Elena & Damon

✘ Words: 319
✘ Notes: Köszönöm <3
✘ Music: Skinny Love

Ki hitte volna, hogy ismét hagyok egy kis teret a gyenge emberi felemnek, akiben annyi érzelem van ez iránt a lány iránt, hogy felemészt, és szinte fizikai fájdalom eltitkolni. Mégis sikerült, s még önnön magamat is becsapva estem neki órákkal ezelőtt. Hogy miért? Védekezőmechanizmus. Nem akartam többé hiú ábrándokat kergetni arról, hogy mi majd egy pár leszünk, és nem csal meg ismét Stefannal,most mégis vakon bízom szavaiban, hiszen annyira más. Igaznak hangzanak és a tettei, az érintései a szó, amivel elmondja mit érez irántam. Nem tagadom, elaltattam a gyanakvásomat, és teljesen átadtam magam ennek az örömnek, amit az okoz, hogy a karjaimban tarthatom őt. Hogy ölelhetem és csókolhatom, és a tudat, hogy Stefan nincs itt, csak megerősít abban, hogy nem lehet semmi baj. Hogy a szeretlek az nekem szól és nem egy álomképnek és ez tesz engem most gyengévé. De képes lenne elfogadni, hogy nem változtatok az életstílusomon, így megér még egy próbát ez a kapcsolat. Megér még egy esélyt, hogy igenis tudunk egymással élni... Vagy csak az egész pusztán egy delejes álom, amiből izzadtan riadok, s feleszmélek, hogy ismét a képzeletem játszott csak velem.
De gondolataimat a telefon szakítja félbe, így amit mondani akartam benn maradt. Jeremy. Az a kölyök mintha megérezte volna. Így már nem is fogom Elenával megosztani a tervemet, de jobban átgondolva nem is probléma, hiszen minél kevesebben tudnak róla annál jobb. De még kész tervem sincs igazán, minden olyan kusza, és még várnom kell, hogyan is alakul Silas-szal a társalgás. Csak utána tudom, mit is tegyek, csak utána tervezgethetek, mert addig felesleges. Lehet, hogy meg tudunk egyezni, bár a bizalmatlanságom nagyobb, mint az Ősi boszorkány kora... Bár Klaus-ban sem bíztam és nem is fogok soha, miért pont Silas-szal lenne ez másképp?
- Egyszerűbb lenne, ha ideköltöznél... Mint egyedül legyél, aggódom érted... - Ráncolom össze a szemöldökömet, majd viszonozom a kapott röpke csókot, s amint hallom bezárulni a bejárati ajtót felkapom a ruhámat,és elhagyom a házat...

Elena & Damon

✘ Words: 399
✘ Notes: Pocsékpocsékpocsék <3
✘ Music: Skinny Love

16+/18+

Elena csodálatos lány volt, mikor megismertem, tele álmokkal, és valami rejtett tűzzel, ami megfogott. Ez a lány változott a szemem előtt érett nővé, tele szenvedéllyel. Szerettem, mikor ember volt, s őrülten szeretem most is, hogy vámpírrá vált. Sosem akartam, hogy bevegye a gyógyírt, tudom önzőség tőlem, de én nem akartam visszaváltoztatni, én azt akartam, hogy fogadja el azt, amivé vált, fogadja el ezt az új élethelyzetet, s most látom csak, mennyire megbékélt azzal aki... Sőt ráadásul még vissza is él vele. Ahogy a szemeibe pillantok, ahogy rám néz, szinte ez már így önmagában elég ahhoz, hogy elvegye az eszem, mégis próbálom viszonozni azt, amit kapok. Érzem a csókjait, az érintését, s kezem újra és újra felfedezi Elena testét, elidőzve egy-egy testrészen, s arcomra kiül egyfajta érzés, mely boldogságot sugall. Hiszen az vagyok, Elena végre döntött, habár egy halvány kétely itt mocorog, de igyekszem elnyomni, igyekszem élvezni a perceket, s nem görcsölni semmin.
Átadom magam az érzéseimnek, s számomra új érzések szabadulnak fel. Rég nem engedtem ennyire utat azoknak az érzéseknek, amiknek most igen, és nem akarok mást, csakhogy a pillanat ne érjen véget. Hogy itt ragadjunk a szoba szenvedélytől fullasztott légterében, miközben érzem, hogy a vágyaim robbanásszerűen akarnak kitörni belőlem, én pedig nem vagyok ura a józan eszemnek. Csípőm egyre gyorsabban mozog, ahogy a vérét szívom, szinte feltölt energiával, elbódít, és érzem, hogy nem bírom sokáig. - Én pedig a tiéd... - Suttogom elfúló hangon, s mondatom egy nyögésbe torkollik. Nyögései csak egyre jobban löknek a gyönyör felé, s tekintetem elidőzik Elena arcán, és a látvány magáért beszél. Sóhajaim szaporábbak, ahogy nyögéseim is, és érzem, hogy minden érzés, minden lökés egy robbanásszerű mámorhoz vezet. Testem megfeszül, és remegés szalad végig a gerincemen, s légvételem szaporább, mint valaha. Éreztem a mámort, éreztem a gyönyör beteljesülését, s remélem Elena is érezhette. Percekig csak lihegek, míg végre légvételem egyenletessé válik. - Szeretlek! - Suttogom lenyugodva, majd még szorosabban magamhoz húzom őt, s egy szokatlan mosollyal nézem az arcot, mely már régen az elmémbe égett. Szeretem, és nem akarom elcseszni ezt az esélyt, vagy a pillanatot, de ezt fogom tenni, mint mindig. - Nem fogsz örülni, de... de el fogom rontani ezt a csodálatos pillanatot.. - Szólalok meg halkan, miközben ölelésem annyira szűnik csak meg, míg magamra húzom a takarót. Cseppet sem szeretném, ha valaki ránk nyitna, miközben meztelenül fekszünk egymás karjaiban. A mondatomat nem folytatom, várok, s elkalandozva csókolom meg a homlokát.

