Szeretem ezt a kávézót. Olyan kis csöndes, barátságos. Alig jár erre valaki. Pont ezt szeretem benne. Olykor a vázlataimat is itt dolgozom ki kicsit jobban, hogy otthon aztán a vászonra önthessem őket. Most is ezért vagyok itt. Rendeltem magamnak egy tejeskávét, amit olykor kortyolgatok, de elsősorban az előttem heverő vázlattömbömnek és a rajzomnak szentelem az időmet. Kicsit kellemetlen volt, mikor a parkban a lány észrevette, hogy lényegében őt rajzolom le. Láttam rajta, hogy nem örül neki. Szerencsém volt, hogy megértette és elfogadta a dolgot. A végső változatban úgysem lesz felismerhető és egyébként is háttal állt nekem. Mindössze az alapkoncepció volt, ami megfogott. A hosszú, barna hajú, vékony lány, ahogy a tó partján áll és a vizet nézi, a gyengülő napsugarak pedig megvilágítják az alakját. Annyira jól meg tudom vele ragadni a saját magányomat, elveszettségemet... Legalábbis remélem, hogy így lesz. Tegnap már nem kezdtem bele a vázlat átdolgozásába, ma viszont, az egyetemi órák végeztével egyből idejöttem. Jó itt a nyugalomban alkotni. Nincs is nagyon rajtam kívül nagyon más vendég itt. Talán még ül egyvalaki a túlsó sarokban, de ennyi. De nem is foglalkozom vele. A lényeg, hogy nincs tömeg. Megfogom a ceruzámat és rajzolni kezdek, a külvilág pedig innentől megszűnik létezni. Arra sem figyelek fel, mikor nyílik az ajtó és belép rajta valaki. Miért is tenném? Biztosan csak egy újabb vendég. Nem lényeges. Egyébként is túlzottan magával ragad az ihlet, az alkotás és csak rója a ceruzám a papírt, miközben egy újabb, az eredeti vázlattól igen sokban elrugaszkodott kép kezd kirajzolódni lassan, fokozatosan a kezem alatt.
- Ne hivatkozz a génekre! Nem hiszem, hogy a vérfarkas éned annyira erős lenne, hogy te ne tudnád legyőzni, hogy nem tudnál uralkodni magadon. - mondom kissé ingerülten, majd a kezemmel megtámasztom a fejemet és veszek egy mély levegőt. Lehunyom a szemeimet és próbálok higgadt maradni. vagy is próbálok higgadt lenni, mert eddig ez nem igazán jött össze. Nem szeretek vitatkozni Jace-el, szeretem őt tényleg, csak... Csak miért kellett egyből ugrania a másik farkas szavaira? Nem vagyunk már gyerekek, az életünk során mindannyian megtanuljuk azt, hogy néhány dolgot jobb elengedni a fülünk mellett és próbálni úgy tenni, mintha semmi sem történt volna. Ezt kellett volna neki csinálnia, de nem tudta, vagy nem akarta, már úgy vagyok vele, hogy igazából nem is nagyon érdekel. Csak az idegesít egy csöppet, hogy nem tudom, hogy ezzel együtt milyen falkába kötött bele, nem tudom, hogy hányan vannak ahogy azt sem tudom, hogy milyen erősek és milyen befolyásuk van New Orleans városában. Következő szavaira csak felnézek rá és szemet forgatok. - Ez most komoly? Tényleg ezeket a köröket futjuk most le? Itt nincs helye most annak, hogy huh de macsó vagy és nem engeded, hogy beleavatkozzak. Ha nagyon akarok, úgy is belefogok. - mondom komoly, higgadt hangnemben miközben végig Jace szemeibe nézek, nem szakítom meg a szemkontaktust. - Szerintem kicsit kevered a fajokat, ami a halhatatlanságot jelenti. - mondom enyhén gúnyosan, de a hangomban inkább a düh ismerhető fel. Leginkább a tehetetlenségem miatt vagyok dühös, hogy fogalmam sincs arról, hogy hol kéne elindulni, hogy kiderítsek valamit.
Jace Moonie
welcome to my world
► Residence :
A világban, itt is, ott is
► Age :
30
► Total posts :
20
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Kávézó Hétf. Márc. 28, 2016 10:27 am
Próbáltam igazán finoman közölni a baklövésem, de még így is tudom, hogy hatalmas hibát követtem el, amit nem biztos, hogy megtud bocsátani. Én próbáltam magam meghúzni, tényleg, csak, hogy a farkas ösztönök nem az elmében születnek, míg az ember tartani akarta volna magát a megállapodáshoz a farkas nem hagyhatta, hogyha kihívták megfutamodjon..muszáj volt birokra kelnem a melákkal és megmutatni, hogy a kisebb sokkal nagyobbat harap. Végül vagy Én, vagy Ő, de valaki meghalt volna, Én túléltem Ő pedig nem. Tudom, hogy vissza kellett volna fognom magam, de egy harc közepén már nem az agy gondolkodik, csak a harci hév, abból pedig belém jócskán szorult egy kevéske. Mindig is az a fiú voltam, akivel lehetett packázni, akit lehetett az öltöző szekrénybe pakolni, akit a kosárpalánkra aggathattak, a tipikus mindenki labdája effektus működött nálam. Aztán egyszer csak..a kötekedést megunva verekedésbe keveredtem és a srác rossz pózban nyelte be az öklöm, elterült a földön és a fejét olyan erővel verte be, hogy meghalt a kosárlabda pálya közepén...onnantól fordult meg minden, az első átváltozásom már egy másik államban esett meg, nem bírtam volna hazamenni anyámhoz és kistestvéremhez úgy, hogy egy gyilkos vagyok, akkor még a farkas dologról nem tudtam, az csak később lett hab a tortán. Miután mindent elmondtam töviről-hegyire Kendra leült velem szemben. Bűntudatot érzek amiért bajba kevertem magam és ezzel lehet Őt is. -Tudom mit kértél, de vérfarkas vagyok, márpedig egy vérfarkas az ösztönöknek él, az a f@szfej nekem ugrott Én pedig ott elvesztettem a józan eszem, csak a torkába akartam mélyeszteni a fogaimat, tudom nem mentség... - Már hogy is volna mentség?? Hülye vérfarkas gének, csak szeretném ezt az egészet levetkőzni és az a Jace lenni, aki nem akar mindig valami élet-halál kérdésbe beleavatkozni. -Mintha engedném, hogy beleavatkozz, Én okoztam magamnak a bajt majd kievickélek belőle. Ha egyet megöltem megölöm a többit is. - Igen, macsósan hangzik, de annyira azért ebben nem vagyok biztos, ha most a jó öreg édesanyám látna sírva fakadna mi lett a fiából, nem is csodálom. -Ne aggódj, halhatatlan vagyok. - Kacsintok rá, jó is volna, ah így lenne, de hát nem ez az igazság, elég könnyen képes volnék ott hagyni a fogom egy verekedés közepén. De elég csak Kendra-ra gondolnom ahhoz, hogy tovább küzdjek. Kezeimet az asztal tetején átnyújtottam hozzá és két hatalmas lapát kezem közé fogtam apró kezeit. Hüvelykujjam simítottam végig puha kézfején. Nem tudom hogyan vagyok képes napról-napra csak jobban szeretni Őt. De így van, mindig jobban csak jobban szeretem. -Nem lesz semmi baj, megígérem, megfogom oldani ezt a problémát és nem fogsz elveszíteni. - Tudom, hogy ettől fél, fél, hogy meghalok és örökre törlöm magam az életéből...egyszer ez megfog történni..de nem hagyom, hogy mostanában következzen be. nem fogom magára hagyni, úgy meg aztán pláne, hogy Kathrine mellette van..
Kendra Hastings
welcome to my world
► Residence :
❦ Mystic Falls, New Orleans. Épp ahol vagyok.
► Total posts :
46
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Kávézó Vas. Márc. 06, 2016 5:49 pm
Mikor beléptem a kávézóba, ahova Jace hívott, egyből megtorpantam pár pillanatra mikor megláttam őt. Egyből tudtam, hogy valami rossz dolog történt, és nem vagyok benne biztos, hogy én tényleg hallani akarom-e a történetét. Nem azért, mert haragudtam rá, - nah jó, egy részem amiatt nem akarja hallani - hanem azért, mert tudom, hogy egyből a védelmére akarnék állni és én magam törném ki azoknak az embereknek a nyakát, akik rosszat akarnak neki. Még a haragomon is túltesz az, amit iránta érzek, nem hiszem, hogy tudna olyat tenni, amivel végleg megtudna haragítani és ami miatt úgy döntenék, hogy itt az ideje annak, hogy mi ketten szakítsunk egymással. Mikor eldöntöttem, hogy Katherine után ide jövök New Orleansba, sokat gondolkodtam azon, hogy a szerelmi életemmel mi legyen. Tudtam, hogy nem lenne helyes magammal hozni Jacet, de ha meg ott hagyom Mystic Fallsban, akkor belehaltam volna a hiányába. Nem voltam felkészülve arra, hogy elengedjem őt, túlságosan szerettem és azok után amik történtek velem, nem tudtam volna elviselni azt, hogy elveszítsem az egyetlen olyan embert az életemből, aki az ismerkedésünk óta mindennap kitart mellettem és számíthatok rá, bármiről is legyen szó. Mindennap megharcolunk a génjeinkkel és bebizonyítjuk a többieknek, hogy minket nem érdekel az, hogy a vámpírok és vérfarkasok történetesen gyűlölik egymást. Veszek egy mély levegőt, majd oda sétálok hozzá és megállok az asztal mellett, nem ülök le. Gondosan végig hallgatom a történetét, majd mikor a végére ér, jobbnak látom, ha inkább még is csak leülök. Kezemmel megtámasztom a fejemet a homlokomnál és végig gondolom az előbb hallottakat, mielőtt még bármit is mondanék. - Egy dolgot kértem... Azt, hogy húzódj vissza, nem jó, ha bármelyikünk is feltűnősködik. Nyugodt életet akarok, még akkor is, ha Katherine mellett ez nehezen fog megvalósulni. - mondom nem rá nézve, majd pár pillanat múlva felpillantok rá, a szemeibe nézve. - Nem ismerek itt senkit, nem ismerem az erő viszonyokat, nem ismerem azokat az embereket sem akik vélhetőleg a halálodat akarják a kis akciód után. Így még segíteni sem tudok, hát nem érted?? - hangomban fellelhető a düh és az aggódás egyvelege. Tehetetlennek érzem magamat, mert tudom, hogy most tényleg nem tudok érte mit tenni.
Jace Moonie
welcome to my world
► Residence :
A világban, itt is, ott is
► Age :
30
► Total posts :
20
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Kávézó Szomb. Márc. 05, 2016 12:26 pm
Kendra & Jace
Idegesen kopogtattam hol az asztal, hol az órám számlapját, egyszerűen csak ideges voltam, na persze nem magam miatt, vagy amiatt amit tettem, inkább amiatt, hogy ez milyen hatással lehet Kendra-ra és rám nézve, vagyis arra, hogy is folytathatjuk úgy, ha rám rakták az x-et és kiakarnak nyírni. Az emberek között egy ilyen bunyó általában lezajlik két ember között és mindegy mi a végeredmény, de egy farkasos párharc az nem zajlik le úgy, hogy az egyik meghal majd minden folytatódik a megszokott kerék vágásban, nem, ez ennyire nem egyszerű. Itt már a falka is potenciális harctársnak minősül és jelenleg Én vagyok az, aki mögött nem áll senki, izzasztó ebbe belegondolni, na nem mintha könnyű préda volnék, ugyan, az esélytelen. Drága és csodálatos vámpírom úgy libben be a kávézó ajtaján mint valami álom, na persze az arckifejezése már inkább másra hasonlít, igazi vámpíréra. Megvakargattam a tarkómat és próbáltam valahogy szépen tálalni az egészet, úgy, hogy ne menten tépje le a fejemet érte. -Szia Édes! Kérsz kávét? - Vigyorodtam el, de ha akartam is volna se sikerült volna ennél szarabb álcát felöltenem, elszúrtam, nincs mentségem, megígértem, hogy inkognitóban maradok, kushadok és akkor nyugtunk lesz, nem bírtam sokáig láncolni magam az ígéretemhez. Az nem számít mentségnek, ha kiprovokálta, igaz? -Hogy mi történt? Nos, nem olyan rossz, mint amit valószínűleg elképzeltél. Verekedésbe keveredtem...aztán minden olyan gyorsan történt...a hústorony feje elvált a nyakától..a falka meg vérdíjat tűzött ki a fejemre.. - Mormogtam, de tudtam azt is hallja, mint mindent amit csak kinyögök. Oké, rohadtul seggfejnek tartom most magam, megígértem neki, és megszegtem, túlságosan forr bennem a vér és nehezen tudom fékezni magam, főleg akkor, ha provokálnak. Tartani akartam magam ahhoz, amit megígértem neki, csak egyszerűen a bennem lakó farkas határozott úgy, hogy cseszhetem az ígéretem, mert gyilkolni akar..faszául csőbe húzott a farkas. -Provokált, kötekedett és tudom, hogy le kellett volna, hogy peregjen rólam, de nem ment, egyszerűen az önbecsülésemet sértette és nem hagyhattam, nem tudtam megállni, neki estem, aztán egyszer csak, kimúlt a pasas, én..én nem akartam. - Jó, azt nem bánom, hogy meghalt, de miért akkor mikor olyat ígérek, hogy nyugton ülök, mint egy jól nevelt palotapincsi? Baromira elcsesztem, csak azt remélem megbocsát, az, hogy csak úgy áll ott az asztalnál, nem sok jót ígér. Erről is mindről Katherine tehet, csakis Ő, ha Ő nem volna akkor...akkor Kendra már nem élne...basszus..hülye ez az egész helyzet, nagyon.
