Szabad játéktér!

Folyt. kórház

Borzalmas egy hülye kérdés ami elhagyja a férfi száját. Nem ismerem a lányt, nem tudom megérdemli-e a segítségem, de senkit nem hagyunk a sorsára még ha maga az ördög is az. Vérzett és a halálán volt már, ott feküdt az erdő közepén, lehet, hogy valójában egy gonosz némber, de ott akkor csak egy ártatlan volt aki pórul járt.
-Találtam, igen, de a felelősség az enyém mindaddig míg fel nem épül, én találtam rá, ha hagyom meghalni az az én lelkemen szárad, márpedig bőven van már ami az én számlámra írható, ezt nem nyelném már le. - Mondom teljesen komolyan. Érdekel a lány sorsa, legalább is addig míg meg nem tudom, hogy biztosan felépült-e. Lehet nem tűnök többnek, mint egy kölyöknek aki nagyot képzel magáról, de ha egy kicsit is élt volna abból amit nekem eddig kellett éppen annyira megértené, hogy felelősséget akarok vállalni. Éppen eléggé bújtam már meg a háttérben, ha lehet akkor szeretnék tenni valamit ha tudok.
-Rendben, vigyük a kórházba, de ott szeretnék maradni mellette. - jelentem ki határozottan, ellentmondást nem tűrve. Nem bízom a pasasban. Volt nála vámpírvér, orvos vagy mi a csuda, az se kizárt, hogy az az őrült fajta, mint Shane volt, kell a csudának, hogy a lány végezze kísérleti patkányként a műtőasztalán.
Felkapom a karomba a lányt, légzése már szinte teljesen egyenletes, rendbe fog jönni, még ha ezzel a löttyel is, de rendbe fog jönni.
-Mutassa az utat. - bízom rá, hogy vezessen, nekem épp elég arra figyelnem, hogy a lányt kényelmesen tartsam a karomban, azért nem akarom, hogy fájó végtagokkal kelljen ami talán amúgy is elkerülhetetlen lesz. Kics9t jobban megnézem magamnak a lányt, túl békés az arca ahhoz amin keresztül ment, talán álmodik, valami szebbről, ezért irigylem, nekem mostanában rémálmaim vannak, főleg a volt szellem barátnőm és a jelenlegi szellem barátnőm miatt. Fogalmam sincs mikor mit kéne tennem és hogyan, tanácstalanság vagyok. Márpedig tanácsot nem kérhetek senkitől, mert aki tanácsot adhatna az a barátnőm akivel éppen tanácstalan vagyok, Őrülten szeretem és mégse lehet az enyém, a rémálmok pedig mind róla szólnak ahogy folyamatban elveszítem mindig másmilyen formában, rémes.

A "találtam az erdőben" kifejezésre valami egészen bugyuta mosoly ült ki arcomra. Az emberek csak úgy más embereket találnak az erdőben? Eléggé viccesnek tűnik. - Ha "csak úgy" találtad miért érdekel a sorsa? Miért vállalnál érte és a tetteiért felelősséget? - néztem rá kérdőn. Mert ez önmagamra kivetítve teljesen természetes volt, hiszen a napjaim ebből állnak. Olyanokért vállalok felelősséget akiket nem is ismerek, még akkor is, ha tusom, hogy az élet kegyetlen döntései miatt talán ha napjai lehetnek hátra. Megfigyeltem, milyen nehezen ismerjük el saját felelősségünket, és milyen könnyen hárítjuk másokra vagy az eseményekre azért, ami velünk történik. Tudat alatt sokszor jobban szeretjük a jól ismert kalitkánkat és ülőrúdjait, mint a szabadságot, hogy kirepüljünk a nyitott ajtaján. Márpedig az ajtó nyitva van. Miért van ez így? Nem azért, mert jobban félünk a szabadságtól, mint a kényszertől?
