Kikerült belőlem az összes golyó, és hálás is vagyok miatta, különösen, hogy volt néhány golyó ami elég rossz helyen talált el, de a legrosszabb az volt ami a szívem mellé fúródott be, viszont ezt is kiszedte belőlem, így már rendben vagyok, és már csak egy volt hátra amit magamnak szedtem ki. Bár kissé kékült a fejem, mikor tudatosodott bennem, hogy ha rosszul mozdulok, vagy a vadász keze remeg meg, akkor nem a comb artéria közelében fúródott volna be az a golyó, hanem sokkal kényesebb pontokon. Enyhén szólva is pipás lettem volna abban az esetben, de megúsztam, és nem vészes a dolog. Viszont, az korántsem dob fel amit mondott nekem, hogy össze vagyunk zárva egy varázslat miatt, amit az én vérem indított be, és most, ahogy ellököm magam a faltól és körbehordozom a tekintetemet, rá kell jönnöm, hogy elég sok elfolyt belőlem. Itt a falnál kisebb tócsa alakult ki, jó nem olyan vészes, de ebbe azt hiszem egy ember simán belehalt volna, én csak legyengültem, és baromi módon éhes lettem vérre van szükségem, friss meleg vérre, de a helyzet az, hogy nincs. A lány itt velem szemben boszorkány, és mellé állítása szerint verbénát is szed, szóval duplán szívás nekem, még ha szép szavakkal rá is venném arra, hogy adjon a véréből az akkor se biztos, hogy sokat segítene rajtam. Verbéna van a szervezetében és én ma már kaptam abból egy nagyobb löketet, valahogy nem szívesen ismételném meg most önként. - Azok, akik nem kedvelik a vámpírokat, valahogy mindig hosszú történettel rendelkeznek. – Szólalok meg, és a dzsekim után indulok, felveszem azt a földről oda, ahol korábban leejtettem, és az egyik ujjam bedugom a lukba ami átütötte a háta közepét, hát már ezt sem fogom hordani, az egész olyan mint egy elcseszett tésztaszűrő. Vágok egy grimaszt, kár mert kedveltem ezt a dzsekit. Ledobom a dzsekit a lépcső korlátjára és a lány felé fordulok, érdekel az amit Damonnal kapcsolatban mondott. - Ismerem. – Az, hogy mennyire maradjon az én dolgom, hajdanában a legjobb barátok oltunk, testvéremként szerettem, ma már kicsit hadilábon állunk a problémám miatt, de majd elrendeződik ez. – Értem, szóval, kötöttél vele egy alkut, sikerrel jártál? – Kérdezek rá, miközben a házban nézek körbe, a rossz sejtésem beigazolódott, hogy ez az a ház, így önkéntelenül is végig simítok a karperecemen, és csak bízni tudok, hogy nem buherálták meg nekem, ha napkeltéig ide leszek bezárva. - Amarat mondtál? – Fordulok vissza és a lány szemeibe fúrom a tekintetem. – Mitől kellett megmenteni, milyen bajba keveredett? – Kérdezem meg és megélénkül a tekintetem, kedvelem Amarát igazán kedves és bájos lány, és ha nem lenne neki ott Silas akkor már rámozdultam volna, de mivel szereti a párját és Silas erős boszorkánymester hírében áll, akivel nem tanácsos ujjat húzni, így inkább nem próbáltam ki, mennyire is erős a kettejük szerelme. Pedig az a lány megérné a dolgot, hogy feszegessem a határokat, de élni akarok. A másik lányt nem ismerem, mintha Damon emlegette volna őt valamikor, de nem vagyok benne teljesen biztos, nem volt hozzá közöm, így nem is izgatott, hogy ki a csaj. Bár ami késik nyilván nem múlik, és előbb utóbb biztosan megismerem, elég kicsi ez a város, és elég sokakat ismerek benne. Nézem a lányt amikor belenéz a szemeimbe és bemutatkozik nekem, lassan biccentek egyet felé és megadom magam, bemutatkozom neki én is. - Dominic. – nyújtom a jobbom, hogy akkor kössünk szépen békét és regélje el nekem amit a varázslatról tudni akarok. A szavak amiket hallok nem tesznek boldoggá, egy kicsit sem, és egészséges tartózkodás formálódik meg bennem a lánnyal kapcsolatban. Valahogy nem szívesen vagyok egy légtérben egy olyan boszorkánnyal, aki vámpírok elfogását gyakorolja. - Egy valami nem fér a fejembe, te most épp azt gyakorlod, hogy ejts fogságba egy vámpírt, még is segítettél nekem és kiszedted a golyókat belőlem. Miért? – Kérdezek rá nyíltan és közben a szemeibe nézek bele. Nem próbálkozom igézéssel, a verbéna miatt úgy sem menne a dolog. Amúgy pedig azért ki fogom próbálni, hogy valóban nem enged-e ki a házból a varázslat, ami nagy szívás, ha a vadászok a nyomomra akadnak. - Apropó, ha igaz amit mondasz, és a varázslat nem enged ki, akkor szarban leszünk mind a ketten ha a vadászok a nyomora akadnak. – Közben őt figyelem, minden rezdülését, elgondolkozom azon, hogy mi van akkor ha velük van, de akkor miért segített volna rajtam?
words: 709 tags: Arielle N. Rhys & dominic leighton music: Forsaken
Tárgy: Re: Régi Lockwood rezidencia Szomb. Márc. 29, 2014 12:55 am
to the angry vampire
nothin' goes as planned.
És végre megvagyunk. Túlestünk rajta. Az összes golyót kiszedegettem, bár volt egy-két pillanat, amikor azt hittem, ez egy életbe fog kerülni, szó szerint, de megúsztuk. Ő is, én is. Talán meg kellene fontolnom, hogy az egészségügyben tanuljak majd tovább. Igazából így utólag egész jó érzés, és az a kis adrenalin löket sem jött rosszul. De azt hiszem, most jön a nehezebb része. Túl vagyunk a krízisen, de most össze leszünk zárva még órákig. Fogalmam sincs, mivel üthetnénk el az időt, ami eléggé lefoglalja őt ahhoz, hogy ne akarjon megcsapolni. Sajnos elég valószínű, hogy akarni fogja, de még reménykedem, hogy meg tudja majd állni, hisz az senkinek sem lenne jó, ha rám vetné magát. Ő… hmm… most kapcsolok csak, hogy még mindig nem tudom a nevét sem.
- A bátyám, ő… elsősorban boszorkány. De nem kimondottan szívleli a vámpírokat. És erre minden oka megvan. Hmm… hosszú történet. – Maradjunk csak ennyiben! Nem fogom egy idegennek elmesélni, hogyan végzett Anna az egész családunkkal, beleértve engem is, akármilyen cserfes is vagyok. Ebben a fickóban még közel sem bízok, függetlenül attól, hogy segítettem neki életben maradni. - Igen. Igen, Damon Salvatore – bólogatok szaporán, és kicsit meglepetten. – Ismered őt? Tulajdonképpen alkut kötöttünk. Én elvégeztem neki egy bonyolult varázslatot, ő pedig cserébe… szerzett nekem pár infót – harapom el a mondat végét. Mint mondtam, nem bízom a vámpírokban, egyikben sem, főleg amíg a bátyám elő nem kerül. Szóval nyilván nem ajánlatos fecsegnem arról sem, hogy őt keresem. - Igazából, azt hiszem, hogy valójában csak a barátait védte, miattuk kellett mágiát használnom. Elvileg megmentettem két lányt, Bonniet és Amarát – motyogom magam elé. Sajnos élőben egyikkel sem találkoztam, bár kíváncsi voltam rájuk. A lányok, akik a túlvilágot őrzik, jelen és múlt időben, hála nekem. Az egyik visszatérhetett a halálból általam, bizonyos formában, míg a másik esélyt kapott egy másfajta életre. Én azonban túl elfoglalt voltam Zach felkutatásával, hogy ezt a témát tovább feszegessem, így nem tudhatom, mi lett végül a két lány sorsa. Remélem, hogy tényleg segítettem rajtuk. Ők legalább nem vámpírok. - Egyébként Arielle vagyok – emelem tekintetemet újra a férfira, kiszakadva az előbbi gondolatmenetemből. – A varázslat pedig, amiről szó van… arra való, hogy csapdába ejtse a fajtádat, ezért kell hozzá a véretek is. Csak ki akartam próbálni, még sosem használtam, és most mindketten kiragadtunk. Úgy képzeld el, mint azt a kívül tartó bűbájt, ami nem enged be halandók által lakott területre. Csak ez az ellentétes irányba működik. Nem tudunk innen kimenni, napfelkeltéig biztosan, de ebből a vérmennyiségből ítélve az sem kizárt, hogy tovább – húzom el bocsánatkérőn a számat. Bár nem hiszem, hogy ezt a fickót meghatná a sajnálkozásom. Eddig nem bizonyult túl empatikusnak, szóval nem várok tőle sok megértést, de ha dühében le akarná tépni a fejemet, ahhoz nekem is lenne egy-két szavam.
