Szívem hevesebben dobogott a mellkasomban, s száz százalékig biztos voltam benne, hogy külsőleg is megmutatkozott az izgulásom. Nem akarok ráparázni, azzal csak rontanék a helyzeten, sőt kimondom: elcseszném, hisz nem egyszer az utolsó pillanatban rontottam el mindent azzal, hogy szóra nyitottam a fecsegőmet. De most nem fogom. Tanultam a hibáimból, és megtanultam nem akkora nagy felhajtást csapni a szüzességem elvesztése körül. Szükségtelen az hozzá, hogy két ember vadul szerelmes legyen a másikba, elég az, ha meg van az a bizonyos szikra, a vonzalom, ami nyilvánvalóan Lukas és köztem meg volt, csupán pár pohár alkoholos ital kellett ahhoz, hogy ezt belássam. Mert remekül meg voltunk most, s úgy gondolom, hogy az este - már majdnem hajnal - hátralévő részében is ugyanilyen jól fogjuk magunkat érezni, vagy pedig még jobban. Érintéseitől majd elolvadtam alatta, gondolom vele minden héten megesik ez a szituáció. Ha nem lennék totál részeg, biztosan szégyellném magam ügyetlenségem miatt. Szerencsére az alkohol tompította ezt az érzésemet, helyette az iránta érzett vágy erősödött fel testemben. Akartam őt, még hozzá nagyon, alig bírtam már tovább várakozni. S végre az utolsó ruhadarab is lekerült rólam, amilyen gyorsan megfosztott a bugyimtól, olyan gyorsan éreztem meg ŐT magamban. Elfojtottam egy káromkodást, ahogy ráharaptam a számra. Szemeim csukva maradtak, próbáltam valami normális fejet vágni. Piszkosul fájt, tudom, hogy nem valami leányálom, de senki sem mondta, hogy ilyen feszítő érzés lesz belülről. Mindegy, nem nyavalyoghatok tovább, mint valami picsogó tizenkét éves. Felvettem ritmusát, s igaz még egy kicsit fájt, de vele együtt mozogtam. S bevallom élveztem. Minden egyes mozdulattal tompult a fájdalom, s vált még élvezetesebbé. Egy pillanatra még mérges is voltam, de nem rá, hanem magamra. Hisz hogy bírtam egész idáig mellőzni ezt?! Ezek után.. Ó anyám, most komolyan arra gondoltam, hogy szexért összejárhatnék Lukasszal? Meghibbantam?! Nyilvánvalóan az alkohol még nagyban működött bennem, józanul eszembe se jutnának ilyen badarságok. Persze iszonyatosan jól éreztem magam, fel akartam robbanni a bennem növekvő vágytól, de ez csak és kizárólag egy egyszeri dolog lehet, bármennyire is szeretném ezt megismételni jelen pillanatban. Egy embernek dolgozunk, túl fura lenne a helyzet, tekintve, hogy a Dr. Silverstonhoz mélyebb érzelmek fűznek. De mivel ez csupán egyszer fog előfordulni az életemben, ezért a legtöbbet kell kihoznom belőle. Lehúztam magamhoz egy szenvedélyes csókra, s csipőmet feljebb emeltem, hogy még jobban magamba tudjam őt fogadni. Nem akartam, hogy véget érjen ez az este, túlságosan is tökéletes volt. Sőt ez eddig a legjobb évfordulóm, de ezt persze Harpernek nem fogom elmondani, soha nem derülhet ki ez, ez a mi kis titkunk marad. Én képes vagyok csukva tartani a számat, na de vajon Lukas is meg tudja ugyanezt tenni? De ezzel ráérek majd holnap foglalkozni.. Halkan felnyögtem a jól eső érzéstől, mely hatalmába kerített, de ez az érzés hirtelen átcsapott fájdalmas izgalommá. Igen, valahogy így voltam jelen pillanatban. Rendkívül gyors tempót diktált testével, igyekeztem felvenni a ritmust, de az ég szerelmére pont az előbb vette el a szüzességemet, még szép, hogy kicsit érzékeny voltam. Mondjuk hangosan nem mondtam ki, hogy még sose voltam férfival, s nem fogom megadni azt az örömöt, hogy közöljem vele, hogy ő volt az első. Egyre jobban váltam izgatottá, s ahogy egyre gyorsabban mozgattam csípőmet, úgy kellett egyre szaporábban vennem a levegőt. Majd' megsültem, hirtelen olyan fülledt lett a kicsi szobában. Markomba gyűrtem a lepedőt, s nem sokkal rá a párnára zuhant vissza a fejem. Olyan rohadt jól éreztem magam, nem szoktam káromkodni, de eszméletlenül fantasztikusan éreztem magam. Intenzív volt, mint egy maratoni futás, nem is csodáltam, hogy ennyire elfáradtam. Lukas pár másodpercre rám ment el, s ahogy véget ért, úgy csapott meg a kegyetlen valóság. Most mi lesz? Felveszi a nadrágját, s mint aki jól végezte a dolgát hazamegy? Az mégis olyan fura lenne.. A takaró alá bújtam, elfedve meztelen testemet, hirtelen szégyellőssé váltam előtte pedig alig egy perce még testünk egybe volt forrva. - Öhmm.. - szippantottam be az alsó ajkamat, miután gondolkodóba estem. - Tudod, ha szeretnéd itt töltheted az éjszakát, még biztos részeg vagy, és tudod nem szabad ittasan a volán mögé ülni - vicceltem el a dolgot, mert eléggé zavarban voltam. Nem tudtam, hogy kocsival volt-e vagy sem, hisz a járdán találkoztunk a francia negyedben, szóval az is megeshet, hogy a közelben élhetett. - Tudod mit, Lukas? Inkább kimondom - nem tudom, hogy most már neki, vagy magamnak beszéltem-e, mindenesetre túl sokat és feleslegesen járt már a szám. - Kérlek, maradj - kiskutya szemeket meresztettem rá, s nagyon reméltem, hogy nem fog lelépni. Valamiért szükségem volt valakire, és tudom, hogy valószínűleg nagyon furán hangozhat, de jelen esetben ő kellett nekem.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Okt. 27, 2015 7:35 am
(+16/18) A eredeti tervem az volt, hogy elcsábítok néhány lányt, és esetlegesen együtt töltöm velük az éjszakát, ha már Dorothy olyan szépen kifejezte, hogy ebből nem lesz több. Nem, félreértés ne essék, nem szerelmi bánat, pusztán tudom, hogy nem áll meg az élet, ahogy azt is tudtam, hogy majd egyszer igent mond. Természetesen arra én sem számoltam, hogy most rögtön, de végül is nekem nem baj, engem nem zavar. Sőt úgy érzem, az eredeti tervemhez képest ez sokkal jobb így, az este is érdekes, és az ügyetlenségét próbálom figyelmen kívül hagyni, de olykor megmosolyogtat. A csókom abbamarad, aztán a nyaka ívén haladok végig, hogy apró, gyengéd érintésekkel piszkáljam fel a benne elfojtott tüzet, amit látni akarok. Mert tudom, hogy ott van benne az élet, a vágy, és túl sok minden, amit egyetlen éjjel nem mutat meg, de nem is ez a legfontosabb most, hanem az élvezetek. Tudtam, hogy megkapom őt, hiszen már az első perctől észrevettem az ellenséges pillantás mögötti vágyat. Sok nőből váltom ezt ki, amelyikből pedig nem, azzal nem is érdemes foglalkozni. Soha nem állapodtam meg egy nő mellett sem, és eztán sem fogok, még akkor sem, ha Dorothy mellett igazán képes lennék megtenni. Nem megy, és egy idő után csak bántanám, és igazából neki erre semmi szüksége. Habár a professzor iránti különös rajongását sem értem, amit túlzásba visz. Lényegtelen. sok minden van, amit soha nem is fogok érteni már, és ez az egyik. Dorothy, és ahogy a világ felé fordul. Szerencsére most nem is kell ilyenekkel foglalkoznom, hanem azzal, ahogy megszabadítom a melltartótól, kezem végigsiklik a domborulatain, eljátszadozok velük, majd egyik kezemmel közel húzom őt magamhoz. Ahogy alulra kerül, én nem vagyok rest, és az egész testét apró csókokkal halmozom el, miközben egyik kezem támaszt ad, a másik felfedezi a testét. Gyengéden zongorázom oldalán ujjaimmal, ahogy még egy ideig nem kívánom megszabadítani a fehérneműtől, az egyetlen ruhadarabtól, amit még visel. Ő ellenben beszélni próbál, én mindannyiszor egy mosollyal fojtom belé a szót, ahogy ő elkezdi a nadrágomat kibontani, felsóhajtok, majd ahogy hozzám ér, belenyögök a csókunkba. Egy részem megálljt parancsol, hogy ezt nem kellene, hogy ez a lány nem ilyen, és talán nem is.. Talán nem is volt senkivel, mégis olyan csábítóak az ajkai, ahogy a kezével érint, hogy végül meggondolom magam, és szenvedélyes csókkal jutalmazom, amit a kezével művel. Szabad kezem végigsiklik a testén, sietve, majd ujjbegyeim a belső combjában marnak, végül a fehérneműn keresztül érintem őt gyengéden, lassan, kínozva ezzel, és húzva a percet. Végül mellé fekszem, hogy ne legyen túl kényelmetlen a testhelyzet, én pedig leveszem a nadrágomat, majd ujjaim a bugyi vonalán siklanak végig, és egy gyengéd mozdulattal érintem őt, masszírozva, közben ajkai után kapva, és ismét fölé kerekedve. Aztán elindulok, ismét ajkaimmal járom be a testét, a bugyit közben lassan húzva le róla, és ahogy lehúzom, apró csókokat hintek nőiességére, mígnem teljesen le nem veszem róla a fehérneműt. Ahogy felfelé haladok, a derekam köré fonom a lábát, és lassan hatol be férfiasságom, miközben felnyögök, és lehajolva hozzá ajkait érintem, a csókjára vágyom. Csípőm rándul, lassú táncba kezd, mely kínzó, nem gyorsul, mégis azt érzem, hogy felrobbanok, mer a végtelenségig én sem bírom. Ennek ellenére örömöt szeretek okozni a másik félnek, olykor pedig húzni a percet, de most, lassan kezdem elveszteni az eszem, tudom, hogy aminek meg kell, az meg fog történni, én pedig hevesen csókolva adom át magam az érzésnek, a mozdulataim már nem finomkodók többé. A nyögéseim a csókba forrnak, ahogy a sóhajaim is a szoba fülledt levegőjét teszik még fülledtebbé. Hallani akarom a gyönyörét, és tudom, hogy ez nem csak ennyi, tudom, hogy láttam benne valamit, ami most mássá alakult át, de érzem, ahogy engedek a vágyaimnak, engedek a többi érzésemnek is.
