Hirtelen pattant ki az ötlet. Egy gyűrű. Alex sok régi dolgot őriz, nagyon remélem, hogy van a sok régi dolga között egy gyűrű, amire ráfogható, hogy az anyjától maradt hátra. De ilyet mindenki őriz, nem? Ez annyira... tipikus. Kell ilyennek lennie ebben a házban. Reménykedve figyelem a férfi arcát. Hitetlenkedik. Lenézek a földön fekvő alakra. Egy pillanatra én is elbizonytalanodom. Nem hitte el. Nem vette be a gyűrűs sztorit. Emmának baja lesz. A húgomnak baja fog esni. Miattam. Megint miattam. Nem vigyázok rá, ahogy régen sem. Sok-sok évvel ezelőtt is miattam tűnt el, miattam nem lehetett velünk. Lényegében miattam lett vámpír. Miattam szenvedett, miattam kellett eltűrnie a kínt. Minden rossz, ami vele történt, miattam történt. És megint ez történik, csak most még végig is kell néznem. A szemem láttára történik a dolog. A vér a mellasán egyre több lesz. Erősebben nyomom a sebet, de a vér csak gyűlik és gyűlik, ő pedig szenved. Már nem érdekel az, hogy mit csinál a fickó, mit vesz el Alex-től, mi kell neki, csak a húgomat hagyja békén. Őt engedje el, neki ehhez semmi köze. Azt se tudja, miről van szó, de megint miattam szenved. Ezt csakis magamnak köszönhetem. A férfi hangjára leszek figyelmes. Lassan felemelem a fejem és a kandalló irányába nézek. Egy dobozt látok. Kivesz belőle valamit. Ott egy gyűrű. Bejött az ötletem. Megkönnyebbülve fújom ki a levegőt. Engem is békén hagy és Emmát is. El fog menni végre. Megkapta, amit akart. Kevesebb nedves dolgot érzek a kezemen. Lenézek Emmára és látom, amint a vér szépen lassan eltűnik, majd ő maga is. Csak egy illúzió volt ez is. Az egész csak egy nagy hazugság volt. Játszott velem. De túl valóságos volt. Nem kockáztathattam meg, hogy ez mind igaz. A testvéremről volt szó, nem csak egy sima emberről... vagy akármilyen lényről. Emmával nem kockáztathattam meg, hogy tévedek. Alex meg... bele fog törődni a gyűrűje elvesztésébe. Ha nagyon kell neki, akkor utána megy és visszaszerzi magának. Ha pedig még nekem is szeretne szívességet tenni, akkor az utolsó csepp vérig kiszipolyozza a férfit. Az utasítgatásait figyelmen kívül hagyom. Nem vagyok a csicskája, nem fogok úgy táncolni, ahogy ő fütyül. Ettől függetlenül el fogok beszélgetni a vámpírral. Kicsit elegem van belőle, hogy az ő dolgai miatt engem találnak meg a régi "cimborái". Még mindig a földön térdelve nézem, ahogy elmegy a pasas. Végre. El kéne mennem, de még mindig Emma szenvedő illúziójának a hatása alatt vagyok. A fickó az emlékeim között turkált. A fejemben matatott, amit egyáltalán nem veszek jó néven. Dühít. Idegesít. Nem volt joga hozzá. Olyan pontot talált meg, amivel a legnagyobb fájdalmat tudja okozni. Vagy Alex rendezi le a dolgot, vagy én. A pasas megfenyegetett. A húgommal. Az ilyet pedig elég rosszul viselem...
Emlékei között könnyedén elveszhetnék, annak ellenére, hogy sokkal rövidebb élete van, mint nekem, és sokkal rövidebb is lesz. Nem megölni jöttem ide, csupán üzenetet hagyni. Egy fontos üzenetet, melyből megtudja, itt vagyok, és nem engedem elszökni. Többé nem, hiszen a kezemben lesz. Találok valamit, ami fontos neki, amivel végre elérem, hogy eljöjjön hozzám, és ha ez megtörténik, nos, akkor minden bizonnyal a kezemben lesz. És nem fogok alkut kötni. Visszaadja, amit elvett tőlem, és a csicskásom lesz. Mert ahhoz, hogy megszerezzem, ami nekem kell, mert nem mehetek egyedül. Van egy gyenge pontja, ami korábban nem volt. Tudja, hogy miféle lény vagyok, tudja, hogy nem viccelek. A kis barátja sem élte túl, mert ő azt gondolta, blöffölök. Akkor tanulta meg, hogy én sosem blöffölök. Komoly dolgokkal nem. Akkor elmenekült, ahogy egy gyáva tenné, féltette az életét, de most nem fog. Tudom nagyon jól. Túl sokat tudok róla ahhoz, hogy elmehessen. Ráadásul képes vagyok arra, hogy ne a halál legyen a legrosszabb, hanem más. Hanem egy olyan dolog, ami még annál is rosszabb. Örülök neki, hogy összefutottam Miss Montgomery-vel és végül is hamar rájöttem, milyen fából faragták. Erős, és határozott, nem könnyű megtörni. De én kitartó vagyok, nem adom fel, és nem állok meg addig, ameddig nem kezd el nagyon gyorsan beszélni. Ezért is kutatok az emlékei között ezért is játszom az elméjével. Mintha igazi lenne. Mégsem az. De kétséget szül, mert ha esetlegesen kiáll amellett, hogy illúzió, és nem az, akkor lesz egy halott húga. Ezért is jelenik meg önelégült mosoly az arcomon. A mimikáimnak tökéletesen az ura vagyok, és képes vagyok hazudni, ha kell. Most is ezt teszem, a vér ragacsossága olyan hihető, ahogy a lány szenvedése is, melyre végül megered Scarlett nyelve. - Egy gyűrű? Milyen szentimentális - hitetlenkedő arckifejezésem miatt a földön fekvő látomás szenved, és a vér egyre több, mintha így akarnám kitépni a szívét a helyéről. A csont hallhatóan megreped, miközben másik kezemet felemelve újabb varázsigét végzek. - Ha nem hazudik, akkor a lány élni fog - teszek rá még egy lapáttal az illúzióra, csak a biztonság kedvéért, miközben körbefordulok, majd a kandallónál állapodik meg tekintetem. Ha valaki, hát Cromwell ért az értékes dolgok elrejtéséhez, így ott fogom először keresni. Mély levegőt veszek, majd egy tégla megmozdul. Hallom, ahogy kattan, majd kiugrik a helyéről, én pedig erőmmel emelem ki a tartalmát. Egy kis doboz repül sebesen felém. - Hm... Jobban ismeri Cromwellt, mint gondoltam - jegyzem meg halkan, ahogy kinyitva a régi dobozt egy gyűrű köszön vissza rám. Eljegyzési lehet, és igen értékesnek tűnik. Habár nekem csak a pénzbeli értéke a fontos, megeshet, hogy ennek a Cromwellnak az eszmei értéke többet ér. A nőre nézek, majd a látomásra, végül leengedem a kezem, és eltűnik a vér, majd a fiatal, törékeny alak. Eltűnik, mintha ott sem lett volna, és ezzel egy időben arcomon egy elégedett mosoly jelenik meg. - Öröm volt Önnel társalogni, ugye nem is volt nehéz? - kérdezem, mintha érdekelne, holott csak ez a kis ékszeres doboz érdekel, és ami benne van. A kandallón a rejtett rekeszt egy intéssel lököm vissza, majd ismét Scarlett felé fordulok. - Mondja meg Alexander Cromwellnek, hogy itt jártam, és van nála valami, ami az enyém - utasítom őt, bár nem bízok benne, hogy csak úgy odamegy Cromwellhez, és közli vele, hogy egy újabb ellenfele bukkant fel. - Mert legközelebb nem csak egy látomás fog szenvedni, hanem az igazi húga, a vámpír, aki nem érdemel életet - figyelmeztetem őt, miközben a kijárat felé sétálok. Megszereztem, ami kell nekem, és nincs maradásom, viszont nem közöltem, hogy ki is vagyok valójában. De nem tervezem magam teljesen felfedni magam előtte. - Ha kétségei támadnak, ki is vagyok én, emlékezzen vissza a régi jó barátjára, aki azért lelte halálát, mert túl nagy volt a szája. Én soha nem blöffölök - mosolyodom el ismét, ahogy eszembe jut az eset. Sokan nem hittek akkor nekem, de hamar megtanulták, ahogy ő is, egy barátja életének árán. - Köszönöm a kellemes délutánt, Miss Montgomery - fordítok hátat neki, majd leengedem a láthatatlan falat, és ha nem akadályoz meg, akkor távozom egy olyan kinccsel, ami remélhetőleg fontos a vámpírnak. Nem tudom a pontos korát, de nem egy mai darab, így remélem a hátrahagyott nő nem hazudott, és végre visszakapom azt, amit tőlem vettek el.
Fájdalomtól és kíntól szenvedve, nyöszörögve, fogaimat összeszorítva, görnyedek a padlón, mint egy gyenge áldozat, akit épp most kapott el a nagy vadász. A különvség csak annyi, hogy én nem adom fel, nem fogok megtörni, nem adom be a derekam, nem fogok beszélni. Ennyi nem elég ahhoz. Ennyivel nem tud megtörni. Nem ered meg olyan könnyen a nyelvem, mint ahogy azt ő remélte vagy reméli még mindig. Én tudom róla, hogy ő boszorkány. Ő viszont nem tudja, hogy én nem csak egy egyszerű kis halandó vagyok, akit ennyivel halálra lehet rémíteni. Nem tudja, hogy vadász vagyok, ahogy azt sem, hogy voltam már ennél rosszabb helyzetben, szóval ezt is ki fogom bírni. Eddig csak üres szavakkal fenyegetőzött, próbálja velem elhitetni, hogy a fájdalom és a kín igazi. A szag és a látvány viszont továbbra is gyomorforgató. Az pedig, hogy ez velem történik, még egy lapáttal rátesz. De tartom magam, nem beszélek. Lassan felemelem a fejem, mikor a férfi megszólal. Látom az önelégült vigyort az arcán, amit legszívesebben azonnal letörölnék, ha lenne bennem elég erő és be tudnék húzni neki. Az eddig bűzölgő és tátongó sebek lassan "gyógyulásnak indulnak", amint eltűnnek a férgek is mindenhonnan. Megkönnyebbülve nézem a kezeimet. Szépen visszanyerik eredeti formáikat és a szag is megszűnik, viszont a migrén marad. Megtámaszkodom az asztalon és nagynehezen felállok. Próbálok felegyenesedni, már amennyire tudok. Hallgatom a férfit, de nem értem, mire gondol. Csa egyetlen egy személy van, aki számomra igazán fontos, akiért képes lennék bármire. A húgom. Emma az egyetlen ilyen személy. De róla nem tudhat a férfi, ha csak... ha csak nem kutakodik a fejemben. Ez ellen pedig nem tudok mit tenni. Csak reménykedni benne, hogy nem használja fel ellenem a húgomat. Pont ezzel egy időben hallok meg egy ismerős hangot. A húgom az, Emma. A hang mellé hamarosan arc is párosul. - Emma... - suttogom szinte alig hallhatóan. Csak állok egy helyben, nem mozdulok. Mintha földbe gyökereztem volna. Annyira valóságos, annyira igazi. De nem lehet valóság, ez is biztos csak illúzió. Már éppen a felém közeledő lány irányába lépnék, amikor az felkiáltva összeesik. - Emma! - sietve letérdelek mellé. Szólítgatom, keresgélem mi baja lehet, mi fájhat neki ennyire. Hirtelen a szívéhez kap, a ruhája pedig vörösödni kezd. Elemelem onnan a kezét. Látom, hogy vérzik. Nyomni kezdem, mintha el lehetne állítani a vérzést. Azt hajtogatom, hogy nyugodjon meg, minden rendben lesz. Pár könnycsepp folyik végig az arcomon. Nem akartam a gyengeségnek semmilyen jelét adni, de igaza volt a férfinak. A szeretet gyengeség. Ki kell találnom valamit, ami elég hihető. Elég hihető ahhoz, hogy végre békén hagyjon a fickó. - A gyűrű - bököm ki végül, még mindig könnyekkel küzdve. Ez jutott hirtelen eszembe. Felemelem a fejem és a férfira nézek. - Az anyja gyűrűje - elég hihető, nem? Legyen akármilyen személy az illető, a szüleitől maradt utolsó tárgy mindig fontos.
