Nem lep meg Elena reakciója. A kislány a következő hibát is elvétette. Nincs bennem félelem, ismerem a halált, láttam és megéltem. A fojtogatás ellenére is elröhögöm magam. Nem szorítok rá a kezére, felesleges. A tőr már régóta az ingem ujjában pihen. Csak egy kis nyomás és máris a nő mellének feszül.
- Igen az, Elena. Természetes. De sose engedd, hogy ezt lássák rajtad. Mert abban a percben halott vagy. Ahogy kitörnéd a nyakam a tőr a szívedbe fúródnak. Ó, Elena, sose becsüld le az ellenfelet. Azt hittem ez egyértelmű. – még csak köhintenem sem kell mikor elenged. Persze, fájt és a nyoma is meglesz de muszáj, hogy felvértezzem. Rebekah ezerszer rosszabb nálam. Vigyorogva pillantok fel, megnyalom ajkaim.
- Persze, hogy nem akarlak megölni, ne legyél valami buta picsa. – mit is mondtam? Ja, mondom újra, nem szoktam visszafogni magam. Asszem Anna ezért szeretett belém. Mert nem csak az egóm meg a pofám nagy.
- Felkészítelek Elena. Ha meg akarsz halni, legyen. Tőlem. Sosem ígértem apádnak, hogy életben tartalak, az az ő tisztsége volt. Én azt ígértem, segítek neked. Itt vagyok, nem? Mindazonáltal elsiklottál egy igen fontos részlet felett. – a világért sem fognám be – mint mondtam, nem először járok itt, ergo ismerem a házat, a terepet Elena. Mennyire ismered ahol a karnevál lesz? Alaposan ismerd meg, minden részletét. Emlékezz minden rohadt fűcsomóra mert megmentheti az életed. Megölhetsz most ha tudsz. Cserébe a levegőbe repülhetne a ház. Aknák. – rántom meg a vállamat. – Persze, nem élesek ne aggódj. Elmondom újra. Segíteni jöttem. Bízhatsz bennem de ehhez az kell, hogy te is bízz bennem. Bízz abban, hogy mikor a verbénát a tűzbe dobom azért teszem, hogy a lehető legokosabban és gyorsabban cselekedj. Hogy mikor a tőrt a mellkasodnak szorítom értékeld mindazt amid van. Halál kell? Tőlem legyen. De akkor annyit vigyél magaddal amennyit csak képes vagy. – újra ledobom magam a kanapéra. Mennyivel jobb dolgom is lenne! Kimondottan nem tetszik, hogy újra tanárbácsi vagyok. A legutóbbi alanyból gyilkost faragtunk Henryvel. Fegyvert kovácsoltunk Rose gyengeségeiből. Sőt, magából Roseból is ami azt illeti, mindezt a túlélés érdekében.
- Rebekah könnyen felismeri ha hazudnak neki Elena. Tudom, hogy tőrbe csaltad már egyszer ezért valószínűleg nem fog megint közel engedni magához. Engem igen, mert a fejem akarja. De ki mondta – hajolok előre és támaszkodom meg térdeimen – hogy én egyedül vagyok Elena? – elvigyorodtam. Dráma, dráma hátán és én élvezem. – Innom kell valami erőset. Whisky jó lesz, köszönöm. – dőlök hátra – döntsd el képes vagy-e megbízni bennem. Ha nem akkor pedig ne vesztegesd a drága időm Elena. – ejtem ki a nevét hidegen miközben a plafonra emelem a tekintetem és lehunyom. Tőle függ, nem tőlem.
Órák múltán végül egyezségre jutottunk. Ő elfogadta, hogy nem ártani akarok neki és a szövetségünk létrejött. Az éjszaka csendjében, alkunkat mélyen zsebre vágva távoztam a nyaralóból. Az alku a mi titkunk, ahogyan ez az este is.

Látom, hogy fél… hogy megrezdül mikor kezet nyújtok, hogy elgondolkodik, beengedjen-e. Kérdőn vonom fel a szemöldökömet. Mi a francnak hívott ha utána retteg. Mennyivel jobb dolgom is lehetne. Honnan ismerem Johnt? Vicces kis történet.