- Vigyük a kórházba. Ott megfigyelés alatt tudom tartani, kaphat infúziót a kiszáradás ellen, és egy kis adrenalint a sokk ellen. -Néztem végig a lányra - Beviszem sokkos betegként az intenzívre, és onnantól meg van oldva a helyzet. - Figyeltem a fiút. Volt nekem benne valami egészen különös. Nem tudnám megmondani, hogy mi volt az, de valami egészen bizarr.
Eltöprengtem a lányra pillantva. Az élet nem más, mint döntések sorozata. Egyszer tévútra visznek, máskor pedig hozzásegítenek ahhoz, hogy megvalósítsd az álmaidat. Gyakran egyetlen apró, látszólag semmiségnek tűnő döntésnek van a legnagyobb hatása életünkre. Honnan tudhatnánk előre, mikor döntünk helyesen? Hogy jó szakmát, társat, barátot, életutat választottuk-e? Sehonnan. Az életben sajnos nincs lehetőség arra, hogy egy pillanatra belenézhessünk egy másik életbe, hogy kiderüljön, milyen lenne a sorsunk, ha minden másként alakul.  Ha a bárban másik lány lép oda hozzánk, ha másik állásajánlatot fogadunk el, ha... Rengeteg a ha. De érdemes-e egyáltalán azon gondolkodni, mi lett volna, ha? Szerintem nem. Valamiért azokat a döntéseket kellett meghoznunk, valamiért azt az állást és azt a fiút kellett választanunk. Mindennek úgy kellett történnie, ahogyan megtörtént. Nem másként. Mégiscsak hiszek valamiben. A sorsban. És abban is, hogy a történetünk előre meg van írva. Ő több mint valószínű, hogy rossz döntést hozott, de talán ennek is valamiért meg kellett történnie.

Igazán nem vagyok az a sűrgessünk meg mindent ember, de ha ránézek a lányra már az utolsókat rúgja és ez az alak még mindig inkább engem méricskél minthogy a segítségére lenne a sérült lánynak. Nem tudom, de valamiért nem bízom ebben a fickóban, de hát a bizalom nem minden, ha tud segíteni felőlem akár maga az ördög is lehet csak tegyen végre valamit. Kihoztam az erdőből, elhoztam idáig, nem akar végig nézni, hogy ezek után mégis meghaljon. Annyi halált éltem át, láttam ahogy szép lassan mindenki vagy teljes halált hal körülöttem vagy vámpírrá változik. Az, hogy nekem is sikerült 3 alkalommal meghalnom már hátborzongató és épp eléggé tudom milyen a túloldalt lenni, nem kellemes, figyelni várni és tudod, hogy ez örökké fog tartani, rémes. Visszatértem, igen, ez nem volt benne a pakliban, nem szabadott volna, hogy így történjen. De így legalább tudom milyen élni és aztán nem létezni, ez nem hiányzik a lánynak, lehet családja, szerelme, vagy kitudja kije még, semmiképp nem ezt érdemli.
Végül a pasas előkotorja a segítséget, a vámpírvért. A lány utolsó mentsvára az a vér, undorodom ugyan ettől, de enélkül menthetetlen. Ha kell mellette fogok maradni addig míg a vér nem ürül ki a szervezetéből, míg nem szívódik fel. Miután a lányban van a vér megnyugszom és a fickó is bemutatkozik. Kezet rázok vele, de még mindig bajsejtelmem van vele kapcsolatban, ez más szinte hozzám tartozik.
-Jeremy Gilbert. Nem, nem ismertem a lányt, találtam az erdőben. - Hangom elég tárgyilagos. Ez már nem az első eset, hogy feltépett torkú lányokkal akadok össze. Mintha ez már az életem része volna. Hátborzongató, de kezdek hozzá szokni. Itt ez mintha napjában megtörténne. A pasasban van valami ami nem hagy nyugodni, vámpírvérrel sétálgat mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog. Áhh, valami stiklije van, érzem, ha pedig félre csalnak az érzékeim akkor is tudom, hogy van valami vele.