Elena & Damon

✘ Words: 546
✘ Notes: I love you so much! <3
✘ Music: Skinny Love

16+/18+

Egy pillanat alatt elillan a szép pillanat, melyet azt akartam, hogy örökké tartson. Nem akarok Mirandáról beszélni, mert nem ide illő téma lenne a lány, akinek a vérét vettem, hogy ne öljem meg a fél várost. Azért a felét, mert a másik fele vámpír, de ezt most hagyjuk. Kicsit lehangoló egy olyan lényről beszélni, aki iránt semmit sem érzek. Fájt, mikor hallanom kellett, ahogy megcsal. De ez most mind elszállt, mikor kimondta, hogy szeret. Én is szeretem, s bármennyire próbálom tagadni, képtelen vagyok rá, mert Elena számomra túl fontossá vált. Sok próbálkozásom volt, hogy elcsábítsam, és bevallom már feladtam, ez az este úgy indult, hogy vagy megutáltatom magam, és elhagyom a várost... vagy... És a második út volt a járhatóbb, s most itt van mellettem félmeztelenül, egy szál csipkebugyiban, olyan izgató, annyira el tudja venni az eszem... Mégis... Szavai, s viselkedése apró és elégedett mosolyt csalnak arcomra...
- Csak nem féltékeny vagy? Elena a tiéd vagyok, és ezen semmi sem változtat! Mindig is így éreztem... - Szavaim suttogássá válnak, és az a kilenc betűs varázsszó szinte már felér... Nem, ez a szó boldoggá tesz, mintha rég erre vágytam volna, hogy őszintén hallhassam végre, hogy senki ne állhasson közénk többé. Egy részem viszont még mindig retteg, hogy elveszítheti álmai nőjét, s félek olyat teszek, amivel örökre ellenem fordul. Tettem borzalmas dolgokat, túl szörnyű dolgokat, s most mégis itt van a karjaimban, engem csókol, melytől a vágyaim szinte már a tetőfokára hágnak. Nyögése számomra mennyei zene, s ahogy ismét a határozott végzet asszonya szerepben lép fel, szinte alig tudok megállj-t parancsolni magamnak, legszívesebben húznám, feszíteném az Elenában felfokozott vágyak húrját, de tudom, hogy az elfojtott vágyódás nem hagyja, s minden ellenünk dolgozik... Ajkait mohón falom, mintha ez tartana életben.
- Nos, Miss Gilbert, reméltem, megtapasztalhatom milyen, mikor teljesen beindul - Mosolyodom el, miközben kínzónak tűnő lassúsággal veszem le a nadrágot, majd ugyanilyen kínzó lassúsággal érintem a lábfejét először a kezemmel, majd az ajkammal. A kezem mutatja az utat ajkaimnak, miközben elérek a bugyiig, s gyors mozdulattal veszem le róla, érezni akarom őt. Rólam is lekerül az alsó, s közben cseles mozdulattal kapom a nyakamba Elena lábait, majd közel hajolok hozzá, hogy követelő csókot adjak ajkaira, miközben férfiasságom gyenge pontján érinti őt, hogy végül belé hatolva halk nyögés hagyja el ajkaimat. A vágyaimon nem tudok, és nem is akarok uralkodni jelen helyzetben, csak élvezni akarom a helyzetet, ami pillanatok alat ellenségesből valami sokkal kellemesebbe alakult. Így kell lennie... Csak boldoggá akarom tenni. Hirtelen vágyni kezdtem a vérére, vágyni arra, hogy szemfogai felhasítsák a bőröm. Arcomon erek hálózata rajzolódik ki, jelezve mire vágyom, jelezve hogy ezzel szeretném megpecsételni a kapcsolatunkat... Jelezve mennyire szeretem őt... - Csak te és én... - Szalad ki eme négy szó ajkaim közül, miután démoni tekintetemben a vágy lángja egyre hatalmasabbra csak, s csípőm egyre gyorsabb ütemet vesz fel, s nyakamból a lábát a derekam köré fonom, hogy közel hajolva szemfogaimat a nyakába mélyeszthessem, s megérzem a vérét. Vágyom rá, akarom őt, alig pár pillanat az egész, majd ismét a tekintetét kutatom. Ajkaim véresen csillannak a félhomályban, s így akarom az ajkait, s így csókolom, nyelvemen még érezheti a vér ízét...
Eme pillanatban minden megszűnik létezni, csak ez a kanapé van, és a pattogó tűz és mi... Semmi több... Nem is kell több, s végre azt érzem, boldog vagyok!

