Úgy nagyjából kilencvenkilenc százalékig biztos vagyok benne, hogy az elkövetkező napok valamelyikén meg fogom találni Monát, amint Mystic Fallsban bóklászik. Talán oda kellett volna láncolnom valamihez, mielőtt elindultam. De annak meg az lett volna a vége, hogy nem elég, hogy én gonosz nem értem meg, de még fizikailag is bántalmazom. Mondjuk igazán szüksége lenne már néhány illemtan leckére. Sajnos... túlságosan is sok mindent ki kellett hagynia a betegsége miatt, most pedig az összes dolgot egyszerre akarja bepótolni. Ennek pedig... nem lesz túl jó vége. Nevezhet vészmadárnak, de láttam én már jó néhány ronda dolgot az évszázadok folyamán. Lehet, hogy meg van győződve róla, hogy én csak el akarom rontani a szórakozását, de valójában... inkább törődök vele.
Annak idején nekem is volt családom. Feleségem, lányom és két fiam... azonban mind a mai napig nem tudom, hogy mi lett velük. Ez talán érzéketlenség? Nem. Egyáltalán nem. Miután anyámat átváltoztattam, egyszerűen nem akartam megkockáztatni, hogy őket is erre a sorsra ítéljem, ha esetleg rosszabbra fordulna a sorsuk. Nehéz tartóztatni magunkat, ha megvan bennünk ez a... lehetőség. Így tehát anyámmal egyszerűen csak... eltűntünk.
Azóta pedig hosszú évszázadok teltek el. Jobb, ha nem bolygatjuk a múltat.
Épp elég, hogy néha már a puszta létünkkel kapcsolatban felmerülnek bizonyos... kétségek. Más pillanatokban pedig gyengének tartom magam ezért a viselkedését. Hát igen, ilyen vagyok én. Néha még magamat sem tudom kiismerni. Nyilván én bonyolítom túl a dolgokat. Egyesek véleménye szerint ahhoz aztán remekül értek.
Még jó, hogy mindig is hidegen hagyott, mit pletykáltak rólam.
A feltételezés pedig, hogy akár tévedhetek is... sért.
Ha nem tehetem meg azt amit akarok, ott és akkor, amikor akarom... mi értelme van még mindennek? Az élet nem szórakozás. Ezt már jól tudom. A mi életünk meg főleg nem, bár persze a legtöbben attól még annak veszik. Én mindig megszerzem, ami kell... ha valami magára vonja a figyelmemet, onnantól fogva mindent megteszek, hogy a nekem tetsző módon alakuljanak a dolgok. Felesleges erőszak nélkül is tökéletesen meg lehet lenni.
Meg kellene keresnem Annát – fut át a fejemen a gondolat. Nem tudom, lenne-e értelme hosszabb időre Mystic Fallsban maradni. Sosem bírtam a kötöttségeket. Már az is nagy szónak számít, hogy egy hónapot ugyanabban a városban töltök el. Elég nagy a világ... igaz, hogy jó párszor bejártam már, de sosem fogok ráunni. Egyelőre viszont nem tudom, hogy ez a város mennyire érdekes. Ha felkelti a figyelmemet néhány itteni dolog, akár maradhatok is még. Pedig ez a látogatás eredetileg pusztán egy régi barát felkeresésének indult.
Mindenképpen mérlegelnem kell majd a lehetőségeket. Amiket pletykálnak Mystic Fallsról... nos mondjuk úgy, hogy ha a fele is igaz, halálra unni biztosan nem fogom magam. Az meg már megint más lapra tartozik, hogy talán valami kedves, idegen jótevő átsegít majd a másik oldalra. Puszta szívjóságból... és mert vámpír vagyok.
A nagy tekergés közben valahogy sikerül egy hídnál kikötnöm.
És nem vagyok egyedül.