-Esetleg tud valami helyet ahová elvihetnénk? Nem hagynám itt az utca közepén. - Gondolom Ő sem, már csak a nyilvánosság miatt, mellesleg a lány ki van még ütve. A vér a szervezetében már nem okozhat károkat, de 24 órán keresztül jobb lenne megfigyelni, erre vállalkozom. A karjaimba kapom a lányt aki még mindig nincs eszméleténél és várom, hogy a doki mutasson egy helyet ahol biztonságba helyezhetem.

Magam is tudtam valahol a lelkem mélyén, hogy a lánynak gyakorlatilag nincs tíz perce a halálig. Egy dolog tudni, hogy a halál vad, megállíthatatlan sebességgel közeleg, s más látni, ahogy lecsap. Mindig is nehéz volt elfogadnom az orvoslásban az egysíkú, agyatlan gondolkodást. Sokkal egyszerűbb lenne aláíratni minden beteggel egy beleegyező nyilatkozatot, és a vámpírvér mindent megoldana. Mekkora üzlet lehetne benne, mekkora hatalom...Talán túl sok is...Vegyük például a titkokat! Nyilvánvaló titok vagyok én magam is. Hiszen a környezetemben csak a közvetlen doki vagyok. Mennyi titok, mennyi kétely, mennyi rejtély. Mindenkinek az emlékei között akadnak olyanok, amelyeket az ember nem mindenki előtt tár fel, legfeljebb a barátai előtt. Akadnak olyanok is, amelyeket még barátainak se tár fel, legfeljebb saját magának, de magának is csak hétpecsétes titok gyanánt. És vannak végül olyanok is, amelyeket még saját maga előtt se mer feltárni, és ilyen dolgokból minden rendes ember emlékezetében épp elég halmozódik fel. Sőt úgy áll a dolog: minél rendesebb ember valaki, annál több ilyen emléke van.
Nem értem ez a kölyök hogyan is gondolta, hogy ilyen közvetlen...vagy hívhatnám bolondnak is. Honnan is tudhatná ki vagyok? Teljesen átlagos kinézetű, teljesen átlagos ember vagyok...jó nem éppen, de hasonlítok az elképzeléseimre.Végig rá néztem miközben hozzám beszélt, és lefuttattam magamban az elképzeléseim. Éppenséggel van nálam vámpírvér, de semmiképpen nem erre a célra szántam...de istenem, orvos vagyok a fenébe is.
Táskámhoz nyúltam, magamhoz húztam a fekete pántjánál fogva, és mélyen beletúrtam. Az egyik kis zsebben meg is találtam  a keresett fiolát. Mindig rájövök, hogy ebből többet kéne levennem, és magamnál tartanom, mint egy két fiola. Könnyedén megemeltem a lány fejét, és kifeszítettem görcsbe rándult állkapcsát. Vérvesztesége nagy volt, izmai, és az elméje már kezdte feladni. -Jókor jó helyen. - néztem rá, és beleöntöttem szájába a vért.- Nem is tudod micsoda mázlista vagy.- Mondtam az öntudatlan lánynak majd a fiúra néztem. NYilván nem a párja volt, akkor lényegesen hevesebben reagált volna az egész helyzetre. De az, hogy honnan szedte ezt a csajt, nem tudom, de ma volt a szerencse napja. - Dr. Alden Whitz - nyújtottam már megtörölt kezem neki, bemutatkozás gyanánt. - Ismerted? - pillantottam a lány felé. Elpakoltam táskámba majd átdobtam a vállamon, és figyeltem a fiút tovább.

