Mostanában túlontúl gyakran tört rám az éhség, és nem is volt kedvem tenni ellene. Most legyek fakír, és mondjam azt magamnak, hogy "Nem, Stefan, nem ehetsz, mert nem vagy olyan!" ? Mégis, ennek ki dőlne be? Jelen álláspontom szerint, én biztosan nem. Mert hát... nézzük csak végig az egészet... volt egy fiú, aki megölte az apját, és úgy vált vámpírrá... utána a nyakába kapott egy koloncot, nevezzük nevén, Lexit, ő kis szerény, semmire nem képes hülyévé "nevelt". Így teltek az évek, míg valahogy ki nem kötöttem Chicago-ban, Klaus és Rebekah Mikaelson társaságában. Nem hazudom, ha azt mondom, életem legjobb időszaka az volt. Még így, ripperként is maximum árnyéka lehetek annak, aki akkor voltam. Ez nem rossz egy bizonyos értelemből, mert így legalább csak megjavítani akarnak, nem rögtön nyársra tűzni, amihez még úgy sincs kedvem, mint megjavulni.
Nem zavart az, hogy egy népes kis bár mellett találtam magamnak egy gyönyörű kis hölgyeményt. Nem volt túl idős, tehát a vére rendkívül ígéretes, és zamatos. Ez kell nekem, mert ez fel fog tölteni. Energia, élet, minden, ami csak kell.
Egy pillanat múlva már ott álltam mögötte, és mélyen, komoly tekintettel igéztem belé a következőket: - Nem mozdulsz. Még csak meg sem rezzensz. Pislogást sem akarok látni - nyúltam máris a nyaka után, és végigsimítottam ütőerén. - Éhes vagyok... rád éhezem... - súgtam már fülébe, majd kegyetlenül nyakába haraptam. Élvezetet okozott volna az is, ha hallom közben sikoltozását, de nem akartam lebukni, viszont itt és most voltam éhes, ergo nincs időm elvonszolni innen valahová.
Mikor végeztem, élet már aligha volt benne... nem töröltem meg ajkaimat, csak néztem rá, az élettelenül pislákoló szemekbe, majd elengedtem, és belöktem a legközelebbi bozótosba. Nem törődöm ilyesmikkel. Találja meg valaki, aztán temesse el. Fáradt vagyok most ehhez. Felsóhajtottam, és az égnek emeltem tekintetemet, miközben éreztem a friss vért végigszáguldani minden eremben. Milyen csodálatos, isteni érzés... csak tudnám, miért ekkora öröm ez... ja, de hát pontosan tudom...! Minket erre teremtettek, ez a MI feladatunk. Az enyém legalábbis. Belőlem mindig, mindenkor kitörhet egy ördög, egy átkozott éhező ragadozó, aki úgy csap le az áldozatára, mint szomjazó a sivatagban az egyetlen vízforrásra.
Egy italra vágytam. Innom kell valamit, mert valami keserű érzés mégiscsak marja az arcomat. Talán drogos volt a kislány? Hát... jó, legalább meghozta a kedvemet némi tequilához.
Belépve a kis helyiségbe, rögtön megcsapott az a tipikus kupleráj-szag. Facsarta az orromat, főképp mert minden érzékszervem érzékenyebb, mint egy emberé, de egy idő után meg fogom szokni ezt is.
Már indultam is befelé, későn véve észre, hogy az ajkaimon még vér vöröslik, de rögtön nyúltam is oda, hogy letöröljem. Ekkor viszont már hallottam egy hangot, és a lányra néztem, meg a barátnőjére. Merész húzás...
- Remélem, jól hallottam, hogy innen jöttek hangok irányomba - mondtam nekik, mikor már majdnem teljesen egymás előtt álltunk, és végigmértem őket. Tökéletes alkat... most először támadt a fejemben igazán perverz és pimasz gondolat, de hát... mindent a szemnek... a kéznek csak egy kicsivel többet, de jelenleg azt sem szabad.
- Esetleg megtudhatnám becses nevüket? - néztem rájuk felváltva. Áh, nem tetszik ez nekem. Már nem olyan a hangulat, mint az előbb. Ezekben a nőkben van valami igencsak hátborzongató. Olyan, mint én, mikor vadászni készülök. Rossz... ómen...

