Bonyolult történet? Azt elhiszem, mert egy ilyen unalmas városba szerintem senki sem jönne szívesen. És mennyire jól gondolom, Ariana is megemlíti ugyanezt. Amit utána hallok, az viszont nem lep meg. A teremtőjét megtalálta és szeretik egymást. Ha tudná, hogy érzelmileg én mennyire összeszedetlen vagyok mostanában… Kol teljesen kiszámíthatatlan számomra, és azt sem tudom eldönteni, hogy mi van köztünk. Vagy egyáltalán van e köztünk valami? - Ennek örülök Ariana –mondom mosolyogva a lányra pillantva. Jó látni, hogy ő legalább biztos az érzéseiben, és fel is meri vállalni azokat, nem úgy, mint én. Valószínűleg, ha Kolnak valamiféle érzelmekről kezdenék beszélni, akkor rögtön kitörné a nyakam, ezzel jelezve, hogy mennyire nem érdeklik az érzések. Gőzöm sincs, hogy mit kéne tennem, és ő hogyan reagálna. Annyira kiszámíthatatlan természete van. Lehet, hogy épp emiatt jön be nekem? Szerencsémre, nem igazán tudom beleásni magam a Kol és köztem lévő kapcsolat boncolásába, mert Ariana hirtelen rákérdez a legszembetűnőbb dologra, a nagy változásra, ami velem történt. Igen, vámpír vagyok, és talán nem is történt még ilyen jó dolog velem. Három év után csak összejött. - Hát, ez valóban érdekes történet –nevetem el magam. Mi az, hogy érdekes? Bonyolult, kiszámíthatatlan és némileg érthetetlen.– Pár hete elmentem futni. Persze, már rég sötét volt, de mindig is imádtam a csillagokat meg a holdat, meg este több eséllyel találkozhatok ugyebár vámpírral is. Épp az erdőben futottam, mikor rájöttem, hogy eltévedtem. Nem tudtam, hogy merre kéne mennem, aztán megjelent egy vámpír. Ismersz, egyből elkezdtem nyomulni rá, hátha valahogy felkeltem az érdeklődését. Aztán miután ivott belőlem, elkezdett kínozni –mit kínozni? Az már-már gyilkossági merényletnek is mondható… - Azt hittem, hogy meghalok, de aztán közölte, hogy vámpírrá változtat. Nem tudtam, mire véljem ezt a viselkedést. Alig igazodtam ki a srácon. De vámpír lettem és ez a lényeg – kacsintottam a velem szemben álló lányra. – Csak tudod, az a vicces, hogy sosem hittem volna, hogy egy olyan szexi ősvámpír fog átváltoztatni, mint Kol Mikaelson. Tudod, kire gondolok? – kérdezem habozás nélkül. Én amíg nem találkoztam vele, azt sem tudtam, hogy vannak ilyen ősvámpírok. Egyáltalán nem igazságos, hogy ő bármikor megigézhet, hogy azt csináljam, amit ő akar. Azt sem tudom ráadásul, hogy megigézett e már valamikor… Ez igazságtalan…
Na jó, erre azért igazán nem számítottam. Hogy pont szembe jön velem egy olyan személy, akit ismerek és pont ő akar inni abból, akit én találtam magamnak. Azaz igazából ő találta magának, csak aztán mégis sikerült kereszteznünk egymás útját. Nem volt szándékos, nem tudtam, hogy ő az az szöszi és legutóbb még, amikor találkoztunk egyszerű ember volt, semmi több. Most viszont nagyon nem erről van szó. A neve is egészen könnyen beugrik, pedig csak párszor buliztunk együtt. Nem vagyunk legjobb barátnők, de az rémlett, hogy nagyon legyeskedett mindig a vámpírok körül, mert ő is az akart leni. Ezek szerint mégis csak sikerült neki elérni? Ezek után már nem kérdés, hogy gond nélkül ajánlom fel neki a lehetőséget, hogy ő is nyugodtan vacsorázzon meg a fickóból. Elosztjuk, én amúgy se szoktam túlzásba esni, hogy valaki a miatt legyen szárazra szívva, mert mindketten kinézzük magunknak. Csendben és türelmesen várok, amíg eszik, addig én egyszerűen csak figyelem a környéket, hogy még véletlenül se lepjen meg minket senki. Az azért nem lenne jó, főleg az, ha egy vadász toppanna itt be kettőnk közé. Amúgy se ártunk olyan nagyon a fickónak. Megvárom, amíg ő is kicsit átmossa az agyát és csak akkor eresztem el a tekintetemmel az eddig figyelt sikátort, amikor megszólal. - Hű, ez egy elég bonyolult történet. Jártam már itt pár hete, szóval önszántamból az életben nem jöttem volna vissza, de megtaláltam a teremtőmet. Vagyis ő engem, és mivel ő itt él és... szeretjük egymást, hát itt vagyok. - a végére egy visszafogott mosoly jelenik meg az arcomon. Nem tudom, hogy miért ilyen nehéz ezt még most is kimondani. Nem is arról van szó, hogy nehéz, csak aki ismer az tudja, hogy nem hajhásztam én soha sem a szerelmet, de azt is, hogy sokáig agyaltam, hogy miért ment el az, akinek még a nevét sem tudom, és miért mentett meg, és adott jobb életet. Bár ezt Daryl nem mindig gondolja így, de ez engem nem érdekel. A lényeg, hogy most itt vagyok, és idővel majd könnyebben fog menni, hogy tényleg felfogjam ezt az egészet, hogy egy kis jó is történik velem végre. - Hát te? Ez sokkal érdekesebb kérdés... vámpír vagy Sarah! - jó oké, én is az lettem, de ő... nem volt az, amikor legutóbb láttam és így most fura, hogy emberként ismertem meg, erre ugyanolyan vérszívó lett, mint amilyen én is vagyok. Komolyan volt időszak, amikor azt hittem, ez csak valami hóbort nála és majd biztosan idővel szépen rájön, hogy nagyon-nagy butaság és majd választ valami kellemesebb célt az életének. De úgy fest, hogy nem így történt. Az már csak hab a tortán, ha kiderül, hogy pontosan ki is az, aki átváltoztatta. Akkor tuti ziher, hogy padlót fogok majd. Lehet, hogy pár hete még nem tudtam, de most már tökéletesen tisztában vagyok vele, ki az a Kol Mikaelson. Ha a neve az eszembe jut, már akkor szinte érzem a fájdalmat, amit okozott nekem, vagyis, amit okoztatott önmagammal.
Mintha kicsit váratlan lenne az érkezésem, de ez nem nagyon érdekel, én a srác vérét akarom. Előbb szemet vetettem rá, mint ez a csajszi, szóval igazán megérdemelném, hogy legalább megossza velem. Unottan nekidőlök a falnak, és várom, hogy végre én is érezhessen az éltető nedűt a számban. Hallgatom, ahogy nyugalomra igézi a fiút, majd felpillantok, mikor felém fordul. Tekintetünk találkozik, és egyből rájövök, hogy én őt ismerem. A nevemen szólít, tehát ő is emlékszik rám. - Ariana? – kérdezem meglepetten. Hirtelen csak ennyi tudok kinyögni. Mégis mikor jött ő ide? És miért? Én szívesebben lépnék le innen, de nem teszem, mert itt van Kol. Megígértem neki, hogy mellette maradok, míg véghezviszi a tervét – amibe engem még mindig nem avatott be -, ráadásul azt hiszem, kezdem megkedvelni. Normális ez? Átváltoztatott én pedig szó nélkül belementem, hogy hozzá költözök. Akkor csak azért egyeztem bele, mert féltem tőle, és bár ez még egy kicsit most is így van, már nem félek annyira tőle. Mielőtt viszont bármit mondhatnék a régi ismerősnek, ő már nyújtja is a fiatal fiú nyakát, jelezve, hogy enyém a terep, azt csinálok vele, amit csak akarok. Nem kell kétszer ajánlani, rögtön ott termek a sráccal szemben. Tekintete nyugodt, de egyben meg is van lepődve. Milyen szép barna szemei vannak, kár lenne megölni, így inkább vigyázok majd vele. Szemfogaimat hirtelen a nyakába mélyesztem és szívni kezdem a forró, ínycsiklandó vérét. Éreztem én, hogy ennek a srácnak biztos jó íze van, és nem csalódtam. Mikor már érzem, hogy eleget ittam, számat elemelem a fiú nyakáról, majd arcát fürkészve szemügyre veszem, hogy mennyire van jól. Úgy látom, hogy semmi baja, meg fog maradni. - Maradj itt – igézem meg én is a srácot, majd Ariana elé lépek. Olyan rég láttam már. Azt sem tudom, hogy milyen buli volt az, hiszen én akkor is rámozdultam valami vámpír pasira, az akkori szokásomhoz híven. - Nem gondoltam, hogy errefelé fogunk újra összefutni. Mi szél hozott erre? – kérdezem mosolyogva, majd ismét háttal a falnak dőlök. Kíváncsi vagyok, hogy vajon miért jön valaki ebbe a kis városkába. Mi olyan különleges benne, hogy ennyi természetfeletti jön ide? Én itt születtem és nőttem fel, szerintem nem valami nagy szám ez a Mystic Falls, hiszen voltam már érdekesebb helyeken is.
Eddig ezzel soha nem volt gondom, de azért már mégis csak más a helyzet. Most már van valakim és nem tehetem meg, hogy csak úgy csókba bonyolódok valakivel, még akkor sem, ha a vérére pályázom. Én is tuti, hogy ki lennék bukva, ha Darylt hasonlón helyzetben látnám. Mégis hogyan kéne megoldanom innentől a vadászatot? Tudom, hogy amit én tettem az eddig sem volt az a kifejezetten hagyományos verzió, de... nem megy az nekem, hogy valakit halálra rémítsek és üldözzek valami sötét erdőben, mint egy rossz horror filmben. Az nem az én stílusom, nagyon nem. De már ez sem jó így igazán, szóval sejtelmem sincs, hogy mi lehet majd a jó megoldás. Azt csak sikerül elérnem, hogy az ajkaim felszabaduljanak, és végül a nyakamtól is elszakítom a fickót, inkább én leszek az, aki domináns szerepbe kerül és hamarosan már el is érem a célt, azaz a véréhez juthatok. Hogy ez nekem mennyire hiányzott! Akárhogy is, de az a zacskós verzió nem az igazi, hiába humánusabb, meg minden, de akkor is olyan, mintha szóját ennél hús helyett és próbálnád magadnak bemagyarázni, hogy ugyanaz. Csak az utolsó pillanatban hallom meg, hogy valaki közeledik, amikor már meg is jelenik mellettünk és megszólal. Meglepetten értelmezem, amit mond, hogy ő is inna akar belőle? Szőke haj, ennyit látom a szemem sarkából. Ő volt az, akit a fickó annyira figyelt? Talán valaki más prédáját vettem épp magamhoz. Nehezen, de végül elszakítom magam a fickótól és mélyen a szemébe nézve suttogok el pár szót. - Semmi gond nincs, jól érzed magad és nem fogsz kiabálni, vagy elszaladni. - most fordulok csak hátra és döbbenten fogom fel, hogy ezt a lányt én történetesen ismerem. A kezemet nem veszem le a pasas válláról, bár elvileg így se tehet semmi butaságot. Amúgy is látszik, hogy kissé még tompa a tekintete, jó eséllyel eléggé meglepődött, de attól még jól érzi magát, hiszen azt mondtam neki, hogy így van. - Sarah? Tényleg te vagy az? - nem... tisztán emlékszem, hogy amikor legutóbb találkoztunk nem volt vámpír. Akkor most mi a fene történt? Hogyan és ki által és miért? Ha nekem átlagos életem lett volna, nem választom ezt az utat, az biztos, de nem volt más választásom és most együtt kell élnem azzal, hogy igenis vannak bőven nehézségek. Végül kicsit oldalra lépek és egy finom simítással döntöm kissé oldalra a pasas fejét, hogy a szabad nyakfelület Sarah felé villanhasson. Végül is nem sajnálom én tőle, főleg ha már amúgy is kinézte magába és én meg esetleg belerondítottam a képbe.