A lányt sietős léptekkel vittem, vére már az én pulcsimat is átáztatta, a nedü illata az orromat bántotta már, az oxigén friss illata nem igazán jutott el hozzám, a lány légzése is egyre akadozottabb a sok vértől. Gyors segítség kellene, persze mondhatnám rögtön, hogy kellene egy vámpír, de honnan teremtsek elő most egyet? Mármint olyanra lehet ráakadnék, mint amilyen desszertnek használta a szerencsétlen lányt, de olyat a hátamra se kívánok púpnak. Az egyre átfagyott, csúszós úton nem volt valami könnyű cipelni a lányt, de ha lassítok ott az esély rá, hogy a karomban hal meg. Jelenleg az egyetlen esélye én vagyok és mindent meg kell tennem, hogy életben maradjon. Előttünk egy ember alakja kezdett körvonalazódni. Meg van rá az esély, hogy a vámpír tért vissza, hogy befejezze a lakomáját, de az se kizárt, hogy egy olyan emberbe akadok aki tud segíteni, még ha csak egy kocsija van az is valami. Gyorsabban kezdtem a lábaimat szedni és hamar össze is találkoztunk. A férfi látszólag elgondolkodva állt, nem volt az arcán rémület ami persze szöget ütött a fejemben, de ki ér most rá ilyesmivel foglalkozni?
Nem vagyok orvos, de ránézésre is megtudom állapítani, hogy a lány hol sérült meg. A férfiról nem képzeltem volna, hogy bármit is konyít az ilyesmihez, hisz mekkora esélye van annak, hogy az egyetlen ember akivel összefutok az egy orvos vagy éppen egy olyan figura aki tud a vámpírokról?
A sállal kezdi el a vérzést elállítani, de már így, mint kívülálló is látom, hogy nem fog sok eredménnyel szolgálni. És aztán Ő is közli azt amire már rájöttem. Azonban több, mint kizárt, hogy a kórházig túlélné. Egy percig megkockáztatom magamban, hogy esetleg elszólom magam és megmondom ki végzett ilyen csúnyán a lánnyal. Ám nem is igazán lenne elszólás mivel sejtem, hogy nem tudatlan emberrel van dolgom.
-Vámpírvér kellene neki. - Mondom a legnagyobb egyszerűséggel. Most vagy őrültnek fog nézni vagy felfogja, hogy egy oldalon állunk és csak így tudjuk megmenteni ezt az ártatlant. Ha van nála V akkor már előrébb is vagyunk, de ha nincs akkor már nagy a gubanc, a lány egyre pocsékabb állapotba sodródik és ha csak tétlenül állunk a probléma felett a végén még elvérez és akkor már felesleges volt lefutni a köröket.
-Higgye el, bármit is tennénk nem lenne rá elég idő, hogy segítsen, neki most azonnal van szüksége valami igen erősre és a véren kívül más nem elég ütős, hogy azonnal hasson és pótolja a vérét és begyógyítsa a sebeit. - Úgy érzem magam, mintha előadást kellene tartanom pedig tökre felesleges, ha benne van ebben az egészben akkor nagyon is tudja mi a dörgés, feleslegesen jártatom a számat.

Úgy éreztem, mintha egy rémálom fogságába estem volna, egy olyanba, amelyben még akkor is kénytelen vagy futni, amikor tudod már, hogy véged, de a lábaid mégsem mozognak elég gyorsan. Az életem olyan, mint egy érme, amelynek az egyik oldalára az van írva: katasztrófa, a másikra pedig az hogy: várni a katasztrófára... az egész élet ebből áll. Nincs megrendítőbb, mint ha az ember meghajlik az ismeretlen alatt. Az események szenvedő részesei vagyunk. Az élet örökös történés; mi csak gyötrődünk alatta. Soha nem tudjuk, honnan csap le ránk hirtelen a véletlen. A katasztrófa és a boldogság úgy köszönt be hozzánk, majd tűnik el, mint a váratlan látogató.