Még a sebekben turkál én hallgatok, nem akarok megszólalni, abból csak gorombáskodás lenne, és morgás, amire most azért egyikünknek sincsen szüksége. Nekem azért nem, mert nem akarom tovább idegesíteni, elvégre ő tesz nekem most szívességet azzal, hogy kiszedegeti azokat a golyókat, amiket nem tudok magamból kivadászni, mert a hátamban vannak. Ez az egész amúgy rohadtul nem szerencsés, mivel vakon meg kell bíznom valakiben akit nem ismerek, de neki is bennem, hogy utána nem támadom meg, amit azért nem lesz könnyű betartanom, mivel sebesülés után megnő az étvágyam, a vér utáni vágyam, elég erőteljesen, és még nem vagyok ennek az ura elég tökéletesen. Ittam ugyan a lányból, akit kinéztem magamnak, de közel sem eleget, és ez az egész procedúra elég sok energiát kivesz most belőlem, persze a sebeim valóban elkezdenek maguktól összeforrni, nem is erről van szó. Inkább arról, hogy mérgemben elég nagy baromságot vágtam a lány fejéhez, de mivel a fájdalom majd megőrjített és a tehetetlenség is, hogy az a vacak a szívem közvetlen közelében van, nos, nem éppen a legjobbat hozta ki belőlem. Így inkább hallgatok, mikor válaszol a korábban oda vágott szavaimra. Inkább a falat kaparom és ezt szó szerint is lehet érteni. Van néhány alkalom, mikor a körmeim nyoma ott marad a falon, friss fehér karmolás nyomok, amik azért nem kis dolgok, tekintve, hogy nem vagyok se macska, se más aminek karmai nőnének. Ha csak egy karó lenne, nem lennék ilyen, az többször volt bennem, az utóbbi időben elég sokszor, hogy úgy fogalmazzak, Damon kedvenc nevelő módszere, az oldalamba vagy hátamba vágott különféle karók, egyszer még belém is törte, hogy álljak le és ne öljem meg a prédámat. Pontosabban a lányt akiből ittam. Van egy golyó, ami a gerincem mellett fúródott belém, a derekam alatt, a farmer vonala felett egy picivel, annál kicsit megrándulok, és halkan nyögök is egyet, de ennél több nem jön ki belőlem. - Mi a bátyád, boszorkány vagy vadász? – Kérdezek rá, bár egyik sem a legnyerőbb számomra, ha erős boszorkány, akkor a miatt szívhatom meg, ha vadász, akkor meg amiatt, bár, ha a lány segít nekem, akkor talán nem az utóbbi a fickó, hanem az előbbi lehet. - Damon? Azt mondtad, Damon, már mint a Salvatore? – Kérdezek rá, amikor az utolsó golyó is kikerül belőlem, legalább is a hátamból, még a combomban is van egy, de azt kiszedem magamnak, ott már nem kell matatnia a lánynak, így lassan megfordulok, és a falnak támaszkodom, hogy kényelmesebben elérhessem a combsebem, ami elég fent helyezkedik el, majdnem az artéria közelében, nem lesz kellemes kiszedni, és még jó, hogy a farmerem fekete és nem kék, bár a vöröslő vér, így is látszik rajta, de ha megszárad nem lesz feltűnő. Kipiszkálom a golyót lassan, majd fellélegzek, hogy végre kint van mindegyik. - Mi a fene történt vele? – Kérdezek rá, egy más kevésbé undok hangnemben és a lányra szegezem a tekintetemet, a pólóm használhatatlan, így nem mondok semmit sem, mikor feltűnik, hogy abba törölte a kezét, inkább csak oda lépek és elveszem tőle, hogy megtöröljem a mellkasom, a vértől, majd a hátam egy részét is. - Kösz a segítő kezet. – Belenézek a szemeibe, mikor ezt mondom, azt hiszem ez a minimum, amit mondhatok neki, hogy segített rajtam, aztán átgondolom, amit a varázslattal kapcsolatban mondott nekem. - Térjünk vissza, hogy arra, mit csináltál itt? Milyen varázslatot gyakoroltál? – Kérdezek rá, és közben az ajtó felé pillantok, ráadásul, most, hogy a lila köd felszállt az agyamról, rájövök melyik házban is vagyunk, és körbepillantok. Damon mesélt erről a házról néhány szót, és csak remélni tudom, hogy rám nem rágtak be a boszorkányok, mert ha a varázslat kitart nappalig és az én karperecem is megbuzerálják, akkor megszívom a dolgot.
words: 605 tags: Arielle N. Rhys & dominic leighton music: Forsaken
Tárgy: Re: Régi Lockwood rezidencia Pént. Márc. 28, 2014 11:19 am
to the angry vampire
nothin' goes as planned.
Oké, vettem az adást. Nem fog a két szép szememért kedvesebbre váltani, se azért, mert édesen megkérem rá. Nem hat semmi, mivel a sérülései miatti fájdalmát most rajtam akarja levezetni. Hát akkor tegye. Amíg csak a szája jár, és vicsorog rám, mint egy dühös kutya, de nem harap, addig jó neki is, meg nekem is. Aztán ha próbálkozna valamivel, megmutatom neki, milyen az, amikor egy boszorkány igazán meg tudja védeni magát a vámpíroktól. Azt hiszem, az ő ingerültségéből ragadt rám is át egy adag, attól fújom így fel magam, inkább nem is válaszolok a szavaira, csak tovább fokoznám vele a feszültséget. Azzal pedig rontanák a túlélési esélyein, ezért inkább a golyók kibányászására koncentrálok. Szépen sorban, lassan, de haladunk, és ez nekem is nagy megkönnyebbülés, mert ha ő itt nekem elvérzik, ki tudja, milyen hatással lenne ez a bűbájra, ami itt tart bennünket.
- Gyógyító varázslat? Az meg minek neked? A fajtád egyébként is pillanatok alatt felgyógyul szinte bármilyen sérülésből - motyogom, és csak egy pillanatra áll meg a kezem, aztán folytatom a munkát. Egyenként sorra veszek minden apró lyukat rajta, de mire eggyel végzek, az előző már össze is forr, mintha ezzel akarná bizonyítani az igazamat. Neki nincs szüksége mágiára ahhoz, hogy rendbe jöjjön, csak valakire, aki megszabadítja a fagolyóktól. Szerencsés gazember. - A bátyám már így is valószínűleg kinyírna, ha megtudná, hogy lépten-nyomon vámpíroknak segítek. A múltkor Damon, most te... - motyogom tovább, majd sóhajtok, ám sajnos a mély levegővételek sem segítenek rajtam. Összeszorul a szívem, ha Zachre gondolok. Még mindig nem tudom, hogy mi van vele. Nem tudom, meddig vagyok képes magamban így tartani a reményt, miközben az égvilágon semmit nem hallok felőle. Ki tudja? Talán már nem is él. Nem, nem, nem... erre nem gondolhatok! Kezem megremeg a levegőben, de lehunyom a szemeimet egy pillanatra, összeszedem magam, és nekiveselkedek az utolsó lövedéknek is. Mindjárt... mindjárt megvan... - Kész is - lélegzek fel, amint kihúztam, majd hátrálok egy-két lépést. A kezem megint csupa vér, és ez olyan kellemetlen érzés. Remegni kezd, ahogy túl sokáig nézem, ezért inkább ismét felkapom a korábbi rongydarabot, és megtörölgetem vele, utoljára hagyva az arcomat, melyre remélem, hogy még nem száradt rá teljesen a korábbi maszat.
₪ ez most ilyen pici lett :$ ₪ So Far Away ₪ 362 ₪
- Kiscicám, ha téged soroztak volna meg pár fagolyóval, te sem lennél egy tündéri teremtés, hidd el nekem…- Vicsorgok bele a képébe kissé ingerülten, hogy most ezen problémázik, már elnézést, de lelőttek! Majdnem egy egész tár van bennem, és akkor még problémázik azon, hogy tűpárna vagyok?! - Tévedésben vagy, igen is segít, elvonja a figyelmemet… - Dünnyögöm az orrom alatt. Igen, kissé kétségbe vagyok esve, hogy rá bízom magamat, hogy szedje ki belőlem azt a rohadt golyót, alap esetben sosem bíznék meg így egy idegenben, de csak ez az egy esélyem van jelen pillanatban. Csak ő van itt, aki hajlandó is segíteni nekem, más se közel se távol nem kószál erre, akit barátként üdvözölhetnék. Szóval, vagy ő vagy senki, vagy akár vissza is mehetek a vadászokhoz, hogy vágják belém azt az átkozott karót. Ennél jobb ötletem nincs és nagyon szeretnék megszabadulni attól ami a szívem mellett van, szóval kockáztatok, mert jobb ötletem egyáltalán nincsen. A javamra legyen mondva, hogy a procedúrát egy hang nélkül tűröm el, és nem is rángatózom, vagy mozdulok meg, miközben ő matat bennem. Sok gondolat szalad át a fejemen, csak egy rossz mozdulat és megölhet, ez is benne van a pakliban, de még is jelenleg ő a legjobb esélyem a túlélésre, és nem akarok még meghalni. Vannak terveim az életemre nézve, szóval jobb lesz, ha sem ő sem én nem teszek semmi olyat, ami keresztbe tehetne nekem. Az arcom persze torzul, tükrözi a fájdalmamat, azzal akármit is csinálok, nem tudok totális pókerarcot vágni, szinte esélytelen a dolog. Hallom, hogy azt hajtogatja, hogy sajnálja, és hallom a hangján is, hogy őszinte, de egyelőre nem felelek neki, csak morogni tudnék, hogy duguljon el, és inkább a keze járjon óvatosan, mint a szája, de nem akarom, hogy emiatt elszúrja a dolgot. Ahogy kikerül a golyó engedek a fájdalomnak és összegörnyedek néhány pillanatra, hogy utána összeszedjem magam és csendben magamban agonizáljak tovább, vámpírként sajnos nem vagyok immunis a fájdalomra, pedig jó lenne. Szusszanok egyet és megforgatom a szemeimet a szövegelésére, de felegyenesedek, és a falnak támaszkodok neki, félmeztelen vagyok, de ez engem nem zavar, volt már rajtam kevesebb ruha is, ennél másabb és véresebb helyzetekben is, szóval nem vagyok szégyellős. ő viszont zavarban van még mindig. Aztán nem teszek semmit, még csak nem is pislogok, csak hallgatok és értelmezem, amit mond nekem, hogy ebbe a házba be vagyunk zárva, mind a ketten, kifelé nincs út, mert belegyalogoltam egy varázslatba, amit sa vérem indított be. Hát ez igazán remek?! Elfordulok a lánytól, a hátam mutatom neki, és már nem csak kézzel, de a fejemmel, azaz a homlokom is a hideg falnak nyomom. Nem, nem fogom kitekerni a nyakát itt helyben, ki kell, piszkálja a többi golyót is belőlem, egyszerre csak egy probléma Dom, előbb a folyók, utána majd meg is fojthatod a kis boszorkát, hogy miatta be vagy ide zárva, és ki tudja a vadászok ráakadtak-e a nyomodra?! - Jól van… előbb a golyók, utána majd foglalkozom ezzel is…- mondom ki hangosan is a dolgot és a vállam felett hátranézek a lányra. Egészen csinos, és más körülmények között, talán meg is környékezném, de most nem éppen abban a helyzetben vagyok, hogy ki akarjak bárkivel is kezdeni. - Gyógyító varázslatod is van, vagy csak bosszúságot tudsz okozni? – Kérdezem meg kissé csípősen, de aztán visszafordítom a fejemet, és nem szurkálódom vele többet. Aztán már csak a hallgatás marad, és alkalmanként a vakolat kaparása, nem egyszer fezsülök meg, teljes egészében, mikor bennem matat a golyók miatt, nem egy fa van rossz helyen és a művelete amúgy sem fájdalommentes, szóval, amit én szóban hozzávágtam, azt kb ezzel duplán megtudja nekem fizetni.
words: 596 tags: Arielle N. Rhys & dominic leighton music: Forsaken
Minden egyes szavával csak ront a helyzeten. Vajon mindig ilyen pokróc, vagy csak a kedvemért vált most extra gorombává? Így is olyan kínban vagyok, ez az egész szitu… Már önmagában az, hogy épp egy vámpír életét készülök megmenteni, megszabadítani a szívét „kísértő” fagolyótól. Ha ez a fickó tudná, hogy ez mennyire ironikus! Egy kicsit ostobának is érzem magam. Amikor visszatértem a halálból, megfogadtam, hogy nem kerülök többé olyan helyzetbe, aminek hasonló kimenetele lehet, mint a halálom. Zach miatt sem. Nem akarom újra magára hagyni, hisz mindent feláldozott azért, hogy visszahozzon. Megtanított megvédeni magamat, kijátszani a vámpírokat, és most mégis itt játszom az őrangyalt egynek. Hmm… nem kellene ilyeneken rágódnom, mert ha csak belegondolok, a bátyám milyen dühös lenne, ha most látna, csak még inkább elbizonytalanodom. Inkább koncentrálok a jelenleg kitűzött feladatomra. Haladjunk csak lépésről lépésre.