Elvesztem a nagy tömegben, és már a türelmem kezdett fogyóban lenni. Végül is átgázoltam mindenkin, és nem érdekelt, amikor valaki egy-egy nem odaillő mondatot szegezett felém. El kell innen mennem, jó messze. Ahol nyugodtan átgondolhatom az egészet, friss levegőre van szükségem, a tömeget mellőznöm kell. Mindjárt felrobbanok, valaki szabadítson ki innen! Nagy nehezen átvergődtem az embereken, és a parkoló iránya felé fordultam. Gyorsan szedtem a lábaimat egymás után, szinte már futottam. Pont most hordtam az egyik legmagasabb cipőmet, mindjárt össze fogok esni. Fájt a lábam eleje, pedig nem a cipő a hibás. Hanem én. Elszoktam a magassarkúktól, mert mindig tornacsukában látnak engem az emberek. Csak különleges alkalmakkor húzok a lábamra, és valljuk be őszintén ez ritkán van. És olyankor is kudarcba fullad az egész este. Hamar megtaláltam a kocsimat a többi között ott kukucskált az enyém, a táskámat a hátsó ülésre vetettem, és beültem a volán mögé. Magam alá tuszkoltam a már így is gyűrött ruhámat, mert történt már velem olyan, hogy mikor becsuktam a kocsi ajtaját becsípte a ruhát, majd tönkretette. Ez a ruha pedig túl szép, és értékes ahhoz, hogy kidobjam. Lehajtottam a visszapillantó tükröt, és elszörnyedtem a látványtól. Egy mogyoróbarna szempárral találtam magamat. A szemei ki voltak sírva, szinte már vörös volt. A szempillaspirál a rengeteg könnytől szétfolyt az arcán, undorító feketés-szürkés színnel bemocskolva őt. Ajkai lefelé konyultak, tekintete nem sugárzott az örömtől. Szomorú, és egyben csalódott volt. A szíve darabokban volt, keserves pillantással meredt rám. És ez a lány, aki annyit szenvedett már az élete során, hogy lassan már hozzászokhatna.. Én vagyok.
Hátranyúltam a táskámért, és kihalásztam a kulcsomat, illetve egy zsebkendőt is előkotortam. Annyi sok mütyürke van benne, hogy csodálom magamat azért, amiért megtalálom őket. Visszapillantottam a szomorkás lányra a tükörbe, és a zsebkendő segítségével letöröltem az arcomról a koszt. Talán egy fokkal festettem jobban. Orrom is piros színben pompázott, szemeim, mintha besüllyedtek volna az arcomba. Borzasztó látvány tárult elém. És egyetlenegy név képes volt így elrontani az estémet. Katherine Pierce.. Miért kísért mindig engem, holott nem is tartózkodik a városban? Hónapok óta nincs se hír, se nyom felőle. Szinte már az ünnepelés gondolatát is megfontolja az ember. De tévedtem. Ez egy lecke arra, hogy bármennyire is messze legyen valaki, sosem fogod kitörölni őt az emlékezetedből. Mindig ott fog lapulni, talán a sarokban, és néhanapján eszedbe jutnak a vele kapcsolatos borzalmas emlékek.
Kifújtam az orromat, és bekapcsoltam a biztonsági övemet. Amióta a szüleim egy tragikus autóbalesetben vesztették el az életüket jól meggondolom, hogy mikor és mikor nem szabad volán mögé ülnöm. Amikor egy-egy bulin veszek részt, ahol alkoholt is fogyasztok természetes, hogy taxival megyek haza. Most se kéne vezetnem, főleg ilyen állapotban nem. Először le kéne vezetnem a bennem felgyülemlett negatív érzelmeket, és csak utána. Mert így bármi történhet, elég egyszer nem odafigyelnem, vagy ha üvegessé válik a tekintetem, máris ront a látásomon. De mégis itt ülök a autómban, a kezemben szorongatva a kulcsot. Behelyeztem, és elfordítottam. A kocsi hangos dörmögéssel jelezte, hogy életre kelt. Kifújtam a levegőt, és egy utolsó pillantást vetettem az Alapítók Házára. Hát ez a nap nem éppen úgy alakult, hogy terveztem. Alapból is rossz ízzel jöttem el, hisz nem lettem beválasztva a legjobb öt közé, holott mindenki tudja, hogy nekem ott a helyem. Ott kellene tündökölnöm a felvonuláson. Integetnem kéne a népnek, egy nagy vigyorral ajándékoznám meg a többieket, sugároznám az önbizalmat, a magabiztosságot, hogy az emberek egy boldog lányként nézzenek rám. És ne az jusson először az eszükbe, mikor valaki megemlíti a nevemet, hogy a lány, aki elvesztette a szüleit.
