törölgetem a könnyeit, ahogy ott ül mellettem és sír. Soha nem láttam még férfit sírni, és őszintén, soha nem is akarok többé. Van valami mélységesen megindító abban, mikor egy férfi szenved. Mivel ők az erősebb nem képviselői, és mivel nem túl sűrűn teszik ezt, általában a bánat már ilyenkor olyan fokú, mely mások szemébe is könnyeket csal. Ezt teszi velem is. Patakokban kezdenek folyni az átlátszó cseppek a szememből, és nem tudom abbahagyni. Mikor arról beszél, hogy mit tett, hogy már találkoztunk, elszakad bennem valami, és hangosan felzokogok. Sajnálom magamat, ezt az egész kibaszott helyzetet, azt, hogy így alakult az este. Sajnálom, hogy elhagytak a szüleim, hogy csak egy kolonc vagyok mások nyakán, hogy nem tudok segíteni úgy, ahogy én akarok soha senkinek, hogy nem vagyok erősebb. Sajnálom, hogy egyszerűen képtelen vagyok magam máshogy megvédeni, csak a nagy számmal, és a futással. Sajnálom, hogy nagy átlagban nem én vagyok az a lány, akit mindennél jobban szeretnek, és sajnálom ezt az egész életet. De leginkább Őt! Őt, mert nem tudhatom, csak érezhetem, hogy mennyi mindenen mehetett keresztül, mert akárhányszor a szemébe nézek, mérhetetlen szomorúságot látok jól palástolva. Sajnálom őt, mert évszázadok óta csak utazhat a világ több pontjára, és egyik helyen sincs otthona. Sajnálom, mert egyedül van, és a magány megöli az emberi érzéseket egy idő után… és azért is sajnálom, mert egyszerűen képtelen megszabadulni a démonjaitól. Miután kibőgtem magam, letörlöm egy hanyag mozdulattal a könnyeimet, majd a kezére hajolok. Elkap a mindennél nagyobb hányinger, én azonban küzdök az érzéssel. Iszok pár kortyot, majd kissé elhajolok, mert muszáj mély levegőt vennem. Ha nem ezt teszem, ugyanis nem bírom ki anélkül, hogy róka koma meg ne látogasson. Pár pillanatra becsukom a szemem, majd ismét kezére hajolok és inni kezdem a fémes ízű ragacsos nedvet. Undorító az íze, egyszerűen képtelen vagyok sokat fogyasztani belőle. Mikor megunom, hogy állandósuló rosszulléttel kell megbirkóznom, visszahanyatlok az ágyra. Érzem, ahogy a szívem egyre gyorsabban kezdi pumpálni testemben a vért, érzem ahogy a nyakamnál lévő izzás szűnni kezd, és már tudom, meggyógyultam. Felülök az ágyon, törökülésbe helyezkedem előtte. Vére, mint egy lavina úgy kering ereimben. Az érzés olyan, mintha egy gyermeket várnék, mely a kettőnk gyümölcse. Azonban ez mégis más, hiszen itt csak a vérünk keveredett, mégis valamiért most olyan jó, és kellemes érzés. Hamar előtte termek, közel kúszom hozzá, és mikor azt mondja, mindent kitöröl az emlékeimből mélyen a szemébe nézek. - Akarom, hogy megtedd, de úgy, hogy Rád emlékezni akarok! Tudni akarom a neved, Levantine, hogy te vagy az a hozzám hasonló srác, a képregényeivel! Csak ezt nem akarom tudni, ezt a véres végkimenetelt… változtass a dolgokon, nem így akarok rád emlékezni! És ha egyszer kiderülne valami… akkor mondd el nekem, hogy ezt én kértem! Megteszed? Megígéred? – nézek rá kétségbeesetten, majd az esetleges tiltakozásával sem törődve kezeim közé fogom arcát és megcsókolom. Lágy csókot lehelek ajkaira, finoman birtokba veszem száját és közben sírni kezdek. Hiszen ez a búcsúzás csókja, és soha nem fogok emlékezni többé arra, hogy mi is történt velünk. Elfelejtem a fájdalmát, ezt az együtt töltött délutánt és azt, hogy történt közöttünk valami. Én pedig gyászolok. Gyászolom a férfit, akit szeretnék…. a férfit, aki vámpír…. a férfit aki elárult… a férfit, akit ezek ellenére is megkedveltem…
Teljesen kiakadok. Fejemben felzengenek a sikoltások, melyeket áldozataim hagytak maguk után, s ez emlékeztet rá, hogy miért is csinálom ezt az egészet. A gyilkolást és a vérivást. Mert ha nem teszem, ez lesz... ha szabadjára engedem a lelkiismeretem, az összes fájdalom a nyakamba zúdul, és azt nem lehet kibírni ép ésszel. Ám ahogy Susan rám néz, és ellágyul a tekintete, még inkább olyan, mintha a szívembe markolnának egy vaskézzel. Letörli a könnyeim, s összemaszatolja amúgy is vérmocskos arcom. Önkéntelenül is felszakad belőlem egy kétségbeesett a nevetés amiatt amit mond. Ilyen szex után... egyáltalán miért csináltam ezt az egészet? Mi értelme volt? Egy szörnyeteg vagy Sorez, egy vadállat! Az ember nevet sem érdemled meg! Ismét elkomorodok, és nem tudom abbahagyni a remegést. - Ez nem ilyen nyilvánvaló Susan! - fakadok ki. - Az emberek nem szoktak tudni a vámpírokról! Miből kellett volna gondolnom, hogy Te más vagy? Két tenyerem közé ragadom az arcát, és hozzá hajolok. - Sajnálom... sajnálom... Miért sajnálom? Nem kellene... nem sajnáltam senkit... soha. Kegyetlen vagyok, és élvezem a gyilkolást... élvezem kioltani az életeket, mert az ember áruló... az ember egy nyomorult féreg, egy alávaló faj, amely beszennyezi a Földet, és nem érdemel könyörületet! Gyűlölöm az embereket! Mind ugyanolyan, mind egyforma! Mind szépen néz rád, és kedvesen behízelgi magát, amíg a szívedig nem férkőzik, hogy belé szúrja a nyomorult karóját! Mint Anabell... és Jack és az egész Elsegood família, a nyomorult Katiebellel az élen! Elizabeth... ő volt egyedül tiszta, és jó, de ő sem kapott tőlem könyörületet... akkor most mégis miért görnyedek efelé a lány felé, és miért zúdítom rá több száz év fájdalmát? Miért zokogok olyan keservesen, ahogy még egy ember férfihoz sem méltó? Csak rázkódok a sírástól, s az apró sós cseppek rózsaszín barázdákat vájnak vörös vérrel szennyezett arcomon. Susan vérével szennyezett... és egyre erőtlenebb már... hagynom kéne meghalni... és elásni valahol, mint a többit, vagy ismét a torkának esni, hiszen annyira szeretném... a kispárnán átüt a vére. Nem tehetem... nem engedhetem el! Mi bajom van??? A szemébe nézek, és minden kiszakad belőlem amit hosszú ideje magamban tartottam! - Az vagyok, Susan! Már a városba és úgy léptem be, hogy a hátam mögött tudtam egy hullát! Játszottam egy lánnyal, csak, hogy bekebelezhessem, aztán ráuszítottam egy másikat, és megöltem a barátnőit! És élveztem! Ez vagyok én Susan! És szeretem! - ha lehet még jobban kiborulok. - A sitten találkoztam veled először, és megöltem a zsarukat! Én voltam! Én tettem! És jó volt... és Téged is... Téged is megakarlak ölni! Szét akarlak tépni, apró darabokra! Hogy ne maradjon belőled semmi... Elcsuklik a hangom, majd reszketve tépem fel a csuklómat. A szájába dugom, ha akarja ha nem, de végre engedelmesen inni kezdi a véremet. Elveszem a nyakáról a párnát, és látom, amint a seb lassan gyógyulni kezd... meg fog menekülni.. hála az égnek, meg fog menekülni. Nem bírja sokáig, elfordul tőlem. Nem is csodálom. Nem embernek való a vér. Nem hiába nem olyanok mint mi... visszazuhan a párnára, én pedig ismét két tenyerem közé fogom az arcát, majd összeszorított szemhéjakkal lecsókolom a vért az ajkairól. Homlokához érintem a homlokom, de még mindig nem nyitom ki a szemem. Nem vagyok képes a szemébe nézni. - Elfeledtetem veled ezt az egészet Sus... - suttogom. - Ígérem... elfelejted ezt az egészet, és engem is... eltűnök, és soha többé nem kellesz látnod... megígérem neked... megígérem...
Megszorítom a lábát, mire ő teljesen kiborul. Tudom, tudom, nem éppen azt teszem, amit normális ember tenne. Persze mindez lehet, csak azért van, mert tudok róluk, és arról hogy mik is ők. Tudom, hogy hogyan étkeznek, hogy mit csinálnak, hogy mire képesek. Hála Andreasnak, egészen testközelből szemlélhettem meg ezt a különös világot. Persze ez a tény, először nagyon furcsa volt, és teljesen nem az én elmémnek való. Nem bírtam feldolgozni, hónapokig pörögtem azon, hogy megértsem, hogyan is lehet az apám valójában több száz éves. Hát így… Mindig is tudtam, hogy őket nem a kaja, hanem a vér tartósítja, ráadásul nem is kicsit, de hát ezt így élőben látni… nos ilyennel még nem találkoztam. Itattam már meg Andreast vérrel, mikor majdnem kicsinálták, aludtam el gyermekként az ágya mellett, miközben ő merő egy vér volt. Nem, akkor épp nem más vére vetült ki a fehér ágyneműre, hanem a sajátja. Tudtam, hogy fel fog épülni, azonban mégis szorongással a szívemben és könnyekkel küszködve imádkoztam érte. Egy vámpírért! Azért hogy Isten ne vegye magához! Még ne! Hiszen az életemet mentette meg! És most egy másik vámpír pont azt próbálja elvenni. Egyszer kapunk, máskor adnunk kell, ez talán egy örök körforgás. Kicsit szédelgek, talán a vérveszteségtől. Olyan nehezen tudom nyitva tartani a szemem, és a szavak is nehezen érthetőek. Na meg hát én sem olyan pörgősen mondom ki, mit is gondolok. Bár ezek ellenére is meghat ami mellettem történik. Levantine zokogásban tör ki, én pedig akarva akaratlan is ellágyulok. Meghatódom azon, hogy mennyire sajnálja. Jó tudom, ez baromság, és hát az ember nem hatódik meg csak úgy, pláne nem akkor, mikor épp átharapták a torkát, de nah… én mégis megteszem. Kezem az arcára téved, lágyan, remegő ujjakkal érintem meg és törlöm le a könnyeit véremmel együtt az arcáról. - Nem fogok meghalni, még nem tehetem! Különben sem adom meg ezt az örömöt neked! Egy ilyen szex után nem lehetek halott! – próbálom viccelődni, mint mindig. Legalább a humorérzékem megmaradt, és legalább ezzel is palástolni tudom a bennem kavargó érzéseket. Ha lehetne elfutnék innen, nem emlékezve erre az egészre – természetesen a véres részekre. - Persze, hogy tudok! Nem kérdezted, még csak érintőlegesen sem! Honnan tudod, hogy reagáltam volna? Én nem te vagyok! Különbözünk, nem csak, mint férfi és nő, hanem mint … ember és ember! – az ember és ember kijelentés előtt egy pillanatnyi szünetet tartok, úgy mondom ki. Tudom, hogy nem érzi magát annak, igazából egyikük sem érzi magát annak. Én azonban annak látom őket, pont ugyanolyan sebezhetőknek, mint az embereket. Ők is meghalhatnak, csak ők kicsit másabb formában, mint mi. A lényeg úgyis ugyanaz, a nagy és üres feketeség, a semmi… - Tudom, cssss…. tudom… - suttogom elhalóan, majd erőtlenül a hajába túrok. Olyan hideg van itt és sötét.. vagy csak az én szemeim csukódtak le? Álmos is vagyok, és nem akarok mást, csak hogy betakarjon egy nagy meleg takaróval és hogy aludhassak egy kiadósat…. - Egy gyilkos nem így beszél, nem ilyen kétségbeesetten! Egy gyilkos könyörtelen, és nem próbálja megmenteni valaki életét… én olyan álmos vagyok… - suttogom majd egyre lassabban pislogok. Talán ez tényleg a vég? Talán egy jó kis elvérzés fog a pokolba küldeni? Talán tényleg csak egy csepp vérre van szükségem? Ismét feltépi a csuklóját, majd a vöröslő áradatot az arcomba dugja. Kissé fáradtan hajolok rá a sebre, igazából azt sem tudom mit csinálok. Ajkam megérinti a vörös sugarat, majd nyelvemmel végigszántok bőrén. Soha nem csináltam ilyesmit, tehát nem kevés undorral kezdek hozzá. Az első korty majdnem visszajön. Sós és fémes, és igazából undorítóan nyálkás. Más valaki vére nem arra való, hogy megigyuk. Mindenkié ott van jó helyen, ahol van, a testében. A gyomrom kavarogni kezd, és tényleg nem sok híja, hogy nem dobom ki a taccsot. Egy pillanatra elveszem a fejem, lélegzek párat, majd miután leküzdöttem az előtörő rosszullétet beleadok mindent és inni kezdek. Nem iszok túl sokat, csak pár kortyot. Egyszerűen képtelen vagyok arra, hogy többet magamba tukmáljak. Eltolom a karját, majd fejem visszahanyatlik a párnára. - Köszönöm, de ennél többet nem vagyok képes meginni….
