Elena & Anne & Renee

E

gyre ingerültebben hallgatom Elena folyamatos rimánkodását. Tényleg kell ez a hiszti? Tudja, legalábbis tudhatná, hogy ezzel nem hat meg, nincs menekvése. Egyszerűen szükségem van a vérére, és amilyen könnyen megöltem őt a hibriddé válásom oltárán, olyan könnyen le is csapolom, ahányszor csak szükséges. És persze ehhez életben tartom, ameddig csak lehet. Ez így megy, és amíg él, nem tudja megváltoztatni.
- Ez nem személyes ügy, édesem. Nem ellened irányul. Szükségem van a véredre, te is tudod. És amit megígértem, be is tartottam – Próbálok türelmes lenni, de a végét már kicsit mogorván teszem hozzá. Nagyon utálom, ha a szavahihetőségemet kérdőjelezik meg. Sok rossz dolog elmondható rólam, de ha valamit megígérek, akkor azt be is tartom. Szinte kivétel nélkül.
- Nem ártottam a szeretteidnek. Sőt! Biztosítottam, hogy semmi bajotok ne eshessen. – Vallom be. A nap nagy részében hibridek őrzik a házat, és azzal együtt nem csak a hasonmásomat, hanem a vele élő öccsét is. Megfogadtam, hogy teszek a biztonságukért, és ez így is volt.
- Tényleg ekkora dráma kell egy kis véradáshoz? – kérdezem gúnyosan. - A kórházban naponta adakoznak így, és senki nem hal bele. Vagy azt hitted, a két szép szemedért enyhültem meg, és próbáltam barátságosabb lenni? De ha nem akarod, nem kell nekünk jóban lennünk. A te érdeked lett volna. Viszont egyet jegyezz meg, Elena! A véred az öcséd életbiztosítása. Ha nem adod önként… - hajolok közelebb, hogy közvetlenül a szemeibe mondhassam a vádjaimat - … azzal te magad leszel az, aki nem tartja be az alkunk ráeső részét. Tényleg kockáztatni akarnád ezzel a fiatal Jeremy életét? – Vágok egy egy lesajnáló fintort. Szánalmas, mennyire szereti játszani a kis mártírt, ilyenkor meg teljesen megfeledkezik a szeretteiről.
Amíg Elena fenyegetőzését hallva azon gondolkodom, hogyan tuszkoljam be az autómba, hogy azért mégse sérüljön meg közben, Renee suhan oda hozzánk. Eleve dühös vagyok már, ezért először nem tetszik az új hibridem önkényes magatartása, ahogy átveszi tőlem a hasonmást. De végül mégis elmosolyodom, és elismerő pillantásommal jutalmazom a lányt. Valóban megkönnyítette a dolgomat, és ettől az indulataim is kicsit lecsitulnak.
- Köszönöm, kedveseim! – Anne is intézkedik már, és Elenára felkerül a szerkezet, amivel hamar lecsapolhatjuk a vérét. Ha már ennyit kell harcolnunk érte, talán nem is elégedek meg egyetlen tasakkal, készítem a következőt.
- Renee, drágám, figyelj oda, hogy mikor kell cserélni, és vigyázz Elenára. Három tasak elég lesz. – Annyi vérveszteségtől még nem lehet komolyabb baja. Majd alszik egy nagyot, és rendbe is jön.
- Anne, tiéd a bal oldal, enyém a jobb – mutatok neki előre az utcába. – Nézz szét, és győződj meg róla, hogy senki nem látott vagy hallott minket. – Nem kellenek szemtanuk. Ezért lett volna sokkal könnyebb a házban csinálni ezt, vagy nálunk a villában. Nyilván kényelmesebb is lett volna mindenkinek. De ezzel már valószínűleg túl sokat kérnék. Így viszont muszáj ellenőrizni, hogy senki ne láthasson meg minket, vagy ha mégis, akkor törölni kell az illető emlékeit. Végigsuhanok az általam magamnak kijelölt részen, de nincs senki, aki miatt aggódhatnék, ezért hamar visszaérek. Elenával végzünk is lassan. Leszedem róla a csöveket, majd a karjaimban viszem vissza a tornácra, akár ellenkezik, akár nem. Mivel a házba nem tudok belépni, így a kinti padra ültetem le óvatosan. Egy pillanatra helyet foglalok mellette.
- Tudhatnád már, édes Elena, hogy nem érdemes velem ellenkezned – simítok el egy kósza tincset az arcából. A hangom egész kedves, talán egy cseppet dorgáló. Mostanra teljesen lenyugodtam.
- Sok folyadék és egy nagy alvás – tanácsolom búcsúzásképpen, majd előre hajolok, és egy könnyű, kissé talán atyáskodó csókot lehelek a homlokára.
– Lehetőleg ne ölesd meg magad! – Ezzel lesétálok a tornácról a lányaimhoz.
- Indulunk, hölgyeim! – Mutatok a kocsi felé, jelezve, hogy beszállás. Most én foglalom el a vezetőülést, és a külváros felé veszem az irányt velük.

|| Ha lehet, Elena írjon most először itt zárót. A többiek pedig átmehetnek ide. Ott Kira is csatlakozik hozzánk, meg pár NJK farkas (: ||

→ Klaus & Renee & Elena & Anne;

Elenának tényleg kissé nehezen esik le, hogy végül is, miért jöttünk, pedig nem nehéz feladat. Viszont, amint be tudna menni a házba, Klaus már meg is ragadja, s kihúzza a számára biztonságot jelentő helyszínről. Mondtam, hogy minden jól fog menni, mert itt van Klaus. Nem igazán tudom, hogy most mit csináljak, ezért inkább csak állok a hűtőtáskával a kezemben, és nézem, ahogy Klaus a hasonmást ráncigálja. Közben látom, hogy Renee intézkedik. Igazából örülök neki, mert így nekem nincs sok dolgom. Nézem azt, ahogy Klausék mögött megy, figyelve Elena minden lépését, nehogy a lány el tudjon futni. Szerintem amúgy sem lenne esélye.. Itt vagyunk hárman, ő pedig csak egy ember. Emlékszem arra, mikor még én is az voltam, három évvel ezelőtt. Olyan régen volt már, nem is tudom, hogy változhattam ennyit. Nem hiszem, hogy a szüleim örülnének annak, hogy hibrid lettem. De amiről nem tudnak, az nem fáj nekik.. A gondolataim teljesen felemésztenek, Klaus hangja zökkent ki. Illedelmesen megkéri a hasonmást, hogy szálljon be az autóba, de ő nem engedelmeskedik neki. Már azon gondolkodok, ha csinálok valamit ez érdekben, de Renee megelőz. Csak nyugodtan, még új hibrid, hadd tudja belopni magát Klaus szívébe.. Akarom mondani kedvenc hibridjei közé. Renee betuszkolja Elenát a kocsiba. A lányt, aki próbál segítséget hívni, de senki nem hallja meg. Becsatolja rajta az övet, majd önelégülten pillant Klausra. Régen én is ennyire lelkes voltam, de a lelkesedésem mára már rendesen lankadt. Nem tudom miért, talán mert megváltoztam, vagy, mert sok minden történt az óta.
- Ejha! Szép volt! – mosolygok a szőke hibridre, majd odamegyek Elenához és rászerelem a szerkezetet, amivel a vérét csapoljuk le. Olyan gyönyörű, ahogy az éltető vörös folyadék feltölti az üres tasakokat. A színe olyan szép, mint a vörösboré. Az illata semmihez sem fogható, annyira kellemes. Nem tudom, miért éreznek így a vámpírok (és hibridek) a vér iránt. Azért mert ez élteti őket? Azért tetszik annyira, amilyen szépen folyik? Szerintem csak ez az egy magyarázat van rá. Egy biztos a képeimhez néha elég sok inspirációt tud adni, aminek nagyon örülök.