- Mondták már, hogy olyan vagy, mint egy tűpárna? – kérdezem szinte kislányos daccal szegve fel a fejemet. – Ha nem vennéd észre, éppen az életedet próbálom megmenteni, és csak hogy egyértelmű legyen, nem szoktam ilyet csinálni, szóval a fenyegetőzés nem segít se rajtad, se rajtam – mondom halkan, de határozottan a férfinek. Aztán végre sikerül megküzdenem azzal a fránya golyóval, és mindkettőnk szerencséjére képes szó nélkül tűrni a dolgot. Persze a fájdalom mindennemű jele egyértelműen tükröződik az arcán. - Sajnálom… sajnálom… - szabadkozom már csak reflexből is, de hát hogy máshogy vájkálhattam volna a sebében? Ezt nem tudom ennél kíméletesebben csinálni. Csak nézem, ahogy összegörnyed előttem, de aztán össze is szedi magát. - Mielőtt kiszedném a többit is, azt hiszem, jobb, ha elmondom neked, hogy… - megköszörülöm a torkomat zavaromban, a vért a kezemről pedig a pólója egy darabkájába törlöm, amit az előbb szedtem le róla. Annak már úgysem árt, engem viszont zavar, hogy véres vagyok. – Szóval az van, hogy be vagyunk ide zárva, ebbe a házba. Pár órára biztosan. Ez… ez… egy varázslatot gyakoroltam éppen, ami nem fejeződhetett volna be vámpírvér nélkül, de besétáltál ide sebesülten a megjelölt területre, és ezzel kiváltottad a dolgot… - A végét már mondhatni csak elhadarom, annyira kínban vagyok. Eddig is dühös volt, és ezzel nyilván csak tetézem, de most hogy elhárult az életveszély, de még nem gyógyult meg egészen, ezért nincs teljes erejében, úgy gondoltam, hogy most a legalkalmasabb ilyen vallomásokat tenni. Idegesen túrok a hajamba, és közben attól tartok, sikerül összemaszatolnom az arcomat, pedig azt hittem, rendesen megtöröltem a kezeimet. Kellemetlen. - Hmm… akkor én most… - inkább mögé kerülök, mielőtt a tekintetéből rám szórná a villámokat, egyik kezemmel finoman, de határozottan fogom meg a vállát, majd ismét felmérem a sebeket. Ujjaimat végighúzom a hátán, és kiválasztom azt, ami a legveszélyesebbnek tűnik. Azzal kezdem. - Készen állsz? – kérdezem remegő hangon, de ezúttal nem habozok, a válaszát sem várom meg, csak belevájok, és hamarosan már ujjaim között is van a fagolyó, a testén kívül. Ez sokkal gyorsabban ment, talán mert nem féltem attól, hogy egy rossz mozdulatommal megölöm. Haladunk. Megkönnyebbülés.
A tajtékzom a dühtől enyhe kifejezés arra, hogyan is érzem magam ebben a pillanatban, baromira szeretném széttépni a fickókat, akik meglőttek, a rohadékok majdnem egy egész tárat eresztettek belém, és csak annak köszönhetem, hogy nem feküdtem ki ott helyben, hogy egy ideje szoktatom magam a verbénához, és nem a meglövésem előtt ettem. Pontosabban fogalmazva vettem magamhoz vért, nem elég mennyiséget, de volt bennem elég friss vér ahhoz, hogy egészen ellegyek ezekkel a sebekkel, és ne ott helyben dőlje ki, hogy könnyen megkarózhassanak. Még jó, hogy hallgattam Damonra és elkezdtem ezt az átkozott kúrát, különben nagyon ráfaragtam volna. Viszont a helyzet így sem a legfényesebb minden sebem fáj, nem egy fa golyó van még bennem és nem egy van, amit nem tudok kivenni saját magamnak, de ami a legjobban feszélyez, az a szívemnél van, és nem kell neki sok, hogy kinyírjon, így kénytelen vagyok nyugton maradni, nem pattogni és keveset beszélni, viszont abból a kevésből is süt az elfojtott indulat és gyűlölet. Nem a lányra vagyok igazából dühös, csak éppen ő van itt, és ő kapja telibe. Nem sok kedvem volt eljátszani a rendes-pasi-vagyok monológot, de mivel a lány eléggé kételkedett bennem, és nem is voltam túl hihető, kénytelen voltam átfogalmazni a mondandómat, most akár a csillagokat is leígérném, igen fél perc alatt változott meg az álláspontom, mivel az a rohadt golyó k*rva kényelmetlen helyen van, és a vérem is percről percre fogy, szépen csöpög el belőlem, és van még a testemben pár golyó amit ki kellene vadásznom magamból, de első az ami a szívem mellett van, szóval a lány örülhet. A következő szavakra, becsukom a szemeimet, és lassan beszívom a levegőt majd benntartom, nem, nem leszek vele kőbunkó és nem fogom tovább cincálni az egóját. Nem könnyű, de megteszem, és csak lassan engedem ki a levegőt. - Kéne egy kis segítség, nem bírom levenni, ahhoz, eléggé kellemetlen helyen van az a golyó, hogy egyedül vegyem le…- széttépni sem tudom, mert megint olyan izomrészek is mozdulnának, amik csak ártanának nekem, szóval, vagy a véres pólón keresztül próbálkozik, vagy eltépi, amúgy nem lesz nehéz, kb olyan, mint egy szita az anyag. - tépd el nyugodtan, nem érdekel, csak kerüljön ki az a rohadt golyó…- morgom halkan és csendesen és igyekszem nem fenyegetően kinézni, nem kellene, hogy beremegjen a művelet közben a keze, szóval, próbálok ártalmatlannak tűnni, amit azért nehezen tudok kivitelezni. Végül a falnak dőlök, a kezeim hátrateszem, és a fejem is neki támasztom. A szemeim néhány pillanatra lecsukom, hogy rendezzem a vonásaimat, vámpír vagyok és nem egy picsogó kölyök, szóval, férfi módra, fapofával illene ezt kibírnom. Ráadásul minél kevésbé hozom a frászt a csajra, annál nagyobb az esélye, hogy élve megúszom a dolgot. Megérint, ami egy kis borzongást eredményez a gerincem mentén, a sebek fájnak, nem is kicsit, különösen az ami miatt ilyen ingerült vagyok, így amikor megérint a szemeibe fúrom a saját tekintetemet, és kíváncsian nézek rá, hogy mit tököl, nem hiszem, hogy ahhoz, hogy kiszedje a fagolyókat simogatnia kell. - Hiába simogatsz nem vagyok macska, nem fogok dorombolni! – Szólalok meg nagyon halkan, és őt nézem, de elkapja a tekintetét. - Tisztázzunk valamit, kis boszorka, ha elszúrod, visszatérek és életed végéig kísérteni foglak… - Ígérem meg neki, és utána visszahajtom a fejem a falhoz, és várom, hogy segítsen végre és ne csak álljon ott előttem. - Csak véres és némi szövet, nem fog megenni semmi sem, csak csináld már! – A végét már türelmetlenül morgom, nagyon halk hangon. Aztán elhallgatok, a plafonra emelem a tekintetem és összeharapom az állkapcsomat, a művelet baromira fáj, és rohadt nehéz megállni, hogy ne ránduljak össze, ne akarjam kitörni a nyakát és egyebek. Az arcom torzul, grimaszolok, és a levegő is bennem szakad, még matat a sebemben, pokolian szar érzés, és nem is tudom faarccal tűrni a dolgot. Le vagyok gyengülve. Azt hiszem a puszta ujjaimmal összemarom magam mögött a falat, érzem a szemfogaimat a számban, ahogy megnyúlnak az fájdalom és a düh hatására, a tekintetem, az arcom is változik, ahogy a kín és a vámpírvonások kiütköznek rajta. Amikor kihúzza végre a golyót, akkor egy nyögés szakad fel belőlem, és összegörnyedek, kis híján össze is csuklok, egyfelől a megkönnyebbülés, másfelől pedig a fájdalom miatt. De elég hamar összeszedem magamat, felegyenesedek lassan és igyekszem a lányt nem úgy méregetni, mint egy vértasakot, nem mennék a vérével sokra a verbéna miatt, csak kiütném magam és lazán kinyírhatna. Eszembe jutnak Damon szavai, amiket az önuralommal kapcsolatosan tanított nekem és próbálom magam összekapni. Végül megforgatom a fejem, megropogtatom a nyakamat. - Van még néhány, amit nem érek el a hátamban… - szólalok meg rekedtes hangon, és most nem nézek rá a lányra, inkább elfordulok, és két kézzel támaszkodok neki a falnak. Lenyalogatnám szívesen a saját véremet a kezéről, de azt is részben átitatta a verbéna. Annyira meg nem vagyok pro, hogy hét golyó után még verbénával dúsított vért igyak, kifektetne. Szar ügy nekem.
words: 803 tags: Arielle N. Rhys & dominic leighton music: Forsaken
Minél ingerültebben és gorombábban viselkedik velem, én annál kényelmetlenebbül érzem magam, és szeretnék apróra összehúzódni, persze nem vagyok én süni, hogy csak úgy összegömbölyödjek, de elmenekülni sem tudok, a saját hibámból. Vagyis ami azt illeti, ez legalább annyira az ő vétke is, bár ő nyilvánvalóan ezt ő majd nem így látja, amikor végre el merem mondani neki. A színvallásom azonban folyamatosan odázódik, ahogy a bátorságom kezd inába szállni. Nem azért, mert félek tőle. Nem félek tőle, meg tudom védeni magam. Csak egyszerűen nem tudok mit kezdeni a haragjával, amit igazából nem is értem, mivel váltottam ki. A csípős válaszaitól végül lesütöm a szemem, lehajtom a fejem, és a pilláim alól figyelek rá, amíg be nem fejezi a mondandóját. Közben azt mondogatom magamnak, hogy nem… nem rám dühös, inkább azokra, akik megtámadták. Legalábbis szeretném ezt hinni.
