A szívem majd kettéhasadt, pedig nem szoktam ilyet érezni. Egyáltalán nem. De mégis a tudat, hogy majdnem megöltem őt teljesen megrémít. Ha egy ismeretlen túrázó lett volna, akkor nem viselt volna meg ez az egész. Abba lassan beletörődnék, talán órák kellenének ahhoz, hogy túl tegyem magamat. De Jason-t viszont régóta ismerem, jóba is vannak a bátyámmal. Hogy fogadná azt a hírt, hogy az egyik barátja meghalt? Ráadásul Jason elég fiatal, alig pár évvel idősebb nálam. Még alig élt, alig látott valamit a világból. Nem áll jogomban megfosztani tőle az életet. De mit tegyek, amikor egyszerűen nem tudok ép ésszel gondolkodni? Hogy nem én veszem át az irányítást az elmém felett, hanem ösztönösen vadászok? Mert ez vagyok. Egy ragadozó.
A fának dőlt, én pedig letérdeltem, és ráültem a lábaimra. Lejjebb húztam a pulcsit, és kezeimet a combomra raktam, majd egy kiálló szállat kezdtem szekálni. Kifújtam a levegőt, és mintha egy másodpercre hagytam, hogy visszatérjen az a régi, el feledt énem. Aki félt, ki nem volt bátor, és másokra hagyatkozott. De nem.. Csak egy röpke másodpercre engedtem, majd visszatértem. Mindenféle érzést lemostam az arcomról, és egy közeli fa levelét kezdtem el nézni.
- Jason, ez nem ilyen könnyű. Ezek a titkok.. megölhetnek engem. Ha téged is beleavatlak, belekerülsz ebbe az egészbe, és nem tudom, hogy képes leszek téged megvédeni. – súgtam. Ha tudomást szereznek a többiek, hogy elárultam a féltett titkuknak egy embernek, talán lesznek olyanok, akik ellenszenvvel fognak rá pillantani. Mert ő is egy fenyegetés lesz számunkra, hisz bármikor elszólhatja magát Klausnál, vagy akár a Tanács tagjainak, és akkor nekünk annyi. Magamat még épphogy meg tudom védeni, de Jason-t már nem lennék képes. Vagy, ha igen akkor mindkettőnk komoly bajba sodródna. De nem úgy tűnt, mint aki könnyen beleegyezik abba, hogy ne áruljam el. Egy hangos sóhaj tört fel a torkomból.
- Ha elmered árulni valakinek, akkor legközelebb tényleg feltépem a torkodat. – szűkültek össze a pupilláim, és próbáltam minél fenyegetőbben hangzani. Ha van esze, akkor rájön, hogy ez csak tréfálás. Kétszer öltem embert. Egyszer az apámat, viszont az önvédelem volt. Egyszer pedig az első átváltozásomnál. Attól a gyomrom is görcsbe rándul..
- Igen, vagyunk egy páran. És más lények is léteznek, a mesék igaziak, viszont egy kicsit elferdítik a valóságot. – húztam el az ajkamat. Én se vagyok egy filmbeli vérfarkas. Mi teljesen mások vagyunk. – A város hemzseg tőlünk. Vannak vámpírok, boszorkányok, vérfarkasok – mutattam magamra -, és immár hála a Hasonmásnak hibridek is. – forgattam meg a szemeimet, majd rájöttem, hogy bizonyára nincs tisztában a hibrid fogalommal. – Félig vérfarkas, félig vámpír. – magyaráztam el gyorsan neki.
Sok információt daráltam le neki oly’ kis idő alatt, így hagytam neki pár percet, hogy felfogja őket. Nem könnyű, evvel tisztában vagyok. De csoda, hogy eddig nem is hallott semelyikről sem. Hisz mégis a város felét Mi képezzük. A természetfelettiek.
- A gyilkosságok bizonyára a vámpírokhoz vezethetőek vissza. Nekünk nem szükséges vért fogyasztani a túléléshez. Nekik, illetve a hibrideknek viszont nélkülözhetetlen. Teliholdkor pedig eléggé elveszítjük az eszünket, de akkor sem végzünk tömegmészárlást. – próbáltam a keletkezett képet kiverni a fejemből, kisebb-nagyobb sikerrel. A fejem még mindig nagyon hasított, és majd szétrobbantam legbelül. Utálom a teliholdakat, és a velük járó érzéseket. Remek.. Már megint azon kapom magamat, hogy legszívesebben önként beállnék Klaus hadseregébe.