Elena & Damon

✘ Words: 706
✘ Notes: Sorry, kicsit elszaladt velem a ló, a kövi reag jobb lesz <3
✘ Music: From the Sky

16+

Az életben sokszor hittem, majd feladtam, s most megint feladtam, de még úgy voltam vele, hogy vagy kölcsönösek az érzéseim, vagy van viszonzás, vagy egy életre meggyűlöl. hinnem kellett ebben, mikor azokon az estéken Mirandával fetrengtem egy ágyban, mikor a vérét ittam, hogy ne kelljen kimondanom a feltett kérdésére a választ, hogy éppen kire is gondolok. néha kín volt a vele együtt töltött idő, s néha még meg is tudott mosolyogtatni a maga ártatlan naivságával, de nekem ez kevés volt. Én Elenát szerettem, mindig is őt fogom, és nem mehettem el az utolsó esélyem mellett csak úgy, ahogy a többi mellett is. nem engedhettem ki a kezeim közül, mikor a falnak préseltem a hátát, mikor szenvedélyes, már-már kínzó csókkal vallottam be, hogy igen gyenge férfi lévén még mindig őt szeretem, s amíg itt élek a közelében, ez nem is lesz másképp.
Meglepett. Először, mikor visszacsókolt, ahogy keze érintette arcom, majd a vallomása. Szeret. És én képes vagyok bolond módon megbocsájtani, mert egy esélyem van, és nem akarom elszalasztani. Stefan nincs itt, nem csábíthatja el tőlem többé, nem engedhetem meg még egyszer azt a botorságot, hogy esélyt adjak Elena félrelépésének. Engem választott, engem szeret, s ahogy érint, csókol, ahogy incselkedik, hallom a szívverését. Érzem, hogy teste felhevült, akárcsak az enyém. Szemet gyönyörködtető látvány, ahogy végignézek meztelen felsőtestén, majd kezeimmel lágyan érintem mellét, felfedezőn, mintha most tenném először, érezni akarom, miközben ajkait csókolom és mellein kezeim is lágy masszírozó, ugyanakkor izgató mozdulatokba kezdenek. - Csak ma? Azt hittem mindig... - Mosolyogtam bele két csókba, miközben leheletem is enyhén cirógatja hasát, ahogy a szavak kicsusszannak kéjesen ajkaim közül. Valami euforikus érzés szabadul el mellkasomban, s árad szét egész testemen, miközben érinthetem és csókolhatom teste minden egyes szegletét, mintha csak erre vágytam volna, még az a marcangoló érzés is elillant a gyomromból, mely hetek óta kínzott, mintha örökké éhes lennék, de most nem. Most másra sem vágyom, csakhogy megállíthassam az időt, és mi itt ragadhassunk. kissé nyálas ez tőlem, és ha kívülről látnám, biztos tennék valami epés megjegyzést, de most én élem át, és eme gondolatra egy vágyakozó nyögés szabadul fel ajkamból, miközben csókot lehelek Elena legérzékenyebb testrészére a fehérneműn keresztül, de még várok, még nem akarom levenni, még húzni akarom a percet.
Kezem gyorsan siklik végig Elena testén, hogy magamhoz húzva megcsókolhassam, de a mozdulat megáll, amint meghalok egy kérdést. Mintha villám csapna belém, száll el belőlem valami, s tompán érzem ismét az éhséget, de próbálok nem figyelni rá. Kibontakozva ölelő karjaiból huppanok a kanapéra kisebb távolságra mellé, de nem szólalok meg a hirtelen ért sokktól.
- Elena most komolyan róla akarsz beszélgetni? - Vonom fel a szemöldökömet egy hatalmas sóhaj kíséretében. - Miranda arra kellett, hogy ne öljek több embert... Soha semmit nem éreztem iránta, csak a vére iránt. Csináltam már ilyet nem egyszer... Az emberi szervezet csodája, hogy ha életben hagyod, újratermeli a vért... Csalódott voltam... - Nyílok meg őszintén, ami Elenának vagy jó, vagy nem, de ő hozta szóba, akkor hallgasson is végig. De nem lehetek ilyen rideg vele, így felé fordulva húzom vissza magamhoz a majdnem meztelen lányt.
- De egy pillanatra se forduljon meg a kis buksidban, hogy továbbra is megtartom. Majd holnap felhívom, hogy beszéljek vele, elfeledtetem magam vele, és minden szépen megy a maga kerékvágásban tovább... - Magyarázok, miközben egy pillanatra sem engedem el, s kezem lassan cirógatni kezdi karját, melyre ismét fellobban bennem a vágy, s legszívesebben ismét mohón csókolnám az ajkát, s érinteném, miközben hagyjuk, hogy vágyaink elérhessenek valahová, ami egy hatalmas jóleső érzelmi robbanásba torkollik. Egy hirtelen ötlettől vezérelve fordítom magam felé, hogy a szemébe nézhessek, hogy két kezem közé vehessem arcát, hogy jégkék tekintetem belefúrhassam az ő meleg barna szemeibe.
- Vagy tán ennyire idióta baromnak nézel, aki hagyná kicsúszni a kezei közül élete nagy szerelmét egy ilyen ostobaság miatt? - Kérdésem végére elmosolyodom, bár egy kis kétely is felmerült. Talán ennyire nem bízik bennem. Meddig kell bizonygatnom, hogy hozzá hű leszek, és szeretni fogom, habár a viselkedésem nem fog átcsapni holmi nyálas Rómeóba, még ennek ellenére is be tudom bizonyítani, hogy képes vagyok szeretni. - Elena, szeretlek! Soha nem tennék olyat, amivel elveszthetnélek. Önszántamból soha! - Suttogok ismét, és arcom ismét csak vészesen közelít az arcához, hogy megcsókolhassam újra, miközben egyik arcát érintő kezem remélhetőleg a vágyait felébresztve siklik végig hátán...