A további csipkelődéseket megkerülendő összeszedem magam, és röviden vázolom a helyzetet. Illetve mielőtt elmondanám a rossz hírt, úgy döntök, felajánlom a segítségemet, hisz akkor talán a negatívumot is könnyebben fogadja majd. A válasza azonban nem kifejezetten meggyőző. Mintha nem is igyekezne a bizalmamba férkőzni, és legalább elhitetni velem, hogy nem ártana nekem. A bizonytalanságot azonban valószínűleg leolvassa az arcomról, mert egy kis idő után mégis összeszedi magát, és elfogadhatóbb fogadalmat tesz, ráadásul ezúttal hihetőbb is. - Jó… rendben. Nos, akkor… azt hiszem, le kellene venned a pólód – bökök előre zavartan. Ő ezzel aligha lehet tisztában, de én még nem igen kerültem testi közelségbe felső nélküli férfiakkal. Ilyesmire nem volt alkalmam a túlvilágon. Persze látni láttam… csak hát az nem ugyanaz. Mégis összekaparom magam, és közelebb megyek, hogy segíthessek, ha kell, mert azokkal a golyókkal a mellkasában nem biztos, hogy ez menne neki egyedül is. Aztán mutatóujjamat óvatosan végighúzva a sebek mellett szemrevételezem a károkat, majd a kezem megáll a szíve melletti bemenetnél. A pillantásunk azonban egy másodperce találkozik, amikor felnézek rá, hogy a szemeiből megállapíthassam, vajon mennyire súlyosak a fájdalmai, és mikor a tekintetünk találkozik, ismét kicsit zavarba jövök, így elkapom az ujjamat. - Csak hogy tudd, naponta iszom verbénát – jegyzem meg halkan, de határozottan, így próbálva leplezni a zavaromat. – És boszorkány vagyok – teszem hozzá, csak hogy ezzel is tisztában legyen. Ezzel tulajdonképpen magamat is bebiztosítom, hogy ne nagyon legyen kedve megtámadni, amint végeztem vele. - Na, jó, akkor én most… - bökök előre, de nem fejezem be a mondatot, helyette inkább felgyűröm az ingem ujját, majd egy apró, árnyalatnyi fintorral és egy kisebb lélegzetvétellel belenyúlok a sebébe. Atyaég! Hogy keveredtem én ilyesmibe? Ez azért undorító. De meg kell találnom a fagolyót, és kihúzni, mielőtt elérné a szívét. Szerencsére vékony ujjaim vannak, a golyókat pedig nem kimondottan apróra tervezték, inkább mint a sörétek, így a bemeneti lyukon aránylag könnyen be tudok furakodni. Közben néha aggódva pislogok a férfi szemeibe. Vámpír vagy sem, esküszöm, nincs szándékomban fájdalmat okozni neki. - Megvan! – lélegzek fel, amikor megérzem az apró, fa tárgyat. A szívem már szinte a torkomban dobog, hisz tisztában vagyok, hogy az élete múlhat ezen. És végre sikerül eléggé összecsippentenem a golyót ahhoz, hogy ki is tudjam húzni, majd elborzadva nézegetem a véres kezeimet, mikor végre kihúzom.
Valahogy zavar a csaj, pontosabban az, hogy itt megfeledkezett dolgokról, oké, sopánkodjon, de akkor vagy menjen innen vagy adja a vérét! Nem vagyok jó hangulatban, sem jó passzban, eléggé vacakul érzem magam különösen az a fagolyó miatt ami a szívem mellett van, az kifejezetten zavar, és nem akarom, hogy jobban elmenjen balra, különben a végén itt patkolok el. Ami nem lenne valami szép halál, és ha már megéltem 173 évet akkor, azért nem most akarom beadni a felmondásomat az egésszel kapcsolatosan. Élni akarok még, vannak terveim és elképzeléseim. Oké, a pánik nem segít, egy kicsit sem, jobb ha lenyugszom, és kitalálok valamit, mielőtt itt lesz végem. - Micsoda szerencse, kész főnyeremény!? – Förmedek rá ingerülten, mert a harag még is csak jobb mint a pánik, ugye? Akkor már inkább rá haragszom, mintsem, hogy egyre jobban kétségbe essek, a golyó miatt, a rohadt életbe bele! Közben persze elindulok felé, mert hát még is csak vérforrás, és bőszen remélem, hogy nem tömi magát verbénával, különben bajban leszek, már egy ideje szoktatom magam hozzá, de szerintem ilyen legyengült állapotomban, elég sok kellemetlenséget tudna nekem okozni, az az átkozott növény, ki kellene amúgy irtani az összeset a fenébe. Még nem tudom, hogy kapom el a lányt, de gyorsnak kell lennem és nagyon precíznek, mert ha hibázok, az könnyen a vesztembe is vihet. - A kérdésed magad i megválaszoltad, én is úgy gondoltam, ez egy biztonságos hely, ahol senki nem fog zavarni, és nem jönnek ide utánam, azok akik céltáblának néztek. – Megpróbálok részben kedvesebb lenni vele, hiszen a segítségére szükségem lesz, akárhogyan is nézem a dolgokat, egyedül nem tudom az összes golyót kiszedni magamból, és mielőtt megcsapolom, jobb ha segít nekem. Utána ráérek megharapni, és a vére segítségével felépülni ebből a sebesülés áradatból. Alapesetben nagyon is édesnek tartanám, azt ahogy a hajába túr bele, és az kócosan marad, ahogy az arckifejezését is, az ilyen típusú lányok tetszenek nekem, de a jelenlegi helyzetemben ez most nem hat meg, ha a golyók kikerülnek belőlem, akkor már lehet értékelni fogom, de addig, nem hiszem, hogy egy igazán normális arcom tudnám neki mutatni. Viszont ha fenyegetem vagy bántom, akkor nem fog nekem segíteni, és lazán elszaladhat előlem, én amilyen szar állapotban vagyok, nem biztos, hogy megkockáztathatnám, hogy elkapjam, a másik meg, ha szemét vagyok vele, ő is az lehet velem, és a golyó nem ki, hanem a szívembe megy bele, szar ügy nekem! Megállok előtte, és fújok egyet, majd a falnak támaszkodom kézzel és lassan kiegyenesedem. Utálok, ilyen helyzetekbe belekerülni, de nagyon. - Csodálatos! Valahogy nem vagyok oda most az ilyen szövegért, szóval bökd ki mi az ábra! – Nézek a lányra, valahogy nem tetszik nekem, hogy azzal jön, hogy jó vagy rossz hír, sőt, van mind a kettő, az ilyenek sosem sülnek el jól. Cagy scak én tudok mindig beletenyerelni az olyan dolgokba? Tudja a fene, mindenesetre jobb túlesni a dolgon, így várom, hogy kibökje mi a fene az a két hír és milyen vonatkozásban érintenek azok engem. - Ugye tudod, hogy most bármit megígérnék neked, még a csillagokat is az égről, szóval, nem értem minek ez az egész, hogy ha megígérem, de ha neked ettől jobb, akkor rendben. Ígérem nem csapollak meg közvetlenül utána! – Azt nem mondta, hogy később sem lehet, szóval, három perccel később akár meg is tehetem, mert az az én filozófiám szerint ilyen helyzetben már nem közvetlenül van utána. Önző dög vagyok most, nagyon jól tudom, de azt hiszem meg kehet most engem is érteni, hogy így gondolom a dolgot. Figyelem ahogyan közelebb araszol hozzám, lassan és óvatosan mint valami macska, aki nem hiszi el, hogy a kaja mellé nem tettek oda egy kutyát is aki csak az alkalomra vár, hogy elkaphassa a grabancát. Megállom, a dolgot és nem jegyzem meg, azt hiszem, nem róhatom fel neki, hogy óvatos velem szemben. - Kössünk alkut, te kiszeded a golyót, és nem szívózol velem, én pedig nem fogok a torkodnak esni abban a pillanatban, ahogy kiszedted belőlem. – Most, hogy itt van előttem, és őt figyelem, és látom benne, hogy szeretne segíteni, tényleg és ott van a tekintete mélyén, hogy nem az a típus, aki hagyna csak úgy meghalni valakit, úgy gondolom, hogy megígérhetem most ezt neki, hogy nem verem azonnal csapra, és most komolyan nem csak azért mondva, hogy segítsen nekem. Zavarosak a gondolataim, ami azt illeti, de ha kikerülnek belőlem a golyók, akkor azt hiszem a fejem is kitisztul majd.
Tárgy: Re: Régi Lockwood rezidencia Hétf. Márc. 03, 2014 1:17 am
Dominic & Arielle
► It's not my day
Annyira belezavarodok a helyzetbe, a saját kétségbeesésembe, az egész iróniájába, hogy kissé megfeledkezem magamról… pontosabban a földön vergődő férfiről, akinek ez szemmel láthatóan nagyon nem tetszik. Cseppet összerezzenek, ahogy rám förmed, bár meg tudom érteni az indulatosságát, hisz több sebből vérzik, mindkettőnk nagy sajnálatára. - Ühm… sajnálom. Látom, hogy itt vagy – motyogom szerencsétlenül, egyik lábamról a másikra billenve, és lebiggyesztett ajkakkal meredek rá, miközben láthatóan próbál megközelíteni. Szemeim összeszűkülnek, tekintetem érdeklődővé válik, csipetnyi gyanakvással megfűszerezve. Már elnézést, de jó okom van rá, hogy ne bízzak a vámpírokban, és gyanakodva méregessem bármelyiket, amely közelebb merészkedik hozzám. - Tudod… ugyanezt én is kérdezhetném tőled. Majdnem az egész napot itt töltöttem, sőt, az elmúlt napokat is, és annyira meg voltam győződve róla, hogy ez egy biztonságos hely, ahol senki nem zavarhat meg gyakorlás közben – fecsegek kicsit még mindig beleszédülve a ténybe, hogy mennyire peches vagyok, és hogy össze leszek zárva órákra ezzel az ismeretlen, morcos vámpírral ebben a romos épületben. Sóhajtok, és a hajamba túrok, aminek az a következménye, hogy a vörös tincseim végül kusza összevisszaságban csúsznak vissza a vállaimra. Talán el kéne neki mondanom, hogy mi a helyzet. Vagy várjam meg, amíg magától jön rá? Lehet, el sem hinné addig. Meg amúgy sincs jó kedvében, ha tetézem a bajt a híreimmel… Hmm… előbb meg kéne szabadulnia a golyóktól, mert addig úgyis ilyen harapós lesz. Csak remélem, nem szó szerint. Na jó… azt hiszem, érdemes lenne együttműködőnek lennem, talán ha segítek rajta, akkor nem lesz annyira pipa, amikor rájön, hogy mibe csöppent. Magamban rágódva toporgok még mindig az ajtóban egy ideig, végül elhatározva magam szembe fordulok a fickóval. - Lenne számodra egy jó, meg egy rossz hírem – kezdek bele kicsit összehúzott szemekkel méregetve, és óvatosan puhatolózva folytatom tovább. – Nos, a jó az lenne, hogy segíthetek kiszedni belőled azokat az izéket… de csak ha megígéred, hogy nem esel utána azonnal nekem – nézek rá nagyon komolyan. Nem tudhatom, milyen idős, milyen erős, mennyire ravasz vagy veszélyes, óvatosnak kell lennem. Bár annyiban talán kicsit előnyben vagyok vele szemben, hogy ő sem tudja rólam, mennyire jól felkészült vagyok már vámpírok ellen. Zach alaposan felkészített, és sokat gyakoroltam is, valamint verbénát szinte minden étkezés mellé fogyasztok. Mióta visszatértem a halálból, jóformán ebből áll az életem. Vérszívók elleni védekezésből, de gondolom ennek így van értelme, nem? Minden esetre a rossz hírt inkább nem dörgölöm azonnal az orra alá, előbb kivárom, mennyire együttműködő. Teszek felé pár tétova lépést, és a füleim mögé gyűrve egy-két rakoncátlan tincset, felmérem, mennyire rossz a helyzete. - Az egyik golyó a szívedhez nagyon közel fúródott be, ha jól látom – mondom bizonytalanul, mert így a felsőjén keresztül nehéz megállapítani. – Talán azzal kellene kezdeni, először azt kivadászni. – Igazából végigfut az agyamon, hogy hagyhatnám itt elpusztulni, hisz vérszívó… de még ennek a gondolatától is bűntudatom lesz. Ez a férfi nem ártott nekem, én pedig nem vagyok ilyen. Nem hagynék meghalni senkit, hacsak nem az életem, vagy a szeretteim élete a tét.