A hölgy túlságosan is erős. Nem fizikailag, hanem lelkileg. Úgy tűnik, nem egy egyszerű kihasználható ember, akivel szórakozhatok, majd megadja magát. Nem az, aki az első kis karcolástól beszél. Ha más helyzetben lennénk, még értékelném is. Hiszen az emberek nagy része gyenge, könnyen sebezhető, befolyásolható. Egyszóval unalmasak. Jelentéktelen kis életük van, folyton rohannak. Természetesen kivételek ez alól a vadászok, akik rendkívüli önuralommal és tűréshatárral rendelkeznek. Megeshet, hogy épp egy ilyen hölggyel hozott össze a sors? Nem tudom, mindenesetre nem fogom az időmet, és az erőmet pazarolni felesleges illúziókra, olyat akarok neki mutatni, amitől megered a nyelve, amitől majd végre jutunk egyről a kettőre. - Igazán sajnálatos, hogy nem jutunk egyről a kettőre, de ne aggódjon - mosolyodom el, amit nem biztos, hogy lát, de a hangomból hallhat -, megpróbáljuk másképp - hagyják el a szavak ajkaimat, miközben lassan, egyesével tűnnek el a férgek, és a seb fájdalmas lassúsággal forr össze. De ezzel a kín nem múlik el, kezemet felé nyújtom. Több módszerem van, hogy belelássak az emberek fejébe, hogy lássam a legféltettebb titkukat és a nevüket. - Igazán kitartó - mosolyodom el, majd ismét az emlékei közt kutatok, olyan mélyre ások, amennyire kell, hogy megtudhassam végre, mivel is foghatom meg őt. - Tudja, az a helyzet, hogy ha szeretünk, akkor van, akit féltsünk - mosolyodom el, miközben leguggolok elé. Szavaimat lassan ejtem ki ismét, ráérősen, miközben végre megtaláltam azt, amit akartam. - Ha van, akit féltsünk, gyengénk is van, ami azt jelenti, sebezhetők vagyunk - önelégült szavaim eljutnak hozzá, miközben már nem olvasok benne, hiszen megkaptam, amit akartam. - Szeretem a gyengeséget, mert közelebb visznek a célomhoz. - Felállva hátrálok tőle, ezzel egyetemben léptek zaja hallatszik, mely ismét az én művem, de túl hiteles. Egy női hang a földön térdelő nőt szólongatja aggódva, majd megjelenik. Számomra csak az emlékeiből ismert fiatal nő hozzá siet, legalábbis látszólag itt van, és Scarlett felé tart. Engem figyelmen kívül hagyva halad el mellettem, majd mikor majdnem odaérne, fájdalomtól felordítva összerogy, és a földön fekszik. - Igaza van, nem is kell beszélnie, talán jobb is így - ujjaimat lassan szorítom ökölbe, melyre a földön fekvő látomás a szívéhez kap, ahol egy lassan terjedő vörös folt válik egyre nagyobbá. - Csupán kitépem a szívét, és többé nem szenvedi az utóéletét... Mit gondol? Még mindig nem beszél? - kérdezem Scarlettet miközben a húga szenved. Legalábbis látszólag, hiszen csak én tudom, hogy nincs itt. De a földön fekvő nő fájdalmasan görnyed, én pedig elégedett arccal nézek fel, ahogy egyre erősebben hatok az illúzióra. Remélem elég hitelessé tettem. Hiszen honnan tudná, hogy a fejébe másztam, éppen akkor sújtottam le rá éles migrénnel, mely nem hagyta figyelni.
Mit lophatott el Alex, ami ennyire fontos a férfinak? Boszorkányságából ítélve valami nagy hatalommal bíró dolog lehet. De miért kellhetett neki? Mi célja lenne egy varázserővel bíró akármire? Oké, lássuk be, elég sok célja lehetett vele. Tudtommal nincs túl jóban a boszorkányokkal, legalábbis, akivel én találkoztam, azzal nem voltak puszi pajtások. Csak simán keresztbe akart tenni ennek a férfinak vagy hasznot is akart annak a valaminek az ellopásából szerezni. Akármi is volt az oka a lopásra, nem lep meg. Alex képes bármire. Miért is lep meg ennyire, hogy megint egy rosszakarójával hozott össze a sors a mai napon? Lassan időpontot kéne velük egyeztetnem. Ennyire egyértelmű lenne, hogy van... volt köztünk valami. Próbálom utálni, amennyire csak tudom, de minél jobban igyekszem, annál kevésbé hiszem el én magam is. Nem reagálok semmit arra, amit a férfi mond. "Ha végeztem magával..." Elég kétértelmű. Szimplán végez és elsétál, vagy kivégzésre célozgat? Ha utóbbira, akkor alábecsül. Megkínozhat, próbálkozhat, ahogy csak akar, de nem fog megeredni a nyelvem. Nem vagyok egy könnyű eset, ráadásul nem ijedek meg ilyen egyszerűen. Voltam már szorultabb helyzetben is, mint ez. Volt már, hogy nem sokon múlt az életem, elvágták a torkomat, vadászként sebesültem is már meg, nem is egyszer. Talán kevesebbet lát, mint ami bennem van, de az már nem az én bajom. Szörnyű, szinte pokoli fájdalom áraszt el hirtelen. Először csak a fejem, aztán lángolni kezdek belülről. Minden tagom, minden egyes részem ég. A pokolba kívánom a férfit, amire csak egy gúnyos megjegyzést tud tenni. Az asztalon támaszkodok, próbálom tartani magam, de a következő pillanatban szörnyű bűz csap meg. Lenézek a kezemre és látom, ahogy rohadni kezd. Csiklandozást is érzek, aztán apró harapásokat. Elborzadt, elsápadt képpel nézem. Ez nem lehet igazi. Csak képzelődöm. Egész biztos csak képzelődöm. Az egész csak egy rossz vicc. Erősen lehunyom a szemeimet, aztán ismét kinyitom. Felemelem mindkét kezem magam elé, hogy jobban szemügyre vehessem. Gyomorforgató látvány. A fájdalomtól és a kíntól nyöszörögve térdre rogyok. Kis idő múlva felnézek a férfire a kérdése után. - Eszem ágában sincs - hangom habár remegő, hallhatja benne a határozottságot. Voltam ennél rosszabb helyzetben is már. Azt is túléltem. Ezt is túl fogom. Valahogy. Viszont lehet, hogy őrültség, amit csinálok. Alex-ről van szó, aki tőlem is elvett valami... valakit, aki a legfontosabbak közé tartozik. Miért ne hagynám, hogy valaki vele is hasonlóképpen tegyen? Megérdemelné. De... én nem vagyok ilyen. Egy ilyen undorító fickónak pedig már csak azért sem fogok segédkezet nyújtani.
Túlságosan okoskodó. Akárcsak az a Cromwell. Megöltem a vámpírt, aki betört hozzám, ő pedig pontosan akkor érkezett meg. Látta, ahogy a drága „barátját” tűz emészti el, igazi tűz, élve. Fájdalmas sikolya jelezte, hogy vége. Én pedig kínoztam, szenvedett az erőmtől, szenvedve könyörögte órákig a halált. Végül eljött. Akkor láttam utoljára a dobozt. A tárgyat, mely erővel ruházott volna fel. Melyben minden benne van ahhoz, hogy nem kell többé ezt az igét alkalmaznom. Kicsúszott a kezemből, mert egy másik boszorkány akarta, akihez sosem jutott el. Elmentem hozzá, tudom, ott voltam, ő nem találkozott vele. Természetesen ezt sem önként és dalolva mondta el. Alexander Cromwell volt, aki a társa halálakor ott volt, és próbált legyőzni. Nem ment neki, nem hagytam magam. Az élete a kezemben volt, ő mégis átvert, és a doboz azóta is ismeretlen helyen van a világban. Kész szerencse - vagy másnak szerencsétlenség -, hogy ráakadtam a férfira. Vagyis a lakhelyére, és a legújabb játékszerére. Erre a csinos szőkeségre, aki túlságosan is okoskodó, azokból pedig van egy pár a közvetlen környezetemben. - Éljen tagadásban, engem nem fog érdekelni, ha végeztem magával - mosolyodom el negédesen, majd megkomolyodik tekintetem. Igazából nagyon jól elszórakozom itt, és teljesen ráérek. Csak egy kis kiruccanás volt, arra nem gondoltam, hogy egy plusz is lesz benne. Ez így még jobb lesz számomra. - Igazából az volt a hiba, hogy élve született - jegyzem meg csak úgy magamnak, miközben a könyvespolcon lévő könyveket figyelem. Mindig is szerettem a játszadozást az áldozatokkal, és mindig is vágytam, hogy a nehezebb részét kelljen a dolgoknak nézni. Valahogy abba több volt a kihívás. De ismerem az embereket, és rá kell jönnöm, hogy soha nem a könnyebb oldalát választják az ilyen dolgokat. Még ha nem is tud nekem segíteni ez a nő, akkor is el ki kell zárnom ezt a lehetőséget, és az emberek egy bizonyos mennyiségű kín után önként beszélnek. - Tudja, nem unom. Valamire megéri időt szánni, és nekem abból van a legtöbb, hiszen egy évszázada már, hogy keresem Cromwellt - vallom be, mióta várok arra a pillanatra, hogy ilyen közel legyen hozzám, hogy az egyik újabb játékszerét bántsam, vagy tegyem tönkre. Nem, őt nem fogom megölni, de azt kell hinnie. El kell hinnie, hogy a halála közeleg. - Onnan jövök, kedvesem - mosolyodom el, majd közelebb lépek. - Ebben viszont nem értünk egyet. Meglátjuk, egy rövid idő múlva is ezt fogja-e mondani - figyelem, ahogy szenved. Tetszik a látvány, és mosoly ül ki arcomra, gúnyos, elégedett mosoly, de ez csak bemelegítés. A kezdők kínoznak az áldozat vérének a forralásával, én pedig aligha vagyok az. - Érezte már a rothadó élő hús szagát? - kérdezem csevegő hangnemre váltva, és ha lenéz a kezeire, újabb életszerű látomást láthat, és fájdalmat érez a teste több pontján is, ahogy a szavaimat kimondom. Fekélyes kelések, és rohadt hús szaga, ezt érzi most. - Tudta, hogy azt imádják a férgek? - apró kis csiklandozást érez, majd apró harapásokat, ahogy a tátongó sebekbe másznak az undorító apró kis lények. Ez is mind képzelet. Ez is mind csupán egy erős, valósághű illúzió, egy kívülálló csak annyit látna, hogy a hölgy különösen viselkedik. - Még mindig nem mond nekem semmit? - billentem oldalra a fejem, de nem hagyom abba, hadd szenvedjen, érezze azt, hogy mit érdemel, aki ismeri Cromwellt. Felesleges próbálkozás lenne meggyőzni arról, hogy nem tud semmit. Én biztos vagyok benne, hogy ennek az ellenkezője igaz. Csupán meg kell erőltetnie az elméjét, melyben még mindig ott a tompa fájdalom.