- Miért Anabell? Miért??? - Megtámadtál Levantine... - Tudod, hogy nem akartam... sosem akarnám... sosem tudnám... könyörgöm... - De megtetted! Egy pillanatra magával ragadnak az emlékek, ahogy távolról nézem az ágyon fekvő lányt. Néhány másodpercre, ahogy a vér kifolyik a testére, mintha szőke tincseit is vörösnek látnám... aztán észbe kapok. Mellette termek, és a nyakára szorítom a kispárnát. Könyörögni kezdek, mint egy ostoba kisdiák. Könnybe lábad a szemem... hallom a fejemben Anabell sikolyát... Ne! Nem lehet, hogy elveszítsem! Nem lehet, hogy így elcsesszem megint! Feltépem az ereimet, és felé nyújtom, hogy igyon belőle. A bocsánatáért esedezem, de ő elfordul. Nem kell neki a vérem. - Hát nem érted? Nem halhatsz meg! - fakadok ki, és immáron teljesen hatalmába kerít a késégbeesés. - Innod kell a véremből, az meggyógyít! Bergi kérlek! Nem értem... aztán megszorít. Nem úgy viselkedik mint aki meg van rémülve inkább... mint aki... - Te... tudsz rólunk? - döbbenek meg. - Te tudsz a... - nem tudom kimondani vámpír szót, csak megrázom a fejem. Lehetetlen. - Mit mondtam volna? Hogy azóta vágyom rád, hogy megláttalak? Hogy megőrülök érted, de bocs, egy vámpír vagyok? Mit tettél volna? - kiáltok rá kétségbeesetten. - A nyakamba ugrasz? Azt sem... tudom ki vagy! Csak azt tudom, hogy akarlak! És nem akartalak bántani, nem akartam Bergi, hidd el kérlek! - ragadom két kezem közé az arcát és a szemébe nézek. Sírok... jesszusom, ez csöppet sem férfias. Hánynom kell magamtól. - Mert az vagyok Susan... - suttogom neki. - Egy démon... egy szörnyeteg... - még sosem mondtam ezt senkinek. Sőt még magamnak sem. Főleg ne zokogva, mint valami idióta. - Gyilkos vagyok! Egy istenverte gyilkos, nem érdemlem meg, hogy éljek... de Te igen! Úgyhogy ha nem iszol a véremből, esküszöm, lenyomom a torkodon! - kapkodok levegő után. Remeg a hangom is és egész testemben remegek. Ismét magamhoz veszem a kezem, majd újból felszakítom a csuklómat, ami időközben begyógyult, s Susan ha akarja, ha nem, akkor is inni fog a véremből!
Fogai húsomba marnak, én pedig néma sikollyal kommentálom ezt a magán produkciót. Szemeim óriásira nyílnak, némaság költözik belém. Nem teszek semmit, egyszerűen csak hagyom, hogy minden megtörténjen, és reménykedem abban, hogy minél hamarabb véget ér. Soha nem gondoltam volna, hogy egy ilyen incidensnek leszek kitéve. Mondjuk az emberek nagy része nem számít rá, mert nem mazochista. Én sem vagyok az, talán pont ezért nem szeretem a véres, és fájdalmas szexet. A szex legyen vad, néha kicsit kemény, de ne ilyen formában. Ez valahogy nem az igazi. Könnyek csorognak végig az arcomon, már akkor is, mikor felocsúdom és ütni kezdem. Nem vagyok túl kedves, épp csak a szemét nem kezdem el kikaparni üregéből, de hát meg kell hagyni ő sem túl finom velem. Én ezt nem akartam, ezt az egészet nem akartam! Eddig csak úgy gondoltam egy kellemes délutánban volt részem, hogy végre megismertem egy nem tökéletes – de legalább – férfit, erre tessék! A tökéletestől mondjuk teljesen távol áll, de hogy ennyire?! Soha nem akartam magamnak vámpír barátot. Valahogy nem vonzott ez a közeg, még akkor sem, mikor tudtam, hogy mennyire fantasztikusak tudnak lenni, és mennyire csodálatosak. Hiszen azok, egészen addig, amíg engem nem próbálnak élelemnek tekinteni. És ő most igencsak a véremet szívja. Ahogy kissé jobban ráharap a torkomra önkéntelenül is megemelkedik a testem. Kezemmel immár nem verem tovább, egyszerűen csak szabadulni akarok, túlesni ezen az egészen, azt akarom, hogy csináljon valamit, hagy ájuljak el végre, és hagy menjek a pokolba! Hisz ezután úgyis ez lesz… Még egy pillanatig meredek magam elé, még egy másodpercre az arcába nézek, még egy percig keserves tekintettel nézem íriszeit, és kék szememből semmit nem olvashat ki a félelmen és a csalódottságon kívül.
Hihetetlen sebességgel repül le rólam, olyan gyorsan, hogy követni sem bírom. Teste a mögöttünk lévő tükrös szekrénynek csapódik. Ha most valaki hátulról látná a jelenetet, azt hihetné, én voltam olyan erős, hogy csak úgy nekilöktem egy férfit ennek a szekrénynek. pedig ő most önszántából tette ezt. Igen, tegye csak! Fájjon csak neki! Én nem érdemeltem meg, ő azonban megérdemli azért, amiért elárult! Pedig én soha nem tettem volna ilyet! Soha a világon, még akkor sem, ha a felállás fordított lett volna! Kezével letörli arcáról a véremet, vöröslő festékemet teljesen szétmaszatolja az arcán, én pedig csak fekszem az ágyon, mint egy baba. Kezem a testem mellett hanyagul, épp csak a szememmel nem a plafont bámulom, hanem őt! És mindezt úgy, hogy nagyon reménykedem abban, hogy tekintetem fájdalmas tüze mindörökre a retinájára, az emlékeibe ég, kitörölhetetlenül. Hiszen akarom, hogy emlékezzen erre az éjszakára, arra, hogy mennyire megbántott, hogy tudja, árulást követett el valaki ellen, aki ellen nem kellett volna! És hát ezzel a képpel magamat is egy apró kis pecséttel illetem. Lelkem apró darabkáját, emlékeim foszlányát immár egy kis dobozba zárom elmém belsejébe, hogy tudjam, soha senkiben sem bízhatok meg többé, hogy inkább a magány, mint hogy megbántsanak és tiporjanak rajtam egyet! Mellettem terem, én pedig nem igazán értem miért. A könnyek még inkább elindulnak, pláne, mikor meghallom a hangját. Mi a faszért kellett ezt tennie? Ha őszinte lett volna, akkor… akkor talán lehettem volna nyitottabb, megfűszerezhettem volna az együttlétünket! Megtettem volna, ha kéri, ha akarja, azonban ő nem kérte, csak elvette! Ez pedig bűn, a birtoklás iránti vágy bűne!! Ezért Andreas megölné! Mikor a nyakamhoz szorítja a párnát szememet összeszorítom. Fáj az a rohadt seb, és olyan kábának érzem magam. Kezem megmozdul végre, majd ujjaimmal átkulcsolom a csuklóját, már amennyi részt átérek belőle. Lágyan simítok végig kezén, majd mikor feltépi húsát és elém teszi, elfordítom a fejem. - Nem óhajtom a véredet… - suttogom elhalóan. - Legalább is addig nem, amíg nem válaszolsz! – nézek immár a szemébe, és szorítom meg kezemmel a lábát. - Miért nem árultad el, hogy mi vagy? Miért nem kérted? Miért nem voltál őszinte? – kérdezem, majd szememből ismét könnyek kezdenek csurogni. - Ha őszinte lennél, nem kellene magad szörnyetegnek érezned! De így, csak hazudsz, és a hazugság démont csinál belőled, olyan démont, akit rengetegen megvetnek… de a megvetés leginkább az ember önmagára vonatkozik… - dadogom és várom a válaszát. Ha megadja, komolyan, megfontolom, hogy iszok e belőle. Hisz az úgyis olyan romantikus..
Nem tudtam visszafogni magam. Azt hittem végre sikerülhet, azt hittem csinálhatom azt amit akarok, és Susant igazán akartam. Bergi kellett nekem, a sittről a vagány csaj, a nagypofájú spiné, aki első perctől fogva megigézett, ahogy é szoktam az embereket, és megmagyarázhatatlan dolgokat művelt bennem, megszelídítette a vadállatot... de úgy tűnik mégsem. Annyira vágytam rá, és megkaptam. De indvégig küzdöttem önmagammal, s a szörnyeteg dühöngött bennem, amiért visszafogtam. Még sikerült úgy ahogy kordában tartanom, amíg meg nem éreztem a vérének ízét az ajkamon. Akkor pedig minden elszabadult. Nem voltam már önmagam, és nem tudtam mit teszek. Józanul sosem akartam volna... hisz é csak eszeveszetten kívántam a testét, s bár a vérét is... nem tudtam volna megtenni... mégis megtettem. Most. Ebben a pillanatban. Szemem elsötétül, fogaim túlnőnek az ajkaimon, és önkéntelenül cselekedve a torkának ugrok, mint egy vadállat. Nem sikolt, én pedig belemélyesztem agyaraimat, és magamhoz veszem a vérét... isteni... édes... mézes.... és... de miért hagyja magát? Mintha hallani vélné a gondolataimat, ebben a pillanatban máris nekem esik és csapkodni kezd. Megragadja a fejem, és próbál elhúzni magától, de én jóval erősebb vagyok nála... ekkor érzem meg a könnyei illatát... Mi a kurva élet??? Ellököm magamtól, és vámpír gyorsasággal vetem magam hátra. Az ágy felett lévő képnek csapódom, s az velem együtt hanyatlik le az összegyűrt takaróra a vakolattal együtt. Mégis mit művelek? Mit csinálok? Magamra rántom a takarót, és felüvöltök, mint egy sebzett vadállat! Magamhoz tértem... vagy mégsem... akarom őt... akarom! A vérét! Nem! Az embert akarom, aki ő... de már megkaptam, mégis kell! A vére kell te idióta! Nem! A teste és a lelke! De Te egy szörnyeteg vagy Sorez! - Bergi... - nyögök fel. Még a szemem is ugrálni kezd. De már nem látok mindent vörösen. A szemfogaim viszont annál lassabban húzódnak vissza. - Susan... kérlek... - olyan erőtlen a hangom... tiszta szánalmas vagyok... szánalmas bolond... - Susan ne haragudj! - üvöltök rekedten, kezemet pedig arcom elé kapom. Szétmaszatolom magamon a vért. Jesszusom, mindjárt elbőgöm magam... ki ez? Ki vagyok én? És mi a franc bajom van??? Sír... sír és érzem,hogy retteg tőlem. Hát ez akartad? Ez kellett te idióta barom? Vámpír gyorsasággal mellette termek. Hatalmas a seb a nyakán. Istenekre! Felkapok egy kispárnát és odaszorítom a nyakához. Próbálom visszafogni az újból kitörni készülő vadállatot. - Bocsáss meg... - uramisten, ez a kurva könnycsepp rohadtul a szememben maradhatott volna. De kétségbe esek... megöltem! Megöltem! Nem akartam de... nem, te hülye, nem ölted meg! Csak kurvára balfaszul viselkedtél! Most már teljesen biztos, hogy nem tudom kordában tartani az erőimet egy embernél. Magam elé kapom a kezem, és szemfogaimmal feltépem a csuklómat. - Idd meg! - tolom a szája felé. - Kérlek, idd meg! - zihálom kétségbeesetten. - Meg ne halj itt nekem, mert esküszöm, hogy beledöglök! Kérlek, igyál! Nem lehet igaz, nem lehet igaz, nem lehet igaz... Sorez! Hogy Te mekkora egy... szavak sincsenek rá, hogy mi vagy... ketrecben kellene tartani.
Természetesen hangosan felkuncogok, mikor megjegyzi, hogy ő igenis tudta, hogy ilyenekre képes. Komolyan, ennél több egóval megáldott embert én még nem láttam. Soha a büdös életben. Na jó, talán saját magam űberelni képes az ilyen arcos embereket, csak hát kettőnk között az a különbség, hogy én ezt nem hangoztatom, és nem verem nagy dobra, mint ahogy ő teszi. Én csak a tükör előtt jegyzem meg mennyire jó nő is vagyok, azt pedig általában senki nem hallja. Na jó, az apám, de ő meg persze valami poénos beszólással lerángat a földre. Talán ezért is szeretem annyira Andreast. Hálás vagyok neki, amiért már gyermekkorom óta belém tukmálta a tökéletességet, hogy segített kiverni a fejemből, hogy nem vagyok selejt, hogy igenis „aki lemarad, kimarad” nagyon sok dologból… pont mint a szüleim is. Hála a figyelmének, a nevelésének, annak, hogy partnerként kezelt mindenben… nos talán neki köszönhető, hogy olyan vagyok amilyen. Erős… kitartó, nagypofájú… és kíváncsi… de ez utóbbi inkább szülői áldás, melyet sikeresen örököltem. - Nocsak, Supermanhez van szerencsém úgy látom! Nekem a Levantine jobban tetszik! – jegyzem meg, miközben a derekára ülök. Játékosan hátrafeszítem a kezét, majd a szájára hajolok. Nyelvem izgató játékba kezd, és én ismét megállapítom, hogy milyen fantasztikusan jól csókol. Szeretem, ha egy férfi határozott, ha nem túl finom és puha… hanem kemény, és követelőző. Talán azért, mert ebből is le tudom szűrni, hogy nem egy nebáncsvirággal van dolgom, hanem valaki olyannal, aki megfelelő társam lehet, ha netalántán úgy alakul. Oly kevés a férfi a világban, ha pedig az ember lánya egyet talál, hát nehezen ereszti. Én is pont ugyanígy vagyok ezzel. Már-már mohón csókolom, egészen addig, amíg ki nem fulladok. Ahogy a pillanat egyre forróbbá válik én is követelőzőbbé válok. Fenekemnél érzem ismételten ágaskodó férfiasságát, minek hatására belemosolygok a csókunkba.
