Moira végre megtudja az idegen nevét. A férfit körülölelő rejtély kezd lassan felbomlani, habár még így is jócskán marad belőle. De egy név már sokat jelent, már a gesztusai egy részét is ismeri. Ettől függetlenül a kézcsók még meglepi, de nem pirul el. De azt nehéz tagadnia, hogy enyhe borzongás fut végig rajta a finom érintésektől. Idejét sem tudja mikor értek hozzá utoljára, legyen az az érintés akármilyen jellegű. A meleg, családi szeretetben is rég volt része, talán már évek is elteltek azóta, hogy anyjának lett volna ereje megölelni őt.
- Úgy legyen - feleli a lány, mélyen és lassan szívja be a levegőt és próbálja csitítani a hangosan kalimpáló szívét, hiszen attól fél, még a környéken meghallja valaki. Nem tudja eldönteni, hogy jól tette e, amit tett, hogy nem fogja-e ezt később megbánni. De ha úgy is lesz, sokkal többet veszítene, ha ebben az életben hagyja magát. Olyan poshadt minden napja, mint a mocsár, lassú és nem folyik sehová. Egy mocsár pedig egyáltalán nem sziréneknek való hely.
Moira kicsit elmélyül Zhydrunban, szemügyre veszi és próbál rájönni milyen ember is lehet. Hiába nevelte az anyja az óvatosságra a fenyegető veszélyek miatt, mégsem fordul meg Moira eszében, hogy ez a férfi akár vámpír is lehet. Úgy gondolja, hogy a verbénával eléggé bevédte magát minden veszély ellen. Pedig nem csak a vámpírok végezhetnének vele, megfelelő indítékkal persze.
- Igen, nem lenne rossz többet megtudni - válaszolja Moira a kérdésre. Zavartan babrálja a körmeit, ahogy a parkoló felé poroszkál Zhydrun oldalán. Kicsit randevú szaga van a dolognak, de hiába félne igent mondani egy ilyen eseményre, egy munkával kapcsolatos találkozó azért mégis csak más tészta. Így sokkal könnyebben tud beleegyezni.
- Hát... Egy két nap múlva. Nem kell túl sok mindent elrendeznem... - gondolkozik az utazás előtti teendőkön, de mivel a kertjét nem tudja egyik napról a másikra se nem véglegesen kiárusítani, se nem elpusztítani, úgy dönt, ahogy tudja, hagyja a fenébe. Fáj a növényeiért a szíve, nem is beszélve a kis boltocskájáról, de azért a csekélyke bevételért és azért a sok fájdalomért igazán nem éri meg. Neheze tudja elképzelni az életét ezek nélkül, de mélyen reménykedik benne, hogy jól döntött.
Nem hangzik túl biztatóan Zhydrun lakhelyének elhelyezkedésére vonatkozó megjegyzés. Ez már rögtön egy negatív tényező, de már nincs visszaút.
- Talán csak vasárnaponként... Olyankor látogatom meg anyát a kórházban. Ilyenkor ránéznék a boltra meg a lakásra is, ha lehet - válaszol Moira. Nem tudja, hogy mi lesz akkor, amikor az édesanyja végleg itt hagyja ezt a helyet. Fogjak-e akkor bármi kötni az üzlethez és a házikóhoz mögötte? Akkor talán végleg el fog szakadni onnan? Képes lenne rá?
Moira testrészei még sajognak egy kicsit, a közérzete sem túl jó, de már nem érzi olyan zavartnak magát, mint pár perccel ezelőtt.
- Igen - válaszol szűkszavúan, tekintetét az előtte elterülő földre szegezi. Akkor néz csak fel, amikor a jelek szerint elérik Zhydrun autóját. A kocsiról kérdőn emeli tekinteteit a férfira. Ő is arra vár, hogy vajon hogyan tovább.