Miért mindig nekem kell szenvednem? Mit ártottam az életnek, amiért kiérdemeltem ezt a keserves sorsot? Annyira próbálkoztam, és igazából csak pár hibát vétettem. Nem gyilkoltam – szándékosan – nem loptam, csaltam. Vagyis talán az utolsót ki is lehetne húzni a listából. Avval, hogy John az életét adta, hogy én tovább élhessek konkrétan átjátszottuk a természetet. Nem így kellett volna lennie, pont, mint a szüleim baleseténél. Nekem ott kellett volna meghalnom, velük. Stefan-nak nem ott lett volna a helye, nem engem kellett volna kimentenie. Nekem is a temetőben lenne a helyem. Ha így történtek volna az események, Jenna még mindig élne, és ő vigyázott volna Jeremy-re. Tökéletes életet tudott volna élni, nélkülem, és a problémáim nélkül. Ez így nem helyén való, ami most történik vele. Veszélyeztetve van, és csak idők kérdése, hogy mikor esik neki komolyabb baja, amit nem engedhetek meg. Mert ő az én kisöcsém, és a család számomra mindennél is fontosabb.
Család.. talán Klaus számára a hibridjei jelentik a családot? Mert ők arra vannak kényszerülve, hogy kövessék őt, szót fogadjanak neki? Nem tudom, de nem is vagyok rá kíváncsi. Ez az ő dolga. Szerencsésnek mondhatja magát, mert ott vannak a testvérei. Miért nem hagyja fel ezt az egészet, így is rengeteg hatalommal bír, mindenki tart tőle, miért kell maga mögött egy sereget felépítenie? Támadástól fél, vagy mi? Nem kellene egy második számú családot kiépítenie, hanem az elsővel kéne foglalkoznia, és rendbe hozni a problémáikat. Talán a szeretetre vágyik, amit tőlük megkap. Csak próbálkoznia kéne, meg kéne változni, és máris meg tudja kapni. A természet teremtette az embereket, és nem így nevelte őket. Ilyen.. romlottnak. Ezt a tulajdonságát csakis magának köszönheti.
Gondolataimba teljesen elvesztem, egy érzelmi kavalkád közepén találtam magamat. Nem tudtam mi a helyes út. Hátráljak, csapjam rá az ajtót. Nem.. egyből Jeremy, vagy az egyik szerettem után menne. És akkor én lennék a hibás. Ennyi halállal pedig nem tudok megbirkózni. De ha átadom magamnak esélyes, hogy ezáltal túl sok vért vesz el tőlem, és Jeremy ismét egyedül marad. Mi tévő legyek? Kéne egy jel, amely késztet engem a cselekvésre.
De nem volt már elég időm. Óvatosan körém fonta karját, és kijjebb húzott engem, el a biztonságot nyújtó házamtól.
- Klaus, kérlek ne.. Nem is olyan rég csapoltad le a véremet.. – könyörögtem neki, de teljesen feleslegesen. Ha egyszer valamit a fejébe vesz, onnan már nincs visszaút. Talán ez a sok új hibrid megmagyarázza, hogy miért van állandóan fogyatkozóban a vérem. Mennyit tervez kreálni? Míg lassan már kihalnak a farkasok? Egyáltalán honnan szerez ennyi farkast? Hisz őket meg is kell találni, de ha a gondolataim nem csalnak ezt a piszkos munkát a „szolgálóival” végezi el.
- Az ígéret szép szó. Ostoba voltam, amiért valaha is hittem neked. Te nem tudsz megváltozni. – undorodtam tőle, hányingerem volt. Ha most azonnal nem veszi le rólam a mocskos kezeit, meg fogja bánni. Vagy éppen fordítva, én fogom megbánni. Beindultak az agyamba a fogaskerekek. Valahogyan ki kell innen szabadulnom. Nem hagyhatom, hogy ismét rengeteg vértől megfosszon, hogy utána napokig fájjon a fejem. Valaki.. segítsen!
Próbáltam leállni, de továbbra is vonszolt, és akaratlanul is mentek tovább a lábaim. Anne felé egy szúrós pillantást vetettem. A másik – Renee - a közelünkben volt, készen állva, ha esetleg valamilyen trükkel próbálkoznék.
- Ebben csak reménykedhetsz. De én nem fogok beszállni az autóba. – szakadtam el tőle, és az utóbb említett lány egyből körém fonta erős karjait, és az autó felé kezdett el vonszolni.
- Engedj el! Segítség! Segítség! – kiabáltam, és megpróbáltam magamra vonni a figyelmemet. Talán valaki kitekint az ablakból, és láthatja, hogy éppen egy embert akarnak elrabolni. De a rendőrség se tudna ez ellen semmit se tenni, Klaus-nak akkora nagy hatalma van. Betuszkolt a kocsiba, és még az övemet is becsatolta.
Tekintetem könnybe lábadt, és az út végi közlekedési táblát figyeltem.
- Remélem, tudod, hogy ezt meg fogod bánni. – súgtam magam elé, és biztos voltam benne, hogy Klaus hallja. Ő mindent hall. – Nem fogod ezt megúszni. – szántotta ketté az arcomat egy magányos könny, melyet nyomban lesöpörtem. Nem fogom neki megadni azt az örömöt, hogy láthat engem sírva, meggyötörve.