- Hallgatlak, te vén kujon! – mondom, miközben aprót sikkantok. Megérzem ugyanis nyelvét a fülemben, kezét a fenekemen. Ismét teljesen felizgatott, nem kellett hozzá sok idő. Mi tagadás nem akarok már várni… talán pont ezért nem tűnik fel, hogy milyen sebességgel is esek hanyatt az ágyon. Pedig normál esetben észre kellene vennem. Most azonban túlságosan elvakít az a valami, az a hihetetlen vágy, melyet iránta érzek. Lassan rám mászik, ajkam újból elnyílik, úgy várom már jöttét is. Nyelvét örömmel fogadom magamba, és hogy mindez a szeretet ne csak ilyen snassz legyen én is eljátszadozom vele játékosan. Beleharapok az ajkába, majd ő is megteszi ugyanezt. Először csak finoman, majd egyre erősebben. Felszisszenek, mikor túl erőset harap, azonban ezen az aprócska malőrön igyekszem minél hamarabb túllépni. A probléma azonban csak ekkor kezdődik. Kissé megtorpan fölöttem térdelve, majd ahogy nézem, úgy kezdek egyre nagyobb szemeket mereszteni. Ajkán vérem csordogál, szeme pedig egyre sötétebb árnyalatot ölt. Arca kissé megnyúlik, majd végre meglátom azt a hátborzongató fenevadat, melyet Andreasban is annyira utálok. Egyszerűen kiszámíthatatlan, még akkor is, ha egyébként az embernek megvan a bizalma egy vámpírral szemben. Persze ebben a pillanatban már leesik, hogy miért is ennyire tökéletes az ágyban ez a 25 éves nőcsábász… pár száz év előnye van velem szemben. Immár felfigyelek apróságokra, például, hogy miért is nem lehet elmondani a nevét, hogy honnan jött. Hogy, hogy tudott olyan gyorsan közlekedni, a vért a földön, mellyel nem törődtem, és hogy én is hogy landoltam most az ágyon olyan sebesen. Hát mindez azért volt, csak én hülye képtelen voltam arra, hogy figyeljek! Túlzottan bejön nekem ez a pasi, túlzottan elveszi az eszem, annyira, hogy képtelen vagyok figyelni ilyen fontos dolgokra! Én hülye, nem normális!!!!!!!
Lassan hátrább araszolok, kezemre támaszkodva próbálok minél távolabb kerülni, azonban megelőz. Sokkal gyorsabb nálam, és ez immár be is bizonyosodik. Hosszú szemfogait a nyakamba fúrja, én pedig lecsukódó pillákkal hagyom, hogy élvezze azt a pár kortyot, melyet fájdalom nélkül juttathat a szervezetébe. Már mégsem hagyhatom, hogy csak úgy ezt tegye?! Természetesen kezemmel ütni kezdem, legalább annyira, hogy észrevegye ott vagyok én is. Susan! A lány, akit az előbb még megdugott, és akivel az előbb kéz a kézben feküdt az ágyon. Pár perce még minden olyan nyugodt volt, miért kell hogy ezt tegye velem? Hogy ettől az egy csepp vértől ennyire begőzöljön? Kezemmel elkapom a fejét, próbálom hátrább húzni, vagy legalább csak annyira, hogy lássa azt a megállíthatatlan könnyáradatot, mely ömleni kezd lélektükreimből. Ezt akarta? Fájdalmat akart okozni végig? Meg akarta mutatni, hogy ő a főnök, hogy a dominánsabb kettőnk közül? És egyébként is, mi a szarért nem hallgattam Andreasra? Miért nem iszom azt a kibaszott teát, amit már egy ideje mondogat? Ha innám, semmi gond nem lenne! De majd most, ha túlélem, eskü elkezdem inni! Remélem túlélem! Kurva élet...
El sem tudnám mondani, már ha akarnám, hogy milyen elégedettséggel tölt el, amikor látom, s hallom kielégülni. Kis híján lerúgja a fejem, de én csak vigyorgok, s engedelmesen fel is kúszok rajta, majd mellé vetem magam, miközben ő a plafont bámulva kiterül. Én is felfelé nézek, de nem látok semmit, csak vigyorgok a csillárra. Aztán valamiért megköszönöm neki az egészet, és nyomban bánom is. Olyan, mintha valami nyálas, romantikus film főhős szerepébe csöppentem volna. Hánynom kel... de mégsem. Mert ez, ahogy hozzám fordul, és cirógatni kezdi a mellkasom, nem olyan mint egy romantikus film. Annál sokkal jobb, mert életszerű, és igazi, és érzem.... érzem? Mi a...? - Én tudtam, hogy ilyenekre vagyok képes. - válaszolok inkább gondolataimba merülés helyett. Abból jó nem sülne ki. Mégis mi ez az érzelem faszság? Úristen az égben... - De még a felét se láttad. - fordulok felé vigyorogva. Na igen, nem hiába van egóm. Az emberi oldalát mutattam csak meg a szexuális oldalamnak. Ha a vámpírikus oldalával találkozna, valóban kifeküdne, és valószínűleg megszólalni sem tudna, nem, hogy poénkodni. Elkomorodom. Mégis mit képzelek magamról? Mit tettem? Ennek következményei lesznek! Nem vagyok normális! Rám telepszik, leszorítja a kezeimet a fejem mellett, és megcsókol. Tetszik a dolog, nagyon is tetszik.... hevesen viszonzom, és bosszúsan konstatálom, hogy ismét készen állnék egy újabb menetre. Mi a fene ütött belém? Elhúzom tőle a szám, de észre sem veszi hirtelen hangulat változásom, mert kedvesen csacsog tovább. A kis asztalon fekvő, felborult kislámpát kezdem el fixírozni. Hazugság... jöjjön hát a hazugság? Feltámad bennem a fenevad. Levantine... Levantine-nak hívott. - Sorez vagyok. - mondom komoran, majd ránézek, és gyönyörű arcát kezdem fürkészni. Ökölbe szorítom kezeimet, ahogy érzem feszülni férfiasságom, majd hirtelen felülök, és magamhoz húzom úgy, ahogy ott ül az ölemben. Hevesen megcsókolom. Nem is én irányítom magam, csak teszem azt amit teszek. Beletúrok hajába, majd bele is markolok. Aztán rátérek az arcára. - Meséljek valamit? - suttogom hátborzongatóan, miközben az arcát csókolom, majd kicsit bele is harapok. Aztán jön a füle. - Mit meséljek? - lehelem, és a fülébe harapva nyelvemmel lesiklok a nyakára, miközben egyik kezemmel belemarkolok a fenekébe. - Pár napja jöttem... - suttogom tovább a nyakát ostromolva. - És nem vagyok csak... huszonöt... plusz... Nem tudom mit teszek. Tényleg nem. A bennem lakó, elfojtott fenevad a jussát követeli. Én pedig nem tudok küzdeni ellene. Vámpír gyorsasággal taszítom le az ölemből, hogy hanyatt essen az ágyon, majd máris felette vagyok, s egyik kezemmel csípőjébe markolva felém húzom. - Plusz áfa... - vigyorodom el, majd ismét rátapadok a szájára. Küzdök magammal. De olyan édes az ajka. S ha még fel is nyög.... belehalok... most kaptam meg, de kell nekem! Nem tudok harcolni önmagammal! A nyelvem őrült táncba kezd az övével, kezeim le fel siklanak a testén simogatva, szorítva, markolva, már már követelőzően, majd megharapom az ajkát... aztán újra és újra... majd a kelleténél kicsit erősebben... s ekkor megérzem a nyelvem hegyével azt az édes, fémes ízt. Vér. Lassan elengedem a száját, majd ránézek. Hallom... hallom a szíve dobbanását, a lüktetést, ami pumpálja a szervezetében az életet.... az életet számomra.... ami az enyém! Jogom van hozzá! Kell nekem! Szükségem van rá! És meg is szerzem! Miért ne szerezhetném meg? Isten vagyok... sokkal több egy embernél! A vére lassan lefolyik az ajkamon, én pedig beharapom a szám, hogy lenyaljam róla. És nincs visszaút. Vérbe borul a világ. Érzem, hogy az erek menthetetlenül kidagadnak a szemeim alatt. És nem tudom elrejteni. Nem is akarom. A fogaim megnőnek, s én rávicsorítok... aztán rávetem magam, s a fogaim átlyukasztják puha, illatos, márványos bőrét... a vére pedig édesebb, mint amit valaha kóstoltam. Levantine Sorez eddig tudta fenntartani önmagát. Elvesztem...
Ahogy a teste a testemhez ér mindennél nagyobb elégedettség tölt el. Kezével átöleli a vállaimat, érzem a hátamon a lélegzetének melegét. Minden egyes légcseréjénél apró libabőr száguld végig a bőrömön, én pedig egyre közelebb kerülök a csúcshoz. A beteljesülésem azonban várat magára, mivel ő tőlem hamarabb élvez el. Egyáltalán nem vagyok csalódott, sőt, még szorosabban hozzá préselem magam, hogy átölelhessen. Fejemet a vállára hajtom, hagyom hogy kicsit kifújja magát. Hiszen tudom a férfiaknak azért pár pillanatra szükségük van egy ilyen dolog után. Kezemmel átkulcsolom a derekát, majd mikor már nem veszi olyan gyorsan és kapkodón a levegőt elengedem. Távolabb kerülök hozzá, majd elé feküdve tudatom vele, hogy itt még nem végeztünk. Természetesen nem kell könyörögnöm, hisz úriember, és egy úriember tesz azért, hogy a partnerének is jó legyen. Ismét csókokkal borítja a melleimet, majd elindul egyre lejjebb és lejjebb. Keze combomat simogatja, ajkai pedig egyre kényesebb tájakon kalandoznak. Nyelvének játéka feltüzel, pláne mikor megérzem a legérzékenyebb testrészemnél. Szemem önkéntelenül is lecsukódik, majd szinte már állandósuló nyögésekkel adom tudtára, hogy elérkezett a vég, és már csak pár erőteljesebb nyelvcsapásra van attól, hogy én is kövessem a boldogság útján. Testem ívben megfeszül, egy hangos sikítás hagyja el ajkaimat, majd szinte már görcsös mozdulatokkal próbálom összezárni a lábam, és elvenni a fejét a lábaim közül. Persze nem igazán tágít, én pedig egyre jobban próbálkozom. Túl érzékeny minden ilyenkor, nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok egy helyben maradni, akármennyire is szeretnék. Mikor lemászik rólam és mellém fekszik, én csak egy ideig fekszem. Meredten bámulok a plafonra, és próbálom az előző egy órácska perceit rendbe tenni. Hogy is jutottunk el idáig? Hogy is történhetett meg az, hogy egy számomra totálisan ellenszenves fickóval gyakorlatilag fél óra ismertség után lefeküdtem? És hogy ebben a percben már egyáltalán nem találom ellenszenvesnek? Hogy lehet hogy mégis tetszik nekem, hogy mindennél jobban tetszik a neve, az a fránya olaszos csengésű, dallamos szó, melyet alig akart elárulni? Nagyot sóhajtok, majd mikor meghallom a köszönöm szócskát, mosolyogva felé fordulok. Testem még mindig a plafont bámulja, fejem azonban Levantine arcát fürkészi. Kivillantom hófehér fogaimat, majd kezem a keze után nyúl, úgy szorítom meg azt. - Hát, én is köszönöm, Levantine. – mondom ízlelgetve a nevét, majd, mint egy cica összegömbölyödve hozzá bújok. Fejem a vállára hajtom, majd szabadon maradt kezemmel lágyan mellkasát simogatom. - Egész jó volt, fene sem gondolta volna, hogy mi ketten ilyen dolgokra vagyunk képesek! – jegyzem meg vigyorogva. - Hát lehet hogy a kurvák tényleg neked fizetnek! – vihogom bele a vállába, majd mikor végre abbahagytam rá mászok. Derekára ülök, kezét a feje mellé szorítom, majd megcsókolom. - Na és mikor mesélsz magadról valamit? Mondjuk hogy hány éves vagy, és mikor jöttél ide? Persze csak azért, mert ha már így összejöttünk egy ilyen kellemes menetre, akár ezt is megbeszélhetnénk…
Nem tudtam megvárni. A francba! Biztos, hogy nem sikerült, pedig nálam nem szokott ilyen porszer kerülni a gépezetbe. Minden igényt tökéletesen ki tudok elégíteni, erre meg... nem is tudom mi ütött belém. Annyira vágytam rá, annyira kívántam. És nem bírtam tovább. A kezeimre támaszkodok, és zihálva hajtom le fejem az ágy felé. Még jó, hogy a hajam eltakarja az arcom. Ismét a roham. Fenébe is! Mélyeket lélegzek, és lassan elmúlik, ám ekkor megragadja a kezem, és arra a helyre kalandoztatja, amely része a leginkább különbözik az enyémtől. Nem szívbajos, az biztos! Azt mondja, nincsen kész. Naná, hogy nincsen, éreztem én! De egy percig sem kell aggódnia. Kifújom magam, majd vigyorogva ránézek. - Azt hiszem ezt a problémát sürgősen eszközölnünk kell. - mondom neki, majd rávetem magam, és kicsit csiklandozva csókolgatni kezdem a nyakát meg az arcát, miközben feljebb dobom az ágyon. Majd elindulok lefelé, s ismét eljátszadozom picit a melleivel, miközben egyik kezemmel simogatom a csípőjét, és a hasát... na meg a combját és a fenekét, másikkal pedig óvatosan simogatni kezdem egészen máshol. Miután ismét kiéltem magam a formás kerekségek között, szép lassan lecsókolom magam a hasára, megharapdálom óvatosan a csípőjét, aztán hirtelen lejjebb kúszok, s szinte villámcsapásszerűen temetem ajkaimat a hajlatba. Már így sem tudok betelni a lány ízével, de most eljutok arra a pontra, amit legalább annyira akartam, mint a vad bujálkodást. Lassan, ráérősen járom be, ízlelgetem. Végre megkapom ezt is, nem akarom elsietni a dolgot. Lassú nyelvcsapásokkal kóstolgatom, aztán elkezdek kissé körözni, majd beszívom ajkaimmal. Jól bevált mozdulatokat csinálok, mégis van benne valami új, valami egészen más, amit ő hoz ki belőlem. Magam sem értem. De nem állok meg egy pillanatra sem, addig nem amíg nem hallom a kielégült sikolyát! Aztán hullámokban átjárja a kielégülés, én pedig még szélesebb vigyorral csókolom fel magam a testén, egészen az ajkáig. Mellé fekszem, és csak nézem őt, miközben kisimítom kócos haját arcából. Milyen gyönyörű... mennyire csodálatos. - Köszönöm. - suttogom neki. Fogalmam sincs miért mondom ezt. Egyszerűen csak kijött belőlem. Megfogom a vállát, és magamhoz vonom, hogy átölelhessem. Na ezt aztán jól megcsináltad Sorez!