Van egy olyan érzésem, hogy én ezt holnapra naaaaagyoooon meg fogom bánni. De kit érdekel? Egyszer élünk, de akkor nagyon! Mondjuk, pont én nem szoktam ilyen zagyvaságokkal dobálózni, de egyszer egy évben igazán kifordulhatunk önmagunkból. Most jött el az én időm. Igaz, azt hittem, hogy az első egy olyan férfival lesz, akiért fülig oda vagyok, s aki megbecsül engem, de az élet nem egy tündérmese és a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy előre el vannak képzelve. Lukast ismerem, tehát nem is egy vadidegen, ez már egy icipicikét javított a helyzetemen. Plusz helyes. Iszonyatosan. Lélegzetelállítóan. Ó jézus, és az akcentusa!!!! Imádom, teljes mértékben oda vagyok érte. Az üzletben néha vissza kell fognom magam, nehogy ott helyben elolvadjak a csodálatos akcentusától. Ezért viselkedtem vele olyan elutasítóan. Tipikusan az a pasi, aki megkapja azt, amit akar. Nem akartam neki megadni ezt az örömöt, de most mégis itt voltam felette, fehérneműben. Ó, vagyis már csak egy falatnyi bugyiban, mert a melltartót pont most hámozta le rólam. Szóval végül is megkapta, pontosítok meg fogja azt kapni, amire vágyott. De én is vágytam erre, de még mennyire! Akartam őt minden egyes porcikámmal, és reméltem, hogy nem fogja levágni, hogy öhm... még érintetlen vagyok. Sietnem kell, nehogy meggondolja magát, és leléceljen. Úgy még kínosabb lenne egymás szemeibe nézni, na nem mintha ez után nem lesz az. De mindegy, nem fogok én ilyen hülyeségeken agyalni, amikor egy isteni pasi van most már felettem. Ki kell kapcsolnom az agyamat, és relaxálnom kell. Egyszer-kétszer nekem is kijár az élvezet. Lehunyva a szememet élveztem, ahogy bőrömhöz ér bársonyos ajkaival. Annyira belemerültem csókjaiba, hogy teljesen megfeledkeztem válaszától. - Bocsi, csak olyan jó vagy, hogy elfelejtettem válaszolni - nevettem el magam, és végighúztam mutatóujjaimat a hátán. - Ha azt mondod, hogy nem tudok teherbe esni tőled, akkor hiszek neked - kacsintottam rá, és sikeresen kioldottam az övét. Míg beszéltem hozzá, addig volt időm egy kicsit elszenvedni vele. Remegő kezekkel lehúztam sliccét, és próbáltam letolni nadrágját, de innen alulról eléggé nehéz volt. Szívem erősebben kezdett verni, torkom kiszáradt a hirtelen rám települő izgalomtól, és biztos voltam abban, hogy mindez meglátszódott az arcomon. Még szerencse, hogy csak pár gyertya égett, remélhetőleg az alkohol még tompította is a látását, s nem veszi észre, hogy valami nem stimmel velem. - Ó és még mielőtt elfelejteném, ez a mi kis titkunk marad. Nem szeretném, ha holnap mindenki rajtunk csámcsogna - néztem rá komolyan, elővéve a szigorú, kioktató hangnememet, és pár másodpercre rá elnevettem magam. - Nyugi, csak viccelek - suttogtam ajkaira, majd felhajolva megcsókoltam. Egy kicsit sikerült letolnom a nadrágját, ahogyan az alsóját is és kezemmel elkezdtem kielégíteni a már kellően felizgatott férfiasságát. Ez nem volt újdonság, volt már tapasztalatom, hisz huszonhárom éves vagyok. Csak szűz voltam, nem pedig apáca!
(+16/18) Valahogy mindig is szerettem a kihívásokat, amilyen Dorothy is volt. Szerettem, hogy küzdenem kell, és soha nem azokat kerestem, akik szétdobják a lábukat, és várják a csodát. Megvallom, szeretem a női nemet, szeretem a szépségüket, a jellemüket, és a bájaikat, de olykor megrökönyödve nézem a tini bőrbe bújt prostikat, akik pillanatok alatt részegre isszák magukat, majd végül mindegy kivel, de szeretkezni akarnak. Dorothy különleges, és nem csak a megjelenését illetően, hanem azért is, amit tesz a mesteremmel. Lehet, hogy nem vallja be senkinek, de tudom, hogy egy olyan része éled újra, ami sokkal emberibb, hiszen a múltkor se taszított a falnak és használta rajtam az erejét, ahogy szokta, egyszerűen csak elküldött. Nem tudtam akkor még, hogy miért, de végül is értelmes ember vagyok, összerakom a képet. Nem gondolom, hogy Silver szerelmes lenne, sokkal inkább valahol hatással van rá Dorothy, és én örülök neki a legjobban, hogy sokkal nyugodtabb, és remélem ez így marad egy ideig, mert azért néha féltem a seggem. Bevallom, olykor nem tudok lakatot tenni a számra, és felbosszantom őt, visszaszólok ahelyett, hogy befognám, és felemelem a hangom, holott nem kellene. Mostanában viszont olyan, mintha egy emberibb oldalát is megmutatná, és ennek nagyon is örülök. Hiszen én nem tudtam ezt elérni a több mint hetven év alatt, Dorothy pedig alig három hónap alatt képes volt rá. Ezért tartom különlegesnek, mert aki képes meglágyítani az én kőszívű mesterem szívét, az csakis egyedülálló lehet. De nem fogom ezt felhozni, nem akarom elrontani az estét. - Nem nézem ki ezt belőled, mindazonáltal, ha tényleg ezt tetted, akkor sikerült. Beleestem a csapdádba, Hercegnő - billentem oldalra a fejem mosolyogva, ahogy elképzelem, hogy végig megjátszás volt részéről az elutasítás, az utálkozás, de nem hiszek neki. Tudom, hogy nem bírja a fejem valamiért, amit az alkohol most megszüntetett, tehát gyanítom, hogy azért gyűlöl, mert hatással vagyok rá, mert előhozok belőle egy olyan ént, melyet nem akar soha látni, de ez engem mulattat, sőt örülök, ha ilyen hatást érek el valakinél. Mint nála is. Mosolyogva bólogatok a szavaira, mint aki el is hiszi, holott csak rájátszok, és az alkohol miatt nem is vagyok hihető, de már régen túlléptük azt a határt, mikor érdekelnek a másik szavai. Beszélünk, mert húzzuk az időt, de mindketten ugyanazt akarjuk. - Engem te szórakoztatsz... - nevetek fel, ahogy közelebb lépve feledkezem meg minden viselkedési normáról, vagy íratlan szabályról, és megcsókolom őt. Érezni akarom az illatát, felfedezni a testének minden apró szegletét, és soha el nem felejteni. Olyat adni neki, amit nem felejt el, amire később vágyni fog, mert tudom, hogy akarja majd, ahogy én is. De mégis húzom az időt, miközben ajkam a nyakát fedezi fel, és jobbom a combján pihen, a cipzárral csak játszom. Végül ő siet, ő bújik ki a ruhából, amint a cipzárt lehúzom, én magamhoz húzom, és ajkába harapva engedem, hogy letolja rólam a felesleges felsőruhákat. Ahogy lejön a szekrényről, egy pillanatra felvont szemöldökkel hallgatom a kérdését, majd elmosolyodom. Minden bizonnyal nem tud a dolgaimról, ahogy senki más sem, de csak mély levegőt véve lépek közelebb, ahogy a kezem a derekára siklik, észre se veszem, ahogy kezem a hátát cirógatja. - Nincs semmi ilyesmire szükség. Tőlem nem leszel terhes, és makkegészséges vagyok, vagy nem így gondolod? - húzom magamhoz erősen, hogy érezze, amit én érzek jelen pillanatban. Nem kell tudnia, hogy egy gyerekkori, soha nem kezelt betegség miatt soha nem is lehet gyermekem, legalábbis így tudom. Természetesen nem biztos, hogy ez az igazság, de Dorothy el fogja hinni, amit mondok, hiszen hihető vagyok. szeretek irányítani, ahogy azt is szeretem, ha a nők képesek olykor felülkerekedni, ezért hagyom magam, ahogy az ágyra lök, ahogy fölém magasodik, miközben én a melltartójától szabadítom meg. Az után fordítok a helyzetünkön, és csókokkal hintem be ajkait, arcát, nyakát, és melleit. El akarom venni az eszét, hogy még véletlenül se utasítson el engem, hogy még véletlenül se gondolja meg magát menet közben.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Aug. 25, 2015 3:15 pm
Lukas & Dorothy
and remember this moment for the rest of our life
+16!