Leggyakoribb váratlan látogatóim a betegeim, az esetek. Nem tudok másra koncentrálni, mint a munkámra, ez az egy hoz az életembe megnyugvást. A munka? Labor, laboris, masculinum. A munka, gyermekem, a munka mindennek a teremtője. A munka, az munka. Aki nem dolgozik, ne is egyék. Imádkozzál és dolgozzál. Munkával dicsérjük a teremtőt, mert a teremtő is munkával teremtett. A munka felszabadít, a munka változtatja az embert állattá... Pardon, éppen fordítva. A munka mindennek a kezdete, a szorgalom, ugye, amely a munka alapja, előbb-utóbb diadalt arat! Tehát, munkával mindent elérhetsz.
Miközben sürgető lépteimmel haladtam az áldozat felé, igyekeztem felmérni állapotát. Nem festett túl jól, arca és nyaka, valamint a válla is csupa vér volt. Haja csimbókokban az alvadt vértől tapadt arcára. Vére patakokban lüktetett a felsebzett bőr alatt.
Odaértem hozzá, és felmértem a helyzetét, ami nm volt túl rózsás...mondatom akár így is. Nem minden sérülés felszínes. A legtöbb seb mélyebb, mint gondoljuk. Nem láthatjuk szabad szemmel. És aztán vannak olyan sebek, amik váratlanul érnek. Bármiféle seb vagy betegség esetén a trükk az, hogy mélyre kell ásni és megkeresni a baj forrását,ami itt egyértelmű volt.
A fiúra néztem, aki vele volt. - Vámpír...- mormoltam el orrom alatt, de jól hallhatóan. Lefektettem a földre a lányt, és letekertem nyakamból a sálat. Több csomót kötöttem rá, és a sebbe nyomtam, így elszorítva a lüktető vörösséget. Vérének édes fémes illata megtöltötte a levegőt, vörös permettel elborítva a talajt is. Mégis hogy tálaljam azt, hogy kéne egy kis vámpírvér, avagy a klinika, ehhez így, infúzió és gyógyszerek nélkül semmit nem ér. - Vagy kórház, vagy meghal, vagy...- haraptam el mondandóm végét.  - Orvos vagyok, de nem Isten, sürgősen kórházba kell vinnünk. -  mondtam neki, majd eszembe jutott a kézitáskám, melyben van pár fiola vámpírvér. De mégis hogyan tereljem el a figyelmét? Vagy talán nem is kell, mert ő is "más"? Nem tudom, de jobb lesz, ha mihamarabb utána járok.

Lassan beköszönt a tél, a fagyos ridegség. Mindent betakar majd a jég és a hó, akár egy hatalmas fehér takaró, de a különbség annyi, hogy bármennyire is élvezed a takaró adta kényelmet és meleget, a hótakaró más, nem érzel mást, mint hideg, szúró fagyot és kellemetlen érzéseket. Nem szeretem a telet, valahogy a legrosszabb emlékeimet hozzák elő belőlem, ez olyan, mint a tavasz. Tavasszal mindenki jókedvű, szép gondolatok lengik be őket, csak arra tudnak gondolni milyen jó napjuk is van és, hogy mennyire jó lesz a következő, kedvenc emlékük tőr elő és újra átélik azokat. Télen a táj sivár és kihalt minden utca, az emberek magukba temetkeznek, komorak és gondterheltek, többet vannak egyedül és többet tudnak ezáltal gondolkodni azon vajon miket rontottak el a múltban és mi miért történt akkor régen és vajon milyen csapás éri őket holnap vagy a jövő héten. Az elmúlt évek nekem se voltak felhőtlenek, most se tudok úgy lefeküdni, hogy ne ezen járnának a gondolataim. Minden felborult körülöttem, a nővérem vámpírrá változott, magamról kiderült, hogy vadász vagyok, a sors fintora, hogy egyetlen "élő" rokonom halálára vágyom. Persze ezt már tudom kezelni, sőt, igazán nem érzem magam többnek, mint az átlag emberek. A barátaim vagy vámpírok vagy Matt. Az akit szeretek pedig boszorkány volt, de már szellem. Ezzel együtt élni nem könnyű akárki is mondaná. Nincs olyan nap, hogy ne botlanék valami természetfelettibe. Én próbálok megmaradni az akinek lennem kell, ott szeretnék állni Elena mellett, normális életet akarok mindezzel együtt ami most van, és azt akarom, hogy Bonnie újra létezzen, újra átölelhessem és újra megmutathassam neki mennyire szeretem.