Zhydrun Malgoth
welcome to my world
► Residence :
New Orleans
► Age :
354
► Total posts :
42
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Kávézó Csüt. Márc. 03, 2016 9:06 pm
August & Zhydrun
A forrón gőzölgő fekete lassan fogy a pohárból, hiszen Zhydrun nem azért rendelte, hogy éberségét növelje. Elég éber ő így is! Az emberi ízeket szereti kiélvezni, így egy étkezést sem szokott például elkapkodni. Több percenként vesz ajkai közé pár cseppnyi kortyot, s néha enyhe elismerő bólogatással könyveli el magában, hogy itt remek kávét készítenek. Persze, a teljes összkép nem csupán az íznek köszönhető, hanem a környezetnek is. Egy ködös reggel az erkélyen, vagy éppen egy koszos kis kávézó valahol az út szélén... Van valami ezekben a gusztustalan emberekben, s talán pont, hogy a gyűlölet az, mely szebbé teszi e helyet. A gyűlöletet s a szeretetet csak egy hajszál választja el... Már egy ideje ücsörög, s lassan kezdi azt érezni, hogy e szürke kávézó aurája már nem elégíti ki. Pár vendég ugyan érkezik még, páran távoznak, viszont egyikben sem érzi Zhydrun azt a kis pluszt, mely elválasztaná a többitől, s a férfi célpontjává tenné. Nagyjából fél órát ad még magának, mely elteltével inkább odébb áll, s hagyja a francba az egészet. Eközben többször áttekint a párás üvegen, mikor észreveszi, hogy az a boszorkány szajha egy férfit kezd erősen kémlelni, aki az épület körül sétál. Egyelőre ennek a vámpír nem tulajdonít nagy jelentőséget, hiszen minden második hímet úgy pásztáz az a némber, mintha mindjárt rá akarná vetni magát. Csupán akkor kezd az alakra jobban felfigyelni, mikor amaz belép. Zhydrun nagyot szippant a levegőből, s mintha a tárt ajtón túlról beszökő szél egy különös illatot hozna felé. Valami... Mást. Ő lesz az. Ez biztos. Figyeli minden mozdulatát, ahogy a pulthoz lép, s amint megszólal, Zhydrun arcára egy halovány, szinte észrevehetetlen mosoly szökik, melyet ha tehet, akkor a férfi felé is mutat, ha összeakadna esetleg tekintetük. Persze, ez nem jelent semmit. Egy magányosan ücsörgő alak a sarokban, ki tudja, milyen gondolatokat táplál egyedüllétének komorságában. A játszma elkezdődött... Hova sietni? Sosem a vérivó stílusa a dühös, haragos, spontán viselkedés, így nem is kel fel helyéről, hogy odalépve azonnal karót hasítson szívébe. Nem szokott ő nagy felfordulást csinálni, ő inkább amolyan csendes gyilkos. Így folytatja kávéjának kortyolását, ám mikor az utolsó csepp is lecsúszik torkán, már szólna is a nemrég érkezett szőke pincérhölgynek, ám az mintha kitalálta volna gondolatait, már ott is terem az asztalánál. Nyájas viselkedése kissé felfordítja Zhydrun gyomrát, s így közelebbről megfigyelve hamar elveszti a kezdeti varázsát, melyet belépésével okozott. Így jobban megnézve inkább tűnik egy olyan ötvenes nőnek, ki kapuzárási pánikban szenved, s úgy akar viselkedni s kinézni, mint egy tizennyolc esztendős leányzó. Arca látszólag fel van varrva, s testének többi része is teljesen biztosan látott már kést. A férfi megpróbál arcára erőltetni egy mosolyt, kevesebb sikerrel, mikor amaz kitölt egy újabb pohár kávét. Egy biccentéssel meg is köszöni, majd az tovább lép ahhoz a fiatal párhoz, kik gusztustalanul enyelegnek a másik oldalon. Úgy tűnik, hogy a fiatal lány nem nézi túl jó szemmel, hogy csupán a focistának kinéző srácot kínálja meg kávéval, de hát mit lehet enni... Először a vérivónak eszébe sem jut turpisságra gondolni, bár valahol mélyen érezte, hogy más illata van a kávénak, mint először, ám nem is jut el a tudatáig, hogy valamit belekeverhettek az italába. Mikor épp emelné ajkához, hogy egy nagy korttyal jutalmazza magát, váratlanul erősen elkezd köhögni az a suttyó srác a túlsó asztalnál. Zhydrun félig felvont szemöldökkel pillant kifelé, a már-már öklendező alak felé, kinek hátát erősen veregetni kezdi a lány. Ekkor kapcsol csak a férfi... Jobban beleszippant a kávéba, nyelvnének épp hogy csak a hegyét beleérinti, s azonnal tudatosul benne, hogy itt bizony verbéna esete forog fent! Egy gúnyos, ám talán cseppet elismerő bólintással könyveli el magában az iméntieket, majd egy könnyed mozdulattal kiönti maga mellett a földre a kávét, az asztal alá. Mivel ilyen kis beugró részen ül, ezért az ülések támlája jobban felmagasodik, így nem annyira könnyű a belátás felé. A srác hamar abbahagyja a fuldoklást, bár egyelőre úgy tűnik, nem okozott neki maradandót. Csupán csak ostobán nyelhetett... Mindenesetre Zhydrun odahívja magához a pincérhölgyet, s minden báját elővéve mormog neki valamit. Igéző pillantásával a hölgy hamar felfogja, mit akart a férfi, így bő percekre eltűnik valahol a hátsó helyiségekben, vagy ki tudja, hol, s tíz perc múlva jelenik meg újra, kezében egy ínycsiklandó tányér rakott palacsintával. Ám ezt már nem a vérivó asztalához viszi, hanem egyenesen a nemrég érkezett alakhoz. A messzi szép látványt viszont hamar elrontják azok az undorító, földes kukacok s csontik, melyek hevesen zabálják az egész palacsintát. Ekkor hajol ki enyhén a beugróból Zhydrun, s ha az alak felé figyel, egy gúnyos vigyorral int neki egyet, jelezve, hogy köszöni szépen a kávét!
Kendra Hastings
welcome to my world
► Residence :
❦ Mystic Falls, New Orleans. Épp ahol vagyok.
► Total posts :
46
BLOODSUCKER †
Tárgy: Re: Kávézó Vas. Feb. 28, 2016 11:44 am
Kb 1-2 hét telt el, mióta itt vagyok New Orleansban. Ezalatt az idő alatt igyekeztem minél jobban kiismerni az itt élő embereket és ezt a várost. Hát, meg kell mondanom, hogy nem erre számítottam... Minden második sarkon vámpírba ütközök, vagy éppen más természetfeletti lénybe. Mintha csak Mystic Fallsban lennék, és nem egy teljesen másik városban. Úgy látszik mindenhol hemzsegnek a vámpírok, csak úgy, mint a hangyák. Aggódok Jace miatt, hogy hogyan viseli ezt az új várost, hogyan fog viselkedni, stb. Tudom, hogy ő milyen, tudom, hogy nem szereti, ha megmondják neki, hogy mit tegyen, mikor és hogyan, nem szereti, ha parancsolgatnak neki, itt viszont ő az új, neki kell beilleszkednie, és, hogy őszinte legyek fogalmam sincs arról, hogy hogyan fog sikerülni neki. Amikor a napom nagy részét épp nem Katherine-el töltöm, akkor igyekeztem megnézni a főbb nevezetességeket, fotókat készítettem, beszélgettem az emberekkel, ismerkedtem. Próbáltam a kedvesebbik énemet mutatni mindenki felé, és nem a lelkileg meggyötört vámpírt, aki pár héttel ezelőtt véget akart vetni a saját életének. Hát igen, lelkileg nem teljesen vagyok rendben, az biztos... Épp készülök sétálni egy kicsit, amikor elkezd rezegni a telefonom, hogy SMS-em érkezett. Jace írt, hogy fontos és halaszthatatlan megbeszélni valónk van, és elküldte a címet is, hogy hova menjek. Úristen, mibe keveredhetett? Mi történt? Egyből az aggódalom kerít hatalmába, és egy pillanat alatt kint termek a házból és a megbeszélt helyszín felé veszem az írányt. Mikor oda érek, oda sétálok hozzá és először nem tudok megszólalni. Az arcán hegek vannak, amik még nem teljesen gyógyultak be. - Mi történt? - kérdezem halkan, még mindig az asztal mellett állva.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Szer. Feb. 24, 2016 2:10 pm
Zhydrun & August
•••••• Nothing personal, but you’ll die tonight ••••••
Amikor Kiara azt mondta, megváltoztam, igaza volt. Mert ez történt, mert már nem vagyok a régi, és talán soha nem leszek. Sokáig fel sem fogtam, hogy tényleg változtam, sokáig nem érzékeltem ezt, hiszen nem érdekelt, nem foglalkoztam ezzel. Nem tudtam vele foglalkozni, ahogy Oliviával sem. Pedig eleinte még próbáltam a közelébe férkőzni, segíteni, de falakba ütköztem, mely eltaszított, és messzire lökött tőle. Nem engedett közel, és én már nem törtem magam. Reméltem, hogy majd ő változik, majd észreveszi a fájdalmat, amit okozott, hogy majd közeledni akar, és nyitni fog, de nem történt meg. Nem engedte, és én nem akartam, többé. Akkor, mikor vámpírrá változtam, akkor fordult velem a világ. Akkor éreztem először mindent. Szó szerint mindent. Hiszen az érzékeim kiéleződtek, a világ színesebbé vált, és az érzéseim felfokozódtak. Mindent ezerszeres erővel éreztem, és fájt. Széttépett, és nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy vérrel tudom eltüntetni a fájdalmamat, csak a vér segíthet, ha ölök, és ragadozóként viselkedem. Talán ez volt az a pont, mikor a köztünk lévő távolság égbekiáltóan fájdalmassá vált, és áthidalhatatlan lett. Ekkor kezdtem kifordulni önmagamból, és rájöttem, hogy képes vagyok minden érzést elűzni, messzire zavarni, hogy többé nem okozzanak fájdalmat, és ne befolyásoljanak. Élveztem az érzelmeim nélküli életet, évtizedekig tomboltam, és évtizedekig nem fájt semmit. Hozzászoktam, és nem akartam mást, és olykor tettem dolgokat. Olyanokat, amiket más még a legvadabb képzelgéseiben sem tudna felülmúlni. Híre ment a kegyetlenségemnek, és annak, hogy nincs szívem, vagy ha mégis, akkor kőburokkal vettem körül azt. Nem tettem ellene semmit, és nem akartam titkolni sem. Ezért eshetett meg az, hogy a húszas években már nem csak a saját élvezetemért kezdtem ölni, hanem másokéért is. Ez volt az első pillanat, hogy pénzért élvezhettem a gyilkolást, és a megrendelőimet nem érdekelte, hogyan végzek az áldozattal, csak a fejét akarták, vagy a szívét. És nem mind vámpír volt. A legtöbbjük ember, alvilági, sötét figura, akik kézzel fogható bizonyíték ellenében fizettek csupán. Az volt nekik a szimpatikus, hogy nem kérdeztem, mit tett, nem féltem a legmerészebb kínzási technikáktól, nem féltem az igazságszolgáltatástól, mert rám soha nem vonatkozott. Névtelen senki voltam a halandók világában, arctalanul ajánlottak, csak egy szám volt, melyen elértek. Soha nem tagadtam, hogy ne élvezném, hiszen annak idején csak álmodhattam efféle vagyonról, melyet most a bankszámlámon őrizgetek nagy titokban. Régen azt gondoltam, hogy aki szegény, az akként is hal meg, de én soha nem halok meg, így máris megszegtem a szabályt, mellyel apámék tömték a fejem. - Honnan ismerem fel az ürgét? - mordulok fel a fotelban kényelmesen elhelyezkedve, miközben leszarom, hogy velem szemben karót nyelt mogorva fazon figyeli minden mozdulatom. - Nem lesz nehéz. Messziről érezhető lesz, hogy nem tartozik ebbe a világba... Mintha lemaradt volna pár évtizeddel tőlünk - beszél halkan a pasas, én pedig felnézek rá sötét tekintettel. Kezemben egy tollat forgatok, és az jut eszembe, mennyire egyszerű lenne felé hajítanom, hogy a toll keresztüldöfje a torkát. A szemem előtt vérezné össze a bézs szőnyegét, és azt a rengeteg iratot, ami előtte pihen. Kár lenne azért a sok értékes nedűért... Már, ha az lenne, de ennek a fazonnak messziről bűzlik mindene. - Mit kér bizonyítékul? - Tessék? - Mit hozzak el önnek a hullából? - dőlök előre megismételve a kérdést. - Miféle barbárság ez? - háborodik fel a férfi látszólag, de én tudom, hogy csak megjátssza. - Mivel bizonyítsam, hogy halott? Elvégre, ha nem kér semmit, akkor akár hazudhatok is. A feje jó lesz? - vigyorodom el, mire végre a fickó is veszi a lapot. Nem ember ő, tudom nagyon jól. A válasz csupán egy apró biccentés. Én pedig elmosolyodom, és felállok. A részletek megbeszélése felesleges, elvégre szabad kezet adtak nekem, és nem is engedném, hogy megmondják, hogyan végezzem a munkám. - A helyében karót is vinnék - csendül fel a férfi hangja a hátam mögött, én pedig a kilincsre helyezem a kezem, és elmosolyodom. - Az ön helyében bezárkóznék... És leláncolnám magam, tudja, ma telihold van - nevetek fel halkan, majd köszönés nélkül lépek le. Késő van már, nagyon késő. Én pedig össze akarom szedni magam. Felnézek az égre, de a hold még sehol. Azt hiszem, élek a boszorkányság adta előnyömmel, és magunkat körbezárom egy határoló bűbájjal, ahonnan nem lesz kiút. A helyszínre érve megállok az utca túloldalán, halkan fülelek. Már itt kell lennie, tudom, hogy így van. Gyorsabb leszek, mint hinné. Ma nem akarom elhúzni az időt. Körbejárom a helyet, megjelölve pontokat, melyek összekötik a határt, és amint felkel a hold, majd elmormolom az igét. Az még öt perc. Lassan sétálok be a helyiségbe, és ha a pasas nem hazudott, vámpírral van dolgom. Elmosolyodom, ahogy az ajtó nyílik előttem, majd megállva körbenézek, végül a pult felé indulok el. - Egy kávét legyen kedves. Feketén, cukor és tej nélkül - mosolyom levakarhatatlan, ahogy figyelem a nőt. Aztán megfordulok. Ha itt van, felismerem, de csak ráérősen figyelem a benn ülőket, miközben az órámra pillantok. Itt az idő! Magamban igét mormolva fejezem be a varázst, ezzel ide kötve minket házon belül. Nem fogok nekirontani, nem az én stílusom. Inkább csendesen várok. Közben megkapom a kávét, és a hölgy felé fordulok. Nem engedem a tekintetét, mielőtt elengedném, a kezébe adok egy kis fiolát, hogy halkan megigézve őt arra kényszerítsem, hogy tegye a kávéba, és a vízbe is, majd járja körbe a kávézót, és minden férfinak adjon belőlük rajtam kívül. Ha vámpír, akkor nem fogja meginni, ha mégis, fulladozni fog, mert a verbéna végigmarja majd a torkát. És ez lesz az én pillanatom.