Egy kocsi dudálása rángatott vissza az összekuszált gondolatmenetemből, és hátrapillantottam. Már félig-meddig kiálltam, és elgátoltam az utat másoktól. Elpirultam a szégyentől, és most a vezetésre koncentráltam. Az ilyen kis hibák miatt születnek meg a problémák. Kiálltam a kocsival, és elnézést kérve felemeltem a kezemet. Kihajtottam a parkolóból, és a fejem után mentem, semmilyen kitűzött cél nélkül. Most az egyszer az ösztöneimre fogok hallgatni, ők veszik át az irányítást. Ujjaim végigfutottak göndör hajamon, míg a másikkal szorosan fogtam a kormányt, nehogy hirtelen letérjek az útról. Nem a város belvárosa felé hajtottam, hanem pont kifelé. Nem akartam menekülni, akár egy gyáva nyuszi, de mégis azt tettem. Azért vannak a problémák, hogy azokkal szembeszálljon az ember, és ne próbálja kikerülni őket. Az élet tele van akadályokkal, melyeket sajnos át kell ugrani. Ha az ember leragad egynél, onnan már nem tud fejlődni. Nem szabad soha elveszíteni a reményt, hisz ha valaki valamiben hisz, azt meg is tudja valósítani. Tehát, ha próbálkozik többször és többször, akkor sikerülni fog neki. Sikeresen át tudja majd ugrani az akadályt, és haladhat tovább az úton. Szintén az függ tőlünk, hogy az élet melyik útján haladunk. A nehezebbiken, mellyel végül elérjük a várva várt megnyugvást, de egyben tele van akadályokkal. Vagy akár lehet a könnyebbiket, mely első gondolatra tényleg nagyon kecsegtető tud lenni, és az ember tényleg megfontolgatja a döntését. De ez nem a helyes út. A racionális, ésszerű gondolkodók erre hamar rá tudtak jönni, de vannak, akiknek több időbe telt ezt beismerni. És az is lehet, hogy mire kinyílt az ember csipája, akkor már bajba került. És onnan nincs már többé visszaút.
Erősen az útra koncentráltam. A kormányon nyugodtak a kezeim, az egyik tizenegy, míg a másik kettő óránál. De nem bírtam nyugodt maradni, a különböző gondolatok csak úgy támadtak engem. Próbáltam más irány felé terelni a gondolataimat, de mindig visszajöttek, felháborgatva engem. Nem hagytak nyugton.. Bekapcsoltam a rádiót, és hangosra vettem a zenét. Egy mai napi sláger dübörgött belőle. Nekem valahogy közelebb állnak a régimódi zenék, még a huszonegyedik század előtti. Manapság ezek a technók, és diszkó zenék – fogalmam sincs, hogy hogyan hívják őket – eléggé nem tartoznak a kedvenceim közé. Sőt, egyenesen irritálnak. Az ember erre nem tud táncolni, csak ugrálni, de azt is őrülten. Szinte már veszélyesek ezek a zenék.
Ismét Damon képe villant be elém. Hosszasan lehunytam a szemeimet, és próbáltam őt kiverni a fejemből. De bármit is tettem, ott volt előttem. Jéghideg tekintete rám szegződött, és próbált elbájolni velük. Sikerült is.. Szívem hevesebben kezdett el verni, tenyereim izzadtak. Szerelmes vagyok. Érzem, ahogy a pillangók repdesnek a gyomromban. Kissé nyálas, de az iránta érzett érzelmeim valódiak. Csak abban nem vagyok biztos, hogy ő mit táplál irántam? Éreztem rajta a vágyat, és senki más nem tekintett úgy a szemeimbe, mint én. Katherine-t látta mindvégig bennem? Elvégre több, mint egy évszázadon keresztül kereste őt, próbálta kinyittatni azt a helyet, ahol anno 25 vámpírt tuszkoltak be. Teljesen összetört miután kiderült, hogy valami probléma van, mivel nem volt köztük. Akkor láttam először szomorúnak, még ha csak egy röpke másodpercig is tartott az egész. De amikor az érzelem végigfutott az arcán, egy pillanatra megsajnáltam őt.
Nem bírtam tovább tétlenkedni, cselekednem kell, méghozzá most! Meg kell beszélnünk ezt az egészet Damon-nel, mert annak nincs értelme, hogy itt halmozódnak bennem a megválaszolatlan kérdések, és minden egyesnél feszültebb leszek. Kezemmel még mindig tartottam a kormányt, de az egyikkel elengedtem, és fél szemmel a táskámért nyúltam. Kikaptam belőle a mobiltelefonomat, és hol az útra pillantottam, hol pedig a képernyőre, miközben kikerestem a számát. Megnyomtam a zöld gombot, mely a hívást jelezte. A fülemhez tartottam az érintőképernyős mobiltelefont, és csengett, csengett, és csengett. Lassan számoltam magamban az elmúló másodperceket, de még mindig nem történt semmi. Hangos sípszó következett, és a hangpostára kapcsolt engem. Egye fene, úgyis nála van a mobilja, s meg fogja nézni. Hatásosabb ez, mint az SMS.