"Most rögtön higgadj le!" ~ utasítottam magamnak, és egy béna mosolyt öltöttem az arcomra. Erre vártam már mióta, s most végre tálcán kínálkozik a lehetőség, nem szúrhatom el ezt. Igaz izgultam, de még mennyire, de vajon ki nem? Szerintem nincs az az italmennyiség, amelytől sikerülne teljes mértékben ellazulnom. Ráadásul nem is így képzeltem el az első alkalmamat. Valamiért mindig is azt hittem, hogy majd egy kellemes, romantikus vacsora után a kedvesemmel hazamegyek, s míg én szürcsölöm a bort, addig beszórja rózsaszirmokkal az ágyat és az odavezető utat, illetve gyertyákkal bevilágítja a helyiséget. Tudom közhelyes, és csöpög belőle a nyál, de romantikus könyveken nőttem fel, ez az egyedüli mentségem. Ha nem lennék ennyire naiv, ha nem próbálnék ennyire görcsösen ragaszkodni egy fantázia világhoz, már rég rájöttem volna, hogy az ilyen csak könyvekben, filmekben létezik. Az előbb leírt dolgok nem voltak jelen a szobámban, ahogyan a szerelem sem, mert nem éreztem semmit se Lukas iránt. Javítom, csupán vonzódok hozzá, de mondjuk nagyon. És akartam ezt. Baromira. - Honnan veszed, hogy nem én használlak ki? Lehet, ez volt a tervem egész végig. Elutasítani téged, majd aztán leitatni - vigyorogtam kajánul, miközben a szekrénynek dőltem, és igyekeztem figyelmen kívül hagyni a megjegyzését. Mániákusan gyűjtögettem a plüss állatokat, nekem ez volt az egyik hóbortom. A takarítás mellett. - Szórakoznom? És veled mi lesz? - néztem rá kérdőn, s hirtelen belém fagyott a levegő, ahogy közelített felém. Hirtelen felgyorsultak az események, s a hasam már el is kezdett görcsölni az izgalomtól. "Nyugodj már le!" ~ parancsoltam magamban, majd meghúztam az italt. Kétszer, csak hogy újra elkezdjem érezni a hatását. Ihattam volna többet is, de jól akartam érezni magam, nem pedig kiütni. Nem fogom tönkretenni az esélyemet. Nem szabad tovább gondolkoznom, egyszerűen át kell adnom magamat az érzésnek. Lehunytam a szemeimet, s csókját viszonoztam. Mohón faltam ajkait, nem tudtam velük betelni. Élveztem minden egyes érintését, vágytam rá, még többet akartam. Kicsit megijedtem, mikor felemelt, de utána rögtön rátaláltam ismét a szájára, figyelmen kívül hagyva a földre eső tárgyakat. Pár tankönyv, meg tollak, semmi komolyabb tárgyat nem tartottam itt. Testem megfeszült, ahogy meleg ujjai a combomon vándoroltak. Tényleg meg fog történni. De mi lesz ezek után? Képesek leszünk a munkahelyünkön normálisan viselkedni? Elvégre felnőttek vagyunk, tehát ez nem befolyásol semmit sem. De már megint túl sokat gondolkodtam. Kibújtam a ruhám ujjából, miután lehúzta cipzárt, így felülről már csak a fekete melltartóm takart engem. Gyorsan megfosztottam őt a bőrdzsekijétől, majd aztán nagy nehezen a felsőjét is lerángattam róla. Mindkét ruhadarab a földön kötött ki. - Mondd.. - szakadtam el tőle egy pillanatra -, hogy van nálad óvszer, mert nem akarom abbahagyni. És nagyon remélem, hogy te sem - haraptam az ajkamra, s a földre értem. Így már a ruhám is lecsúszott rólam, majd egyszerűen kiléptem belőle. A lámpát, mely már nagyon bántotta a szememet lekapcsoltam, és az íróasztalomon, illetve a könyvespolcomon lévő gyertyákat meggyújtottam. Természetesen mágiával, hisz miért tanulok Dr. Silverstonnál? Azért, hogy ne alkalmazzam a tőle tanultakat? Egy elégedett vigyor jelent meg az arcomon, majd lelöktem Lukast az ágyra, a plüssállatok közé. Ajkain éreztem a tequila keserű ízét, mikor csókoltam őt. Direkt nem vetkőztettem tovább, mert most még le tudok állni, ha közli velem, hogy nincs nála semmi, de ha tovább mennénk, félek, hogy már nem tudnék megálljt parancsolni az érzelmeimnek.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Vas. Aug. 23, 2015 3:12 pm
Hamar átértünk az egyetem kollégiumába, de engem ez cseppet sem zavart. Amúgy is tudom az utat, egyszerűbb lett volna, ha a vállamra kapom, és úgy megyek vele, akkor nem mentünk volna olyan kacskaringósan. Így egy kicsit tovább tartott az út, de nem is nagyon érdekel. Szerintem mindketten tudjuk, mit akarunk, és az ital itt van a kezemben, melybe belekortyolok, ameddig Dorothy vezet engem a szobájáig. Legalábbis azt gondolja, mert a kulcs nem fordul, rossz helyre jött. - Lehet, hogy sokat ittál, Hercegnő - állapítom meg a diagnózist halál komolyan, miközben követem őt, majd megállok az ajtóban. Tudom, hogy miről szólt az alku, csak az ajtóig kísérhetem, és nem is lep meg, mikor kijelenti, hogy mennie kell. - Hát elég gonosz dolog lenne tőlem, ha kihasználnálak, de ha már megengedted... - lépek be az ajtón, amit bezár, én pedig körülnézek. Az egész szobát jól szemügyre veszem. Megakad a tekintetem a plüssökön, és leülök az ágyra, hogy a kezembe vegyek valami macit, vagy kutya? Sosem értettem a nők eme szenvedélyét, na mindegy is. - A terveim? Hát, arra gondoltam, hogy játszhatnánk valamit a plüsseiddel. Én leszek ezzel a maciszerű kutyaizével - emelem fel a kiválasztott darabot, majd egy laza mozdulattal a hátam mögé dobom. Nem gondoltam komolyan, és felnevetek, miközben felállok, hogy felé sétálhassak. Iszok egy kortyot a maradék italból, majd Dorothy felé nyújtom. - Ne légy ilyen feszült, ma szórakoznod kell, emlékszel? - mosolyodom el, miközben megfogom a kezét, és az üvegre teszem, hogy igyon belőle. Ha megtörtént, akkor elveszem tőle az üveget, és leteszem a szekrényre, amin támaszkodott, majd magam felé fordítom őt. Két kezem közé veszem arcát, majd gyengéd csókot lehelek ajka két sarkába, arcára, a haját elsöpörve a füle alá, végig a nyakán, miközben kezem a hátát járja be, Két kezem végül oldalán siklik végig, miközben csókját lopom sokadjára már. Kicsit lehajolok, ahogy a combját érintem, majd a térdhajlatánál elkapva ültetem fel a szekrényre, amin támaszkodott. Nem tudom, miket verek le onnan, de nem is érdekel. Az egész éjjel a miénk, nem sietek sehová. Gyengéden érintem a belső combját, ujjaim hegyével, egészen a fehérnemű vonaláig, elkerülve a legérzékenyebb pontot. Végül két kezemmel a ruhán keresztül eljutok a melléig, és futólag érintve azokat ölelem magamhoz, miközben a ruha cipzárját babrálom idegőrlően.
- Pssszt! - raktam az ujjamat a szám elé, ahogy benyitottam az épület ajtaján. - Halkan, nehogy meghalljanak - húztam be magam után Lukast, akinek a kezét az egész út alatt fogtam. Ha nem így tettem volna, egyszer-kétszer szépen a földre estem volna, szóval nagyon örültem, hogy úgy döntött hazakísér. De gondolom nem csak a jó szándék vezette őt, hanem volt valami hátsó szándéka is ezzel kapcsolatban. Nem, mintha nekem nem lenne.. Gyorsan szedtem a lábaimat, mintha sietnék valahova, s igen csak hamar jutottunk fel az ajtómhoz. A zárba dugtam a kulcsot, de nem fordult el, pedig erőlködtem. Bentről valami férfi hangot hallottam, és ekkor tudatosult bennem, hogy eltévesztettem a szobát. Egy emelettel feljebb voltam. - Francba, rossz szoba - nevettem el magam, majd ismét sietősen szeltem felfelé a lépcsőfokokat. Mielőtt a kulccsal szenvedtem volna egy sort, lecsekkoltam a számot, ami immár az enyém volt. Még szerencse, hogy nem volt szobatársam, gondolom nem igazán örülne annak, ha hajnalok hajnalán betévednék egy számára vadidegennel. Igaz, én sem ismertem Lukast annyira, de az jelen pillanatban nem számított. Úgyis közelebbről terveztem őt megismerni. Ráadásul még a mai nap folyamán. Ahogy elfordítottam a kulcsot, úgy kattant a zár, majd elengedve Lukas kezét, beléptem a szobámba. Fogalmam sincs, hogy milyen állapotban hagytam itt, de általában úgysem szokott nálam nagy rumli lenni. Rendmániás voltam, tehát mindig elpakoltam a ruháimat az ágyamról, és több hetes pizza maradványokat sem lehetett megtalálni az ágyam alatt. Lukas útját természetesen elálltam, az ajtófélfának dőlve. Nem adom olyan egykönnyen magam. - Szóóval Lukas, köszi mindenért, de most már mennem kell - néztem rá komolyan, de nem bírtam tovább fapofával bámulni őt, és végül is elkezdtem röhögni. - Na, gyere be - invitáltam be, s amint betette a lábát, úgy zártam be az ajtót. Körbenéztem a szobámban, és szerencsére rend volt. Minden a helyén volt, a plüssállataim is tökéletesen fel voltak sorakoztatva az ágyamon. Ööö.. azokat már igazán kidobhatnám. - Na és.. - nyeltem egy nagyot idegességemben. Ó ne, kellene még néhány korty abból a tequilából. -, mik a terveid velem? - néztem rá csábosan, vagyis szerintem csábos volt a pillantásom, de aztán lehet, hogy egy pedofilhoz hasonló mosolyt villantottam rá. Hogy oldjam a hangulatot, s ne tűnjek olyan furának, a mellettem lévő szekrényre könyököltem, de ügyetlenségemben levertem az egyik kacatot. Csak berúgtam az ágyam alá a tárgyat, és próbáltam a lehető leghiggadtabb énemet mutatni neki. Kevés sikerrel ugyebár.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Vas. Júl. 26, 2015 11:29 am
Dr. Silverston & Dorothy
there could've been a you and me