Elena & Damon

✘ Words: 450
✘ Notes: De csak utánad <3
✘ Music: The Power of Love

16+

Nem tudom  mi üthetett belém, hiszen nem így terveztem, nem ezt akartam, de a felszín alatt, a mély igaz valóm erre vágyott. Csókokra, s érintésekre tőle, hogy csak engem akarjon, hogy csak engem... Szeressen. Minden olyan gyorsan történt, a vágyaim és az érzéseim olyan erővel taszítottak a mélybe, majd rántottak ki onnan, hogy hirtelen kapcsolni sem tudtam, csak cselekedtem. Ösztönből. Vágytam az ajkaira, vágytam a viszonzott érzésre, de feladtam. Mert teljesen elhittem, hogy Stefan mellett esélyem sem lenne. Ahogy most belenézek azokba az íriszekbe, ugyanazt látom, amit érzek, vágyat és szerelmet, de egy részem mégis retteg, mi van ha ez megint játék? Elhihetem én ezt, vagy megint csak a képzeletem játszadozik velem? Mi lesz, ha felébredvén csak a plafon köszön vissza rám? Mi van, ha csak játszik velem? Annyi kérdés, mely egy pillanatra kiül arcomra, s végtagjaim ismét ledermednek. Szavai mosolyt csalnak az arcomra, mely ismét csak meglep, ismét csak megrémít, mégis élvezem eme együttlétet, mert döntöttem. Ki kell élveznem amíg tart, ki kell élveznem minden percét, mert ha csak azon rágódom, hogy mi van ha ez csak egy álom, akkor megint elcseszem, megint esélyt hagyok, hogy vége legyen, s talán ez az utolsó lehetőségem. Talán nincs több, és most meg akarom mutatni, hogy igen is képes vagyok együtt lenni valakivel, teljesen...
Élvezettel hagyom, hogy fordítson a helyzeten, hogy hagyjam, ahogy a hátam erősebben csapódik a falnak, sóhaj szakadt fel torkomon, kéjes sóhaj, mellyel tudtára adtam, hogy mennyire vágyom rá, mennyire akarom őt. - Most örülök igazán, hogy nem vagy olyan törékeny - Suttogom vágyakozva, majd ismét megszakad a csók, ismét szavak, melyeket egyre lassabban fogok fel a fejem felett összecsapó vágyak hullámai közt. - Csak nem szégyenlős vagy? - Kérdezek vissza hamis mosollyal arcomon, miközben hagyom, hogy vezessen a nappaliba, hogy határozottan a kanapéra lökjön. Hallom az ing szakadását, de ez az, ami most a legkevésbé érdekel. Fontosabb volt az, hogy lefejtsem róla a felsőt, hogy megcsodálhassam felső testét, de fölém kerekedik, s érzem, ahogy hosszú haja a bőrömet cirógatja, furcsa de most ez is jobban felkorbácsolja bennem a vágyakat, az ajkai után kapok ajkaimmal, de ehelyett egy kérdést kapok, kinyitom tengerre emlékeztető kék szemeimet, két kezemmel elsöpröm a haját az arcából, hogy közel húzhassam magamhoz.
- Jobban, mint az gondolnád! - Fordítok a helyzeten, s most a kanapén fekszik, s én elégedett mosollyal hajolok fölé, s kezdem el szenvedélyes csókkal kényeztetni előbb az ajkait, majd a nyakát, a mellkasát, a hasát, miközben lefelé haladok a nadrág felé, a gombot szinte észrevétlenül gombolom ki, s fejtem le róla a nadrágot is, úgy is feleslegessé vált ruhadarab lett. Kezeimmel cseppet sem szégyenlősen simítom végig a combjait, a hasát, majd két kezem közé fogom ismét arcát, hogy hosszú, követelő csókot adhassak neki...

Elena & Damon

✘ Words: 322
✘ Notes: Bocsi, ha romlott a színvonal... -.-
✘ Music: The Power of Love

Azóta vágyom Elena őszinte érzelmeire irántam, mióta megláttam, mióta jobban megismertem, de az öcsém mellett én eltörpülök, s szinte már az örökös rosszfiú szerepet magamra öltve, de ez vagyok én. Ez leszek mindig, még ha egy kicsit háttérbe is tudom szorítani, akkor is ott lesz. Mindig, és ez egy esetleges beteljesült szerelemmel nem fog megváltozni, nem akarom feladni azt, aki vagyok.
A másodpercek kínzó lassúsággal telnek, míg néma csendbe burkolózva rettegek, hogy megint feleslegesen adtam ki magam, hogy megint felesleges köröket futottam le. Félek, hogy nem kellek, hogy nem képes megbirkózni azzal, aki vagyok, akivé tett ez a százötven év vámpírlét. Érzem, hogy a légkör kellemesebb, de az érzelmek árjától fuldoklom, ha Elena nem mond semmit, én fogok dönteni, de akkor rosszul fogok dönteni, ahogy mindig is tettem.
- Elfelejtek mindent, de nem kérek bocsánatot azért, aki vagyok. Veled akarok lenn, de kérlek ne akarj megváltani... - Suttogom a homlokának döntve a sajátomat, mert tényleg így érzem. Nem akarom, hogy azt érezzem, nem vagyok elég jó neki, és szavaim is ezt sugallják, érezheti a mögöttes tartalmat, ha annyira ismer, amennyire mindig is mondja. Mikor kimondtam neki azt, amit érzek, nem várt reakció fogad, érzem a kezét az enyémben, összekulcsolom kezeinket, bár kicsit fáziskésében szenvedek, s a szavai csak visszhangoznak a fülemben, s hirtelen nem tudom, mit reagáljak rá, mintha ledermedtem volna, mintha Medúza tekintetébe nézve dermedtem kővé, ahogy azt a bizonyos szót elismétlem magamban, és a következő pillanatban csókjával ad új életet, s én gondolkodás nélkül csókolok vissza mohón, szinte követelve a csókot.
Elfelejtek mindent, Silas-t, Bonnie visszahozását, mindent, csak ennek a csóknak adom önnön magam, beleadom minden érzelmemet, amit iránta érzek, vad szenvedéllyel túrok a hajába, s tolom neki a falnak, miközben szabad kezem a derekára fonódva keres utat a felsője alá, hogy hátának bőrét érinthessék ujjaim. - Akarlak, jobban, mint valaha - suttogok pár szót ajkának csukott szemmel, de válaszra sem várva teszem magamévá ajkaimmal ajkait, hogy nyelvemmel vad táncra hívjam az övéit.