- Helló Damon. – kezdtem bele rekedten, majd megköszörültem a torkomat, és ismét neki kezdtem. – Akarom mondani, szia. Meg kell ezt az egészet beszélnünk, mert annak semmi értelme nem volt, hogy én elviharoztam. – fújtam ki a levegőt, és egy szöszt lesöpörtem a műszerfalról. Egy röpke másodpercre nem figyeltem az útra, sőt nem is fogtam a kormányt. Gyorsan ismét megragadtam mielőtt valamilyen komolyabb baj történt volna velem, és a kocsival. A szüleim már ezért is rágták volna a fülemet, hogy vezetés közbe telefonálok. Arról inkább nem is beszélek, hogy mit szóltak volna, ha az előbbi mutatványomat végigkísérték volna.
- Tíz perc múlva találkozzunk a Wickery hídnál. És.. – nem tudtam befejezni a mondatomat, a sípszó ismét megszólalt, jelezve, hogy lejárt az időm. Túlságosan elhúztam az időt, és a lényeget kifelejtettem belőle. -, szeretlek. – súgtam immár magamnak. A képernyő sötéten jelzett, és ledobtam magam mellé az ülésre. Csak, hogy onnan lepattant le a földre. Az ajkaimra haraptam, nehogy valamilyen durva, sértő szó törjön ki belőlem. Nem szoktam káromkodni, és nem is most szeretnék rászokni. Jól körbenéztem, mielőtt cselekedtem volna. Hátul senki se volt, előttem, s mellettem sem voltak kocsik. Kezemmel tartottam a kormányt, viszont a tekintetemet levettem az útról, és lehajoltam, hogy felvehessem a mobilomat a földről. Visszaraktam a helyére, és mikor felnéztem, hirtelen minden leállt körülöttem. Túl hamar történtek a dolgok, szinte már egybefolytak. Az út közepén állt valami, pontosabban valaki, aki kísértetiesen hasonlított rám. Ugyanazt a ruhát viselte, haja pontos mása volt a sajátomnak, még a díszek is megegyeztek, a tekintete egybefolyt az enyémmel, és fogva tartott. Tekintetemmel az arcát fürkésztem, egyedül dühben lobogó pillantását tudtam kivenni, illetve a levakarhatatlan gúnyos mosolyát. Szívem dobogását már a torkomban éreztem, és minden gondolat kiszállt a fejemből. Nem tudtam koncentrálni a vezetésre, egyáltalán nem. Az a lány, aki szembe állt velem én voltam. Ez hogyan lehetséges, mikor én itt ülök a kocsi mögött, és másodpercek választanak el tőle? Miért nem megy el, hisz látja, hogy itt száguldozok egyedül, és.. Katherine. Csak ő lehet, egyből rá kellett volna jönnöm. Lehet, hogy a külsőnk kísértetiesen hasonlít, sőt ugyanaz, mint a másiké, de van valami a tekintetében, a puszta kisugárzásában, ami nekem nincs. A gonoszság. Ott izzik benne, és minden egyes tetténél egyre nagyobb, s nagyobbá válik. De már nem tudtam visszafordítani a tettemet, hisz amikor megpillantottam őt, a lányt az úttesten, lábam automatikusan a fékre taposott, és elrántottam a kormányt. A kocsi lesiklott az útról, de én még mindig őt néztem, ahogyan ő is engem. Mikor végre észbe kaptam, és tekintetemet visszafordítottam az útra – vagyis a talajra – a vér szinte lefagyott az ereimben. Egyenesen a folyó felé hajtott a kocsi, és nem tudom megállítani. Százhuszonöt kilométerrel mentem, ha talán a felével mentem volna, könnyebben le tudtam volna állni. De így, képtelenség.. Erősen tapostam a fékre, de nem csinált semmit, az események túl gyorsan következtek egymás után. A csöndes, zárt légteret az én sikoltásom szakította félbe, és elvesztettem az irányítást a kocsi felett. Már nem volt talaj a kerekei alatt, és az eséstől, illetve a gravitációs vonzástól fejemet erősen belevertem a kormányba. Mintha lekapcsolták volna a villanyt, úgy vált minden körülöttem sötétté.
