Emlékek záporoznak lelki szemeim előtt, ezzel ismét felszakítva milliónyi sebet, amit beforrtnak hittem, és felszakíthatatlannak. Ő volt a kulcs a vámpírrá válásunknak, és ő volt a kulcsa anyám minden egyes tervének, hogy minket elszakítson tőle... Örökre. Sokáig abban a tudatban is éltem, hogy sikerült neki. Megint olyan emlékek jönnek elő a semmiből, melyek létezéséről semmit nem tudtam eddig. Valamiféle elfeledett érzés növekszik lelkemben, de a démon, aki bennem lakozik, még sikeresen elnyomja eme érzelmet. De meddig még? Meddig tudok így tenni? Tatiára emelem sötét tekintetemet, de nem szólalok meg, hiszen én kérdeztem. A csend olyan nyomasztó, hogy szinte fojtogat, és hagyom, hogy az emlékek magával ragadjanak. Emlékszem, mikor megtudtam, hogy anyám készül valamire, és Tatia élete veszélyben forgott. Tudom, nem lett volna szabad, de kihallgattam, amint apámmal beszéltek erről. Vagyis az, hogy meg akarták ismerni hazugság volt. Ekkor már vámpírok voltunk, és még éppen abban az időszakban voltunk, mikor igyekeztünk megbékélni a helyzettel. Már arra nem emlékszem, hogyan is jöttünk rá arra, hogy a vérünk gyógyír és egy hozzávalója a halhatatlanságnak is egyben. Talán véletlen volt, de már nem számít. Csak azt tudom, hogy mindenképpen Tatiával akartam beszélni, hogy hagyja el a várost, mert ha nem teszi, anyám megöli, de nem ment el. Erőszakos voltam vele, mert meg akartam menteni az életét. A véremet adtam neki, és emlékszem akkor elzavart. Később még megkeresett egyszer, és megköszönte, hogy próbáltam megmenteni, de nem tehettem semmit. Klaus vérfarkas énjét bezárták, Tatia pedig menekülőre fogta, hiszen a falu halottnak hitte. Ezután anyámat is elvesztettem, és sokáig gyűlöltem Mikaelt egy olyan tett miatt, amit el sem követett.
Mikor feltűnt a második Petrova lány, Tatia mása, eleinte hittem, hogy ő olyan, mint Tatia, de tévednem kellett. Csak egy önző, számító nő, aki mindig csak a saját érdekeit tartja szem előtt. Majd több mint 500 év után megjelent Elena is. Elena, aki nagyon hasonlít a nőre, kit egykoron megmentettem. És most nem a külsőjére értem, hanem a belső tulajdonságaira. Elena ugyanolyan önzetlen, jószívű nő, mint Tatia. Bár nem tudom, hogy most az előbb említett hölgy, vámpírként milyen lehet, de majd kiderül.
Gondolataimból először a hangja riaszt fel, ahogy a halott lányhoz beszél. A fának szorítom, de ez egy reflex volt, szinte már tudatlanul teszem. Csak akkor eszmélek fel, mikor felszólít, hogy engedjem el. Lassan eresztem el, miközben az arcát fürkészem. Érzem a megvetését, és a meglepettségét is, hiszen ha módomban áll, sosem ölök. Embert nem, vámpírt már annál inkább. De szemeimből látszik, hogy ez nem én vagyok. A tekintetem az igazi gonoszt tükrözi, mely csak akkor jön elő, ha rengeteg csalódás ér. Nem tudom, Tatia mennyire emlékszik arra, milyen ember voltam, de nem is érdekel. Jelen állapotomban még a halott lány sem zaklat fel, bár eddig sem zaklatott fel egy halott test. Lassan ismét felveszem a rideg külsőmet, és gyanakvóan tekintek a nőre.
- Vámpírok vagyunk, ilyen a természetünk... Néha ölünk, hogy éljünk! - Zárom le a lány esetét igen hamar. Remélem nem akar róla tovább fecsegni, hiszen ő sem ismerte. Ahogy én sem, hiszen mint említettem, még a nevét sem tudom. Ahogy a barátnőjéét sem, aki alig pár száz méterre tőlünk fekszik az avarban. Nincs név, nincs bűntudat. Nem várt szavak az előbbiek, és a nő arcára döbbenet ül ki egy röpke pillanatra, de hamar átveszi a vádló tekintete. Arcom rezzenéstelen, s hangom rideg, mikor megszólalok.