- Remélem, hogy ez valami rossz vicc... - csendül fel Zhydrun haragos hangja a telefon egyik végén. - Nem látom értelmét annak, hogy az a szajha is velem jöjjön. Egyedül is menni fog. - meg sem várja a választ, lecsapja azonnal a készüléket, melynek csörömpölése visszhangzik a házban is. Kár is erőlködnie, ott lesz az a némber... Nyakát ingerülten roppantja ki, majd próbál egy mély levegőt venni, ám csupán a dühös légkört sikerül tüdejébe szívnia, viszont mikor kifújja azt, talán egy kicsit enyhül mérge. Már bánja talán cseppet, hogy belement ebbe az egészbe, hiszen elejétől kezdve csak a baj van ezzel az üzlettel! De az a tőr... Az a csodás csonttőr, mely jutalmául szolgál, ha a túlvilágra küldte azt a valakit... Mit számít pár élet! Az egésszel talán még nem is lenne akkora baj, ha egyedül végezné. Ám valamiért melléraktak egy mocskos boszorkány fattyat, kihez már párszor volt szerencséje Zhydrunnak. A Sors igen csak jó humorérzékkel rendelkezik! Az éj hamar rászórja leplét a vidékre, s ez idő alatt a vérivónak némileg sikerült nyugodt állapotba hoznia magát, bár ez leginkább az édes kubai szivarnak volt köszönhető. Számtalanszor végigfutott már agyán, hogy az az ősrégi csonttőrt talán mégsem ér ennyit... Ám mindig elfeketedett e kép, s helyét valami mélyről jövő hatalom s birtoklásvágy vette át. Zhydrun azért sosem ölt még, hogy ezzel másoknak örömet szerezzen, sőt, csak azért is ellenkezőleg játszott. Ha most nem egy ilyen értékes tárgyról lenne szó, nagy valószínűséggel inkább a célszemély kezére játszana, mint sem olyanéra, ki képességeit akarja kihasználni. Mikor az óra este hétnél csendül fel, a férfi felpattan kanapéjáról, melyen épp egy félálombeli kép kerülgette, s felölt magára egy fekete vászonnadrágot, melyet egy acélozott talpú bakancsba tűr, illetve egy sötét inget kap fel felülre. Hosszú szövetkabátját magára teríti, s már sietős léptekkel indul is a kijárat felé, mely után a fekete Cadillac belsejébe ülve megindul a találkozási pont felé. Az idő igen csak hűvös. Odafent gomolyognak a felhők, melyek vakká teszik a csillagokat, ám még nem oly' szomorúak, hogy könnyeiket a világra szórják. A szél olykor erősen süvít fel, megcibálva a fák ágait, s felkapva az út porát. Igazi kísérteties időnek nézünk elébe... Nagyjából fél nyolc felé járhat, mikor a Cadillac begördül a kis útszéli kávézó elé. A boszorkány már türelmetlenül toporog a sarkon, s ahogy észreveszi Zhydrunt, azonnal megindul felé. - HAT órát beszéltünk meg! Már másfél órája várok rád! - mordul fel haragosan a hölgyemény, mire a férfi arcán csupán egy gúnyos mosoly szökell felfelé. - Egyedül nem vagyok hajlandó bemenni oda! - már-már a hiszti határát súrolja a némber, mire a férfi intően felemeli kezét. - Nem is, mivel itt maradsz kint. - jelenti ki hűvösen, kompromisszumot nem ismerve. - Ha csak egy pillanatra is beteszed a lábad, s akadályozni mersz, én magam fogom eltörni a nyakad. Értve vagyok? - már akarna visszavágni a boszorkány, azonban az utolsó pillanatban inkább lenyeli mondatát. Hátat fordít a vámpírnak, majd a kávézó falának dőlve elővesz egy cigarettát, sértődötten pillant Zhydrun felé, végül levegőnek nézi őt. A férfi csak haloványan megcsóválja fejét, majd nyikordul egyet az öreg kávézó ajtaja, s belép. Csak egy pillanatra néz körbe, ám mivel nem lát semmi szokatlant, letelepedik az egyik asztalhoz a sarokba, pontosan az ablak mellé. S vár... Azt egyáltalán nem tudja, mire, hiszen egy olyan ostoba információt kapott, hogy mikor meghallotta, szemberöhögte "munkaadóját". Szerinte úgyis tudni fogja Zhydrun, hogy ki a célpont. Ma megjelenik az esti órákban, ezt jósolta az egyik boszorkány. Elvileg igen veszélyes figura, s csak akkor teljesíti a feladatot, ha a fejét a megbízója asztalára hányja. Már abban sem teljesen biztos, hogy egyáltalán itt lesz-e az illető... Mindenesetre, ha ez már egy kávézó, akkor adni kell az érzésnek, így rendel a bögre gőzölgő feketét, s szép lassan elkezdi kortyolgatni. Eközben tekintetét végigdobja pár bentlevőn, mint például a pultnál ülő hatalmas méretekkel rendelkező egyénen, ki farmerruhában ücsörög, fején foltos baseball sapka, s éppen három nagy palacsintát rak össze, melyekbe egy mérhetetlen nagyot harap. Minden bizonnyal kamionos lehet, hiszen odakint eleve parkol egy ilyen, másról pedig el sem tudná képzelni, hogy ilyen gusztustalan belsejű járműben utazzon. Szemei ezután egy fiatal párra szökellnek. A hölgy tag egy hosszú, szőke hajú, ki piros miniszoknyában ücsörög, mely talán többet is mutat, mint kellene... Felül egy rövid fehér felső pihen, mely nagyjából akkor mutatna többet, ha levenné azt. Első látásra szajhának tűnik, viszont Zhydrun mindig elképedve néz végig a mai nőkön, kiknek nyomós része néz ki s viselkedik úgy, mint egy szajha. Tehát a hölgyeménnyel szemben nála talán pár évvel idősebb fiú ücsörög. Rá talán az "izomagy" jelző illene mai szóhasználattal, hiszen nagydarab, rövid, barna hajú, piros dzsekit s farmernadrágot visel, bárgyú tekintete pedig már messze azt sugallja, hogy e két ostoba embert tökéletesen egymásnak teremtették. Ezután egy pillanatra megakad szeme egy a másik sarokban ücsörgő magányos alakon, fekete, rövid hajjal, barna kabátban, ki olyannak tűnik, aki nem önszántából van itt egyedül. Mintha várna valakit, aki sosem fog megérkezni... Ekkor lép be az ajtón egy rózsaszín ruhába bújt pincérhölgy, ki talán az ötvenes éveit taposhatja. Messze látszik viselkedésén s mozdulatán, hogy tökéletes élete lehet, s ez hangulatára is kihat. Vígan mosolyog, köszön mindenkinek, s olyannyira boldognak tűnik, hogy még maga Zhydrun is megereszt felé egy halovány mosolyt. Többen vannak még a kávézóban, ám azok vagy elkerülték a férfi tekintetét, vagy éppen olyan helyen ülnek, hogy nem látja őket. Ám ha ezek közt van az illető... Akkor a vámpír inkább feláll, s kisétál innen, hogy odakint jól kiröhögje magát... S ha már ez eszébe jut, kicsit megnyújtja nyakát, hogy megnézze, hogy a boszorkány itt van-e még. Ám az csak idegesen támasztja a falat, miközben telefonját babrálja. Zhydrun valójában teljesen jól el van, hiszen ebben a szürke légkörben, s ezekben a gusztustalan emberekben mégis van valami szokatlan aura, még ha az az undor kerekén is forog, ami megragadja a férfit...
Jace Moonie
welcome to my world
► Residence :
A világban, itt is, ott is
► Age :
30
► Total posts :
20
DAMNED WEREWOLF ◯
Tárgy: Re: Kávézó Kedd Feb. 16, 2016 5:06 pm
Kendra & Jace
Most mit mondjak? Borzasztóan nem az estem ez a város, mindenki nyálcsorgatva vágyakozik ide, a fényűzés luxus tengerébe, hát őszintén, engem ez a látvány nem különösen ragadtatott el. Úgy meg pláne nem, hogy Kathrine beárnyékolja az egész kis kiruccanásunk Kendra-val. Mondjuk már az is lényeges előrelépésnek látszik, hogy Kendra beleegyezett, hogy vele tartsak. Itt azonban valóban nem tejfel az élet, nem mondhatnám, hogy sikerült beleilleszkedni ebbe a montázsba, ami kívülről csodálatos, de belülről rothadó alma. Kendra egyetlen kérése volt, hogy ne ütközzek bele a helyi farkasokba és igyekezzek a fejemet a helyén tartani. Oké, ez nem lehet nehéz, gondoltam akkor, most már azért teljesen máshogy vélekedek erről. Azután, hogy sikerült magamra haragítani egy gorillát mindenképp úgy érzem az ígéretemet nem teljesen teljesítettem, csupán félig, a fejem még meg van, a gorillának már nincs. Most itt várom a közeli kis kávézóban, annyi eszem azért már volt, hogy véres cafat ruhák helyett tisztát öltsek magamra és megmosakodjak. Ám a hegek elég mélynek bizonyultak és még mindig tele van velük a fejem és a karom. Legalább tudom miért bámulnak meg annyian a kávézóban. Csak egy SMS-t küldtem Kendra-nak, hogy sürgős és, hogy halaszthatatlan beszélnivalónk van. Azt már nem írtam le miért, ez nem telefon vagy üzenet téma. Így is tudom, hogy ki lesz bukva, nem is kicsit, valószínű, hogy ha eddig nem tépték le a fejem majd most Ő megteszi. Igazán nem akartam feltűnősködni, de belém kötöttek Én pedig bár nem tűnök valami szívós kigyúrt állatnak, azért megtudom védeni magam a kötekedőkkel szemben. Mint látszik is, sikerült, csak valószínű, hogy ezzel nagyobb keresztet ragasztottam a homlokomra mintha haldokolnék, mert Ő nyerte meg a bunyót. Az órámra pillanatok, dél van, percek kérdése és itt lehet az Én csodálatos, valószínűleg roppant ideges vámpírom.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Pént. Nov. 13, 2015 9:20 pm
Demetrius & Juliette
Nem tudok annyit a múltjáról, mint amennyit tudhatnék, de talán nem is baj, nem tudhatok róla végül is mindent, nem ismerhetek mindenkit, főleg ha nem akarja elmondani, mert túl sötét, túl szomorú. Lehet, hogy idővel majd magától is megnyílik és elmeséli, hogy mi történt vele, de nem vagyok benne teljesen biztos, hogy erre valaha is sor kerül. Ettől én még bízom benne és akármit is tett látatlanban sem ítélem el és ha tudnám sem változna meg a helyzet, mert jó ember és néha igenis a jó emberek is tesznek rossz dolgokat. Itt vagyok én élő példának, ha engednék a bennem kavargó sötétségnek, akkor az egész helyt vérfürdővé változtatnám élvezettel és jóízűen szívva az itteniek vérét, amíg csak minden csepp el nem fogy, de ettől még nem vagyok szörnyeteg, csak nehezen kontrollálom azt, amivé váltam. - Nem érdekel, hogy mit tettél a múltban Demetrius... az számít, hogy most mit teszel. - halványan elmosolyodom. Igen, lehetséges, hogy ha nem lennénk barátok, akkor ez az egész értelmetlen lenne, akkor talán nekem támadna, végezni akarna velem, hiszen veszélyes vagyok mindenkire jelenleg, főleg hogy még csak kontrollálni sem tudom magamat, de a barátom és tudom, hogy segíteni akar és nem ártana nekem egy pillanatra sem. Képes megállítani, tudom, hogy mire képes, hiszen erős boszorkány, de ettől még félek, ha akár csak egy pillanatra is kihagyna a figyelme... na annak komoly következményei lennének és azt nem tudom, hogy lelkileg hogyan dolgoznám fel. Azt pedig jól sejti, ha most végeznék vele, ha hagyná átlendülnék egy ponton, ahonnan talán már nincs visszaút, ha nem szólna rám és nem állítana meg... akkor mindennek vége lenne és nem tudnék visszatérni soha sem a normális életemhez. Elpattanna bennem valami, szerencsére ezt nem engedi, szerencsére megállít mielőtt még komoly baj történne, így is láthatja rajtam, hogy szégyellem magamat és így is egyértelmű, hogy nem engedhet csak úgy mások közelébe. Most még nem, próbálkozásképp sem. - Látod még ezt sem tudom. - csak sóhajtok egyet, hiszen eddig nagyban távol tartottam magamat mindentől és most meg kell tanulnom az éjszaka törvényeit és meg kell ismernem azt a világot, amiről eddig fogalmam sem volt. Nem mondom, hogy feldobott ez a kísérlet, csak rámutatott, hogy még mindig nem megy nekem ez az egész, hogy még mindig nem vagyok jó benne és azt sem tudom, hogy valaha menni fog-e egyáltalán. Rémes ez az egész. Tudom nem egy alkalomból kellene következtetéseket leszűrnöm, de nehéz... felszívni magamat, pedig mindig erős voltam, mindig me volt bennem az erős és az akarat, erre most... iszonyatosan nehezen megy. - Talán igen, az kellene, rád bízom magamat. - edzés, hogy a képességeim jobban működjenek, hiszen nem használom őket, nem gyakorlom, éheztetem magamat, mert úgy könnyebbnek tűnik a túlélés, pedig így a rosszabb, hiszen ha nem eszem éhesebb vagyok, agresszívabb is lehetek és még nehezebben állok le. Nehéz... nagyon nehéz ez az egész. - Igazad van, ez most nem lenne jó ötlet. Én... nem mehetek még emberek közé, főleg nem olyan helyre, ahol sokan vannak és... tudod. Köszönöm, komolyan, én... nem is tudom mit tennék most nélküled. - próbálom, de a halvány mosoly még annál is halványabb, amit az arcomra erőltetek. El kell köszönnünk, visszamennem a lakásomba, talán elmondani anyának mi történt, talán nem... magam sem tudom. Valahogy túl kell lendülnöm ezen. Még nem tudom hogyan, de valahogy muszáj, és ha segít több esélyem van, mint egyedül, ez az ami biztos.