Döbbent arcát látva önkéntelenül is elmosolyodom. Lehet, hogy tényleg megérte az a rengeteg kemény jóga óra? A kérdés hangosan visszhangzik a fejemben, majd ahogy az idő repül el is felejtek ezen meditálni. Ajka a mellemhez ér, megérinti a sötét színű bimbókat a nyelvével és a fogával is, amitől egy intenzív libabőr hullám száguld végig a testemen. Iszonyatosan jól csinálja, és nem csak ezt, hanem mindent! Gondoltam, hogy nem lehet rossz az ágyban, hiszen a közöttünk lévő levegő már jó ideje szikrákat szórt, azonban minden vágyamat, képzelgésemet túlszárnyalta ezzel. Kezének határozott érintésétől állandóan megborzongok, ujjainak finom puhaságától pedig a mennyekben érzem magam. Vagy a pokolban… Istenem, ha ő az ördög én soha nem akarok az égbe menni! Az örökkévalóságig élvezném ezt a tökéletes testet és csodálatos játékát, mellyel úgy szólaltat meg, akár ha egy hangszer lennék. A halk sóhajok között immár sietősen hajolok a mellkasára, azonban minden igyekezetem hiába. Nem sikerült túl sok mindent elérnem… na jó, talán azt, hogy immár tudom, csiklandós, és a melle nem éppen az erogén zónája. Búslakodni azonban nincs időm, hiszen már is felnyalábol és az ágyra hajít. - Isten ments, hogy kinevesselek! – mondom mosolyogva. Nincs kedvem magyarázkodni, és igazából nem is érzem helyén valónak. Csak nem gázoltam egy kis kuncogással a lelki világába… vagy ha mégis, akkor neki bizony abból a bizonyos világból elég kevéske van. Ahogy befejezem a mondatot, nincs időm másra, ugyanis ismét belém nyomul. Mozgása felgyorsul, én pedig immár hangosan jelzem tetszésemet. Nyögök, sikítok, és mindemellett kezemmel végig szántok a hátán. Körmeimet belé állítom, csak hogy tudja, egyszerűen eksztázisba kerget ezzel az egésszel. Ráadásul a tempóját is állandóan változtatja, mely csak azért nem tetszik, mert a vérem forr. Egyszerűen kell a kielégülés, hogy immár ne álljon le, ne lassítson, csak tegye a dolgát, és igazából velem bármit, azért a pár másodpercnyi gyönyörért! Lassan eltolom magamtól majd megfordulok. Abban a pár pillanat alatt lejátszódó közjátékban pedig az érzelmek hihetetlen skáláját látom végigszáguldani az arcán. Szerintem azt hitte hogy most felállok, kisétálok és otthagyom. Komolyan… úgy néz ki, mint egy gyerek, akinek elvették a játékát. Nem megyek sehová, nincs se Isten, se Lucifer, aki jelen helyzetből engem kipaterolhatna! Négykézlábra helyezkedem, úgy nézek a vállaim felett az arcába. Először ledöbben, én pedig ezen ismét elmosolyodom. A férfiak néha olyan édesek tudnak lenni és naivak. Pláne akkor, ha egy jó nőt döngethetnek, és az a nő nem fából van, hanem vannak igényei, és esetleg másmilyen pózban is szereti csinálni. Egyébként meg nem is értem. Nekem elég nagy szám van, kiállok magamért, egyértelmű, hogy szabad lélek vagyok a szexuális életemben is. Nem szeretem az unalmas ágytornát, viszont odáig vagyok, ha én is pont ugyanannyi mindent tudok beletenni egy-egy aktusba. Szeretek kísérletezgetni, és nem utolsó sorban imádom ezt a pozitúrát! - Finoman… - suttogom, miközben mögém térdel. Kell pár másodperc lassúság és gyengédség, hogy megszokjam, hogy teljes egészében magamba engedjem. Pár lökés erejéig van csak erre szükségem, majd miután már minden tökéletes nagyobb fokozatra kapcsol. Ahogy egyre mélyebben belém hatol és egyre gyorsabban, ismét hangosan felnyögök. Szememet összezárom, egyszerűen nem is foglalkozom a külvilággal. Mélyeket lélegzek, viszont azt szinte már kapkodva. Nem kellene sok már, és végre a beteljesülés is megérkezne! Azonban jelen pillanatban ő ér el hamarabb arra a bizonyos csúcsra. Mozgása közben kiegyenesíti a testem. Egyik kezével a melleimet karolja a másikkal a csípőmet. Hangosan felnyög, majd ez a nyögés egy kisebb ordítássá változik. Lassan kicsúszik belőlem, én pedig az ágyra dőlök kiterülve, mint egy béka. Sóhajtok egy mélyet, majd az arcára nézek. Kezével az ágyat támasztja, és próbálja megtartani önmagát. Az kéne még, hogy szívinfarktust kapjon itt nekem, egy ilyen tornától. Halovány mosoly suhan át az arcomon, majd elkapom az egyik kezét. Egy erős, és határozott mozdulattal a lábam közé húzom azt… Meg akarom kapni a kielégülésemet! Most! Neki pedig kötelességet ezügyben eleget tenni… - Én még nem vagyok kész… - suttogom, miközben a szemébe nézek! Remélem bírja a tempómat…
- Teljesen kicsinálsz... - nyögöm neki, miközben fülemet ostromolja. Egyre hevesebben veszem a levegőt. Jelen pillanatban minden porcikám erogén zóna, és ez neki köszönhető. A bőre az ajkaim alatt selymes, mint a bársony, és édes akár a méz. Legszívesebben el sem engedném soha, ha nem diktálna vérem egyre hevesebb tempót. Elidőzök azért még a hasán, élvezem a libabőrök apró érintését, ahogy csiklandozzák a számat, majd én is felmordulok, amikor hallom, amint hangosan élvezi, ahogy eljátszadozok a melleivel. Szép lassan áttérek egyikről a másikra, fogaimat és nyelvemet felváltva használom, ám nem tudom sokáig ennyiben hagyni a dolgot. Pedig minden egyes kis testrészét szeretném kényelmesen bejárni és megismerni. Ennél keményebb viszont már akkor sem lehetek, ha én lennék a vasember - ha már a képregényeknél tartunk - így idejét érzem annak, hogy ismét birtokba vegyem. Aztán hirtelen lehajol, és a mellbimbómat a szájába veszi. Felnevetek, majd összerezzenek, és vigyorogva húzom feljebb. - Ne csiklandozz. - suttogom bele az ajkaiba. Bár nagyon is jólesett, de még nekem is vannak érzékenyebb pontjaim, amik ilyenkor még érzékenyebbé válnak. Pont sikerült megtalálnia. Remélem sikerül kiengesztelnem egy heves csókkal a nevetésért cserébe. Tudom, hogy csak bele akart adni ő is mindent, de fogalma sincs róla, hogy így is többet ad már bele, amit valaha el tudtam volna képzelni. Szeretném igazán nagy örömben részesíteni, így ismét melleire térek. Ahogy lejjebb haladok érzem, hogy megrándul a teste, és elmosolyodom egy csók közben. Tehát ő pedig a hasán csiklandós. Rémes, hogy milyen hamar rájöhet ezekre a dolgokra az ember. Veszem a lapot, és gyorsan elkezdek visszafelé siklani rajta, arra a pontra, ahol ismét csak a gyönyört ajándékozhatom neki. Aztán még az én szemeim is elkerekednek, ahogy teljesen hátrahajol. Aztazeget! Egy röpke másodpercre meg is torpanok a döbbenettől. Hogy miket tud ez a lány? Mindjárt hanyatt vágom magam! Elnyomok egy kéjes félmosolyt, majd ahogy végig szánkázik tekintetem a gyönyörű testen, a kecses csípőn, a formás melleken, és a fehér bőrön, elönt a vágy. Ismét magamra húzom őt. Ahogy elkezdi mozgatni a csípőjét, majdnem behalok rajta. Egyre erőteljesebbeket lökök, ő pedig egyre hevesebb tempót diktál.... bassza meg, te jó ég, mindjárt elmegyek! Gyorsan magamhoz húzom, majd felállok vele úgy, hogy még benne vagyok. Kell egy pár másodpercnyi pihenő. Aztán mégis csak muszáj löknöm rajta párat, elindulok vele közben a háló felé, de ide oda botladozunk, mivel nem tudok egy percre se elszakadni tőle. Aztán amikor nekitámasztom a hátát az ajtófélfának, miközben még mindig az ölemen van, és fél kézzel tartva, fél kézzel a falba támaszkodva kezdek el mozogni benne, nem bír magával, és az eddiginél is hangosabb lesz. Én pedig ettől még inkább kikészülök! Én is egyre hangosabban kezdek el sóhajtozni, majd felszisszenek, ahogy beharapja a számat. Vadul teperem le az ágyra, és kezdek el azonnal hevesen mozogni rajta, és benne. - Viccesnek találsz? - nézek rá egy kaján félmosollyal amikor kuncogni kezd, majd óvatosan beleharapok a fülébe. Nem tudom már hol kezdődik ő és hol végződöm én. Ha azt hitte eddig vad volt amit csináltam, akkor most tényleg megmutatom neki, hogy kell ezt profi szinten űzni. Még a zsír új ágy is mozogni kezd alattunk a végére, Susan pedig úgy sikoltozik mint egy iskoláslány. Ez olyan elégedettséggel tölt el, hogy az én sóhajaim is nyögésekké alakulnak... aztán hirtelen kimászik alólam, én pedig olyan képpel nézek rá, mintha épp a levegőtől akarna megfosztani. És ekkor négykézlábra áll. Nem hiszem el! Úgy ugrok rá, mint egy igazi ragadozó. Belemarkolok a csípőjébe, és most valóban teljesen végig érem már belül. Csak remélni tudom, hogy nem fáj neki. Egyik kezemmel a derekán át a tarkójához simítok, a másikkal pedig elkapom a csípőjét, s miközben a hajába markolok - nagy önuralommal, hogy nehogy túl erőszakosan tegyem magamévá - először lassan kezdek el benne ki-be járni. Már az első lökésnél felnyögök, és nem tudom megállni, hogy ne gyorsítsak. Eleresztem a haját, és mindkét kezemmel megragadom a feneke mellett. Teljesen kiegyenesedem, és hátra vetem a fejem. Olyan örömmel nézném a testét, a gyönyörű hátát, és a kerek fenekét, de akkor azonnal vége lenne az egész aktusnak, így még át tudom magam adni a különleges örömöknek. Mégis egyre gyorsabb vagyok, és érzem, hogy közel van a vége. Végül minden egyes izmom egyszerre rándul össze, a lélegzetem elakad, s még van annyi erőm, hogy gyorsan felhúzzam magamhoz, s hátulról átölelve tegyem meg az utolsó ütemeket. Felbőgök, mint egy oroszlán. A francba, de ezt nem lehet hang nélkül kibírni! Egyik kezemmel a hasát fogom, a másikkal a mellét, és igazán örülök neki, hogy háttal van nekem, mert ismét vérbe borul a világ. Hirtelen a nyakánál találom magam, s hosszú szemfogaim már érintik a lüktető eret, de sikerül még időben elfordulnom, és a hajába temetni az arcom. Nem szólok semmit, csak zihálok, és próbálom ragadozó énemet is lenyugtatni. Kirobbantam mint egy vulkán, és azt hiszem karó nélkül is mindjárt leáll a szívem.