Követem őket, és valami csókféleséget hallok. Lehet, hogy mégsem kéne aggódnom az új ismerős után. Az is lehetséges, hogy csak valami utcai kurva ez a csaj, vagy csak egy egyéjszakás kalandra kell neki a fiú. Éppen ezért inkább visszaindulok, de hirtelen megállok. Mi ez? Mit érzek? Ez, csak nem… vér? Tudtam, hogy valami nem stimmel azzal a csajjal, de erre nem számítottam. Bárki megláthatja, erre még a vadászok is szoktak bulizni. Mégis mit csináljak? Annyira csábító a vér illata, és elismerem én is ezt akartam egy ideig a sráctól, de aztán lemondtam róla. Most mégis… Érezni akarom a vérét a számban. Érezni, ahogy teste egyre több vért veszít, egészen addig, míg meg nem hal. Hogy miért? Mert az olyan jó érzés, hogy ismét megkaptam azt, amire a szervezetemnek szüksége van, és nem nagyon érdekel, ha emiatt valakinek meg kellett halnia. Mióta csak vámpír akartam lenni, tudtam, hogy embereket kell majd ölnöm, ha életben akarok maradni. Lehet, hogy már tudom, hogy miért szerettek engem annyira a vámpírok, és egyre jobban értékelem, hogy egyikük sem csapolt le annyira, hogy meghaljak. Szabad préda voltam, önként adtam oda a véremet és a testemet, és ezt azzal hálálták meg, hogy nem öltek meg. Jó alku volt, nem igaz? Részükről biztos, de engem majdnem mindegyiküknél csak a vágy hajtott a vámpírlét iránt. Most sem fogom kihagyni ezt a könnyen jövő alkalmat. Ha már sikerült átváltoznom, akkor kiélvezem minden pillanatát. Vámpírsebességemmel a kis utcába megyek, ahol a figyelt kis párocska elrejtőzött. - Csatlakozhatok hozzád? Igazán… hogy is mondjam… csábító– kérdezem a barna hajú lánytól, aki épp a fiú nyakába mélyesztette a fogait. Én is ezt akarom. És most, hogy itt vagyok mellettük, még jobban érzem az ínycsiklandó vér illatát. Kérlek… Ígérem, próbálom nem megölni, csak had igyak belőle én is. Ha pedig nem fog oda engedni a kis emberkéhez, akkor is oda jutok. Akarom a vérét, és ha lehet, akkor minél előbb.
Azt hittem, hogy tovább fogom bírni, hogy a tánc lesz az első, de akárhogy is nézzük ez egy veszélyes kis város, de én akkor is szeretnék egy kis friss vért. Tudom-tudom az lenne a biztonságos, ha maradnék annál, amit a hűtőből szedünk elő, az a vadász is ezt mondta, hogy az én döntésem, de... ez olyan, mintha valaki, aki igenis szereti a húst kényszerből lenne vegetáriánus. Vagy minden áldott nap csak zacskós levest enne és normális ételhez meg nem jutna. Egyszerűen nem az igazi, és végül is nem bántok én ezzel nagyon senkit. Sőt! Azt szokták mondani, hogy jó, ha időnként egy kicsit csökken a vérmennyiséged, mert akkor a szervezetedet arra ösztönzöd, hogy termelni kezdjen és szépen cserélődik a régi rossz vér az újjal. Szóval ez igazából mindenkinek jó, no meg aztán kellemes emlékeket pakolhatok az illetők fejébe és megint csak jót teszek. Nem is értem igazán, hogy miért olyan nagyon rossz dolog ez az egész. Én tényleg úgy gondolom, hogy kölcsönösen jót teszünk egymással. Nekem kell a friss vér, a másik felé pedig szintén jól jár. Nincs ebben semmi rossz! Bár tényleg azt hittem, hogy tovább bírom, de mindegy a sorrend, először vacsi és utána jöhet a tánc és a szórakozás. Jó lett volna, ha Daryl is velem jön, de őszintén szólva nem is tudom őt elképzelni egy ilyen helyen, hogy nekiálljon csörögni. Bár szerintem tudnék mit kezdeni vele a táncparketten, maximum én táncolnék többet, és tuti biztos vagyok benne, hogy ha lejtek neki egy kicsit, akkor nehezen fogná vissza magát addig, amíg haza nem érünk. Hm... lehet, hogy megkérdezem, hogy eljönne-e velem valamikor. Igen, biztos, hogy megkérdezem! De most ezzel a pasassal foglalkozom, szépen vonom magam után, bár egy kissé zavar, hogy folyton a szőke felé pillantgat. Nem nézem meg magamnak igazán, mert végül is nem konkurencia addig, amíg újra magra tudom vonni a fickó figyelmét és nincs kedvem most mást keresni magamnak helyette. Nem kell sok, hogy a hátsó ajtón kilépve végre elérjük a célt. Oké, egy dolog viszont már zavar, amikor csókkal próbálkozik. Ez most már nem fér bele, mert rosszul érezném magam tőle. Nem szabad... új szabályokat kell kialakítanom. Ezért is fordítom el a fejem, ami annyiban rosszabb, hogy a nyakat kezdi el csókolgatni. Oké, ezen a helyzeten kellene változtatni, nem lesz jó így. Finoman tolom el magamtól és igyekszem fordítani a helyzeten, azaz, hogy ő kerüljön a falhoz és én a nyakához. Annyira nem is megy nehezen. Minden bizonnyal csak azt hiszi, hogy sokat ittam már és kellően ki vagyok már éhezve. A pasik annyira buták tudnak lenni jó ég! Persze első reakcióként felnyög, amikor a fogaim átszúrják a vénát, de óvatos vagyok, mindig az szoktam lenni, hogy csak minimális fájdalmat okozzak neki és inkább élvezze, ami történik, mint hogy rosszul élje meg. Oh, de hiányzott már nekem ez, el sem mondhatom mennyire!
Alig hiszem el. Végre vámpír vagyok. Pár hete változtam át. Nem is tudom, hogy mégis mit kéne mondanom Kolnak. Már így is annyiszor megköszöntem neki, hogy szerintem már idegesítem vele. Úgy éreztem napközben, hogy rám férne egy kis kikapcsolódás, így eljöttem a szokásos szórakozóhelyre, ahova régen jöttem. Minden karaoke partin itt voltam, és mind felejthetetlen élmény volt. Az a sok új ember, akit itt megismertem. Mindig itt futottunk össze péntek esténként. Nagyon szeretek még akár egyedül is lejönni ide. A jó zene, a hatalmas parti arcok és azok az isteni koktélok… Hmm… Nem is tudom, melyik a kedvencem, hisz olyan sok finom van. Most egy mojitot kértem. Talán ez az, amit minden alkalommal ittam, de ez érthető, mert van benne lime, én pedig imádom a limeot. Viszont most, hogy vámpír lettem valahogy más érzés fog el a pultnál ülve. Hallom az emberek szuszogását, a szívverésüket és érzem az illatukat. A testem már vérért kiált, azt akarja, hogy igyak valakiből, de én nem akarom leleplezni maga. Eleinte jobb lesz, ha elvegyülök, aztán majd később kitalálom, hogyan tovább. Gyorsan megiszom a koktélomat, majd elindulok a táncparkett felé. Emberként nem hiszem, hogy megittam volna ilyen gyorsan, hiszen akkor beütött volna az alkohol. Ez az egyik legjobb dolog a vámpírlétben: nincs hatása az alkoholnak. Számos ismerős arccal találkozok tánc közben, és nem tudom, miért, de mindegyikük örül nekem. Talán ennyire régen jöttem volna le? Hiszen nem volt több, csak négy vagy öt hét… Igazából mindegy is, inkább táncolok, és élvezem a zenét. Szokásunkhoz híven hangosan énekeljük az egyik dalt, mikor az egyik barátom be akar mutatni egy srácnak. Nem rossz pasi, és milyen jó illata van, biztos finom lehet, csak egy harapást, kérlek! Mikre gondolok, te jó ég! Gyorsan felkérem táncolni a srácot, ezzel is elterelve a gondolataimat. Mániám a pasikat táncolni hívni. Amint vége a számnak elmegyek egy újabb koktélért, hiszen alig bírom ki a fiú mellett. Túl csábító, és túl semmit érő számomra. Lehet, hogy végül mégis iszok belőle, nem tudom, hogy mi legyen, ötletem sincs. Mikor visszafordulok az újonnan megismert személy felé, mosolyogva tapasztalom, hogy már is egy másik lánnyal flörtöl. Én is hasonló dolgokat műveltem a vámpírokkal. Egyik ágyából bújtam a másik ágyába, remélve, hogy átváltoztatnak, de senki sem tette meg, csak Kol, de vele nem kellett lefeküdnöm emiatt. Nem hibáztatom a srácot, az a lány igazán csinos, és ha jól látom, akkor neki is szimpatikus a fiú. Úgy tűnik, hogy ugrott a vacsi… Vagy mégsem? Elég hamar mennek ezek ketten szobára, ha mondhatom így. Nekem ez kissé gyanús. Néhány elköszönő pillantást kapok a korábbi táncpartneremtől, majd a lány és ő kisétálnak az épületből. Jobb lesz, ha utánuk megyek, de csak tisztes távolságról. Majd úgy is hallani fogom, hogy mit csinálnak, hála a vámpírhallásomnak.
Nem tehetek róla azért mégis csak unatkozom most, hogy Mystic Fallsba keveredtünk. Tudom én, hogy Darylnek sok a dolga és nem is várom el, hogy folyton engem pesztráljon és persze igyekszem ebben az óvatosság dologban is helytállni, de attól még ugyanúgy jó lenne egy kis... élvezet. Na persze nem arról van szó, hogy valaki más helyette, csak egy kis tánc és esetleg friss vér. Azért az nem olyan nagy bűn igaz? Ha ú az ügyeit intézi, akkor én is kiruccanok egy kicsit. Még arra is figyelek, hogy ne a belvárosban kajtassak valami vacsora után, hanem sikerült ezt a kis város széli szórakozó helyet megtalálni. Itt nem lesz baj igaz? Azért tartok ettől a várostól még mindig, hiszen nem loholhat folyamatosan a nyomomban a védelem, így muszáj valahogy úgy megoldanom mindent, hogy ne szúrjanak ki, hogy... ne legyen baj. Legutóbb, amikor itt jártam sikerült magamra vonni a figyelmet és mi lett a vége? Egy halott, bár nem miattam, nem én öltem meg, de ha Damon nem teszi meg, akkor az a vadász végez velem. Igazából annak az egész helyzetnek nem lehetett volna sehogyan sem jó vége én is tudom, de attól még ugyanúgy megrázó esemény volt. Belépve máris meghallom, ahogy szól a zene. Mármint hallottam én messzebbről is, de mégis csak így az igazi. Oh, de hiányzott már! Imádok táncolni, nem is tudtam mennyire, amíg nem volt lehetőségem úgy igazán kipróbálni. Azonnal mosoly siklik az arcomra, és persze automatikus mozdulat már, ahogy körbepásztázok miközben megigazítom a hajamat, és a rajtam lévő hófehér toppot. Ezen kívül egy testhezálló farmert viselek, kissé magasított sarkú félcipőt, csak az időjárás miatt zárt annyira, hogy ha akár esőre fordulna, ne legyen belőle gondom. Aztán meg is indulok a bárpult felé. Általában könnyen megy ez, pár perc és kiszúr valaki magának, de most nincs kedvem annyit sem várni. Én nézek körül, miután a kezembe került egy dinnyés-martinis koktél. Szeretem az ilyen keverékeket, édes és egyben persze alkoholos is. Kíváncsi vagyok milyen lett volna, ha emberként is megkóstolhatok ilyesmit. Sok mindenre kíváncsi vagyok milyen lett volna régen, de... nem volt rá lehetőség, hát ez van. Pár pillanat alatt sikerül kiszúrnom magamnak egy pasast, bőven elég a rövid szemezés vele, és naná, hogy meg is indul felém. Egy kicsit zavar csak, hogy időnként más felé pillantgat, mintha valami szőkét is mustrálgatna, de az a fő, hogy végül az én tekintetem fogja meg. Talán a tánc ráér utána is... ha már ettem. Akaratlanul beharapom az alsó ajkamat, ahogy a nyakára téved a tekintetem, és persze, hogy elég pár elsuttogott szó, hogy lépjünk le a hely mögötti kis utcába legalább egy kicsit... beszélgetni. Olyan nagyon könnyű a pasikat meggyőzni, és általában fel sem merül bennük, hogy bármi mást akarsz, mint amit ők. Pedig én csupán falatoznék, bár persze elhitethetem vele, hogy más is történt, hogy jobban érezze majd magát, és lelkesen táncolhassuk át az éjszakát. Gond nélkül vonom hát magam után, és csak időnként fordítom újra felém az arcát, amikor a szőke felé kalandozik el. Ejj... a végén még kiábrándulok, ha folyton más köti le a figyelmét!