Moira egészen zavaros, rendesen beverte a fejét, jó, hogy tudja, hol is van pontosan. Bizonytalanul áll a lábán, sokszor nyúl a homlokához, többször lehunyja a szemeit. Halántékát dörzsöli és igyekszik összeszedni magát. A feje kívül-belül sajog, nem is beszélve a többi testrészéről, amiket belevert a talajba. Viszont hálás lehet az eseményeknek, mert a fájdalmak mellé nem társul a táskájának hiánya. Tudatában van, hogy visszakapta a táskáját és ahogy belekotor, mindent megtalál benne, habár leginkább a pénzt nézi. A többi mind pótolható tárgy, s sajnos pénz nélkül nehéz lenne kifizetni a számlákat és ételt venni otthonra. Annyira pedig még nem elkeseredett, hogy inkább véget vessen az életének.
Moira kerek szemeit a férfira mereszti, miközben amaz beszél. Érti a szavait, de a feje olyan zavaros, s ez bizonyára a szemeiben is kiütközik. De egyébként nem, nem tudja... Neki egy üzlete van, de sehová sem járkál hűtőládával. A vágott és cserepes növények nagy részét saját maga termeszti, csak néha kell elugornia magokért, amik szépen be vannak csomagolva. De igyekszik a zavaros elméjébe vésni, hogy amint értelmes alkalma lesz rá, kérdezze meg a férfit, hogy mégis mi a foglalkozása.
A férfi kérésére Moira újra átnézte a táskáját, habár nem gondolta, hogy a tolvajnak futás közben lett volna lehetősége bármit is kivenni a kis szütyőből.
- Nem szükséges, minden megvan - halványan elmosolyodik az ajánlatra. De megfájdul az arca, ami igazán különös, mert nem biztos benne, hogy ott is megütötte e magát. A sokktól remegő kézzel tapogatja végig a két orcáját, de nem érez nyílt sebet, csak fájdalmat. De úgy dönt, ez még igazán túlélhető.
- Nem is tudom - dadogja, ahogy a férfi háta mögé pillant, noha nem tudja melyik kocsit is kéne néznie. Aztán eszébe jutnak remegő térdei és akármennyire is bizalmatlan még az ismeretlennel, végül rábólint.
- Legyen. Nem hiszem, hogy gyalog sokáig jutnék - próbál viccelődni, de sosem volt jó humorérzéke. Nem is sejti, hogy Zhydrun micsoda valójában és ha akarná bármelyik pillanatban ki tudná szipolyozni az összes vérét ő meg még csak ellenkezni sem tudna. Kivéve a verbénát a vérében, mert az nem tetszene egyetlen vérszívónak sem. Szerencsére mielőtt az anyja ágynak esett volna, erre még megtanította.
Ha a férfi is így tesz, ő maga is elindul a kocsik felé, csakhogy a sokktól és fájdalomtól gyenge lábai nehezen viszik, kénytelen belekapaszkodni a férfi karjába. Ha nem lenne olyan zavart állapotban, akkor még zavarba is jönne ettől az érintéstől, de jelen esetben ez eléggé indokolt.
- Nem, dehogy - tagadta le Moira, hiszen néhány perccel ezelőtt még bőszen füstölgött a feje, amiért attól tartott, hogy csak felültették, miközben ő már beleélte magát a döntéshelyzetbe. Majd ahogy a férfi bele kezd a beszédbe, Moira szíve a torkába ugrik és ott kezd vadul verni. Az izgalomtól kikerekedett szemeit mereven maga elé, a földre szegezi és hallgatja a szavakat. Persze anyja említésével fájdalom is nyilall abba a szívbe, amitől csak erősebb lesz a szorítás Zhydrun vállán. De Moira mintha észre sem venné, ahogy a külseje változik, annyira koncentrál. Az anyjával nem tudott beszélni, hiába járt ma nála a kórházban, a nő nem volt eszméleténél és az orvosok azt mondták nem is biztos már, hogy valaha fel fog ébredni, de azért megpróbálják életben tartani. Moira nem is tudta, hogy mi lenne a legjobb. Ha anyja valaha is hazatér biztos rosszul esne neki, hogy a lánya elhanyagolta a virágüzletét. De ez önámítás... Sosem fog már hazatérni... vagy felébredni egyáltalán.