//Köszönöm szépen a játékot, remek volt! Elnézést a lassú záró miatt. //
Az igazság az, hogy nem tudom, hogyan tovább. soha nem is tudtam. Az életem felfordult, az életem tönkrement. Mélybe kerültem, ahonnan sokáig nem is akartam kijönni. Élveztem a hatalmat, amit a fekete mágia adott, és nem akartam eldobni magamtól. Nem akartam elengedni, de végül már a sötétség nem engedett. Magához ölelt, szorított, és nem engedett el, én pedig hagytam, hogy így legyen, hagytam, mert ezt akartam. Mert nem láttam célt, mert a fekete mágia elűzte az űrt, amit éreztem, és most, hogy elmúlt, hogy elengedtem, és kiléptem abból a bűvkörből, a csábítása minden egyes nap próbára tesz. De nem élhetek mágia nélkül, hiszen ez a részem, és nem engedhetem el. Mégis túlságosan nehéz megmaradni az ösvényen, mely számomra rögös, és végtelen. Nem látom a célt, ami az út végén vár, mert túl messze van. Ködös, és szinte elérhetetlen. Ha nem terelném el a figyelmem azzal a rengeteg dologgal, ami foglalkoztat, akkor minden bizonnyal eddig se jutottam volna el, és ha most hirtelen feladnám az egészet, és engednék, azt hiszem, soha nem szabadulhatnék meg tőle többé. Nem lenne az az erő, az a kéz, amely kiránt, és örökre elvesznék. Azt pedig nem akarom többé. Nem akarok elveszni, és magamba roskadni, nem akarok többé embereket ölni, ártatlanokat áldozni, akik meg sem érdemelték volna a halált. - Addig jó, ameddig nem tudod, mit tettem, és milyen mélységeket ismertem meg, mielőtt mi találkoztunk, mielőtt megmentetted az életemet - csendül fel hangom halkan. Hiszen honnan is tudhatná? Gondolat se volt még, amikor én megszülettem, talán még akkor se, mikor felfedeztem az erőm, majd apám tanított, végül akkor se élt még, mikor engedtem a kísértésnek. Több időt töltöttem fekete mágiát használva, amennyit élt, vagy legalábbis amennyit el tud képzelni. - Ne tévesszen meg az álca. A kedvességem azoké, akik megérdemlik. De ha nem ismernélek, akkor nem láthatnád így, akkor talán nem lennénk most ilyen békés körülmények közt - igazából semmit nem köszönhetek a vámpíroknak, megvetem a fajtájukat, természetesen Julie ez alól kivétel, hiszen ő nem tehet arról, mivé vált. Nem tehet arról, hogy nem boszorkány többé, hogy nem érzi a természetet, és emberi véren kell élnie. Nem tehet róla, mert élni akart, és az anyja mellett lenni, ezért nem vethetem meg őt. Neki van anyja, aki törődik vele, nekem ellenben vele nem volt. Elhagyott, mert megtudta, hogy boszorkány vagyok, és apám is az. Megvetett engem, undorodott tőlem, pedig csak egy gyerek voltam. És szerencsétlenségemre én is egy ilyen feleséget találtam, aki végül elvitte a fiamat, aki miatt végül soha nem ismerhettem meg őt. Annyi mindent vesztettem már el, hogy alig egy pillanat alatt érzem azt, hogy meg akarok halni, hogy nem szólok, hogy nem veszem el a kezem, hanem hagyom, hogy Julie által haljak meg, hátha nyugalomra lelek, de végül az élni akarás nagyobb bennem, ezért teszem meg azt, amit ezért nem engedem, hogy szárazra szívjon, mert ha meghalnék, ki segítene neki? Ki állna mellette? Félő, hogy akkor örökre az éjszaka rabja lenne, hogy akkor végleg elveszne, ezt pedig nem akarom, nem lehetek önző. - A boszorkányokat nem tudja vámpír igézni. Ahogy a vérfarkasokat se, és más vámpírokat csak az ősi vámpírok igézhetnek... Talán ezért nem ment édesanyáddal. Talán ő sem tudja ezeket, de én majd segítek, ne aggódj - avatom be pár titokba, nem véletlen, hogy nem iszom verbénát, hiszen a vámpírok képtelenek megigézni minket. Ezért védve vagyunk, de megölni meg tudnak, hiszen elég egy gyors mozdulat, és holtan eshetek össze, vagyis eshetnék, de nem vagyok kezdő. - De talán nem állsz még készen arra, hogy élesben csináljuk. Talán előbb tanulnod kellene. a sebességedet, az emberfeletti képességeidet kellene előbb fejleszteni - dörzsölöm meg az állam elgondolkodva, miután összeszedtem magam. Talán nem kellene még ilyen állapotban őt emberek közé engedni, mert még korai. - Mit szólnál, ha holnapra beszereznék neked egy kevés vért, és gyakorolnánk? Mondjuk az erdőben? Vagy valami lakatlan helyen, ahol senki nem talál ránk - vetem fel az ötletet, mert mindkettőnknek pihenni kellene. Nekem a vérveszteség miatt, neki pedig azért, hogy holnapra lég erőt gyűjtsön össze. Mindkettőnk fajának meg vannak a hátrányai, és sajnos ezt figyelembe kell vennünk.
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Kedd Szept. 01, 2015 7:47 pm
Demetrius & Juliette
Miatta, anya miatt meg kell próbálnom összeszedni magamat, meg kell próbálnom valahogy normális állapotba kerülnöm és végre erősnek lenni megint. Nehéz, de valahogy mégis csak muszáj lesz, legalább miattuk. Anya nem tudom hogyan viselné, ha elveszítene, vagy épp Demetrius, ha ezek után még egyszer át kéne élnie a halálomat, főleg úgy, hogy most az ő kudarca lenne, ha nem sikerülnie elérnie, hogy életben maradjak. Megérteném, ha kiborulna, én is így lennék ezzel. Ha meg akarsz valakit menteni, ha segíteni akarsz neki, főleg ha még a barátod is, akkor nem viseled jól, ha még sem sikerül és ha végül meghal, bármennyire is igyekeztél. - Ne is mondj ilyeneket! Nem érdemled meg te sem! - hevesebben rázom meg a fejemet talán, mint kéne, de ez van, vámpír lettem és az érzelmeim is jóval túlfűtöttebbek, mint eddig. Nem szabad ilyet mondania, ez biztos. Nem érdemli meg ő sem. Nem tudom, hogy mit tett a múltban, nem tudom, hogy pontosan mik azok a rossz dolgok, amik miatt ennyire mélyen elítéli magát, de az biztos, hogy nem szabad így állnia ehhez az egészhez, mert igenis jó ember. Egy jó ember, akinek nem szabad arra gondolnia, hogy megérdemelné a halált. Ha tett is rossz dolgokat, elismerte és ez bőven elég, ha máskor nem tesz semmi rosszat, akkor... igenis megkaphatja a felmentést és én biztos, hogy soha sem kívánnám a halálát, bármit is fedne fel előttem a múltjából. - Sok minden történt mostanában, amit nem gondoltam volna. - halk sóhaj, bármennyire is próbálom elviccelni ezt az egészet a küzdősport témával. Igaza van, ő sem hitte volna, hogy lát még valaha és ha jól sejtem akkor azt sem, hogy majd valamikor is azt kérem tőle, hogy öljön meg, de mégis ez lett belőle, mégis megtettem, habár abban igaza van, hogy ilyesmit nem kérhetek tőle, erre már én is rájöttem, csak hát van amikor az ember végső kétségbeesésében tényleg nem tudja, hogy mi is az, amit megtehet és mi az, amit nem. Attól még most is félek, hogy talán nem tud majd leállítani, de bíznom kell benne, hogy nem lesz semmi baj. - Csak túlságosan kedves vagy. - oh tudom, hogy nem festhetek most a legjobban, hiszen nem vagyok jól, elég rendesen kikészültem ettől az egésztől lelkileg is és kb. mindenféle szinten. Biztosan a külsőmre is hatással van azért jócskán a változás, biztosan nem úgy nézek ki, mint pár hónappal ezelőtt, bár talán a szemeim nem karikásak, vagy vámpírként is látszódhat a fáradtság? Vagy csupán az éhség előjöhet efféle tünetekkel, csak tényleg csak az arcom fakóbb, mintha mondjuk beteg lennék? Kár ezen gondolkodni, az a lényeg, hogy össze kellene szednem magamat, én is jól tudom, de azt is, hogy ez nem minden esetben megy túlságosan könnyen, mert most ennem kell hozzá, vér kell hozzá, amitől próbáltam magamat minden erővel távol tartani. Pont a miatt, ami történik, hogy amikor megérzem az első cseppeket már alig tudom kontrollálni magamat. Mintha nem ettem volna semmit napok óta, bár ez valahol így is van. A legrosszabb az egészben, hogy nincs bűntudatom, hogy nem is fogom fel, hogy mit teszek, hogy nem is gondolok bele, hogy ezzel megölhetem őt, ha nem állok le. Teljesen kiürül a fejem és csak az ösztön vezet, csak az enni akarás, és a szavai is alig jutnak el a fülemig. Az első mozdulatát meg sem érzem, csak amikor másodszorra erősebben rántja el a kezét és még ekkor is az első reakcióm az, hogy utána kapok, hogy éles fogakkal próbálom meg visszaszerezni azt, amit most elvett tőlem. Aztán rázom csak meg a fejemet végre, ahogy visszatér az emberi tudatom. - Sa... sajnálom! - ha jól sejtem visszatért az arcomba a szín, na de milyen áron? Megtörlöm a számat, nem foglalkozva most azzal, hogy a ruhám ujja kicsit foltos lesz tőle és halkan sóhajtok egyet. A kérdése ránt vissza, hogy ne váltsak át önsajnálatra, pedig nagyon közel vagyok hozzá.- Próbáltam, de eddig még nem sikerült sokszor anyával... néha. - volt hogy ment, de erőm se nagyon volt rá, hiszen nem ettem rendesen és nem is gyakoroltam eleget. Egy ismeretlen embert nem biztos, hogy meg tudnék igézni, vagy legalábbis nem azonnal és akkor már baj van, ha elrontok valamit és magamra vonom a figyelmet. Óvatosnak kell lennem és meg kell tanulnom kezelni ezt az egészet... valahogy.
Az élet soha nem egyszerű. Talán azt is mondhatjuk, hogy megszületni volt a legkönnyebb. Hogy a többivel mi lesz? Hogy milyen utat választasz, rajtad múlik. Te döntöd el, és te nehezíted meg a saját sorsod, majd ez után valami felsőbb erőt hibáztatsz, holott nem a sors a hibás. Mi döntünk úgy, hogy letérünk a kijelölt útról, mi fordulunk szembe a sorsunkkal, és ezért nekünk kell megfizetnünk. Ezért mi vagyunk a hibások, senki más. Az én keresztem a soha nem múló vágy a fekete mágia iránt, már talán egész életemben végigkísér. - Van, aki megérdemli. Én is megérdemelném - hajtom le a fejemet. Nem tud rólam sokat, a múltamról. De elég az, hogy tudja, megérdemelném a halált. Azért, amit a múltban tettem, amennyi embernek ártottam a mágiámmal. Most pedig ellene küzdök, hogy ne essek vissza. Nehéz ellenállni neki, és egy nap talán feladom. Egy nap már nem fog érdekelni, és ismét magamba fogadom ezt az erőt, mely majd ismét elnyel. Egy nap talán ez lesz a vesztem, de addig a napig még küzdhetek, hogy ne így legyen. Még talán sikerülhet legyűrnöm, de nem tudom, mikor jön el az a nap, hogy feladnám. Mennyi át nem aludt, borzalmas rémálomra ébredt éjjelen leszek túl. Nem tudom, de azt igen, hogy ameddig van, kin segítsek, van, ami elterelje a figyelmem, addig nem vagyok veszett ügy. Ameddig azt érzem, hogy szükség van rám, addig nem vagyok veszett ügy, addig érdemes harcolnom. Ha már nem számítok, ha már nem leszek fontos senkinek, akkor viszont vége. Akkor olyan, mintha nem is léteznék. Ha elfelejtenek, rosszabb sorsa leszek ítélve, mint a legtöbb halott, akikre még gondolnak. Mert azt mondják, amíg gondolnak rád, nem vagy igazán halott. Ha elfelejtenek, nos, akkor elvesztél. Akkor eltűntél, és nincs miért élned. Akkor már csak egy dolog marad. - Soha nem gondoltam. Ahogy azt sem, hogy még látlak valaha, de soha nem mondd, hogy soha - mert ha megteszed, akkor valamit örökre elvágsz. Mosolyom mögé rejtem borús gondolataim, nincs szüksége most rá, hogy ezzel terheljem. A vérszomját kell leküzdenie. Erősen koncentrálnia, és megálljt parancsolni önmagának. Ha ez nem megy szépen, majd drasztikusan fogom, hiszen ameddig mellette vagyok, addig tudok segíteni, addig nem öl embert. Az, hogy mit tesz, mikor egyedül van, a felett nincsen uralmam. Afelett csak neki van, csak ő tudja kordában tartani magát. Remélem, tudok segíteni neki, hogy elég leszek ehhez, hogy nem hagyom majd cserben őt. - Ugyan már, csak a színe veszett oda, de azon segíthetünk - mosolyodom el. Valahogy természetes, hogy felajánlom neki a véremet, ha már nem mer más nyakának esni, ha retteg tőle. Viszont meg kell tanulnia igézni, mert ez fontos feltétele annak, hogy élő emberből ehessen. Különben marad a tasakos, és azt kell megszoknia. A végtelenségig mégsem adhatok neki vért, nem termelődik olyan gyorsan újra, ahogy ő megéhezik. Egy pillanatra mégis elgondolkodom a másik opción, hiába bólintok kérésére. Hogy csak hagyom, hogy kiszívja minden csepp vérem, hogy véget érjen az életem. Ezzel a kísértés is elmúlik majd, és végre nyugalomra lelhetnék. A falnak támaszkodom, nekidöntöm a fejem a hideg felületnek, és hagyom, hogy a véremet vegyek. Ezzel együtt az erőm s fogy, és azt hiszem, ideje lenne megállítanom őt. Ideje lenne elrántani a karom, és egy pillanatra megpróbálom, de nem tudom, használ-e. Az ösztön, az élni akarás még mindig erős bennem annak ellenére is, hogy olykor könnyebb lenne meghalni. - Julie, elég - rászólok, de nem várom meg a válaszát, hanem elhúzom a kezem, erősebben, hogy elszakadjon tőle, hogy ne gyengüljek le túlságosan. Mégis egy pillanatra megszédülök, nem észrevehető, vagy alig. Visszahúzom a dzsekim ujját, és előveszem az italt. Szükségem van rá. A borús gondolataimat el akarom űzni, nem gondolni rá, csak arra, hogy segítsek Julie-n. - Tudsz igézni? - kérdezem halkan, miközben lecsavarom az italos flaska tetejét, és meghúzom. Azt hiszem kevés lesz ez a mai estére. - Mert az fontos ahhoz, amit meg kell tanulnod. Meg kell igézned az áldozatod, hogy ne sikítson, majd miután begyógyítottad a sebét, akkor is, hogy még véletlenül se emlékezzen a történtekre - nagyjából ennyi a feladat. Kimondva talán könnyű, de én tudom, hogy nehéz lesz megállnia. Nehéz lesz nem felszakítani a torkát. De majd idővel képes lesz rá. Tudom, hiszen erős nő.