Fáztam, ajkaim remegtek a hidegtől. Mintha békésen aludnék, és valaki hideg zuhannyal keltene fel. Zsongott a fejem, szét akart robbanni, és ez az érzés nem akart megszűnni. Nagy nehezen elkezdtem szemeimet rebesgetni, de még mindig nem gyűjtöttem össze annyi erőt, hogy kinyissam. A fény lassan kezdett beszűrődni, és a víz hangja egyre hangosabbá vált. Várjunk.. Mi van??
Egyből kinyíltak a szemeim, és sokként ért engem a felismerés, hogy a víz a mellkasom alatt húzódik, és a kocsi egyre mélyül. Nem, nem, nem.. Mi történt? A fejemhez kaptam a kezemet, és mikor elemeltem tenyerem piros színben pompázott. A vértől. A saját véremtől. Gyorsan kellett cselekednem, nincs idő a semmittevésre, különben életemet fogom veszteni, ugyanott, ahol a szüleimmel meg kellett volna halnom másfél évvel ezelőtt. Most nincs itt senki, aki meg tudna engem menteni a gyilkos folyótól. Több lehetőség is felmerült bennem. Például az ablak lehúzása, de akkor még gyorsabban áramolna be a víz, és még balul is elsülhet az egész. De ha gyorsan ki tudok mászni a kocsiból, és onnan a felszínre úszni? Akkor sem sikerülne, a terebélyes ruhám megakadályozna engem, a súlya lehúzna a víz aljára, és ott veszteném az életemet. A sokk kezdett eluralkodni felettem, hangosan vettem a levegőt, ki tudja, talán most utoljára tudom magamba szívni az oxigént. Miért kellett eljönnöm arról az átkozott bálról? A víz már a nyakamat is elérte, és én még mindig a kocsiban ültem. Gyorsan kikapcsoltam az övemet, és lerúgtam a lábamról a cipőmet. Akkor is ki fogok innen szabadulni, nem adom meg Katherine-nek azt az örömöt, hogy ő vetett véget az életemnek!
- Segítség! Valaki segítsen nekem! – arcomat már a kocsi tetejének kellett préselnem, centiméterek választanak el engem attól, hogy ne kapjak többé már levegőt. A rés egyre kisebb lett, és mélyen magamba szívtam az oxigént, és elmerültem. A víz ellepte az egész kocsit, és így már egyre gyorsabban süllyedt lefelé. Ajkaimat erősen összepréseltem, és már csak perceim voltak hátra. A kétségbeesett pillanatok közepette az előző tettemet próbáltam megvalósítani. Fáztam a víz alatt, de nem remeghettem. Nem kockáztathatom a saját életemet, mert csak ennyi levegőm maradt hátra. Nyomogattam az elektromos ablaknyitót, de semmit nem csinált. A saját fizikai erőmre számíthatok már csak. Akkor kellett volna cselekednem, mikor még volt rá esélyem. Kezeimmel, könyökömmel az összes erőmet összekaparva ütögettem az ablakot, de nem történt semmi. Még csak egy kis horpadásnak, egy karcolásnak se volt nyoma. A víz túlságosan nagy erővel nyomja a kocsit a túlsó oldalról, és ekkora erővel én nem tudok szembeszállni. Az ajtónyitásával is próbálkoztam, de avval se mentem semmire.
A kocsi többé már nem süllyedt, elérte a tó fenekét. Sírtam, de könnyeim elvesztek a vízben. A levegőm egyre fogyatkozott, ki akartam nyitni a számat, az oxigénlelés reményében, de helyette úgyis csak vizet szívnék be. A remény kezdett elszállingózni. De küzdöttem. Küzdöttem a végsőkig, mert Anyu arra tanított engem, hogy sose adjam fel. Az erőm is kezdett elfogyatkozni, a mellkasom már fájt, a torkom mart a levegőhiánytól, és nem bírtam már tovább tartani. Pár levegőbuborék elhagyta az orromat, és a kezeimet ökölbe szorítottam. Lehunytam a szemeimet, mert már egy semmirekellő voltam. Igaza volt Matt-nek, még Rebekah is többet ér nálam. Ő biztos nem hanyagolta volna el a saját gyerekét, nem lett volna egy befolyásoló, döntésképtelen tini, hanem a saját gondolataira hallgatna. Igen, nehéz lett volna az elején, de én naiv voltam, s hiszékeny. Nem is hallgattam meg Matt érvelését, hanem már egyből kész tények elé állítottam, miszerint nem tarthatjuk meg a gyereket. Még beleszólni se tudott.. Önző voltam, és nem szabadott volna így viselkednem vele. De az időt már nem lehet visszapörgetni, hisz ami egyszer megtörtént, az megtörtént. Így már értem, hogy miért volt ma úgy kiakadva rám Matt. De eddig jóba voltunk, mitől gondolta meg így magát? Töprenghetek rajta, de nincs értelme. A válaszra sosem fogok már rálelni..