A férfi egész biztos szeret szórakozni, viszont nekem erre nincs időm. Nem azért jöttem ide, hogy egy idegennel kivesézzem az Alex-szel közös bizniszüket. Már rég itt sem kéne lennem, ennek egyetlen akadálya a láthatatlan fal, ami megakadályoz a kijutásban. Ha elég laza lennék, akkor foghatnám magam és neki is dőlhetnék, de kinézem a pasasból, hogy hirtelen eltűntetné a falat. Mélyet sóhajtok és beljebb sétálok. - Szórakozás nem lenne benne - vonom meg végül a vállam és összefonom a kajaimat a mellkasom előtt. Idáig próbáltam nyugodt maradni, de az én türelmem is véges és kezdek a vége felé közeledni, ahogy egyre több időt töltök összezárva ezzel az alakkal. - De kevesebb időt pazarolna - mert, hogy velem sokra nem megy, az biztos. Ha tudnék, akkor se akarnék segíteni neki. Nem védem Alex-et, de ennek a fickónak sem fogok segédkezet nyújtani. - Nem gondolja, hogy nem fogok segíteni? - kérdezem felvont szemöldökkel, egyenesen a férfire nézve. Akármit is vár tőlem... arra várhat. - Mi? - meghökkent arccal nézek rá, hangom pedig egy oktávval megemelkedik, amint felteszem a kérdést. A szerelmem? Ezen nevetnem kell. Nevetgélni kezdek a feltevésén, mi szerint Alex és köztem érzelmi szál lenne. - Nem, semmi ilyenről nincs szó. Alexander csak egy hiba a múltból - felelem teljesen szenvtelenül, de még én sem hiszem el teljesen, amit mondok. Talán csak azért mondom, hátha ezzel sikerül elhitetnem a férfivel, hogy Alex nem fontos nekem, aztán hátha elenged. Ha tényleg egy cseppet sem érdekelne, akkor nem lennék itt a házában. Messziről kerülném. Ehelyett itt vagyok, de nem elég, hogy a fickónak félrebeszélek, még magamat is becsapom. - Nem unja még, hogy rám pazarolja az idejét? - teszem fel a keresztkérdést. Szerintem mindketten nagyon unjuk már a fennálló helyzetet. Én azért, mert itt sem kéne lennem, ő pedig azért, mert semmi hasznosat nem tudott meg eddig. Az egyetlen dolog, amiben a jelek szerint egyet értünk az az, hogy nem érünk rá egész nap. Egyetlen szó hagyja el a száját és hirtelen szörnyű migrén tör rám. Ahogy közelebb lép egyre erősödik a fájdalom. Egyértelmű, hogy ő okozza. Már volt részem hasonló kellemetlen élményben, amikor Alex egyik korábbi boszorkány "cimborája" megtalált. Eltorzult arccal masszírozom a halántékomat, de semmi eredménye nincsen. Szépen lassan minden tagomat elárasztja a forróság, mintha minden egyes procikám lángokban állna. Izzadtságcseppek folynak végig a homlokomon. Lábaim remegni kezdenek, meg kell kapaszkodnom az asztalban, hogy ne zuhanjak a földre. - Menjen a pokolba - szűröm ki a fogaim között alig artikulálva, de még érthetően. - Nem fogok magának mondani semmit - nézek egyenesen a férfi szemébe. Hogy őszinte legyek nem is tudnék. Nem tudom, mi lehet ennyire fontos annak a vérszívónak.
Elégedett mosollyal nyugtázom, mikor végre észreveszi, hogy a távozását megakadályoztam. Nem tud elmenni, ameddig úgy nem határozok, hogy elmehet. Tudom, hogy hasznos lesz még számomra. Tudom, hogy tud valamit, és elég lesz egy kevés kis mágia. Én mindig elérem, amit akarok, és ha ezzel besegítek abba, hogy az ellenszenve nagyobb lesz Cromwell felé, akkor nyert ügyem van. Elégedett mosolyom még akkor is az arcomon ül, mikor felé fordulok, és végre kitüntetem figyelmemmel. Szavai eljutnak hozzám, és ráérősen emésztem azokat. - Ugyan, abban mi a szórakozás, ha csak úgy elengedem? - vonom fel kérdőn a szemöldököm, és arcomra érdekes kifejezés ül. Mint mikor egy gyereknek megígérnek valamit, majd mégsem kapja meg. Pontosan így pillantok rá, de az egész csak játék, hiszen nem hagyom, hogy elmenjen most, mikor végre szórakozhatok egy kicsit. Mikor végre egy részét visszaadhatom Cromwellnek, amit tett. Örömmel teszem majd, és örömmel okozok neki egy életre szóló élményt. Én másféle boszorkány vagyok, mint az eddigiek, bár nem tudom, milyen fajbélit ismert eddig, de én túlteszek sokukon. És már alig várom, hogy megmutassam. - Nem gondolja, hogy nem szép dolog, hogy faggatózik, miközben egyáltalán nem segítőkész? - kérdezem tőle, de ez csak az előjele annak, hogy nincs nekem időm felesleges körökre. Tudni akarom azt, hogy mi az, amiért Alexander Cromwell végre felemeli a koszos vérszívó seggét, és végre szembenéz velem. - A maga szerelme egy gyáva alak, valamivel fel kell hívnom a figyelmét nem igaz? - mosolyodom el gúnyosan, miközben mintha lecövekeltem volna a könyvespolc mellé, ahol eddig álltam. Figyelem a szőke fürtöket, majd hallom az újabb szavakat, melyre üresen felnevetek, mintha valami viccet mondott volna. - Személyesen? Mondja, nem unja még ezt a sok kedveskedést és mellébeszélést? - kérdezem komolyra fordítva a szót. Hangszínem megváltozik, és közelebb vagyok ahhoz, hogy itt helyben kitekerjem a nyakát, majd cafatokra szaggassam, hogy azokkal a bizonyos darabokkal díszítsem ki ezt a giccses kastélyt, mely túl sokat nem árul el a gazdájáról. Legalábbis a rothadó lelkét biztos nem. Álcának tökéletes. - Tudja, nem érek rá egész nap - sóhajtok egy nagyot, mintha tényleg bánnám -, pedig igazán remek társaság is lehetett volna - csóválom meg a fejem, majd a plafon felé fordítom tenyeremet, végül felé fordulok. Egyetlen idegen nyelvű szó hagyja el ajkaimat, melyre ő először csak apró szurkálásokat érez a halántékában. Nem teljesen tudja, hogy tőlem ered, vagy csupán egy mezei migrénes fejgörcs előjele, egésze addig, míg úgy nem érzi, hogy az egész teste lángba borul. De ez csupán egy érzés, fájdalmas, én egyre erősödő. Közelebb lépek hozzá, leengedem a kezem, de a fájdalma nem múlik el. - Ha végeztem magával, a háta közepére sem fogja kívánni e ház tulajdonosát. Ami számomra a méltó bosszú első lépése, és sajnos maga lesz az első járulékos veszteség - biggyesztem le alsó ajkát, miközben körülöleli a forróság. Illúziókeltés az egész, mely csupán a fejében van, ő mégis úgy érezheti, hogy felgyulladnak az erei, a vére felforr és ki akar törni a zárkájából, a fülében dübörög, én pedig pontosan tudom, mennyire fájjon neki ahhoz, hogy nehezen, de beszélni még tudjon. Egy kis bemelegítés, és nem számolok segítőkészségre, nem számolok arra, hogy egyből választ ad, de nem csak ennyit tudok, nemcsak ez van a tarsolyomban. Lesz még pár dolog, amit kipróbálhatok rajta.
Válasza önbizalommal teli, sőt már majdnem hogy öntelt. Miért lenne ennyire biztos benne, hogy eléri, amit akar? Nem vagyok az a fajta, aki csak úgy bárkinek segítene a két szép szeméért vagy pár fenyegető szóért, mondatért. Sok mindenen mentem már keresztül, fenyegettek már meg, találkoztam nála nagyképűbb alaknál is. Példának okáért, akinek a házában állunk sem kispályás alak nagyképűségből. Ennyitől nem ijedek meg. Van valami a férfiban, ami arra utal, hogy veszélyes és nem ajánlatos vele szórakozni, de ennyitől nem fogok haza szaladni és bebújni a takaró alá, mint egy öt éves kisgyerek, aki épp a mumussal találkozott. Nincs kedvem tovább társalogni vele és beleütni az orrom olyanba, ami nem rám tartozik. Akármilyen elintézetlen ügye is van Alexanderrel, az nem az én problémám. Fogom magam és hátat fordítva indulok el a kijárat felé, határozott léptekkel. Illetve csak indulnék, ha egy láthatatlan falba nem ütköznék. Váratlanul ér az akadály. Megtántorodok és hirtelen hátra lépek, nehogy elessek. Bosszús arccal nézek látszólag a semmire, ami nem enged ki a szobából. Nem próbálkozom tovább a kijutással, mert tudom, teljesen felesleges. Veszek egy mély levegőt, hátat fordítok a láthatatlan falnak és tekintetemmel a férfit keresem. Összevont szemöldökkel pislogok rá. Nem tetszik, amit csinál. De legalább már egyértelműen tudom, hogy boszorkánnyal van dolgom. Velük nincs jó tapasztalatom, legalábbis az utolsó, akivel találkoztam, nem jó élményekkel ajándékozott meg. Akkor is én jártam pórul Alex cselekedetei miatt. Egyszer már majdnem mrghaltam amiatt, amit ő tett, nem áll szándékomban most is hasonlóképp járni. Élve és egy darabban szeretnék elsétálni, lehetőleg sértetlenül. Szemeimet forgatva hallgatom a szavait és összefonom a karjaimat a mellkasom előtt, testsúlyomat egyik lábamról a másikra helyezem. - Dönthet úgy is, hogy hagy elmenni és Mr. Cromwell-el elintézik a kis ügyüket - mutatok a vállam fölött a láthatatlan falra. Nekem ehhez a vitához van most a legkevesebb időm, energiám és kedvem is. Még mindig fogalmam sincs, ki ez a pasas, viszont abban egyre biztosabb vagyok, hogy ha maradok, akkor annak nem lesz jó vége. - Miért érdekli ennyire? - kérdezem egyszerűen ahelyett, hogy válaszolnék a nekem feltett kérdésre. - Mit vett el magától Alex, ami ennyire fontos? - karjaimat széttárva teszem fel a következő kérdést. A fickóból kinézve valamilyen boszorkány dolog lehet a dologban, valami olyan, amiért megérné életeket elvenni. Beljebb sétálok a szobába. Feleslegesen ácsorgok az ajtóban, van egy olyan érzésem, hogy nem fog elengedni egyhamar. - Fogalmam sincs, mit találhatna, ami ennyire fontos neki - vonom meg végül a vállam. A férfi egyértelműen valami tárgyra gondolt, ami legalább annyira fontos Alex-nek, mint amennyire neki az, amit elvettek tőle. De ezt Alex-től kéne megkérdeznie, nem tőlem. Egy időben azt hittem, ismerem a vámpírt, tudom mi fontos neki és mi nem. Azóta elég sok víz lefolyt már, és magam sem tudom, mi lehet ennyire fontos neki. - Miért nem keresi meg őt és kérdezi meg személyesen? - teszem fel elmerengve a kérdést. A boszik biztos tudnak valami olyan varázslatot, amivel könnyen megtalálhatnak valakit. Miért pazarolja helyette itt az idejét a fickó? Velem nem megy semmire.
