••• © •••

••• © •••

••• © •••

Az egész életem egy óriási nagy kudarcnak bizonyult, aligha volt számomra olyan pillanat, amikor azt mondhattam volna magamról, hogy igazán boldog vagyok. Soha nem volt ilyen...még ha olyasféle pillanatban éltem,akkor is azon járt az eszem, hogy vajon mindez mikor múlik el, és mikor fog valaki hátba szúrni. De hiába is próbálok élni a jónak, amely valójában jelen van, csak nem számomra, nos... valamiért az élet mindenáron ki akar tagadni a szép, s a jó alól. De végtére is, valami újabb meglepetés ért. Számomra is egészen hihetetlen, s kezdem azt hinni, hogy a sors, és az élet űz belőlem gúnyt. Bármennyire is tűnik nekem ez az egész hihetetlennek, és csodálatosnak, de még is félek elmerülni az érzésbe, hiszen... Elena bármikor meggondolhatja magát. Pontosan tudom jól, hogy számára mindig is Damon az igazi, ami ellen nem tehetek semmit. De mindez hiába, hiszen Elena pont most van azon a ponton, amikor nem tudja magát kontrollálni. Vámpír lett. Valóra vált egy rémálmom.
Óriási nagy hibának érzem, hogy visszajöttem Mystic Fall’s-ba. A saját önzőségem vezérelt, s csak mentem az árral szemben, nem törődve a következményekkel, azzal, hogy valójában akiért ide jöttem, mekkora kárt is okozhatok az ittlétemmel neki. Gondoljuk csak végig, hogy vajon ha én nem jöttem volna ide, akkor most hogyan alakulna az élete. Bárhogyan is, de akkor most nem kellene itt lennünk, ahol most vagyunk. Elena boldogan élne valakivel, aki mellett biztonságban tudhatná magát. Nem, mint velem, vagy akár Damonnel. Mi mellettünk csak is a veszély leselkedik rá, és azt hiszem, kötelességem megvédeni még akkor is, hogyha Damon figyelmen kívül hagyja őt.
Pár napja már próbálom Elenát elérni, hiszen amióta vámpírrá vált, egyelőre nem figyelt oda rá senki sem, de még Damon sem, aki miatt végtére is köszönhető az, hogy Elena vámpír lett. Valamilyen szinten hálás vagyok neki, hiszen ha ő nem...
Míg a gondolatok sorra futottak elmémben, én a Wickery híd felé tartok autómmal,  s ezúttal a távolsági lámpát bekapcsolva rajt, hogy jobban lássak bármit is. Valamiért olyan érzés fogott el, mintha a Wickery hídnál lenne, hiszen ezen helyen pecsételődött le az egész élete, mikor is olyanná vált, mint a magamfajták.
Amikor is gondolataim közt kutatgattam, valami furcsa látványnak leszek a részese. Az autó motorját egy pillanat alatt leállítom, ámde a teret még bevilágítja annak lámpája, majd mikor teljesen tisztán kezdem látni a képet, mintha valami rémet véltem volna felfedezni.
- Elena! - Ejtem ki a nevét teljesen ledermedve, amikor arra leszek figyelmes, hogy az egyik járókelőt kapta el, s végül annak vérét kezdi el szívni. Mikor annak illata orraim érzékeihez jutnak el, hirtelen lehunyom a szemeimet, hiszen óriási nagy önuralomra van ahhoz szükségem, hogy ne csatlakozzak Elenához.
Végül gyorsaságom segítségével egy könnyed mozdulattal vonom magamhoz Elenát, ezáltal eltaszítva őt az embertől, akiből az iméntiekben táplálkozott. A vérszag még engem is kísért, de nem szabad azt tennem, amit Elena, hiszen akkor azt fogja hinni, az a helyes, holott nem.
Magammal szembe fordítom, ahogyan szív alakú, jéghideg arcát tenyereimbe veszem gyengéden, s hajtincsét eltűröm tekintete előtt, és akkor leszek figyelmes arra, hogy Elena tiszta vér az áldozata végett.
- Mit tettem veled... – suttogom magam elé kétségbeesetten, miközben az ő csokoládébarna tekintetét figyelem. Beleőrülök a tudatba, hogy még is mennyire szeretem őt, és ezt tettem vele...