Én próbálkozok. Az összes erőmmel. Nem akarom feladni, nem akarom elfogadni azt a keserű tényt, hogy így érhet véget minden köztünk. Szeretném azt hinni, hogy a jövő rejteget számunkra egy boldog véget, de ahogy múlnak a percek, úgy alszik el bennem lassan a remény. Szavai túlságosan ridegek, és fáj hallani őket. Ki akarom zárni őt a fejemből, mert meg vagyok róla bizonyosodva, hogy ezek csak hazugságok. Annak kell lenniük nem?! - Nem akarlak elfelejteni, szóval ezt az őrült ötletet egyből vesd el - ráztam meg hevesen a fejemet, tiltakozva ellene. Nem féltem tőle, nem tartottam tőle, nem érzem magamat veszélyben, mikor mellette vagyok. Nekem őrá volt szükségem! Mi értelme lenne az életemnek, ha az előbb említett dolgokat elvenné tőlem? A mágia tesz engem különlegessé.. S szükségem van a tanításaira, hogy tovább tudjak fejlődni, mert magamtól nem tudnám elsajátítani, max a legalapvetőbb igéket. Az számomra pedig nem volt elég; többet akartam. A csókba próbáltam az összes érzelmemet beleadni. Nem volt túlságosan szenvedélyes, mert egyrészt még mindig élt bennem fájó szavai, másrészt féltem a visszautasítástól. Ez az egy esélyem volt, nem szúrhattam el. Most vagy soha. Szívem hevesen dobogott, ahogy apró termetemet hozzá préseltem. Be kellett látnom, hogy képtelen lennék nélküle élni.. Kedveltem őt.. Sőt, ez több volt a kedvelésnél, de azért mégsem mondhattam ki azt a szót. Még nem. Ahhoz még túl korai lenne. De érzem, hogy afelé közelítek. Ez nem pusztán rajongás volt, nem fogom magam hetek múlva meggondolni. Nekem ő kell. Senki más. Csupán pár másodpercig tartott a csókunk, melyet ő szakított meg. Elkeseredetten figyeltem fel rá, majd kezeimmel, melyekkel az előbb még az ő hajába túrtam, átöleltem magamat. Hátráltam pár lépést, és igyekeztem visszafojtani az érzelmeimet. Elutasított. Nem kellettem neki. Valószínűleg soha, és hagytam, hogy egy fantáziavilágban éljek ez idáig. Hátat fordított nekem, és először fel sem fogtam, hanem utólag jutott el a tudatomig a magázás. Miss Brown.. Visszatértünk a formaiságra, ezzel is gondolom jelezni szerette, hogy többé soha nem akar közel kerülni hozzám. Lezárta ezt az el nem kezdődött valamit, ami köztünk volt. Örültem, hogy nem nézett felém, mert én már egy roncs voltam. Szemeimet összepréseltem, és hagytam, hadd törjenek felszínre a könnyek. Az ajtócsukódásnál már nem fogtam vissza magam. A földre esve törtem ki hangos zokogásba, kiadva az elmúlt hetek... hónapok feszültségeit.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Szer. Júl. 22, 2015 10:29 am
Az illúziókeltés nagymestere vagyok. Játszom a szavakkal, és könnyedén tévesztek meg mindenki mást, kivéve Dorothy-t. Ő a kivétel, és egyre nehezebb eljátszanom, hogy megérintett. Minden egyes tettével egyre rosszabb, és elvesztettem a bájitalt. Már nem is akarom bevenni. Hanem már tudom is, hogy mit akarok. Megcsinálom még egyszer. Megpróbálom, újraalkotom a bájitalt, és Dorothy-é lesz. Legalábbis még nem döntöttem el, de egyre közelebb állok hozzá, úgy érzem, megteszem. Próbálom nem észrevenni, hogy bizonytalanná válik, hogy rosszul érzi magát. Minden apró jelet észre veszek, a kezének remegését, mely idegességre utal, azt, hogy közelebb áll ahhoz, hogy elhiggye minden szavam, mint ahhoz, hogy a saját igazát hajtogassa. Mintha szépen lassan meggyőzném az igazamról. Aztán megcáfol mindent. Minden tettét, minden egyes mozzanatot, amiről elhittem, hogy hisz nekem. - Egy csel volt. Eleinte nem tudtam, hogy kelleni fog, de végül rájöttem. Csel volt, elejétől a végéig. Abban bíztam, hogy végül mégsem akarod, hogy nem fogsz emiatt a semmiség miatt - biccentek a földön száradó foltra -, képes lennél eljátszani a bizalmamat - sóhajtok csalódottan, ahogy közelebb lépek. Hiszen elárult. Valahogy ez a legrosszabb az egészben. Mintha többé már nem tudnék hinni neki, mintha már nem érdekelne többé. Talán jobb is lenne, ha nem látnánk egymást többé. Jobb lenne, ha nem is ismerne. Ha elfelejtene. Ha többé nem kellene szópárbajba keverednünk. Talán minden más lenne. Elveszem az emlékeit, ez már biztos. Mindet elveszem. A csókot, a pincebeli élményt, azt, hogy majdnem meghaltam, hogy gyenge voltam. - Elvenném az emlékeidet. Rólam. Ha elfelejtesz mindent akkortól, hogy tanítani kezdtelek, ha elveszem az erődet, új esélyt kapsz. Nyugodt életed lehet, anélkül, hogy veszélyben lennél ettől a világtól. Tőlem - szavaim ridegek. Most először törődőek. Tudnia kell, hogy kész vagyok ezt megtenni. Hogy ne legyen itt, ebben a világban. - Engem ismerni felér egy halálos ítélet aláírásával. Ráadásul sosem lesz igazad velem kapcsolatban - meg akarom győzni, hogy jobb így neki. És természetesen nekem is. Nem térít el semmi attól, amit akarok. - Régebb óta élek a földön, mint hinnéd. Elkéstél azzal, hogy engem megválts, legalább másfél évszázadot - abban a tudatban mondom ezt, hogy már döntöttem a sorsa felett. Ha nem is magamat, de a fájó emlékeit elveszem, és elfedem előle. Mert ezt kell tennem. Ez a helyes. Úgy érzem, ezzel ő is jobbá válhat. Ha továbbra is azt hiszi, egyoldalúak az érzései. Ismét megcsókol, a falhoz nyom. Mintha fiatal lennék, érzem ismét azt a vágyat, melyet évtizedekkel ezelőtt fojtottam el magamban. Csupán alig egy másodpercre hagyom magam, amíg kezem elér a kezéig, hogy megfogjam azt, és finoman fejtsem le magamról. Megszakítom a csókot, anélkül, hogy átadnám magam neki, anélkül, hogy érzelmet vinnék a viszonzásba. Ajkaim most inkább hidegek voltak, mint én magam. Nem volt benne érzés, nem volt benne semmi, csupán keserűség. Ilyen utóírt hagyott magam után. - Nincs más lehetőség - hátrálok tőle, hogy kellő távolságba legyen. Ezzel csak megnehezíti az egészet. - Én már döntöttem. Elmondtam, amit akarok, nem másítom meg senki kedvéért, többé soha - rázom meg a fejem, és arcom vonásai megkeményednek. Szó nélkül fordítok hátat. Hogy érezze, mennyire komolyan gondolom a dolgot. - Miss Brown, holnap várom a boltban, hogy helyrehozza, amiket tönkretett. Két nap múlva nyitnom kell a boltot, és így nem fogadhatom a vásárlóimat - hagyják el a szavak ajkaimat, de nem nézek felé. Visszatérek a magázásra, kényelmesebb így. Személytelenebb. Nem közvetlen. Többé soha. A kilincs kattan, az ajtó nyílik, én pedig vissza sem nézve hagyom őt ott, úgy, ahogy van. Nem nézem az arcát, nem érdekel többé, nem engedhetem, hogy így legyen.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Szer. Júl. 22, 2015 9:21 am
Dr. Silverston & Dorothy
there could've been a you and me
Olyan nehéz kiigazodni rajta, hisz válaszai vagy ködösek, vagy kétértelműek. Arcáról sem lehet leolvasni az érzelmeit, nem hagyja, hogy kiüljenek rá, nem úgy mint én. Gyakorlatilag egy nyitott könyv voltam, csakis kellő odafigyeléssel tudom elrejteni az érzelmeimet, ezért nem lenne belőlem jó színésznő. Ellenben William mindig kimért és határozott, alig inog meg, de abban az esetben is csak pár röpke pillanatra, míg vissza nem nyeri a tekintélyes énjét. Ez az egyik tulajdonsága, ami meg fogott benne.. A kisugárzása. Már a két kezemen se tudom megszámolni, hogy ma hányszor hoztuk fel a bájitalt. Azért.. kíváncsi lettem volna, hogy ha nem játszott volna közre a bénaságom, akkor mi történt volna? Mármint, beveszem a bájitalt, elfelejtem őt és utána mi lesz? Fel nem tett kérdésemre egyből jött a válasz, szemeim pedig kikerekedtek az ijedségtől, míg hallgattam a tüneteket. - Szóval, ez egy csel volt.. Tudtad, hogy meg fogom szerezni a bájitalt - suttogtam magam elé bambulva, majd lassan elkezdtem tőle hátrálni. Nem akartam hinni a saját füleimnek, ezt egyszerűen képtelen voltam feldolgozni. Tekintetem a földön lévő kis tócsára esett, és már most áldom az eget, hogy nem vettem be. Dühös voltam rá, de nem csak rá, hanem legfőképp magamra is, mert hagytam magamat átveretni. Aljasan manipulált, és sikerrel járt. Az átkozott.. Kezeim elkezdtek idegességeben remegni, s pár másodpercre minden összefolyt körülöttem. Nagy nehezen jutottam a levegőhöz, de ez most teljesen más volt, mint amikor fojtogatott engem. Pánikrohamra jellemző tüneteket produkáltam.. Ritkán elő szokott velem fordulni, a legutóbbi eset olyan másfél évvel ezelőtt történhetett. Nem akartam összeomlani előtte, de egy világ borult össze bennem, ahogy kemény, kegyetlen szavai behatoltak a tudatomba. Csupán egy játékbábu voltam az őrült játékában. Semmit se jelentettem neki. Képtelen voltam ezt elfogadni, hogy egy olyan férfi, mint ő képes ilyen kegyetlenségekre. De igaza volt.. Félreismertem. Vagyis ezt próbálja bemesélni nekem, de vajon a szívem mélyén tényleg hinni akarok neki? - És mégis hogyan segítenél? Egy újabb bájitallal, vagy végre rászánnád magad, hogy megölj? Akkor legalább megszabadulnál tőlem, és egy újabb boszorkánnyal gyarapodna a magán zombi hadsereged - próbáltam hátrálni, de csak azért is elém sétált, szinte provokálva engem. Kölnijének kellemes illata az orromat csiklandozta, és sikerült megint elgyengítenie. De nem fogok sírni. Ha az előbbi vallomásánál tartottam magamat, akkor ezt most simán fog menni. El akartam küldeni, vagyis ezt súgta az agyam. Sőt üvöltötte, hogy éljek az ajánlattal, és zárjam ki őt mindörökre az életemből. Az lenne a legegyszerűbb. Magam mögött hagyni egyszer s mindenkorra. De a szívem.. ó a szívem máshogy vélekedett. Ő aztán képes őrült dolgokra is. - Más lehetőség nincs? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet, majd lábujjhegyekre állva megcsókoltam. Ha a szavaival nem tudom megérteni őt, hátha tettei elárulják őt, mint a múltkori alkalommal. Ha hagyja magát, akkor a közeli falhoz nyomom őt testemmel, s a hajába túrva még közelebb vonom őt magamhoz. Meg akartam mutatni neki, mit veszíthet el. De ha ezek után is görcsösen az erejéhez akar ragaszkodni, akkor hajrá. Abban az esetben feladom a reményt, és hagyom, hadd élje tovább az életét. Nélkülem.