Borzongás. A halk sóhaj ami elhagyta a szám miután arcát a nyakamba temette azt hiszem számomra is új dolgokat mutatott meg. Nem hittem volna, hogy ilyen kéjes örömet okozhat nekem a közvetlen életveszély, vagy hogy ennyire nem érdekel a testi épségem és túlélésem. Ezt mind nem tudtam magamról, de azt hiszem az elmúlt pár év tapasztalatai tették ezt velem. Ha ma meghalok, mert van rá esélyem, akkor sem hibáztathatom se ezt a férfit se magamat. Zachary tehet mindenről! Az ő hibája! Ha annak idején nem tesz tönkre, ha láthattam volna, hogy milyen is egy normális kapcsolat… akkor ma nem állnék itt egy ilyen szörnyeteg kényének kedvének kitéve. A gondolat könnyeket csalt a szemembe, és bár elfuthattam volna, nem tettem. Nem menekülhetek örökké. Abszurd módon egy film jut eszembe, még abszurdabb pedig, hogy melyik film. Az interjú a vámpírral egyik mondata jutott eszembe, valami olyasmi, hogy „kerestem a halált, de ma már tudom: hívtam a halált”. Vajon tényleg ez az utolsó napom? Tényleg vége lehet mindennek?
Zsibbadtan, szinte bénultan követem a férfit egészen egy kis sikátorig, ahol megtorpan. Hiába beszéltem hozzá, láttam: ő már máshol jár. A rémület újra eluralkodott rajtam, azt hiszem nem is érzékeltem a külvilágot míg hátam erősen a falnak nem csapódott. Kóválygó fejjel próbálom eltolni magamtól, de nincs hozzá elég erőm. - Ne… ne… ne! – motyogom folyamatosan, de már neki kell tartania. Nem azért, mert szabadulni próbálnék, hanem mert ahogy a falnak lökött beütöttem a fejem. Ennek okán mielőtt még fejét a nyakamra hajtotta volna kettőt is láttam mindenéből. Bárcsak éreztem volna a forró leheletét a nyakamban! Bárcsak egyáltalán lélegzett volna. Ismét felnyögtem, halkan és gyengén. A biológia az biológia, és mivel már jó néhány hete elhagytam Zacharyt kezdtek fizikális tüneteim is lenni. Blake túlságosan is úriembernek lett nevelve, egyszerűen képtelen lenne visszaélni a helyzettel, hogy nála lakok. Pedig már napok óta ezt mantrázom magamban, hogy tegye már meg, és nyerjem vissza régi önmagam, amikor még a hormonok nem vették át az irányítást felettem. Ha megtette volna, most nem lennék itt.
Igen, tetszett nekem ez a férfi, a sötétség, a megfoghatatlan erő ami áramlott belőle. Kívántam is, még azelőtt, hogy tudtam volna mi ő valójában. És amin magam is meglepődtem: iménti halk nyögésem tanúsága szerint még mindig kívánom, minden körülmény ellenére. Azt hiszem ez egy rettentően faramuci helyzet, de az irányítás sajnos nem az én kezemben van. Rég nem én mondhattam meg a kis találkozásunk során, hogy ki mit csináljon. Hatalmasra kerekedett szemekkel meredtem rá mikor arcom maga felé fordította. - Kérlek ne… kérlek!– súgtam még ajkai közé, mielőtt megcsókolt volna. Túl heves volt, túlságosan éhes. Lehetőséget sem adott sem tiltakozásra, se viszonzásra. Én mégis megpróbálkoztam ez utóbbival. Vérem íze ólomsúlyként rántott vissza a valóságba. Igen, ma éjjel bajom esik. Ma éjjel talán mindennek vége van. Felsikoltottam, mikor fogai belém mélyedtek. Próbáltam ellenkezni, küzdeni, de hiába. Erősen, olyan nagyon erősen tartott. Bármennyire is ostobaság volt, elsírtam magam. Nem, nem ez nem történhet velem! Kezeimmel megpróbáltam eltolni magamtól, de éreztem ahogy az erőm elhagyott, egyre gyengültem. Hisztérikus zokogásom csak fokozódott. Nem! Nem adom fel! Nem adhatom meg magam ilyen könnyen, az nem lehet hogy így kell itt hagynom a világot! Minden megmaradt erőmet egyetlen sikolyba sűrítettem hát bele. A fájdalom, amit érzek, a kín és a rettegés, mind egyetlen hosszú, elnyújtott sikolyban szakadt ki belőlem.
Aztán nem maradt semmi. Csak a tompa sípolás a fülemben, a halvány, visszhangzó hangok. Még éreztem, ahogy a testem a földre zuhant, és a férfi a számat feszegette. Könnyektől maszatos arcomra rátapadt néhány hajtincsem, és édeskés, fémes ízt éreztem a számban. Vér. Az ő vére, de túl keveset tudok róluk ahhoz, hogy tudjam ez mit jelenthet. Lassan csurgott le a torkomon, én pedig próbáltam megszólalni, kiköpni vagy bármit csinálni, de még ezekhez is túl gyenge voltam. A világ lelassult körülöttem, és hallottam, éreztem ahogyan felállt mellőlem, mint aki jól végezte dolgát. Blake hangját hallottam, ahogy utána kiabált miközben hozzám szaladt. Halványan érzékeltem ahogy fejem az ölébe vette, és kereste a sebet, ami végzetes is lehetett volna. - Blake! – suttogtam még utolsó erőmmel, aztán behunytam a szemem. Túl fogom élni. Rayner vigyáz rám. Halvány mosoly telepedett az ajkamra, ahogy erre gondoltam.
Még finoman bánok vele, annak ellenére, hogy feldühített. Nem kell egy hősködő ficsúr, sem aki bele akarna szólni a kettőnk dolgába. Ez nem tartozik az emberekre, sem másra, ez csak az én és az ő dolga. A nő jött utánam, és kereste a bajt, én pedig épp olyan hangulatban vagyok, hogy nem hagyom futni, megadtam neki a lehetőséget, hogy elmenjen sértetlenül, de most már nem fogom elereszteni. Közel lépek hozzá, mintha csak a szeretőm lenne, hozzá ér a testem az övéhez, hogy a külső szemlélőnek csak egy átlagos párnak tűnjünk, akik veszekedés után békülnek ki. Érzem a vére lüktetését, a szívverését, tudom, hogy benne van még az adrenalin. Érzem, hogy már nem fél tőlem annyira. Megtalálta bennem azt, amit mások is oly sokszor, mielőtt a vesztüket okoztam volna.
Álláról a kezem a nyakára csúszott, tekintetét pedig nem eresztettem fogvatartottam a magaméval, és az éhségem felütötte a fejét újra. Az az átkozott és én is, nem elégítem ki rendesen, nem veszek elég táplálékot magamhoz, mert félek, újra csak ölnék, ha hagynám magamat naponta enni. De így is pengeélen táncolok, egyik végletből csaptam át a másikba, egyedül nagyon nehéz megtanulni, hogyan kell mértéket tartani. Bármennyire is próbálok óvatos lenni, néha megesik, hogy nem éli túl az áldozatom, akiből eszek, ezért is veszem leginkább csak szajhák vérét, hiszen ha egy meghal, közülük nem kever akkora port. De ebben a kisvárosban vajmi kevesen vannak, így végképp hosszabb idő telik el, két vérszívás között. Emiatt ingerlékenyebb is vagyok, hiszen éheztetem magam, és a lány ostobán viselkedett nem ment el akkor amikor lett volna még rá lehetősége. Engem pedig egyre inkább a hatalmába kerít az éhségem, hogy megharapjam, és magamhoz vegyem a vérét annyit, ami jól lakat, még ha ez az ő életének a végét is jelenti. Baromi nehéz ennek a késztetésnek ellenállni. Különösen most, hogy nem csak egy éhség kínoz, és még mellé fel is hergelt ez a lány. Mióta nem eszem rendszeresen szeszélyessé váltam, hangulatember lettem, és ez összhangban van azzal, mikor eszem és mennyit. Most pedig még alkohol sincsen a kezem ügyében, hogy tompítsa az éhségemet, a vér utáni vágyam és egy másik éhségre koncentrálhassak, ami egyenlő a vággyal. A vér utáni vágyam, sokkal elemibb, mint a másik, az ami mardos, hogy táplálkozzam, bármelyik másik vágynál erősebb és ősibb. Ez mindig felül fogja írni a többit és elsődlegesen követeli, hogy csillapítsam. Mindig is így volt ez mióta csak élek. Ujjaim alatt éreztem a pulzusát, és biztos voltam bennem már tudja mi is vagyok, már nem csak találgat. Hiszen éreztem ahogy megváltoznak a szemeim, ahogy elkezdenek kiütközni a vonásaim, de igyekeztem elrejteni az arcom előle, de az, hogy a nyakába hajtottam csak rosszabb volt, a füléig a nyaka vonalán húzom végig az orrom, és kis híján itt és most harapok belé, ott ahol másik is láthatják. Elhúzódom tőle, és uralni próbálom az érzést a vonásaim és sikerül is, arcom újra emberi.
- Talán igen, talán nem… - A szemeibe nézek ismét ez tűnik a legjobb megoldásnak annak ellenére is, hogy szinte hozzá simulok, majd ellököm magam tőle, hogy távolságot tartsak, az segíteni fog, hogy ne akarjam azonnal megharapni, nem itt nem, túl sok a szemtanú. Aztán elfordulok és megpróbálok elmenni, utolsó esélyt meghagyva neki a menekülésre, hogy ne csapjak le rá, és vegyem el a vérét, a klubban több esélyem van, több lányból inni, keveset elvéve, megpróbálni megtartani a kontrollt, hogy egyiküket se öljem meg. Muszáj lesz innom, érzem magamban, hogy ha nem engedek ennek, akkor legközelebb nem lesz megállás, és én nem akarok újra ölni, hogy életben maradhassak, nem akarok szörnyeteggé válni megint. Ő utánam szólt én megálltam és visszanéztem rá a vállam felett, ő pedig rákontrázott a szavaimra, és innen nem volt megállás, magam után intettem, nem, itt nem ehetek belőle, túl sokan vannak a klub ezen oldalán, de ott egy kis sikátor, a klub hátsó bejárata, ami egy része sötétbe burkolózik. Más körülmények között jobban érdekelne ő mint nő, de most túl éhes vagyok bármi máshoz. Pedig kedvemre való lenne. Formás combok, telt és gömbölyűá formák ahogyan azt szeretem, volt alkalmam megnézni őt, de azóta a vére utáni vágyam tombol a bensőmben. Ráadásul felhergelt, dühített.
- Ez nem a csillám vámpírok világa… nincs romantika…- Szúrom oda a lánynak, ahogy elkapom, és a falnak taszítom, szorosan simulva hozzá, saját testemmel szegezve a sötét falnak, amin már hosszú évek pora telepedett meg. Mikre újra megszólal, már a nyakánál járok, lassan haladok fel a füle vonalában, még nem harapok, próbálom magam visszafogni, uralni az egészet, hogy ne öljem meg őt, de az érzés, a kínzós, sürgető érzés, lassan az szem veszi. Szorosan simulok hozzá, nem engedem menekülni, nem innen számára már nincs visszaút, ha lélegeznék, az most a bőrét súrolná. Egy pillanatra elszakadok a nyakától, belenézek a szemeibe, és hagyom kiülni a vámpírvonásaim. Megváltoznak a szemeim, kirajzolódnak az erek, megnyúlnak a szemfogaim, szám kissé szétnyitom, hogy lássa a szemfogakat. - Nem számít…- morgom, a nevére válaszul, majd a hajába markolok bele, mozgásom lassú és vontatott, oldalra feszítem a fejét, kísérletet teszek arra, vajon az éhségem át tudom-e fordítani vágyba, így megcsókolom, de csak azért érem el, hogy felsértsem az ajkait a fogaimmal, és ahogy megérzem a vérét, abban a pillanatban szakadok el, és harapok a nyakába. Semmi finomkodás vagy gyengédség nincs ebben. Csak az állatias elemi éhség hajt előre, és már nem érdekel semmi más, csak a vér, ami a számba ömlik, amit nyelek, és szívok, fejét és testét mereven szorosan tartva egy helyben, hogy ne menekülhessen. Meleg és édes vérét kortyolom, amit az adrenalin fűszerez, érzem még benne ezt az anyagot és szinte megrészegít, ugyan ezt érezheti a macska is, miután megadja a kegyelemdöfést az egérnek, a játék után, amiben az egér idegeit a végsőkig feszítette. Nem eresztem őt, hasztalan az ellenállása, nem csak, hogy emberként lennék nála erősebb, de nem is vagyok halandó, sem élő. A kontrollt elveszítettem, pedig évek óta küzdök ez ellen, próbálok nem belesni ebbe a hibába, hogy elvegyek egy életet, hogy én élhessek, ehhez képest képtelen vagyok megálljt parancsolni az egésznek, csak kortyolom a vérét, szívom. Szinte extázissal tölt el. Valamivel később egy sikoly hangzik fel, ami bekúszik a tudatomba és felidéz egy emléket, egy kislány sikolyát, megdermedek, és elszakadok, a lánytól ellököm magam tőle, és ő összecsuklik. - Francba….- nyögök fel, és hallom, hogy a pulzusa gyenge nem fogja túlélni, meghal, mert túl sokat vettem el. A vére még mindig vonz, de ugyanakkor, a bűntudat is felütötte bennem a fejét, a fenébe is! Léptek zaja üti meg a fülem, nem hagyhatom meghalni, nem száradhat egy újabb lélek halála a kezemben, megmarom a csuklóm, és adok neki néhány kortyot a véremből. Majd eltűnök a színről, mintha sosem jártam volna ott, hallom, hogy valaki még a lány nevét kiáltja, de addigra én onnan már messze járok. A pokolba is! Majdnem megöltem!