Nem ismerem ezt a nőt, nem ismerem azt, hogy ki lehet az a bizonyos személy aki védi őt, de van egy olyan érzésem, hogy nem igazán akarom megismerni őt. Szinte semmit nem tudok még az életről, nem láttam világot, egész életemben csak egy-két városban voltam és ott is csak pár napig. Szívesen mennék el New Orleansba, de nem ilyen körülmények között. Nem úgy, hogy pár perccel ezelőtt majdnem sikerült meghalnom, illetve nem is úgy, hogy megforduljon akár csak pár pillanatig az, hogy a szerelmemet itthon hagyjam, azt az embert aki a világot jelenti nekem, akiért az életemet adnám, ha arra kerülne sor. Jacet mindennél jobban szeretem, és mindig csak azt néztem, hogy neki minél jobb legyen, hogy boldog legyek. Mellette más ember lettem, nem foglalkoztam mindig a vámpírléttel, egy időre sikerült elfelejtenem azt, hogy mi vagyok, mikor vele voltam, elterelte a gondolataimat és ez iszonyatosan jól esett, hisz mindig éreztette velem azt, hogy szeret, és nekem ez mindennél többet jelent. Végre vagyok valakié, számítok valakinek.
Nem bírom mit mondani Katherine szavaira, és jobbnak is látom, ha inkább csendben maradok. Van egy olyan érzésem, hogy sikerült eléggé felhúznom a makacsságommal, de hát most komolyan, mit várt tőlem? Alig pár perce ismerem.
- Mikorra kell meghoznom a döntést? - kérdezem miközben felkelek a földről.

Egyszerűen nem bírom elhinni azt, hogy ez az idegen nő kockára tette az életemet. Az megint más, hogy megakartam halni, de amíg a gyűrűmet nem vette el tőlem nem tudtam azt, hogy nem akarok meghalni. Az ékszerem után ugrottam, természetesen féltem a haláltól, féltem attól, hogy mennyire lesz fájdalmat. Inkább folytatom azt amit eddig is csináltam, próbálok beletörődni ebbe a vámpíros dologba és elfogadni azokat a tényezőket amik ezzel járnak, bármennyire nehéz is.
Elkapom a dzsekimet mikor oda dobja hozzám, majd felállok a földről. "Úgy hiszem elfogadtad az ajánlatomat" Szemeimet megforgatom mikor meghallom ezt a mondatot. Nem nagyon volt választásom, vagy meghalok vagy vele tartok. Akármennyire is nehéz az életem, de eszembe kell jutnia annak, hogy itt van Jace nekem, miatta muszáj élnem. Nem is tudom... Jó, hogy rá számíthatok és habár ő is küzd a természetfeletti dologgal, de nem tudja elképzelni, hogy nekem milyen nehéz lehet. Vért inni pedig undorodok tőle, attól félni, hogy bárkit megölhetek... Nem hibáztatom érte, én például nem tudom elképzelni milyen minden teliholdkor átváltozni, annyit tudok, hogy nagyon fájdalmas mivel minden átváltozásánál ott vagyok vele, hogy éreztessem neki; én vele vagyok. Igaz, ezzel az életemet kockáztatom, de nem számít.
- Kendra vagyok. - felelem neki nyersen és erőltetetten felnevetek mikor közli velem, hogy nem akar bántani és ez az egész egy teszt volt. Mi vagyok én basszus, valami kísérleti patkány, vagy mi?
- Nem nagyon van kedved elmenni innen, ide köt valami... - pár pillanatig gondolkodok. - Valaki. - javítom ki az előző mondatomat.
New Orleans... Régen elakartam innen menni, de... Nem is tudom, hogy mi lenne a helyes döntés.

Kendra & Katherine

it's your choice.