Elena & Anne & Renee

S

zerencsére a továbbiakban megkímélnek a lányaim a felesleges köröktől. Csak egymás között vitatják meg halkan, hogy mennyire őrült és türelmetlen is vagyok. Igen, valóban így van, ha fontos tervekről van szó, és azoknak megvalósításáról. Ilyenkor nem ismerek könyörületet. Ezt nem árt, ha ők is időben megtanulják, így a jövőben ezzel nem lesz gond. Remélhetőleg.
Nem kell sokáig ácsorogni az ajtó előtt. Elena kedves hamar, és hozzátenném, meglepő jó kedvvel fogad bennünket.
- Üdv, édes - rajzolódik az én arcomra is barátságos mosoly, és lassan közelebb sétálok. Ahogy azt sejtettem, felmérve a helyzetet, Elena arcára a vidám tekintet helyett hamarosan riadalom ül ki. Ám én gyorsabb vagyok, és mielőtt ijedten visszavonulót fújhatna, és bemenekülne a házba, ahonnan nyilván jó időbe telne előcsalogatni - és említettem már, hogy most épp időszűkében vagyok? - sebesen átszelem a még köztünk maradt távolságot, és egyik karomat a dereka köré fűzöm. Csak finoman, óvatosan vonom magamhoz teljesen közel. Nem akarok minden áron erőszakot alkalmazni, ráadásul a legutóbbi alkalommal valóban egy féle békeajánlatot tettem neki. Szóval lehet ezt nyugodtan is. Hacsak ő nincs más véleményen. Továbbra is hímestojásként vigyázva rá, szelíd erőszakkal terelni kezdem a lépcső felé, egyre biztonságosabb távolságba kerülve a menedéket nyújtó háztól.
- Ne aggódj, kedvesem, nem fogunk sokáig feltartani - mosolygok le rá továbbra is szinte angyali ábrázattal. - Senkinek nem esik bántódása. Megígértem. Emlékszel? - Valószínűleg jobban, mint én. De nem árt feleleveníteni a dolgot. És én tartom a szavam... feltéve ha nem ellenkezik.
- Csak egy kis segítségre lenne szükségünk tőled. Egy kis... adományra - találom meg a legtalálóbb szót, miközben még mindig karommal a dereka körül már le is érünk a verandáról, és csak pár lépés választ el bennünket az autótól.
- Találkoztál már a barátaimmal? - fordulok félig a két lánykám felé, és szabad kezemmel egyikre majd a másikra mutatok. - Renee és Anne... de őt talán már ismered is - önkéntelenül is apró, gonosz mosolyra húzódnak ajkaim. - Hölgyeim! Elena Gilbert személyesen - mutatom be őket egymásnak, csak hogy a formaiságot se hagyjam el. Aztán kinyitom az anyósülés felöli ajtót. Nem szándékozom elvinni innen Elenát, de azért az utcán sem csapolhatom le a vérét, fényes nappal.
- Arra gondoltam... az autóm elég kényelmes... hacsak nem akarsz beinvitálni a házba... Sokkal egyszerűbb lenne - teszem még hozzá, majd várom, hogy Elena magától foglaljon bent helyet. Nem akarhatja, hogy én tuszkoljam be, de ha kell, megteszem.

→ Klaus & Renee & Elena & Anne;

Szóval ma nem csak Elenát fogjuk lecsapolni, hanem még vérfarkasokat is változtat át Klaus hibriddé. Állapítom meg elég egyértelmű célzásából. Csak azt nem értem, hogy miért van szüksége ilyen sok hibridre. Renee kérdésén enyhe mosoly jelenik meg az arcomon, majd hatalmas hangsúllyal válaszolok.
- Nem, ez csak a szokásos „még több hibridet akarok” szindrómája, amely így jön ki. Elég vicces, nem? – kérdezem nevetve. Néha már tényleg vicces, hogy Klaus hogyan tud viselkedni. Most például attól aranyos, hogy ilyen türelmetlen. Na, de mindegy. Megérkeztünk a Gilbert házhoz. Egy egyszerű, kis épület, fehér falakkal és egy kisebb tornáccal. Kiskoromban, mikor amerikai filmeket néztem, ilyen stílusa volt a legtöbb háznak. Már elindulok Klaus után, mikor hátraszól, hogy hozzam még a hűtőtáskát is. Teljesen kiment a fejemből, hogy az is van, különben magamtól is vittem volna. Reneen látom, hogy kissé még félénk vagy izgul, hiszen biztos nem rég lett hibrid. Odamegyek mellé, és felbátorítom egy kicsit.
- Nyugi, ha Klaus itt van, minden sima ügy. Hamar végzünk, majd meglátod – mondom, s a végén kacsintok egyet. Tudom, milyen érzés kezdő hibridnek lenni. Minden olyan más, az illatok, a hangok. Szinte mindig csak az emberek szívdobogása visszhangzik a füledben és alig érzel mást a vérük illatán kívül. Nekem ilyen volt az első három hónapom, ezért voltam sokáig csak a Mikaelson villában, addig míg megtanultam kontrollálni magam, aztán visszatértem a festészethez. Nyugodt, kimért léptekkel haladok Klaus mögött a hűtőtáskával a kezemben, amiben üres vértasakok vannak, melyek csak azt várják, hogy a hasonmás vére kitöltse őket. Amint Elena kilép az ajtón látom tekintetéből, hogy felismer. Nem csodálom, hiszen el akartam vinni Klausnak. Utána nem épp kedvesen bánt velem a főhibrid, pedig nem az én hibám volt. Csak egy képzettebb hibridet kellett volna küldeni. Na, de ez lényegtelen. Nem olyan buta ez a lány, szerintem jelenlétünkből következtetve rá is jött, hogy miért vagyunk itt. Talán okosabb, mint először gondoltam. Most, hogy Klaus itt van, biztos nem tud majd lelépni úgy, mint a múltkor. Nem, most nem.