- Én ráérek. Gondolom te is Klaus miatt vagy itt, hogy megöld, vagy bosszút állj nem igaz? - Vetem oda gúnyosan. Igen, ez tényleg nem én vagyok. Sosem voltam ilyen, csak ha elegem lett mindenből. Most is valami ilyesmi történt. Régi emlékek kerülnek elő, melyeket igyekszem elnyomni, visszazárni oda, ahol nem lelhetek rá, de ahogy Tatia a szemembe néz, egyre nehezebb. Egy rövidke pillanatra lehunyom szemeim, és mély levegőt veszek. Végre kitisztult a fejem a régi keserédes emlékektől, és teljes figyelmem a nőre fordítom, de érzelmeim már nem ülnek ki az arcomra. Ezt a tulajdonságomat mindenki gyűlöli, de ez van.
- Ha nem sietsz, engem érdekel, miért jöttél ide? - Szólalok meg ismét, de hangom kicsit megcsuklik. Alig észrevehető, de Tatia valószínűleg már észre is vette. Nekidőlök az egyik fának, pont amelyiknek az imént löktem neki, és onnan nézek rá. Hangomból egy cseppnyi gúny hallatszik ki, de persze ez megszokott volt eddig is nálam. Úgy érzem ennél feszültebb nem is lehetnék ebben a percben. Eddig nem tudtam mi hiányzott, de Tatia megjelenése volt az, ami felborított mindent, vagy inkább újra felzaklatott mindent. Pedig éreztem, hogy ismét le tudok nyugodni. De most, ismét minden a felszínre jött, és éreztem a bennem felgyülemlő haragot...

Mégis elhagytam a várost. Napok óta nem is érdekel mi folyik ott. Jobban lekötnek a vadászatok, és az, hogy ismét megbékéljen háborgó lelkem. Ami miatt a démoni felem előtérbe került. Érzem, hogy nekem sem jó így, de ha ott maradok, akkor nem tudok változtatni. Sok nekem, és ha még ki is csúszik az irányítás a kezeim közül, akkor végleg elvesztem a fejem. Mégis a sok gond ellenére Camiryn megjelenése, majd viharos távozása volt az, ami miatt kicsordult az a bizonyos pohár. Fájt, amit mondott, hogy Klaus miatt jött, és én mintha itt sem lettem volna, mi több, még menekült is az elől, hogy beszéljünk. Akkor eldöntöttem, hogy nem fog érdekelni többé, de mégis érdekel, és még mindig Őt szeretem tiszta szívből - már ha lehet ilyet mondanom -, és az életem része marad, ha akarom, ha nem. Legyen akármilyen vonzalom a szívemben Elena iránt, mégis Camiryn lesz az, aki kelleni fog egy életen át. És ezen nem tudok változtatni és nem is akarok. Viszont ha menni akar, hadd menjen, nem fogom visszatartani, nem is tudnám. Így csak hagyom, hogy a régi sebek, mik nemrég felszakadtak, összeforrjanak, és ismét elrejthessem őket a feledés homályába. Elhatároztam, ha törik, ha szakad visszatérek a régi rideg, zord és bizalmatlan énemhez, mert akkor nem érhet sem csalódás, sem fájdalom többé. Túl sokan kerültek közel igaz valómhoz, és nem akarom, hogy ez tovább folytatódjon... De most ki kell tombolnom magam, le kell vezetnem a feszültségem, mert ha nem teszem, abba bele fogok őrülni. Több ezer éves vagyok, több mindent megéltem már, mint azt bárki el tudná képzelni, most mégis tanácstalanul sétálok a sűrű rengetegben, miközben áldozatom menekül előlem. Helyesbítek, áldozataim, hiszen ketten vannak. Most remélem, hogy anyám még mindig érzi az áldozatok félelmét és fájdalmát, ahogy túlvilágon is érezte őket minden egyes percben. Tudatni akartam vele, hogy még mindig él bennem a düh iránta, ahogy Finn iránt is él, és élni fog. Nem érdekelt, hogy magam alatt vágom a fát, és ismét az életünkre tör, hiszen meg fogjuk akadályozni. Az élni akarás a legnagyobb összetartó erő a családban, hiszen ha erről van szó, a világ végére elmegyünk, csakhogy segítsük egymást. Hiszen mindig is egy család leszünk, a rengeteg bonyodalom, és gyűlölködés között is. Felrémlik egy emlék, mikor Camirynnel ismerkedtünk, akkor jött a képbe Tatia is a maga szépségével, és segíteni akarásával. Fiatal volt, és a legszebb lány a faluban. Emlékszem, Niklaus és én nagyon is oda voltunk érte, de közben Camirynhez is egyre szorosabb szálak kötöttek. Végül mégis Tatia hagyott el mindkettőnket, mert képtelen volt dönteni. Mindkettőnket szeretett, csak más módon. Akkor is megtörtem egy kicsit, és nem sejtettem, hogy anyám mire készül. Csak pár évtizede tudtam meg, hogy anyám az ő vérét adta nekünk, mikor vámpírrá tett minket.