Egy részem még örül is annak, hogy Cromwell nem tartózkodik itthon, hiszen ha itt lett volna, nem lenne lehetőségem tönkretenni a kapcsolatait, esetleg a házát. Bár nem hiszem, hogy az jó megoldás, ha pusztán felégetem ezt az egész fényűző kúriát. Nem, az olyan lények, mint ő, nem ragaszkodik túlzottan egy halom téglához, és a benne lévő felesleges díszítőelemekhez. Természetesen ettől függetlenül találhatok itt olyat, ami az övé, ami fontos neki, amivel viszonozhatom a szívességet. Hogy mennyi munkát varrt a nyakamba azzal, hogy elmenekült a számomra fontos dologgal, a kulccsal, amivel több boszorkányt megfoszthattam volna az erejétől. Meg sem kellett volna hozzá ölnöm őket, de minden bizonnyal megtettem volna. Ehelyett olyan elavult igékkel kell több erőre szert tennem, amelyet most is tervezek megújítani. Évekkel visszavetett az önző társa, akit végül keserű kínzások után szabadítottam meg az utóéletétől. Megérdemelte. És Cromwell is meg fogja érdemelni. Megmosolyogtat a látvány, ahogy a nő hátrál minden egyes lépésemnél, élvezem, hogy én vagyok az erősebb, a vadász, aki sarokba szoríthatja az áldozatát, aki játszadozhat a másikkal, de ő még nem tudja; innen nincs menekvés, amíg azt nem mondom. - Nem is értem, mit keres itt egy ilyen fiatal, életerős nő, mint maga? Mit akar egy olyan romlott lénytől, aki ráadásul nem tisztel sem mást, és minden bizonnyal magát sem, nem igaz? - minden mozdulatát figyelem. Minden apró cselekedetét. Az izmai megfeszülnek, menni akar, de nem fog. Majd akkor, ha engedem. Addig sajnos velem kell maradnia. Ebben a helyiségben. Kettesben. És fogalma sincs, ki, vagy mi vagyok. Talán elgondolkozott rajta, hogy vámpír vagyok-e, vagy boszorkány. Esetleg csak egy vén öregember? Szerencsére a boszorkányság semmiféle külső testi torzulással nem jár, nem vagyunk dühösebbek, ha közeledik a telihold, nem vörösödik el a tekintetünk, ha vért látunk. Csupán belül érzem az erőt, a kapcsolatot a természettel. Érzékenyebb vagyok mások viselkedésére, és egyre többször érzem meg hogy a velem szemben lévő fél milyen lény. És ez a hölgy pusztán egy ember. Természetesen ez nem zárja ki, hogy vadász, avagy vámpír akar lenni, mert Cromwell fűt-fát ígért neki, de ez már az ő dolga. Ez engem cseppet sem érdekel. - Abból, hogy mindig elérem, amit akarok - vonom meg a vállam, mintha nemtörődöm módon viselkednék, mintha nem venném észre a nyilvánvaló zavarát, vagy azt, hogy ő nem itt lenne ebben a percben. - Tudja, ez igazán szomorú - megemelem a kezem, ezzel felhúzva egy láthatatlan falat, aminek a nappali ajtajánál fog neki ütközni. Mindig úgy érkezek egy helyre, hogy számítok a menekülésre. Nem szólok neki, hiszen a láthatatlan fal elég nyilvánvaló dolog, csak közelebb sétálok hozzá. - Az élet döntésen sorozata. Dönthetünk úgy, hogy együttműködünk - sóhajtok, miközben filozofikusnak ható szavaim elhagyják ajkaimat -, de dönthetünk úgy is, hogy a nehezebb utat választjuk. - Nem sétálok hozzá túl közel. Míg hangom negédes, bájolgó, szinte behízelgő, testem merev, és arcvonásaim ridegek. Nincs rajtuk érzelem, és ha ismerne, tudná; ez nálam nem jelent jót. Bár, ha okos, legalább annyira, mint elsőre hittem, és nem annyira, mint a menekülése bizonyította, akkor magától is rájön, nem vagyok ember. És a láthatatlan fallal lerántottam a leplet boszorkányságomról. Megjelenésem szerint alig lehetek negyvenöt, de majd megtudja, hogy ennél azért kicsit több életév van mögöttem. - Szóval, ha nem akar szenvedni, esetlegesen meghalni, akkor segíteni fog. Mégpedig úgy - tartok egy pár másodperc hatásszünetet -, hogy elárulja, mi az, amit Cromwell szeret, amit rejteget, és nem hajlandó megválni tőle? Ami elég fontos ahhoz, hogy utána menjen, hm? - kérdezem csendesen, de minden egyes szavam jól kivehető, és érthető a skót akcentus ellenére is. Nem feltétlen azért jöttem ide, hogy kínozzam, vagy bántsam őt, de ha ennyire tiltakozik, védekezik, és menekülni akar, akkor ki kell szednem belőle valahogy.
Amennyire várom már, hogy Alex megjelenjen, pontosan annyira lep meg, amikor az ő hangja helyett egy teljesen idegen, idősebb férfi hangja jut el hozzám. Tisztán kivehető belőle a gúny. Ebből már egyértelmű számomra, hogy nincsenek baráti viszonyban, akárki is legyen a férfi. Van egyáltalán olyan lény ezen a földön, akivel baráti viszonyban lenne Alex? Kétlem. A viselkedése és a tettei nem éppen jó tulajdonságokkal ruházzák fel. Könnyebben szerez magának ellenséget, mint barátot. Ezt tapasztalatból tudom. Bármit is ártott ennek a fickónak Alex, igazából részben meg tudom érteni a haragját. Én is mérges vagyok rá, dühös. Nekem is sokat ártott, pedig azt hajtogatta, hogy fontos vagyok. De hát, mint tudjuk, a szó elszáll. Képzelem, miket tett azokkal, akikkel egy cseppet sem törődött vagy törődik. Kegyetlenségekre képes, gondolom ezzel az emberrel... vagy akármilyen lénnyel sem volt másképp. Ahogy egyre beljebb jön a szobába a férfi, én pontosan olyan ütemben kezdek hátrálni és igyekszem kellő távolságban tudni magam tőle. Be kell valljam, erre nem számítottam. A fegyvereim is a kocsimban vannak, ami kint parkol az utcán. De ez nem jelenti azt, hogy teljesen reménytelen lenne felvenni a vele a harcot. Ha vámpír, akkor a fa bútorok még hasznomra lehetnek, ha ember, akkor a korából kifolyólag több esélyem lehet nála, ha vérfarkas vagy boszorkány... na akkor vakarhatom viszont a fejem. Majd azt én eldöntöm, hogy milyen hangnemben beszélek vele. A kis meséje gondolom sok, Alex által megkeserített életű emberéhez hasonló. Elvettek tőle valamit, most vissza akarja kapni. Lassan a nappali kijárata felé kezdek lépkedni. Nekem itt semmi keresnivalóm nincs. Ezt rendezzék le maguk között. Nem akarok megint olyan helyzetbe kerülni, mint amikor azzal a másik boszorkánnyal került Alex összetűzésbe. Vadász vagyok, de attól még az élet lehet értékes. Más által elkövetett tettek miatt meghalni pedig teljesen szükségtelen. - Oh, nem kell nekem bemutatnia őt. Teljesen tisztában vagyok vele, hogy milyen. Elég régről ismerem más én is - válaszolom hirtelen megállva. Hangom komoly, teljesen hideg és szenvtelen. - De miből gondolja, hogy segíteni is fogok? - kérdezem karjaimat széttárva. Nem válaszolok neki, nem árulom el a nevemet. Semmi köze nincs hozzá. Ő sem árulta el az övét, én miért tenném? - Nem védem. Egy cseppet sem - csóválom meg a fejem. - Viszont nem segítek magának sem - vonom meg a vállam és hátat fordítva elindulok a bejárai ajtó felé. Nekem itt véget is ért a látogatásom. Ha akarja, várja meg felőlem Alexet, amíg hazaér, de engem hagyjanak ki a balhéjukból.
Sajnálatos, hogy a férfi nem tartózkodik itthon. Pedig olyan szívesen eljátszadoztam volna az életével, míg végül el nem veszem azt. Látni akartam, hogy szenved, élvezni akartam, hogy nem könyörög, mert azt hiszi, ezzel megmentheti magát, hogy azzal bármit is elér. Azzal csupán egyetlen dolgot érhetett volna el, még több szenvedést. De most, mivel nincs itt, képtelen vagyok ezt megtenni, így sajnos nem kerülök közelebb a dolgaimhoz, amit még a bolond csicskása lopott el, majd Alex elrejtett. Azt hitte ezzel leállok, de elvettem a barátja életét, amiért elvett tőlem valamit, ami nagyon is fontos. A lehető legfontosabb dolog, melyről még én sem tudom pontosan, hogy mi, és más nem is képes elolvasni, hiszen avatatlan szemnek láthatatlan minden egyes betű, és még a kulcs is azzá válhat. Most pedig itt egy nő akiről nem tudom, hogy kicsoda, de minden bizonnyal ismeri a férfit. Tudom, hogy így van, és nem fogok távozni üres kézzel. Ha már idáig eljöttem, szükségem lesz valami „szuvenírre”, ami felhívja rám Alexander figyelmét. a nő életét pontosan ezért nem vehetem el, pedig szívesen megtenném, és még nem is okozna nagy nehézséget. - Ugyan, semmi szükség erre a hangnemre - legyintek szórakozottan egy gúnyos mosollyal az arcomon, melyet nem láthat most, hiszen éppen háttal vagyok neki, ahogy körbesétálom a nappalit. - Egészen addig veszélytelen vagyok, ameddig nem ütközöm ellenállásba - egy behízelgő mosollyá vált gúnyos mosolyom, miközben felé fordulok. Egészen lassan indulok el, majd megállok félúton. Nem tudom, ki lehet ez a nő, de nagyon egyszerűen ki fogom deríteni, ha arra fordul a helyzet, hogy olyan dolgot kell tennem, amit nem akarok. Folyton csak az erőmet kell használnom, ha el akarok érni valamit, vagy meg akarok tudni valamit, szeretném, h egyszerűen menne, de sajnos olyan nem lesz. - Én kérdeztem előbb, hölgyem, de ha ennyire akarja tudni, régi ismerős, nagyon régi - nyomom meg az utolsó két szót. Ha tud arról, hogy Alexander egy korcs, akinek rég meg kellett volna halnia, érteni fogja, ha nem, akkor sem érdekel, hiszen nem vagyok egy mai darab, és ismerhettem így külső korom alapján akár húsz éve is. De nem ez a lényeg. - Maradt nála valami, ami az enyém, és azért jöttem, szeretném visszakapni - hangom hűvösebbé válik, holott még mindig nem vagyok sem ellenséges, sem fenyegető, pusztán a gondolat, hogy a férfi lopott tőlem. - Nem fogok kertelni - sóhajtok, majd folytatom a sétálgatást a nappaliban, mintha keresném a szavakat. - Cromwell egy tolvaj. Ami nála van sok-sok éve már, az enyém. Tudom, hogy ismeri őt, szóval segíteni fog nekem... - jelentem ki ellentmondást nem tűrőn, hirtelen felé fordulva, rá mutatva. Még mindig nem jelentek veszélyt, csak a szavaim hordozzák magukban. Nem kenyerem a hazudozás és a jópofizás. Biztos vagyok benne, hogy ez a nő közel áll hozzá, ami pedig tökéletes lesz a tervem elindításában. Már egyre biztosabb vagyok benne, hogy bántanom kell. Pedig nem akarom... Kivételesen nem neki kéne megszenvednie Cromwell ostobaságát. - Nézze Miss... Mit is mondott, hogy hívják? - szakítom meg a szavaimat egy pillanatra, bár nem számítok rá, hogy megtudom a nevét. - Cromwell nem éri meg, hogy esetlegesen megszenvedjen azért, ha védeni akarja. Jobban járna, ha segítőkész lenne - az utolsó figyelmeztetések egyike hagyja el ajkaimat, miközben a teraszajtó felé sétálva megállok, hogy tekintetemmel felfedezzem a kertet, majd visszafordulok a nő felé, lassan és kimérten, kérdőn felvont tekintettel. Még a kezében a döntés, egészen addig, amíg másképp nem döntök...