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Csüt. Aug. 27, 2015 3:59 pm
Demetrius & Juliette
Próbáltam az elmúlt napokat úgy élni, mintha nem az lenne a helyzet velem ami. Nem vagyok önmagam, ezzel én is tökéletesen tisztában vagyok. Megváltoztam, gyengébb lettem és nem találom az utat vissza önmagamhoz, pedig keresem nagyon, de úgy néz ki, hogy sokkal nehezebb megtalálni, mint hittem. Újra erősnek kellene lennem, csak épp ehhez meg kellene barátkoznom önmagammal és ez az, ami iszonyatosan nehezen megy. A jelenlegi változatom veszélyes és én magam is félek tőle, nem csoda, ha másokat is féltek önmagamtól. A legrosszabb az egészben, hogy ő is egyértelműen megváltozott, az ital, ami nála van egyszerűen meglep és nem is tudom hirtelen, hogy mire véljem. Régen nem kellett neki, vagy csak én nem emlékszem rá? - Jól van Demetrius, akkor beszélsz róla, amikor úgy érzed, hogy képes vagy rá. - lassan bólintok egyet, mégis a félmosolyom mögött ugyanúgy látni az aggodalmat is. Nem tudom, hogy pontosan mi is történt vele azóta, hogy nem találkoztunk, de valami biztosan, ami miatt nem képes meglenni ital nélkül. Jó ég! Még én gondoltam, hogy nekem vannak a legnagyobb problémáim. Azt hiszem ez legalább valamelyest rávilágít arra, hogy nem kellene nyafognom, mert a dolog egyáltalán nem jogos. Felfoghatnám, hogy a dolgok egyáltalán nem olyanok, mint aminek elsőre gondolom őket. Persze nehéz ez így és nem tudom még, hogyan leszek képes majd elfogadni, de... senkinek sem könnyű, nekem is valahogy muszáj alkalmazkodnom ehhez az új élethez. Ez még talán menne is, de közben ott van bennem a rettegés, hogy végzek valamivel. Igen, tudom, hogy ez mondhatni normális, de mégis kioltani egy életet... Mi van, ha egy ártatlant ölök meg? Akkor hogyan leszek képes tükörbe nézni egyáltalán? - Van, aki megérdemli azt, hogy átszakítsák a torkát? Ez... e kegyetlen halál, túlságosan az. - halk sóhajjal rázom csak meg a fejemet. Nem tudom, tényleg nem tudom, hogy szabad-e egyáltalán ilyesmiken gondolkodnom. Igaza lehet, egyszer így is úgyis meg fog történni, és talán még mindig jobb, ha valaki olyat ölök meg, aki talán mondhatjuk így megérdemli a halált, mintha egy ártatlant. - Küzdősport... talán jó lehet. Gondoltad volna valaha is rólam, hogy ilyesmi fogja majd elterelni a figyelmemet? - vagy hogy egyáltalán effélével fogok foglalkozni? Az én fejemben fel nem merült, hogy valamikor is majd azzal foglalkozom, hogyan harcoljak, most pedig az edzés lesz majd, ami segít, hogy na arra figyeljek, legszívesebben nekiesnék minden kósza embernek, aki csak kiteszi a lábát az utcára. - Ez jó ötlet, egyébként sem viszem túlzásba mostanában az alvást. - nem hagy nyugodni a folyamatos feszültség, ami bennem dolgozik, pedig igazán igyekszem én a pihenésre is időt szánni, de határozottan nehezen megy. A futás majd leköt és talán le is fáraszt annyira, hogy megpróbáljam függetleníteni magamat minden más zavaró gondolattól. - Igen, tudom, még segíthetnék is vele másoknak, csak nem szabad kockáztatnom. Ha valaki mégis meghal a véremmel a szervezetében... - nem akarom, hogy azt tegyem valakivel, amit velem tett az az ismeretlen fickó, még véletlenül sem, hogy a jószándékomnak legyen végül rossz vége. Mindent jól át kell gondolnom ezen túl, amit teszek, különben muszáj lesz számolnom a következményekkel. Mégis megrémít, amikor csak úgy feláll. Komolyan azt hiszem egy pillanat erejéig, hogy esetleg itt hagy, mert nem akar foglalkozni ezzel az egésszel, ha ilyen rémes a hozzáállásom, de végül mégis visszajön, én pedig ezt egy sóhajjal konstatálom, a jól eső fajtával, azzal, amivel kiereszted magadból a feszültséget, az pedig bennem jelenleg iszonyatosan sok van. - Remélem, hogy így van. Anya se bocsátaná meg nekem soha. - és tudom, hogy nem megoldás a menekülés, csak hát van, amikor egyszerűen az embernek már nincs semmi más ötlete, mint hogy befejezze az egészet, főleg akkor, ha esetleg elfajulnak a dolgok, de joggal akadt ki a kérésem miatt. Azt kérni valakitől, akinek kedves vagy, hogy öljön meg... miközben én képtelen lennék végezni bárkivel is. Hogyan jutottam oda, hogy ilyesmi merül fel bennem egyáltalán? A kezét elfogadom, a kávé árát pedig csak szimplán az asztalon hagyom. Hát akkor irány... az a próba, hátha képes leszek visszafogni magamat, vagy majd ő visszafog. - Szóval ilyen rémesen festek? - halovány mosoly terül szét az arcomon, de ezúttal tényleg csak viccelek. Láttam én magamat a tükörben, van róla sejtésem, hogyan nézhetek ki jelenleg, hiszen nem eszem rendesen, az is kész csoda, hogy nem esem neki minden utamba tévedőnek, hogy szárazra szívjam, mert már nem bírom. Még így is iszonyatosan nehéz az, amikor lefordul, hiszen tudom, hogy miért teszi, de inkább most legyen baj, mint később, amikor esetleg már sokan lesznek körülöttünk. Ösztönösen nyalom meg a számat, ami szinte abban a pillanatban csontszáraznak tűnik, hogy a vér kellemes illata az orromba férkőzik. - Megállítasz... ha kell... igaz? - még így is félek, pedig a friss vágás, az előbuggyanó vér már most olyan mértékben hatással van rá, hogy szinte érzem, ahogyan a fogaim csiklandozzák az ínyemet, ahogyan szépen utat törnek maguknak, én pedig észre sem veszem mikor mozdulok, de pillanatok múlva már a karja a számnál, a kellemes íz pedig éltetőn árad szét az ereimben és persze... nem állok meg, csak iszom, csak iszom... szorítom a karját egyre erősebben...
Csendben hallgatom őt, miközben azon jár az agyam, hogyan is tudnám kirángatni őt ebből a mély gödörből. Közben megfeledkezem a saját gondomról, melyre a laposüveg emlékeztet. Az az üveg, amiben tömény van, melyre rákérdez. Egy pillanatra elnézek a feje fölött, mintha onnan kaphatnék választ, de nagyot sóhajtva jövök rá, hogy egy részét el kell mondanom annak, ami belülről emészt. Nem akarom terhelni vele, de ettől függetlenül nem tűnök fel jó színben a szemében emiatt. - Szükségem van rá. Évtizedekig olyan dolgokat tettem, ami - veszek egy mély levegőt -, amit el se tudsz képzelni. Ez a dolog olyan, mely rosszabb, mint a drog, és sokkal nehezebb megszabadulni ennek a kísértésétől, mint a vérszomjadtól - vallom be halkan, csak ő hallja a szavaimat. Nem akarom nagydobra verni, és nem akarom jobban beavatni. - Kérlek, ne faggass erről, még nem tudok róla beszélni, most nem - rázom meg a fejem, és felpillantok rá. Láthatja, hogy nekem is meg van a magam gondja, de az, hogy neki segítsek, sokkal előbbre való, és sokkal fontosabb. Képes vagyok a saját gondjaimat elfelejteni akkor, ha van, akivel törődjek, ha van, akin segítsek. Hiszen csak így nyerhetem el a belső békémet. Legalábbis remélem, egy napon végre elérem azt, hogy ne ébredjek verejtékezve az éjszaka közepén, hogy ne lássam mindenhol az árnyakat, és ne érezzem azt a belső fájdalmat, ami elemészt. Nem tudom, mit kellene még tennem. Hogyan érhetném el ezt. Talán az a férfi megadja a válaszaimat? Vajon tényleg kitörölték az emlékeimet, vagy csupán ez is egy tévképzet? Talán apámnak van igaza, talán ő képes lenne segíteni rajtam, ha hagynám, ha végre közel engedném magamhoz. Talán igaza van, és ha valakit közel engednék, akkor nem lennék ennyire magányos, de nem akarok terhelni senkit a gondjaimmal. Valahol megbántam minden tettem. - Elkerülhetetlen a te állapotodban hogy egyszer valamikor megölj valakit. Egy természetfeletti az élete folyamán egyszer legalább öl... Ha szerencséd van, akkor olyannal teszed, aki megérdemli. Akár elterelheted a figyelmed, küzdősporttal, amiben szintén tudok segíteni - nem tudom, hogy viszonyul a sportokhoz, de talán az is segíthet, eltereli a figyelmét, más irányba, lefárasztja és kikapcsolja. Tudok neki segíteni, hiszen én is évekig űztem több félét. Habár rajtam is csak addig segített, ameddig űztem, de idővel elfáradtam, és szinte összeestem a fáradtságtól. Mégsem voltam képes átaludni az éjjelt. - Reggelente eljöhetnél velem futni - javaslom, mert még mindig előszeretettel élek ennek a sportnak. Mikor felébredtem a kórházban, akkor is menni akartam, hogy kiengedjem a fáradt gőzt, ő volt az, aki visszafogott, és megtiltotta szinte, hogy felkeljek. Pedig jól éreztem magam. Legalábbis azt gondoltam, de felállni sem tudtam az ágyról, és be kellett ismernem, hogy igaza volt. De azóta se tettem ilyet senkivel. Nekem az ő barátsága különleges volt, és első pillanattól éreztem benne az erőt. - Visszatérve, talán tudok valamit kezdeni ezzel is. Nem fog rámenni a lelked. Az első feladat, hogy meglegyen az önkontroll. És az, hogy tudj igézni. A véred gyógyít, így még a sebet, amit ejtesz is el tudod tüntetni pár cseppel - még mindig halkan beszélek, miközben próbálom kitalálni, hogyan kezdjek hozzá. Nem volt hasonlóval dolgom, de tudom, hogy képes leszek segíteni rajta. Talán menet közben ő is segít tudattalanul, talán végre én is elindulhatok kifelé a gödörből. Természetesen, miután lenyugodtam kérése után. Ezért is álltam fel, ezért is mentem a pulthoz, és fizettem ki a kávékat, ha ő még nem fizetett volna. Végül visszaülök, hiszen nem hagynám magára, milyen barát lennék akkor? Ha elmegyek egy szó nélkül? Megszegném a saját szavam, ő pedig egyedül maradna. Nem maradhat egyedül, nem engedem. - Nem haragszom, és tényleg nem fair. Hidd el, mire végzünk, eszedbe se jut majd az öngyilkosság - mosolyodom el biztatóan. Azt akarom, hogy érezze, semmi baj nem lesz, segítek rajta, és vele vagyok. Mikor beleegyezik a javaslatomba, ismét felállok, és a kezemet nyújtom, amit ha elfogad, ha nem, elindulok a kijárat felé. - Először is, szükséged lesz valamire, hogy visszatérjen a szín az arcodra - mosolyodom el, és ha kiérünk, akkor az első mellékutcán fordulok le. Bevárom őt, és egy pillanat alatt hajtom fel a kabátom ujját, hogy a bicskámmal egy vágást ejtsek a felkaromra. Nem emelem fel, de ő biztos érzi. Szerencséjére nem használok verbénát a véremben jelenleg, de régebben mindig tettem. Most viszont úgy érzem, elég nagy az erőm ahhoz, hogy ne férjenek a közelembe, hiszen megigézni úgy sem tudnak engem. Csak segíteni akarok neki, hogy jobban legyen, hogy az éhsége enyhüljön, és egy apró lépéssel közelebb kerülhessen ahhoz a személyhez, aki egykor volt. A nőhöz, aki megmentette az életemet, és elindított az úton, a javulás útján.