- Levantine… Levantine… Levantine… - suttogom a fülébe mosolyogva, majd ha már úgyis ott vagyok, játékosan bele is harapok a fülcimpájába. Nyelvemmel lágyan végigsimítok rajta, majd finoman harapdálni kezdem. Egyáltalán nem fájdalmasan, csak játékosan, hogy élvezetes legyen a számára. Legalább is reménykedem abban, hogy ez is az egyik erogén zónája. Sajnos túlontúl sokáig nem tudok eljátszadozni vele, ugyanis nem hagyja. Talpig férfi, az nem is vitás, így átveszi a kezdeményező szerepét, nekem csak az élvező szerepét szánta. Kár, pedig ha hagyná, igazán ki tudnék tenni magamért. Jelen pillanatban, azonban azt érzem, ezt nem igényli. Én viszont lassan meg fogom unni ezt a szerepkört, és ha kell erőszakkal is ki fogom harcolni magamnak, hogy a közvetlenül a csúcs felé juttassam őt, más lehetőségekkel is. A földre kerülünk ismételten. Végre eltűnik rólam a bugyi, lekerül a melltartó, és ajkát immár máshol is érezhetem. Izgató nyelvcsapásokkal veszi birtokba mellemet, én pedig hangosan felnyögök. Szemem becsukom, úgy koncentrálok arra az érzésre, melyet kivált belőlem. Végre szabadnak érzem magam, úgy érzem, szárnyalok… és nem csak a lelkem, a testem is. Előtörnek belőlem az érzések, melyeket eddig annyira magamban tartottam, és immár úgy gondolom, feleslegesek. Azon gondolkodnom mennyire tartom magam nőiesnek. Kellek valakinek, akarnak engem, legalább is egy valaki, akit én is szívesen akarnék, ha hagyná. Persze nem szövögetek ezalatt a pár másodperc alatt rózsaszín álmokat, azonban tény, jól esik a lelkemnek, hogy végre fölszabadított ez az angyal… legyen akár a sötétség angyala is az. Végre én vagyok fölül. Magamba engedem, hagyom, hogy teljesen kitöltsön. Jólesően felsóhajtok, ajkam kissé megremeg attól a kellemes érzéstől, melyet akkor érzek, mikor ismét magamba fogadom. Ujjaimmal eljátszadozok mellbimbójával, finoman simogatom azokat, majd az egyik kezemet a szám váltja fel. Ki mondta, hogy a férfiaknak nem esik jól, ha ezt csinálják? Ők is pont annyira élvezik a határozott nyelvcsapásokat, mint a nők, tehát én így teszek, sőt még meg is harapdálom. Eközben keze a hajamba szánt, fejemet közelebb húzza magához. Én engedek ennek a kérésnek, és hagyom, hogy nyelvével feltérképezze szám belsejét, fogamat, nyelvemet. Én ugyanezt teszem vele, szinte már iszom ajkának a whiskytől kesernyés ízét. Véletlenül kicsúszik belőlem, azonban most ez sem zavar. Lefoglal az, hogy a mellemmel kezd el foglalatoskodni. Elkapja az apró halmokat, majd olyan kéjben részesít, melyben már régen nem részesített senki. Ismét felnyögöm, majd hátra hajolok. Szájával végigcsókolja testemet, a hasamnál kissé fészkelődöm. Imádnám, ha lentebb is kalandozna, vagy tök mindegy merre, csak el onnan, mert ott csikis, és ha nem gond, nem szeretném egy röhögő görcs miatt abbahagyni ezt az egészet. Ahogy teljesen hátradőlök – tegyük hozzá, ez a művelet elég jó kis rugalmasságot kíván - ismét belém nyomul. Kissé megemeli a csípőmet, majd úgy egyesíti testünket egy határozott, hirtelen lökéssel. Felsikoltok, így adom tudtára, mennyire élvezem azt, hogy itt van, hogy bennem van, és ezt az egészet. Nem gondoltam volna fél órával ezelőtt, hogy annak az undok veszekedésnek ennyire gyönyör teli vége lesz.
Pár erőteljes lökéssel magához köti a testemet, majd miután én vagyok felül én is elkezdek mozogni. Csavargatom erősen a csípőmet, majd úgy igazán meglovagolom. Vad iramot diktálok, olyat, amit nem mindenki bír tartani. Lehet hogy ő sem bírja, lehet hogy azért lök rajtam egy olyan erőteljeset. Mindenesetre a következő pillanatban már ismét az ölében ülök és úgy tartunk valamerre. Erősen fog, néha leenged, hogy még jobban magamba fogadhassam. Ilyenkor általában beharapom a számat, hogy ne sikítsak akkorát, melyre akár még a szomszéd is átkiabálhat. Piszok nehéz megállni, hogy tudassam vele mit is érzek. Hiszen ez a legjobb… az ember attól indul be a legjobban, ha látja, hogy a másiknak jó. Legalább is engem még inkább feltüzel az, ha látom a másikon, mennyire élvezi amit csinálok. Mikor az ajtófélfának támaszt viszont már nem tudom visszafogni magam. Kínomban elkapom az ajkát, majd abba nyögdécselek. Megharapdálom én is, mint ahogy ő is teszi velem, és kéjesen játszani kezdek a nyelvével. Imádok mindent amit csinál, és egyszerűen azt érzem, soha nem lennék képes megunni. Végre ismét elindulunk és az ágyon kötünk ki. Csak úgy ledob, én pedig felkuncogok. Imádom, ha van valami szórakoztató egy együttlétben. Valamiért könnyedebbé teszi a légkört, a kapcsolatot a másikkal, még akkor is, ha csak egy sima, durva, vad szexről beszélünk. Ki-be jár a testemben, én pedig csukott szemmel átadom magam a gyönyörnek. Imádom a gyors tempót bizonyos helyzetekben, és ez most egy olyan helyzet. Teljesen kitölt, és egyszerűen annyira lázba hoz, hogy hangosan sikongatni kezdek. Mivel több mindent is szívesen kipróbálnék vele hamar kimászok alóla. Négykézlábra állok, úgy pillantok hátra a vállam fölött. Ha már állatias szex, adjunk neki… és a G-pontomnak is..
A pohár törik, az üveg borul, a whiskey folyik... nem tudom Susan borította fel, vagy együtt műveltük, de nem is nagyon izgat fel a dolog. Susan viszont már annál inkább! Leszarom a köcsög poharakat is, amúgy is csak azért mondtam, hogy bosszantsam a lányt. És nem akartam neki még egyszer hazudni, így inkább elakartam, üldözni minél hamarabb... de a franc essen belé, hazudok én amennyit kell, ha ez az ára! Hazudok éjjel nappal, hazudok amit csak hallani akar, csak kapjam meg ezt. Vámpír vagyok? Ugyan dehogy! Csak egy ember... sosem gyilkoltam, nem voltam sitten... és a nevét is véletlenül hallottam a képregény boltban... elmondok mindent, amit csak akar! Csak ne eresszen el, mert akkor végem! Ismét elmondom neki a nevem, és ahogy válaszol, ahogy kiejti a száján, annyira beindulok, mint egy duracell nyuszi. - Izgató... mrrr... nem is tudod mennyire... - morgom a fülébe miközben a nyakába harapok, majd ölbe is kapom, főképp amikor megérzem a kezét a legérzékenyebb pontomhoz közel. Már szinte fáj,hogy még csapdába vagyok ejtve a nadrágomban. Talán ennek is köszönhető, hogy nem veszem észre a kis asztalkát a kanapé előtt, de végül csak rajta landolunk. Letépjük szépen a felsőjét, ajkaim pedig nyomban a melléhez kalandoznak. Elborít a vágy, és letépem a bugyiját, amitől olyan rég megakartam már szabadítani, ő pedig elkapja a férfiasságom. Visszasiklok a szájára, s heves táncba kezd nyelvem nyelvével miközben magába vezet. Felnyögök, ahogy végre a magaménak tudhatom, és mikor meghallom apró sikítását még jobban belemarkolok combjába. Nem is tudom,hogy csinálhatok olyan őrültséget, hogy néhány lökés után inkább elhagyom a testét, ahol sokkal inkább otthon éreztem magam, mint eddig bárhol máshol. Olyan sürgetően akarom levenni róla a melltartót, hogy lecsúszunk, majd a szőnyegen kötünk ki. Én alatta, s most ő van felül. Megkérdezném, hogy jól van e, de úgy tűnik eléggé, úgyhogy ne is fecsérlem a szót. Sikerül megszabadítanom a melltartójától, majd leszakítom róla a szoknyát, én pedig megszabadulok minden további ruhadarabomtól. Rajta már csak a csizma van, de máris rám hajol, és elkezdi csókolni a kulcscsontomat. Felnyögök, főleg amikor beletép a hajamba. Nem bírom tovább! Egyszerűen nem megy! Hirtelen mozdulattal felülök, átkarolom, hogy le ne essen az ölemből, majd kicsit hátra döntöm, hogy teljes egészében hozzáférjek immáron melltartó nélküli melleinek. Finoman, bár továbbra is vadul, beleharapok, majd elkapom a feszes csúcsokat, s számba véve olyan nyelvcsapásokat csinálok vele, amely biztosan letaglózza. Közben két kezem közé fogom aprócska, törékeny, és oly kecses derekát. Még hátrébb döntöm, s ajkaim lejjebb kalandoznak, egészen a hasáig. Tovább sajnos nem tudok jutni jelenleg, mert vámpír vagyok, nem a gumi ember a fantastic four-ból, de nem is tudom megállni, hogy e hatolja belé ismét. Visszatérek a melleihez, közben megemelem kicsit, és belé lököm magam. Annyira felizgatott, hogy elsőre sikerül, és teljesen eltűnök a testében. Felkúszok a nyelvemet táncoltatva testén a nyakáig, majd a füléig, aztán az állkapcsán végig csókolva magam a szájáig, közben pedig belekezdek kétszemélyes táncunkba. Bár ő most inkább van előnyben, mivel jelen pillanatban ő tartózkodik felül. Mégis... annyira élvezem, hogy szinte kényszeríteni kell magam, hogy ne menjek el azonnal. Az istenekre! De rohadtul régen nem volt már ilyen jó! Halkan felnyögök párszor, majd kicsit lassítok is akaratlanul, attól félve, hogy túl gyorsan letudom a dolgot. Bergi elképzelni sem tudja, hogy mit érzek én mindeközben. Igazából én sem tudom... a jó életbe! Pár percig elvagyok vele így, majd megelégelem a dolgot, s teljesen belököm magam a lánya. Erősen megfogom, majd úgy, ahogy vagyunk, felállok vele a földről. Még mindig olyan könnyű, és olyan törékeny... és érzem, hogy annyira kíván engem, hogy majd kicsúszok belőle. Ettől még jobban beindulok, még ha nem is tudok magyarázatot adni a dologra. Mielőtt elindulnék vele a háló felé, nem állom meg, hogy úgy, ahogy vagyunk, a karjaimba tartva, a nappali közepén állva ne lökjek még rajta párat, s ne harapjam meg az ajkát ismét, ne szántsak végig fogaimmal nyelvén gyengéden. Aztán lassan, de biztosan elindulok vele előre. De nem nagyon hagyja, hogy az útvonalra tudjak koncentrálni.Érti a dolgát, és tudja, hogyan indítson be olyan szinten, hogy semmi másra ne tudjak figyelni rajta kívül. Egy pillanatra megállok vele a félhomályba boruló szobában, majd az ajtófélfának is neki támasztom pár másodpercre az ölemben, aztán a hálóba érve végre valahára felgyorsítom a lépteimet, és puffanunk egyet a puha matracon. Azonnal ütemesen kezdem lökdösni a csípőmet az övéhez. Esküszöm, hogy mindjárt bele is halok, olyan jó! Ismét én vagyok felül, bár ki tudja mi lesz még. Úgy érzem ez még csak a kezdet! Ismét lassítok kicsit, és inkább bevetem egyedi mozgástechnikámat, mint a hevességet. Bár még így sem elég lassú a dolog egy szeretkezéshez. Inkább vérbeli, utánozhatatlan, de brutálisan heves, mindent elsöprő, hirtelen szex.