Persze ezek csak dolgok amiket akarok, de vannak azok akik ezzel szemben keresztbe tesznek nekem. Rég felhagytam azzal, hogy vadászként járjam az erdőket vámpír után kutatva. De olykor tesznek róla, hogy mégis így tegyek.
Most csak a szokásos edzésemet tettem az erdőben, futottam, mint általában, mikor egy mozdulatlan testre lettem figyelmes az erdei úton feküdt, körülötte vér, sok vér. Nem nehéz kitalálni vajon mi történt. Volt pulzusa, gyenge, de akkor is még életben volt. Gondolkodás nélkül kaptam a lányt a karomba és indultam el a legközelebbi ösvényen ami rövidebb, mintha visszafordultam volna. Azonnali orvosi segítségre lesz szüksége a lánynak, ha túl akarja élni. Futólépésben haladtam, tulajdonképpen az edzésem meg is volt mára.
A hó szállingózni kezdett holott még az ősz közepén vagyunk, nem igazán foglalkoztam vele, nem sokkal később kiértem az erdő fái közül és elindultam az úton, amin gyakorta megfordulnak emberek.

A sötét lassanként leszáll és nekem még azelőtt kórházba kell juttatnom a lányt. Elég durván feltépték a nyakát és a vérvesztesége is komoly gond.
Egy alakot látok meg velem szemben, nem tudom ki az, nem látom csak a körvonalait, de segítség kell, és Ő fog segíteni, ezt garantálom.

Sétáltam, gondolataimba temetkezve, magam elé merengve, kissé búskomoran kabátom zsebének mélyére dugva kezeim.Nincs bennem semmi különös, ezzel magam is tisztában vagyok. Hétköznapi életet élő átlagember vagyok, hétköznapi gondolatokkal. Nem emeltek emlékművet a tiszteletemre, és a nevem is hamarosan feledésbe merül. De szívvel-lélekkel kutatok önmagam kis világában.
Furcsa, ahogy az idő az ember fölött tovamegy. Események, emberek, gondolatok jönnek és mennek, érzések hullámzanak az ember lelkén keresztül, aztán egy idő múlva nem marad belőlük semmi. Elkallódnak szerte az életben, mint apró haszontalan holmik a házban. Itt-ott valami leszakad az emberből, valami láthatatlan kis lelki cafat, odaakad egy ajtókilincshez, egy-egy ablakpárkányhoz, rozoga padlóhoz, keskeny sétaúthoz. Az ilyeneket emlékeknek nevezzük, tiszteljük őket hosszabb-rövidebb ideig, aszerint, hogy mekkora bennünk a romantika. Aztán szépen és észrevétlenül végképpen elmaradnak mellőlünk, mint halk szavú régi barátok, vagy mint az élet, aki velünk indult s valahol egyszer lemaradt.
- Az anyját!  - kiáltottam fel, mikor valami kis jégtócsán megcsúsztam. Kezemmel egyensúlyozva maradtam talpon ebben a már igencsak télies időben. Van valami szép a télben...valahol. Éjjel, amíg aludtam, történt valami: vége a nyárnak. Felébredek, hallgatom a szelet, nézem a sötétbarna lombot az ablak előtt, s nem érzek semmiféle őszi bánatot. Örülök, hogy vége a nyárnak. Örülök, hogy nem hozott semmit. Örülök, hogy nem tántorodtam meg a boldogtalanságba vetett hitemben. Örülök, hogy nincsenek többé illúzióim a megoldásról. Tessék, ősz, rajta! - gondolom. Rakd ki kellékeidet, ereszd le avas zsinórpadlásodról avítt színfalaidat, hullass lombot, nyögesd szeleidet, átkozz és temess! Üdvözöllek, tél és pusztulás hírnöke. Nem védekezem. Beleegyezem. Várlak.