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Pént. Aug. 21, 2015 11:56 am
Demetrius & Juliette
Tudom, hogy erősnek kellene lennem és azt kéne mondanom végre, hogy felállok és minden rendben lesz, de ez nem olyan egyszerű, mint szeretném. Néha megpróbálom, aztán jön az a szenvedés, ahogyan ránézek valakire és kínoz a vágy, hogy végre jól lakjak és rettegek tőle, hogy mikor jön el az a pillanat, amikor nem tudok majd nemet mondani, amikor nem tudom megállítani ezt az érzést. Senkinek sem egyszerű az élete ezzel tisztában vagyok, az enyém sem, másoké sem, de a legtöbb ember ilyen téren még mindig önző és nem vigasztalja az, hogy másnak is rossz, én is így vagyok ezzel. Nem fogom attól jobban érezni magamat, hogy másoknak is nehézségekkel kell megküzdeni, mert számomra a saját nehézségeim valahogy jelenleg megoldhatatlannak tűnnek. - Tudom, én akarom is, de annyira nehéz. Olyan sok mindent csináltam már végig és most úgy érzem, hogy... nem megy olyan könnyen, mint eddig, hogy ez túl nagy falat számomra. - próbálkozom és akarom is, hogy segíteni tudjon, de ettől még ugyanúgy nem könnyű. Én a tetejében nem is tudok túl sokat a vámpírokról. Ha többet tudnék könnyebb lenne, de nem így van. Ettől még nem adom fel, anya miatt, mert ő arra kért, ő rábeszélt, hogy küzdjek tovább és e miatt nem adhatom fel, miatta, de ettől még félek attól, ami rám vár. Félek attól, hogy majd végig kell néznem azt is, ahogyan megöregszik, ahogyan meghal mellettem. Persze ez az élet rendje, az ember idővel elveszíti a szüleit, de nem úgy, hogy ő közben nem öregszik. Nem mondom, hogy annyira nagyon családra vágytam, hiszen Milest is elűztem magam mellől, de az rossz, hogy így már esélyem sincs rá. Soha nem leszek anya, soha nem lesz normális életem, és ezen semmi sem változtathat. A lapos üveg azért meglep, de végül átveszem tőle és töltök a kávéba. - Mióta hordasz magadnál ilyesmit? - talán nem szabadna rákérdeznem, főleg hogy ő az most aki segíteni fog nekem, nem nekem kellene őt kérdésekkel bombázni, talán közöm sincs hozzá, de nem emlékszem rá, hogy régen hordott volna magánál effélét, hiszen... nem volt olyan nagy alkohol rajongó, hogy folyton szüksége lett volna rá. Csak az hord magánál whiskey-t, aki gyakran kóstolgatja és ez nem valami jó jel és valahogy úgy érzem ahhoz lehet köze, amiről nem mesél nekem bővebben, ahhoz a valakihez, akit keres, csak nem tudja, hogy megleli-e, és úgy beszél róla, mintha nem lenne olyan fontos, de kétlem, hogy ha nem fontos, akkor nem így viselkedne miatta. - Az is valami, én nem hiszem, hogy képes lennék kezelni azt, ha megölnék valakit. Az... az kifacsarná végleg a lelkemet. - orvos vagyok, életeket mentek, erre esküdtem fel, és e nélkül nem is tudnék létezni és most még arra is esély van, hogy embereket öljek, ha elborul az elmém és nem tudom irányítani azt, ami vagyok. Valahogy nem találom azt az arany középutat, amit kellene és nem tudom, hogy miért nem megy. Túlságosan félek magamtól és attól, amivé váltam, ez a legnagyobb gond. Talán ha képes lennék elfogadni magamat, akkor már könnyebb lenne, csak azt nem tudom, hogyan. Persze érzékelem, hogy a csészéje a szavaim miatt szinte hozzávágódik az aljához, kész csoda, hogy nem reped meg. Nem kéne, hogy meglepjen a reakciója. Fordított helyzetben biztosan nekem sem tetszene, ha ilyesmit mondana nekem egy régi barát. Csak halkan sóhajtok a szavaira. Tudom, hogy a kérésem nem épp könnyen teljesíthető és anya nem is lenne képes rá, de abban reménykedtem, hogy ha nincs más út, akkor ő talán... de nem. Látszik rajtam, hogy csüggedten hajtom le a fejemet a kategorikus nem hallatán. - Menekülés, de ha rámegy a lelkem Demetrius... akkor mi lesz? Meg tudod ígérni, hogy nem lesz baj? Te sem teheted meg ezt, nem tudhatod... nem tudod, hogy mi lesz. - és főleg nem tud engem folyton felügyelni és visszafogni és ha nincs ott, ki tudja, hogy mi lesz. Mi van, ha nem tudom visszafogni magamat egyszer? Mi van, ha tényleg megtámadok valakit, mert túl sok minden hat rám, vagy túl sok minden feszít belülről. Érzések, amik ebben az állapotban még erősebbek, mint valaha. Minden, jó és rossz is és nem tudom még, hogy hogyan tudom majd őket kezelni és mi van, ha nem megy? Figyelem, ahogyan feláll, elmegy, majd visszatér. Reméltem, hogy nem hagy faképnél, ő nem olyan és nem is hinném, hogy megtette volna, de ettől még nem válik könnyebbé a helyzetem. - Sajnálom, én... tudom, hogy nem fair ilyesmit kérnem tőled. - végül csak sóhajtok egy aprót és megszorítom a kezét, amikor megfogja az enyémet. Jól esik a figyelme és a törődése, és tényleg remélem, hogy nem lesz szükség drasztikus beavatkozásra. Én nem akarom, hogy elboruljon az elmém, remélem, hogy minden rendben lesz és nem lesz rá szükség, hogy bárkitől is olyat kérjek, amit nem tud teljesíteni. Végül lassan bólintok a szavaira. Megpróbálhatjuk, egy próba még nem olyan vészes, abból még nem lesz baj, főleg ha ő is ott van. - Jól van, bízom benned, próbáljuk meg. - igen még most is bizonytalan vagyok, láthatja rajtam, de tényleg bízom abban, hogy ő bőven van elég erős, hogy ha kell, akkor le tudjon állítani. Valahogy meg kell találnom az arany középutat.
Örülök, hogy végre nem saját magammal és a gondjaimmal vagyok elfoglalva. Olyan egyedül éreztem magam, amióta ide jöttem, és ennek alig két hete. Az egész város új, az emberek, és minden. Mintha új életem lenne, újjá születnék. Meg kell válnom a fekete mágia csábításától, és sokan azt hiszik, hogy ez olyan könnyű, de olyan sokáig volt a társam, a segítőm, hogy nehéz elhagyni a szokásaimat. Nehéz elhagyni azt a vágyat, ami a sötétség felé próbál húzni. Képes lennék visszasüllyedni egyedül, képes lennék ismét olyanná válni, amivé nem akarok. Julie nem is tudja, de én is minden nap küzdök önnön magam ellen. Azt hiszik, boszorkánynak lenni olyan könnyű, de itt is vannak olyan kísértések, amik rosszabbak a drognál. Nehezen tudok túllépni, újrakezdeni immár sokadjára, hiszen ameddig van valami, ami visszahúz, ami a múltamhoz köt, addig nem leszek képes. Meg kell találnom azt a férfit, és a nőt a rajzról, tudnom kell, hogy mit nem tudhatok, mit fedtek el előttem. Olykor megszállottan kutakodom, de semmi nem használt. Ha van varázslat, akkor nálam is erősebb, ha nincs, nos, akkor minden bizonnyal megbolondultam. - Képes vagyok rá, de nélküled nem megy, neked is akarnod kell. Hosszú életem során megtudtam rengeteg dolgot a vámpírokról - az utolsó szót halkan suttogom, hogy csak ő hallja. Nem lehetünk semmiben biztosak, annak ellenére sem, hogy alig vannak most itt a kávézóban. A belső zsebembe nyúlok, egy kis flaskát elővéve. Nem emlékszem, mennyire van oda a töményekért, és remélem, nem kérdez rá, miért is hordok magamnál egy lapos fém flaskát. Felé tolom az asztalon, egész közel hozzá, hiszen ez egy szimpla kávézó, itt nem árulnak ilyeneket. - Tégy a kávédba. Tompítja az éhséget. Nyugi, csak whiskey - mondom halkan, magyarázatot adva a dologra, és még mindig igyekezve, hogy ne kérdezzen rá. De ebből kiderül, hogy igenis vannak gondjaim, amit olykor az alkohol old meg. De abból sem ihatok túl sokat, mert akkor képszakadás történik, és akkor könnyebben válok ismét azzá, aki évtizedekig voltam. De biztos forrásból tudom, hogy az alkoholt a vámpírok előszeretettel isszák, hogy ne érezzék azt a folyamatos éhséget, mellyel küzdeniük nagyon nehéz. Az első lépés, hogy ne folyton a vérre gondoljon, nem a legjobb, de este van, ilyenkor az emberek kieresztik a fáradt gőzt. - Ártani neked? Ha nagyon muszáj, megteszem, de csak annyira, hogy leállj. Segíteni fogok, és nem fogsz senkit megölni. Legalábbis, ameddig én figyelek rád, de nem tudok mindig melletted lenni - komolyan beszélek. Furcsa, hogy ilyen kétségbeesettnek látom, többször is mondja, hogy állítsam le, ha olyat tesz, de nem kell aggódnia. Talán elviszem a közeli bárba, ahol ma valami feltörekvő banda koncertezik. Ott talán tud annyit magához venni, amire szüksége van, habár nem támogatom, mégis jobb, mintha szárazra szívna több embert is. Mély levegőt veszek, és a kávémba kortyolok, majd épp készülnék letenni a bögrémet, mikor meghallom következő szavait. Felnézek rá, miközben a bögre túl gyorsan ér a csészealjra. A kávém egy része kilöttyen, én pedig hátrahúzódom a széken. - Nem - csóválom meg a fejemet feszülten, miközben állkapcsomat összeszorítva próbálok megnyugodni. Erre a kérdésére kicsit felidegesítettem magam, és talán egy kis felháborodást is érezhető a hangomban. - Ez még csak meg se forduljon a fejedben. Biztos, hogy nem tenném meg - a hajamba túrok, ahogy régi emlékek tolulnak lelki szemeim elé. Az első gyilkosságommal kezdődött minden. Sokaknak az, ha elveszik valaki életét, örökké tartó rémálmokat tartogat, hallucinációkat és őrületet, de számomra? Számomra vágyat, folytatást. Könnyen rákap az ember - bocsánat, boszorkány -, az ízére. A mágia egy pluszt ad, mintha istenszerű lénnyé válnék abban a pillanatban, amikor látom elszállni az életet az emberekből. Olyan számomra, mint a drog, édes méreg, mely minden egyes pillanatban leszakít egy darabot a józan eszemből. Ehhez az énemhez nem akarok visszatérni. - Ne haragudj, de ezt a kérésedet nem teljesíthetem, ráadásul ez menekülés. Ezt abba kell hagynod, nem teheted ezt, édesanyád is azt szeretné, ha végre rátalálnál az új önmagadra, nem azt, hogy elhagyd végleg, ha nem bírod - szigorú szavak, és talán semmi jogom erre, hogy ezt mondjam, de így nem jutunk egyről a kettőre, és én nem fogom megölni. Felállok, majd a pulthoz viszem a bögrémet, elment a kedvem a kávétól, de végül visszamegyek hozzá, leülök vele szemben ismét, nem hagyom magára, nem hagyom egyedül. - Sajnálom. De az ilyen kérések, egy olyan énemre emlékeztetnek, olyan mélyre taszítanának, ha megtenném, ahonnan többé nincs visszaút - ha hagyja, megfogom a kezét, és barátilag megszorítom. - Ha gondolod, tudok egy helyet, ahol elkezdhetjük az önuralmad gyakorlását, és az új életed - erőltetek mosolyt az arcomra, hogy tereljem a figyelmem az előbbi kirohanásomról.
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Pént. Aug. 14, 2015 9:59 pm
Demetrius & Juliette
Neki sem lehet könnyű. Néha már azon gondolkodom, hogy az élet egyáltalán lehet-e könnyű bárkinek is. Egyre inkább úgy érzem, hogy erre semmi esély sincs. Ha nem én magam mondtam volna azt évekkel ezelőtt Miles-nak, hogy hagyjuk az egészet, bontsuk fel az eljegyzést és éljen normális életet, amiben én nem vagyok benne, úgyis félresiklott volna végül az egész és ennyi. Nem hiszem, hogy működött volna köztünk, mert valahogy engem mindig utol ér valami rossz sors, mint ahogyan most is. Nem merek már bízni a jövőben és a legrosszabb az egészben az, hogy nem épp rövid jövő vár rám, hiszen halhatatlan lettem. Ha nem végez velem valaki, ha nem szúr karót a szívembe, akkor ez már innentől nagyon-nagyon sokáig fog tartani és nem tudom, hogy azt bírni fogom-e, vagy tudom-e majd kezelni egyáltalán. - Szerinted képes vagy rá? Képes vagyok rá? Eddig úgy éreztem... minden megy, de most úgy érzem ez kifog rajtam, mintha nem én lennék, mintha nem én uralnám magamat. - és ha most nem lenne itt és szoríthatnám meg a kezét, akkor a kezeimbe temetném az arcomat és úgy próbálnék ezen az egész rémes helyzeten túllendülni, vagy inkább elmenekülni előle. Félek, komolyan félek, hogy nem fog menni. Igaza van, megváltoztam. Mindig tudtam, hogy mit akarok és azt hogyan érhetem el. Magabiztos voltam és erős és most minden más lett. Nincs bennem se erő, se magabiztosság, se semmi, ami régen jellemzett. Csak én vagyok a bizonytalanságommal, a rengeteg félsszel magamban és rettegek, hogy ártok valakinek, hogy megölök valakit és meghasad belé a lelkem és nem leszek képes újra önmagammá válni. - Tudom, de ha meg kell állítanod... képes lennél ártani is nekem ennek érdekében? - ez itt a kulcskérdés, mert anya nem tudná megtenni. Neki nem menne, de vajon ha arra kérném, akkor ártana nekem, akkor bántana, fájdalmat okozna, vagy leállítana? Azért ez nem mindegy. - Sosem terheltél a gondjaiddal Demetrius. - halvány mosoly az, amit azért még megejtek, mert ennyi kell azért és igenis muszáj valamiképp visszatérnem a régi önmagamhoz, még ha nem is tűnik egyszerűnek. Nem ülhetek itt magamba roskadva, minden áldott nap fel kell állnom, a tükörbe kell néznem, el kell mennem dolgozni és élnem kell az életemet. Az életet, amit nem sokon múlt, hogy majdnem eldobtam magamtól. Képes lettem volna rá, ha anya nem beszél rá arra, hogy maradjak, akkor jó eséllyel már tényleg halott lennék, nem csak mások hinnének annak. Az utolsó magyarázatra már csak bólintok. Azért tudja jól, hogy ha mégis segítség kell, akkor megteszem, bár persze megértem... én is tartanék önmagamtól. Talán csak hátráltatnám, ha még rám is figyelnie kellene és nem lennék hathatós segítség neki. - Megoldjuk. Valahogy magammal kellene elszámolni, ez a legnehezebb és rettegek, hogy megölök valakit, de te... le tudsz állítani igaz? - ő képes rá, e miatt fordultam hozzá. Mármint eredetileg a gyűrű miatt ez igaz, de ha arról van szó, akkor ő tud segíteni ebben. Megbízhatom benne, és persze nem valami jó érzés már most sem, hogy már csak a felajánlása hatására is a nyakára téved a tekintetem, a karjára, ami közelebb van hozzám és a csuklón szinte hallom, ahogy suhannak a vérplazmák és már ettől úgy érzem, hogy összefut a vér a számban... Gyorsan nyúlok a kávémért. Ezért kell a fekete, a kesernyés íz elnyom minden mást, és kicsit feledteti velem azt, amire annyira vágyom. Próbáltam én a kórházi vért, de valahogy az sem volt tökéletes. Nem tudom, hogyan válhatna azzá, vagy csak szoknom kell, de nem segített, hogy az éhség elmúljon véglegesen. A csésze letevése után pillantok csak rá újra. Fontos kérdés, láthatja rajtam, hogy az és hogy nehéz is kimondanom, de nagy levegőt veszek és mégis rászánom magamat. - Ha olyat kérnék tőled, amit úgy érzed istentelenül nehéz lenne megtenni... képes lennél rá? Anya nem, ő biztos, hogy képtelen, de ha... ha nem megy ez nekem... ha nincs más mód... - talán érti, hogy mire célzok, még ha ilyen akadozva és lassan mondom is ki. A halál. Ha nem bírom ezt az életet, ha nem tudom kezelni, ha több fájdalommal és szenvedéssel jár, mint jóval, akkor nem szabad kínlódnom vele. Akkor jobb, ha vége lesz az egésznek és nem erőltetjük. De vajon képes lenne végezni velem, ha arra kérném?