Rég éreztem magam ilyen könnyűnek, nyugodtnak, problémamentesnek. Ki kell használnom az efféle pillanatokat, mert az élet nem ad ebből sokat. Sőt.. biztos vagyok benne, hogy pár perc és elmúlik ez a csodálatos érzés. Mintha a tested lebegne, olyan könnyű vagy, akár egy madártollazata. Felemelő érzés.
Egy apró mosolyra görbültek az ajkaim, és kinyitottam szemeimet. Egyenesen a plafonommal találtam magamat szembe. Fehér volt, mint a legtöbb embernek. Csak bámultam, és hallgattam saját lélegzetemet. A Hold fénye egy kis résen át szűrődött be az elhúzott függönyön keresztül. Madarak csicsergését hallottam, mely kellemes érzéssel párosult.
De minden jónak egyszer van egy vége. Ahogyan az én örömömnek is. Nagy nehezen feltápászkodtam az ágyamról, és felemeltem a kezeimet. Nyújtózkodtam, akár egy macska, és közben meghallottam csigolyám reccsenését. Nem azt állítom, hogy öreg vagyok, hanem azt, hogy az idő múlása megvisel. És ez a túlzott stressz sem tesz nekem jót.
A kényelmes otthoni viseletemet lecseréltem egy kicsit sötétebb szűkfarmerra, egy kék felsőre, s egy kardigánra. Úgy tervezem, hogy ma este ki fogok mozdulni otthonról, és nem a szobámban, vagy a TV előtt fogok kuksolni. Nem normális, főleg egy magam korúnak. Bár az életem nem éppen olyan, mint a legtöbb tiniké. Persze nekik is vannak drámáik, sőt rengetegek, de sokan nem bírnának el annyi küszködéssel, melyet én éltem át. Nem azt állítom, hogy más nem tudná végigvészelni, hanem azt, hogy kevesen. Ha van reménye, ami élteti, akkor sikerül neki. De ha már az elején kétségbeesik, és az élet egyik akadályába ütközik, s onnan nem hajlandó tovább menni, akkor komoly probléma van.
Furcsa gondolatmenetemet az ajtó csöngője zavarta meg. Megigazítottam a kardigánt, és nyugodt léptekkel lesétáltam a lépcsőn. Mielőtt ajtót nyitottam volna végig néztem magamon a teli alakos tükörben, és miután megbizonyosodtam róla, hogy nem vettem-e fordítva fel a pólómat, kinyitottam az ajtót. Nagy meglepettségemre Klaus-t véltem felfedezni.
- Helló Klaus. – mosolyogtam, és immár igazi volt. Lehet tényleg úgy kéne hozzáállnom, hogy minden rendbe van. Múltkor egy alkut kötöttünk, afféle béke alkut, s azóta tényleg nem hallottam semmi rosszat felőle. Minden szerettem él, és virul.
- Minek köszönhetem, hogy itt talállak? – kérdeztem, és mellette kinéztem. A vér megfagyott az ereimben. A ház előtt egy kocsi volt parkolva, és körülötte két lány. Az egyiket ismertem.. A nevét nem tudtam, de a szándéka tisztán lobogott a szemeim előtt. El akart vinni engem Klaus-hoz, hogy lecsapoltasson, s több hibrideket tudjon létrehozni. De megmenekültem, élve. És most ők.. Az a másik szőke lány egy hibrid lehetett?
Majd hirtelen összeállt a kép. Klaus eljött értem, a hibridjeivel egyaránt, hogy elvégezzék azt, amit az egyik lány nem volt képes megtenni pár héttel ezelőtt. Nem.. múltkor békében váltunk el Klaus-szal, nem lehetséges.
- Mit akartok? – tettem fel a kérdést, összeszorítva a fogaimat, és a düh szikrázott a szemeimből. Düh és a csalódottság keveréke. Bár miért érzem ezt? Hisz Klaus-ban csakis csalódni lehetett. Ostoba voltam, amiért hittem neki.

Elena & Anne & Renee

Előzmény: Klaus dolgozószobája

M

íg én tűkön ülve várom, hogy induljunk végre, a két drága hölgyem felváltva teszi fel nekem az ostoba kérdéseket. Mindent időben meg fognak tudni, mi értelme értelmetlen kérdésekkel nyaggatniuk engem? Ha Elenához megyünk, igen, nyilván a vérére van szükségem. De ha mégsem emiatt mennénk, azt is időben megtudják, nem igaz? Ezért szeretek jobban férfiakkal dolgozni, nekik nem veleszületett rendellenességük a fecsegés. Előbb elsötétülő tekintettel pillantok oldalra Anne-re a fárasztó kérdésekért jutalmul, de mivel már legalább elindultunk, szemeimet forgatva előre meredek ismét, és az utat pásztázva némi türelmet erőltetek magamra. Talán ha most válaszolgatok nekik, a későbbiekben nem fárasztanak ilyenekkel. De ha a Gilbert háznál, vagy a leendő hibrideim körében jönnek elő ilyenekkel... fogalmazzunk úgy, hogy nem állok jót magamért.
- Igen, drágáim! Elena vérére van szükségem, természetesen. És igen, Renee kedvesem, te is, ahogy mindannyian, az ő vérét ittátok a teljes átalakulás beteljesedéséhez - bólogatok erőltetett kedvességgel, s közben elküldök egy üzenetet, majd tárcsázom a következő csámot.
- Még van valamennyi hasonmásvér-tartalékom, de ha minden jól megy, akkor az ma már nem lesz elég... - árulom ezzel el azt is, hogy a Gilbert ház csak az első megálló, a következőnél új hibridek születnek majd. Már a gondolat is elégedettséggel tölt el, így halvány mosollyal végigpillantok a lányokon, majd hátra dőlök az ülésben.
- Van még esetleg kérdésetek, vagy befejezhetem a telefonálást? - költői kérdés volt, már le is nyomtam a hívásgombot. Nem mindig vagyok ennyire türelmetlen, de a lányok jobb ha mielőbb megtanulják, hogy ilyen komoly helyzetben, mint a mostani is, nem igazán szeretem a felesleges fecsegést.
- Igen... - szólok bele a mobilomba, amint felhangzik az egyik hibridem ismerős hangja a vonal másik végéből. - Legyen rá gondotok, hogy egyikük se hagyja el az épületet, amíg oda nem érünk. Teszünk egy kis kitérőt, addig tartsátok fel őket valahogy! - És piros gomb. Mint végszóra, a kocsink le is parkol a hasonmás háza előtt.
- Maradjatok pár lépéssel mögöttem - adom ki az utasítást a lányaimnak, majd kipattanok az autóból. Nem árt, ha a közelemben vannak nyomatékosításképpen, de azért az sem kell, hogy rögtön elsőre a frászt hozzam a ház lakóira, mármint a minimálisnál jobban. Mert gondolom a puszta megjelenésemet sem tapsvihar fogja kísérni.
- Anne, kivennéd még a csomagtartóból a hűtőtáskát, amit Tyler bepakolt? - szólok vissza a vállam mögött, majd kényelmes léptekkel felsétálok a már jól ismert verandára, és megnyomom a csengőt.