Elena & Damon

✘ Words: 405
✘ Notes: Még mindig imádlaaaaak!
✘ Music: Born to Die

Hazugságok tömkelegében élek én, ahogy mindenki más, de az emberekkel más. Az emberi lét nem ilyen intenzív, nem érzed ennyire a súlyát egy-egy tettnek, nem érzed ennyire intenzíven a szerelmet, a vágyat. Mindent elfelejtettem, s szinte kapkodok a megváltó levegő után, de semmi értelme, ez a feszült légkör fojtogat, s mint egy csapdába esett vad próbálok dönteni, próbálok határozott lenni, de Elena jelenléte rendkívül megnehezíti a dolgomat. Megtörtem. Nem megy tovább hazudoznom. Próbáltam elnyomni, amit érzek iránta, de szeretem, jobban, mint hittem. Szinte fizikai fájdalmat okoz rádöbbennem erre az érzésre. Fáj, és sajnos eme érzelem egy része kiül arcomra, megtörtté varázsolva a férfit, aki oly határozottan utasította el Elenát alig fél órája. Most viszont mint valami összetört gyereknek érzem magam, akinek elvették a kedvenc játékát. Nem vagyok több, mint egy roncs, s ilyenkor érzem úgy, hogy ölni akarok. Mert ismét megmutattam az érzelmeimet, mert ismét hagytam, hogy eluralkodjanak rajtam.
De képtelen vagyok tenni ellene. Ahogy érintem a hátát, az arcát, a bőre perzseli ujjaimat, és tenyeremet, érzem, hogy halott szívem gyorsabban kezd verni, ahogy légvételem szaporább lesz, megfeledkezem magamról. Amint elindul az ajtó felé, mintha összetörne bennem valami ismét. Hagytam, hogy ismét érezzek, hagytam, hogy bízni kezdjek. Utat engedtem a reménynek, s szinte már nevetségesen naiv módon hittem, hogy még egyszer utoljára megpróbálva nem esek pofára, de az ajtó kattanását hallom, majd szépen lassan felém is elér a hideg kinti levegő, arcomat súrolja, és a poharamért nyúlok, hogy lehúzzam a maradék italomat, ami még a pohár alján várt az elfogyasztásra. Már éppen feladóan fordulnék el, hogy ne lássam az ajtón kilépő lányt, indulnék el, hogy összepakolva végleg magam mögött hagyhassak mindent. Mystic Falls a város, mely millió csalódást okozott, de valami mindig maradásra bír. Valami sosem hagy menekülni. A következő pillanatban Elena velem szemben áll, a pohár is kiesik a kezemből a meglepettségtől, s millió darabra törik, ahogy alig pár perce a szívem is tört...
- Képes lennél csak velem lenni? - Válaszolok kérdéssel a kérdésére, de tekintetemben ott a biztató válaszom, melyet nem akarok kimondani, ott egy szó, mely elő akar törni. - Szeretlek, s te ezzel tisztában vagy, de nem akarok bízni, ha nem lel viszonzásra... - Adom meg magam megtörten, s hangom szinte elhal, alig hallható szavaim mégis hasítják a levegőt kettőnk között, s szinte fájt kimondani, de ez az igazság. Tekintetem megtört, s most megint őszinte vagyok, csak ne bánjam meg...

Elena & Damon

✘ Words: 395
✘ Notes: Bocsi, de hoznom kell a formám <3! Kezedben a döntés!!!
✘ Music: Born to Die