Tovább haladtam egy pad felé, gondoltam megpihenek egy pillanatra. De nyilván az ember fiának egy percre sem lehet nyugta a többi embertől, mert miért is lenne? Túl egyszerű lenne, ha minden úgy menne, ahogy a nagykönyvben elő lenne írva. Vagy nem? Lehet, hogy csak én szeretem az egyszerű dolgokat. Az igazán kínos mindig az volt, amikor döntenem kellett, ez okozta mindig a legnagyobb kínszenvedést. Viszont amint meghoztam a döntést, attól kezdve nem haboztam többet, hanem egyszerűen csak véghez vittem, amit elhatároztam - és rendszerint hatalmas kő esett le a szívemről, hogy már minden eldőlt.
A távolban egy sziluettet véltem felfedezni...várjunk csak! Nem is egy, hanem két ember sziluettjét. Milyen jó is lehet nekik, egymás karjaiban, szerelmesen, csodás téli napon sétálni, az élet gondjairól megfeledkezve, csak és kizárólag egymásra koncentrálva. Miközben leültem a padra, csak szüntelenül bámultam az egymást ölelő szerelmeseket. Milyen szép is lehet a szerelem. Cinikus gondolataim közben elmerengtem...Sokan vannak, akik azt állítják, hogy a szerelemnek nem lehet parancsolni. Ez az emberiség egyik nagy tévedése! A szerelmi fellángolásunkat ugyanúgy lehet nevelni, irányítani, mint bármi mást: szülőt, testvért, kutyát vagy matektanárt. Azt kérdezitek: hogyan? Egyszerű. Önmeggyőzéssel. Csupán őszintén kell válaszolni néhány kérdésre. Vajon a sok millió ellenkező nemű közül miért pont ő tetszik? Mert szebb és csinosabb mint a többi? Na, bumm! És akkor mi van? Vagy talán mert látszik a szemén, hogy okosabb is? Hát igen. Véletlen adottság. Nem az ő érdeme. Így született. Vagy talán nem két lába, két keze és egy feje van neki is, mint a többieknek? Nevetséges! Pont olyan, mint más. Ilyeneket kell mondogatni magunknak szépen, lassan, nyugodtan, miközben közeledünk a kiválasztott személyhez, hogy bebizonyítsuk: minket nem vakít el a szerelem. Vagy talán az számít, hogy ha látjuk a kedves személyt, kiszárad a szánk, kiguvad a szemünk, remegünk, mint a kocsonya és a szívünk ki akar ugrani? Röhej! Ez csak biokémia! Az a helyzet, hogy az adrenalin-szintünk emelkedik. Meg a vérnyomásunk. Meg a cukrunk. Ez kérem tananyag! No, most aki mindezt bölcsen és pontosan átgondolja, az a szerelmi fellángolást könnyedén kézben tudja tartani.
Másik irányba fordultam, ott inkább találtam ínyemre valót, végre dolgozhatok, ez legalább leköt. A munka. Az orvosok sok mindent adnak egy betegnek. Gyógyszert adunk, vagy tanácsot. És legtöbbször osztatlan figyelmet is kapnak tőlünk. De a legnehezebb, amit egy betegnek megadhatunk, közölni az igazságot. Az igazság kegyetlen. Az igazság kellemetlen. És nagyon gyakran az igazság fáj. Az emberek azt mondják, az igazat akarják hallani. De tényleg akarják? És néha azért mondjuk ki az igazat, mert nem bírjuk megállni. És néha kimondjuk, mert minimum ennyivel tartozunk...De nem értem rá tovább foglalkozni merengő, egyre a távolba haladó csodálatos gondolataim tökéletesítésével.
Felpattantam, és rohantam a probléma elébe.