Bár bizonytalanul és félve, azért engedelmeskedtem kimondatlan utasításának. Az a határozottság, mellyel az állam fogta kérlelhetetlenséget tükrözött, és jónak láttam inkább nem ellenkezni. Csak néhány métert kellett hátrálnom a szórakozóhely faláig, és akik távolról láthatták az eseményeket azt hihetnék, hogy csak egy átlagos párocska vagyunk, akik némi veszekedés után ismét egymásra találtak. Amikor lapockám és fejem a falnak koccant halkan felnyögtem. Azért egy kicsit lehetett volna finomabb is, meg aztán szóból is értek. Nem kell mindjárt lökdösni.
Különös, hogy ilyenkor mintha lelassulna az idő. Mintha nem is tudta volna, hogy mit akar pontosan, olyan lassan csúsztatta a kezét az államról a nyakamra. Egyetlen pillanatra sem eresztette el a tekintetem, és én is álltam a sarat. Kiolvashattam belőle egy eddig merően új dolgot, igaz épp csak egy pillanatra jelent meg, és nagy szerencsém volt, hogy egyáltalán észrevettem. Az éhség. Igen, az a fajta vágy, ami annyira elemi, annyira ösztönös és állati, hogy senki sem tud tenni ellene. Már egészen biztos lehettem benne, és magamban már meg is neveztem a fajtáját. Vámpír. Kimondani ugyan még nem mertem, de már minden kétséget eloszlató bizonyítékot kaptam róla. Úgy nézett rám, olyan éhesen, mint a vérbeli ragadozó az áldozatára. Ujjaival talán akaratlanul is kitapintotta a pulzusom, érezhette milyen vadul kalapál a szívem. Ahogyan a falhoz préselt, egyáltalán nem éreztem magam kényelmetlenül. Sőt, hosszú idő után abszurd módon most éreztem magam leginkább jól a bőrömben. Hiszen imádtam, amikor a barátom nézett rám ilyen szemekkel. Persze akkor más volt a környezet és a helyzet, de hát ki nem szereti ha a pasija meglehetősen intim helyzetben felmordul akár egy tigris, és bizonyítja fizikai fölényét. No, hát ezért is kellett elhagynom, mert túl gyakran és már nem csak a játék kedvéért éreztette velem, hogy ő az erősebb. Ahogy ez eszembe jutott, a sok elcsattant pofonnal, a zúzódásokkal és csonttöréssel együtt valahogy képtelen voltam a férfira koncentrálni aki előttem állt. Pedig olyan közel volt hozzám, hogy (ha nem lett volna rajta kabát) éreztem volna a szívverését is. Félre fordítottam a fejem, és egyik kezem a vállára téve próbáltam kicsit odébb tessékelni.
- Lehet, hogy megöl majd,és lehet, hogy téged is érinteni fog. Vagy nem? – kérdeztem halkan, és ismét kerestem a szemeit, hogy belenézhessek de már hátat fordított nekem. Itt az alkalom, a lehetőség. Az emlék, hogy milyen volt az életem még néhány héttel ezelőtt valahogy teljesen elzsibbasztott. Véget akartam vetni a félelemnek, a rossz emlékeknek. Zach bármikor meggondolhatja magát, és ha rám talál akkor visszarángathat a házába és minden a régi lesz. Akkor már inkább meghalok, ha kell ebben a percben. Bizonytalanul néztem a férfi után, azt hiszem éppen most hagyott nekem egérutat. Ha akartam volna most megmenekülhettem volna. De nem tettem. Talán abszurd, de végig akartam csinálni ezt a dolgot, akármi is lesz belőle. Persze nem feltétlenül akarok meghalni, de vállalom a kockázatot. - Majd meglátjuk, hogy romantikus lesz-e vagy sem. – mosolyodtam el halványan, és követni kezdtem. Persze arról fogalmam sem volt, hogy hová megyünk, vagy mi fog történni. A rövid séta alatt végig azon járt az eszem, hogy ki is lehet ez a fickó, és miért olyan amilyen. Nem arra gondolok, hogy hogyan válhatott vámpírrá, az nem érdekelt annyira. Sokkal izgalmasabb lehet, hogy miért ennyire rideg és távolságtartó az emberekkel és a nőkkel. Nem mintha rossz tulajdonságom lett volna valaha is az egoizmus, de azért sosem tartottam magam ronda nőnek, sőt. Gyakran mondták, hogy arcom, szemeim és úgy általánosságban én szép vagyok. Ezt egy idő után el is hittem, így nem értem, hogy miért nem mutat ez a férfi fikarcnyi érdeklődést sem irántam. Nem szoktam hozzá az ilyesmihez.
Amikor megállt, akkor én is megtorpantam, és higgadtan pillantottam fel rá a sötétben. - Fájni fog? – kérdeztem szinte fölöslegesen. Nyilván nem kellemes ha az ember nyakát megcsócsálják és kiszívják a vérét. De hátha ismer valami módszert amivel úgymond érzésteleníteni lehetne a dolgot. Figyelemelterelés, vagy legalább a számára hasznost valami nekem kellemessel összeköthetnénk. Csalódottan sóhajtottam egyet halkan, és kinyújtottam felé a jobb kezem. - Szeretném, ha legalább a nevem tudnád. És… ha úgy alakul emlékeznél rá. Deirdre. – az elszántság félreérthetetlenül kiérezhető abból volt, ahogy ezt mondtam. Bárcsak valami mást is ki lehetne hozni ebből az estéből. Nem mintha nem én választottam volna az egyik alternatívát, de azért nem ragaszkodom az „elhunyt” jelzőhöz. Különösen akkor, ha esetleg ő is benne lenne a dologban, hogy túléljem a találkozásunkat.
Hallgatom ahogy a szíve őrült ütemben ver, az adrenalin tombolhat a szervezetében, ugyanakkor érzem a félelmét is. Ami csak fokozza az étvágyamat, de uralkodom magamon és nem mutatom meg neki azt, hogy mennyire is igaza van, hogy az vagyok, amit ő szeretne látni. helyette inkább másra koncentrálok, a szél megannyi illatot és szagot sodor magával, hideg fuvallat tele élettel. Egyfelől a testek szaga a klub irányából, aztán a cigaretta és az alkoholé, hogy a kipufogó bűzét ne is emlegessem, de ez most mind elég arra, hogy ne az áramlani vérre koncentráljak, és ne akarjam, most azonnal ennyi ember előtt megharapni a lányt. Milyen érdekes, hogy nekem a kávéra van szükségem a vérkeringéshez, és, hogy a testem hőmérséklete ne legyen egyenlő a semmivel, benne pedig tombol az élet, a félelem hatására a vére csak úgy pulzál benne.
Érzem a szemfogaimat, ahogy az alsó ajkamnak nyomódnak, de összezárom a számat és nem mutatom ki azokat, ahogy a vonásaimon is igyekszem uralkodni, közben pedig a tekintetem nem sok jót ígér neki. Susette jut eszembe, aki egy érdekes jelzővel illetett, akkor mikor fölötte térdeltem, ő alattam feküdt, és a penge állt ki a mellkasomból. gyönyörű szörnyetegnek nevezett. Elismerte, hogy ige jóképű vagyok, és ha nem az lennék ami, akkor nagyon szívesen vitte volna más irányba a kettőnk találkozását. Azonban, a vámpírokat annál jobban gyűlölte, de még is egyezségre tudtunk jutni. A lányt elnézve, elgondolkozom azon, hogy vajon verbena van-e a szervezetében? közben még mindig úgy nézek rá, mint a ragadozó a húscafatra.
A lánynak hatalmas szerencséje, hogy már nem vagyok az a gyilkos, aki korábban voltam, és nem öltem meg őt az első percek egyikében, hanem csak játszom vele, itt és most. Pár évvel korábban már holtan esett volna össze a karjaim között, de most nem fogom ezt megtenni vele, nem ölöm meg őt, hiszen ezzel megcsömörlöttem. Már nem gyilkolok, inkább magam sanyargatom, és érzem, hogy nehezemre esik megmaradni és nem rávetni magamat vagy azonnal elmenni innen és valahol valaki másból táplálkoznom. Figyelmem rá fordítom, mikor szavakat formál a szájával. - A kíváncsiság, gyakran okozza mások halálát…- szólalok meg miután lehajtotta a fejét, látom rajta, hogy észbe kapott végre, hogy nem kellene ingerelnie, ahogyan eddig is tette. Igaz nem fedtem fel magam előtte, de sejtheti, hogy igaza van, egy ember valószínűleg kiröhögi, bár egy szociopata vagy egy idióta leállhat vele szórakozni, én ugyan egyik sem vagyok, de még is leálltam kicsit játszani vele. Nem sietek el semmit sem, egy pillanatig még ott állok előtte és nézem őt, milyen óvatlan, hogy nem tart szemmel, hogy lehajtotta megadóan a fejét, de most ennek is köszönheti, hogy kezdem elveszíteni az érdeklődésemet az irányába.
Megfogom az állát és szilárdan tartom, hogy a szemeibe nézhessek bele, megigézhetném, de nem teszem meg, higgye csak azt amit akar, nincs bizonyítéka ellenem, de ha tovább hergel, akkor megigézem az is biztos. De egyelőre békén hagyom, bár most, hogy így itt a kezem, ami lassan lecsúszik a nyakára az éhségem újra ébredezni kezd bennem, ó igen, csak egy mozdulat lenne elkapni a hajét, félrerántani a fejét és a következővel a nyakába harapni és inni a vérét, ami meleg és édes az adrenalintól, ennyi idő alatt még nem bomlott le. Még ott kering az ereiben és más ízt ad a vérének, ezért is szerettem tombolni és üldözni a prédámat abban az időszakomban még öltem. Ez a gondolat ránt vissza, és veszem észre, hogy önkéntelenül is már a ház oldalánál vagyunk, őt pedig nekiszorítom annak, de még nem olyan erővel, amit vámpírként használnék fel. - Ami pedig egyszer meg fog ölni, de ez nem az én dolgom. – Nem én leszek az aki kioltja az életét, nem soha többet nem fogok ölni az életben maradásért. Többet senki életét nem oltom ki, hogy az éhségem maximálisan csillapíthassam. Érzem benne a változást, hogy lassan felenged, és egészen másképp kezd el viselkedni, már nem tombol benne a félelem, sőt, inkább belesimul a tenyerembe még így is, hogy már az épület oldalának dől a háta és én szorosan vagyok ott előtte. Távolról, bárki azt hihet rólunk, amit akar, és az emberek többsége sosem szeret arra gondolni, ami a legrosszabb, vagyis jelenleg arra, hogy a lány akár veszélyben is lehet velem szemben. De eleresztem őt, és a szórakozóhely felé indulok el, egészen addig még meg nem szólal. Akkor a vállam felett pillantok hátra, és megállok. - Csak nem? – Szólalok meg és lassan vontatottan fordulok csak meg. – A lehető legnagyobb ostobaság romantikus köntösbe bújtatni valamit, ami közel sem az… - jegyzem meg, de semmi konkrétumot nem mondok, helyette felnézek az égre és a villanykörtére, ami a lámpában ég, majd vissza a lányra. Amilyen finoman simult a tenyerembe az előbb, olyan könnyű kis préda lehetett volna nekem, meg sem kellene igéznem előtte csak egyszerűen hagynom, hogy kövessen és megharapnom, egy félreeső helyen. Körbenézek az utcán, de minden egészen normálisnak tűnik, nem érzem, hogy bárki is nagyon figyelne, nem hiszem, hogy a lány vadász lenne és társai is lennének. Remélem nem tévedek, így a fejemmel intek neki, hogy kövessen.