Az érzelmeim szinte táncot jártak, az idegeim pattanásig feszültek. Nem kellene így cselekednem, nem kellene ezt tennem, mégis ezt teszem, emlékezni akarok, hogy milyen is volt, emlékeznem kell, emlékeztetni magam valamire, ami talán még ott van. Tudnom kell, és ő ezt sosem fogja megérteni, ahogy senki más azt, amit teszek. Ahogy kér, csak ösztönöz, hogy megtegyem, csak ösztönöz, hogy véghezvigyem azt, amit akarok. Mert most ezt akarom, s nem tudom, pontosan, hogy magam akarom kínozni, vagy Elenát, mert ez nem ilyen egyszerű. - Ha nem akarnám, nem tenném... - Suttogom vissza, mielőtt megcsókolnám, mert ezt akarom. Érzeni az ajkakat, talán utoljára, talán többet is akarok, nem tudhatja, ahogy én sem. Ösztönből cselekszem, a pillanatnak élek, és érzem, ahogy visszacsókol, ahogy nyelveink egyre vadabb táncba kezdenek, ahogy belefeledkezik a csókba, magával rántva engem is. Ez az átka ennek a játéknak, amit most játszom, hogy önnön magamat is ránthatom vissza a mélybe, melyből azt hittem, már kijöttem. Pedig nem így van, csak elfojtottam, ahogy majd ezt is el fogom fojtani, mert ezt teszem. Idővel majd elmúlik, a sok rossz cselekedet majd elfeledteti velem ezt is, ahogy Katherine-t is elfelejtettem. Most is meg fog történni, nincs veszteni valóm. Többé már nem. - Ha nem akarod, miért csókolsz vissza? Miért érintesz? Miért kísértjük egymást? Miért nem tudjuk végleg elfelejteni a másikat? - Suttogom a bennem feltolakodó kérdéseket, s nem engedek az ölelésből, még utoljára. Végigsimítom az arcát, miközben másik kezem a derekán pihen, s lassan cirógatni kezdem a hátát. Döntöttem. El fogok menni. De maradandó emlékként mindent felforgatok magam mögött. Minden hidat felégetek. - Kérlek... Legalább egyetlen egyszer ne hazudj! - Érintik ajkaim ismét az övéit, de most csak enyhén érintem, majd a homlokát csókolom, végül döntök, s nagyobb teret hagyok neki, ahogy széttárom a kezeimet, egyik az ajtó felé mutat.
- Tessék. Ha egy rémisztő alak vagyok, akitől félsz, menj... Nem ez lenne az első, hogy megbántasz... - Ejtem ki lassan és halkan a szavakat. Az ő döntése, mit akar, nem fogok utánamenni, nem fogok erőszakosan rámászni, nem teszek semmit, csak hagyom, hogy döntsön. - De vedd búcsúnak, akárhogy is döntesz - Ki kellett mondanom. El akarok menni, de hangom bizonytalanná válik, mint aki már nem olyan biztos magában. Mint aki csak zsarolni akar, de ha csalódott szemeimbe pillant, látja mi is az igazság... Többre vágyom, mégis rá bízom a döntést...

Elena & Damon

✘ Words: 357
✘ Notes:  Sorry, de feldobtad a magaslabdát, és így csaptam le, de nehogy megbánjam <3!
✘ Music: Born to Die

Játszom vele, ahogy emberként is tettem, játszom vele, mert megtehetem, és játszom vele, mert unatkozom. Bár most, a jelenlegi állapotában már nem tudom igézettel elfeledtetni vele, nem érdekel, sőt, akarom, hogy erre emlékezzen, erre az estére, hogy maradandót mutassak, hogy lássa, hogy ki is igazából a Damon Salvatore, akit ő jónak hisz. Hirtelen változás áll be, mikor érintem az arcát, hirtelen ötlettől vezérelve teszem ezt, az érzelmeim uralják tetteim egy részét, az érintést, a suttogást. De amint megérzem az illatát amint öcsém szóba kerül, mindennek vége, mintha a múlté lenne. Az poharat sűrűn emelem az ajkamhoz, nem akarom, hogy az érzéseim győzzenek, nem akarom... Ugyan kit áltatok? Lehet, hogy mással el tudom hitetni azt, amit mondok, de magammal? Kizárt...
- Nem kell kimondanod, mert nem érdekel, Elena nem tudom elhinni, nem megy... - Mit lát most rajtam? Vívódást, mely mélyebben emészt, mint bárki gondolná, mégsem tart sokáig, ahogy kimondja a szót: "Szerettelek." Ez mindent megmagyaráz, mégsem hagy nyugodni, fáj, és piszok egy érzés. Fáj rettenetesen, mégis remélem, hogy ez az érzés csak hazugság, mégis az idióta érzelmes felem még remél titkon, még pedig tudja, hogy nem kellene, mégis... Szám rándulása elárulna, de mivel most háttal vagyok neki, nem láthatja, ahogy szemem egy pillanatra égni kezd, mert mikor visszafordulok már nyomát sem látja a feltörni akaró könnyeknek, hiszen férfi vagyok az istenért! - Törődés mi? - Gúnyolódom, majd meghallom újabb kérdését, s ahogy közel lépek hozzá, érzem, hogy tart tőlem, ahogy fél attól, hogy mit akarok tenni. Egy pillanatra a levegő is bennakad, majd tekintetem az ajkára siklik, s egy pillanatra elkalandozom, s észrevétlenül csökkentem a távolságot. Észrevétlenül hajolok olyan közel, amennyire csak tudok, érzem, ahogy testem az övéhez ér, érzem, hogy képtelen vagyok ellenkezően cselekedni, s tudom azt is, hogy a végén, ha elutasít, akkor is a javamra tudom fordítani a dolgokat... - Attól, amit azóta akarok, mióta beléptél azon az ajtón... - Suttogom az ajkainak, és a poharam halkan koppan a komódon, de mintha meg sem hallanám érintem óvatosan az ajkát, s ha hagyja, gyengéden csókolom meg őt, miközben arcát két kezem közé fogom, s hüvelykujjam gyengéden simogatja közben...