Mikor a falhoz nyom először teljesen meglepődöm. Tényleg, egyáltalán nem tudok mit tenni a helyzettel. Mit is kellene tennem? Hiszen szavai szerint épp az imént lettem lepattintva! Persze, elmondja, hogy szépnek lát, azonban mégsem elég bátor ahhoz, hogy esetleg ebből a dologból legyen is valami. Épp távozni készülök egy emberes adag whisky után, ekkor kap el pont úgy, mint a farkas Piroskát. A falnak taszít teljes erejéből, én pedig csak úgy nyekkenek. Éles fájdalmat érzek a gerincem mellett. Mintha az izmaim és a bordáim leszakadtak volna ebben a mozdulatban. A fájdalmat azonban egy pillanat alatt eltörli az ajkainak érintése. Szemem kidülled, sikítanék, azonban nem tudok. Érzem nyelvét, száját és az ijedtségtől egy pillanatra bepánikolok. Kezem önkéntelenül indul meg útjára, majd immár teljes erővel ütni kezdem. Verem a vállát, a kezét, kapálózom, hogy eresszen el, de kurva sürgősen. Szorítása azonban nem csillapodik, erőteljesen tart, és ajkát sem veszi le az enyémről. Játékos nyelve utat talál magának, én pedig lassan teljesen átadom magam ennek a bizsergető érzésnek. Kezem abbahagyja a fájdalom okozást, majd valami egészen másba kezd. Immár erővel tépem az ingét, úgy siettetem, hogy végre hozzám érjen. Hála az égnek sürgető mozdulataim rá is átragadnak, így már ketten tépjük a felesleges ruhadarabokat. Hangos reccsenéssel szakad az ing, majd végre meztelen mellkassal áll előttem. Lábammal eközben átkulcsolom a csípőjét, úgy próbálok meg minél közelebb kerülni hozzá. Kezemmel a hajába túrok, fejét még közelebb húzom. Fogaimmal ajkába marok, körmöm pedig kellemes kis mintát csinálnak a hátán. A cirógatásnak jelen pillanatban nincs helye közöttünk. Ez az állatias vágyról, az ösztönökről szól, és arról a kényszeres helyzetről, hogy mindennél jobban vágyunk a másik testére, a beteljesülés kielégítő örömére. Kezével végigsimít a lábamon, maga előtt görgeti a szoknyámat is. Megtalálja a fenekemet, majd egy határozott érintéssel bele is markol abba. A magasba emel, ölbe kap, akár ha egy tollpihe lennék … - én pedig félig mosolyogva kulcsolom át a csípőjét lábaimmal, anélkül, hogy a csókunkat megszakítanám. A tükrös szekrényig megyünk csak… ahogy közeledünk, egyik kezemmel leseprem a rajta lévő poharat és üveget, immár kényelmesebbé téve az egészet. - Bezzeg ilyenkor le van szarva az összes köcsög pohár… vajon most miért nem aggódik értük???? Ráülök, majd egy halk szisszenéssel hagyom, hogy szinte már szétmarcangolja alsó ajkam. Ez tuti, hogy be fog lilulni holnapra. Mondjuk mindegy, majd azt mondom véletlenül lekoccoltam egy poharat a számmal, úgyis kinézik belőlem. Csókunk mindettől függetlenül folytatódik, még akkor is, mikor végre hallom elismerő morgását, és szaggatott légvételét. Ismét a hajába túrok, majd vigyorogva konstatálom, hogy Levantine-nak hívják. - Levantine…. csodálatos, és izgató…. – suttogom én is ajkaiba. Eközben kezem az övét bontogatja, majd hangosan felnevetek, mikor ismét ölbe kap. Hát ilyen is régen volt, hogy csak úgy pakolgatnak ide és oda, mintha egy baba lennék, súly nélkül. Pedig azért nyomok 55 kg-t, ami igenis tetemes mennyiség… bár lehet hogy Levantine-nak meg sem kottyan. Átesünk a kanapéra… Őszintén szólva kissé röhejes, ahogy úgy viselkedünk, mint a kanos tinédzserek. Mindennél jobban az aktusra törekszünk, és emiatt kellőképpen sokat bénázunk is. Mondjuk engem nem zavar, azonban lehet tényleg jobb lenni már mindezt az ágyban folytatni. Ott nincs meg a veszélye annak, hogy totálisan összetörjük egymást, és magunkat. Természetesen ezt az egészet én sem gondolom komolyan, hiszen ki bír várni egyáltalán annyit? Egyre kapkodóbban próbálom kiszabadítani a nadrágjából, ő pedig végre felfedezi a mellemet. Jóleső borzongás fut végig rajtam, és tényleg nem akarok már mást, csak azt, hogy magamban érezhessem. Kezemmel átfogom meredező férfiasságát, miután letépi a tangámat, majd folyamatosan a szemébe nézve irányba állítom azt. Nem akarok tovább várni, akarom őt teljesen, mindenestül. Egy határozott lökéssel egyesíti testünket, én pedig hangosan felnyögöm. Torkomból apró sikítással tudatom, hogy mennyire jól esik amit csinál. Nem szeretkezünk, ez csupán állatias szex, mely nem szól másról, csak a puritán vágyak kielégítéséről. Persze nem mondom, el tudnám képzelni finoman is, jólesne megborzongni kezének simogatása alatt, finom, lágy csókjai miatt, azonban jelen pillanatban nem ennek van itt a helye. És különben is, képesek lennénk arra mi ketten egyáltalán? Vajon tudnánk a másikat finoman szeretni ilyen vibráló rezgések mellett?
Lassan eltünik a melltartóm, és minden ruhadarabom. Már csak a csizmám virít a lábamon, azon kívül meztelenül simulok testéhez. Rajta sem sok minden van már, a zoknija és ennyi. Miután teljesen csupasz, erősen rávetem magam, és remélem hagyja magát, hogy az ölébe ülhessek. Ha megteszi lágy csókokkal borítom kulcscsontját, majd finoman megharapdálom azokat. Keze a hajammal játszik, én pedig vadul markolok bele üstökébe. Megcsókolom… Vadul… Elvesztem…
Ahogy szembe száll velem, és kioktat, kinyitja a száját, és leüvölti a hajat is a fejemről, bökdös, és megmondja a magáét, valahogy egyre inkább felspanol. Az érzelmek így is túltengnek bennem mostanában. Vagy ölök vagy iszok. Most már eleve részeg vagyok, s bármennyire is kívánom... áhh, de mit is akarok? Enni belőle.... megtámadni, átharapni a torkát, a vállát, aztán a karját is, és minden porcikájából megízlelni a vért... ugyanakkor minden porcikáját is megízlelni... szét akarom tépni..... apró cafatokra akarom szedni, hogy össze se lehessen rakni, de mégsem... nem akarnám bántani. De miért? Mégis mi a fasz ez az egész? Aztán iszik a whiskeymből, visszateszi a tükrös szekrényre a pohárral együtt, tovább megy az ajtó elé, és megbök. Itt lesz vége az önuralmamnak. Egyetlen hajszál választ el tőle, hogy nem a torkát kezdem el ostromolni a fogaimmal, hanem a száját a nyelvemmel. Veszélyes játékot űzök, neki pedig fogalma sincs róla. Ellenkezik, de legbelül érzem, hogy nem akar, hogy ugyanúgy, ugyanolyan veszélyesen kíván, ahogy én is őt, így folytatom annak ellenére, hogy ököllel csapkod... aztán abbamarad. Az ütések simítássá változnak, a karmolások markolássá, ez pedig még jobban felfokozza vágyaimat. Aztán olyan hevessé válik, mint én. Eleinte meglepődöm, aztán teljesen átadom magam neki. Tudtam! Tudtam, hogy ő is ezt akarja! Egy dühöngő vadállat a mellkasomban diadalittasan felüvölt! Ahogy magára húz, és teljesen hozzá simulok, egy másodperc alatt készen állok rá, hogy bármit tehessek vele amit csak akarok. Méghozzá kőkeményen készen állok rá. Belekapaszkodik az ingembe, és ahogy elkezdi letépni rólam, valami reccsen. A legkevésbé sem érdekel a dolog, inkább rásegítek, hogyha szakad, akkor már szakadjon rendesen. El sem eresztem az ajkát egy másodpercre sem, miközben megszabadulok a felesleges ruhadarabtól. Ahogy a hajamba szántanak ujjai, és ahogy felnyög, libabőrössé válok. Megborzongok, és úgy érzem itt és most ezen a szent helyen, isten bizony, megteszem! Beharapja a számat, mire én nyögök fel, és ahogy a csípőmre teszi a lábát, végig simítok a combján, feltűröm a szoknyáját, megfogom a fenekét, majd a következő pillanatban már ölbe is kapom, s jobb híján a tükrös szekrényt találom meg vele leghamarabb. A pohár leesik, és csörömpölve darabokra törik, az üveg felborul, és legalább két hétig whiskey szag lesz tőle, de teszek rá baromi magasról! Viharos gyorsasággal felültetem a szekrényre, majd még jobban feltűröm a szoknyáját, miközben csípőmet hozzányomom az övéhez. Talán kicsit erősebben harapok vissza a szájába a kelleténél, és rájövök, hogy vissza kell fogni magam, ha nem akarok még egy hullát a lakosztályomban. De nem megy... - Levantine... - zihálom az ajkai közé, alig kapva levegőt. - A nevem Levantine... Úgy érzem ennyivel még tartozom neki. És akkor csapjunk csak a lovak közé! Kezei az övem után kutatnak, majd meg is találja. A hajába túrok, és belemarkolok, majd ajkaim a nyakához kalandoznak. Még jó, hogy nem látja, amint egy pillanatra kitagadnak az erek a szemeim alatt, és elborul a tekintetem vérrel. Aztán valahogy sikerül visszahúznom a szemfogaimat, és csak a bőrét harapni. Ismét kiráz a hideg, így miután már mindent sikerült levernünk a szekrényről, ismét ölbe kapom, és majdnem átesünk a kis asztalon ahogy a kanapéra esek vele. Elkezdi levenni a kabátját, amit félig meddig segítek neki, ám a felsőjét szinte letépem róla. Azonnal megostromlom a mellét, bár még rajta van a melltartó, s át is villan az agyamon, hogy milyen szexi. Közben fél kézzel sikerül lejjebb tolnom a farmert, és feljebb a szoknyát. Nem bírom ki. Lovagias vagy sem, most akarom! Szinte letépem róla a tangát, a nadrágot pedig le se veszem, csak félig szabadulok meg tőle, de máris visszakúszok az ajkaira, csípőmre húzom a lábát, combjába markolva, és belé hatolok. Felnyögök gyönyörtől! Teljesen kitöltöm a lányt. Olyan mélyről fakadóan kívánom őt, hogy az már szinte fáj, s erőltetnem kell, hogy úgy ahogy gyengéd legyek, hogy ne okozzak fájdalmat, hiszen Susan elképzelni sem tudja, mekkora erőt kell most kordában tartanom, hogy ne törjem szét minden csontját. Lökök párat, majd rájövök, hogy hiába is vágyom rá ennyire, nem akarom, hogy ilyen hirtelen legye az egész. Kibújok belőle, csak, hogy a háta alá nyúlhassak, és szétszedjem melltartója kapcsát. Remélhetőleg eltörés nélkül. Megcsúszok, és a hevesség közepette leesünk az ágyról. Sikerül úgy fordulnom, hogy én kerüljek alulra, és ne üssem meg. Önkéntelenül is felnevetek, majd végig simítok az arcán, belemarkolok a hajába, és magamhoz húzom, hogy megcsókoljam. Közben másik kezemmel megszabadítom a melltartójától véglegesen, és azon vagyok, hogy végre a szoknyája is eltűnjön a fenébe, ahogy az én nadrágom is. Alig várom, hogy fojtathassam amint az imént elkezdtem. De előbb nem árt, ha tényleg levetkőztetem. Ha pedig sikerül, akkor szándékomban áll ismét az ölembe venni, és ezúttal valahogy eljutni a hálószobáig, minél kevesebb berendezést összetörve. Ott pedig vége a dalnak! Pontosabban ott fog csak igazán kezdődni. Nem érdekel, hogy lesz e következménye a dolognak... nem érdekel semmi! Megszűnt létezni minden, csak ő van és én. És a mérhetetlen vágy, ami körül ölel.
- Pedig eléggé azt éreztetted… - mondom enyhén lekezelően. Igazából miért is kellene nekem máshogy viselkednem? Amilyen az adjonisten olyan a fogadjisten, szokták mondani, erre a helyzetre pedig tökéletesen ráillik. Mégis miért kellene nekem normálisan beszélnem vele, ha ő sem teszi ezt meg? Én csak kérdeztem valamit, mire természetesen jött a kerülő válasz, a sok blabla és baromság. Még jó, hogy tudni akarom az igazat! A jelenlegi családi hátteremmel egyébként sem engedhetem meg, hogy csak úgy … csak úgy tudjanak rólam sok mindent. Vagy talán ő is pont azért titkolózik, mert van mit rejtegetnie? Lehet hogy … neeeem.. lehetetlen! Vagy mégis? Kérdő tekintettel az arcára pillantok, majd a kérdő tekintet hamar át is alakul haraggá. Mégis milyen jó, hogy így vélekedik. - Igen, nem vagyunk barátok, a poharaidra meg szarok… - mondom összehúzott szemöldökkel, úgy nézek immár farkasszemet vele. Most szívem szerint egyszerűen összetörnék egy olyan fényesen csillogó kelyhecskét, majd némi apró ledobása után kisétálnék a lakásából, melyben kiskirálykodik. Igazából nem is értem miért húzom fel magam rajta. Nem ismerem, nem tudok róla semmit, és leginkább semmi közöm nincsen hozzá. Én csak egy úgymond jöttment vendég vagyok a lakásában, akit megtűr, de hát az idő elérkezett a távozásra úgy érzem.
Lecsapom az üres poharat az asztalra, úgy hogy koppanjon egy rendeset. Ha már ennyire félti ezeket a szarokat, akkor aggódjon csak egy kicsit! A kezembe nyomott képregényt szintén ledobom az asztalra, csak azért, hogy még pofátlanabbnak tűnjek, és hát igen, bosszantani akarom. Mit érdekel a képregénye ezek után? Simán elmentem volna vele egy randira, de ha ennyi gógyija sincs, akkor innentől kezdve nem fogom a számat tépni… az más kérdés, hogy nem is tudom. Ahogy elindulok a kijárat felé, egy erőteljes mozdulat billent ki egyensúlyomból. Hatalmas erővel a falnak csapódok, és nem akarok hazudni, fájdalmasan csapódik a hátam a falhoz, nagyot nyekkenek. Felocsúdni nincs már időm, ugyanis csak arra eszmélek fel, hogy Sorez ajkai az enyémen tanyáznak. Szemem óriásira nyílik, szabad kezeimmel erővel csapkodom a vállát, a kezét, hogy eresszen el, mert én ezt nem akarom, azonban mindez semmit sem ér. Satuba szorultam, és csak pár másodperc kell ahhoz, hogy átadjam magam a szenvedélynek. Dühöm vággyá változik, majd az egyenletesen ütő mozdulatok egy pillanat alatt lecsendesülnek. Kezemmel immár a rajta lévő ingbe kapaszkodom, úgy húzom magamra még jobban. Érezni akarom izmait, testének minden rezdülését, és leginkább csókját, mellyel ledöntötte az összes felépített falamat. Tenyeremet végigsimítom forró bőrén, szinte már erőszakosan tépem le róla azt a hülye ruhadarabot. Ezután, ujjaimmal én is a hajába túrok, hogy ezzel is még közelebb húzzam magamhoz. Ajkaim megadóan elnyílnak, csókjának forrósága, nyelvének játéka miatt önkéntelenül is felnyögök. Harapom a száját, majd játékosan beszívom azt, miközben egyik lábammal átölelem a csípőjét. Csak fel kéne kapnia, és azonnal átkulcsolnám a lábammal, ezzel is még inkább hozzászegezve magamat. Akarom őt… Talán túlzottan is vágyom rá. Ez csak annyiból furcsa, hogy nem igazán szeretem az ilyen „egyéjszakás kalandokat” bár tuti, hogy ebből is csak az lesz. Ezek az érintések, a sürgető vágy… valahogy túlontúl dühös és állatias. Olyan, melyben nem volt még részem soha, és melyet hihetetlenül izgatónak találok. Kezem nadrágja felé siet, sürgetően kapom el az övét, és oldom ki, hogy végre közelebb kerüljek a végkifejlethez, melyre annyira vágyok. Ezután szinte lerángatom magamról a kabátot és a felsőt… hogy meztelen bőröm végre bőréhez érjen.. Nem igazán tudok gondolkodni innentől kezdve, teljes egészében betölti agyamat, és érzékszerveimet a látvány és az érzések. Basszus..