Pár másodperc kellett hozzá, hogy eldöntsem, életben hagyom. Felesleges ennyi tetemet magam mögött hagyni, hiszen azzal csak felfrissítem a régiek emlékeit. Kutatni kezdenek. A módszerek ismerősek lesznek, az apró jelek, melyeket tudatosan hagyok. Melyek a védjegyeim, akárha egy sorozatgyilkos lennék, de annál azért több. Dorothy Brown élni fog, és magával vinni az emlékeit arról, ami akkor megtörtént, majd egy napon már csupán egy kósza foszlány marad, egy látomás, egy téves álomkép. Semmi több. Ezzel nyugtatom magam. Ezt nem árulhatom el neki, majd ráébred. Arra, hogy az, amit ő ebbe az egészbe belegondol, az egyoldalú, annak kell lennie. Meglátott egy apró darabot belőlem, egy szeletet, melyet téves eszmékkel magyarázok, melyekben őt állítom be figyelmetlennek, bolondnak, miközben neki van igaza. De ezt sosem ismerem be. Nem fogom engedni. Elzárom magam, mert a páncél mögött senki nem bánthat. Egy férfi nem érez, ha pedig igen, elrejti magában, abban rejlik az ereje. A nők pedig kifejezik, ezért olyan gyengék, ezért hullatott könnyeket Dorothy nem egyszer már előttem is. - Először be akartam venni, hogy próbát tegyek egy kósza régi emlékemmel - sóhajtok, miközben észreveszem az idősödő nőt a parkban. Azt hiszem a filozófia tanár. Engem választottak helyette az igazgató helyettesének, ennek ellenére nem orrol rám, pusztán napjában ötször az orrom alá dörgöli. Tulajdonképpen sosem értettem a mai embereket. Nekem több a tapasztalatom, ráadásul alkalmasabb vagyok a posztra, mint egy nő. Végül visszafordulok Dorothy felé, hiszen még mindig várja a választ. - Aztán rájöttem, hogy neked kellene beadnom, hogy elfelejtsd az emlékeid. Azt, amitől azt hiszed, több van bennem, mint amennyit mutatok - fordítom felé a tekintetem, majd visszanézek a kinti környékre, és még látom Mrs. Greek távolodó alakját. - Ha bevetted volna, rövid időn belül az Alzheimer-kór tüneteit produkálva esett volna ki minden emléked, amit életed folyamán szereztél. Azért jöttem ide, hogy végignézzem a folyamatot - mosolyodom el az ablaküveg felé -, mivel ez egy igen érdekes bájital. - Szavaim halkak. Ha nem tartom a szemkontaktust, akkor sokkal könnyebb beszélnem. Szavaim egy része hazugság, de el kell hinnie, hogy nem érzek iránta semmit. Ha elhiszi, talán elfelejti a rajongását irántam, talán akkor esély lehet arra, hogy tőlem tanuljon továbbra is. Ha nem, akkor viszont elválnak útjaink. Nem akarom ezt még jobban megnehezíteni. Tekintetem őt követi, ahogy utamat állja, és tudom, ha menni akarok, menni fogok. Nem akadályozhat meg benne. Csak kimegyek, és magam mögött hagyom. Kérdésére felkapom a fejem, és egy jellegzetes gúnyos félmosoly jelenik meg arcomon. - Mit is jelentettél akkor? - kérdezek vissza, hogy húzzam az időt, hogy átgondoljam a szavaimat, hogy a lehető leghitelesebben adjam vissza neki. - Játékot. Múló pillanatot. Tudni akartam, hogy ilyen külsővel képes vagyok-e még arra, amire fiatalon - a szavak hitelesen törnek utat, majd célozzák meg őt, és mire feleszmél, őt nézem. A tekintetét, hogy lássa, mennyire hiteles vagyok. Hogy amit igaznak vél, az valójában hazugság. Hogy gyűlölje az előtte álló vénembert. - Rendkívüli tehetséged van a jelek félreértelmezéséhez, de rossz emberismerő vagy. Mindenesetre engem félreismertél - állítom még mindig a saját igazam. Nem vagyok szent, sem kedves, sem más pozitív jelzővel ellátott személy. - Csupán egy vénember vagyok, aki az egyetemen tanít. Egy boszorkánymester, akinek egy a fontos, ez pedig az ereje. Semmi több. - Ma már több ezerszer ismételtem el ezeket a szavakat. Mintha maga lenne egy mantra, amit idővel el fog hinni. Idővel nem fogja azt várni, mikor leszek olyan kiszolgáltatott és sebezhető ismét. Mert többé nem leszek az. Ha rajtam múlik, akkor nem. Ha máson, akkor szembe fogok szállni mindegyikükkel. - Ha saját erődből képtelen vagy ezt elfogadni, a múltkori csókot, segítek rajta, de nekem erre nincs szükségem, hogy a könnyeidet lássam, vagy a hisztérikus időszakaidat elviseljem. Ha nem tudsz külső segítség nélkül többé nálam dolgozni, most dönts - sétálok hozzá egész közel. Túl könnyen megy most ez, gördülékenyen. az álcám mesteri, ahogy az szükséges. Hinnem kell, hogy elhiszi, hogy többé nem akar bennem olvasni. Hinnie kell, hogy tényleg nem vagyok több, mint egy hatalomra éhes boszorkánymester.
Miért ragaszkodott ennyire ahhoz, hogy csak a rosszat lássam meg benne, s semmi többet? Ez miért volt jó számára? Próbáltam megérteni William gondolkodásmenetét, de minél jobban agyaltam rajta, annál jobban kezdtem belebonyolódni ebbe a egészbe. Boldog lehetne.. Boldoggá tehetném, de ő mégsem akar adni nekünk egy esélyt. Akkor miért csókolt vissza? Miért hagyta, hogy a kelleténél is jobban elkezdjek reménykedni olyasvalamiben, ami soha nem fog beteljesedni? Nem.. Már most összezavarodtam, nem tudok látni az ő szemeivel, nem tudok az ő agyával gondolkodni. Teljesen mások voltunk, de legeslegmélyén ugyanarra vágytunk; egymásra. Bízott bennem.. Micsoda? Végre kimondta azt, amire egész idáig vártam, igaz múlt időben. Mert sikerült eljátszanom a bizalmát, de ez nem egyoldalú volt, hisz ugyanezt a fajta csalódást éreztem alig pár órával ezelőtt. - Ezt még te mondod nekem? - fakadtam ki, s hangom valamennyivel magasabban csengett a kelleténél. - Te akartál engem elfelejteni, el sem tudod képzelni, hogy mennyire fájt az nekem. Mert igen, én - mutattam magamra -, képes vagyok érezni és nyíltan ki is mondom - végre a sarkamra álltam, és határozottan beszéltem hozzá. Hangom egyszer sem remegett bele a mondatomba, ahogy a gyűrűmet sem kezdtem el idegességemben birizgálni. Nem is ismertem magamra, de nagyon tetszett ez a másik Dorothy. Ma tele voltam meglepetésekkel, kezdve az újdonsült erőmmel. Még mindig beleborzongok, ahogy felidézem magamba azt a felemelő érzést, ami akkor kerített hatalmába. Egy teljesen más világ tárult elém, de utólag belegondolva nem lehetett tiszta mágia, vagy mi..hisz bántalmaztam William-et. Nem használtam jóra az erőmet. Szavai kegyetlenek voltak, nem is mertem ránézni. Nehezen vettem a levegőt, attól féltem, hogy bármelyik percben el fogom magam sírni. Gyenge voltam, ha róla volt szó. Sokkal gyengébbé tett.. - Mond mit jelentek számodra? - fontam össze a karomat, védekezésképp, majd elkezdtem felé sétálni. - Megcsókoltál, aztán eltaszítottál magadtól. El akartál felejteni egy bájital segítségével, tehát csak nem voltam közönséges, nem? Kérlek, javíts ki, ha tévedek - álltam el az útját, mert válasz nélkül nem fogom sehová sem engedni. Ha most nem, akkor soha nem fogom megtudni mit is érez irántam, s nem hiszem, hogy ezek után olyan gyakran fogunk találkozni az egyetemen kívül.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Júl. 21, 2015 11:33 am