- Igen - torpan meg a lány, egyben válaszol arra, hogy elég időt kapott, majd gyorsan megismétli. - Igen - most már egyértelműen a kérdésre, miszerint elvállalja a munkát. Elhatározottságában még a kezét is ökölbe szorítja, ahogy szembefordul a férfival. Kicsit úgy néz így ki, mint egy akaratos kisgyerek. De már ő is tudja, hogy az élet, amit él, nem vezet sehová.
- A nevem Moira Sillphor - nyújtja jobb kezét határozottan, noha a lába kicsit megbicsaklik, hiszen még most sem tudja a férfi nevét, s bizonyára a férfi sem az övét. Ha pedig munkát vállal el valakitől, akkor talán ez a minimum, hogy tudják hogyan szólítani egymást.

Olyan átlagosan indult ez a nap is. Olyan ártatlanul, olyan szokványosan unalmasan. Moira nem is számított semmilyen fejleményre, annak az állásajánlatnak is volt már néhány napja... De ha esetleg valami izgalomra is vágyott volna, az akkor sem ez a fajta lendület, ami megdobogtatja a szívét, nem jó értelemben. Nem vágyott soha arra, hogy kirabolják, akármennyit is vigyenek el tőle. Ez nem az a fajta izgalom, amire vágyott. Nem mintha vágyott volna bármilyen idegeskedésre. Pont elég volt neki az az ingerültség, ami az ismeretlen munkaajánlóval együtt került elő. Egy darabig letört volt, aztán egyre mérgesebb lett, hiszen biztos volt benne, hogy át lett verve. Vele nem történik soha semmi jó.
S lám már búcsút is inthet a táskájának, benne a pénzével és irataival. Még látja az ismerős alakot, aki a tolvaj felé lép, de a következő jelenet már kiesik neki, mivel lehetősége támad közelről megszemlélni a kitaposott földet. Nem veszti el sokáig emlékezetét, pont csak annyi ideig, amíg a fejét beverve felvillan előtte valami színes kép, hirtelen negatívba fordul, majd el is tűnik.
Hirtelen nem is tudja hol van, nem érti a helyzetet, elfordítja a fejét az út porától, de pár pillanatig még csak fekszik, nem hiszi, hogy fel tudna kelni. Bizonyára nem lehetett olyan sokáig eszméletlen, de egy kis ideig elég értetlen.
- A táskámat...? - kérdezi zavarodottan. Majd eszébe jut az egész esemény, ami alig tarthatott fél percnél tovább, mégis eléggé megmozgatta Moira szívét és lelkét. Rég nem érte őt semmi izgalmas esemény.
Még egy kis földes pihenő után elfogadja a felé nyújtott kezet és eléggé esetlenül tápászkodik fel. Rendesen végigcsúsztatta magát a talajon, érzi is, ahogy végighorzsolta az egész első felét. A fejét is rendesen beverhette. Kótyagosan nyúl jobb tenyerével a homlokához, mintha az enyhíthetné a sajgó fájdalmat és szédülést.
- Köszönöm... - motyogja, aztán kicsit jobban feleszmél. - Hogyan került maga ide? Hogy...? - értetlenkedik. Már éppen kezdett lemondani a férfiról és a minden perccel csábítóbb munkaajánlatról. Erre az ismeretlen felbukkan a semmiből mint valami superman. Lehet tényleg a Sorsnak van ehhez köze.