K

icsit elhúzom a szám a szavaira. Elővigyázatos? Mégis mi miatt? Oké, persze nem vagyok hülye, sem naiv. Tudom, hogy nem én vagyok Teréz anya reinkarnációja, vagy ilyesmi. Nyilván több aggodalmat, fej- és szívfájdalmat okoztam már neki, mint bárki más az életében. De nem vagyok ostoba, hogy fényes nappal, az utcán essek neki, főleg ha nincs is rá semmi okom. Mármint... a látszat ellenére - és valljuk be, ez a látszat általában nem is zavar engem - nem vagyok akkora szörnyeteg, mint amilyennek tűnök. Oh persze, könyörtelen vagyok, de semmit nem teszek ok nélkül. Ártok másoknak, de csak ha okot adnak rá, ha a helyzet úgy kívánja. Na igen... a körülöttem lévők nyilván nem tudhatják kiolvasni a tekintetemből, hogy mikor mire készülök, mit várhatnak tőlem: barátságos mosolyt, hátba veregetést, esetleg egy szál virágot, vagy... Nos, jobb ha nem is részletezem a másik verziót, igaz?
De most egyértelművé tettem Elena előtt, hogy békével jöttem, és leszámítva hogy megrengethetetlen vagyok az elhatározásomban, miszerint elviszem a bálra, nem fogok ártani neki.
- Az elővigyázatosság bölcs dolog - bólintok végül beleegyezőn. - Az élet kiszámíthatatlan - jelentem ki némi drámaisággal, s közben ajkaim széle apró mosolyra görbül. Mondhattam volna, hogy én vagyok kiszámíthatatlan, de nem ez, ami ide illik. Nem ez az, ami segít meggyőzni Elenát a terveimről.
Elégedetten nyugtázom, hogy a rózsát elfogadja tőlem. Számomra ez most azt jelenti, hogy hajlandó elásni a csatabárdot... egyelőre, legalábbis. Nekem ez pont elég. Ahogy a rövid és tömör válasza a meghívásomra is. És bár nem mutatom, belül mégis enyhén meglep, hogy ilyen könnyen rábólint, semmi ellenkezés, semmi faggatózás, hogy mégis miért ez az elhatározásom. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen megy majd. Meggyőzőbb vagyok, mint gondoltam... vagy a lehengerlő sármom megtette a hatását - teszem hozzá magamban némi öniróniával, majd ismét csak egy aprócska mosolyt eresztek.
- A válasz roppant egyszerű, szívem: a bál estéje megegyezik a kövezkező teliholddal, és nincs az a pénz, amiért engedném, hogy a testőri vizsgán leszerepelt Salvatore testvérek kísérgessenek - fejezem be elsötétülő tekintettel.
- Egyébként meg... ideje lenne kicsit közelebbről is megismerni egymást, nem igaz? - fűzöm hozzá pimasz mosollyal. Nyilván nem ért egyet, és legszívesebben elküldene melegebb égtájakra, nem hogy még ismerkedjen velem, de ez most mellékes.
- És nem utolsó szempont az sem, hogy milyen jól mutatunk majd együtt a táncparketten... - visszafojtom a nevetést, és tekintetem az ölében levő rózsára siklik. Az ideiglenes békénk érdekében talán jobb, ha nem feszítem tovább a húrt. Félreteszem a tréfálkozást, és komolyan hallgatom a további kérdéseit.
- Hétre itt leszek érted - válaszolok is azonnal, majd felállok. - Örülök, hogy meg tudtunk egyezni. Hamarosan találkozunk... - billenek át egyik lábamról a másikra most kissé elbizonytalanodva. Van még valami? Még mindig nem hiszem, hogy az efféle elhívások, randik - bár ez aligha nevezhető annak - az én asztalom lenne. De lényegében már túl is vagyok rajta.
- Legyen szép napod, kedves! - biccentek, majd hátra sem nézve elhagyom a tornácukat.

|| Klaus off. thank you, love ♥ ||

Feszült volt a köztünk lévő helyzet. Igazából fogalmazhatnék úgy, hogy ő az utolsó ember, akit látni szeretnék. Mivel nála nem akad olyan ember, akit jobban utálnék. Hisz, csomó ember életét vette el, ezrek életeit tette tönkre. Családokat szakított szét, embereket robbantott egymás ellen. Soha nem vétett semmi jót sem életében. Már avval egy átok volt, hogy a földre született, hisz mint később kiderült, ő egy szerelemgyerek volt. Nem volt törvényes, hiba volt az anyjának – avagy Esthernek – őt megszülnie. Elsősorban nem is kellett volna kapcsolatot létesíteni egy másik férfival, mikor neki ott volt a férje, ki szerette őt, s gyerekük. Egy hibát követett el, és sajnos ez a hiba öröklődött Klaus-ban, mely kihat az egész lényére. Ő maga egy hiba, vagy ahogy előbb fogalmaztam. Egy Átok.
Kellemes esti meleg szellő vetett hátra a hajamat, és a csengőket, mely jelezte mekkora szél van táncra perdítette. A kínos csöndre mesés csengettyű dallam telepedett. Végül megtörte a csendet, és a meglepettség jele ülepedett ki az arcomra. Az egyik részem egyből akart rá felelni, valami gúnyosat, de a másik lecsitította az előzőt, hogy először jól fontoljam meg mondandómat. Elegem van a folyamatos harcokból melyeket vívunk. Egyszerűen csak élni akarom, a normális életemet. Már, ha egyáltalán volt nekem olyanom.
Viszont annak örülök, hogy ma nem azért látogatott meg, hogy erőszakkal vegye el tőlem a véremet, hogy aztán újabb, s újabb hibrideket kreáljon. Ma egy egészen más dologért jött el, melyet próbálok kideríteni. Mint korábban észrevettem, Klaus nem a szavak embere, inkább a tettek vezérlik őt. Nem tudom, hogy milyen volt régebben, de nem is akarom tudni. Talán egyszer neki is volt egy „kedvesebbik” jelleme, de ha jobban belegondolnék, akkor rájönnék, hogy ez egy téveszme. Ő a gonoszság netovábbja. Annyira romlott már a lelke, sőt önmaga, hogy képtelenség elhinni egy olyasvalakiről, mint ő, hogy valaha képes volt, képes, illetve képes lesz-e a szerelemre.
- Sok okot adtál már a félelmemre. Most inkább csak.. – próbáltam keresni a megfelelő szót, mellyel kifejezhetném önmagamat. –, elővigyázatos vagyok. – hangom csengett, majd elfordítottam felőle a tekintetemet. Mikor ismét ajkait szóra nyitotta, megadtam neki azt a tiszteletet – még ha nem is érdemli meg – hogy őrá figyeljek.
- Igen, tisztában vagyok vele. – bólintottam egyetértően, és pillantásomat lesütöttem az ölembe, ahol az ujjaim össze voltak kulcsolva. Muszáj mindig ezt tennie? Mindig felemlegetni, hogy én csak egy egyszerű halandó vagyok, sőt alattvaló, kinek állandóan parancsolhat. Hogy nem tehetek ellene semmit, mert ő a legerősebb? Igen, tisztában vagyok vele. Ő is visszavehetne, hisz ezer alkalom adódott már nekem, hogy ugyanazt az irányt válasszam, mint Katherine. Csak ebben az útban több akadály is akad. Egyrészt, rühellem a vámpírokat, soha nem akarok a természettel szembeszállni, és egy olyasvalamivé váljak, ami nem lehetséges. Másrészt, a szeretteimen, ártatlan embereken fogja levezetni a dühét. Ezt pedig nem hagyhatom. Az embernek néha áldozatokat kell hozni másokért. Nálam nem a néha jellemző, hanem a mindig. Próbálom az Ő érdekeiket előtérbe helyezni, még ha az nem is kedvező számomra. Hogy miért? Mert nekik még van reményük.
A vörös rózsa közénk került, és a lélegzetem is elakadt tőle. Sőt, szerintem még a vér is lefagyott az ereimben. Mi van? Álmodok, vagy csak viccel velem? Mindkettő elég valósnak tűnik, de jelen helyzetben, az amit kimondott az tűnik a legvalószínűtlenebb. Érthetetlenül pislogtam magam elé. Most megfogott, de nagyon. Ha visszautasítom, akkor lehet, hogy még nagyobb bonyodalmat okozok a városnak, és ismét ártatlanok vére fog elhullani. Viszont, ha a másik lehetőséggel élek, és elfogadom ajánlatát, talán egy csapdába sétálhatok. Fogalmam sincs melyik a helyes út, és most teljesen cselekvésképtelennek érzem magamat.
- Rendben, köszönöm. – nyögtem ki pár perc múlva, nagy nehezen megtalálva a hangomat. A rózsát – ügyelve a tüskéire – az ölembe helyeztem, és hagytam, hogy ott pihenjen. Inkább itt, mint a hideg padon. Jobban megvizsgálva, szép szál volt. Klaus-ra emeltem pillantásomat, és egy lágy mosolyt küldtem feléje.
- A meghívást – bár nem annyira tűnt annak, inkább kijelentés. -, pedig elfogadom. – mondtam egy kicsit bizonytalanul. Klaus mellett biztos, hogy nem esik bajom. Miért is bántana engem, a forrását? Nem adtam neki semmilyen okot, hisz elfogadtam, és vele fogok megjelenni a bálon. Lehet, ebből valami jó is ki fog alakulni, bár nem akarom magamat beleélni a dolgokba.
- Egy kérdésem lenne.. Miért pont én? Miért engem választottál? – szuggeráltam kérdő pillantásokkal őt. De nem hagytam neki elég időt, hogy tudjon válasszal illetni engem. Lehet illedelmesség, vagy türelmetlenség az én részemről, de sajnos eléggé kíváncsi természetem van.
- A ruhám már meg van. Mikorra számíthatok rád, mert akkor úgy szervezem a napomat.. – hangom elhalkult a mondatom végére. Bizonyára ő is tudja, hogy a nők mennyit szoktak készülődni, főleg egy bál előtt. Rengeteg dolgom lesz még aznap, így majd be kell tábláznom az időmet.