A lépések zaja végre egy kis reményt sugároz. Reményt arra, hogy nem jöttem ide hiába és végre talán... esetleg... netalán felbukkan a kékszemű vámpír is, akinek az otthonában sétálgattam fel s alá egy darabig, miután már végleg elültem a nemesebbik felemet. Automatikusan a nappali bejárata felé fordulok arra számítva, hogy pillanatokon belül az életnagyságú Alexander Cromwell bukkan fel velem szembe. Egészen addig naivan él bennem ez a hit, amíg meg nem látom a számomra teljesen idegen, ismeretlen férfit, akit sehova nem tudok hirtelen rakni. Megtorpanok, hirtelen leengedem kezeimet magam mellé, majd hátrálok egy lépést. A hangulatom a másodperc töredéke alatt változik meg. A halovány mosolyszerű képződmény, ami eddig ott bújt meg arcomon azonnal eltűnik, mikor az ismeretlen arc jelenik meg előttem. Élesen szívom be a levegőt, arcom pedig komor lesz. Egy pillanatra sem tévesztem szem elől a férfit, hiszen fogalmam sincs, micsoda. Fegyver csak a nadrágom hátuljában lévő pisztolyom van jelen pillanatban, viszont egyelőre butaság lenne használni. Az is lehet, hogy egyszerű halandó. Persze, Alexet ismerve, erre elég kicsi az esély. Végigmérem a férfit és közben tovább hátrálok. Nem reagálok semmit arra, amit mond, de belül egyetértek vele. Elég sajnálatos, hogy nem Alex jelent meg, hanem ez a pasas. Ha megint beleütötte valamibe az orrát, aminek én iszom meg a levét, akkor egész biztos, nem állok jót magamért. - Segíteni? - szalad ki a számon némi gúnnyal megfűszerezve. Felvont szemöldökkel nézek a férfira, akiről semmi jót nem sejtek. Egész biztos, nem jó szándékból jött ide. Nem beköszönni, nem azért, hogy esetleg megigyanak valamit a közös emlékekre. Eszem ágában nem áll segíteni az ismeretlen férfinak. Nem tudnának eleget fizetni érte. Nem szimpi. Valami nem szimpi benne. Az antipatikus alakoknak pedig nem áll módomban segíteni, szóval ez a hajó elúszott. - Maga honnan ismeri? - kérdezek vissza egyből ahelyett, hogy válaszolnék. Nem szándékozom megosztani vele semmi olyat, ami nem rá tartozik, már pedig ez a téma egyáltalán nem rá tartozik. Ismételten összefonom magam előtt a karjaimat és így várom a választ.
Fülest kaptam. Tudom nagyon jól, hogy most nem a személyes kis sérelmeim után kellene mennem, de meg kell tennem. Lucas szerint a városban él a férfi, aki egy jó pár évvel ezelőtt lopott tőlem. Akkor nem tudtam a nyomába eredni, és pusztán csak szerencséje volt, hogy elmenekülhetett, de akkor megfogadtam, hogy egyszer még megtalálom őt. Megtalálom, és apránként veszek el tőle mindent. Talán személyeket is, de először csupán kisemmizni akarom, megfosztani a kényelmétől, elidegeníteni, végül el akarom érni, hogy egyedül legyen. Miatta sok évre visszavetett az a munka, melyet azért kellett elvégeznem, mert elvette tőlem azt, ami nekem fontos volt. Csupán pár helymeghatározó ige kellett ahhoz, hogy rájöjjek, igen rég New Orleans utcáit koptatja. Meglepő, hogy szinte a rejtett házam közelében lakott, mégsem vettem róla tudomást. Ma viszont jobb dolgom nincs, hiszen még van egy kis időm így elindulok a ház felé. A régi típusú kocsim most is halk morajjal hívja fel magára a figyelmet, miközben leparkolok kicsit arrébb. Így ha otthon is van a férfi, nem hallhatja meg jöttömet. Idővel kitapasztaltam, hogy a vámpíroknak meddig ér el a hallásuk, így már nem okoz gondot távolabb megállni. Lépteim halkak, és kivételesen a botomat is a kocsiban hagyom. Nem fáj a lábam, habár mindig nálam van. Most viszont semmi szükségem rá. Lassú léptekkel közelítem meg a nagy házat, miközben egy gúnyos mosoly ül ki arcomra. Semmi szükségem felhívni magamra a figyelmet, így egy pillanatnyi szünet után elindulok a bejárat felé lassú léptekkel, ahogy eddig is tettem. Az ajtó kitárul előttem, majd visszazáródik, amint belépek. A zár kattan, kulcs nélkül is biztosítottam, hogy senki ne jöhessen be, avagy ki. Valaki van a házban, csak sajnálatos módon nem az, akire számítottam. Talán hasznom lehet még belőle. Így nem teszem azt, amit először gondoltam, nem távozom, hanem maradok, és beljebb sétálok a fényűző lakásban. Nem szenved hiányt semmiben... Még. A megszólításra nevetnem kell, és halk gúnyos kacajom eljut a másik félig, mellyel már jelzem, hogy nem az vagyok, akire várt. - Milyen sajnálatos, hogy egyikünk sem azt kapja, akire vágyott, nem igaz? - lépek be a nappaliba kimérten, miközben szembe találom magam a női hang tulajdonosával. Kár lenne érte. Nem is értem, hogy egy ilyen nő mit keres egy ilyen féreg lakásában. - De talán tud segíteni - pillantok rá, majd a könyvespolc mentén sétálok végig, hogy bőrkesztyűbe rejtett kezem végighúzzam a polcokon. Nem lepi sok por, tehát nem elhagyatott. - Honnan ismeri Alexander Cromwellt? - fordulok felé hirtelen feltéve a kérdést, és egyenesen az arcát fürkészem. Tudnia kell, hisz ismeri őt. Biztos vagyok benne, hogy ismeri őt. Sajnálnám szegény ártatlant bántani, de minden bizonnyal erre csak akkor lesz szükség, ha ellenszegül nekem...
Mi is lenne a legjobb dolgom, ha nem életem tönkretevője nappalijában ücsörögnék a csodára várva? De lehet, hogy ő nem életem tönkretevője, egyszerűen csak megkeserítője. Egyre megy. A lényegen nem változtatott a megnevezésben lévő apró különbség. Azt hiszem, kijelenthetem, egy kicsit leülepedtek a kedélyek, ami a legutóbbi cseppet sem kellemes kalandunkat illeti. Valami olyanba ütötte bele a dolgát Alex, amibe nem kellett volna, bár ez már nem tud meglepni. Én ittam meg a levét az önző, sajátos, egyéni érdekeit figyelembe vevő lépésének. Nekem nincs ötök életem, mint neki vagy a hozzá hasonló agyaras, vért nassoló társainak, ráadásul nem viselem annyira jól, ha átvágják a torkomat, szóval még kell egy kis idő, amíg ezen túlteszem magam. Mindenesetre az idő nem állt meg, hogy legyen időm törni a fejem, aztán ketyegjen tovább az óra. Sajnos ez nem így működik. Az élet megy tovább, nekem pedig előre kell tekintenem lehetőleg, nem pedig hátrafelé. Egy darabig hallgatom az óra egyre hangosabbnak tűnő ketyegését, de kezd lassan az agyamra menni. Az előbbi gondolatmenetemnek köszönhetően óvatosan a nyakamhoz nyúlok, pontosan oda, ahol az a hatalmas seb tátongott. Mára viszont már nyoma sincs. Veszek egy mély levegőt és leeresztem a kezem magam mellé. Körbenézek, mintha már nem tettem volna meg korábban százszor és próbálok valami újat felfedezni, de minden ugyanolyan, mint három vagy négy vagy öt perccel ezelőtt. Ujjaimmal lassan dobolni kezdek a combjaimon, viszont ez sem foglal le sokáig. Sőt, mondhatni elég rövid ideig. Lassan felállok és sétálgatni kezdek. Az óra idegesítő ketyegéséhez párosul a cipőm kopogása is. Egy darabig ugyanazon a vonalon járkálok föl és le, majd odalépek az egyik könyvespolchoz és olvasgatni kezdem a címeket. Rengeteg régi könyv, klasszikusok. Talán már több száz évesek is lehetnek, ha Alexet vesszük alapul. Ujjamat végighúzom az egyik porosnak tűnő könyv gerincén, de ezt is csupán azért teszem, hogy ne lógjon kezem csak úgy magatehetetlenül. Ismét az óra ketyegése vonja magára a figyelmem. Veszek egy mély levegőt és összefont karokkal kezdek ismét sétálgatni. Pár lépést teszek meg mindösszesen, mikor léptek zaja üti meg a fülemet. Automatikusan a nappali bejárata felé fordulok. - Alex, te vagy az? - kérdezem egyelőre a levegőnek szegezve. A korábbi lassú lépteimet kicsit felgyorsítva indulok meg a hang irányába arra számítva, hogy a kékszemű vámpírral találkozom útközben.