Mély levegőt veszek, ahogy hátat fordítok neki. Nem érdekelnek a kifogások, nem érdekel semmi többé. Csak hagyjon egyedül. Legalább addig, ameddig végre nem fixálom le az erőmet, amikor végre már nem függök tőle, hanem én irányítok. Sőt utána már ne is keressen. Nem akarom látni, vagy hallani, sosem lesz fontosabb az erőmnél. Ennyi. Itt a vége annak, amit ő remél. Túl sokat lát belém, túlságosan mélyen él benne az elképzelés arról, hogy én milyen is vagyok, de közben közel sem így van. - Jobban tennéd, ha félnél, ha végre feladnád, hogy bármi jó is van bennem! - nem fordulok felé. Hangom rideg és hűvös. Azt akarom, hogy végre csupán arra koncentráljon, ami tényleg fontos, és nem felesleges dolgokra, mint az érzések. - Tudod mit? Felejtsd el, hogy megpróbálj megváltani, azzal elkéstél - kezdek most én beszélni. Úgy érzem végre ideje tiszta vizet önteni abba a bizonyos pohárba, é most meg is fogom tenni. Elengedem a kilincset és hátrébb lépek tőle. - Most elmondok neked valamit. Soha senki nem merte megkockáztatni, hogy ellenem szegül, a szavam ellen, te viszont megtetted. Megtámadtál - tárom szét a karom, majd az ablakhoz sétálok -, és ha ezt meg mered tenni tanoncként, meg fogod tenni, ha esetleg úgy döntenék, hogy engedem, a továbbiakban mellettem legyél - azt mondom, amit gondolok. Őszintén és ridegen. El akarom kerülni a szemkontaktust, így a kollégium kertjét nézem, a hatalmas tölgyfákat, az üres padokat. Mintha minden kihalt volna, ahogy jön a nyár. - Ezzel eljátszottad a bizalmamat. Hittem, hogy lehetsz olyan jó, mint Lucas, de ő soha nem tette volna meg azt, amit ma te, pedig őt is próbára tettem - tovább beszélek. Igen, valahol csalódtam benne, eljátszotta a bizalmamat, ezzel bebizonyosodott, hogy bíztam benne. Megrendültem. Mintha elárult volna, és ezt nem tűröm el senkitől. Talán tényleg itt kellene hagynom, felgyújtanom mindent magam körül, és elfelejtenem. Nem vagyok az az ember, aki csak úgy osztogatja a bizalmát, eddig egyedül Lucas érdemelte ki. Senki más sem előtte, de még utána sem. Talán ő lehetett volna a másik, de ez megváltozott. - Életben hagylak - fordulok felé, és talán először veszem fel a szemkontaktust -, de nem azért, mert nem tudlak megölni, hanem azért, hogy viseld a súlyát a tetteidnek, hogy érezd a bűntudatot, mert elvesztetted a bizalmam - nagyot sóhajtok. Ez a döntésem. Ezt érdemli, úgy érzem nem kaptam meg a kellő tiszteletet, amit én többé-kevésbé megadtam neki. Felidegesítettem, de neki uralkodnia kellett volna magán. Nem érzem hibásnak magam. Soha nem is éreztem. - Talán a tanításodat is abba kellene hagynom, hiszen nem igazán tudunk közös nevezőre jutni - mondom ki a végső szavakat. Talán így lenne a legjobb. Sőt, így életben maradna, és én is fókuszálhatnék az erőre. Az erőre, mely mindig fontosabb lesz mindennél, mely miatt hajlamos vagyok az önzőségre, és a kegyetlenségre. Mely miatt átgázolok mindenen, és mindenkin. Még Dorothy-n is.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Júl. 21, 2015 10:52 am
Dr. Silverston & Dorothy
there could've been a you and me
A hajam az arcomhoz tapadt, és a levegővétel is nehézkessé vált mostanra már. Majd' megsültem a nagy melegben, amit a tűz okozott. Térdeimet magamhoz öleltem, és így próbáltam a lehető legkisebbé összekuporodni, megóvva magamat az esetleges égési sérülésektől. A meleg ellenére, libabőrössé vált a bőröm, amint meghallottam hangját, mellyel kigúnyolt engem. A hideg is kirázott tőle, és jól tudtam, hogy ez volt a célja. Meg akart félemlíteni, azt akarja elérni, hogy féljek, hogy rettegjek tőle, de ez nem fog bekövetkezni. Ő nem ilyen. Az idők elteltével vált ilyenné, mert túl sok sérelem érte őt az életben. Bezárkózott, egy magas és erős falat épített maga köré, melyet le kell döntenem. Letagadhatja az érzelmeit, menekülhet tőlük, de hosszú távon ez nem fog működni. Ő is ember, mint mindenkinek, neki is szüksége van az érzelmekre. - Elnézést, Dr. Silverston - feleltem bűnbánóan, lesütve a pillantásomat, miután rám förmedt. Ez milyen furán hangzott, a történtek után.. Nem. William marad, és kész, hisz ez a neve, nem? Az engem bekerítő tüzet vizsgáltam, tekintetemmel egy kiút után próbáltam kutatni, melyet nem leltem. Sokkal erősebb nálam, ő nem fog olyan hibákat véteni, mint én a boltjában, amikor is egy pillanatra hagytam, hogy elkalandozzanak a gondolataim. Az érzelmek ott tényleg elgyengítettek engem, de számomra az erőm nem fontosabb nála. Képes lennék lemondani róla, ha William-ről van szó. És ez a múltkori eset is bizonyítja, amikor is kockára tettem mindent és átadtam neki az erőmből. Ilyen rövid idő alatt sikerült beférkőznie a szívembe, és az egyik legfontosabb emberré vált az életemben. Kár, hogy fordítva nem mondható el ugyanez. Eltűnt a tűz, s körbepillantottam a szobámban, de semmi sem szenvedett kárt. Ó de. Egyedül az asztali lámpám, és azt is magamnak köszönhettem. Beletúrtam hajamba, megigazítva a szálakat és felkeltem az ágyról. Ahogy közelítettem felé, úgy rúgtam véletlenül a földön lévő üvegbe, ami hangosan koppant a szemben lévő falnak. - Ne menj el - kérleltem, mikor megfogta a kilincset, indulásra készen. Amikor már elég közel kerültem hozzá, lassítottam lépteimen. Még mindig dúltak benne az indulatok, egyetlen egy rossz mozdulat, vagy mondat és én holtan végzem. De most is végezhetett volna az életemmel, a takarítás csupán egy ürügy volt. - Sajnálom... - nyeltem egy nagyot és hajtott a késztetés, hogy a kilincsen lévő kezére helyezzem a sajátomat, de nem tettem meg. Ha más körülmények közt lettünk volna, akkor bizonyára vettem volna a bátorságot, de így nem. - Nem félek tőled, nem tudsz magadtól elkergetni. Ez... - mutattam vissza az ágyamra, visszautalva az ezelőtti történtekre -, nem ijesztett meg. Te nem ijesztesz meg - hangsúlyoztam ki a te szót. Az oldalán álltam, de arckifejezését nem láttam az ócska világítás miatt. - És jól tudom, hogy nem fogsz megölni, van egy olyan sejtésem, hogy ezzel már te magad is tisztában vagy. Mert valahol ott mélyen, nagyon mélyen nem akarsz engem elveszteni - ha már tettekre nem voltam képes, akkor szóra nyitottam azt a hatalmas számat és hagytam hadd dőljenek belőlem a szavak.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Júl. 21, 2015 10:19 am
Átengedem magam az erőmnek. Nem engedek az érzésnek, mely bennem volt, melyet ő váltott ki, hiszen amíg elnyomom, addig nem érhet baj. addig tudom magam kontrollálni, és nem kell törnöm a fejem, hogy miért érzem azt, amit érzek, hogy miért nem tudom kiverni a fejemből. A harag elhomályosítja az elmét, és ez most bebizonyosodott. Újra, és újra megtörténik, és én hagyom magam. Még csak nem is akarom elfojtani, mert akkor nem lehetnék az, aki akarok. Menekülök az ember elől, aki anyám mellett voltam, aki Melissa mellett voltam, és most is üldöz eme énem. Nem fogok elgyengülni többé. Az erő hatalom, az érzelem gyengeség. Ez az igazság. Az erő fontossága anyámtól ered. Számára csak akkor voltam értékes, hogyha olyan igéket hajtottam végre, amik erőt igényelnek, ami egyenes út a naggyá váláshoz. Természetesen sosem éreztem fontosnak magam vele, csak miután elhagytam. Az után, miután tombolásom véget ért, már nem kutattam őt, nem érdekelt, mit tervez, vagy egyáltalán a közelemben akar-e lenni. - „Kérlek hagyd abba” - figurázom ki elvékonyítva a hangom eme három szó kimondásához. - Te sem hagytad abba, miért tenném én? A különbség csupán annyi, hogy én nem kértem, és nem várom el ugyanezt - mordulok fel ridegen, de még mindig nem nézek rá. Ha megtörténik, sosem viszem végbe, amit akarok. Be kell látnom magamnak, hogy vagy egy lény, egy nő, akit nem tudok megölni, ha tartom a szemkontaktust, pedig mindig élvezettel figyelem, ahogy az áldozatom tekintete üvegessé válik, ahogy elhagyja őt az élet. - Nem hiszem, hogy engedélyt adtam a keresztnevemen való szólításra - vetem oda félvállról ridegen. Gyűlölöm, ha a keresztnevemen szólítanak, talán mert anyámra emlékeztet. A nőre, aki folyton megvető gyűlölettel ejtette ki ajkai között eme hétbetűs nevet. Sosem úgy, ahogy azt egy gyermek megérdemli, és csak hányingerrel reagálok eme megszólításra. Nem tudom elengedni a fülem mellett, mégis megőriztem a régimódi vezetéknevet, melyet anyám aggatott rám egykoron. Sosem gondoltam rá, hogy megváltoztatom, hiszen ha testet váltok, uralom az adott alany nevét. És még soha nem szólított senki a keresztnevemen Melissán kívül. Az ő szájából elviseltem, sőt talán meg is szerettem, de az rég elmúlt, mikor a csecsemő elvette tőlem őt. - Te csak ne analizálj engem! - dörren fel hangom most először hangosabban, ijesztőn, és még a lángnyelvek is fellobbannak egy pillanatra. Nem szeretem, mikor tévesen azt hiszik, hogy valamit tudnak rólam, holott nem. Semmit nem tud rólam, és nem is fog. - Nem hiszem, hogy bánni fogom, sőt talán még örülni is fogok annak, hogy végre nem analizálsz, és nem akarsz tévesen többet bennem látni, mint amennyi valójában ott van - mondom ki a szavakat, de nem nézek rá. Nem érdekel, hogy emlékszik, semmit nem akarok jobban, csak azt, hogy ne próbáljon ismét az elmémbe férkőzni. Nem kellett volna idejönnöm... - De tudod mit? - sóhajtok, mert tudom, hogy ezt még meg fogom bánni. - Rendet fogsz rakni a boltomban, a károkat pedig saját költségen fizeted, ami annyit tesz, hogy van még egy rövid időd, míg eldöntöm, hogyan is vegyem az életed - állok elő ezzel a lehetetlen dologgal. Önző vagyok? Határozottan. De ez, engem cseppet sem érdekel, ameddig képes vagyok elkerülni őt, a pillantását, és a közelségét. Leengedem a tűzkört, és ezzel meghagyom az életét egyelőre. Nem fogom megölni, legalábbis most nem, és tudom, hogy meg fogom ezt bánni, de inkább elmegyek. Itt hagyom őt. Megfordulok, háttal állok neki. Képtelen vagyok megtenni, ezért inkább elmegyek, ameddig még lehet. Vagyis tenném, ha nem hezitálnék. A kilincs hűs felületére fonódnak ujjaim, úgy tervezem, köszönés nélkül távozom.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Júl. 21, 2015 9:32 am