E

lenán az idegesség, bizonytalanság jelei mutatkoznak teljesen leplezetlenül. Olyan görcsösen markolássza az ajtófélfát, hogy ha vámpír lenne, már nyilván csak némi faforgács maradna belőle. Őszintén szólva ez részben elszórakoztat. Mindig lenyűgöz, milyen nagy hatással vagyok másokra. Ez valahol elégtétellel tölt el, egy fajta érdem, kiváltság. Nem kell attól tartanom, hogy nem vesznek elég komolyan. Sosem árt, ha tisztában vannak vele, kivel is állnak szemben. A hírem nem mindig kecsegtető, de szinte mindig megelőz, óvatosak velem, tartanak tőlem, egyesek talán tisztelnek is, és ez elég hatásos belépőt jelent minden felé. Olykor azonban... hátrányom is származhat abból, ha így tekintenek rám. Ha valakinek az értelmére és nem az érzelmeire akarok hatni, nem az a legcélratörőbb, ha megszorongathatom. Persze B lehetőségnek az mindig megmarad.
Az egyértelmű riadalmat is figyelembe véve egy kis szabad teret adok Elenának. Helyet foglalok a padon, és türelmesen várom, hogy egy szusszanásnyi idő után maga is csatlakozzon hozzám. Kérdéseire nem válaszolok azonnal. Kell még pár pillanat, amíg szokjuk egymás... pontosabban amíg ő megszokja az én közelségemet annyira, hogy a szavaimra is képes legyen figyelni. Látom, hogy a lehető legtávolabb ült le tőlem. Nem közelítek, egyelőre nem kényszerítem rá magam ennél is jobban. Csak kényelmesen elhelyezkedem a pad másik végén. Így is csak egy karnyújtásnyira van.
- Valóban ennyire félsz tőlem? - Nézek végig a lányon kicsit elhúzva a szám, és talán egy csipetnyi csalódottsággal is az arcomon. - Ugye tudod, hogy ha akarom, átszelem ezt a távolságot, mielőtt egyet pislanthatnál? - nézek a szemébe komoly tekintettel, enyhén félre biccentett fejjel.
- De a szavamat adom, hogy nem akarok ártani neked, semmilyen módon - ismét a kezemre pillantok a rózsával, majd fogom, és leteszem kettőnk közé a padra. - Neked hoztam. Veheted az íratlan békénk pecsétjének - vonok vállat. Rajta áll, hogy elfogadja e. Ez csak egy szál virág, bár most esetünkben többet is jelenthet.
- Hallottam, hogy menni szeretnél a bálra. Úgy döntöttem, én kísérlek el. - Ez nem úgy hangzik, mintha épp meghívnám, hah? Ez a része nehezebben megy nekem. Talán egyszerűbb lett volna csak egy levelet hagyni az ajtóban, vagy smst küldeni. De ez így is elég bonyolult, és tudom, hogy a határozottságom ellenére is számíthatok ellenvetésre. Nem mintha sokra menne vele. Az utolsó szó így is, úgy is az enyém lesz.