Elena & Damon

✘ Words: 395
✘ Notes:  Én is imádok veleeeed <3!
✘ Music: Born to Die

Úgy érzem a szoba kezd megtelni felesleges érzelmekkel, amikre nincs szükségem, mégsem engedhetem, hogy meglássa azt, amit valójában érzek. Pedig minden itt van a felszín alatt, mégis rideg arcom nem engedi, hogy lássa. Inkább kortyolok egyet a poharamból, inkább nézek ki az ablakon, hogy lássam a lenyugvó tájat, mintsem a szemébe kelljen néznem. Nem akarom látni a tekintetét, mely még mindig hatással van rám, nem akarok érezni, mégis érzek, és ez még mindig szívás. Mégis öcsém említésére elfog valami irdatlan harag, valami mérhetetlen bosszúság, ami nem akar enyhülni. Ismét közel megyek hozzá, szinte testközelbe, érezheti a leheletem, ahogy megszólalok.
- Stefan... Hogy is gondolhattam, hogy valaha engem fogsz választani? Hogy nem láttam, hogy nem vagy más... - Suttogom egészen halkan, miközben ujjammal végigsimítok arcán, ahogy érintem puha bőrét, égeti ujjaimat. - ...hogy nem vagy más, mint az elődöd gyenge másolata? Honnan is gondolhattam, hogy elnyerhetek valamit, amire esélyem sem volt? Mégis hagytad, hogy reméljek... Miért? - Mintha villám csapott volna belém, vagy mintha verbéna égetett volna rántom el a kezem arcáról, miközben keserédes tekintetemmel fogva tartom az övét, a távolságon egy milliméternyit sem nagyítva. Légvételem szaporább lesz, de tekintetem haragossága inkább utal dühre, mint vágyra, ami még mindig itt van, de próbálok ügyet sem vetni rá. Próbálom figyelmen kívül hagyni, s kiiszom az italom tartalmát, majd most én veszem magamhoz az üveget, véget vetve az intim, közeli pillanatnak, és italt töltök. Feszült a légkör, ami kettőnk között van, s eme feszültség csak növekedett, ahogy a távolságot csökkentettem. Poharát kivéve a kezéből töltök neki újra, s szándékosan érintem közben a kezét, talán játszom, talán nem, de élvezem. Kihasználom a benne felgyülemlett bűntudatot azzal, hogy ellene fordítom. Ebben jó vagyok...
- Nincs szükségem emberekre csak akkor, ha táplálkozom belőlük... Elena sosem voltam elég jó, miért akarsz mindenkit megváltani? - Állok meg távolabb tőle, hátat fordítva. Mély levegőt veszek, s sóhajomnak hangot adok Miranda említésére, majd egy önelégült mosollyal közelítek felé. Nem fogok színészkedni, többé nem játszom el, hogy jó vagyok, mikor közel sem vagyok az. - Á! Mirandáról beszélsz... Igen aranyos, szereti felajánlani nekem a vénáját. Visszatart attól, amit igazán akarok... - Kerülök megint közel hozzá, bár most távolabb, s nem érintem az arcát. Csak kutatom a barna szemeket rezzenéstelen arccal, látni akarom azt, amit kiváltok belőle, látnom kell, mert engem ez tölt el elégedettséggel...

Elena & Damon

✘ Words: 341
✘ Notes:  Sorry kicsit béna lett -.-"
✘ Music: Born to Die

Elena sosem lesz közömbös nekem, mégsem mutathatom, hogy ez így lenne. Nem engedhetem, hogy ismét azok az érzelmek törjenek felszínre, nem engedhetem, hogy az érzelmeim által befolyásolható legyek. Azok csak meggátolnak engem attól, hogy azzá válhassak, ami eddig voltam. Néha bánom azt, amit Mirandával teszek, néha pedig... Sokszor eszembe sem jut, hogy ő is van nekem, sokszor iszom másokból és az utolsó percekben állítom le magam, mikor még éppen hogy tud magáról, mikor még igézhető. És büszkén vállalom azt, ami vagyok, sosem szégyelltem a gyilkost önmagamban. Ezzé váltam, ezzé tett az élet és az átváltozás. Ezen senki nem fog tudni változtatni, még Elena sem. Hallom szavait, de nem tartom annyira fontosnak, hogy külön-külön miden egyes szavára válaszoljak, csak csendben lötyögtetem az alkoholt a pohárban. Az ölelésem sem olyan, mint régen, rideg és rövid, nincs vele semmilyen hátsó szándékom.
- Elena ide nem elég az, hogy megbántad. Megsértettél sok embert, aki közel állt hozzád, játszottál velem, ahogy mindenki mással. Én ezen nem tudok egyhamar túllépni, talán az örökkévalóság is kevés lesz rá... - Hangom ridegen cseng, s minden szavamat komolyan gondolom, melyet tekintetem is igazol. Engem nem hat meg a bűnbánó arc, pár bocsánatkérő szó. Többé nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust, hogy bízzak valamiben, amit sosem kaphatok már meg. Nem hagyhatom...
- Elena ne láss bele többet, mint ami vagyok. Vámpír vagyok, ölök, kihasználok embereket, és élvezem. Mert ez vagyok én. Az, hogy segítek Bonnie-val, az öcsédnek köszönd, aki nem hajlandó leszállni rólam... De nem ölhetem meg a vadász átoknak hála... - Jegyzem meg ridegen, miközben kiiszom a maradék italom. Jégkék szemem az ő barna íriszeibe fúrom, s érzelmeim nem látszanak, nem is fognak többé irányába. Egy rövid ideig nézem, ahogy belső önmarcangolása kiül az arcára, majd teletölti a poharát, és megkínál a saját italomból. Mily kedves...
- Úgy érzem kelleni fog... Nem szeretném, ha az emberséged elcseszné a terveimet, szóval, ha lehet ne nagyon avatkozz be... - Jelentem ki, miközben nagyot kortyolok az italomból... Nem értem miért tárgyalok még vele, csak azt, hogy ha továbbra is itt marad, akkor ahhoz innom kell...