- Egy szóval se mondtam, hogy hülye vagy. - mentegetőzöm, majd inkább a whiskeynek szentelem a figyelme, hátha az segít. Általában segíteni szokott, de akkor többnyire egyedül vagyok. Ritkán van manapság társaságom, s ha van is, inkább rövid időre, mielőtt eltenném láb alól. Most ez a beszélgetés már eleve hosszabb, mint általában bárkivel is szokott lenni. Dobáljuk le a whiskeyket, ő meg továbbra is csak vitatkozik, nekem meg már fogalmam sincs mit kezdjek vele. - Ne beszélj így velem, nem vagyunk haverok! - dörrenek rá amikor megelégelem a hangerejét, aztán rápakol a poharaimra, amik majdnem eltörnek a jég alatt. - És ne dobálj rá minden szart a poharakra! Ha összetörik fizethetek! Ha én vágom a falhoz, akkor az én hibám, de más miatt nem fogok perkálni! Még dühösebb leszek attól, ahogy kioktat. Ajjaj, nagyon nem jó. Nem tudja kit dühít fel. Ennek nagyon nem lesz jó vége. Egyre feljebb megy bennem a pumpa, és már alig bírom türtőztetni magam. Hogy miért nem mondok neki valami süket dumát? Mert ezt a részét már letudtam a sitten, és nem volt jó érzés. Nem akarok neki hazudni, de őszinte nem lehetek hozzá, így az lesz a legjobb, ha inkább elmegy. Igen! Húzzon el innen a picsába, mielőtt kurva nagy gáz lesz a szituból! Kezébe nyomom a képregényt, miközben ő dühösen leveszi magáról az ingem. Belém fullad a szó, pedig épp elkezdtem mondani, mennyire gyönyörű... nem baj, legalább nem nyáladzom mint egy bernáthegyi. Na jó, igazából épp most kezdek nyáladzani, persze szigorúan csak idézőjelben,ahogy ismét félpucérkodik itt előttem. Felöltözik és elmúlik a varázs. Magamhoz térek, és ismét dühöngeni kezdek. - Mi a faszért olyan kurva fontos a nevem? Szarom le a nyereményt, és mindent, ami ebben az elcseszett városban van! Elhúzok innen, és... Elhallgatok. Vacsora? Mi van? Most komolyan arról beszél, hogy annak ellenére, hogy rendőrséget akarna rám hívni, és valami pszichopata sorozatgyilkosnak néz, eljönne velem randizni? Jó, ha tudná, hogy igazából is az vagyok, akkor biztos nem... de... mi a jó édes..? Utána megyek, félig dühösen, félig döbbenten, mire ő csak úgy magától iszik a whiskeymből, aztán elkezd bökdösni a mutató ujjával... hiba... nagy hiba! Olyan nagy hiba, ami egy következő emléktörlésre ad okot... Mivelhogy eléri vele azt, hogy a következő pillanatban felkenjem a falra, úgy, hogy csak úgy nyekken szerencsétlen lány, és a számmal tapasszam be azt az ólajtó száját. Ha akarnék se tudnék gyengéd lenni, viszont próbálva nem fájdalmat okozni, egyik kezemmel a csípőjébe markolok, s amíg lassan elindítom felfelé, másik kezemmel a falnak támaszkodok. Felé tornyosulok, egészen úgy, mint első találkozásunkkor, a különbség csak az,hogy most egy hajszálnyira vagyok tőle, hogy itt és most azonnal magamévá tegyem. Csókom forró, égető, heves, és egy pillanatra sem lassít. Felfelé kalandozó kezem közben a lány hajához ér, s beletúrok a szőke tincsekbe a tarkójánál. Igen! Végre szárnyalok, ahogy akartam! Erre a percre vágytam azóta, hogy magára húzott a cellájában. Azóta, hogy kedvesen suttogta a nevem, és azóta, hogy úgy a szemembe nézett... hogy bízott bennem vakon, és nem volt egy hangja sem, amikor öltem előtte. Nem volt félelem a szemébe, talán csak döbbenet, de nem sikított, viszont volt valami... valami.... amit nem tudok megmagyarázni. Csak remélni tudom, hogy nem utasít vissza. Úgy érzem, akkor végleg elpattan bennem valami. A gondolkodás jelen pillanatban a lehető legtávolabb áll tőlem.
- Nem. A munkám része az, hogy eldaráljam a sablon szöveget, nem a bemutatkozás! Nem szoktak általában behívni, nem szoktam ennyi időt ott tölteni senkinél sem, és leginkább emlékszem a szavaimra. Nem mondtam a teljes nevemet! Nem vagyok hülye! – kiabálom és eléggé durcás képet vágva nézek rá. Látom, hogy feszült, hogy ideges, csak a miértjét nem tudom. Most komolyan, miért nem lehet kitalálni valamit? Hogy például volt már benn a boltban, mikor dolgoztam, és épp postát kaptam, hogy a postás a nevemet mondta hangosan és ő megjegyezte, vagy mit tudom én! Miért nem talál ki valamit? Akkora szája van, és beszólásai, akkor miért nem mond valamit, amivel megakadályozná ezt a felesleges vitatkozást? A kezembe adott töményt egy pillanat alatt gurítom le. Talán túl gyorsan is, nem törődve semmivel sem, még azzal sem, hogy ez a fránya ital akár a fejembe is szállhat. Igazából tök mindegy, mert most szükségem van arra az alkohol mennyiségre. Sőt, kérek még egy jó kis adagot. Miközben iszom látom az elismerést az arcán, hogy nem gondolta volna, hogy csak így legurítom. Pedig képes vagyok rá, pláne, ha felidegesítettek, és abban a helyzetben tartanak már percek óta. Most is ez történt, én pedig zaklatott vagyok és mérges! Mérges vagyok erre a … erre a … Sorezre! Titkok, állandóan csak azok a kibaszott titkok, és mindezek mellett még az agyamat is húzza… komolyan belegondolva, lehet hogy direkt. - Ha ne, hát nem! – mondom a jégre, majd én a következő adag whiskymbe pakolok még párat, majd legurítom azt is. A hideg darabkák eközben végigcsúsznak a hasamon, majd egyik-másik jeges vízsugarat hagyva maga után lecsordogál bőrömről. Miután megittam az italomat elveszem a hasamról a jeges zacskót és az asztalra helyezem. Üres hely híján egyszerűen csak rápakolom három pohárra, és reménykedem, hogy azok megtartják őket.
- Nem akarom hívni a rendőrséget! Miért nem veszed észre? Próbálok némi őszinteséget kicsiholni belőled, mert már bocs, de baromságot művelsz! Tudod, már rég ki kellett volna találnod valamit nekem, egy jó kis dumát, és akkor nem lenne ez az egész… - mondom lemondóan, majd meghallgatom monológját. Természetesen azt teszem amit javasol. Egy pillanatra arcába nézek, majd kigombolom az ingét, és leveszem azt magamról. Vöröslő hassal, melltartóban mászok el a felsőmért, ami még mindig foltos, de legalább már nem meleg. Hamar magamra húzom azt, eközben ő beszél és beszél… leginkább arról, hogy milyen is vagyok. A gyönyörűnél egy pillanatra megállok. Felkapom a fejem, meredten a távolba nézek, és próbálok valamit kezdeni a helyzettel. Ő is tetszik nekem, csak akkor nem értem, hogy miért ez a viselkedés?! - Jó, akkor elmegyek! – suttogom mint egy sértett kislány. Igen, megsértődtem, megsértődtem azért, mert ő olyan makacs amilyen én vagyok! - Tudod, ha elárultad volna a neved, vagy legalább kitöltötted volna ezt a papírt… lett volna esélyed a nyerésre, mert ezek nem mindennapi képregények… - vetek egy pillantást a színes papírokra. - És ha nyertél volna, akár elvihettél volna arra a vacsorára, ha már ilyen gyönyörűnek találsz… kellett volna futnod pár kört, de szerintem igent mondtam volna… - mondom, majd magamra veszem a kabátomat is. A képregényeket szándékosan az asztalon hagyom, úgy indulok el felé, és a kijárat felé. Útközben megállok a poharamnál, töltök bele még egy kortyot, majd azt is legurítom. - Nincs jogod eldönteni, hogy az emberek mit gondoljanak rólad! Nincs jogod beskatulyázni magad, pláne nem úgy, hogy én akarom eldönteni, hogy mi is a véleményem! – mondom felháborodottan, majd megbököm a mellkasát a mutatóujjammal haragosan.
- Pedig mennyivel jobban hangzik... nem vagyok túlzottan oda a keresztnevemért. - mondom el neki, másodszorra. Persze neki fogalma sincs arról, hogy másodszorra. Aztán elcseszek mindent. Nagyon szép. Igazán roppantul ügyes vagyok. Feltűnt neki... de mit is gondoltam? Miért ne tűnt volna fel neki? Istenekre, de hülye vagyok! - Azt mondtad Susan Zehenberg. Te jöttél a lakásomba, gondolom a bemutatkozás a munkád része... - mentegetőzöm, de ő csak folytatja. A picsába! - Nem ismerlek, egyáltalán! - visszakozom, és ez tényleg így van. Attól még, hogy egyszer már találkoztunk, még nem tudom ki ez a lány, főképp azt nem, miért van rám ilyen hatással. Viszont ő még ennyit sem tud róla, mert elvettem tőle amire emlékezhetne, és ez jogos. Mármint a kiakadása, épp ezért. Viszont nem tudhatta meg, hogy vámpír vagyok, amit mégis megtudott, és most nem tehetem meg, hogy elmondom neki, mert akkor.... meg kellene ölnöm. Amit igazából őrülten szeretnék. Inni a véréből, amíg el nem hagyja az utolsó dobbanás... bassza meg! Mi bajod van Sorez? Máskor is kívántam már úy a vért, hogy majd megőrültem érte, de ez most más. Nem a vér kell, hanem ő. Kell nekem! Kell! Akarom! Azonnal! Most! Gyorsan elfordulok, és whiskeyért sietek. Az utolsó mentsvár. Odaadom neki is az italt, és velem együtt lehúzza az egészet. Ez már beszéd! Gondolhattam volna, hogy minden téren ilyen erős lány. Vajon az ágyban... ahh, pofa be! Újratöltök. - Nem kell jég. - vetem oda miközben elengedem félig begombolt ingemet, majd vissza veszem a poharat, és ismét egy hajtásra lehúzom. Erre muszáj. Ismét töltök, és ha kell, akkor neki is, aztán rászegezem a tekintetem a poharam fölül. Úgy mustrálom, mint a farkas az eltévedt báránykát. Törékeny, fehér, márványos és illatos.. ölelni és harapnivaló... gyönyörű, és egyben veszélyes. Rám nézve veszélyes. Valamiért. - Hívd nyugodtan a rendőrséget... - ejtem ki lassan a szavakat végül. Iszok a whiskeyből, majd odalépek a kis asztalhoz, melyre letettem a képregényeket, visszamegyek Susanhoz, és a kezébe nyomom. - Fogd és vidd... nem kell semmilyen papír vagy pénz vagy jutalom érte, a tiéd, nyerj te ha akarod, nekem nem kell... tudni akarod ki vagyok? Egy senki. Ennyi az egész. Hogy mit tudok rólad? Azt, hogy cserfes vagy, vagány, nagypofájú, káromkodó, és gyönyörű... gyönyörű vagy... - elhallgatok, majd most jön el az ideje, hogy kiigyam a poharamat. - És én pedig... a legrosszabb rémálmod. Úgyhogy menj. - lecsapom a poharat az asztalra, és csak nézem őt. Egyre fogy a cérna. Alig bírom már. Nem tudom mégis mi a fene történik velem!
- Senkinek sincs egy neve, Joker! – mondom, miközben farkasszemet nézek vele. Ujjaival még mindig kezemet fogja, én pedig megpróbálom kissé rabul ejteni. Szemét figyelem, tündöklő íriszét, melytől nem tudok szabadulni, és remélem ő sem az enyémtől. Nem teljesen értem mi is van velem, az viszont biztos, hogy ez a fekete hajú fickó bejön. Na jó, tudom, hogy nekem nem jöhet be csak úgy egy pasi, meg általában azok tetszenek, akiknek van valami kattanása… Ennek például kupleráj a lakása, ráadásul szerintem simán nőket is gyilkol… kurvákat… ha már annyira szereti őket… Engem mégis megfogott benne valami. Talán az az aranyos kis gödröcske, ami megjelenik az arcán, mikor mosolyog, talán a kóstolgató stílusa, talán az, hogy ő nem menekül el egy beszólásom után, hogy nem veszi fel a páncélját, hogy nem próbál meg kioktatni az élet dolgairól, mint mindenki más. Na jó, azért mondjuk nem is ismerjük egymást annyi ideje… ma találkoztunk először, és én már áradozom… anyám! Mikor lettem én ilyen nyálasan csöpögős? Gondolataim végeztével még mindig az arcát bámulom, majd önkéntelenül is vágok egy fintort. Természetesen nem rajta fintorgok, hanem magamon, csak valahogy pont ebben a pillanatban fejezem ki mit is gondolok magamról, ez pedig félreérthető… nagyon.