- Vérből és halálból ismerem. – Nem akartam drámai lenni, nem volt az én stílusom de ő volt kíváncsi az igazságra, minek kerteltem volna? – Ugyan, ne nézz így. Tudod mivel foglalkozott apád ahogy azt is, hogy ki nem állhatta a vámpírokat. Elkeseredett harcot vívott egy olyan szektával aminek tagjai brutális gyilkosságokat hajtottak végre, mondanom sem kell kikkel. Egyik alkalommal mikor bevetésen voltam, apám megmentette az életem. Egy vámpír a szívemre pályázott – bontottam ingem első három gombját, hogy megmutassam azt az ocsmány heget ami már sok éve díszítette mellkasom. – Leölte a dögöt én pedig túléltem de John sosem az a fajta ember volt aki becsületességből cselekedett. Nem fogom bemocskolni az embert aki feláldozta magát érted de attól még egy pöcs volt. – rántottam meg a vállam… sosem voltam az az ember aki nem azt mondja amit gondol.
- Tőlem nem kell félned. – pillantottam rá ültőmből miközben elvettem a kávét. Egy biccentéssel köszöntem meg és nem raktam bele az ég világon semmit sem. Így az igazi; feketén. Na ez az amit sosem tudtam megértetni Annával. A kávé magában jó. A keserű íz az ami emlékezteti az embert arra, hogy mindig képes lenyelni a legnagyobb szart is. Persze ettől még nem vált kevésbé jóvá az íze, de hozzászoktam egy idő után és most már nem is kéne cukorral meg tejjel tömve. Aprót kortyoltam belőle és Elenara pillantottam. Láttam, hogy a kezdeti idegesség helyét átvette egyfajta bizonyosság. Biztos nem a bizalom de talán a remény? Az még rosszabb. Tekintetem elkomorodott és cigarettát húztam elő. Nem volt szó róla, hogy mesedélutánt kell majd tartanom de akkor legyen.
- Jól ismerem a családot Elena. Nem kell bemutatnod egyiket sem. – vált tekintetem kifürkészhetetlenné miközben mélyet szívtam le. Elvigyorodtam, ahogy arra gondoltam, én leszek a csali… vagy Henry.
- Három másodperc elég ahhoz, hogy a kisasszonyt ne érdekelje más mint én. Régóta vadászunk egymásra. Mondhatom voltak áldozatok mindkét oldalon. – A húgomra gondoltam. Arra a kislányra aki tíz éve veszett el de akit addig fogok keresni még élek. Klaus pedig nem téged akar majd kettétépni de szerencsédre, tudom mivel lehet őt megfogni. – persze eszem ágában sincs megemlíteni Annat. Még csak az kéne, hogy egy kis újonc vámpír úgy akarjon halálos ítéletet mondani a feje felett, mint ahogy Elena tört pálcát Rebekah felett. Persze, sok szörnyűséget elkövetett a nő és ő maga a halálát kívánta de nem tartotta érdemesnek rá John lányát, hogy átverje az ősi vámpírt. Túl ifjú, túl gyermek volt még.
- Leszúrom. Ha te teszed meg, ismétlem, bele fogsz halni. Nyilván ha a halált keresed… - pillantottam rá elgondolkozva hisz sok mindenkit ismertem aki nem bírta el e létnek a terheit és pusztította el magát inkább mintsem így éljen. – Ha a halált keresed, akkor ez biztosan végezni fog veled. Ha nem akkor majd a karneválon hagyod, hogy tegyem a dolgom. – ittam ki a maradék kávét. A következő kérdésre megcsóváltam a fejem. Okos kislány, okot keres a bizalomra.
- Mondhatok akármit. Honnan tudod, mi az igazság? Honnan tudod, hogy… - nyomtam el a cigit és vettem le lábaim – hogy nem azért vagyok itt, hogy… - emelkedtem meg – megöljelek? Nem tudhatod. És ha ez a hasznom? – pillantottam rá széttárva karjaimat. – Elena, mégis mi a francért engedtél be egyáltalán? – léptem a kandalló mellé ahol percekkel ezelőtt megálltam és előhúztam a verbénát amit az egyik kép mögé ejtettem, hogy felmutassam. – Sose engedj be egy ismeretlen vadászt a házadba. Első szabály. – A verbénát a kandallóban lobogó tűzbe dobtam, aminek füstje azonnal fojtogatni kezdte a vámpírt. Megcsóváltam a fejem. – Nyolcadik szabály. Ne hagyd, hogy itt álljak valamivel ami veszélyes rád Elena. – nagyot fújtam. Nem gondoltam, hogy ilyen tapasztalatlan. Na de majd most megtanulja. Én persze továbbra is mozdulatlanul álltam a tűz és füst uraként. Hmm, ha jobban belegondolok szeretek drámai lenni.