Ahelyett, hogy tudással gazdagítottam volna a világot, vagy valami jót tettem volna, csak ártottam mindenkinek. A családtagjaim, illetve a barátaim szerettei sorra elhullottak. Ki miatt? Miattam! Mindenkinek a haláláért én vagyok felelős, mégis mindenki az én életemet helyezte előtérbe. Az én hibám, hogy már a szüleim nem élnek. A nevelő, illetve a vérszerinti szüleim. Bonnie miattam vesztette el nagymamáját, és anyukája miattam lett vámpír. Jeremy miattam vesztette el a nagynénjét, Caroline pedig az apukáját. Eddig ezt miért nem láttam be? Hogy akárhova megyek, ott pusztítok? Miért voltam vak átvitt értelemben? Miért a halálom szélén kellett kinyílódnia a szemeimnek, és mindezt belátnom? Talán ezek után, hogy megbántam a bűneimet a mennybe kerülhetek, vagy örök kárhozatra lettem ez által ítélve? Fogalmam sincs, de remélem, hogy ismét tudok egyesülni a családommal, hogy legalább a túlvilágon boldogságra tudjak lelni. Annyit szenvedtem már az élők között, hogy nekem is kijár a boldogság. De miket gondolok én! Én csak szenvedni tudok. Szenvednem kell azokért az életekért, akik miattam már nem élnek. Szó sincs a boldogságról, én.. a velejéig romlott vagyok. Még a vámpírok, sőt Klaus is jobb nálam. Talán mikor még a szüleim éltek, akkor volt még remény számomra, de haláluk után tönkrementem, és egy olyan emberré váltam, aki sosem akartam lenni. Még a saját testvéremről is lemondtam, holott, ha nagyon ragaszkodtam volna hozzá, meg tudtam volna őt védeni Klaus-tól és a hibridjei elől. Ehelyett a könnyebb utat választottam, letértem a helyes vonalról, és igézés által elküldtem őt Denver-be. Bűnhődnöm kell, meg kell fizetnem a tetteimért.
A szívem elszorult a keserves gondolatoktól, és már csak másodpercek választottak el a haláltól. Ugyanúgy éreztem magam, mint amikor Anna Petrova vetette rá kezeit a szívemre, és majdnem megfosztott tőle, avagy ha Stefan nem jött volna időben, akkor már halott lennék. Egy ugyanolyan kis fonalba kapaszkodtam, mint anno mikor majdnem a vérveszteségbe haltam bele. Ez a fonál reprezentálja a halál és az élet közötti állományt. Ha elengedem, meghalok, és onnan már sosem lesz második esély. Nem fohászkodhatok senkinél sem, hanem megszűnök létezni, és egy újabb sírfelirattal fog gazdagodni a temető. De ha kitartok, és erősen kapaszkodok bele, még talán van remény. Talán..
Nem bírtam tovább tartani, levegőre van szükségem, ráadásul most! Felköhögtem, és egyre nagyobb buborékfelhők hagyták el az ajkaimat. Az összes oxigéntől meg lettem fosztva. Ideje szembenéznem a halálommal, melyet mindig is kijátszottunk. De most nincs itt senki, aki meg tudna engem védeni, vagy menteni. Itt az idő, hogy szembesüljek a sorsommal, melyet kiszabadtak rám. Lehunytam a szemeimet, és kis részre kinyitottam az ajkaimat. A víz egyből beáramolt a szervezetembe, megtelítve vele a tüdőmet. Magam elé néztem, és nem láttam semmit már csak a sötétséget. Nem volt semmilyen fényforrás, egyedül én voltam elveszve ebben az átkozott folyóban. Nem küzdöttem tovább, nem volt semmilyen értelme. Meg fogok halni, és ez ellen már semmit se tudok tenni. Levegő.. kell.. Nem.. Damon.. Sajnálom.. Mindenki.. Sajnálom.. Hibáztam.. Bűnhődni fogok..