- Nem a tegeződésnél maradtunk? – kérdezem immár viszont morcosan, majd hagyom, hogy a kezét elvegye a kezemtől. - Nem, én ilyet nem mondtam. Én azt mondtam, Susan vagyok! – mondom immár erőteljesebben. Nem vagyok hülye, és komolyan, egyszerűen kiborulok, ha idiótának néznek, és úgy is kezelnek. A hajam lehet, hogy szőke, viszont agyam van… ergo rám nem igazak a viccek. - Tudni? Mit kéne tudnom? Hogy gyakorlatilag tisztában vagy azzal ki vagyok?! Én nem mutatkoztam be teljesen, szóval adj egy magyarázatot erre az egészre! Honnan ismersz? És ha már itt tartunk, akkor ne gyere nekem azzal, hogy egy neved van bassza meg, mikor te speciel tudod az enyémet! Mit tudsz még rólam? – veszem erősebbre a hangerőt, miközben hátat fordít nekem és a pia irányába tart. Hála az égnek megfogja azt az üveg töményt és felém hozza. Szóáradatom csak addig tart, míg oda nem ér és a kezembe nem nyomja a poharat. Ekkor elhallgatok, és egy az egyben legurítom a whiskyt. Utálom a whiskyt, azonban jelen helyzetben megteszi nagyon is. - Neked lesz szükséged lassan egy orvosra, aki benyugtatóz, ha nem válaszolsz, mert komolyan mondom, az idegeidre fogok menni… és már-már a zaklatás határát fogom súrolni! Vedd úgy, hogy én vagyok a papod, és most gyónj meg szépen, légy jófiú! Nem hinném, hogy túl sokat árthatnék neked, lévén, hogy itt fekszem kiterülve a kanapédon… viszont megérdemlem, hogy őszinte legyél hozzám, hisz rólam van szó! Amúgy meg hívhatnám akár a rendőrséget is...! Hiszen lehetsz simán sorozatgyilkos, aki mindjárt feldarabol, vagy elmebeteg… vagy ki tudja még mi.. – nyomom meg a szavakat, majd megkocogtatom a poharat ismételten. Adjon egy újabb kortyot. Ne is kortyot, inkább decit, mert ez kevésnek tűnik. Mikor megkapom az italom, kiszedek a hasamon lévő zacskóból egy kis jeget, majd beleteszem a poharamba. Túl gyorsan fogy az alkohol, én pedig pipa vagyok! Na meg ijedt! Normális, hogy még mindezek ellenére is szexinek találom? Úristen! Nem vagyok normális! - Ha kell jég van itt még bőven! – bökök a fejemmel a hasamon lévő jégkockákra, melyek hála a széttépett zacskónak kezdenek önálló életet élni a bőrömön. Nem is baj, legalább lehűt még jobban… Ezzel a helyzettel nem tudok mit kezdeni… Basszus..
Mi a francnak kell neki állandóan az a hülye vezetéknév? Pillanat... vezetéknevet mondott... keresztnevet akart, vagy pedig azt hiszi a Sorez a keresztnevem? Mindegy, akkor se mondom ki. A fenébe is! Még egyszer nem húz csőbe! - Nincs! Egy nevem van... mint Supermannek. - válaszolom neki, de ő azért elmondja a nevét. Susan... hát tudom én, hogy így hívják. És mennyire szép is ez a név. Majdnem annyira mint a gazdája. Fujj, Sorez! A macska nem nézegeti az egeret, hanem megeszi! Már épp indulok kifelé a kezemben a képregénnyel a zsebemben a szalaggal, amit szeretnék végre elfelejteni, s ekkor szinte belém robban. Általában ez fordítva szokott lenni. Nem szoktam én hozzá az ilyenekhez. De szerintem ő sem a forrósághoz, mert olyan gyönyörűségesen leönti magát kávéval - na de még mindig nem értem, hogy csinálta - hogy azt szinte öröm nézni. Amikor pedig a ruháját is lekapja, nem bírom tovább. Olyan édes, ahogy zavarban van, és hirtelen a hatalmas szája is összezsugorodik, mint Alice Csodaországban, s felszínre tör bennem a nevetés. Finoman fogalmaztam... konkrétan kiröhögöm, mint a szart. Szegényke. De ha kívülről látná magát, valószínűleg ő is röhögne mint az állat. Viszont tudom én, hogy milyen kellemetlen és fájdalmas is tud lenni az ilyen szitu, így segítségére sietek az ingemmel. Egy pillanatra elgyengülök,ahogy hozzá érek, és olyan gyorsan hagyom ott a konyhába sietve, hogy még jó, hogy nem vámpír erővel suhantam ki. Töröm a jeget, szakítom a nejlont, majd ismét ott vagyok, és ismét teljes mértékben zavarba hozom saját magamat. Ehhöhm. Zavartan állok fel tőle. Libabőrös leszek, ér remélem, hogy ő ezt nem veszi észre. Elég bajom van saját magammal is Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy mit akarok jobba... megenni, vagy megerőszakolni. Sorez! Térj észhez! Kapcsold ki magadban az érzelmeket! De hát akkor meg is ölöm... de nem szabad ilyet érezned! Ki kell kapcsolnom.... de ha kikapcsolod, éhes leszel! Nagyon... éhes! - Hogy? - fordulok hirtelen felé, és ekkor esik le, hogy lebergiztem. Jesszusatyaúristenszűzmáriaszentjózsef, és az összes létező és nem létező istenre! Sorez, normális vagy? Nem. Most már teljes mértékben eldőlt a dolog, hogy komp akartam lenni, de nem komplett... tem... még gondolkozni sem tudok rendesen. Erre inni kell! - Öhm hát... - nyúlok le a földre egy ingért. Hála a magasságosnak, tiszta. Gyorsan magamra kapom, de még begombolni is elfelejtem. - Maga mondta, hogy a neve... vagyis te mondtad... - kapok észbe, hogy lemagáztam. - Szóval... ez csak afféle... - mutogatok a kezemmel is mint valami hülye gyerek. - Nos, hát... tudja.. vagyis.. tudod. - mondom zavartan, majd inkább hátat fordítok neki, s egy fájdalmas grimaszt vágva a konyhaajtóra, kirohanok a szobából. Hülye, hülye, HÜLYE! Legszívesebben a szó szoros értelmébe a falba verném a fejem. De inkább csak elmosok két poharat, majd vissza sietek a nappaliba, és a bejárati ajtónál lévő tükrös szekrényhez lépek, ahová letettem a whiskeyt, mikor bekopogott a szőkeség. Elindulok vissza felé, miközben bal kezem ujjaival összefogom a két poharat, jobb kézzel pedig töltök beléjük. Majd leteszem az üveget az asztalra, s az egyik poharat a szájánál megfogva ujjaimmal, felé nyújtom. - Tessék. - mondom, s próbálok magabiztosabb lenni. - A fájdalomra. Ha elveszi, akkor felé intek poharammal, s máris beleiszok. Észre se veszem, hogy az egész lecsúszik. Aztán újra töltök, s ha szükséges neki is. - Szükséged van még valamire? Mentőkre? Papra? Hullaszállítókra? - kérdezem, próbálva elpoénkodni a dolgot. Remélem inkább poénos, mint gyanakvó típus. Csak aza baj, hogy nem tűnik buta lánynak. Sőt, mi több... ohh, anyám, most látom, hogy nem gomboltam be az inget! Mi ez, karibi feeling? Gyorsan iszok még az új pohárnyi whiskeyből, majd leteszem a poharat az asztalra, s elkezdek bíbelődni néhány gombbal.
- Ja, gondolom…[ /b]- vágok egy fintort, mikor megemlíti, hogy gyakorlatilag 5 perc alatt készen lenne ezzel az egésszel. Még egyszer végigfuttatom szemeimet a széthajigált dolgokon, és magamban konstatálom, hogy ezt a helyet kisuvickolni, két nap is kevés lenne. [b]- Szerintem ezt a szolgáltatást sűrűbben is igénybe veheted! [ /b]– vigyorgom az arcába pimaszul, majd elkezdek nézelődni és hátat fordítok. Eközben ő végre a másik szobába siet kutakodni, a falon keresztül tárgyalunk innentől kezdve. [b]- Á, és kedves Miszter Sorez, esetleg vezetékneve is van? Én Susan vagyok… - kiabálom, csak hogy értse a célzást. Amúgy meg, ha nem mondja el , akkor is látni fogom a papíron, melyet ki kell töltenie. Ha olyan rondán ír, eskü elviszem egy grafológushoz, hogy megfejtse. Csak nem lehet olyan borzalmas neve, hogy ne használja azt.. A Susan is elég tré név, de én legalább felvállalom bátran, szóval tegye ezt ő is. Eme párbeszéd közben én végre elkészülök a jól megérdemelt kávémmal, majd az ajtó felé veszem az irányt. Egész nap nem is tudtam, hogy mire vágyom, most végre rájöttem! A koffein hiányzott túlzottan… lehet ez volt az én bajom. Mindenesetre kissé furcsa, hogy ennyire otthonosan mozgom itt. Mármint elmostam a poharait, iszok a kávéjából, már-már úgy beszélgetünk, mint az ezer éves cimborák! Közvetlen vagyok általában, meg minden, de ennyire… ennyire nem szoktam az lenni. Mintha már ismerném… mintha tudnám ő kicsoda, micsoda! Furcsa…
Egy pillanatra vörös köd telepszik a fejemre. Összekoccanok vele, fogalmazzunk úgy, hogy lefejelem a mellkasát . A kávé innentől kezdve önállósítja magát, aminek következtében az én mellkasomra kerül. Miért nem vagyok képes másnak fájdalmat okozni? Miért magamat égetem – jelen pillanatban szó szerint?? Halkan felsikoltok, majd pár ugráló mozdulat és a kávéscsésze lerakása után levetkőzöm. Na, nem pucérra, a melltartó fennmarad, de azért jó kis adag húst mutatok meg a nemrég megismert fickónak. Nem tehetek róla, egyszerűen képtelen vagyok magamon hagyni a tűzforró ruhát. Vörössé vált arccal elfordulok, eltakarom magam, amennyire lehet. Eközben persze kínok kínját állom ki, ugyanis ahogy a bőrömhöz érek óriási fájdalmaim vannak. Utálom az égési sebeket, mert azok túlzottan kínkeservesek! Amilyen gyorsan odatettem a kezem, olyan hamar kapom is el onnan. A vörös foltot nézegetem, fújkálom lázasan, miközben a hátam mögött kellemes bariton kezd rá a nevetésre. Én nem találom ennyire viccesnek, pláne, hogy tényleg fáj, és ha nem kap hamar egy kellemes kis hideg borogatást, tuti fel is fog hólyagosodni. Szemembe könny szökik a fájdalomtól, majd ekkor kérem meg, hogy ugyan adjon már egy ruhát és egy kis jeget. Közelebb lép hozzám, ingét a vállamra teszi. Keze a bőrömhöz ér, én pedig megborzongok. Egy pillanatra felkapom a fejem. Már-már olyan érzésem van, mintha közvetlenül mögöttem állna, és felém hajolna. Szinte érezni vélem forró leheletét, melytől önkéntelenül is elvörösödöm. - Semmi baj. – suttogom megadóan, majd egy hálaimát rebegek, mikor elrohan jégért. Eközben nagyjából magamra veszem az inget, mely kissé szűk… talán derékban leginkább, majd a kanapéra helyezkedem. Hiába gomboltam be rajta minden gombot, így is mélyen dekoltált lettem. Alul inkább már nem is gombolgatom, úgyis látni mindenemet mindenhonnan. A kávé a fél mellemet betakarta, tehát úgyis vetkőzni kell. Persze próbálom úgy felfogni, hogy ha strandon lennénk, akkor is pont ugyanennyit látna belőlem. Talán ennek a gondolatnak a hatására kezd a zavarom is csillapodni.
Egy kellemes mosollyal fogadom a jeget, melyet nekem hoz. Meztelen felsőtestére, persze, nem voltam felkészülve. Igazán gáláns dolog volt a rajta lévőt rám adnia, azonban valamit csak felvehetne. Elegendő, hogy kettőnk közül én parádézok itt, majdnem egy szál csöcsben… nem kell, hogy még ő is naturálisban nyomja. Persze megkérni már nem tudom, ugyanis a jeget a kezemmel együtt a hasamra nyomja és a mellkasomra. Egy pillanatra találkozik a pillantásunk. Totálisan elveszek csillogó íriszeiben, ajkaim egy pillanatra még el is nyílnak. Megszólalnék, azonban nem tudok. Túlzottan magával ragadt, túlzottan figyelmes. Általában nem szoktam elvarázsolódni a férfiaktól egy könnyen, azonban most ő valamiért… valamiért kihozza ezt belőlem. Mintha ismerném, mintha … mintha olyan lenne mint én. Ez egy hülye megfogalmazása a dolgoknak, ezt én is érzem, azonban egy láthatatlan kapocs még is összeköt bennünket. Vajon mi lehet az? Túl hamar józanodom ki…. Mit is mondott? - Bergi? Ez honnan jött? – nézek rá kérdőn, és próbálok nem mindenféle horrorisztikus dolgot belefantáziálni ebbe az egészbe, azonban halálosan biztos vagyok abban, hogy nem mondtam meg a teljes nevem. Ha nem mondtam meg, honnan tudja a Zehenberget? Ha pedig nem arra vonatkozik, akkor ugyan magyarázza ki belőle magát rendesen, mert ez így felettébb ijesztő, és érdekes… Vajon hányadik csengésre veszik fel a telefont, ha a 911-et hívom?
Kezdőlap
Tárgy: Re: 323. szoba - Levantine Sorez 