- Rebekah állandóan végezni akar velem. Amint felébred a hosszú alvásból, utánam ered. Már évek óta játsszuk ezt a játékot de Klausnak hála mindig idejében tért nyugovóra Bekah. Elvette tőlem azt a két embert akikért bármit feláldozok Elena. Bármit és bárkit. Megtalállak Maria. Itt vagyok Anna.

- Elena Gilbert. A lány aki túl sokat vesztett már. – lépteim csendesek, szavaim szintén. Mi a frászt keresek én itt? Mit érdekel engem ennek a kislánynak a sorsa? Mindenkié megvan írva és nekem nincs időm arra, hogy megmentsem csak mert túl sokat vesztett. Én is… többet mint azt ő el tudná képzelni. Ó, Maria, kedves húgom, ne félj… megtalállak. Annát is megtaláltam.
Szóval akkor mégis miért vagyok itt? Áh, igen… John. Te rohadt szemét. Miattad várok bebocsátást egy olyan történetbe amire magasról teszek. Te meg a francos tartozás.
- Helló. A nevem Marcus Doyle. – mutatkozok be ezúttal személyesen is, hisz a telefonon már elmondtam, hogy ismertem az apját akinek az üzenete csak most jutott el hozzám. Ja, szavatartó ember vagyok és lerovom a tartozásom. Lehet késtem egy évet de itt vagyok. Ez a lényeg, nem?
- Apád sokat mesélt erről a házról. – már csak megszokásból kopogtatom meg az ajtófélfát – Tudom, hogy mivé lettél – a hangomban nincs gúny vagy vád. Anna vámpír mégis a szerelmem. Az egyetlen aki Maria elvesztése után életben tartott és az egyetlen aki miatt ebbe a rohadt kisvárosba jöttem.
- Szóval, tekintve, hogy én ember vagyok és eleget utaztam, megkínálhat egy bögre kávéval, nem fogok nemet mondani. – lépek be mellette a házba és nem hibáztatom ha továbbra is megrökönyödve áll. Már rég nem volt félelem a tekintetemben. Ahogy rég elhagytam az udvarias fázisokkal való felesleges szócséplést is.
- Szóval ha jól értettem azért vagyok itt – mentem el pár felesleges dísz mellett és megpaskolva a kandalló oldalát fordultam vissza – mert le akarod teríteni a nagy vad édes kicsi hugicáját. – most ott volt a gúny a hangomban. Ó, édes kicsi Rebekah, a mi játékunk sosem fog a végéhez érni, ugye? Csak azt tudnám, hogy a véres pokolba tetted rá a mancsod az én Annámra. Kissé talán hirtelen csaptam össze kezeim.
- Persze, hogy segítek. Mivel vámpír vagy te nem szúrhatod bele a tőrt de ne aggódj, szíves örömest teszem meg helyetted. – Így érne véget? Egyszerűen leszúrom? Tőlem rendben van. Még csak az kéne, hogy valami idióta tini drámába csöppenjek mikor még azt sem bírom elviselni ha Anna kiakad valamin. Szerencsére hamar felfogta, hogy nem érdekel hány éves, a hisztivel nálam semmit nem ér el, akármennyire is szeretem és adnám érte az életem. Persze, szerencsémre én is hamar felfogtam, hogy kit nem szerencsés feldühíteni mert úgy tör ketté mint egy pálcikát. Már ha épp nem játszani akar veled előtte. Ó, Rebekah, hogy közeleg a vég. Már Henry is tud rólad. Ez a pici lány itt, meg végezni akar veled. Meg tudom érteni.
- Csupa fül vagyok ami a részleteket illeti. – leülök és lábaim egyetlen könnyed mozdulattal dobom az asztalra.