Ő fél magától, és nem tudja kezelni, de én nem félek. Igazából semmitől sem, mert akkor ki sem mozdulnék otthonról, Van erőm, elég nagy ahhoz, hogy meg tudjam védeni magam. Nem fog megijeszteni, hogy más faj lett. Csupán az ijeszt meg, hogy nem olyan, mint volt. Én magabiztosabbnak láttam, életvidámabbnak. Ez most eltűnt, és segíteni akarok. Kötelességemnek érzem, hogy segítsek. Ezzel is elterelhetem a figyelmem arról, ami belülről emészt fel. Gondom van nekem is, de nem szeretek róla beszélni, nem szeretem ezzel terhelni az embereket. Majd én megoldom a kísértést, melyet a sötét mágia gyakorol rám minden egyes nap, amikor használom az erőm, amikor legszívesebben átadnám magam neki, és akkor nem lenne ez a mindennapos küzdelem. Szeretném visszaforgatni az időt, de azt hiszem, hogy azzal nem érnék el semmit sem. Csupán azt, hogy ugyanúgy végigcsinálnék mindent. Ugyanazon a módon taszítanám el apám, és ugyanazon a módon kellene végignéznem... Ne, erre ég gondolni se gondolhatok. Kezem ökölbe rándul ölemben, nem láthatja, csak megfeszülő állkapcsomat. - Segítek. Kezelni, visszarázódni. Segítek, hogy urald a szomjad, és ne az uraljon téged - javaslom, miután kortyoltam egyet a kávémból. Szüksége van az erős italra, és arra, hogy összeszedjem a gondolataimat. Könnyen szétszórttá válok, ha eszembe jut a múlt, ahogy megérzem a másféle mágiát. ahogy megérzem a hívó szavát. Nem tudom, képes leszek-e ellenállni, hogy egy nap nem ural el megint. Ezért is kell elterelnem a figyelmem, és talán azzal, hogy Julie-nak önuralmat tanítok, azzal én is elnyerem végre. Kívülről olyan nyugodtnak és rendezettnek tűnök, amilyen lenni akarok. De senki nem tudja, mennyit küzdök, hogy fenn tudjam tartani eme álcát. Lassan másfél évszázada élek, mégsem tudom olyan könnyen elengedni magam. Feszült vagyok, tény, de nem akarom, hogy Julie ebből bármit is érezzen. Nincs erre szüksége. - Nem kell féltened. Tudod - hajolok közelebb, bár semmi szükségem rá -, több, mint egy évszázada élek, megvédem magam - mosolyodom el, ahogy halkan suttogom felé szavaimat, hogy csak ő hallja. Szoknom kell, hogy ő immár hallja, hiszen vámpír. Ami eszembe juttatja, hogy hevesen dobogó szívem is elárulja feszültségemet. Igyekszem lelassítani, ezzel magamat nyugtatni. Igyekszem mosolyogni, ahogy régen is. - Nem terhellek a gondjaimmal. Az a fickó meglesz, biztos vagyok benne. Ha itt van a városban, előbb utóbb rá is akadok majd - terelem el a kérdését. Nem akarom belerángatni, hiszen nem is ismerem a fazont, azt sem tudom, hogy néz ki, vagy mit tud, de ha az emlékeket képes megbabrálni, vagy esetlegesen megnézni azt, hogy van-e rajtam bűbáj, akkor nem fehér mágiát gyakorol. - Ráadásul annyira nem sürgős. Kicsit még hezitálok. Ki akarom ismerni magam, infókat gyűjteni, és kideríteni, kivel van dolgom, lehet, hogy már nem is él - vonom meg a vállam, mintha tényleg csak semmiség lenne. A háta mögötti asztalt nézem, nem szeretek neki hazudni, de nem akarom belerángatni. Ha a megérzéseim nem csalnak, nem a jó boszorkányok közé tartozik, és az nem biztos, ha kémkedik, vagy esetleg segít, és baja esik. Sosem bocsájtanám meg magamnak. - Na, ezen, nagyon sürgősen változtatnunk kell - jelentem ki, mintha ez valami feladat lenne, bár az is. Ez, ahogy látom, nem élet. Szenved, és talán éhezik is. Nem hagyhatom ezt, és talán mégsem egy kávézóban kellett volna találkoznunk. Körbenézek, és a mellettünk lévő asztaltól épp feláll a páros, így már csak mögöttünk ülnek páran. A pincérnő unottan piszkálgatja a körmét a pultban, majd a kis tükrében nézegeti magát. - Bármire szükséged van, megoldjuk, rendben? Nem kell egyedül lenned. És ha bármikor éhes vagy... - felajánlom magam. Tisztában vagyok vele, hogy ezt nem biztos, hogy el fogja fogadni, de ameddig nincs kontrollja, vagy nem akar megölni senkit, ennél jobb megoldás nincs. Amúgy pedig minden bizonnyal képes lennék elemelni neki pár tasakkal a kórházból, vagy esetleg más módszerek is vannak természetesen. De nem én döntöm el. Én csak segíteni akarok, ő pedig majd mondja, hogy miben tudok...
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Szer. Aug. 12, 2015 2:37 pm
Demetrius & Juliette
Vannak olyan helyzetek, amikor az igazság fájdalmasabb a hazugságnál és őszintén szólva nem tudtam, hogy ha közölném vele, hogy mi lett belőlem, hogyan fogadta volna, főleg hogy én magam sem tudtam kezelni ezt az egészet, főleg az elején. Na nem mintha most sokkal jobban menne, egyelőre még mindig ha tehetném visszaforgatnám az időt és változtatnék, de sajnos ez lehetetlen. Az élet nem így működik, még akkor sem, ha boszorkány vagy... vagy épp voltál. Most már ez van, az új életemmel kell együtt élnem, de megpróbálhatok minél kevesebbeket belekeverni, épp e miatt nem hívtam őt sem, amíg nem volt rá szükség, amíg tudtam máshoz fordulni. Nem kavartam volna fel az életét. Lehet, hogy megmentettem egyszer, vehetnénk úgy, hogy jön nekem egy viszonzással, de én ezt sosem fogtam fel így, hiszen ő ugyanúgy segített nekem. Elfogadni önmagamat, azt hogy a boszorkányság nem olyan rossz dolog, hogy használhatnám többet is, jobbra is és csak másoknak is segítenék vele. Visszaadta már azt a kölcsönt, de most mégis rá szorulok és csak remélhetem,hogy eljön és hogy kezelni tudja ezt a helyzetet. - Én félek magamtól, most jobban, mint valaha. - csendes suttogás csak mielőtt még elengedném az ölelésből. Csak az utolsó pillanatokban szólalok meg, épp azért, hogy még véletlenül se jusson az illata az orromba. Önkontroll, régen mennyi volt belőle! Most viszont nem tudom, hogy mennyire leszek képes tartani magamat. Nem esnék neki itt helyben és meg tudná védeni magát, de kockáztatni sem akarok. Nem tudnék másnak tükörbe nézni, ha megtámadnám. Akkor sem, ha nem történne semmi komolyabb. - Nem is tudod, hogy mennyire hálás vagyok a szavaidért is és... próbálom ezt kezelni, hidd el, tudom, hogy muszáj. - már döntöttem, innentől nincs visszaút, még ha nem is teljesen önszántamból vagyok most itt. Anya beszélt rá a maradásra, ha rajtam múlik jó eséllyel nem történik meg, de ő elérte, hogy ne adjam fel, mert szeret, még ha ez azt is jelenti, hogy végig kell néznem majd, ahogyan meghal, mert hát ez az egész ezzel jár, sajnos mindketten tudjuk és én épp e miatt még inkább rettegek. Pont e miatt nem akarom Demetriust sem a kelleténél jobban belekeverni. Nem szabad, azt nem viselném el, ha másnak esne baja miattam, főleg olyan valakinek, aki ilyen jó barát és most is zokszó nélkül idejött és a segítene nekem. Nem húzom vissza a kezemet sem, amikor megfogja az enyémet. Érezhetően jóval melegebb a bőre, mint az enyém, ebből is sejtheti, hogy nem vagyok erős, egy vadász jó eséllyel könnyedén elbánna velem, főleg ha az illető még képzett is. Nem csoda, hogy félek. - Én is új vagyok még itt, de... ettől még féltelek. - értem és tudom, hogy mire akar kilyukadni a feltételével. Igazság szerint már elég jól ismerem a várost annak ellenére is, hogy nem költöztünk ide még régen. Ez van, ha nincs szükséged alvásra, járhatsz-kelhetsz akkor is,amikor más nem tud. Jóval több időm van, mint ez előtt, arról nem is beszélve, hogy a munkamennyiségem is visszacsökkent, hiszen a sebészet már esélytelen lenne, egyelőre legalábbis biztosan. - Nem tűnök el a szemed elől, ezt megígérem, de te is, hogy vigyázni fogsz magadra... nagyon! - nem akarom, hogy a miatt essen baja, hogy velem találkozott. Ki tudja, hogy ki figyel, ki tudja, hogy ki az, aki a nyomomban van. Kockázatos volt már csak az is, hogy találkoztam vele, ha több időt töltünk egymás társaságában azzal rosszat is hozhatok a fejére és ha ez csak kicsit is sikerül, biztos, hogy eltűnök, mert nem akarok kockáztatni. - Ki az, akit így keresel és miért? - talán nem rám tartozik, de mégis csak kicsúszik a számon a kérdés, mert látszik rajta jól, hogy ő sincs e miatt épp a legjobban. Kettőnk közül pedig ő volt mindig is a határozottabb, ami persze most is meg van, de most mégis akad egy olyan problémája, amit nem tudott még megoldani. Nem tudom hogyan, de ha segíthetek benne, akkor nem is kérdés, hogy megteszem. - Tudod egyelőre úgy érzem... semmi sem megy. Rettegek. Életeket mentettem eddig és most... mi van, ha megölök valakit? - a végére egészen lehalkítom a hangomat, ebből tudhatja, hogy eddig erre még nem került sor, de iszonyatosan félek tőle, hogy mégis megtörténik. Hogy nem tudom visszafogni magamat, hogy megtámadok valakit és vége. Nem tudom,hogyan kezeljem ezt, még anya sem tud benne segíteni. Túlságosan erős a vér utáni vágy, amit nem tudok visszafogni, bármennyire is szeretném. Azt hiszem azzal pedig, hogy visszafogom magamat, csak még rosszabb a helyzet, hogy nem eszem rendesen. Gyenge is vagyok tőle és az éhség is sokkal erősebben feszít.
Fontolgattam, hogy el se jövök ide. Ugyan mégis kinek lenne gusztusa ilyen vicceket kitalálni? Mert én eleinte azt hittem, hogy csak egy rossz tréfa, és azokból kaptam már eleget az életben. Elég volt a csalódás, és a fájdalom, ezért nem is engedtem őt közel. Csupán a barát zónámban lehetett, hiszen akkor meg tudom védeni önmagamtól. Sajnos vonzom a bajt, és valamiért mindenki, amit szeretek, bajba kerül idővel. Egy idő után már nem is számoltam, hány szerettemet vesztettem el így. Valahol Julie halálát is a saját listámra írtam, hogy az én hibám, azért halt meg, mert ismer. A vámpírok megtalálnak, ha kell, ha nem. Elveszik azt, aki fontos. Bántják, és megölik őket. Így eleinte hezitáltam. Még az után is sokat járt az agyam, mikor letettük a telefont. Végül mégis a kíváncsiságom győzött, hiszen ha egy ellenségem, azzal elbánok. Képes vagyok megszorongatni, és akár több ember előtt is elvágni a torkát, de nem így lett. Ő bizony Julie. Tudnom kellett volna, hogy vámpír. Csak így élhette túl. A baleset előtt minden bizonnyal vérrel a szervezetében halt meg, egy vámpírnak a vérével, aki talán nem akarta megölni. Így lehetett. Vagy nem? Olyan zavaros ez az egész. Én mégis inkább magamhoz húzom, mielőtt leülnék, mert hiányzott. Régi ismerős, aki nem vetett meg a múltbéli tetteimért. - Nem félek tőled - suttogom a fülébe, és az érintés által végképp biztossá válik bennem a felismerés, hogy vámpír. Nem félek tőle. Tudom kezelni, elég erőm van hozzá, és tudom, hogy nem fog bántani, mert a barátság erősebb kell, hogy legyen a vérszomjnál. Tudom, hogy így van. - De azzá teheted - ülök le vele szemben, majd felnézek a pincérre, aki kérdezi, mit fogyasztanék. - Egy dupla kávét, tejszínnel - a kérés még mindig nem az erősségem. Olykor megfeledkezve magamról hagyom el az illem bizonyos szabályait, melyet a pincér is egy mogorva arckifejezéssel nyugtáz. Nem, nem azért vagyok itt, hogy kérjek. Nem akarok foglalkozni a felesleges szavak használatával. De ez vagyok én. Furcsa egy ember. Akarom mondani warlock. - Erős nő vagy. Ez csupán egy lehetőség, amiből ki tudod hozni a legjobbat. Hiszem, hogy megbirkózol vele, ha nem, akkor segítek, amiben szeretnéd - ejtem ki a szavakat lassan, és most én nyúlok a keze után. Tudom, hogy nem egyszerű kérnie, és azt is, hogy fontos ez neki, a napfénygyűrű, és nem fogok ellent mondani neki. - Egy feltételem van - szólalok meg némi hallgatás után, mikor a pincér leteszi a kávém, és elmegy. - Mennyire ismered ezt a várost? Tudod, nem szívesen szeretném, ha kilépnél csak úgy az ékszer elkészítése után. Sok bepótolnivalónk van - mosolyodom el. Nem akarok messzemenő feltételekbe menni, csupán nem akarom, hogy megszökjön, vagy ismét eltűnjön. Így sincs sok barátom, akivel beszélhetnék, ráadásul a várost sem ismerem teljesen. Természetesen ez csak egy ürügy. - Az életem így is unalmas. Nem áll másból, mint keresek valami fickót, aki nem is biztos, hogy létezik, és hidd el, tudom kezelni a dolgot. Nem esik bajom, erős vagyok, emlékszel? - természetesen akkor nem tűntem annak, mikor ápolt. Akkor csupán egy elesett senki voltam, aki majdnem meghalt. - Ráadásul tudok neked segíteni, bármiben. Ha valami nem tiszta, ha valami nem megy... Nem kell egyedül lenned, ha nem akarsz - kevés ember van, akiért ölnék, de ő az egyik. Ritkán fogadok a szívembe bárkit is, és nem fuldoklom a segítőkész barátok között. Nem vagyok egy könnyedén megbízó fajta, de cserébe képes vagyok bármire azért, akit egyszer a szívembe fogadok. Mégsem ismer teljesen. Nem tudhat mindent, de mégis egy részletet láthatott belőlem egykor, régen, de most, a látszólagos segítőkészség mögött ott van a tartózkodás, hiszen bármikor leléphet, elmehet megint. Szó nélkül...