Gondolataimból egy reccsenés riasztott fel, és a hang irányába fordultam. Az egyik áldozat. Már majdnem teljesen megfeledkeztem róluk, mikor véletlenül jelet adott magáról. Az éhség ismét a gyomromba mart, és oly hirtelen teremtem a lány előtt, hogy összerezzent a félelemtől. Éreztem, ahogy szíve hevesen ver, és minden egyes porcikája remegve jelezte a halál közeledtét.
„Kérlek szépen ne ölj meg!” - Könyörgött az életéért, de hatástalan volt. Halk zokogás kíséretében buggyant ki belőle az élni akarás, de mit sem törődtem vele. Éhes voltam, és dühös a világra. Szemeim feketévé váltak, és szemfogaim megnyúltak.
- Ígérem nem fog fájni! - suttogtam a fülébe, majd fogaim felhasították vékony bőrét, és éreztem az éltető nedűt lefolyni száraz torkomon. Egyúttal éreztem, ahogy testem élettel telik meg, és valami megfoghatatlan erővel. Ezzel egy időben a lány teste egyre gyengébb lett, míg végül elájult. A halál rothadó keze észrevétlenül ragadta el, s biztos vagyok benne, hogy nem érezte a közeledtét. Elengedem az élettelen testet, és letörlöm az államat.
- Én mondtam... - Suttogom az éjszaka sötétjébe. Semmi szükség nem volt rá, hiszen a lány már nem élt, még a nevét sem tudtam. A bárban szedtem fel a barátnőjével együtt. Ő is itt van a közelben, érzem a vér illatát a levegőben, tehát megsérült. Magára hagyom a testet, és igyekszem felkeresni a másik lányt, hiszen még nincs vége a ma esti vadászatomnak. Ridegen, és kegyetlen tekintettel állok meg a másik barna hajú lánnyal szemben. Arca koszos, sminkje is elkenődött már, biztos a sírás miatt. Könnyei még mindig nem apadtak el. Tartotta a szemkontaktust, de nem szólt semmit. Talán rájött, hogy semmi értelme sem lenne, hiszen nincs esélye velem szemben. Szemfogaim ismét láthatóvá váltak, és ismét átadtam magam a vér iránti vágynak. Mikor elengedtem volna a testet, valami, vagyis inkább valaki ellökött a testtől. Nem volt nagy lökés, csak határozott, ebből rájöttem, hogy vámpír az illető. Felállok, s miután letöröltem ajkaim, csak azután szólalok meg.
- Ne fáradj, már meghalt! - Hagyják el a rideg és kegyetlen szavak az ajkaim, de a nő még mindig az áldozat felé hajolva próbálja megmenteni. Mély levegőt veszek, és elkapom a barna hajú nőt, hogy a fának szoríthassam. Akárki is ő, nem lehet erősebb nálam, hiszen Ősi vagyok. Mindemellett férfi is, és ezáltal erősebb. De mikor meglátom az arcát, hamar el is engedem. Mit keres ő itt? Először Elenának hiszem, de ő sosem szokott követni, ráadásul nem érzek a nőben semmiféle emberit. Katerina sem lehet, mert ő nem ment életeket, inkább elveszi azokat. Így az egyetlen, aki most itt velem szemben állhat az:
- Tatia?! Te nem lehetsz életben, mégis hogyan...? - Suttogom a sötétségbe, s szavaim még egy ideig rátelepszenek a néma csendre. Nem lehet ő itt. Mégis miért? Hisz elhagyott minket, vagyis nem szeretett. Akkor miért vált ki belőlem olyan érzelmi hullámot, amire Elena képes csak? Vajon megkapom a választ kérdéseimre, vagy néma hallgatás lesz a válasz, ahogy Camirynnél is volt? Rápillantok, és ajkait először a nevem hagyja el, majd hosszú csendes percek telepszenek ránk...