ღ zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ღ megjegyzés: Maria-nak ღ
A lehető legpozitívabban állok hozzá az egészhez, így merem remélni, hogy az elvetemült férjem nem köt ki itten, míg a drága nő pedig elkezd beszélni majd. Nem szeretnék félreértésekbe ütközni, így csak remélni merem, hogy nem húzz velem ujjat, amennyiben megteszi az súlyos következményeket von majdan maga után. Legyünk őszinték nem vagyok a türelem mintaképe, sem pedig a nemleges válaszoké, szóval tekintettel rám; velem csak rosszul járhat, ha csak el nem kezd csiripelni, amit kétlenék. Nagyon hűséges Alexhez annak ellenére, hogy a férfi igazság szerint fogva tartja őt, bár lehet több van a háttérben, nem is igazán foglalkoztat, mert azon van a hangsúly, hogy néhány mondatot kellene elmondania, de még arra is képtelen.. őrült ez a nő, őrült! Mindenesetre csendben maradok, és keresztbe font karokkal nézem őt, ahogy arra várok, hogy elmondja minden gondolatát. A csengős sztori nem rossz, de lehet letört volna a műkörmöm, ami nincs is.. felsóhajtok, és nem veszem számba azt, amit a fejemhez vágott, így csak tovább figyelem őt, de elszakad a húr, amint meghallom a következő gondolati témakörét.. Jelentéktelen kis senki vagyok, akit említésre sem méltatott Alexander? Tehát így áll a helyzet.. megjátszotta az a férfi magát, csak hogy ne keljen egyedül lennie! Ha élvezte, akkor gratulálok neki, mert én hittem abban, hogy valaki még lehet a barátom, de ezzel... elszakadt a cérna. A többi szó már csak elsiklik mellettem, ahogy megrázom a fejemet, és nem érdekelnek. -Igazad van, betolakodtam, sajnálom.-Nyomom meg a szavakat ridegen, majd egy mozdulattal a kijárati ajtó felé veszem az irányt.-S összegezve; nehéz volt megemelni a kezem a csengetésre, meg a kopogásra, aztán jelentéktelen senki vagyok igen, de csak addig, míg rád nem gyújtom a házat, utána.. pedig hívd csak nyugodtan, engem nem lepne meg, nem félek tőle, és még valami.. Te félsz tőlem.-Húzom gúnyos gúnyos vigyorra a szám.-Ne táplálj nagy reményeket.-Teszem hozzá célzásértékűen, majd finoman megfogom az ajtó kilincset.. de ekkor hirtelen az elkezd kinyílni.. na ne! Hátrébb lépek egy keveset, ahogy kinyílva a férjem áll velem szembe. A kis boszija miatt simán belép a házba, már ha ezt egyáltalán halandó lakja, majd egy kedves gesztustól fogva megragad a hajamtól fogva, és a földre lök, hogy maradjak ott, míg közelebb lép Mariahoz, és finoman, azaz inkább szorosan magához vonja őt, így kérdezve meg a következőt; -Mit művelsz vele?-Vonja fel a szemöldökét, és igencsak ideges.. én pedig kezdek egyre jobban megrémülni, ahogy egy hirtelen gondolattól vezérelve kihúzom a férfi alól a szőnyeget, és ha Maria elég ügyes, akkor kiszabadulva a férjem karmaiból megszökhet, ahogy én csak egy ártalmatlan pillantással illetem a nőt, miszerint; futás.. A férjem megbotlik, így esélyesen elengedi a nőt, de ki tudja mikor szedi össze magát.
Egyáltalán nem tetszik nekem ez a nő. Fogalmam sincs mit keres itt, de van egy olyan érzésem, hogy nem is akarom megtudni. Inkább csak menjen szépen el innen. Ó, bárcsak elmenni! Miért érzem azt, hogy ennek nem lesz jó vége? Alex, érj haza, kérlek! Félek ettől a nőtől, semmi kétség efelől. Viszont egyben idegesít is ez a lekezelő viselkedése. Miért kell úgy bánnia velem, mint egy utolsó senkivel? - Nem, egyik sem vagyok, de én itt lakom. Te pedig rám törtél... Nagyon kimerítő lett volna csengetni és megvárni míg beengedlek? Avagy nem... - Meglehet, hogy nem engedtem volna be, bár valószínűleg nem akadályozta volna meg a zárt ajtó. Szemmel láthatóan most sem zavarta, hiszen itt van. - Nem gondolod, hogy egy kicsit sokat gondolsz magadról? Szerintem elég jelentéktelen kis senki lehetsz, ha nekem említésre sem méltatott téged. - Ha ő így, hát én is így. Nem bánthat, tudja, hogy Alex kinyírja ha megteszi. Nem várhatja el tőlem, hogy megalázkodva tűrjem, ahogy ő a földbe tipor. Nekem is van szám és bizony ki tudom nyitni. Bár tény, hogy amikor elindul felém, megrémülök és legszívesebben elszaladnék, de végül nem mozdulok. Talán értelme sem lenne. Megáll előttem, én pedig elgondolkozom egy pillanatra, hogy ki merjem-e mondani amit gondolok, vagy most jobb lenne inkább befogni. - Mint mondtam, én itthon vagyok. Az egyetlen személy aki rossz helyen van, az te vagy. Örülnék ha ezt a problémát kiküszöbölnéd, és elmennél innen, mielőtt még hívom Alexandert! - Mondom végül fenyegetően. Még szép, hogy nem tudom befogni. Soha nem tudok csendben maradni, még ha tudom is, hogy jobban járnék. Pedig most azt hiszem jobban járnék. No, meg akkor is a együtt működnék vele és inkább elmondanám amit tudni akar. Bár ha jobban belegondolok... Ha elmondom, akkor utána Alextől kapok. Nem tudom melyik a rosszabb. Ez a nő, vagy a mérges Alex. - Nem fogok semmit mondani. Keress szépen valaki mást, aki megijed ettől a szövegtől. - Mondom remegő hanggal, ami természetesen elárulja, hogy valójában mennyire is félek tőle. Nagyszerű! Talán jobb lenne megfogadni a tanácsát és kimenni azon az ajtón.
ღ zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ღ megjegyzés: Maria-nak ღ
Igazság szerint csekély okkal jöttem ide Mariahoz, és elvárom tőle azt, hogy a lehető legkielégítőbb módon adjon számot mindarról, amit tudni szeretnék, mert ha nem teszi meg, akkor én magam fogom kiszedni belőle, amit kicsit sem fog megköszöni. Durva vagyok, kegyetlen, és erőszakos, de csupán csak azért, mert szeretem elérni a céljaimat, amit más eszközökkel kicsit sem lehet, csak ezzel, és bevallom élvezem, hogy ilyen vagyok, viszont, hogy Victoron mindezt nem alkalmazhatom.. aggasztó. A francba is! Ha megtudom ki a boszorkánya megfojtom, hogy a halálba leljen vigaszt, hisz nem lehet ennyire szemét, hogy ilyet tesz velem.. Velem! Mélyen szívom magamba a levegőt nyugtatásként, de persze hatástalan, s csak egyre dühösebb leszek, ha arra gondolok, hogy talán az egyik pillanatban betoppan azon az ajtón. Én megfojtom magam egy ilyen férj mellett.. agresszív, pszichopata, de azt még nem is nézném.. de az a durvasága a féltékenységi rohamaival megzabolázva. Megöl.. megöl engem idegileg! -Talán a ház tulaja vagy, vagy a saját anyám, hogy megmond mit csinálhatok, cicababa?-Emelem meg a hangszínem, ahogy hangom rideg csengése finoman betölti az egész teret, majd óvatos, de annál is kifinomultabb mozdulatok által felállok.-Először is az vagyok, aki. Másodsorban pedig mindenki tudja, aki beletartózik az Alex által körbeírt ismeretségi körbe.-Mondom ki egyszerűen, ahogy az üveggel játszom a kezemben, majd egy gonosz mosoly keretén belül végül beleiszok az alkoholba, mely ámulatba ejtően jól esik. Nem vagyok piás, de most muszáj a stressz oldó.. ez a nő, és a férjem az őrületbe kerget, még ha csak képletesen is. -Tessék?-Kérdezem meglepetten, és hirtelen elé sétálva megállok pontosan előtte.-Ha akarsz te kimehetsz esetleg az ajtón, de én nem fogok, csak mert te úgy kívánod.-Formálok idézőjelet a szabad kezemmel, ahogy végül óvatosan mellé lépek lazán.-Ha nem működsz együtt velem, cicababa, akkor sajnálatos módon kénytelen leszek durvább eszközökhöz nyúlni... szóval hogy döntesz?-Vonom fel a szemöldökömet kíváncsian.-Elmondasz egy-két dolgot, vagy kínzással segítsek rá?-Vetem oda kegyetlen éllel neki, ahogy kicsit sem nézzem többe őt, mint egy eszközt, akitől információt akarok megszerezni a magam javára.
Lustán nyújtózkodom a kanapén, elmormogok valamit magamban, még félálomban, majd végül sikerül kinyitni a szemem. Először a villogó televíziót bámulom, de aztán ahogy kezdek észhez térni, tekintetem a falon lévő órára vándorol. Hirtelen ugrom egyet, aztán csak pislogok meglepetten. Észre sem vettem, hogy így elszaladt az idő... Jó, mondjuk aludtam, tehát aligha is vettem volna észre. Gyorsan pattanok fel a kanapéról, aztán a konyha felé veszem az irányt, hiszen ma még nem is ettem semmit, pedig már elmúlt délután három óra. Csak akkor érzem igazán, hogy mennyire is éhes vagyok, mikor elkezdek enni. Nem tudom mi van velem, hogy így átaludtam a napot. Az ég világon semmit nem csináltam még ma... Alexander egész nap nincs itthon. Ha nem így lenne, valószínűleg nem aludtam volna egész nap. Gondolatmenetemből egy női hang riaszt ki. A nappali felé pillantok, és hirtelen segítség után néznék, de hamar rá kell jönnöm, hogy nincs a közelemben senki. Mégis, hogy a fenébe jutott ide be csak úgy akárki? Vámpír nem lehet ha már itt van... Vagyis lehet, de... Maria szedd össze magad! Lassú léptekkel indulok meg a nappali irányába, magam mögött hagyva az ebédemet. Hirtelen már nem is vagyok olyan éhes... Sokkal inkább görcsben van a gyomrom. Mikor megpillantom a nőt, megrémülök a belőle áradó magabiztosságtól. Nagyon nem jó érzésem van vele kapcsolatban. Ráadásul mit akar ő Alex-ről tudni? - Mégis ki a fene vagy te? És honnan tudod a nevem? Nem törhetsz csak úgy ide be... - Mordulok rá idegesen, de nem megyek túl közel hozzá. Megállok az ajtóban és csak onnan bámulok rá. - Ha Alex miatt jöttél, akkor tudod hol az ajtó. - Intek is ezzel a bejárati ajtó felé. Próbálok erős maradni, fogalmam sincs ki ez a nő, de cseppet sem szimpatikus nekem. Azt akarom, hogy eltűnjön innen, vagy pedig hogy megérkezzen Alex és kitegye ő innen. Tartok tőle, hogy egyik sem fog bekövetkezni.