Tárgy: Re: Városszéli szórakozóhely Szomb. Jan. 11, 2014 12:30 am
Dominic & Deirdre
A közelsége teljesen kikészített. Előbb azt hittem, hogy megúszhatom a dolgot és ez a fura fazon egyszerűen itt hagy. Alaposabban belegondolva talán azzal jártam volna a legjobban, ha szépen bevonul a zenétől ütemesen pulzáló épületbe, és én mehettem volna haza. Hiba volt Blake-től elválni és külön utakon járni ma este. Az, hogy a pasas ennyire közel tanyázott le hozzám egy rakás fizikai tünetet rántott magával. A vérem olyan őrült tempóban száguldott a testemben ide-oda, hogy szerintem egy versenyautót simán le tudott volna gyorsulni. Ütemesen hallottam a ritmusát a fülemben, ami néhány másodperc alatt felvette a szórakozóhely zenéjének dallamát, mintha különös és vad táncot járt volna bennem. A gyomrom olyan picire zsugorodott mint egy golflabda, és csak ment egyre összébb. Talán a mákszemnyi méretnél már nem lesz hová tovább zsugorodnia és abbahagyja. Talán.
Ha az előbb úgy éreztem a tekintetén, mintha egy tigris méregetné a vacsoráját, akkor korrigálnom kell. Az előbb még csak a tömegből, a sok préda közül válogatott a ragadozó, de már az egész olyan, mintha az állatkerti ketrecbe zárt dögök tálkájában lévő húsdarab lettem volna. Ijesztő ez a pasas, és nem csak azért ahogyan néz. Egyre biztosabb voltam abban, hogy mi is ő. Szája állása, a halvány mosoly féle nem hazudik. Tudja, hogy tudom, de nem fogja magát elárulni. Helyes, én meg nem akarom magam megöletni. Innen közelíthetjük is akár az álláspontokat.
Tulajdonképpen igaza volt. Mi a nagy büdös francnak teszem itt az agyam és játszom a nagylányt?! Az ég szerelmére, még ha nem is AZ, akkor is minimum pszichopata, és nekem menekülnöm kellene! Mit keresek még itt? Talán a pánik tartott vissza, talán a kíváncsiság. Ez az egyik legrosszabb, sőt határozottan a legrosszabb női tulajdonság. Hogy nem férünk a bőrünkbe, nekünk mindent mindig tudni kell! - Én… - hangom elcsuklott, kásássá vált a félelemtől. Nyelnem kellett egy aprót, hogy egyáltalán meg tudjak szólalni. – Csak tudni akartam. Nem tudom miért, én csak… - halkulok el a végére. Beismerni, hogy kíváncsi liba voltam talán nem akkora hiba, mint az, hogy perceken át ingereltem. Az utolsó dolog, amit még láttam mielőtt lehajtottam volna a fejem az a tenyérbemászó kis grimasz az üres tekintet alatt. Két szemébe elég volt csak egy pillanatra belenéznem, és mintha a sarkvidéket láttam volna tükröződni benne. Hogy lehet, hogy ennyire nem érdekli a puszta létem sem? Hogyan tud így, ennyire ridegen nézni bárki is? Mint valami hüllő, csak néz mereven, élettelenül.
A hideg végigszaladt a hátamon, ujjaim egészen beleremegtek az érzésbe. Megjegyzésére, hogy ostoba voltam inkább nem feleltem, csak nyeltem egy újabbat és észrevétlenül a közeli épület felé pillantottam. Nincs elég közel. Halk, csalódott sóhaj hagyta el a számat, majd összeszedtem magam, és igyekeztem úgy beszélni a férfihoz, hogy még véletlenül se nézzek a szemébe. - Sosem volt erényem a józan gondolkodás. Szeretek veszélyesen élni. – válaszoltam halkan, és újra lehajtottam volna a fejem, amikor megragadta az állam és tekintetem így összeakadt az övével. Nem éreztem azt a zsibbadást vagy más furcsa érzést amit vártam. Vagy nem tudott a tekintetével manipulálni, vagy csak nem akart. De tény, hogy nem éreztem semmi ilyesmit.
Mást azonban annál inkább. Különös, hogy nekem szinte mindig más kell, mint a többi embernek. Bárki aki normális, az elkezdett volna kiáltozni vagy menekülni, én azonban szinte belesimultam ebbe az egyetlen érintésbe is akár egy kölyök macska. Nem tehettem róla, ez a durva modor eszembe juttatta a régi életemet és vele Zacharyt. Nem véletlenül választottam őt annak idején, egyszerűen a jófiúk nekem mindig túl könnyűnek tűntek, nem találtam kihívásnak az életet mellettük. Államon a kezét hidegnek éreztem. Vajon erről az időjárás tehet? Vagy másképpen működik a szervezete? Mikor elengedett még mindig ugyanolyan kerek szemekkel és enyhén szétnyílt ajkakkal meredtem rá akár egy félresikerült porcelánbaba. Jég kék szemeimben már a félelmen kívül mást is láthatott. Nehéz lenne leírni azt a valamit, ami motoszkált még a tekintetemben. Egyfajta felkérés, invitálás. Már tudtam, nincs értelme ellenkezni vele, és így ő is tudhatta, hogy könnyű prédája lehetnék. Erre itt hagy? Egyetlen szó nélkül? A döbbent bénultságból egy csapásra kiszakadtam, és gyorsan utána fordultam. Nem állt szándékomban utána menni, de talán egy próbát még megért. Izgatottságomat igyekeztem elrejteni, de azért ott rejtőzött az is a felszín alatt. - És ha figyeltem a mesékre? Csak nekem más kell, nem a cukormázas hercegek. – szólaltam meg halkan, és csak vártam, hogy mi fog történni. Visszafordul vagy sem, a ma éjszaka már elég emlékezetes lesz.
Az állat diéta nekem nem jött be, hallottam róla, hogy van aki így csinálja, de nekem nem célom annyira legyengülni, mint ahogyan azzal lehet. Kerültem már konfliktusba és tudom jól, hogy szükségem van az erőmre. Így inkább csak 4-5 naponta eszem emberi vért, volt idő, mikor a tasakosra fanyalodtam rá, de azt macerás beszerezni. Vagy állandó kapcsolattartó kell, aki el sikkaszt néhánnyal, vagy lopnod kell, de előbb utóbb valahogy kiborul a bili, szóval, ez sem tetszett, így maradok a klasszikus megoldásnál, és ha sikerül hat napig is igyekszem kihúzni vérivás nélkül. Na, meg persze, csak annyit veszek el, amit feltétlenül muszáj, tehát nem ölök még véletlenül sem. Így a csaj, eléggé mellé trafált, amúgy is egy ekkora kis dögben nem sok vér lenne, ami meg a fél fogamra sem lenne elég. Felvonom a szemöldököm azon, amit mond, de erre nincs mit mondanom neki. Egyszerűen semmi értelme ezen elkezdenem vele vitatkozni. Különben is sokkal feltűnőbb, hogy a pulzusa, hogyan ugrik meg, mikor mellettem halad el. Vajon ha ennyire fél tőlem, akkor mi a fenéért cicázik itt velem? Persze, nem ez a legtalálóbb kifejezés, de ha egy agresszívebb fajtársam lennék, akkor a nő már nem élne, a vére már mind ki lenne szívva.
- Nem vagy valami szórakoztató társaság, kifejezetten inkább irritáló vagy. – Jegyzem meg neki unottan. – Felőlem tedd, de ne csodálkozz, ha utána valaki elkap és helyben hagy. – Megvonom a vállam, és tovább indulok. De megállok, majd szorosan hozzá lépek. – Ó, igen? Mi is lennék? – kérdezek rá. Nem régen whiskyt ittam és mentolos cukorkát ettem utána, ez utóbbi elég hasznos találmány, ha nem akarod, hogy érezni lehessen a vér szagát a leheletedben. Előtte állok és őt figyelem, egy olyan kis mosollyal a szám szegletében, ami mindent jelent csak jót nem. Nem méregetem, csak mereven nézem, mint mikor egy nagyvad kiszemeli a prédát és a szemeibe néz, hogy a másik tudja, eljött a halála pillanata, innen nincs menekvése. Épp ugyan így nézek bele én is a szemeimbe, és érzem, ahogy a félelem újra elönti őt, ez az illat, mámorító, felkorbácsolja az éhségemet. A vér édesebbé válik az adrenalintól, nem véletlenül játszik, a macska is a prédájával, mielőtt megölné, újra és újra elengedi, pontosan az adrenalin miatt. - Ha annyira biztos vagy a dolgodban, miért is kísérted a sorsod? – Halk szinte síri hangon szólalok meg és még mindig mereven figyelem őt, ugyan azzal a kis mosollyal a szám szegletében. Mondták már, hogy jóképű vagyok, de pillanatok tűnik ez el a képemről.
- Ezt tőlem kérdezed…. Vagy ostoba vagy, hmm… nem, nem lehet másik lehetőség. Az okos ember, nem keresi a baj, ha ilyen biztos abban kivel áll szemben. vagy mivel, de mivel csak a levegőbe dobálózol a szavakkal…. – Nézem őt, és csak egy gunyoros kis mosoly kúszik fel a képemre újra, szórakoztató a lány azzal, hogy mennyire nagyon pórbál valamit kihúzni belőlem. - Nem figyeltél a mesékre…- szólalok meg, és megfogom az állát, belenézek mélyen a szemeimbe, de nem igézem meg, csak elengedem és ott hagyom, én tovább indulok, éhes vagyok, és táplálékra vágyom, meg egy két formás nőre, és arra, hogy néhány formás comb átfogja a csípőmet. Nem csak egy éhség van a világon, és bennem sem éppen egy tombol. A nő pedig csak feltart ezzel az egésszel, nem fogom neki magam elárulni, játszottam egy keveset vele, de ennél többe nem óhajtok belemenni, nem tudom kinek a mije, és jobb nem felfedni magamat.
Nyilvánvaló, hogy sértegetni próbál. Sőt, nem is csak próbál, hanem teszi is, de őszintén szólva nem igazán érdekel, felhúznia meg pláne nem sikerül. Ugyan mi hasznom válna egy ilyen feszült helyzetben abból, ha szépen nekiállnék játszani a sértett királylányt. Annál azért keményebb fából faragtak. Eleresztettem a fülem mellett a sértéseit, elvégre hallottam már eleget másoktól a „szőkenős vicceket”. Unottan vontam meg a vállam, tagadja a dolgot ha ennyire azt szeretné. Mondjuk azt sajnálnám, ha az a kis fehér szőrcsomó végül vacsoraként végezné, de nem az én dolgom. Más országokban még a nem… "különlegesek" is esznek annyi képtelennek tűnő dolgot, hogy már azon sem lehet felakadni, ha egy normál, átlagos földi halandó megeszi a kert végében futkorászó blökit karácsonyi pulyka helyett. Meg aztán kinek mi köze hozzá. - Nyilván, hogy kutyákat eszem. Te még nem próbáltad? – ugyanazzal a lenéző éllel ejtem ki a szavakat, amellyel ő intézte hozzám a kérdését. Ugyanakkor ahogy elhaladtam mellette, érezhetően felgyorsult a pulzusom. A félelem kósza árnyéka átjárt, végigfutott rajtam a fejem búbjától egész a lábujjaimig. Kénytelen voltam megtorpanni, összeszedni magam, és megnyugodni. Ha ez a fickó az, aminek gondolom, márpedig egyre valószínűbb, hogy az, akkor kiszagol és megérez mindent. Pániknak nincs helye, és nem ez a megfelelő idő, hogy nekiálljak hisztériás rohamot kapni.