Ki máson, ha nem Liam-en gondolkodtam volna, mikor egy doboz jégkrémmel a kezemben ültem újdonsült lakásom kanapéján a régi szobámból elhozott tv-t bámulva, ami ugyan nem a legújabb darab volt, de amíg a képet adja én újat biztosan nem veszek. Egy óriásira nyúlt póló és egy rövid sort volt rajtam, elég szánalmas képet festhettem, ami azt illeti, pedig elvileg már rég túltettem magam a pasin. Éppen azon gondolkodtam, hogy valamivel föl kéne dobni a kedvem, elvégre is 21 év után végre egyedül élek, egy ismeretlen városban ahol eddig nem sok barátom akad. Ezen a gondolaton fölbuzdulva álltam föl a kanapéról és raktam vissza a fagyóba a nyalánkságot, amikor megszólalt a telefonom és gyors léptekkel közeledtem volna felé, ám sikeresen fölakadtam a konyhaszekrény egy, még eldolgozatlan munkalapjának sarkában, és mire sikerült kiakasztanom a rajtam lévő rongyot az az áldott készülék már rögzítőre kapcsolt. Nos, egy dolgot ebből az esetből megállapíthatok; a város új, de a szerencsétlen karmám is ideköltözött velem.
Amint lehallgattam a pár napja szerzett barátnőm, Carának az üzenetét hamar széles vigyor kúszott az arcomra és gyorsan az új ruhákkal teli szekrényemhez futottam. Gondolkodás nélkül választottam ki egy királykék, testhez simuló, és igencsak rövid ruhát, egy hozzá illő fekete magassarkút és egy ezüst lánccal ellátott ugyancsak fekete táskát. A fürdőszobai tükörben hamar nyugtáztam, hogy bizony elég jó csajnak mondhatom magam, még így smink nélkül is. A szokásos vörös rúzs, kis alapozó és máris kész voltam az estére. A hajam semmi különleges beavatkozást nem igényelt, a szőke zuhatag szelíd hullámokban omlott a vállamra. – Ácsi! – szólítottam föl magamat és abban a pillanatban le is esett, hogy egy vadász csajnak nem biztos, hogy egy elegáns szórakozóhely jelenti a bulit, aztán tekintve, hogy milyen helyen futottunk mi össze… Életem leggyorsabb átöltözését produkáltam, mikor lerúgta magamról a cipőt, ledobtam a ruhát, fölhúztam egy rövid farmernacit és egy csini fehér toppot.
– Na ez egy fokkal ideillőbb lesz, azt hiszem. – szóltam magamhoz ismét, ám az a fekete cipő megbabonázott. – Te maradsz! – állapítottam meg miközben fölhúztam a lábamra a szépséget és a táskát se cseréltem másikra. A kis ’cuki’ bűbájok úgyis a fejemben vannak, nem vagyok az a varázskönyvvel mászkáló fajta boszi.

- Miss! – üdvözöltem Carát a rögzítőn hagyott üzenetéből ismert helyre érve igencsak felvillanyozott stílusban, szerintem fogalma sincs róla, hogy milyen életmentő volt a hívása.
- Hmmm… én a Dögös Duóra szavazok. – kacsintottam a lányra, majd pár méter séta után már az említett szórakozóhelyre értünk. Hát Cassy… jól tetted, hogy átöltöztél. Nem éppen egy elegáns és strasszokkal kirakott helyre érkeztünk, de a most rajtam lévő ruhában kellemesen éreztem magam még ebben a kisvárosi környezetben is.
Nem nagyon ellenkeztem mikor kérte, hogy választhasson, elvégre is az ötletgazdát illeti ez a megtiszteltetés, aztán nem rossz az ízlése a csajnak amúgy se, szóval nyugodtam bíztam rá magam. Amikor a kiszemeltjére tekintettem az addig őszinte jókedv ráfagyott az arcomra és hamar beugrott, hogy bizony én ezt a vámpírt ismerem, vagy ha nem is… ki köpött mása annak aki megölte még a 20-as években a dédapámat. Egy régi képen fedezte föl a nagymamám az alakot, aki szemtanúja volt a saját apja halálának, majd később a férje is egy vámpír kezei közt lelte a végzetét. Na igen, ez a boszorkányok világában nem ritka dolog, a két faj csatározásából mindig is kerültek ki veszteségek, sajnos sokszor a mi oldalunkról.
- Tökéletes lesz. – válaszoltam immár teljesen átszellemülve és alig vártam, hogy a kezeim közé kerüljön ez a jelenlegi állapotát nézve változatlanul romlott vérszívó, aztán Cara se az a kegyelmet sűrűn osztogató vadász. Azt hiszem igencsak kellemes estének nézünk elébe.
- Hello szépfiú! – köszöntem oda egyértelműen a kiszemelt férfira nézve, huncut mosollyal az arcomon.

| Talán kissé összecsapott lett, de nem akartalak tovább várakoztatni titeket és egy hosszú unalmas kezdővel sem akartam húzni az időt. Puszpusz. |