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Csüt. Aug. 06, 2015 10:01 pm
Demetrius & Juliette
A viszont látás soha sem egyszerű és mindig kellően nagy izgalommal tölti el az embert, főleg akkor, ha az illető azt hiszi róla, hogy halott. Na nem mintha ez olyan gyakori esemény lenne egyébként, bár a mi világunkban... akár még ezt is mondhatjuk. Nekem viszont most tényleg olyan valakivel kell találkoznom, akit egyszerűen nem akartam ebbe az egészbe bevonni. Talán rosszul döntöttem akkor, amikor nem mondtam el neki az igazat már az elején. Megtehettem volna, hogy már akkor segítséget kérek tőle, az első gyűrűnél, de abban a pár hétben még az is kérdéses volt, hogy akarom-e csinálni ezt az egészet. Meg volt rá az esély, hogy feladom az elején, az első napokban, aztán sem volt könnyebb tükörbe nézni később sem. A helyzet nem javult, hagytam, hogy anya mindent elintézzen helyettem, hogy elrendezze a temetést. Én még csak el sem mentem, amúgy is mennyire nevetséges és morbid, ha a háttérből figyeled a saját temetésedet igaz? Eszem ágában sem volt ilyesmit tenni, próbáltam elfogadni a szavait, hogy ne adjam fel, hogy ettől még lehet életem, csak át kell vészelnem valahogyan az elejét. Próbáltam, de még most sem vagyok benne teljesen biztos, hogy egyáltalán sikerülni fog. Azt is nehezen fogadtam el, hogy boszorkány vagyok, de tudom, hogy életet mentettem vele, nem is egyet. Ő is azért lehet most itt, tőle is azért kérhetek most segítséget, mert akkor ott voltam, mert akkor igenis az erőmhöz nyúltam és igen sikerült hatnia rám, elfogadtatni velem még inkább azt, aki vagyok. Nem is tudom... talán valahol mélyen abban is reménykedem, hogy majd megint így lesz, hogy majd megint segít nekem elfogadni önmagamat, immár ebben az új egyelőre még mindig riasztó és rettenetes formában. Nem figyelem az ajtót, direkt nem ültem szemben vele, hogy ne úgy tűnjön minden erőmmel csak őt várom. Talán el sem jön. A telefonban meg volt lepve, talán el sem hiszi, hogy én vagyok az, hogy tényleg életben vagyok és ezért nem lesz majd most itt, nem tudhatom, kár lenne várni és reménykedni, mit érnék vele, ha aztán mégsem jön el? De mégis meghallom a hangját talán csak fél perccel az után, hogy megérkezett a kávém. Feketén... mert más lett az ízlelésem, nem ugyanaz, mint régen, valahogy nem is ugyanazokat a dolgokat szeretem. Egy gyenge cappuchino szinte már semmit sem ér. Vártam rá és most mégis megfeszülök a hangja hallatán, és főképp... az illat, amit sosem éreztem még rajta, eddig másokon sem, de az övé most új és intenzív, a vére, a valója. Rémes, hogy ez is már egy emberi jellemzővé vált, nem csak a hang, vagy az arc, amiről normális esetben be tudsz azonosítani valakit. Azonnal felpattanok, amikor szembe kerül velem végre, de még a levegő vételt is visszatartom közben. Nem olyan könnyed ez most, mint amit megszokhatott. Nem akarom túl közelről érezi a vére illatát, kényszerítem magamat, hogy ne szagoljak közben, hogy ne érezzem, hogy ne legyen hatással rám. - Sajnálom... hidd el, hogy nagyon, de nem tehettem. Még... én sem voltam biztos abban, hogy élek. Igazság szerint ez nem is nevezhető igazi életnek. - ha leültünk közben csak szimplán felé nyújtom a kezemet. Elég csak megfognia a csuklómat. Nem, vagy csak nagyon ritkán fogyasztok emberi vért, a kávé is csak arra van, hogy valamelyest felmelegítsen, hogy ne legyen jeges az érintésem, de azért olyanná így sem válik, mint egy normális embernek. - Nem akartam hamis ábrándokat kelteni, amíg nem tudom, hogy menni fog-e... ez az egész. - egészítem még ki magamat, mielőtt visszahúznám a kezemet és újra kortyolnék a kávémból. Csak egy halk sóhaj, egy visszafogott félmosoly, afféle újabb bocsánat kérés ez. Nem miatt a van, nem ellene volt, csak hát nem tudtam mit tegyek, nem tudtam, hogy képes leszek-e kezelni, még most sem tudom. Végül pár másodperc szünet után kezdek csak bele újra. Rossz érzés, mintha kihasználnám, miközben eszem ágában sem volt belerángatni. - Gyűrű kellene, vagy bármi... a nap ellen. Elveszítettük a könyvet és nem tudom, hogy ki segíthetne. Anya nem elég erős ehhez és azt hiszem valaki a nyomomban van, ellopta a meglévőt és... szükségem van rá. Én... nem akarok bajt okozni neked, de nem tudom, hogy kihez fordulhatnék. - újabb sóhaj ezúttal jóval erőteljesebb és az arcom is határozottan szinte már kétségbeesést tükröz. Ha miattam esne baja... azt nem tudom, hogyan kezelném. Csak, csak kell egy gyűrű, csak hogy élhessem az életemet, vagy valami hasonlót, azt ami maradt, de ehhez valahogy meg kell oldanom ezt a vadász problémát, csak egyelőre még erről sincs sejtelmem hogyan.
New Orleans az én városom, ide kellett jönnöm. Habár még nem találtam meg azt a Silverstont, akihez apám küldött, ráérek vele. Előbb ki akarom ismerni magam, látni a várost, megismerni a nevezetességeket, és miegyéb, csak az után megyek el ehhez a fickóhoz, vagy öreghez. Fogalmam sincs, hogy néz ki, és egyelőre nem akarok elmenni. Egyik részem fél attól, hogy valóban apámnak van igaza, és tényleg csak hozzám keveredett a rajz. A rajz, amin az én kézjegyem van rajta. Semmi több. Azok a szemek minden nap elbűvölnek, ha ránézek az összetekert, és megsárgult lapra, így egy ideje elő sem vettem. Mert nem akarom ezen törni a fejem. És nem is tudnám, hiszen egy érdekes hívást kaptam. Először azt hittem, valami vicc, hogy lehetetlen az, hogy Julie életben legyen. A lány, aki megmentett. Megsebesültem, nagyon csúnyán, és a mentő vitt be. Igen, egy boszorkány mentőben, hiszen öntudatlan voltam, szinte már halott. Talán már az utolsó kenetet is feladták volna, de ő küzdött. Nem az emberi dolgokkal mentett meg, hiszen éreztem, hogy nem halandó. Ha nem éreztem volna is tudtam, hogy meg fogok halni, hiszen a sebeim emberi módon nem voltak gyógyíthatók. Mégis kétségek között fogadtam a hívást a rég nem látott számról, és azt gondoltam valaki szórakozik. Annyian próbáltak már átejteni, hogy nem lepődnék meg. Végül belementem a találkozóba, ami egy esti időpont volt, ami által magyarázatot nyer minden. Ha tényleg nem halt meg, akkor vámpír lett, viszont akkor a sírban nem fekszik senki, és a szertartás csupán egy elbúcsúzás volt az eltűnt holttest miatt. Végül délutánra már várni kezdtem a találkozót, és alig bírtam megülni, így inkább elindultam előbb. Vagyis nem sokkal előbb, hiszen a kávézóba érve már megismerem a vörös tincseket. Mindig is szép nő volt, csak keveset használta az erejét. Félt tőle, vagy csupán nem akarta, nem tudom. Adtam neki egy könyvet, amiből gyakorolhat, amivel képezheti magát, hogy több legyen, ne csak egy ember egy kis plusszal. Mi boszorkányok nem vagyunk teljesen emberek. Mi is képesek vagyunk lassabban öregedni fenn tartani a fiatal arcot és testet. Dacolunk a természettel és a természetellenessel, dacolunk egymással. Én pedig ezt akartam neki megtanítani. Hogyan fogadja be azt, amitől ő különleges. Azt hiszem tudtam rá hatni. Nehezen eszmélek fel, egy nő kocogtatja meg a vállam, talán nem épp a legjobb ötlet az ajtóban megállni. Így végül elindulok felé. Pár lépés után ismét megállok, és ha tényleg vámpír, rég lebuktam a bénázásommal, de érthető, hiszen halottnak hittem. Még emlékszem, mikor a koporsóra tettem a fehér rózsát, ahogy egyszer-egyszer kijártam a sírjához, és sületlenségeket hordtam össze. Emlékszem ezekre, és nem halt meg, életben van. Mély levegőt veszek, végül odasétálok, hogy a háta mögött álljak meg. - Szia, Idegen - csendül fel hangom mögötte, majd végül szembe kerülök vele. Ha feláll, magamhoz ölelem, minden bizonnyal megteszem. Kevés embert kedvelek, de őt igen, neki köszönhetem, hogy még élek. Természetes, hogy bármiben segítek neki. - Miben segítsek? Mi történt veled? És a legfontosabb; miért nem mondtad előbb, hogy élsz? - teszek fel több kérdést is egyszerre, és az utolsó kérdésben kicsi rosszallás is kivehető. Igen, szólhatott volna, reméltem, hogy tart annyira a barátjának, hogy megkeres. Megkímélt volna a gyásztól, attól, hogy kijárjak egy üres sírnak beszélni, de már nem lehet visszafordítani.
Julie & Demetrius
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Kávézó Pént. Júl. 31, 2015 8:45 pm
Demetrius & Juliette
Lássuk be alakulhatnának sokkal jobban is a dolgaim, de nagyon nem akar sikerülni. Egyelőre olyan, mintha a feje tetejére állt volna végképp minden, pedig a költözés megoldhatta volna a gondokat. A költözés és az új munka... az új munkák és az új környezet, csak talán rossz célpontot választottunk, fogalmam sincs. Azt sem tudom, hogy mégis hogyan tűnhetett el ennyi minden költözés közben. Valahogy olyan rossz érzésem van, mintha nem csak a véletlen okozta volna, pedig most aztán főleg szükség lenne rá, hogy meglegyen minden holmink. Anya már mindennek utána járt, több kört is futott, de nem ért az egész semmit sem, csak vállrángatás volt és kész, mintha nem is érdekelné őket. Persze csak pár könyv tűnt el... na igen, nekik csak pár könyv, nekem most életmentő lenne. Egyetlen mázlim van a rossz dolgok közepette, hogy legalább van a városban olyan, akitől segítséget kérhetek, csak épp nem akartam. Eredetileg nem akartam hozzá fordulni, meg van a maga élete és már jó ideje nem találkoztunk. Arról már nem is beszélve, hogy olvashatta az újságokban, vagy a neten, hogy meghaltam, azt hiszem elég meglepő az, amikor valaki, akinek a halálhírét már elfogadtad hirtelen felhív telefonon, hogy segítséget kérjen tőled. Pedig én most nem tehettem mást. Demetrius az egyedül boszorkány, akit ismerek, és aki elkészítheti nekem azt az enyhén szólva is fontos kelléket, amivel folytathatom a nappali életemet. Létszükséglet, finoman szólva is. Persze kellő döbbenetet tanúsított már telefonon is, az is kész csoda, hogy végül elhitte nekem, hogy erről van szó. Annyira ismer, hogy tudja milyen vagyok, hogy mennyire nem való nekem a vámpír lét, de hát vagy ez, vagy a halál és bár én az utóbbi felé hajlottam, végül itt volt mellettem az anyám, hogy lebeszéljen arról, hogy hülyeséget csináljak. Most pedig kell a napékszer, mert az előző már nincs meg. Igen, arra is csak én vagyok képes, hogy két hónap alatt még ezt is elveszítsem és hogy még egy vadász is rám szálljon, legalábbis más ötletem nincsen arra, hogyan tűnhetett el. A tanulság, soha ne vedd le a gyűrűdet és a soha azt jelenti, hogy soha! Én viszont megtettem, levettem, amikor színpadra álltam tegnap éjjel, mert azért nem mutat olyan jól, amikor nincs rajtad szinte semmi, túlságosan feltűnő. És annyi idő alatt is eltűnt az öltözőből, pedig senki sem tudhatott róla, hogy jól van, csak aki kimondottan kereste, azóta is érzem, mintha valaki a nyomomban lenne. Női hatodik érzék... vámpír érzékek, a jó ég tudja. - Egy kávét, feketén. - pillantok fel, amikor a pincér torokköszörülése kiszakít a merengésből. Előbb jöttem a megbeszélt időponthoz képest, mint egy tíz perccel, mert amúgy is ráérek és az egész napot bezárva töltöttem, naná, hogy már tűkön ülve vártam, hogy végre kiléphessek az utcára. Most viszont nincs bennem más, csak a feszültség, ahogyan az ajtót figyelem, hogy mikor jön meg, hogy vajon mit fogok látni az arcán, hogy vajon még olyan-e mint volt, hogy vajon tud-e nekem segíteni és persze, hogy akar-e. Túl sok kérdés, túl sok aggodalom... mondom, hogy kezem úgy érezni lassacskán kicsúszik a talaj a lábam alól.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Kávézó 
//