Megáll az eszem! Hogy mit tudok?! Komolyan azt akarja, hogy itt és most, egy rakás potenciális fültanú előtt teregessem ki a lapjaimat, és mondjam szépen el amit tudok vagy tudni vélek róla. - Te most csak szórakozol velem, és ez egyáltalán nem tetszik. Nem kell neked semmit se mondanom. Akkor követhetek bárkit amikor csak akarom. És igen; tudom, hogy MI vagy. – olyan flegmán sikerült kipréselni ezeket a szavakat magamból, mintha kettőnk közül nekem állna rendelkezésemre több hatalom vagy nagyobb erő, ami pedig nyilvánvalóan nem így van. Már majdnem elöntött az önelégültség, hogy mennyire nagylány voltam, és milyen ügyesen megmondtam neki a magamét. Majdnem. Visszatartó erőnek az a kis félmosoly bizonyult, ami megjelent a szája szegletében. Egyébként nem lenne olyan, mint egy bányaló, sőt még félelmetesnek vagy rondának se mondanám, de ettől a kis grimasztól mintha egy gyökeresen más ember vált volna belőle. Vagy már eddig is ilyen volt, csak én nem vettem észre, de ez tulajdonképpen lényegtelen is. Nem szégyen az, legalább magamnak bevallhattam, hogy rettegek. Azt hiszem talán valahogy így néz az oroszlán az antilopra, vagy inkább egy kobra, a támadás előtti pillanatban. Ahogy ágaskodik, tekintetét az áldozatra szegezi, és aztán egy másodperccel később már meg is marta, a szerencsétlen kis állatkának meg már vége is van.
Nem tudok tenni ellene semmit, képtelen voltam még megmozdulni is, annyira megbénít a félelem. Az előbbihez képest nem hogy gyorsult volna, inkább szinte teljesen megszűnt a szívem dobogni. Talán ha az elmúlt néhány évem nem lett volna olyan amilyen akkor már rég elájultam volna, vagy torkom szakadtából ordibálva rohangáltam volna ide-oda. De Zach mellett megedződnek az ember idegei, ez a kis pánikroham is ahogy jött már el is múlt. Fejben dől el minden, és nekem már igen nagy rutinom van abban, hogy befolyásolni tudjam még a saját testem is. „Minden rendben lesz.” Az arcom bár még sápadt volt, azért sikerült egy halvány mosolyt varázsolnom. Mert a nagylányok sosem sírnak és nem menekülnek az ágy alá, ha jön a csúnya gonosz szörny. - Szerinted most félnem kellene? Remegnie kéne kezemnek-lábamnak, és könyörögnöm kellene, hogy ne bánts. Ugye valahogy így gondoltad. – az intelmek ellenére az utolsó szavakat már egyenesen a szemébe nézve mondtam. Hasonlóan ostoba és vakmerő mondatokat mondtam már másnak. Olyan szörnyetegnek, akinek nem a teste, hanem a lelke a más, a borzalmas. Tulajdonképpen annak a kis beszélgetésnek az lett a vége, hogy eltört a karom és két bordám megrepedt, de talán most fájdalom nélkül is megúszhatom a dolgot. Már csak az a kérdés, hogy a fejemmel a nyakamon – vagy anélkül.
Notes: Bocsánat hogy ennyit késtem, többet nem fordul elő!
Nem vagyok gondolatolvasó, ez csak az évek és a rutinnak köszönhető. Nataljaval eltöltött idő alatt résztelesen kitanultam olyan dolgokat mint a vallatás és persze, mikor hazudik egy ember? Ilyen helyzet ez a mostani is, hiszen veszélyben érzi magát, még ha nem is tudja mi vagyok, nem téveszti meg őt a csinos arc, attól még érezheti, hogy nem fogok kedvesen mosolyogni, ha ő megpróbál ezzel levenni a lábamról, de nálam a buta szőke história sem bejövős. Mindegyik eset hidegen hagy, megölni ugyan nem fogom, az értelmetlen halál felesleges lenne, de nem is fogom hagyni, hogy elsétáljon csak úgy, és később újra a nyomomban legyen, akkor már inkább halálra rémítem, vagy belebabrálok a fejébe, meglátjuk, melyiket hozza ki belőlem. Hiszen nem érdekelne ő, ha nem követett volna már egy ideje, és nem áll meg a ház előtt engem várva, a kapubejáratot méregetve. Ha akkor tovább megy, és nem vár meg sehol sem, most megúszná a dolgot, de ostobán viselkedett és most ennek issza meg a levét. - Annyi. – Válaszolom meg neki, valóban annyi ideje követ már, a kutyával egy bő fél órás sétára szoktam elmenni, mielőtt elindulok magányosan a dolgomra. A lakásban is elvacakoltam a döggel egy kicsit és most is sétálunk már egy ideje, így körülbelül másfél órája van a liba a nyomomban. – Nem nézed az időt? Tényleg ennyire ostoba vagy, vagy megjátszod magadat? – Szegezem neki a kérdést, de erre nem várok választ, ez az egész testtatásomon is látszik, hogy hidegen hagy a válasza. Tőlem ne várjon kedvességet, nem az a típus vagyok. Ez hülyének néz engem, hogy ilyenekkel akar félre vezetni, milyen ostoba már!? - Van egy mondás, miszerint mindenki magából indul ki, szőkeségem. Talán te kutyát eszel? – Kérdezek rá, és enyhén megemelem a szemöldökeimet is, hogy na erre a kérdésre már választ várok, hiszen az előbbit már konstatáltam magamban, hogy tényleg lehet, hogy agyalágyult a csaj. Sértegetem? Igen. Tudatosan? Igen. Érdekel? Nem. Tudom mekkora a tömeg a szórakozóhely előtt, de számára nem biztonság, ha akarom, úgy is azt teszek vele, amit csak akarok, hiszen elég a tekintetébe fúrni a magamét, és onnantól kezdve a bábom, azt tesz amit én parancsolok neki, akkor meg miért is bízik abban, hogy a tömeg majd megvédi? Ugyan, az emberek inger küszöbe fent van az egekben, előbb rakják fel a netre, mintsem, hogy segítsenek neki. Hagyom neki, hogy kikerüljön és elmenjen mellettem, úgy is egy pillanat alatt újra elé kerülhetek, szóval, felesleges magam előtt tartani erőszakkal. - Na, és mi az amit tudsz? – Pillanatnyilag több sértő szó nem hagyja el a számat, csak utána fordulok, és mélyen nézek a szemeibe, mint aki a veséjéből is ki akarja szedni a legféltettebb titkait. Pislogás nélkül teszem ezt. Azután kissé oldalra döntöm a fejemet és félmosoly jelenik meg a képemen, de ez a mosoly nem egy kellemes és megnyugtató kifejezés, nem, épp ellenkezőleg ez előre vetíti a gonosz és fájdalmas véget annak aki, velem szemben áll. Azt, hogy ez most mennyire komoly és mennyiben csak egy kis ijesztgetés a részére nem árulom el, döntse csak el maga, hogy valóban fenyegetést jelentek kicsiny életére, vagy sem.
Egyetlen pillanatra elkerekednek a szemeim, amikor a képembe vágja kérdését. Hogy mit akarok? Tudni mindent! Megtudni, hogy mi ez az egész és mi ő. Na meg persze ha ezt már tudom, akkor azt is, hogy mi folyik körülöttem. Igyekszem nem túlságosan izgatottá válni, uralni a testem, hogy ne produkáljam a félelem jeleit. Ezen talán az életem múlik most. Már éppen válaszra nyitnám a számat, de a férfi mintha a gondolataimban olvasna. Persze így könnyebb, megkerülhetjük a „semmit-de-mondd-el-semmit” köröket, de akkor kevesebb idő alatt kell valami hihető mesét kitalálnom neki. - Nem akarom tagadni. Tényleg, már másfél órája? …nem szokásom az időt nézni ilyenkor. – rántok egyet a vállamon flegmán, és az én hangom is kiürül. Ami kedvesség bujkált benne mostanáig annak mostanra nyoma sincs. Továbbra is állom a tekintetét, bár ember lévén nekem azért sűrűbben kell pislognom, mint neki. – A kutyád tetszett meg. Mondd, ő a mai vacsorád, vagy még kicsit hizlalod? – fejem enyhén oldalra fordítom, és elnézek a szórakozóhely felé, ami már alig néhány méternyire an tőlünk. A bejáratánál rengetegen ácsorognak, így a biztonság illúziójába kapaszkodom. Persze ez még nem jogosított volna fel arra, hogy ilyen ostobán vakmerő legyek vele szemben, de azt hiszem elegem lett már a játékokból. Teszek egy lépést előre, annak ellenére, hogy előttem áll. Igyekszem elmenni mellette, és látszólag ostobán engedni neki, hogy a hátam mögé kerüljön. Valójában persze a szemeit igyekszem immár elkerülni. Mintha olvastam volna, hogy a tekintetükkel meg tudják babonázni az embert, uralmuk alá vonják akár a bábokat. Nem akarok újra valaki játékszere lenni, azt nem. Soha többet. Lassan sétálok, kimért léptekkel. Nem tudom, hogy követ-e vagy sem, ezért visszafordulok. - Azért követtelek, mert sejtettem, de most már tudom is. És csak ennyit akartam tudni. – olyan halkan mondom, hogy biztos lehessek benne csak Ő hallja, illetéktelen füleknek ne legyen esélye sem arra, hogy beszélgetésünkről tudomást szerezzen. Fogalmam sincs miért hívom ki magam ellen a sorsot. Talán a túlzott kíváncsiság teszi, de talán az, hogy titkon már rég másra vágyom, egy másik életre. Közönye valószínűleg nem nekem szól, hanem mindenkinek, minden embernek. Nem is igazán húzom fel magam rajta. Nála valószínűleg nem működik a személyes bájam, neki nem elég egy kellemes pofika és megnyerő mosoly ahhoz, hogy valakivel kedvesebb legyen. Pedig mennyivel könnyebben elérném a célomat, ha így lenne!
A nő előttem guggol vagy valami olyasmi a lábát és a cipőt tanulmányozta. Mikor elé léptem, akkor a pulzusa felgyorsult a szívverése pedig vad ütemet kezdett el verni. Tisztán érezhettem a pórusaiból áradó félelem szagát, és hallhattam is mindezt. Tudtam, hogy miattam van, hiszen engem követ már egy ideje, mi másért ugorhatott volna meg hirtelen így a szívveréseinek a száma? Azonban rövidesen uralkodni kezdett magának, a pulzusa lassulni kezdet, a lélegzetvételei is egyenletesekké váltak, vagyis sikerült lenyugtatnia magát, és uralma alá hajtani a félelmét. Nahát?! Lehet, még sem olyan egyszerű ember ez a nő itt előttem, lehet, több van benne mint azt elsőnek néztem? Hamarosan kiderül, hiszen előbb utóbb fel kell néznie, illetve állnia, hogy a szemeimbe nézhessen. A nőnek jelenleg egy szerencséje van, még nem óhajtok táplálkozni, tehát, ha nem bosszant fel, hagyom élve távozni, vagy csak nem fogom bántani, viszont ha felhúz, nem garantálom, hogy megússza épségben, nagyon nem vagyok jókedvemben. Hideg tekintetem szegezem rá, amiben semmilyen érzelem sem tükröződik, egyszerűen nincs mit éreznem iránta, csak egy porhüvely egy vérbank, nem több és nem is kevesebb ő számomra. Azonban az érdekel, hogy miért kajtat utánam, mit akar tőlem, hiszen teljesen nyilvánvaló, hogy egy ideje már követ, ott állt a ház előtt is, amiben lakok. Megvárta még újra elindulok onnan. Figyelem minden egyes mozdulatát, ahogy a kezeit mutatja, hogy nincs nála fegyver, metakommunikációja is erről árulkodik, nem szándékozik támadni, de én nem most másztam le a falvédőről, nem éltem volna le ennyi időt, ha teljesen óvatlan és ostoba vagyok. Szemmel tartom, és figyelem minden egyes rezdülését is, készen arra, hogy támadjak és megvédjem magamat. Tekintetéből elég sok mindent ki tudok olvasni, eléggé beszédes az arca ahhoz, hogy nagyjából el tudjam őt magamban helyezni. - Mit akarsz? – Kérdezem tőle hideg, ugyanakkor teljesen semleges hangnemben. Hangom kissé karcos, keveset beszélek, nem nagyon van kivel. Kíváncsi lennék, hogy mi zajlik le a fejében, az előbb még halálra volt rémülve tőlem, most pedig, hűvös mosolyt villant egy cseppnyi ostobasággal is, mintha ezzel átverhetne engem. Kezeim, már nincsenek a szemeimben, lazán lógatom azokat magam mellett, közben fél szemmel a járókelőket is vizslatom, akik elmennek mellettünk, hiszen hétvége van, a fiatalok buliba indulnak, így van mozgolódás a hideg ellenére is ezen az utca szakaszon. - Ne mondd, hogy semmit, bő másfél órája vagy a nyomomban… ne tagadd. – Szólalok meg újra hidegen és a tekintetem az övébe fúrom, vagy válaszol őszintén, vagy a vámpír képességeim dobom be és kényszeríteni fogom a válaszadásra. Ettől egy cseppet sem riadok vissza.