Elena Gilbert, tizennyolc éves, jeles tanuló. 2010 májusán ugyanitt, ugyanebben a folyóban, ugyanennél a hídnál vesztette el szüleit. Ő is az autóban tartózkodott, mikor a baleset történt. De hívhatjuk isteni csodának akár, sikerült felúsznia a felszínre, és megmenekülnie. Aznap lett árva, az öccsével együtt. Gyámjukként a nagynénijüket nevezték ki. De vissza a haldokló Elena Gilbert-re. Remek jövőkép állt előtte, tele volt tervekkel, egy életvidám lány volt. Most pedig az élete tele van szenvedéssel. Már csak másodpercek választják el őt a haláltól. A közelben senki se tartózkodik. Az időjárás is jelzi, hogy ez nem egy nap a boldogságra az ünnepelésre, hanem az elsiratásra. A sötétszürke bárányfelhők egyre csak sokasodnak, és néhol elvétve már apró cseppeket is ejtenek. Nem is olyan messze, alig két kilométerre az emberek boldogan cseverésznek, készülnek a közelgő felvonulásra. Nem is sejthetik, hogy holnap mekkora tragédiaként fogják átélni a Gilbert lány halálát. Hisz olyan fiatal volt, olyan szép.. Nem így kellett volna meghalnia, nem most. Hanem évtizedek múlva, mikor az öregség viszi el őt. De az élet tele van váratlan fordulatokkal, és ez is az egyike. Különben minden olyan természetes lenne, és az ember hamar megunná.
A lány megszűnt mozogni, tekintete nem mozgott, csak figyelt előre, bámult a végtelenbe. Olyan békésen nyugodott, a körülményekhez képest. Elena Gilbert.. meghalt..

To; Jason.

Majdnem az összes ruhát letéptük egymásról. Csupán a melltartóm - amit Jess-nek köszönhetően többé már nem tudok viselni - maradt rajtam. Többször is végighúzta a kezét a testemen, én pedig hagytam, hadd csinálja, elvégre ezzel nekem is örömet okoz. Jess sem tétovázott, szó szerint fogta magát, és vadul belémhatolt. Én mondom, ilyen igénytelen aktusban még soha nem volt részem. Ajkaink időközben néha egymásra akadtak, s Jess száján érezni lehetett még a cigi, és a Jack Daniel's ízét.
Az egész aktus alatt nem éreztem semmit. Az izgalom sem volt jelen, és be kell, hogy valljam, nem is élveztem annyira a dolgot, tehát röviden: - untam. Átfutott az agyamon ugyan, hogy én is munkához látok, de végül úgy döntöttem, hogy jobb ezt nem folytatni, és minél előbb abbahagyni. Ezzel nem Jess teljesítményét akarom lealázni, csak a módszerét nem tartom megfelelőnek, de persze, biztosan vannak olyan Mystic Falls-i tyúkok, akik az ilyen szexre buknak. Egészségükre ...
Természetesen, minden jó nőhöz illően, megpróbáltam eljátszani az orgazmust, vagy valami hasonlót, amitől Jason magabiztosabb lett. Erősen a hajába markoltam, majd halkan sikoltozni kezdtem. Azt hiszem, mindez a csekély kis dolog kielégítő volt Jess számára, mert az idétlen mosolyával tekintett rám. Félreértés ne essen, nagyon bírom a tagot, csak az előbbi etye-petye talán fölösleges volt. Végülis mindegy, nem szoktam megbánni az ilyesmit, úgyhogy lassan felhúztam a bugyimat, majd szép sorban a többi rongyot is magamra öltöttem.
Jess kijelentésére enyhe mosollyal válaszoltam, miközben idegesen a terepet fűrkésztem. Talán tizenöt perc telhetett el, ami alatt a szokásos őrült dolgokról dumáltunk, és meg is érkezett az autómentő. A megmentőm arcán kis értetlenség jelent meg, mire úgy döntöttem, hogy tapintatosan közlöm vele a fejleményeket.
- Nem szóltam volna? - kérdeztem, és megpróbáltam úgy tenni, mintha minimum alzheimer-kóros lennék. - Basszus ..., teljesen kiment a fejemből, hogy szóltam a kibaszott autómentőknek. Bocsi ... - néztem rá idióta bociszemekkel. Valójában csak egy üzenetet dobtam valami öreg pacáknak, akiről időközben eszembe jutott, hogy valami szervízben dolgozik. Kövér, illemtelen, és perverz az ürge, de jelenleg nem érdekel sem a túlsúlya, sem pedig a szexuális élete - fúj, az végképp nem -, csak keresse meg a kocsimat.