Régen nem hozott már össze a sors így vadászokkal, basszuskulcs, karót már többször éreztem magamban, és a legjobb haverom is megkarózott már néhányszor, de basszus, az semmi ehhez képest. 7 fa golyó bennem ráadásul verbénával vannak átitatva, és pokoli kínt adnak. Talán ha két golyót sikerült magamból kibányásznom, de a többit, egyszerűen úgy helyezkedik el, hogy nem tudom magamnak kiszedni, hogy rohadna meg! Eléggé dühös vagyok, és baromira fáj az egész úgy, ahogyan van, jelenleg azt sem tudom eldönteni, hogyan is sikerült idáig eljutnom, de azt hiszem ebben Damon sajátos módszerének mondhatok köszönetet, amivel tanított a mértékletességre. Már, mint arra, hogyan igyak élőforrásból fej elvesztés nélkül. Még jó, hogy tudtam valamennyit inni abból a csajból, és most veszettül örülök, hogy csak egy kis füves cigi volt a szervezetében és abból se volt még sok, azt hiszem, akkora mázlim volt, hogy a csaj az a fajta, aki rosszul lesz tőle és nem vihog. Valahogy sikerül leszednem magamról a dzsekimet, ami tompán puffan a lábam előtt a padlón, próbálom elérni az egyik golyót, de egyszerűen nem megy, úgy kaptam a hátamba, hogy magamnak nem bírom kiszedni, ami rohadtul bosszantó. Meg kell támaszkodnom a falnál és kicsit lecsukom a szemeimet, hogy ne engedjek a késztetésnek, ami szeretne berántani a sötétségbe és elájulni sem akarok a verbéna miatt. Büszke is lehetek magamra, mert mióta Damon keze alatt vagyok az óta eléggé megedződtem ezzel is. Ahogy a falnak dőlök és lecsukom a szemeim, elkezdek figyelni a környezetemre, a ház kihalt, csendes, de van egy rossz érzés bennem, mintha lenne itt valami, ami nem lát szívesen, viszont ez a szoba vagy inkább helyiség eléggé zártank tűnt. Nem néztem meg elég alaposan, de ez volt a legsötétebb. Pár pillanat múlva lépteket hallok meg és emiatt feszült leszek, az izmaim és az idegeim is szinte pattanásig feszülnek, bár ez utóbbiak a hátamban eléggé fájnak, de most ez nem túlságosan érdekel, túl kell élnem a dolgot, nem hagyhatom, hogy elkapjanak. A hang forrása felé fordítom a fejemet és megpróbálok fenyegetőnek tűnni, bár éppen vérzek, előre dőlök, amolyan görnyedő tartásban a fájdalom miatt, de azért igyekszem a lehető legveszélyesebbnek tűnni. Aztán felbukkan a lány, és kiakad azon, hogy itt vagyok, elsőnek el sem jut a tudatomig, csak ahogy egyre többször hajtogatja, hogy nem, akkor figyelek fel a mondandójára és a szavai értelmére. - Díjaznám, ha nem úgy beszélnél rólam, mintha nem is léteznék! – Mordulok fel elég barátságtalanul, ahogy ő majdhogynem pánikol azon, hogy egy vérző vámpír van itt. Ez viszont még kapóra is jöhet nekem, mivel szükségem van egy segítő kézre, hiszen a golyókat egyedül nem tudom kiszedni a hátamból, és ami azt illeti, kezd kib*szottul fájni. Aztán mozdulatlanul maradok, mivel megérzem, hogy a sok ficánkolás miatt az egyik fagolyó a szívem mellé ért, hogy a rosebb vinné el a rohadt vadászokat! - A farcnba! – nyögök fel, és a falnak támaszkodok, közben lázasan gondolkozom azon, hogy mit is kellene most tennem, ez a helyzet jelenleg nem a legjobb, a nagy ficánkolás sem tesz jót nekem, szóval, valahogy el kell érnem a lányt, meg kell, igézzem, hogy óvatosan szedje ki belőlem a golyókat, és utána már el leszek magamtól is, plusz lesz egy kis vacsora is tálalva számomra. Ilyen sebesülések után jól fog jönni a friss vér az már egyszer biztos. Kis pihenő után lassan ellépek a faltól és nagyon óvatosan mozgok, a lány felé indulok el. - Te, hogy a fenébe kerülsz ide? – kérdezek rá, mivel egy az, hogy érdekel, kettő, talán ha beszédbe elegyedek, akkor nem fog elfutni előlem, mert az üldözéshez nem sok kedvem van, ezekkel a rohadt golyókkal a testemben!
Nos, úgy tűnik, hogy talán mégsem hiába sodortam veszélybe az életemet, és nyírtam ki kis híján magamat azzal a nehéz és bonyolult varázslattal, mert Damon tartotta a szavát, és utána járt, hogy vajon mi lehet a bátyámmal. Az információi szerint Zach ismét a városban van, legalábbis itt látták nem rég a környéken. Ez a hír megdöbbentett. Egyszerűen nem értem. Ha a bátyám tényleg visszatért Mystic Fallsba, vajon miért nem jön haza, miért kerül engem? Csalódott vagyok, zavarodott, és elárulva érzem magam, jobban, mint eddig. Valahol a szívem mélyén azonban sejtem, hogy valószínűleg csak engem akar védeni azzal, hogy elhagyott, és hogy nem jön a közelembe. Vagy inkább csak ezzel nyugtatom magam? Viszont amennyiben tényleg ekkora lenne a baj, hogy kerülnie kell... Ezektől a gondolatoktól az aggodalmam csak egyre nő. Féltem őt, és közben megőrjít a tehetetlenség, de nagyon igyekszem kitölteni ezt a végtelen űrt hasznos teendőkkel. Készen akarok állni rá, hogy a segítségére lehessek, amikor végre eljön az ideje, hogy visszatérjen hozzám. Nagyon sokat gyakoroltam az elmúlt hetekben, a szabad időm nagy részét tulajdonképpen ez töltötte ki. Egyes varázslatok erősen meg is csapolták az energiáimat, de úgy fogom fel, mint egy sportot, és edzenem kell, tágítani a határaimat, és ezzel tudok leginkább erősödni. A napokban megtaláltam a padlásunkon a családunk egyik nagyon régi grimore-ját is, ami eddig még soha nem akadt a kezembe. Zach talán azért rejtette el, mert tényleg elég komoly és veszélyes varázslatok vannak benne, bár lehet, hogy nem is ő dugta el előlem. Mindenesetre kaptam az alkalmon, hogy még többet tanuljak. Sok olyan hasznos igét találtam benne, amivel szembe tudok szállni a vámpírokkal, meg tudom védeni magamat, vagy csapdába csalhatom őket. Persze egy dolog forgatni a kezeim között azt az öreg könyvet, és kívülről tudni a benne sorakozó varázslatokat, és egy egész más feladat ezeket meg is valósítani, kipróbálni, élesben is tudni. Tehát most jöhet a következő lépés, a második szint: nem csak memorizálom, de ki is próbálom, amit csak lehet. Mivel nem szeretnék se mást, se magamat veszélybe sodorni, de a házunkat felgyújtani sem, vagy felrobbantani az utcát, így keresek egy kihalt, eldugott helyet ehhez. Halványan rémlett még gyerekkoromból, hogy néhányszor játszottunk Zach-kel – vagy talán Westonnal? – a városon kívül a régi, kissé romos Lockwood birtokon. Nincs már túl jól állapotban, de a célnak megfelel, a tető még egyben van, megvédhet, amennyiben eleredne az eső, és rejtve maradhatok a kíváncsi szemek elől. Az első varázslatokat sikeresen véghezviszem. Aztán elhatározom a sikereimen felbuzdulva elhatározom, hogy kipróbálok valami komolyabba, erősebbet. Egy fogva tartó bűbájt. Ennek több fajtája van, leginkább attól függően, hogy mihez kössük, vagy mit áldozunk érte, hisz a mágiának mindig ára van, valamiből erőt kell hozzájuk meríteni. Ha a holdtöltéhez kötném, hetekre bezárhatnék egy vámpírt, ha a nap-, vagy holdfogyatkozáshoz, akkor sokkal hosszabb időre is. Ám én most csak egy egyszerűbbel próbálkozom, ami csupán pár órára, jobb esetben egy-két napra épít láthatatlan falakat az áldozata köré. Minden kellékem megvan hozzá, meg is jelölöm bekeríteni kívánt területet, viszont egy valami még hiányzik ahhoz, hogy ez a dolog működjön is: vámpírvér. Amiből jelenleg épp nincs nálam raktáron, de mivel nem szándékozom bezárni ide magamat, ez nem is nagy gond. Csak szerettem volna kipróbálni, amit tegnap tanultam, de nem tervezem végigvinni a műveletet. Mégis, ha szükség lenne rá, azt hiszem, már menne. Még jól jöhet, talán Zachnek is, ha sürgősen csapdába akarnánk ejteni az üldözőjét. Utoljára körüljárom a házat, majd távozni készülök, de a kijáratnál nekiütközöm valami láthatatlannak. - Mi a…? – ismét egy sikertelen próbálkozás, hogy kijussak. – De hát… - hebegem, és értetlenül tapogatom a szilárd semmit magam előtt. Ezt nem értem. Ennek nem kellene működnie, hiszen nem fejeztem be a… És ekkor meglátom az apró cseppeket a földön, melyek a tornácról indulva végigvezetnek az előcsarnokon, és a málló, omladozó vakolattal borított falon túli kisebb helyiségbe vezetnek. Elkerekedett szemmel követem a sűrűsödő nyomokat, majd tátott szájjal meredek a férfire az ajtóból. - Ó, nem! – nyögöm, és nem akarok hinni a szememnek. – Nem… nem, nem, nem. Ez nem történhet meg! Most komolyan. Ne már, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! Nem létezik – rázom hevesen a fejemet. Ez még viccnek is rossz. Hogy a fenében tud éppen akkor idetévedni egy vérző vámpír, amikor egy ilyen mágiát gyakorlok. Ez már több mint balszerencse. És ez… ez azt jelenti, hogy minimum pár órára össze leszek zárva egy vérszívóval. Hogy az a… ! – Egy vámpír? Ez most tényleg...? Ahh – sóhajtok, és apró, elkeseredett fintor jelenik meg az arcomon. Sebaj! Nyugalom. Fő a hidegvér. Nem félek tőle. Már megtanultam megvédeni magamat. De ezt akkor sem hiszem el. Csak meredek rá bambán, és nézem, ahogy kínlódva próbál megszabadulni néhány falövedéktől. Ahogy elnézem, kapott párat, és van egy olyan sejtésem, hogy nem fogja tudni mindet kiszedni egyedül. Pedig minél tovább szennyezi a vére ezt a földet, annál tovább leszünk ide bezárva. Hmm… Hát ez igazán csodálatos! Ez az én szerencsém, tipikus én.