Dr. Silverston & Dorothy
there could've been a you and me
Féltem.. rettegtem.. Érzem, hogy lassacskán itt a vég. Ha még pár másodpercig szorongatja a láthatatlan erővel a nyakamat, akkor biztosan itt fogok elpusztulni. Dorothy Brown nyomorult élete kerek huszonhárom évig tartott. És vajon mit ért el annyi idő alatt? Semmit. Szerintem, anyám egy ártatlan könnycseppet sem hullajtana temetésemen, annyira megromlott a köztünk lévő kapcsolat. Egyedül apámnak és Harpernek hiányoznék.. Ha jobban belegondolok elég siralmas az életem, megrekedtem és nem haladok sehová sem. De most már nem tudok változtatni rajta, mert már nincs visszaút. Lehet, hogy hetekig téma lesz a halálom az egyetemen, de ahogy telnek a hónapok úgy vész majd feledésbe a nevem. Sőt.. azt is el fogják felejteni, hogy valaha léteztem. Enyhített a szorításon, így szerencsére oxigénhez tudtam jutni. Tüdőm egyből megtelt vele, miután kiköhögtem magam. Szemem sarkából kicsordult egy könny, és miután elég erőt összegyűjtöttem szóra nyitottam a számat. - Kérlek, hagyd abba - emeltem fel a kezemet, megadva magamat. Nem bírtam már tovább, belefáradtam. Nem is tudom, hogy jelen esetben minek örülnék jobban. Ha megöl, vagy ha így kell leélnem az életem hátralévő részét. Állandó félelemben. Basszus.. be kellett volna vennem azt az átkozott bájitalt, míg lehetőségem volt rá. Mondjuk, abban az esetben hátrébb lennék, hisz most birtokában voltam az emlékeimnek. Nem értenék semmit sem a történtekből, ha kiittam volna az üvegcse tartalmát. A fojtogató érzés elmúlt, de még mindig sajgott a torkom. Kegyetlenül. Fel akartam kelni a helyemről, de az ágyam egy tűzkör közepébe került. Ijedten a háttámláig visszakúsztam, nehogy megégesse bőrömet a forró lángnyelv. Nem értettem miért magázott engem, hisz eddig tegező viszonyt folytattunk a másikkal. Várjunk.. az üveg üres, tehát azt hiheti, hogy megittam.. - Nem! - üvöltöttem fel és próbáltam a magas lángnyelvek mögül felvenni a szemkontaktust. - William, nem vettem be a bájitalt. Emlékszek, mindenre - direkt tegeztem le őt, mert felesleges visszatérni a magázásra. Nem figyelt rám, de én akkor sem adtam fel a küzdelmet. Muszáj volt beszélnem, hatnom az érzelmeire, mert akkor talán...talán meg tudom úszni ezt a mai napot. Élve. De ahhoz beszélnem kellett, és elő kellett csalogatnom azt a férfit, akit pár nappal ezelőtt megismertem. Mert jól tudom, hogy ott lakozott benne, mélyen, eltemetve. Jelenleg sokkal nehezebb helyzetben voltam, mert amit műveltem, nemcsak vele hanem a boltjával is, egyszerűen elfogadhatatlan. Részben megbántam a tetteimet, azért nem teljesen, mert abban az esetben, ha én nem avatkozok közbe, megitta volna a bájitalt. És elfelejtett volna engem. Azt pedig a legkevésbé sem akarnám. - Ez nem te vagy. Csak az indulataid irányítanak, kérlek ne tegyél semmi olyat, amit később megbánnál - próbáltam nyugodt maradni, de hangom akaratlanul is beleremegett mondatom alatt. Blézeremet levettem magamról, mert iszonyatosan melegem volt. Arrébb is kellett kúsznom, mert egy lángnyelv a közelembe csapott. Kérlek, kérlek vond vissza ezt az egészet.. De azért volt egy sanda gyanúm, hogy még közel sem ért véget a mai nap. A fojtogatás, és a tűz.. ez csak a bemelegítés és a nagyja még hátramaradt.
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája Kedd Júl. 21, 2015 7:18 am
Egész úton, míg ide tartottam, azon gondolkodtam, miféle fájdalmakat éljen át, míg végül megfosztom őt attól, amit a legbecsesebb kincsének tart; az életétől. Tönkretette a boltom, és rám támadott. Nem győzhetett le, tulajdonképpen nem ezen van a hangsúly. Hanem azon, ha tőlem akar tanulni, nem teheti ezt meg, ha azt akarja, hogy átadjam a tudásom egy részét, nem használhatja ki így azt, hogy egy pillanatra megzavarodtam. Mert ez történt. Hirtelen elvesztettem a létezésem lényegét, és majdnem elvette tőlem mindazt, amiben eddig hittem. Nem engedhetek közel magamhoz senkit, és a folyton bennem lobogó düh elhomályosít mindent. Ezért esélyt sem adok neki arra, hogy felszólaljon, erőm ismét megérzi, ahogy elveszem tőle a levegőt, ahogy a kezemben tartom az apró és törékeny életét. Oly fontos ez, s mégis oly könnyen elvehető. Játszhatok mások életével, és eldönthetem, hogy elveszem-e, vagy sem. Dönthetek, s mintha már egy isten lennék ezekben a pillanatokban, mikor rajtam múlik, él-e, vagy meghal. Oly könnyedén hagyhatnám itt megkínzott tetemét egyfajta figyelmeztetésnek, hogy velem senki sem szórakozhat, hogy az emberek féljenek az ismeretlen támadótól. Oly könnyedén lehetnék ismét én a gyanús közellenség. A természetfeletti egy része tudná, hogy én tettem, és félve suttognák a nevem. A másik része nyomokat keresne a nyomtalan testen. Ahogy a rendőrség is értetlenül állna az eset felett. Észre sem veszem, hogy a lámpát felém dobja, meg sem erőltetem magam, hogy esetleg elálljak az útjából. Lábaim egy pontba cövekeltek, amint közelebb lépek, hogy az ajtó bezárulhasson a hátam mögött. Szabad kezem megemelem, magam előtt, hogy a balomat leengedve lassan juttassam kevés levegőhöz. Pont annyihoz, hogy beszélni tudjon. - Eddig tartott az az erő? Hogy hatalmasabb vagy nálam, hogy büntetlenül tönkretehetsz mindent a boltomban? - megfeledkezem magamról. A haragom elhomályosítja elmém, és csak arra tudok gondolni, hogy meg kell ölnöm. Mintha egy mantra lenne. Ha nem is tudott sokat, ha bevette azt a bájitalt, most már többet tud. Ha nem hal meg, ki is adhat. Nem akarom többet tanítani, ha ezt kapom cserébe, ha átver, kijátszik, és nekem támad. Az ilyen tanulók halálra vannak ítélve, az ilyen embereknek meg sem kellene születniük. Ha Lucas ezt tette volna egykor, akkor minden bizonnyal nem élne, de ő egyszer sem tette. Még akkor is győzködnöm és hergelnem kellett, mikor a támadásokat tanítottam ki neki, hogy meg tudja védeni magát. Ő az egyetlen olyan tanítványom, aki elviselte, sőt akarta így az egész életét. Nem vártam el, hogy mellettem legyen, de talán megérintene a halála. Visszatérve Miss Brownra, még mindig érzi a fojtogató érzést, de már kevésbé. Már kap levegőt, de mégis nehézkes. Jobbommal köré égetek egy kört, a lángnyelvek látszólag nem táplálkoznak semmiből, csak ott vannak körülötte, s a torkát szorító érzés is elmúlik, csak fájó nyoma marad, mint egy kéz, ami tényleg ott volt. - Tudja mit? Először kiélvezem, ahogy retteg, vajon mit is ártott nekem, miért teszem ezt, és csak utána ölöm meg - vázolom fel a terveimet a szobában járkálva. Rá sem nézek. Nem akarom, hogy a hatása alá kerüljek, nem akarok a közelében lenni. Ezért tartom a távolságot, ezért kellett a tűzkör, melyet nem hagyhat el. Ahogy terveim szerint ezt a szobát sem. Legalábbis amíg a haragom él. Amíg a haragom nem hagy nyugodni...