Intettem neki, hogy nem messze innen megtalálja, és nem túl finoman azt is hozzátettem, hogy tolja vissza a hájas seggét értem, mert ideje lakást keresnem. Úgy döntöttem, hogy amíg a kövér disznó megkeresi a kocsimat, még egy kis időt Jason-nel töltök. Saját magamnak is bevallom, hogy egy olcsó ribanc vagyok, de ezt teszi velem a magány, és a telihold. Apropó, telihold ..., hamarosan ismét befurakodik a szürke hétköznapjaimba.
- Köszönöm! - Jess fölé hajoltam, majd lágy csókot nyomtam a homlokára. Mindazok ellenére, amit gondolok, legbelül mégis hálás vagyok neki, hogy megpróbált kimenekíteni a magány szorító karjaiból. Hirtelen rácsimpaszkodtam, és olyan erősen szorítottam, ahogy csak tudtam. Néha még saját magamnak is ellentmondok a tetteimmel, de ezzel senkinek nem akarok fájdalmat okozni, csak próbálom élvezni az életet úgy, hogy közben kikapcsolom az agyamat. Többnyire ez sikerül is, nemde?!
Az autómentő időközben visszatért, én pedig a szokottnál is magabiztosabban szálltam ki az autóból. - Nézd meg a tükröd! - kiáltottam, miközben hátrafele haladtam. Egy adott pillanatban Jess nem figyelt, ezért kihasználtam az alkalmat, és a zsebemben lévő ajakrúzzsal felírtam a telefonszámom a lenyitható tükörre. Őszintén remélem, hogy még fogunk találkozni a közeljövőben, például valami iszonyat állat bulin, ahol remélhetőleg egy kényelmes ágyon is kipróbálhatjuk a szexet. Ráadásul, a természetfelettiekről szóló cuccot sem sikerült lezárnunk.
Beszálltam a vén fószer tragacsába, majd rászóltam, hogy indítsa be az autót, máskülönben én fogok vezetni. Lassan letértünk a hídról, és Jess autója kilépett a látóteremből, én mégis integettem, mint valami autista.

( Részemről vége, de te még írhatsz reagot. Nagyon szépen köszönöm a játékot, és ne haragudj, hogy tapintatlan volt hozzád a kis Kira. )

To; Jason.

Jess komoly-, és riadt arckifejezése a frászt hozta rám. Megfordulni sem mertem, mert attól féltem, hogy egy vámpír, vagy valami szörnyű lény van a hátam mögött, ugyanis Jess tekintete arrafelé szegezödött.
- Mit? - kérdeztem tőle rémült arccal, de alíg mondtam ki, Jess máris önfelett nevetésbe kezdett. Gondolom, hogy elégedett volt magával, amiért sikerült rámijesztenie. Persze, neki nagyon viccesnek tűnik a dolog, de, ha valóban megjelenne egy vérszívó, akkor nem tartaná ennyire szórakoztatónak a helyzetet. Minden esetre, az előbbit még visszakapja ..., hamarosan!
Lehet, hogy anyunak igaza volt, és az itteni emberek tényleg primitívek, és még hülyének is nézik az embert, mert Jess újabb elcseszett trükkel próbálkozott. Zavaróan közel hajolt hozzám, majd szó szerint kidobta a kezemből az üveget, amit már jó ideje a kezemben szorítottam. Olcsó trükk, de azt egy szóval sem mondtam, hogy nem élvezem. Így még érdekesebb a dolog.
Nem ellenkeztem, hanem hagytam, hogy megcsókoljon, és tegye a dolgát - érted, hogy mire célzok. Mitagadás, ez a Jason gyerek jó pasi, én pedig unatkozom, és magányos vagyok. Egy ilyen helyzetben, minden hozzám hasonló lány hagyná, hogy "megvigasztalják".
Nem szeretem az előjátékot, sem pedig a lassítást. Úgy gondolom, hogy semmi értelme, és az egész csak időpocsékolás.
- Gyere! - kacsintottam rá sejtelmesen, majd megragadtam a felsőjét, és nehezen ugyan, de a hátsóülésre csusszantam, és őt is magammal rántottam. Miután sikeresen hátrajutottunk, és az ülésen heverő üvegtől is megszabadultunk, én vadul csókolni kezdtem. Levettem róla a felsőjét, ami nagyon fölöslegesen volt ott, ahol volt, majd a nyakától, a mellkasán át, egészen az izmos kocka hasáig csókolgatni kezdtem. Közben a kezem végigfutott a testén, majd hirtelen mozdulattal kibontottam az övét, a nadrágjába nyúltam, és megragadtam a férfiasságát, ami már érezhetően készen állt.