Kényelembe helyeztem magam a híd túlsó oldalán, amit úgy tettem meg, hogy nekidőltem a korlátnak. Karjaimat összefontam mellkasom előtt, és felvont szemöldökkel néztem a még mindig a hídon álló lányt. Vártam mit lép, mivel eléggé kiszámíthatatlan számomra, de ha a sejtéseim jók akkor pillanatokon belül ugrik. Szerintem megvárja amíg már ég, és csak azután jön meg a kicsi esze.
Így is tett, mivel már dobta is le a dzsekijét és ugrott a vízben, nyoma sem maradt. Ráérősen ellöktem magam a korláttól, majd odasétáltam a ruhadarabhoz, és puszta kedvességből felvettem az aszfaltról.
- Ennek a lánynak lesz mit javítanom a stílusán. - borzongtam meg amikor tanulmányoztam a dzsekit, és figyelve arra, hogy ne hagyjam el a kezemben tartottam. Lenéztem a hídról, és a lányt láttam ahogy mászik a partra, és gyors léptekkel vettem irányt felé. Mikor megérkeztem csak lassú ütemmel kezdtem tapsolni, hiszen egyszerre voltam meglepve, és egyszerre éreztem magamban a szánakozást felé. - Nesze! - dobtam le neki a kabátkáját, és örültem, hogy végre nem nekem kell utána hordozni a cuccokat. Szívem szerint otthagytam volna a hídon az ízléstelen textildarabot, de inkább elhoztam, higgye azt, hogy egy kicsit is érdekel engem. - Úgy hiszem elfogadtad az ajánlatom. - állapítottam meg elégedett mosollyal, és kicsit jól esett, hogy a vízbe ugrott az életéért amit én sodortam bajba. Ezzel megtudtam, hogy annyira nem hülye, mint hittem, bár még nem tudhatom biztosra, bármikor meglephet. - A nevem Katherine. - mutatkoztam be neki, de nem nyújtottam a kezem vagy ilyesmi, hiszen nem úgy tűnik, mint aki barátkozni akar, ahogy én sem. Én partnert keresek a "bűnözésben". - Téged hogy hívnak? - kérdőn néztem rá, sokkal barátságosabban. - Nézd, én nem akarlak bántani, de ez egy teszt volt. Egész okos vagy. Átmentél! Nem fogom többször kockára tenni az életed, ha ettől félsz. - nyugtattam meg, mert nem erre megy ki a játékom. Jelen esetben az én fenekemet kéne megmenteni, és ő tökéletes lesz erre. Kitudja, lehet még egész jóban is leszünk. - Viszont velem kell jönnöd, elhagyjuk a várost. - jutott eszembe Klaus ajánlata és, hogy már igazából ott élek. - New Orleans vár rád, újonc vámpír. - mosolyodtam el aljasan, de nem vele voltam már gonosz, hanem inkább vártam, hogy már odaérjünk és "vicces" dolgokat csináljunk. Elleszünk mi ketten együtt.

✖ remélem jó. ✖ castle walls ✖ idk

✖ K.P ✖

Hazudnék ha azt mondanám, hogy nem lepődtem meg azon amikor visszautasított. Hisz eleinte ő mondta, hogy ha elfogadom a hülye kis ajánlatát akkor vissza adja a gyűrűmet. Én elfogadtam. Legalábbis azt, hogy vissza követelem a gyűrűmet beleegyezésnek szántam.
- Még is mit akarsz még? Elfogadtam azt, hogy veled tartok? Mit vársz még, hah? – teszem fel a kérdésemet dühösen. Kezd elegem lenni belőle. Nemsokára a napsugarak elérnek minket. Habár ő tok nyugodt, persze hisz nem neki forog kockán az élete hanem nekem.
- Neeee!! – kiáltok fel és egy suhanással ott termek a híd korlátjánál és lenézek a vízre. Szóhoz nem tudok jutni, nem hiszem el, hogy ezt tényleg megtette. Kinek képzeli magát, hogy ezt csinálja? Semmi joga nem volt eleve ahhoz sem, hogy elvegye a gyűrűmet, ahhoz végképp semmi joga nem volt, hogy a vízbe dobja.
Még pár pillanatig nézem a vizet, majd pár másodperccel később érzem, hogy a nap elkezdte égetni a bőrömet. Gyorsan ledobom a földre a dzsekimet és beleugrok a vízbe. A víz eléggé hideg volt, de most jól esett ahogy a bőrömet elkezdte lehűteni. Elkezdtem lefelé úszni a vízben a gyűrűmet keresve és nemsokkal később meg is találom. Még a vízben vissza húzom az ujjamra és elkezdek felfelé a felszín felé úszni.
Kimászok a partra és leülök. Pár vizes hajtincset kisimítok a szememből, majd a híd felé nézek. Nem megyek oda, nincs hangulatom beszélgetni azzal a nőszeméllyel.