Azt hiszem, ha legközelebb találkozom a szüleimmel szóvá fogom tenni, hogy igazán dolgozhattak volna még rajtam egy keveset, és akkor nem lennék ilyen reménytelenül töpszli. Nem elég, hogy a saját dolgom megnehezítettem ezzel az ostoba cipővel, még a férfi, akit követtem is magasabb volt nálam. Nem sokkal, épp csak annyira, hogy loholnom kelljen utána. Nem egészséges tempó ez, ilyen sarkakon. Tehát nem is volt meglepő, hogy megbotlottam. Amúgy is szusszannom kellett már, tulajdonképpen még jól is jött, hogy megállhattam valami miatt. A felületes megtekintést követte az alapos vizsgálat, már ami a cipőt illeti. Próbáltam mozgatni a lábam is, és igyekeztem nem arra gondolni, hogy talán most elveszítem szem elől a pasast.
Emiatt ugyan kár volt aggódnom, így utólag végiggondolva. Egyre közelebb éreztem magamhoz őt, a belőle áramló erőt. Sohasem értettem, hogy a filmekben miért pillant fel mindenki olyan végtelenül lassan, szinte centinként emelve a tekintetét. Zachary mellett magtanultam, hogy az a legjobb, ha mozdulatlan maradsz, vagy épp nagyon gyorsan mozdulsz. Mintha egy dinoszaurusz lenne: ha nem mozogsz nem lát, ha megmoccansz akkor pedig fuss. A gyomrom összerándult, és automatikusan gyorsult a szívverésem. Úgy kezdett el dübörögni bennem a vér, hogy a fülemben hallottam a ritmusát, mintha egy tucat ló vágtázna bennem ide-oda. Akaratom erejét hívtam magamhoz, mélyeket lélegezve próbáltam lassítani a pulzusomon. Elvégre attól nem lesz semmi sem jobb, ha leblokkolok a pániktól. Ahogy felemeltem a fejem, és szembe találtam magam vele, már cseppet sem féltem. Éveken át éltem egy hatalommániás, betegesen féltékeny pasas mellett, szóval önmagam megnyugtatásában már volt rutinom. Miért is ijednék meg tőle? Mit tehet velem? Megöl, vagy bánt, fájdalmat okoz? Ezek már rég nem nyugtalanítanak engem. Meghalni sem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, a fájdalom pedig egyszer úgyis elmúlik.
Üres, hideg tekintetét álltam, fejem nem fordítottam félre még akkor sem, amikor egy kis szellő hajam egy részét az arcomba fújta. Ugyanakkor nem vagyok ostoba és öngyilkos hajlamaim sincsenek, szóval igyekeztem észrevétlenül úgy helyezkedni, hogy mindkét kezem lássa, ahogy azt is, hogy fegyvertelen vagyok. Persze egy tűsarkú cipőt viselő nő soha nem fegyvertelen, de talán ez nem jut eszébe. Én nem mértem végig őt olyan alaposan, ahogy ő tette. A kettőnk arckifejezése közti jelentős különbség abban rejlett, hogy amíg ő hidegen és minden látszólagos érdeklődés nélkül nézett rám, addig az én arcomról leolvashatta, hogy tudom. Tudom, hogy mi ő, és nincs szükségem arra, hogy hosszasan vizslassam a bizonyosságért. Előcsalogattam hát a lehető legelbűvölőbb, ugyanakkor leginkább semmitmondó mosolyomat az arcomra, és fejem enyhén oldalra billentve pillantottam fel rá. Az ártatlanság és ostobaság megtestesült szobra lettem. - Segíthetek? – hangom lágyan, a tőlem megszokott módon kellemesen csengett. Ha sejti is, hogy belül kis híján sikoltozok a félelemtől, arra nem a hangom vagy a pulzusom adhatott neki okot.
Zokni néha rávesz, hogy mosolyogjak, a maga esetlenségével, ahogy nagy elánnal indul meg utánam, vagy elém, mikor meglát és felbukik a saját kis tappancsaiban. Komikus az egész állat, ahogy próbálkozik, és időnként kísérletezik a morgással és a vicsorgással is, különösen mikor elveszek tőle valamit, ami az enyém. Ma már megmutattam neki, milyenek az igazi agyarak és azzal milyen vicsorogni. A kis dög, nem hogy megrémült volna, helyette tovább próbálkozott, egy pillanatra úgy éreztem, a kis nyomorult engem próbál utánozni. végül csak kirántottam alóla a pólóm, és tovább álltam. A délutánom ezzel telt el, napnyugta környékén már a lakásban keringtem várva arra, hogy a Nap alábukjon a horizonton és én mehessek, csak, hogy előbb Zoknit kellett levinni. Már akkor feltűnt, hogy ütemes tűsarkak kopognak mögöttem, érzékeny a hallásom, szóval, ha valaki ilyen cipőben tipeg hamar elárulja magát. Egy darabig nem foglalkoztam vele, hiszen emberek még jártak az utcán, inkább fél szemmel a kis dögöt figyeltem, ahogy mellettem alkalmanként csaholva botladozott. Egy alkalommal megálltam egy állatbolt kirakata előtt is, ami akkor zárt be, elgondolkoztam, a bolhanyakörvön a kis dögnek, és feltűnt, hogy a tűsarkak is elhallgattak, majd mikor tovább indultam akkor újra felhangzottak, ekkor már biztosan tudtam, valaki engem követ, de nem zavartattam magam, a tipegése elárulja őt maximálisan. A ház kapuján besétálva, az ajtó csukódása közben, én tökéletesen láttam őt, a homályos lépcsőházból kitekintve, hiszen odakint a lámpák már égtek, nem takarta el őt semmi sem a szemem elől. - Az emberek, olyan ostobák…- dünnyögöm egykedvűen az orrom alatt, és a kutyára nézek, aki leül mellettem, és vakkant néhányat, majd elfekszik, hiszen elfáradt. Felvettem és úgy vittem fel a lépcsőn, a honom alá csapva, groteszk egy látvány lehetek a kis döggel. Nagyjából fél óra alatt, rendeztem össze a dolgokat odafent, és az ablakban ülve, még figyeltem egy kicsit a nőt, a lakásban sötét uralkodott, nem szokásom villanyt oltani, a kinti fények bőségesen elegek nekem. Láttam már a nőt korábban, méz szőke haj, és elkerekedett szemek, találkoztunk már. Nyilván nem, vadász, azok nem ilyen óvatlanok, és ostobák, hogy tűsarkakon kövessenek egy magamfajtát, aki egy szemvillanás alatt megölheti őket. Susette sem viselt olyan ruhát, ami akadályozta volna a harcban. Gyanút kellett volna fognom akkor és ott, de valami más hajtott. Azt hiszem a kölcsönös vágy volt az ami miatt még sem a szívembe döfte a pengét és egyezkedett velem.
Kilépek az utcára és elindulok úti célom felé, a nőre nem fordította figyelmet elmentem mellette, mintha nem is sejteném, hogy ám várt. Hallgatom lépteit, az ütemes kopogást, és magam elé idézem az arcét, a vonalait, kitűnő megfigyelő vagyok, és precízen látom magam előtt a méz szőke fürtöket, az elkerekedett szemeket, és ajkakat, ahogy fellobban benne a felismerés. Valamit tud vagy sejt, buzog benne a kíváncsiság nyilvánvalóan. Átkozott új hullámos romantikus regények, amik most mindenhonnan ömlenek, amiben a vámpírokat romantikus hős szerelmesnek tüntetik fel, némely írónőnek bemutatnám szívesen, hogy milyen ostobaságokat vet papírral. De mit érdekel ez engem igazán? Semmit nem jelent, maximum egy két libát könnyebb felszedni, és elég csak utána megbűvölni, hogy elfelejtsen maximálisan. Hírtelen csend áll be mögöttem, majd fojtott hang, és egy francba felkiáltás. Bár inkább suttogásnak szánhatta. De teljesen mind egy az én fülemnek. Még a cipővel és a bokájával vacakol, elé állok. Lenézek rá, kezeim egyelőre a dzsekim zsebében vannak, ha a nő felemeli a tekintetét, fekete vasalt orrú csizmát láthat, ami után farmer következik, szűk szabású testhezálló fazon, hozzá egy rövid derekú bőrdzseki és én, a barátságtalan és üres tekintetem. Szakasztott úgy méregetem, mint aki a nő koporsójához készül méretet venni. Még nem szólalok meg, csupán ott állok előtte.
Most, hogy már munkám is lett, és végre nem a szállodában laktunk, azt hiszem ránk fért egy kis szórakozás az én öreg haverommal. Blake persze mindig máshová akart menni mint én, de ezen már őszintén nem tudok meglepődni. Mániája, sőt egyenesen sportot űz abból, hogy ellenkezzen velem. De talán éppen ezért működik ez a dolog köztünk, ezért is tudunk most már egy ideje együtt élni. Persze nyafogott amikor lestoppoltam a fürdőszobát néhány órára, de a végeredmény fényében tökéletesen megérte. Ritkán sikerül ennyire összeszednem magam, és mivel ma hosszú idő után először szórakozni és táncolni készültünk, ezért az öltözetem is ehhez passzolt, sokkalta inkább, mint a hűvös időhöz. A szűk és vékonyka fekete nadrág fölé egy indákkal mintázott bézs selyem felsőt vettem. Imádom ezeket a fajta ruhákat, és egyáltalán nem zavart az sem, hogy konkrétan meg fogok fagyni bennük. A szövetkabát majd melegít.
Nagyjából akkor kezdődött az egész, amikor éppen be akartunk térni valahová. Arra már nem emlékszem, hogy merre voltunk, vagy miért éppen azt szemelte ki Rayner magának. Csak azt tudom, hogy egyedül ment be, nélkülem. Ugyanis az utca túl felén megpillantottam valakit, aki… akitől elakadt a lélegzetem. Igen, most már tudom, hogy nem képzelődtem. Hogy igaza volt mindenkinek, és hogy Ezek – mert más szavam nincs rájuk – léteznek. Groteszk módon egy felettébb helyes kis tappancsos kísérte a sötét alakot, tökéletesen kiegészítve őt fehér bundájával. Kölyök még, ez az időnként elhangzó boldog csaholásból igen könnyen megállapítható. De nem az eb az, aki érdekelt. Igyekeztem, tényleg minden tudásomat bevetve próbáltam észrevétlenül követni egészen addig, míg egy házba be nem ment. Persze ha mindaz igaz, amit róluk hallottam, akkor kizárt, hogy ne vett volna észre. Az utcán várakoztam, bár fogalmam sem volt, hogy mikor tér majd vissza. Lehet, hogy csak holnap, ki tudja? Nekem akkor is maradnom kellett, és megtudni, hogy tényleg egy vámpírt láttam-e. Azt hittem jobbak a rejtőzködésben. Még a múlt héten futottam bele ebbe az alakba először, és azóta is hidegrázásom van, ha csak rágondolok. Az arca, az a tekintet, amivel az embereket pásztázta akik mellette álltak… mintha birkák lettek volna, akik közül a gazdi éppen kiválasztja, hogy ki is lesz a vacsora. Nem tudom mi ez, vagy mi miatt, de már évek óta gyötörtek érzések, amik nem a sajátjaim. A neten utánanéztem, és saját diagnózisom szerint nem vagyok őrült, csak empata. Azért ez viszonylag jó hír. Érzek bizonyos dolgokat, amiket mások nem. Sokkal érzékenyebben reagálok a külvilág dolgaira, mint azt hittem, talán éppen ez volt az oka annak, hogy megcsapott a sötétség, ami ebből a férfiból áradt.
Ha dohányoznék, persze tudnám, hogy mióta álltam már ott. Az ember csak számolja, hogy hány cigarettát szívott el várakozás közben. Az új élethez tartozó leszokásnak most talán a legnehezebb fázisában járok, és időről időre hiányoznak a régi gesztusok. Épp amikor már végérvényesen belemerültem volna a gondolataimba, és hátamat egy fának vetve relaxálásba kezdtem, a pasas kilépett az utcára. Bár lehetett volna több eszem is, én mégis követtem, annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, mit fogok csinálni ha utolérem, vagy észrevesz vagy… szóval miérteket nem kell kérdezni tőlem, mert válasz nincs rájuk. Csak abban voltam biztos, hogy tudni akarom mi folyik körülöttem a világban. Miért élünk mindannyian egy álomvilágban, miért kell becsapni minket, embereket és egyáltalán mi az még, amit eltitkolnak előlünk. Óvatlan voltam, és a nagy sietség közben, hogy szem elől ne tévesszem a férfit megbicsaklott a bokám egy pillanatra. A magas sarok és a járdán lévő repedések egyértelműen nem kompatibilisek, ennek ismét ékes bizonyítékát adta nekem a világ. - Francba! – szűrtem fogaim közt morcosan, és lepillantottam, hogy érte-e valami maradandó sérülés a cipőmet. A lábam nem fájt, de ha a topánkám sarka kitört, akkor bizony sántikálhatok hazáig. De hála égnek nem így történt, senkinek semmi baja nem esett. Még. Ugyanis ha az ember lopakodik, akkor tartózkodjon a hangos megnyilvánulásoktól és/vagy a magas sarkú cipőktől. Amint ráeszméltem a hibámra, rögtön meg is torpantam, és csak vártam, hogy mi fog történni. Észrevette, hogy követem? Érdekli egyáltalán, vagy annyira biztos abban, hogy senki nem tudja megsebezni, hogy figyelmen kívül hagyhat ilyesmit?