Mondtam már mennyire is utálom a vadászokat? Nem tudom, hogy a fenébe került ide a pasas, hogy mióta követhetett, de a rohadék fagolyókkal lőtt rám, miközben egy lányból ittam a kriptáknál. A drogos osztagból választottam ki most egy lányt, még friss hús volt, és még nem vett magához egy kis füves ciginél többet, így könnyen elvittem, és én sem álltam be a vérétől. Nem csak a vérét akartam, hanem mást is, de a rohadt vadász rám lőtt, kiszúrta, hogy egy fának döntöm a lányt és nem épp csókolózom vele, hanem csak a vérét veszem, pedig kívülről, nem úgy tűntünk, mivel a lány lábaim a csípőm körül voltak. Ehhez képest hátba lettem lőve. Egy dolog vígasztal, a lány halálát nem én okoztam, még csak belekezdtem az ivásba, mikor rám lőttek. Fetrengtem a földön egy darabig, de összeszedtem magam, amikor a férfi megérkezett, hogy megtámadhassam, és eltűnhessek onnan, a pisztolya nagyon nem tetszett sem a karója, és a társai hangja sem, hogy rohadnának meg, nem volt maradásom, a fickó nyakét kitörtem, és elszeleltem onnan, nehogy egyikük is beazonosíthasson a későbbiek folyamán. Ismerem a régi Lockwood birtokot, és a pincéjében is jártam már, most is oda mentem, hogy meghúzzam, magam még kipiszkálom magamból a golyókat, nem akartam a városba még bemenni, mivel a pólóm fehér, és nem valami szépen mutatnak rajta a véres foltok, meg a lukak, ahogy a bőrdzsekim is szépen át lett lukasztva. Ráadásul minél hamarabb el akartam tűnni a fenébe, hogy ne kövessenek hazáig és ez tűnt a legjobb választásnak, még be nem gyógyulnak a sebeim. Odalent, ahogy úgy érzem minden nyugodt, elkezdem kiszedegetni magamból a golyókat és eldobom, amerre éppen kedvem tartja, hét golyót kaptam, hogy rohadna meg! Á, kicsit sem lettem ideges a dologtól, és kedvem lenne visszamenni, és kizsigerelni a fickó társait is, de túl gyengének érzem magamat ahhoz, hogy támadásba lendüljek, még három emberrel szemben.
Tárgy: Re: Régi Lockwood rezidencia Csüt. Dec. 27, 2012 11:37 am
Roxanne & Denissa
Fogalmam sincs miért imádják ennyire ezt a kisvárost a természetfeletti lények, de én nem látom azt amit ők. Lehet túl vastag a szemellenzőm? Hiszen én csak annyit látok, hogy mindenki Klaus elpusztításán mesterkedik úgy, hogy a vérvonala megmaradjon életben, és utána jöhet a sírós összeborulás. Ugyan, hiszen hányszor próbálták megölni őt sikertelenül? Hiszen hibrid őnagyságának nagyobb a paranoiája, mint a föld lakosságának együttvéve, így annak, aki ellene szövetkezik, nagyon okosnak kell lennie. Én nem akarok végezni Klaus-szal, annak ellenére, hogy gyűlölöm őt azért, amit a húgommal és a családommal tett. Hála az égnek, hogy nem az ő vérvonalába tartozom. Bár néha egy kis félelem van bennem, hiszen egyre közelebb kerülnek néha a céljukhoz, és ha netán sikerül a terv, de a vérvonal nem menekül meg, akkor elveszítem Katherine-t, pedig nem is oly rég találtunk ismét egymásra. Így még a végén lehet, hogy olyan dolgokhoz kell folyamodnom, melyhez nem fűlik a fogam. De egyenlőre még nagyon nem akarok belefolyni az itteni dolgokba, elég nekem az az információ is, melyet nem is olyan régen tudtam meg attól a Matt Donovan nevű fiútól, és még hasznomra válhat. De sajnos Elena Gilbert sehol sincs. Mintha elnyelte volna a föld. Talán Elmenekült Klaus elől mert megunta, hogy a vérét adja a fő gonosznak? Kétlem, túl lelkizős ahhoz, hogy itt hagyja a szeretett kis városkáját. Hiszen akkor már minden ismerőse halott lenne, hacsak Klaus nem tud a távozásáról. Vagy ki tudja, lehet hogy csak romantikázik valamelyik Salvatore fivérrel. Eme gondolatra gúnyos mosoly ül ki arcomra, hisze amit ez a lányka csinál azzal a két szerencsétlen fazonnal, már annyira átlátszó. Kínozza őket, ők meg hagyják, hát egészségükre. Kétszer elkövetni ugyanazt a hibát már igencsak ostoba illetőkre vall. Vagy talán ennyire nehéz lenne ellenállni a Petrovák vonzerejének? Ki tudja? Pedig én is a Petrova vérvonalat erősítem szépségemmel, de sosem játszottam egyszerre két férfival. Monogám típus vagyok, nem rám vall, hogy játsszak mások érzéseivel. Életekkel annál inkább, de az érzések valahogy mindig is szentebbek voltak nekem. Nem tudom mennyi lehet az idő mikor feleszmélek, de azt tudom, hogy messzire elsétáltam... Nem tudom, miért jöttem erre, de most jó egy kicsit a magány. Vágytam rá, mint fuldokló az oxigénre. Egy farönkre ülök, ahol elgondolkodva szemlélem a csillagos eget, és a kifliformájú holdat. Ilyenkor nem veszélyeztetnek a vérfarkasok sem. Kis idő múlva halk neszre leszek figyelmes, de nem törődöm vele, hiszen a fák közt élhetnek állatok is. Milyen botor dolog volt ez tőlem. Alig pár pillanattal később a földön találom magam, fölöttem egy lány, egy fadarabbal közelít a szívem felé. Hamar észhez térek, és cselekszem, kicsavarom a kezéből a fadarabot, lelököm magamról, majd gyorsan felállok, és szemmel tartom őt, nehogy kellemetlen meglepetést okozhasson megint. Vérfarkas. Érzem, és megérezhettem volna az előbb is. Tekintetéből gyűlölet árad, pedig soha nem ártottam neki. Még csak nem is ismerem. - Békét ajánlok. Te húzod úgy is a rövidebbet... - Sziszegem felé, bár attól tartok, lehet megint nekem ront. Én minden esetre nem akarom bántani, és azért a harapásával sem futnék össze, mert még élnem kellene egy kicsikét...
Nagyon furcsa, hogy Anne hogyan is lett hibrid, hogyan is lett az, ami. De persze ebben a világban már igazából semmin nem lepődök meg. Annyi furcsa dolog történt velem, történt velünk az elmúlt néhány évben, hogy az hihetetlen. Bár ez még mindig magas nekem, hogy hogyan lehet Anne hibrid, hogyha Klaus volt az első, ő aktiválta az átkot és Elena vére kellett az átváltozáshoz, de ezzel igyekszem nem foglalkozni. Majd megemlítem a többieknek, hogyha erre kerül a szó. - Na igen. A legjobb, hogy valóban még jóóó sokáig élhetünk. - mosolyodom el én is, bár kicsit lesütöm a szemem, hiszen nem feltétlen jó, hogyha mindenki "elhal" mellőlünk. Ezen már gondolkoztam és hálát adok az égnek, hogy a szerelmem, Caroline is vámpír, ő sem öregszik, hiszen így örökre együtt lehetünk. A beszélgetés közben azért persze a lábunk is jár, így elég hamar odaérkezünk a régi Lockwood birtokhoz. Levezet Anne-t a cellákhoz és szólok neki, hogy ne lepődjön meg a karomnyomokon és társain, hiszen minden vérfarkas ősöm ezt a helyet használta arra, hogy átélje a szörnyű kínokat, amiket a telihold okozott nekünk. Sajnos az őseim közül csak én lehetek olyan szerencsés, hogy többé nem kell szenvednem, nem kell eltörnöm a csontjaimat ahhoz, hogy átváltozzak. Megjegyzem, hogy nincs túl világos a festéshez, mire Anne válaszol, hogy csak vázlatokat akar készíteni. Nem sok kedvem van megvárni a lányt, hiszen lehet, hogy Caroline már keres, vagy valami ilyesmi. De mivel a hibrid leányzó már nagy lendülettel belevetette magát a vázlatkészítésbe, úgy érzem, hogy nem hagyhatom itt szó nélkül. Előhúzom a telefonomat a zsebemből, de látom, hogy egyelőre nem keresett senki. Míg Anne rajzolgat, lassan leülök az egyik lépcsőfokra, és bejelentkezek Facebookra. Körbenézek az üzenőfalamon, majd mikor azt is megunom, odasétálok Anne mögé, hogy figyeljem, hogyan is rajzol. Persze, sokkal jobban látunk a sötétben, de tényleg elég sötét van itt ahhoz, hogy tökéletes vázlatokat készítsen az ember (hibrid...). A ceruza hamarosan megáll, Anne pedig közli, hogy készen van. - Figyeltem, miközben rajzoltad. Egész jók lettek. - mosolyodom el, habár annyira nem kötnek le a rajzok. Furcsa, hiszen én is rajzolok. Rajzoltam... Manapság már nem sok időm van rá. No meg mióta Klaus rajzokkal halmozza el Car-t, valahogy nem is akarom folytatni. a karmolásos megjegyzésre inkább nem reagálok semmit, csak hümmögök. Mégis mit mondhatnék? Hazudni nem akarok, hogy nem volt szörnyű, egy "Köszönöm" pedig elég hülyén hangzana egy ilyen helyzetben. Így hát egyszerűen csak megvonom a vállam és hümmögök egyet, valamiféle jelzés képen, hogy hallottam a szavait. Mikor azonban Anne a számomat kéri, felnézek rá és elnevetem magam. - Aha, szóval most burkolta elkérted a számomat? Ez király. -húzom szélesre a vigyoromat, a szemem csillog, ahogy ismét végignézem a lányt. Előkapok a zsebemből egy tollat, majd a névjegykártyájára ráfirkantom a telefon számomat, és visszaadom neki. - Úgyis Te hívsz, nemde? - kacsintok a lányra. Elég későre - illetve hajnalra jár az idő, úgyhogy most már menni akarok. Látványosan akarom itt hagyni a lányt, így egyszerűen csak erőteljesen bevágom az egyik cella rácsot, majd vámpírsebességgel kiszáguldok. Anne csak annyit láthat és érzékelhet az egészből, hogy az orra előtt csattan a cellarács, én pedig már nem is vagyok sehol. A névjegykártya pedig előtte fekszik a földön. Na igen, értek a be-, és a kilépőkhöz...