ღ zene: [You must be registered and logged in to see this link.] ღ megjegyzés: Maria-nak ღ
Az élet kegyetlen.. az élet borzalom.. az élet szívás.. -Hagyj már békén, Dave!-Üvöltök rá a férfira, aki megragad a karomtól fogva. Kezd idegesíteni az őrült viselkedésével.-Ha Victor meglát téged, akkor kicsinál!-Tépem ki a karomat a kezei közül, és a vállától fogva hátrébb lököm magamtól, de már késő.. túl késő, hisz Victor látta a jelenetet, és igencsak ideges arccal közelít felénk.-A francba! Kellett ez neked, te idióta?-Nézek rá idegesen, ahogy bevárom a férjemet, aki igencsak érdeklődve vizsgálgat minket. Igazság szerint vámpír, és egy jó pár éve a tulajdona vagyok. Kegyetlen, bosszúszomjas, kapzsi, és durva.. rosszul bánik velem, de nem tehettek ellene semmit, mert van egy személyi boszorkánya, aki ellátja olyan varázslatokkal, hogy képtelen vagyok varázslást alkalmazni rajta, így tehát tűrök. Megragadja Victor Davet a nyakától fogva, ahogy kegyetlenül a földre löki, majd rugdosni kezdi, ahogy idegességében a sárgaföldig átkozza őt. Ha megbírt volna ülni a fenekén, akkor most nem járnánk itt, de nem.. neki direkt a bajt kell keresni, és most lám sikerült a halálos ítéletét aláírnia. Egy ideig elnézzem, ahogy elkezdi elintézni, de nem teszek semmit, csupán szívtelen módon hátat fordítok voltaképpen az egyik legjobb informátoromnak, aztán elsétálok, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne mindez, ahogy távolabb kerülök tőlük jóval futni kezdek, hisz tuti biztosra veszem, hogy Victor számot vesz majd rajtam mindezért. Nem, nem féltem sose, de ez a férfi brutálisan durva, és amióta a tulajdonának néz azóta rettegésben élek egyik napról a másikra, holott a lehető leggonoszabb boszorkány vagyok a környéken. Utálom a férjem, de kénytelen vagyok számára bármit megtenni, mert ha nem teszem, akkor erőszakos, és azt nem szeretném még egyszer átélni, amit régebben. Így tehát a futás maradt, de nem épp a legegyszerűbb megoldás mindez..
Az utcát a magassarkúm kopogása tölti ki teljességgel, hisz mozgás nem igen van a környéken. Kezd estére járni az idő, és én egyik város részről rohantam a másik végére. Egyszerűen kifárasztó, de képtelen vagyok futni, mert ez egy vámpír.. egy őrült szadista, és egy durva vadbarom, aki képtelen elengedni, s még megölni sem lehet ennek fejében. Mélyen felsóhajtok, és szinte kapkodom a levegőt, ahogy megállok egy pillanatra kifújni magam. Kezd fájni a lábam, és ha ennek keretein belül nem lenne elég, akkor már kezd a fejem is káoszt mondani a mai napra. Mélyen szívom magamba az éltető levegőt, ahogy tovább indulok gyalog, és nem sokára vélhetőleg kikötök a Cromwell birtokon. Jöhetnék Alexhez is, de biztos forrásaim szerint más érdekel leginkább.. ez pedig egy nő; Maria, aki már egy jó pár éve Alex tulajdona. Nos míg nem voltam jelen úgy látszik talált magának valakit a férfi, mármint barátnak, hisz köztünk ennél sose volt több, és nem is igen lesz. Persze ez nekem kétség kívül érdektelen, hisz megtalálhatom Alexet is itten, de nem.. nem lenne jó, főleg a nyomorult férjem miatt azon nyomban szétszedné Alexandert - hiába mondanám, hogy csak barát -, ezért sem találkozhatok a férfivel, hanem inkább a kis nőtől szeretnék információkat, ha lesz oly kegyes. Az ajtóhoz érve megállok, és kopogok rajta, de meg sem várva, hogy kinyitja-e, vagy sem, csak simán egy varázslattal kinyitom az ajtót, majd belépve becsapom azt magam mögött, és neki dőlök. Remélem Victor nem talál ide.. nem akarok balhét, és míg le nem nyugszik szeretném elkerülni őt hetedhét határról. Mélyen felsóhajtok, majd egyszerűen beljebb sétálok, és keresek magamnak valami italt, mint aki jól érzi magát. Találva egy whiskyt kibontom, majd simán leülök a kanapéra kényelmesen. -Maria.-Szólalok meg finoman, ahogy beleiszok az italba, amely majdhogynem szétkaparja a torkomat.-Gyere csak ide szépen, és mesélj nekem a közös ismerősünkről.. Alexről.-Nyomom meg a hangomat, hogy végre észrevegye, hogy itt vagyok, aztán már csak várok. Lábamat keresztbe vetem a térdemen, és olyan eleganciával ülök azon a kanapén, mintha épp egy kifinomult királyi család sarja lennék, ahogy tekintélyt parancsolóan magamnak várom a nőt.. ideje lesz beszámolnia nekem mindenről, ha nem teszi meg, akkor kénytelen leszek drasztikus lenni. Szinte nyoma sincs rajtam a félelemnek, holott rettegek attól, hogy Victor itt köt ki.
Az ablakon kifelé bámulva próbáltam megfeledkezni mindenről, amit Anastasia az elmúlt harminc percben közölt velem. Ráadásul az, amit Beth művelt.. nos az jelentette az utolsó cseppet a pohárban. Én nem fogok holmi függőnek engedelmeskedni. Sőt. Én nem engedelmeskedek senkinek! A magam ura vagyok. Szerencséje, hogy életben hagytam őt, ha nem Anastasia embere lenne a feje már rég a földön kötött volna ki, távol a testétől. Sikerült kordában tartani indulataimat, ami valljuk be nem ritkán fordul elő. Az a baj velem, hogy elfojtom az érzelmeimet, és amikor már nem bírom tovább akkor mindaz egy emberen csattan. Tehát itt egy jó tanács: ekkor legyetek minél távolabb tőlem. Anastasia miután elküldte az előbb emlegetett lányt, megjelent előttem. Bevallom, most sikerült meglepnie, azt hittem ő is távozni fog vele. Arcomra rakott kezét megfogtam, és ahelyett, hogy ellöktem volna magamról, végigsimítottam puha bőrén hüvelykujjammal. - Ana. - hunytam le a szememet, és élveztem bársonyos bőrének az érintését. Megnyugtatott.. Az előbbi haragom nagyja eltűnt. Ő volt az én jótevőm. Gyerekként is ő tudott szólásra bírni, mikor szüleinkkel összevesztünk, vagy ő tudott lenyugtatni egy-egy komolyabb eset után. Valahogy ez a természetéből fakadt.. ez a jóság, melyet most visszakaptam, még ha csak egy pár pillanatra is. Jól saccoltam, mert egyből elengedett, mintha a gondolataimba tudott volna olvasni. Néha megrémisztett a húgom.. - Megismételjem magamat? - kérdeztem ridegen. - Azt akarom, hogy menj el. - suttogtam durván, egész közel hajolva hozzá. Még egyszer egy utolsó pillantást vetettem rá, majd hátat fordítottam neki. - Ha te nem mész, akkor megyek én. Tudod hol találod az ajtót. - léptem ki a nappaliból, magam mögött hagyva drága húgomat. Most nem fogom szem elől téveszteni, ahogyan anno tettem. Embereket fogok rá állítani, meg arra a bizonyos William Mord-ra, aki jobban teszi, ha minél nagyobb távolságot állít a családom és saját maga közé.
BEFEJEZVE! köszönöm szépen a játékot, Húgom.
▼ xxx ▼ ▼ - ▼ ▼ - ▼
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Nappali Pént. Dec. 26, 2014 4:03 pm
Alex & Ana
there is something wrong. Tell me. I need to know.
Felvont szemöldökkel, hidegen válaszolok kérdésére. – Az, aki már meg is fizetett érte. – mondom neki és a dactól elvékonyodnak ajkaim. Semmi köze hozzá és nem tetszik, hogy törődést színlel. Nem kötődhetem hozzá, nem kötődhetünk egymáshoz, úgy már nem, mint régen. Ezt épp ő mondta. Miért emelném hát a bizalmamba? – Még nem láttál szórakozni bátyám. Fogalmad sincs, számomra az mit jelent. – fordul hangom akaratlanul is megvetésbe, pedig nem akarom. Törődése Beth iránt viszont csak olaj a tűzre. Legalábbis lehetne. Most mégis rezdületlenül ülök és figyelem, ahogy aggodalmasan végigméri, végigcirógatja hangjával, borral kínálja és óvó apaként foglal mellette helyet. Mégis, rám emeli a tekintetét. Tudni akarja, mi történt és én úgy sejtem, tudja… tudja, hogy valami megváltozott bennem és ez rettentően zavarja. Nem az vagyok, mint mikor beléptem az ajtón. Nem vágyom rá. Nem akarom a szívét, az érintését. Nem kell az a fiú, az a szerelem, az a csók. – Bátyám, ennyi év után már megtanulhattad, hogy ha valamit el akarok rejteni előled, képes vagyok rá… - s mielőtt még félreértené szavaimat, megelőzve a bajt, teszem hozzá. – Erről azonban ma szó sincsen. Nem nyomja semmi a lelkemet. Dühös vagyok, mert hagytam valakit a bizalmamba férkőzni aki aztán elárult. – mondom halálosa nyugalommal majd Beth felé fordulok. Anyai szeretettel simogatom végig arcát, mire lehunyja a tekintetét. Az én kis játékszerem. Az enyém. Fogaim előrebuknak és karjába marnak. Finoman szakítom fel a bőrt és aprót kortyolva kezdem szívni mézédes vérét, ami egyszerre kábít el és vonz magához. Hallom Beth hangját, amint bátyámat kérleli és azt is, mikor Alex rá rivall. – Menj. – suttogom halkan a nőnek és útjára eresztem de nekem eszem ágában sincs távozni. Tudni akarom mi lelte. Egyetlen pillanat elég, hogy előtte teremjek. Ajkaim vér színezte, tekintetem azonban tiszta. Megragadom arcát – gyengéden - de a mozdulatban nyoma sincs érzelmeknek. – Alig pár percre azt kérdezted mi ütött belém. Most én kérdem ugyan ezt tőled. – végigtekintek rajta. Lélektükreiben nyoma sincs annak amit szavai keltettek. – Valami eszedbe jutott. Mi az? – kérdem eleresztve őt de el nem lépve tőle, előle.
words: passz ••• music: [You must be registered and logged in to see this link.] ••• note: omg <3.