Elena & Damon

✘ Words: 581
✘ Notes:  Sorry kicsit béna lett -.-"
✘ Music: Born to Die

Elena ismét visszatért. Az érzelmei ismét a régiek, ismét visszatérhet Stefanhoz, vagy akihez éppen most akar, nekem teljesen mindegy. Már nem érdekel. Nem akarom, hogy érdekeljen. Mégis egy csepp érzelem mintha nem hagyna magamra sohasem. Végül is évekig hittem, hogy elnyerhetem a szívét, hogy enyém lehet, de tévednem kellett, hiszen még a kikapcsolt érzelmek mellett is Stefan volt az, aki neki kellett. Mindig is Stefan lesz a választása, mindig is ő lesz, ahogy elnézem a helyzetet, az univerzum sosem fogja engedni, hogy én is boldog lehessek valaha. Legalábbis valaki mellett. Jó igen, itt van Miranda, akit kihasználok, de mégis a maga bolondos és szórakozott módján megindított bennem valamit, amit nem tudok megnevezni, csak azt tudom, hogy kezdem egyre jobban megkedvelni, és ez régen rossz. Nem kedvelhetek meg valakit, akit csak a két lábon járó ételhordómnak tekintek.
- Nem akarsz irányítani? Miért hiszed, hogy mindig csak hibát követek el, hm? Miért hiszi mindenki azt, hogy én csak zűrt okozok? - Kérem számon még mindig testközelben, mert igen bosszantó tud lenni, hogy mindenki azt hiszi, hogy hibát követek el. Néha már azon gondolkodom, hogy én magam vagyok a hiba azzal, hogy még mindig itt vagyok, és nem léptem még tovább, pedig azt kellene. Elmenni és hátrahagyni mindent. Nem törődni semmivel. Vér, alkohol, nők és halál hűvös érintése. Látni, ahogy az áldozataim kilehelik utolsó légvételüket, mindennél többet érne számomra. Amíg itt vagyok, viselkednem kell, és azt hiszem egyre nehezebben megy. Szám ideges rándulása is erre utal, s nem rejtem véka alá, hogy unom, hogy meg akarjak felelni másnak.
- Igen meghalt. Még nyár elején. És ha nem magaddal lettél volna elfoglalva egész nyáron, akkor tudhattál volna róla! - Jelentem ki szemét módon egy szóval sem említve, hogy Jeremy végig hazudott. És hogy én is csak alig egy-két hete tudtam meg a hírt. Szándékosan ébresztem fel benne a bűntudatot, szándékosan hallgatok el egy-két információt, de arcom rezzenéstelenül igazolja szavaimat, nem hagyva, hogy kiderüljön a teljes igazság. Sötét, rideg tekintettel nézem Elenát, ahogy összeomlik, és egyik felem elégedett. Talán jobban mint kellene.
Amikor kikapja a poharat a kezemből és a falnak vágja, egy pillanatra arcom meglágyul, szemöldököm összeráncolom, ajkaimat összeszorítom, majd következő szavaira szemöldököm a magasba szalad, ráncokat varázsolva ezzel arcomra.
- Együttérzés? És belőled hol volt az együttérzés, mikor kikapcsolt érzelmekkel játszottad el Katherine olcsó mását? - Nyögöm ki egy halvány megtörtséggel hangomban. Gyűlölöm az érzelmeimet, sosem szerettem, és most is itt vannak, annak ellenére, hogy fantasztikusan el tudom rejteni az álca mögé, amit mindenki elhisz. Így senki nem akar mögé nézni. Senki nem akar megismerni, és nem is akarok közel engedni magamhoz senkit, mert arra mindig ráfázok.
Egy pillanat törtrésze csak, ahogy elnézem ahogy Elena összeomlik, egy pillanat, ami máshogy is lehetne, de magamhoz ölelem, s fogalmam sincs, miért teszem, csak azt, hogy egy pillanatra elfelejtem minden haragom, de hamar visszatér minden ahogy hangja ismét kettéhasítja a csendet. Elengedem, mintha verbénás vízbe nyúltam volna, majd hátat fordítva neki töltök ki két italt, hogy az egyiket a kezébe nyomva parancsoljak rá.
- Igyál! - Szólalok meg, s ezután a saját italomat húzom meg. Arcom megint hűvös, vagy inkább mogorva... - Silas képes visszahozni, s elengedhetetlen, hogy amíg Silas vissza nem hozza, addig Amara ne ölje meg magát, különben vége, és Bonnie besétál a fénybe... - Vonom meg a vállam nemtörődöm stílusban, miután ismét meghúzom a poharam tartalmát. A bourbon nyugtató hatással van idegeimre, még mindig nem tudom kiverni a fejemből Elena illatát, de arcomon a tipikus gúnyos arckifejezés uralkodik, ami mindig is szokott. Ami nem engedi megmutatni, mit is érzek valójában...