//Köszönöm szépen a játékot, élveztem. Esetleg kezdhetünk egy másikat, ahol már készen vannak a festményeid. //
Tyler szerint sem normális, h később aktiváltam a vérfarkas átkot.. Úgy tűnik, hogy mégsem vagyok olyan éretlen e téren, mint hittem. - Hát, ja.. Igazából, nem tudom, hogy mi van velem meg ezzel a vérfarkas átokkal, de igazából nem is érdekel. Élem az életem a világban, és reménykedem, hogy ennek még jó sokáig nem lesz vége. – mondtam mosolyogva. Közben haladtunk tovább az említett romokhoz. Mázli, hogy kényelmes ruhát vettem fel, különben már mindenféle bajom lenne.. Tyler elmesélte, hogy ő milyen sokszor változott át és, hogy Klaus mondhatni megmentette ettől az átoktól. Egyre jobban érdekel, hogy ki is ez a Klaus. Na majd remélem tudok találkozni vele.. Pár percig még sétáltunk, aztán meg is érkeztünk. - Nem baj, hogy nincs világos. Csak pár vázlat kell, a festményt otthon készítem el. – mondtam mosolyogva Tyler felé. Kivettem a vázlatfüzetemet és két ceruzát a táskámból, majd ledobtam azt az egyik sarkba. Alaposan körülnéztem, hogy melyik helyek lennének jók a képhez. Úgy döntöttem, hogy három vázlatot készítek. Leültem a „terem” közepére, és elkezdtem az első vázlatot. Épp csak egy vázlat, hogy otthon tudjak miből kiindulni. A karmolásokat a falon különösen kihangsúlyoztam, elvégre attól csak misztikusabb az összkép. Áthelyezkedtem a második nézőponthoz, majd elkezdtem azt is lerajzolni. Ezen már láncok is voltak. Itt azt hangsúlyoztam ki. A harmadik vázlathoz a bejárathoz mentem. Onnan teljesen más volt a cella hangulata. Inkább ijesztő, mint misztikus. Tyler nagyon türelmesen nézte, ahogy a vázlataim készítettem. Mikor úgy gondoltam, hogy kész vagyok az utolsóval is, újra megnéztem mind a három rajzot. Már láttam magam előtt a kész festményt. Sokat segített a helyszín is. - Kész is vagyok. – mondtam mosolyogva. – Köszönöm, hogy megvártál, nem kellett volna. Megnézed a vázlatokat? – kérdeztem csillogó szemekkel. - Láttam a karmolásokat, és a láncokat. Biztos szörnyű volt. – mondtam együtt érzően, miközben a rajzokat nézte. - Majd szólhatok, ha kész a festményem? Örülnék, ha megnéznéd.. – mondtam ismét hatalmas mosollyal az arcomon. – Ahhoz viszont itt a névjegykártyám, én pedig megkapom a számodat, hogy én is tudjalak hívni?
Elmesélem a lánynak, hogy én hogyan lettem hibrid. Még mindig nem értem, hogy ő hogyan is változhatott azzá, hiszen Klaus volt az első, a hasonmás vére, az áldozatok stb, stb. Végül Anne mesélni kezdi az ő saját történetét. Végighallgatom és felvonom a szemöldökömet. - Aha... Szóval vámpír lettél, majd megöltél egy embert és így hibrid? Ez így eléggé sántít, de hát végül is... Ha Te mondod, hogy hibrid vagy, én el hiszem. A lényeg, hogy nem ember és nem tudok inni a véredből... - morgom a lánynak, de végül egy vigyor jelenik meg a szám sarkában, hiszen végül is nem a leányzó hibája, hogy éppen vele sikerült összefutnom. Közben megindulunk a régi Lockwood cella felé, hogy a lány tudjon normálisan festeni, vagy valami ilyesmi. Zsebre tett kézzel sétálok mellette és gondolkozni kezdek,végül hangosan is negszólalok olyan dolgokról, amiket még nem sűrűn mondtam el senkinek. - Az Én átváltozásom is szörnyű volt. Mielőtt Klaus átváltoztatott, majdhogy 5-6-szor változtam át. Borzalmas volt. Mindig abba a cellába láncoltam magam, hogy ne ártsak senkinek. Aztán jött Klaus és többé nem kell átváltoznom. De az a gond, hogy így, hogy Klaus átváltoztatott és megmentett a fájdalomtól, hűséges lettem hozzá. "Szolga" lettem, ahogy a vámpírok mondják... - mutatom a kezemmel az idézőjelet és a vámpír szónál kicsit affektálok is. - Így elég nehézkes olyan dolgokban segítenem, vagy részt vennem, amiben meg akarják ölni Klaust. Kellemetlen... - zárom le a monológomat és ismét a földet nézem. Néhány percig csendben lépkedünk egymás mellett,végül megállok a Lockwood kamra feletti betonrésznél. - Itt is vagyunk. Gyere, menjünk le. - intek a lánynak a fejemmel, majd levezetem a lépcsőn, át az ajtón befelé a kamrába. Láthatja a láncokat, a karmolások nyomát, de az átütött falat, ami a Mikaelsonok "művészterméhez" vezet, igyekszem előle eltitkolni. - Nincs túl világos, úgyhogy nem tudom, hogy akarsz festeni. De legközelebb hozhatsz lámpát. Bármikor lejöhetsz ide, csak ne telihold idején. Hátha idetéved egy-egy vérfarkas. - nevetem el magam és lazán nekidőlök az egyik falnak, karomat keresztbe rakom és amíg Anne bámészkodik, én őt nézem.
- Aha, értem. - bólintottam, és elővettem a mobilomat. Megnéztem mi újság van a nagyvilágban, de semmi különös nincs. Ekkor vettem észre az időt. - Jézus. - döbbentem le. Hajnali 2 óra van. Kinéztem az ablakon, és egyedül a Hold fénye világította meg az utat, meg persze a majdnem kialvó neon lámpák. Kacér mosollyal rápillantottam mikor mondta, hogy a lakásához visz. Megráztam nevetve a fejemet. - Nyugi, bízok benned. - néztem rá mosolyogva, majd újra az útra szegtem a pillantásomat. Néha Pelyhes egyet-egyet huhogott. Akkor hátranéztem. A kesztyűtartóból elővettem a bagoly eledelt, és adtam neki pár magot. Összevontam a szememet, mikor elmondta, hogy micsoda is ő. - Várjunk Nate. - kezdtem el nevetni. Ez hihetetlen. - Vannak farkasok, boszorkányok. Ööö.. ez valami vicc? - néztem rá furán, és visszaraktam a bagoly eledelt a helyére. És ő honnan tud ezekről? Vagy csak én vagyok ilyen tájékozatlan? Anyu is farkas volt? Bár.. mondjuk ő nem volt annyira ingerült, mint én. Richard Lockwood.. Róla pedig nem tudok semmit, de már nem is tudhatok, mivel nem él. Hacsak az ifjabbik szexi féltesóm, Tyler nem tud róla valamit.. - Nyugodtan hívhatsz így. - bólintottam helyeslően. Többször ránéztem az út alatt. Elég helyesnek mondható. Láttam nála jobbat, de azért nem mondanám, hogy átlagos. Mikor észrevette, hogy figyelem őt gyorsan elkaptam a tekintetemet, és úgy tettem, mintha más csinálnék. Sajnos, nem vagyok az esete.. Hangos nevetésbe kezdtem mikor közölte velem, hogy ARANYOS farkas voltam. Komolyan? Ennél buzisabb megjegyzést még életemben nem hallottam. Azért kíváncsi vagyok a lakására, hogy hány Hello Kitty-t fogok látni. Vagy lehet, hogy ott lesz a barátja. - Köszi, köszi. - bólintottam. Legalább nincs miért félnem, hogy átmegyek hozzá. Úgyse tenne velem semmit. Tiltott gyümölcs.
Elkísértem az autóig, és miután mindketten beültünk, ő felpattant és kiszált, gyorsan hátraszaladt kikapott egy baglyot. Pedig inkább nekem lenne stílusos egy baglyot tartanom, én vagyok boszi. De végülis adott pofijára egy puszit valószínüleg a kisállata. Aztán előkerült egy bőrönd is, tele ruhákkal, ami viszont már nem lepett meg annyira. Sőt, mondhatni számítottam is rá. Kikapkodott belőle pár ruhadarabot és gyorsan magára vette őket. Arra nem gondolt, hogy van visszapillantó is... Ültem az autójában és vezettem, a város fele, mikor megkérdezte, hogy tudom-e merre van a Lockwood birtok. - Hát, őszintének kell lennem, nem tudom, hogy a birtok merre van, de ha éhes vagy, akkor inkább enni viszlek. - pillantottam felé pár röpke másodpercre, miközben vezettem - Mivel még kicsit sokk hatása alatt vagy, nem tenne jót, ha valami étterembe vinnélek. Szóval most is arra kérlek, hogy bízz meg bennem. Elárulom, ki vagyok, talán így könnyebb lesz. - mosolyogva vittem tekintetem arca felé. - Nos, szóval a nevem Nate Fields és bár furcsának hangzik, tudom, én egy boszorkány vagyok. És amit tettem veled, az pedig mágia volt. A többiről segítőkészen beszámolok neked a lakásomon. Aztán akkor többet meg fogsz majd tudni rólam is. - segítőkészen válaszoltam kíváncsian feltett kérdéseire. Figyeltem tovább az utat, és vezettem. Sajnos nem tudtam semmiről sem beszélni vele, de majd otthon meg fog eredni a nyelvem. Néha pillantásokat vetettem rá, és ő is rám, párszor pedig zavarba jöttem tőle. - Ne aggódj Scar, ha hívhatlak így. Nemsokára elérkezünk hozzám és majd mindenről részletesen informálni foglak. Egyébként - kuncogtam - nagyon aranyos kis farkas voltál. - kacsintottam rá.