Idegesen markoltam az ajtófélfát, tenyerem izzadott, és a görcsbe rándult a hasam. Az utolsó találkozásunk emlékképei leperegtek a szemem előtt. Egyedül csak arra emlékszek, hogy a kórházban fekszek, mindenem sajog, és nem emlékszek semmire. Eléggé kínosan érzi magát az ember, mikor halvány fogalma sincs, hogy hol töltötte az elmúlt pár órát. Vannak, akiknek ez teljesen megszokott, például számos korombelieknek. Egész hétvégén buliznak, rengeteget isznak, nem tudják, hogy mit kevernek össze mivel, és azt se tudják, hogy hogy is hívják. Én soha nem fogyasztottam annyit, hogy ne emlékezzek az eseményekre. Hisz abban mi a móka? Az a jó, ha emlékszel a hülyeségeidre, hogy mit tettél, hogy azt idővel fel tud hozni, és jót nevess magadon. Abban mi a vicces, ha nem emlékszel arra, amit tettél? Egyedül a telefonszámlád, és a kimenő hívásaid mutatják meg, hogy mit tettél.
Megforgattam a szememet gúnyolódása hallatán. Merész, hogy így bánok vele, hisz egy szemrebbenés alatt végezni tudna az összes ismerőseimmel. Sőt olyanokkal is, akiket csak látásból ismerek. Lemészárolná a várost, ha úgy tartja a kedve. Engedelmeskednem kell, mert nincs más választásom.
Állkapcsom megfeszült, mikor válaszolt a kérdésemre. Sakkban tart, és amiért ennyire törődős típus vagyok, emiatt sokszor megiszom a levét. Például, miattuk ugrok bele egy-egy veszélyesebb tervbe. Hogy ők életbe maradjanak. Van pár olyan ember, akikért meg is halnék..
Nem feleltem semmit, hisz nem is tudnék. Egy sima 'rendben' hülyén hangzana. Állandó félelemben, rettegésben kell élnem, amikor a közelébe vagyok. És őszintén szólva ebből már elegem van. Nem akarok többé szenvedni, mert ez az érzés állandóan gyülemlik fel bennem, és mi lesz a végén? Szétfogok robbanni, és olyanon vezetem le a dühömet, akin nem kéne. Vagy egyszerűen el fog pattanni egy ér az agyamban. Fogalmam sincs, hogy mit fog majd a jövő hozni számomra. Mindennap egy áldás, hogy élhetek. A hasonmások életei sosem voltak egyszerűek, ahogyan az enyém sem. Sőt.. maga a Pokol.
Szó nélkül kisétáltam a biztonságot nyújtó házból. Ha Damon itt lenne, biztos a fejemhez csapná, hogy hogyan lehetek ennyire felelőtlen. De nincs más választásom. Vagy a saját életemet áldozom fel, vagy a szeretteimét. És inkább nekem essen bántódása, mint nekik.
- Hallgatlak. – szólaltam meg végre. Lassú léptekkel közelítettem a köztünk lévő távolságot, és a pad legmesszebb pontján helyet foglaltam, kellő helyet hagyva magunk között. – Mond, mégis mi olyan fontos, amiért eljöttél ide? – húztam egy mosolyra az ajkaimat. A mondatom még gúnyosabban hangzott, mint ahogyan elképzeltem. Talán túlságosan is..

N

em tudom, vajon én vagyok túl türelmetlen, vagy tényleg régóta ácsorgok már itt válasz nélkül? Talán nincs is itthon senki. Bár azt nehezen hiszem, mert Elena kocsija a felhajtón parkol. Nem vagyok az a típus, aki könnyen hagyná magát lekoptatni. Épp azon kezdek tűnődni, hogy újra csöngessek-e, vagy más módon hozzam a ház lakóinak tudtára, hogy itt vagyok, amikor végre lépteket hallok. A hangokból és neszekből egyértelműen megállapíthatom, hogy Elena közeleg, és hamarosan fel is tárul előttem a Gilbert ház ajtaja. Ez a meglepett arc, a pillanatokra tátva maradt ajkak, őszintén, mindent megérnek. Nem is tudom megállni mosoly nélkül. Elbűvölő, hogy mennyire meg tud döbbenni, akárhányszor meglát a tornácán.
- Neked is hasonlóan szép napot, kedvesem! - üdvözlöm én is magam módján egy csipetnyi gúnnyal a hangomban, mintha meg sem hallanám a goromba kérdését.
- Te is tudod, szívem, hogy akár száz okot is fel tudnék sorolni, akikért nem érdemes rám csapnod az ajtót - jelentem hangsúlyozva a megfelelő szavakat, arcomon továbbra is elragadó mosollyal. Egy levegővételnyi időre lepillantok a kezeimre, melyekben lassan forgatom a szál rózsát, de még nem adom jelét, hogy neki szánom.
- De nem azért jöttem, hogy okokat soroljak, vagy fenyegetőzzek, szóval ne adj rá indokot - ingatom a fejem, majd újra felnézek a lányra.
- Nyilvánvaló, hogy nem fogsz beinvitálni, de sokkal kényelmesebben tudnánk beszélgetni, ha kifáradnál hozzám, és mondjuk helyet foglalnánk azon a padon - bökök oldalra.
- A szavamat adom, hogy semmilyen módon nem akarok, és nem is fogok ártani neked. Csak beszélgetni szeretnék, illetve megosztani veled... egy ötletem - teszem még hozzá apró, ravasz mosollyal, aztán mint aki teljesen biztos magában, és abban, hogy nem marad társaság nélkül, megindulok a pad felé, helyet foglalok, és türelmesen nézek Elenára. Ezzel tulajdonképpen hagytam neki egy kis gondolkodási időt is, nem mintha értelme lenne bármit is megfontolni ezen. Egyrészt már nagyon jól megtanulhatta, hogy ha nem is vagyok a jóság és kegyesség mintaképe, ha a szavamat adom valamire, akkor azt meg is tartom. Másrészt amit akarok, azt mindig elérem. És most nem kértem sokat, de nagy ára lehet, ha nem hajlandó meghallgatni, és ezzel is egészen biztosan tisztában van ő is.