Újra egy mélabús vasárnap délután. Ezek a napok a legnyomasztóbbak. A legtöbben kényelmesen dőlnek hátra, kiélvezik a hétvégét, örülnek a pihenésnek. Noha Moira sem dolgozik ilyenkor mint a güzü, mégsem tud boldog lenni, ami nem is olyan csoda. A vasárnapi kórházi látogatások talán a legborzalmasabb részei a hétnek, még a hosszú műszakoknál is borzalmasabbak. A lány eleinte reménykedett és hitt az anyja felépülésében, de mostanra már azt vette észre magán, hogy könyörög érte, hogy az anyja szenderüljön jobb létre, megkímélve mindkettejüket a szenvedéstől. Amíg él és a biztosítási keretet meríti ki, míg a lánya egyedül él, egyedül vezeti a boltot és egyedül csinál mindent, mindkettejüknek csak rossz. Moira sem tud addig tovább lépni.
Mikor a lány rájött, mire is gondol valójában, nagyon elszégyellte magát, de ahogy jobban elmélkedett rajta, rájött, hogy igaza van. Persze ez a lelkiismeretén nem segített.

Vasárnap délután, mindent eláraszt a kellemes tavaszi napsütés. A ruházatok fölé bőven elég egy vékony kabát vagy pulcsi. Mindenfelé kiránduló, bóklászó emberek, vidám mosollyal az arcukon. Moira mégsem képes együtt érezni a Nap melegével, vidámságával. Úgy érzi ez a kegyetlen fény csak kiszárítja őt is, a földet és a folyót is. Pedig ennyi langyos sugár még közel sem elég hozzá, hogy kiszipolyozza a vizet mindenből.
A lány túl van a kórházi látogatáson és ahogy szokta, kicsit sétálgat, amerre a lába viszi, lehetőleg vízközelbe. Úgysincs jobb dolga, mint egy frissítő bandukolás egyedül. Egyre magányosabb, ahogy kiér a városból és a folyóparton megritkulnak az emberek. Az anyján gondolkozik és azon, mi lenne, ha egyszer csak véget érne. Vajon képes lenne a változásra? Hiszen nem élhet így élete végéig. Pedig még lehetősége is lenne elszakadni... Legalábbis azt hiszi. Mivel az idegenre gondol arról a borzasztóan esős és rémisztő délutánról, aki állásajánlatot tett neki. Talán már egy hét is eltelt azóta és továbbra sem jelentkezett. Moira akármennyire is ellenkezett, akármennyi dolog is szól a munka ellen, úgy gondolja, végül mégis elfogadta volna az ajánlatot, hogyha az ismeretlen férfi mégis felbukkan. De csak a düh és a csalódottság bugyogott fel benne, amiért pár nap alatt naivan elhitette magával, hogy fantasztikus munkája lesz magas fizetéssel. Aztán persze a titokzatos vevő soha többé nem bukkan föl.
Lassan az is felmerül benne, hogy leereszkedhetne a folyóhoz, csak úgy belesétálhatna. Szótlanul torpan meg, tekintetét le sem veszi a vízről, a hajába enyhén belekap a szél. Ahogy nézi a folyót szinte érzi, hogy a lába mindjárt meg is mozdul. De valami meglöki, mintha egy hatalmas szél kapna bele a testébe, úgy tántorodik meg, majdnem felborult, megpördül a tengelye körül. Ekkor jön látja meg a hirtelen roham okozóját, egy sunyi pofájú férfit, aki máris háttal van neki és veszettül rohan. A lány pár tizedmásodpercig nem érti a helyzetet és egy sima bunkónak hiszi, aki valahová nagyon siet és olyan fontos dolga van, hogy mások nem is számítanak neki. Ekkor meglátja az egyszerű táskáját az erős markok között.
- Ne! - kiált fel és ügyetlenül futni kezd a tolvaj után. Abban a szütyőben sok pénz volt, legalábbis magához mérten sok, az összes irata. Kinyújtja a kezét, de olyan gyorsan rohan és annyira az illetőre koncentrál, hogy megbotlik valami gödörben és elesik, végigszántja a földet. Talán el is ájul...