Próbáltam eltakarni magamat, miközben oda jött hozzám. Összehúztam a dzsekit, ami szinte a térdemig ért, így mindenemet eltakarta. Egy megkönnyebbült sóhaj hagyta el a számat. Szótlanul ott álltam előtte, nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Hisz ő.. ő miatta éltem túl ezt az egészet. De ha én egy farkas vagyok, akkor ő mi? Azt mondta, hogy bízhatok benne, nagyot nyeltem, és elkezdtem indulni egy irányban. - Scarlett Lockwood vagyok. Ha ismered a Lockwood birtokot, akkor ott fogok lakni egy kis időre, míg 18 nem leszek. - mondtam, és némi sétálás után elértünk a kocsihoz. - Sietek! - rohantam a csomagtartóhoz. Megpillantottam a baglyomat, és egy puszit dobtam feléje. Kiemeltem a bőröndömet, és az autópálya szélén átöltöztem. Egy sima farmer, egy szűk felsővel, és Converse tornacipővel. Megborzoltam a hajamat, és beültem a kocsiba. - Köszönöm szépen. - adtam át mosolyogva a kabátot. - Nem hinném, hogy bárki más így cselekedett volna, mint te.. - haraptam el a számat. Bár.. ha nem használta ki az esélyt, akkor lehet, hogy buzi. Vagy van barátnője. De nem.. akkor is rám hajtott volna, hisz csodálatos vagyok. Akkor maradjunk annál, hogy meleg. És ekkor esett le, hogy ő vezeti a kocsit. - Tudod merre van a Lockwood birtok? Vagy nem tudom.. valami kajálda nincs errefelé, ettől a hülye naptól megéheztem. - biggyesztettem le az ajkamat. - Ja, nagyvárosi lány vagyok szóval nem nagyon ismerem a környéket. - mondtam mosolyogva, és kinéztem az ablakon. - De elég a mesedélutánból, most TE mesélj magadról, és mégis mit tettél velem? Mi vagy? - hajoltam hozzá közelebb kíváncsian.
Mikor elengedtem, megnyalta az arcomat. Mint egy kiskutyus. Akaratlanul is mosolyra húztam a számat. Egy nő sem köszönt meg nekem még semmit úgy, hogy megnyalja az arcomat. Mindenesetre aranyos gesztus volt, aztán vocsorított egyet és elfutott az erdőbe. Nem jutott messze. Gyorsan visszaváltozott emberré, még láttam is őt, hogy hova ment. Pucéran feküdt lent a földön, úgyhogy illedelmesen elfordultam, de közben hallottam, ahogyan felkel és egy fa mögé bújik, onnan szól ruháért. Hideg este volt, úgyhogy minél előbb rá kellett adnom valamit szegényre. Odamentem a fához, ahol állt és levettem a bőrdzsekimet, majd rátarítettem, majd vállára tettem kezeimet. - Van valami ruhád valahol a közelben, amiket felvehetsz? - kérdeztem kedvesen tőle, de ő csak a fejét rázta válaszként - Vagy valami hely, ahova mehetsz? - megkerültem és a szemeibe néztem - Bízz meg bennem! Tudom, hogy idegen vagyok számodra, de segíthetek ruhát szerezni és elmondani, mi is történt veled pontosan. - őszintén, kedves hangsúllyal mondtam felé, hogy a sokkhatás alól kicsit felszabadítsam szegényt - Nem fogom kihasználni a helyzetet, ígérem. - próbáltam minden aggodalmat kiverni a fejéből, hogy kicsit lenyugodjon és komolyan vegyen mindent, amit mondani fogok neki. Aztán beleegyezett, és mutatott egy irányba. Támogatva kísértem őt arrafele, és végül megpillantottam egy kocsit. Beültettem őt az anyósülésre, én pedig a sofőr helyére másztam be. Majd rámosolyogtam és vártam kérdéseit.
Ott feküdtem a földön vicsorítva, de nem tudtam megmozdulni. Ha sikerül esküszöm úgy szétmarcangolom, hogy még egyszer meg fogja bánni. Viszont nem volt ellenséges. Rá vonyítottam mikor a fejemre tette a kezét. Végül letettem a fejemet a földre, megadva magamat. Talán tényleg nem akar nekem ártani. Azt tettem, amit mondott. Erősen koncentráltam arra, ismét kinyitottam a számat, de csak egy vonyítás hangzott el. Megint. Szomorkásan tekintettem rá. Így maradok az életem végéig. Megnyaltam az arcát, és rá vicsorítottam. Megint fájdalmat kezdtem el érezni, és elrohantam tőle. A sűrű erdőbe megálltam, és a földre rogytam. Majd minden megismétlődött. A fájdalom, az átváltozás. De most már a földön feküdtem. Kinyitottam a szememet, és megláttam a kezemet. - Én vagyok! - kiáltottam fel örömömben, majd tudomásul vettem, hogy meztelen vagyok. - Francba. - mormogtam. Nem fogok én levelekből összetűzni. Nem vagyok Éva. - Ööö.. héé te idegen! - bújtam el a fa mögé, kikukucskálva. - Van valamid, amit tudok hordani? - kérdeztem kuncogva. Eléggé kínos volt ez számomra. Nem szeretnék a kocsimig anyaszült meztelenül futni. Azt hinnék, hogy egy hatalmas buliról jöttem. Vagy talán fel is jelentenek, mert szatír vagyok. Nem is tudom, melyik lenne a rosszabb.. Örültem, hogy végre a saját testemben lehettem újra, de fogalmam sem volt, hogy mi történt az előbb. Komolyan egy farkassá változtam? Vagy csak túl sokat drogozok?? Remélem, nem fog jönni valami túrázó, és elkezd képeket csinálni rólam.
Mielőtt még végleg átváltozott, kérlelt engem, hogy segítsek neki. Én megtettem amit tudtam, de azt is tudtam, hogy ha már átváltozott, nem fogja tudni, hogy én voltam a segítője. És minden pontosan úgy is lett, ahogyan sejtettem. Átváltozott, és mintha mondani akart volna valamit, vonyított egyet, aztán láttam a szemében, hogy támadni készül. Gyorsan reagáltam, mielőtt még ő rám támadott volna. Éppen meg tudtam őt állítani. Nem engedtem, hogy mozogjon, lefektettem a földre. Nyüszített közben, sajnáltam őt amiatt, hogy ekkorát esett, de valahogy le kell csitítanom. Aztán közelebb merészkedtem ehhez a gyönyörű teremtéshez és óvatosan kinyújtottam kezemet, miközben egyenesen a szemeibe néztem és próbáltam felé azt sugallni, hogy nem fogom bántani őt, ha ő sem támad rám. Egy picit próbált elhúzodni kezem elől, de mivel nem engedtem, hogy sokat mozogjon, ezért végül elértem őt. Rátettem tenyeremet óvatosan a fejére és gondolatomat megpróbáltam átvinni felé, remélve, hogy sikerül beszélnem vele. - Ne aggódj, nem vagyok ellenség! Csak maradj nyugodt. Én segítettem neked, kérlek ne támadj rám. - nyugtatóan beszéltem hozzá, remélve, hogy nem fog széttépni, mikor elengedem őt. - Most el foglak téged engedni. Úgy tudsz velem beszélni, ha erősen gondolsz arra, amit szeretnél mondani. Ne rohanj el, majd ha szabad leszel, én csak segíteni akarok neked. - próbáltam tudtára adni, hogy valóban nem akarok vele összetűzésbe kerülni. Végül elengedtem. Most már azt csinálhatott, amit szeretett volna. Biztos voltam magamban, így hát nem álltam hátrébb. Vártam, hogy miként fog reagálni...
A fájdalmam nem szűnt meg, rángatóztam, kiabáltam. Meg akartam jelen pillanatban halni. Bármi, csak ezt ne érezzem át. Azt se tudom, hogy mi történik velem. Miért volt ilyen a szemem, és a fogam??? És miért pont most kellett ennek közbejönnie. Hallottam valami mormogást, és egy sötét alakot. Nem tudtam pontosan kivenni, hogy ki volt annyira homályosan láttam. A fájdalom nagy része elmúlt, de a testem még mindig remegett. A hang irányába fordítottam a fejemet. Egy férfi volt. Vajon ő szüntette meg a fájdalmat? Mi ő? A nagy megmentő? Isten egyik küldöttje? Még a legfájdalmasabb pillanataimban sem tudom mellőzni gúnyos gondolataimat, pedig neki köszönhetem, hogy élek. - Mi történik velem? - kérdeztem riadtan. - Miért érzem, ahogy töredeznek a csontjaim? - mondtam immár már zokogva. Úgy tűnhetek, mint egy bajba jutott kislány, akin már nem is lehet segíteni. Utálom ezt az oldalamat mutatni. Annyira sebesíthető vagyok így. És nagyon nehezen nyílok meg az emberek előtt... - Kérlek. - szorítottam meg a kezét. - Segíts rajtam! - könyörögtem, majd valamit megint elkezdett duruzsolni. Ennyi? És ekkor a kezem, mintha kifordult volna hátrahajtottam a fejemet hangosan felkiáltottam, éreztem, ahogy eltörik a gerincem, majd mindennek vége lett. Szóra nyitom a számat, de csak egy vonyítás jött ki a torkomon. Már nem tudtam gondolkozni rendesen. Két dolog hajtott engem előre. Vér, és vadászat. Körbenéztem, és egy férfit láttam. Rá vicsorítottam. Hosszú karmaimmal a földet piszkáltam, és készen álltam a támadásra. Itt az idő. Rá vetem magamat, és szétmarcangolom a testét. Felugrottam, de a földre lerogytam hangosan nyüszítve. Ez a fura alak tesz velem valamit! Nem tudok megmozdulni, mintha lefagyott volna a testem..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Régi Lockwood rezidencia 
//