Lassú léptekkel közelítettem a közeli patak felé. Sötét volt, alig láttam valamit, egyedül azt, amit a hold fényei beragyogtak. A szatén hálóingemből hallottam, ahogy csorog le a víz, mely a testemre ragadt. A baglyok huhogása szakítja félbe a tücskök énekét. Egyedül én vagyok itt. És senki más. Vagyis remélem..
Már annyira közel kerültem hozzá, hogy ki tudtam venni a csobogás zaját. Fogalmam sincs, hogy hogyan kerültem ide. A legtávolabbi emlékem arról szól, hogy a nedves talajról keltem fel, és kábultan cikázott a tekintetem össze-vissza. Végig szántottam remegő ujjaimat a csuromvizes hajamon, elsöpörve a homlokomra ragadott tincseket, hogy még tisztább, precízebb legyen a látásom. Ajkaim egy kis részre nyíltak szét, és a térdeimre rogytam. Tenyereimet az előttem folyó patakba mártottam. Kellemes érzés fogott el, a tüdőmet megtelítette a hűvös éjszakai levegő. Lehunytam a szememet, és hagytam, hogy ez a mámorító érzés átjárja a testemet. Valami a kezeimhez ütközött, mely következtében tágra nyíltak az íriszeim. Egyenesen egy sötét színű szempárral találtam szembe magamat. A látványtól hátrahőköltem, és egy hangos kiáltás kíséretében a földre estem. Tenyereimet magam elé helyeztem, és bíborszínű nedű vonta be őket. Halk nyöszörgések törtek fel a torkomból, és rázkódtam a félelemtől. Hirtelen, mintha egy halk kacaj hallatszott volna a sűrű fák közül.
- Valaki van ott? - susogtam, alig hallhatóan. Lehunytam a szememet, és úgy maradtam pár másodpercig. Ez csak egy rossz álom." ~ nyugtattam magamat, és próbáltam kiszabadulni ebből a rémálomból. De bármit tettem, bármit gondoltam, semmi sem történt. Ott vagyok, s a nedves talaj még jobban átvizesíti a már így is vizes hálóingemet. Válaszra nem méltatott az "idegen". Nagy nehezen feltápászkodtam a földről, és az utolsó grammnyi erőmet összevéve elkezdtem futni. Szorgosan kapkodtam a lábaimat egymás után. A hajam ismét az arcomra tapadt, eltakarva a látásom nagy részét, de nem törődtem vele. Talán egy gyilkossal vagyok összezárva ebben a végtelennek tűnő labirintusban.
Pár perc után leálltam, és a testemet egy tölgyfához préseltem. Felköhögtem, és szenvedtem azért, hogy normálisan tudjak kapni levegőt. Végül valami, vagy valaki a fához szorított, és befogta a számat.
- Végre, hogy elkaptalak.. hercegnő. – gúnyos hangnemmel súgta a fülembe, és összeszorítottam a szemeimet. Legyen vége.. Legyen..
Riadtan ültem fel az ágyra, és ide-oda forgattam a fejemet. De sehol senki. Az ágyamban ültem, és épp a csengő riasztott fel az álmomból. És ennek roppant örülök, nem akarom tudni, hogy hogyan lett végzett volna a befejezése. Kimásztam az ágyból, és boldogan vettem tudomásul, hogy nem csuromvizes a hálóingem. Gyorsan lekaptam magamról, és helyette felváltotta egy egyszerű póló, és egy farmernadrág. Fésűmmel egyszer végigmentem a hajamon, majd ujjaimat végighúztam az immár selymes hajszálaimon. Gyors léptekkel vágtattam le a lépcsőn, és alig pár másodperc alatt már az ajtó előtt álltam. Anélkül, hogy megnéztem ki vár ott, kinyitottam. Egy meglepett arckifejezéssel üdvözöltem az illetőt, aki nem más volt, mint Klaus. Az alvilág királya. Keskeny ajkaimat egy hosszú csíkba húztam.
- Mit keresel itt? – tértem rá rögtön a lényegre. Jött elvinni engem egy újabb „útra”, hogy leszívja a véremet, hogy hibrideket tudjon kreálni? Ekkor pillantottam meg a kezében rejlő vörös rózsát. Kérdőn felvontam a szemöldökömet. Mégis mit akar tőlem?
- Adj egy jó okot, hogy ne csapjam rád itt helyben az ajtót. – kezem az ajtófélfalán nyugodott, és már készen álltam, hogy egy diadalmas mosoly kiséretében behajítsam. Nem a kedvenc emberem, sőt.. talán a legutálatosabb. Visszataszít, és mindenkinél jobban gyűlölöm. Vagyis nem… Magamnál jobban nem.

I

smét egy feleeejthetetlennek ígérkező bál Mystic Fallsban. Remélem érezted az iróniát. Cseppet sem mozgatta meg a fantáziámat a dolog, elhiheted. A mai fiatalok - utálok így mondatot kezdeni, egyébként - hírből sem tudják, mi is valójában a bál, vagy hogy ez a szó mit takart egykor. Régen volt értelme, hangzása, csengése. A bálak fényesek, csillogóak voltak, színesek. Nem a mai csicsás, giccses értelemben. A bál volt az egyetlen módja annak, hogy összekössük a különféle rétegeket. Nagyszerű lehetőség volt új ismeretségekre szert tenni, üzleti ügyeket megalapozni, bekerülni bizonyos körökbe. Azoknak a bálaknak volt hangulata, akkor még ismerték az illemet. Akkor még számított valamit az udvariasság és a becsület. A mai hangos és igénytelen összejövetelek nem csak hogy értelmetlenek, de egyesen egy béna gyerekzsúrra hasonlítanak, ahol a srácok csak azért jönnek össze, hogy egyenek, igyanak és tánctudás híján lötyögjenek, vagy majmok módjára ugráljanak a táncparkettnek kijelölt helyiség közepén. Az egyetlen dolog, ami egy férfi szem számára vonzó lehet egy ilyen eseményen, az az egyre többet mutató női ruhák, de valójában ez is csak nevetséges a régmúltat felidézve.
Nem, egyértelműen nem mozgatott meg bennem semmit ez az információ. Teljesen hidegen hagyott még azután is, hogy megtudtam, a húgom is a szervezők névsorán szerepel. Bekah talán egy kis színt tud lopni az unalmasnak ígérkező estébe, de ez nem elég ok arra, hogy én is jegyet vegyek. De miután azt kell hallanom, hogy a város minden fiatalja ott lesz - nem, ez sem elég ok - beleértve Elenát is, már más a helyzet. És még mielőtt bárki félreértené, nem a hasonmásom szívét kívánom elrabolni, akkor sem, ha megszólalásig hasonlít egykori kedvesemre. Csak a fülembe jutott, hogy még nem döntötte el, a két Salvatore fiú közül melyik kísérje el, tehát megragadnám az alkalmat, és megmentem attól, hogy választania kelljen két rossz közül. Mindannyian tudjuk, hogy az ilyen eseményeket egy lapon emlegetve Elena Gilbert nevével eredményként valami hatalmas katasztrófát kapunk. Talán nem is volt olyan ünnepség Mystic Falls történetében, amelyen Elena ne keveredett volna valami zűrbe. Tény és való, egyik másiknak köze volt hozzám is, de ez most lényegtelen. A hasonmásom élve kell nekem, egy ilyen bál azonban a féltékenykedő, rivarizáló Salvatore fivérekkel azonban akár halálos is lehet az én lánykámra. Így időben kell cselekednem. Csak akkor nyugodhatok meg, ha biztonságban lesz... mellettem.
Nem sokkal azután, hogy elhatározásra jutottam, egy szál vörös rózsával a kezemben, a legbarátságosabb mosollyal az arcomon lépek fel a Gilbert ház verandájára, és nyomom meg a csengőt. Tudok én nagyon kedves is lenni, ha akarok, a kérdés csak az, hogy ez mire elég. Sokszor előbbre jutok, ha más módon próbálok hatni az emberekre. Elenát valószínűleg meglepi majd a látványom és az ajándékom, hát még a kérésem. De határozott szándékom elvinni a bálra, ha tényleg menni készül, és őszintén remélem, hogy nem kell nyomósabb okokat felsorakoztatnom, amiért érdemes eljönnie velem.

|| outfit: ilyen || comment Úúh, hosszabb lett, mint terveztem, de ne bánts! OO || annex: Ismerkedj a kedves arcommal... amíg lehet ;P ||