Egyre nehezebben viselem el a lakást nappal, túl kevés nekem ott a hely, én ennél sokkalta mozgékonyabb vagyok. Több térre van szükségem, és ebben Zokni is egy véleményen van velem, később nyilván még inkább így lesz ezzel, bár lövésem nincs mekkora eb lesz belőle, majd idővel. Annyi biztos, hogy már most sem zsebkutya méretű, így úgy tippelem, hogy nem egy öleb lesz belőle, hanem valami termetesebb, de nem vagyok szakértő tévedhetek is. Régen nem volt már kutyám, és nem is kerestem a társaságukat. Mielőtt elindultam volna, levittem a lakásból a kis dögöt, hogy ne odabent végezze a dolgát el, mivel hajlamos vagyok a lakásban széthagyni a cuccaim, bár erről kezdek lenevelődni általa, hiszen szereti megrágni a széthagyott dolgaimat, de érdekes mód aludni, csak a zoknis fiókban szeret, ami a komód legalsó része. Azóta sincsen becsukva, úgy mellesleg. Miután végzett a kis pamacs a ház előtt felvittem vissza a lakásba. A minap órákat töltöttem azzal, hogy a neten kibogarásszam ugyan, mint kell neki enni, adni, és egyebek, abból a cuccból még van így tettem ki neki és vizet is, a végén még felelősségteljes gazdi leszek, francokat! Meg kellene, szabaduljak ettől a nyűgtől, már így is túl sokat volt velem, mert a kis nyomorult már kötődik hozzám, ha kiteszem, a lábam nyüszítésbe kezd, mint most is. Egy órával később, már a város széle környékén járok, messze magam mögött hagyva a lakást és a nyüszítő eb állatot. Sétálok, mint szinte minden alkalommal, nagyobb így a mozgásterem, mint egy mozgó fémkaszniba zárva, valahogy nem vonzanak a kocsik, talán a motorok igen, azok valamennyivel közelebb állnak hozzám, de eddig még nem szereztem be egyet sem, talán majd most, ha hosszabb ideig maradok itt. Zsebre vágott kezekkel, bőrdzsekiben, szürke farmerben, fekete kapucnis pulcsiban sétálok az utcán, már hallom a dübörgő zenét a közeli szórakozóhelyről, utam ide vezet, hiszen vannak olyan igényeim, amiket itt tudok kielégíttetni. A szajhák arra jók, hogy igyak belőlük, de másra nem, valahogy nem tetszik a gondolat, hogy agyon használták már őket, inkább egy klub vagy discoban vadászok magamnak partnert, akit még nem használtak el teljesen. Amúgy is ekkora tömegben ki emlékszik a másikra? Ráadásul nem hosszútávra tervezek, csak egy rövid afférra.
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Városszéli szórakozóhely Vas. Aug. 11, 2013 9:21 am
Anna és Jer
Megnyugtat a tudat, hogy Anna is küzdeni akar a szerelmünkért. Együtt képesek leszünk megtalálni a megoldást. Ránézek a kezére ami már szorosan az enyémre van fonódva. Most ha tehetném nem engedném el és együtt mennénk el messzire ahol nem ér utol semmi rossz. De nem tehetem. Most még nem. Sajnos kötelességeim is vannak. Tudom, Anna is megérti miért nem mehetek vele. -Ígérem, mindent megteszek azért, hogy hamar újra találkozzunk. Szeretlek! -Amint kimondtam már meg is bántam. Rosszul esik kimondani, hogy majd találkozunk, legszívesebben mindig vele lennék. Elengedtem a kezét. Fogtam magam és átmentem a bárpulthoz. Ott összeroskadtam és a gondolataimba merültem. Rendeltem egy vodkát jéggel. Ezt már nem lehet kibírni nélküle. De hamar rá kellett jönnöm ennél erősebbre van szükségem. Ezért hamar szóltam a pultosnak, hogy kellene egy pohár Jager is. Nem akartam visszanézni az asztalhoz, mert tudom, hogy Anna még ott ül. Nem szívesen hagytam ott, de ha tovább maradok nem tudtam volna búcsút venni tőle. Búcsút, ez a szó szenvedést jelent számomra. Egy szuszra megittam a vodkát. Már cseppet sincs rám hatással. Ezért átértem a Jagerre. Na igen ez már valamivel más volt. Nem engedte, hogy a gondolataimba merüljek. Segített élvezni a cseppet sem mulatságos életem. A bánatom lassan tűnni kezdett. De valahogy Anna még mindig a fejemben mászkált. Őt semmi ital nem tudta volna felejtetni velem. Akaratom ellenére mindig az asztal felé néztem. Anna nem tágított. Már majdnem elindultam vissza az asztalhoz amikor a józan ész visszatért és helyemen maradtam. Most már részegen elég szánalmas látványt nyújthatok. Talán Anna is hamarosan távozik. Remélem igen, mert a szívem meghasad ha ránézek. Mi lett belőlem, ahelyett, hogy megoldanám a problémáim elmenekülök előlük és mint régen az italba fojtom a bánatom. Pancser. Ez a megnevezés illik rám a legjobban. A karjaimba temettem a fejem. Rádőltem a pultra és hagytam, hogy a sötétség elárasszon. Senki és semmi nem számít ma éjjel. Ezt hajtogattam, de hiába. Igen is van itt valaki aki sokat számít. Anna.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Városszéli szórakozóhely Kedd Aug. 06, 2013 2:59 am
JER & ANNA
Bújtam Jeremy-hez, mert félek attól, hogy nem fogom látni többet, és így szeretnék emlékezni rá, és mindig érezni a karjait magam körül. Ha nincs is velem tudom, hogy szeret, és hogy fontos vagyok számára. Ezek az érzések kölcsönösek, mert bármit megtennék, hogy újra vele lehessek, ami sajnos nem lehetséges. De ennyivel is bekel érjem, ha már a sors így hozta, hogy ide betévedjek. Mert lehet, hogy csak én éreztem azt, hogy van ez a megérzés, és beképzeltem magamba, hogy ez megérzés volt. De lehet, hogy a sors keze van benne, mindegy is, mi áll dolgok háta mögött. Egy nagy köszönöm járna nekik, de most megköszönöm magamnak, hogy nem kergetett el Jeremy. Először attól féltem, hogy annyira meglepődött, hogy azt hiszi képzelődik, és elküld engem. Aztán láttam, hogy esze ágában sincs elküldeni, sőt. És lám most itt vagyok azzal a férfivel akit mindennél jobban szeretek. Az idő elteltével teljesen megváltozott, érettebb lett sokkal. De még mindig az az férfi, akit anno én még megismertem. - Én sem akarlak elveszíteni, majd mi ketten kitalálunk valamit, ahogy mindig is tettük. -mondtam neki, miközben én is megfogtam az ő kezét. Nem várhatom el azt, hogy, ha van is valami kis remény kettőnk számára, egyedül kezdjen el keresgélni utána, mert biztos, hogy nem lesz könnyű, és ketten többre is mennénk. - Igazából csak arra, hogy milyen boldogok voltunk akkoriban. Minden olyan jó, és szép volt. Szeretném, ha most is minden így lenne.- nézek bele a szemeibe, és meghasad a szívem, hogy milyen igazságtalan volt a sors akkor velünk. Mindig azokkal teszi ezt, akik nem is érdemelték volna meg szerintem. De ez az élet rendje, megismerkedsz valakivel, beszélgettek, egymásba szerettek, a sor vagy a pár véget vett a kapcsolatnak, sajnos mi is így járunk, de ha nem így lenne ez, mi még most is együtt lennénk, és boldogak is volnánk. Most is azok vagyunk valamennyire, a magunk módján. A maga módján mindenki az, vagy próbálkozik az lenni, mindig azt teszik ami számukra jó, de néha ezzel valakit meg is bántanak, és akkor ő sem boldog. - Én is szeretlek Jeremy. - még nem szeretném elengedni őt, és főleg nem így. Ha nem is most találkoztunk utoljára, akkor is mosolyogjon, és én is mosolyogni fogok, hogy mindig így emlékezzünk egymásra. A rózsámat kezembe fogtam, és figyeltem a takarítónőt aki fölsöpörte a pohár darabkáit, majd ismét őt figyeltem. Nem tudok be telni vele, mindig egyre többet és többet akarok belőle. És bízom abban, hogy még viszont fogom látni őt, akit mindennél jobban szeretek, és szeretni is fogok.
Jeremy Gilbert
welcome to my world
► Residence :
Mystic Falls
► Age :
29
► Total posts :
199
HUNTER OF THE FIVE ➴
Tárgy: Re: Városszéli szórakozóhely Pént. Aug. 02, 2013 11:26 pm
Anna és Jer
Szorosan magamhoz öleltem. Soha többé nem akarom elereszteni őt. A fájdalom ami az ő ürességét jelenti a szívemben hosszú ideig gyötört. Nem maradt más számomra csak a vadászat és a gyilkolás. Minden érzelmet kizártam magamból különben a fájdalom, gyötrő, kínzó érzése újra rám telepedett volna. Folyton azon gondolkodtam, hogy előre megtervelt vadászataimat siker koronázza. Azzá a személlyé váltam akivé soha nem akartam, egy érzéketlen ember akit a gyilkolás érdekel és minden nap végén egy ilyen lepukkant szórakozóhelyen tölti kevés szabadidejét egy jó pohár vodka társaságába. De most itt van Anna és nevezzük ezt sorsnak vagy akárminek. Nézhet engem akárki bolondak mert egy szellemmel képzelem el a jövőmet, de ez engem egy cseppet sem érdekel. -Anna nem akarlak téged többet elveszíteni és ígérem mindent megteszek azért, hogy megoldást találjak arra, hogy együtt legyünk. - Újra megfogtam kezét és a szemébe néztem, azokba a szemekbe amikben most a fények táncot jártak. Kár, hogy nem vidámság tölti meg a beszélgetésünket, de, hogy lehetnénk vidámak amikor gondjaink nagyobbak bárki ember problémájánál. -Anna kérlek mond meg nekem most mire gondolsz. - Én éppen a múlton gondolkodtam, de nem ám az emlékeken a múltból hanem a megváltoztatható jelenen. Keresve egy új utat. Aminek nem a halál a célja. Mint egy társasjátékban ha rossz úton indulsz el vagy rossz számot dobsz kimaradsz egy körből. Na én most pont úgy érzem magam mint aki kimaradt egy körből. De van még esély arra, hogy jól dobok és a megfelelő úton haladok tovább a megoldás felé. A múlt megváltoztatható. Az is elgondolkodtató, hogy miért kaptam meg azt, hogy láthatom a szellemeket. Persze a halott boszorkányok ezt csak következménynek hívták, de én a jelen pillanatban csodának vagy nagy nagy szerencsének hívnám. Hisz enélkül a fájdalom felemésztene. A szeretteim elvesztése már rég tönkre tett volna engem. Nem tudnék úgy tovább élni, hogy Annat nem látom soha többé. pár percig még néztem az arcát majd egy puszit adtam a homlokára. Rámosolyogtam csak, hogy érezze nem vagyok hajlandó elhagyni őt és minden nehéz helyzetben mellette állok. -Szeretlek Anna, teljes szívemből! - Közben egy takarító felsöpörte az összetört pohár darabjait. Rápillantottam az órámra amin már lassan az este 12 óra felé haladtak a mutatók. A hely nem sokára bezár és egy új nap veszi kezdetét. Nem hagyhatjuk, hogy a kapcsolatunknak is ez legyen a zárórája. Ez nem a búcsú helye. Szeretném, hogy a felkelő nap kettőnkre mosolyogjon. És az új nap ne a végét jelentse valaminek aminek még csak a kezdete van megírva és a vége egyenlőre rejtély.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Városszéli szórakozóhely 