Küszködtem a könnyeimmel, de végül is feladtam az ellenük folytatott harcot. Az első cseppek utat törtek maguknak és alig pár másodpercre rá már az elhomályosodott üres üvegcsét figyeltem. Mi lesz velem ezek után..? Ez volt az egyedüli lehetőségem, de ügyetlenségem miatt ezt is elszúrtam, mint mindent az életben. Miért kellett pont a tanárom iránt komolyabb érzelmeket táplálnom? Miért pont Ő volt az, aki elkezdte megdobogtatni halottnak vélt szívemet? Hisz annyi fiú volt a kampuszon, annyi közül tudhattam volna választani, de ők mégsem értek fel hozzá. Úgy látszik az efféle érzéseknek nem lehet parancsolni, ez egyszerűen.. megtörténik és nem lehet felvenni ellene a küzdelmet bármennyire is próbálkozunk. Hiszek a nagybetűs Sorsban, és úgy gondolom, hogy az ő keze avatkozott be. Talán egy utolsó esélyt mégis adnom kéne magunknak.. Aztán ki tudja, talán sikerülni fog, még az is benne van a pakliban. De ha elutasít, akkor ígérem, többé már nem fogom keresni a társaságát, addig is próbálkoznom kell. Igen.. küzdeni fogok William-ért. Mosolyogva letöröltem az arcomról a könnyeket, és épp készültem volna felkelni, mikor berontott valaki a szobámba. Ijedten néztem fel az illetőre, a szoba másik sarkában lévő lámpa alig világította meg, ennek ellenére felismertem őt. Egy reménnyel teli mosolyra akartam volna húzni számat, de nem volt rá időm. Valami elkezdett fojtogatni, és egyből odakaptam a kezemmel, a földre ejtve az üres üveget. A nyakamat fogtam, próbáltam kapkodni a levegőért, de olyan érzés kapott el, mintha valaki belülről szorongatná a légcsövemet. Szemeimet összepréseltem a leírhatatlan fájdalomtól és az ágyamra dőltem, összekuporodva. Ujjaim még mindig birtoklóan fonódtak a nyakam köré, remélve, hogy pillanatokon belül meg fog szűnni ez a pokoli érzés. De nem így történt. - Wi.. - köhögtem hangosan, de nem bírtam kimondani a nevét. Túl sok erő kellett ahhoz, amellyel én már nem rendelkeztem. Kezdett elfogyni a tüdőmből a levegő, és kezemmel az éjjeliszekrényemen kezdtem el tapogatózni. Sikerült megfognom az olvasólámpámat, amelyet felé próbáltam hajítani, de legyengült állapotom miatt eléggé mellé találtam. Méterekre esett le a földre a lámpám, amit annyira szerettem. - Nem... - nyögtem hangosan és körmeim a párnámba mélyedtek. Nem kapok levegőt.. Nem tudom elmondani neki, hogy nem sikerült bevennem a bájitalt. Emlékszek. Mindenre. A kezemet az irányába suhintottam, abban reménykedve, hogy az erő, melyet nem is olyan rég tapasztaltam meg, ismét a segítségemre fog lelni. De semmi sem történt. Ugyanúgy éreztem tovább azt a fojtogató érzést, amivel ha hamarosan nem fog leállni, akkor abban az esetben... meghalok.
Éles fájdalom hasít halántékomba. Heves, hasító érzés, mely felébreszt, és hirtelen ülök fel. Túl hirtelen. Beleszédülök a váltásba, és a sajgó halántékomhoz nyúlok. Ragacsos folyadékba érnek ujjbegyeim, és rájövök; az én vérem. Minden bizonnyal ez okozta az eszméletvesztésemet. Egy éles tárgy ütődött neki. Emlékeim nehezen térnek vissza, miközben a pultba kapaszkodva próbálok felállni. Körülnézek a boltomban. A vitrinek üvegei betörve, a tárgyaim mind a földön. Harag lángja lobban, hogy emésszen, és teljesen magába nyelhessen. Arcom dühös fintorba torzul, ahogy az emlékképek visszatérnek, mintha gúnyolódnának. A belső zsebemhez nyúlok, és beigazolódik minden. Azért az üvegért harcolt, amit rejt sokat ér. Túl sokat. Már tudom, hogy miféle nő is ő. Csupán a hatalom kell neki, hogy többet tudhasson, hogy két lábon járó lelkiismeretet játsszon, mert úgy érzi, erre van szükségem. De nem, ez nekem így sok, csak azt gondoltam, hogy érzek, de ráébredtem, ez mind tévedés. Tévedés, hamis álomkép. Látomás, melyet ő idézett meg. Hat rám, de nem úgy, ahogy elképzelte. Percekig csak a pusztítást nézem, mintha kitépett volna egy darabot. Mind kacatnak tűnnek, de számomra a történelem egy-egy apró darabkáját látom benne. Hátat fordítok a rendetlenségnek, hogy a raktárba mehessek. Egy térkép után kutatok, fekete homok után, és gyertya. Ezek kellenek. Időközben letörlöm a rászáradt vért a halántékomról, majd először visszamegyek az üzlethelyiségbe. Igével keresek, tudom, hogy itt lesz valahol. Halkan mormolom az igét, és erősen koncentrálok, melynek semmi eredménye. Nem létezik. Lepillantok a zakómra, és végül megpillantok egy hosszú hajszálat, melyet két ujjam közé veszem, és végre a keresésre fókuszálhatok. Nem engedem el a hajszálat, miközben bal kezemmel körbeszórom a térképet a fekete homokkal. Hamar megtalálom, ebben biztos vagyok. Csak kis időbe telt, míg a homok elindul, egy bizonyos helyre. Az egyetem kollégiuma. Ott lesz, én pedig elindulok. Szerencsémre senki nem tart vissza, így hátul hagyom el a helyet, miután bezártam a bejáratot. Kocsiba szállok, ingatag az erőm, és a tőr is ott van. A vékony, régi, fekete mágiával átitatott tárgy, mely eddig is jó szolgálatot tett. Végezni akarok vele. Hamar érek oda, megszokott útvonalon megyek, és mégsem rohanok. Nem nyomom tövig a gázpedált, ha megitta, akkor nem kell rohannom. Ráadásul ő nem tudja, mit okoz a bájital, ha illetéktelen kezekbe kerül. Ő nem tudja, hogy idővel az egész élete kiesik; menthetetlenül. Ugyanilyen kimérten sétálok fel a szobába, érzem őt, az erejét. Körül veszi a nem is olyan rég használt fekete mágia. Az ajtó előtt megállok, mintha húznám az időt. Mintha azt akarnám, hogy megigya. Nem tudom, miért érzem ezt, hiszen a haragom elhomályosít minden mást. Lopott tőlem, és ezek után nem tudom, hogy is tudnék már ugyanúgy ránézni. Csalódtam, és mélyen érintett, de ez nem látszik, mikor az ajtó hatalmas robajjal vágódik ki, s rideg arcommal találhatja szemben magát. A kezében az üvegcse, üresen, én pedig gúnyosan vigyorodom el pár másodpercre. - Megkönnyítette a dolgom, Miss Brown - térek vissza a tegezésre, hiszen ha már úgy sem emlékszik rám, legalább ez a forma maradjon. Ráadásul sokkal kényelmesebb számomra ez, mint a tegeződés. Az túl személyes. - Ígérem, gyors leszek - jelenik meg ismét egy gúnyos mosoly ajkaimon -, ha végeztem, már nem fog szenvedni - közlöm vele, miközben megemelkedik a kezem, és ő ugyanazt érzi, amit én alig egy órával ezelőtt. Fuldoklást, mintha egy láthatatlan kéz akarná elroppantani a nyelőcsövét végtelenségbe nyúló lassúsággal. Mintha ezzel akarnám örökre elvágni a kettőnk közti láthatatlan, ugyanakkor túlságosan is zavaró köteléket; örökre.
Siettem, sőt rohantam.. Ha jobban átgondoltam volna az egészet, talán nem a szobámat választom helyszínül, hisz ez az első hely, ahol keresni fog engem. De egy erős boszorkányról volt szó, legyek bárhol, úgyis megtalálna. Csupán elég hozzá egy egyszerű varázslat, ami nem igényelt nehezen beszerezhető kellékeket. Én még nem próbálkoztam a helymeghatározó bűbájjal, de az a következő a listán, amit el szeretnék sajátítani. Ki tudja, hogy mikor lesz szükségem rá.. Ahogy egyre közeledtem a kollégiumhoz, úgy vált szívverésem egyre hevesebbé. Majd' elájultam, úgy elkezdett görcsölni a hasam. Még sose izgultam ennyire. Fogalmam sem volt, hogy hatni fog-e vagy sem, illetve a következményeivel sem voltam tisztában. Mi van, ha valamit elrontottak a bájital elkészítésekor? Féltem, de nem tudom tovább folytatni az életemet, úgy hogy nap mint nap látom William-et. Gyáva vagyok. Ezért is menekülök a végső lehetőségemhez; a mágiához. Viszonylag gyorsan értem fel a szobámba, és ahogy beléptem megtorpantam mikor a vörös rózsa látványa tárult elém. Nem hervadt el, tehát minden rendben volt William-mel. Miután kiittam az üvegcse tartalmát, azt fogom hinni, hogy ez csupán egy közönséges rózsa, semmi több.. A párnákat úgy helyeztem el az ágyon, hogy kényelmesen tudjak hátra dőlni. Kivételesen a cipőm levételével sem bajlódtam most, majd később kitakarítok. Most nem húzhatom az időt, hisz bármelyik pillanatban beronthat William. De miért is tenné ezt? Szerintem mindvégig az volt a célja, hogy felbőszítsen engem, s önnön vegyem be a bájitalt. Múltkor még elutasítottam, de most már én vettem el tőle. - Gratulálok William, elérted a célodat - emeltem az égbe az üveget, és gyors lesöpörtem az arcomról egy könnycseppet. Azért be kellett vallani, elég ügyesen járt át az eszemen. Mostanra biztosan örömtáncot jár a boltjában, amiért sikerült leráznia engem. Eggyel kevesebb púp volt a hátán.. Többé már nem kell velem bajlódnia, mert ezzel a kis folyadékkal mindent el fogok feledni, és egy új, remélhetőleg boldogabb élet elé nézhetek. Hátradöntöttem a fejemet, a plafont bámulva. Haboztam. Nem akartam elfelejteni, nem akartam kitörölni azt a pár csodálatos emlékemet vele kapcsolatban. De nem tehettem mást. Mert feleslegesen reménykednék, én sose leszek elég jó neki. Az üveget a szám elé helyeztem, de nem gurítottam még le. Remegtem, és ügyetlenségemben elejtettem. A földre kifolyt a tartalma, és gyors megfogtam a már üres üveget. Visszaültem az ágyra, és próbáltam kiinni belőle a maradékot, de hiába próbálkoztam.. Üres volt. Így csak ültem az ágyon, magam elé bámulva, miközben a kezemben szorongattam a már üres üvegcsét.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Dorothy Brown szobája 
//