Ugyanazt a sötét pillantást véltem felfedezni kék íriszeiben, amelyet szinte minden áldott nap látok a tükörben. Magamat láttam. Egy vérengző fenevadot, az én drága húgom személyében. És legbelül, egészen mélyen a viselkedéséért csakis magamat tudtam okolni. Én hagytam el őt, és nem fordítva, de képtelen voltam ezt bevallani neki, de leginkább magamnak nem. Mást hibáztattam a saját vétkeimért, mert sokkal könnyebb volt így élnem. - Ki árult el? - elengedtem, és elléptem mellőle. Már nem üvöltöttem, hanem finoman beszéltem hozzá, akárcsak gyerekként. A vitrinből kiszedtem három poharat, és mindegyikbe töltöttem a skót whiskymből. Az egyikbe keveset, Beth-nek. Ő csak egy egyszerű halandó volt, kinek az alkohol könnyen megárthat. - Ne próbálj összehasonlítani magaddal. Te is tudod, hogy én egészen máshogy szórakozok. - tettem hozzá, majd Beth halk, bizonytalan hangja ütötte meg a fülemet. Elvettem Ana-tól az üveget, töltöttem neki bort, de mindkét poharat odavittem neki. - Idd meg ezt is, jót tesz neked hidd el. - adtam át mosolyogva neki. Valami elbűvölőt láttam a lányban, és teljesen elvarázsolt engem, nem bírtam más hangnemben beszélni hozzá. Húgomnak is átnyújtottam a poharat, a sajátomét meg egyből lehúztam. Visszasétáltam a lányokhoz, és a kanapé karfájára ültem. - Most már hajlandó vagy elmondani, hogy mi nyomja lelkedet? - emeltem fel pillantásomat Ana-ra. - Te is tudod, hogy előbb vagy utóbb, úgyis mindent megtudok. - vigyorodtam el, majd a hajamba túrtam. Még mindig azon a férfin járt az eszem, akiről mesélt, aki oly hatalmas erővel bír, akitől még ő is retteg.. Félvárról vettem az egészet, de amint már nem ugyanazt a levegőt fogjuk belélegezni, jobban átgondolom lehetőségeinket. Beth karját nyújtja felém, ahogy húgom felé is. Kikerekedett szemekkel bámultam őt. Nem volt neki elég? Még többet akart? Mi, vámpírok fogjuk jelenteni neki a vesztét. De az ilyen két lábon járó vértasakok nem bírják sokáig. Pár év alatt meghalnak. Tapasztalatból mondom.. Ana egyből rávetette magát, én pedig megráztam a fejemet. Jól laktam, de azért tudnék többet enni. Kérlelt, de nem akartam engedni a kísértésnek. Már megfogtam a csuklóját, a számhoz emeltem, de képtelen voltam rá. - Elég! - üvöltöttem rá Beth-re. - Lehet, hogy Anastasia-tól megszoktad ezt, de én nem ő vagyok. - álltam fel a helyemről és az ablak felé vettem az irányt. - Ideje mennetek. - hangom szigorú volt és kimért, de legbelül egyáltalán nem így éreztem. Ezért is voltam nekik háttal, hogy ne lássák az arcomat..
Megrázom a fejem. – Nincsenek titkok. Egy ember, egy kiszámítható vad, ami megharapta a kezet ami eteti. Nem tűröm jól az árulást. – mondom könnyedén és feltépem a bőrt, hogy Beth édes vére elűzze a negyed órával ezelőtt született fájdalom emlékét. Persze, nincs időm kiélvezni, Alex a falnak taszít és faggatni kezd. – Dühös vagyok Alex. Elárultak. – felelem egyszerűen, indulatok nélkül. Kierőszakolja pillantásomat, azt amiben egy elveszett kislány élettől csillogó kék tüze. – Beléd mi ütött? – szegezem neki a kérdést, mikor megrángat – Csak te szórakozhatsz? – kérdem majd megrántom karjaim - Eressz. – morranok fel és arrébb lökve termek Beth mellett, hogy felsegítsem őt. – Sajnálom. – simítok ki egy tincset arcából és tűröm füle mögé gyöngéden. – Elragadott a hév. – ültetem le a nőt a kanapéra és testvérem monogramos zsebkendőjét szorítom csuklójára. – Ne aggódjon, Miss. Cromwell. – hebegi halkan a nő. - Történt már ennél sokkal rosszabb is. Egy pohár bort azonban elfogadnék, ha Mr. Cromwell nem bánja. – Megemelkedem, csuklómba harapok és pár csepp az öblös pohárba kerül, mielőtt megtölteni azt a bor. Bátyámra pillantok. – Ne aggódj, jó leszek. – ígérem meg cinkos mosolyra húzva az ajkamat de az igazság az, hogy nem fogom bántani a nőt. Túl értékes, túl nagy kedvenc ahhoz.
Lerázza kezemet. Sietős lépteit épp csak tartani tudom. – Kérlek, ne menj! Beszélek vele! Elmondom, hogy én kértem, hogy csókolj meg, elmondom neki, hogy szeretjük egymást! – könyörgök neki de ő nem áll meg. – A bátyád nem normális Anastasia! Az apád pedig nem más, mint egy részeges idióta! Te pedig… - áll meg végre, hogy szembeforduljon velem – te pedig az első jött-mentnek odadobnád magad, hogy kikerülj innen és megértem de… - megcsókolja a homlokom, miközben potyognak könnyeim. Arcát nézem. Feldagadt, vértől mocskos arcát. Alex az éjjel részegen jött haza és mikor meglátta, hogy Charles megcsókol, addig ütötte még közéjük nem sikerült végre keverednem, hogy megállítsam. Sosem féltem tőle. Soha, egészen eddig az éjjelig. Most viszont igen. Ahogy beérek a házba, egy vödör vízért sietek, hogy aztán alvó bátyám fejére borítsam. – Szerettem őt! – kiáltok rá zokogva – Te pedig elüldözted őt is! Gyűlöllek! – rohanok ki sírva a házból és rohanok, rohanok a folyó felé, az elhervadt tulipánok és lassan rothadó almák közé. A szívem is épp ide illik. Összeesett, féreg rágta hervadt szirom.
A bor illata térít vissza. Figyelem a nőt, ki nem bírja levenni pillantását Alexról és megértem. Percekkel később a bor és a seb is feledésbe merül, Beth pedig önmagát meghazudtolva nyújtja ki karjait kettőnk felé. Elkerülve Alex tekintetét hajolok a finom, törékeny csuklóra és az előbbinél jóval óvatosabban fúrom fogaim a törékeny halandóba. A nő felnyög és tekintetét lehunyva harap bele ajkaiba. A lány aki élvezi ha vámpírok játszadoznak vele, ha a mi fajtánk öleli magához éjjel, ha szemfogaink szakítják át a bőrt, a húst, az ereket. Veszélyes játékot játszik amitől csak még izgalmasabbá válik számára az egész. Intenzívebben éli meg a pillanatot, szenvedélyesen hódol az életnek, miközben a halált, mint sakkfigurát mozgatja az asztalon. Hátrahajtva fejét pillant fel. – Kérem Mr. Cromwell. – suttogja elhalón de tekintetében vágy s kéj kergetik egymást. Alakja megremeg kissé, ahogy feljebb emeli karját Alexnek, még én erősebben de lassú tempót diktálva szívom magamba édes, zamatos, bortól és adrenalintól bódult vérét. Felejtenem kell…
Idegesen csaptam be magam mögött az ajtót, majd lerúgtam a már így is koszos, lyukas lábbelit. Ha jó anyánk ezt látná, biztosan kapnék a fejemre, hogy nem becsülöm meg eléggé a tulajdonaimat. De nem érdekelt, mert soha az égvilágon nem fogok kimászni ebből a gödörből. Hiába próbálkoztam, hiába adtam el számtalanszor a testemet, sosem fog elég összegyűlni. Kezdtem elveszteni a reményt, mely egész idáig éltetett.. Akár egy éles penge, úgy hasított belém a felismerés, hogy ezt sikerült elszúrnom. Mint minden mást is az életben... - Mi a baj? - lépett ki a konyhából az a fiatal hölgy, akiért tűzbe nyúlnék, akinek az élete mindennél többet jelentett számomra. Csillogó kék szemeit rám meresztette, melyből sugárzott az élet, és nem a bánatot árasztotta magából, mint anyánké. Legszívesebben megragadnám, fognám azt a pár ezüstöt, amit félreraktam, s eltűnnék vele, mielőtt atyánk hazabotorkálna ittasan a helyi kocsmából. - Törődj a saját dolgoddal! - förmedtem rá, teljesen kikelve magamból és anélkül, hogy ránéztem volna mentem fel a lépcsőn. Nem fog ez összejönni.. Nem bírtam már lelkileg. Próbáltam Anastasia arcát elképzelni az agyon cicomázott, drága parfümöktől bűzölgő nők helyett, de már nem ment. Kezdtem elveszteni a józan eszemet, ahogyan önmagamat is. Már olyan dolgokat műveltem kuncsaftjaimmal, melyekről még korábban álmodni se mertem. Ők pedig pletykálnak, s egyre nagyobb hírnévre teszek szert. Mindennek örülnöm kéne, ezrek lennének a helyemben, de én képtelen voltam rá. A pénz mit sem ér, ha az ember időközben elveszti az uralmat a saját elméje felett..
A csók. Nem rajongtam a műalkotásokért, csupán ezért az egyért; Gustav Klimtől. Annak idején még személyesen is sikerült találkoznom vele, évekkel rá pedig egy jótékony gálán enyém lett ez a mutatós darab. Teljesen elmélyültem gondolataimba, mikor ezt a képet tanulmányoztam, és semmit se hallottam abból, amit drága húgom mondott nekem. Tudom, pofátlanság volt, de majd akkor kell ettől a William nevezetű fazontól tartanunk, mikor elérkezik annak ideje. A következő, amire felkaptam a fejemet az ajtónyitás volt. Húgom eltűnt, helyette egy fiatal mandula barna hajú lány lépett be a nappaliba, önként felajánlva nekem a vérét. - Az egyetlen. - feleltem kacsintva kérdésére, majd megköszörültem a torkomat és kényelembe helyeztem magam a fotelban. - Üdvözlöm Beth. - paskoltam meg a térdemet, ő pedig szótlanul leült rá. Egyik kezemmel átkaroltam derekát, míg a másikkal félresöpörtem haját. - Csodálatos haja van. - simítottam végig rajta. Mindig is előszeretettel csodáltam az ápolt hajkoronákat, mondhatni hajfétisem volt. - Köszönöm Mr. Cromwell. - válaszolt előre meredve, mintha csak arra várt volna, hogy belé mélyesszem agaraimat. Nos, nem szeretném ha miattam unatkozna.. Óvatosan átlyukasztottam vékony bőrét, mire ő elégedetten felsóhajtott. Egy ember, aki önként ajánlja fel a vérét, és még élvezi is! Ilyet sem lehet mindennap látni. Hajába túrva még közelebb vontam magamhoz. Vére édes és zamatos volt. Egyből föltöltött élettel, s mivel nem szerettem volna elbúcsúzni újdonsült barátomtól, ezért leálltam, azután pedig lenyaltam az elmaszatolódott vért a nyakáról. Odaadtam a monogramommal ellátott kendőmet - tudom elég ódivatú -, hogy a nyakára tudja szorítani. Egy pár percet még elbeszélgettünk, elég sok mindent megtudtam róla, majd húgom ismét csatlakozott hozzánk. - Merre bujkáltál Anastasia? - kérdeztem játékosan, és a szája szélén megpillantottam a vért, még mielőtt letörölhette volna. - Újabb titkok? Te is tudod, hogy csak idők kérdése és minden feltárul előttem. - nyomtam a hangsúlyt a mindenre, majd Beth-et szinte felrántotta az ölemből és oly' kegyetlenül mart belé, hogy az már nekem fájt. - Ana! - szóltam rá, és Beth szeméből áradt a félelem, annak ellenére nagyon jól próbálta leplezni. Látszott rajta, hogy nem ehhez volt hozzászokva. - Mi a franc ütött beléd? A végén még megölöd! - ragadtam meg erősen a húgomat és a falhoz préseltem őt. Beth a földre esett, legalább is a hangos puffanásból ezt szűrtem le, de nem néztem hátra, nem hagytam semmivel sem elvonni a figyelmemet a húgomról. - Mi van veled? - ráztam meg őt egy cseppet sem finomkodva, s ahogy rám emelte sötét pillantását.. nos.. az mindent elárult.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Nappali 
•• zene •• 455 ••
ღ 