Ott ültem reszketve, kitágult íriszekkel Jason előtt. Alig tudott eljutni a tudatomig, hogy majdnem végeztem vele. Ismét előjött az első gyilkosságom emlékei, bár ha úgy nézzük a második, hisz valamivel mégis kellett aktiválnom az átkot. De visszatérve az előző félbehagyott gondolatomra, szörnyű látvány volt úgy látni az ismeretlen férfit, magam mellett szétmarcangolva. Feltépett torokkal, a vér mindenütt ott volt, mindent borított. A gyomrom felfordult már az emlékképtől, és attól is, hogy ezt elképzeltem. De Jason-nel.
Meg akartam őt ölni, a húsába akartam vájni hosszú tépőfogaimat, érezni akartam vérének az ízét, és örömmel szaggattam volna őt darabokra. Meg is tettem volna, ha nem lett volna nála a fegyver, mellyel leszúrt, és leterített magáról. Ez által megsebesített, és vissza tudtam változni. A telihold még mindig ingerlékennyé tesz engem, de ma már nem fogok ismét átváltozni. A düh, és az érzékenység mellett helyet foglalt a bűntudat is, melyet rég nem éreztem. Már vagy évek óta, és nem viccelek. Jason egy ártatlan ember.. Végig kellett néznie az egészet, menekülnie kellett az életben maradásért. Csak egy hajszál választotta el őt a biztos haláltól.
- Sajnálom. – csúszott ki az ajkaimon, majd a pulcsiját felém dobta. Egyből magamhoz rántottam, és felkaptam magamra. Szerencsémre, egy kicsivel ért véget a térdem felett, így mindenemet takarta. Nagy nehezen felálltam, a sebem még mindig érzékeny volt, de begyógyult. Azt hiszem. A közeli fának támaszkodtam, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és sajnálkozva Jason-re emeltem pillantásomat. El sem tudom képzelni, hogy milyen lehet ez neki. Ilyenkor sajnálom, hogy nem vagyok egy hibrid. Hisz pár másodperc alatt el tudom vele feledtetni ezt az egészet, könnyen menne. De én csak egy egyszerű vérfarkas vagyok, és az is akarok maradni. Legalább is úgy vélem. Már a saját gondolataimmal sem vagyok tisztában. A tudat, hogy örökkévalóságig élhetek, hogy korlátlan hatalmat gyakorolhatok az emberek felett nagyon kecsegtető, és vágyok utána. Igen. Eddig nem mertem magamnak bevallani, de ez az igazság. De sajnos, minden jónak van egy hátulütője. Ennek pedig, hogy A Nagy Úrhoz lennék láncolva, és állandóan azt tenném, amit kimond. Én pedig szabad akarok lenni, a magam ura akarok lenni, nem mondhatja meg más, hogy mit tegyek, s mit ne. Mindig is ilyen lázadó voltam, úgy látszik ezt sosem fogom kinőni.
Ezért is szeretek a szabadban rohangálni a telihold alatt. Mások őrültnek tartanak, hogy így kiteszem magamat a veszélynek, hogy akár elkap engem Klaus, de egyszerűen nem érdekel. Nem fogom magamat leláncolni, hogy hadd szenvedjek, és közben vedelem a vizet, melyben farkasfű rejlik. Azért ennyire mazochista még én sem vagyok.
- Tudom, nehéz felfogni, azt amint az imént láttál, de.. – húztam el a számat. De mi? Fogalmam sincs, hogy hogyan tudnám tovább folytatni. Ki kell neki tálalnom, nincs más lehetőségem. Nem akarom, hogy holnap mindenki engem akarjon elkapni, nem akarok egy kísérleti alannyá válni!
- Szóval, egy vérfarkas vagyok, mint láttad. Nincs ellenszer, tehát minden teliholdkor ki kell ezt bírnom. Sajnálom, ami veled történt – és ezt most komolyan értettem, pedig nem gyakran hangzik az én számból. -, de rosszkor voltál rossz helyen. – na ez egy kicsit erősre sikeredett. Hisz, ki az az őrült, aki este, ráadásul későn az erdőben bolyong? Nincs is nála semmilyen túrafelszerelés, vagy valami, tehát ne adja be azt nekem, hogy csak a növényeket jötte megvizsgálni.

A fájdalom elviselhetetlenné vált. A könnyek gyorsan csúszkáltak lefelé az arcomon, a földbe martam mellkasom felemelkedett a földről, és a gerincem minden egyes csigolyája kezdett átdeformálódni. Kiabálás helyett, állati morgás hagyta el a torkomat. Még pár percig szenvedtem, átkoztam magamat, amiért nem indultam hamarabb el, hogy az erdő mélyébe érhessek. Ott legalább nem találkoztam volna Jason-nel.. Összeszorítottam szemeimet, és immár négykézláb álltam.
Felnéztem a teliholdra, és egy hangos farkas vonyítás tört fel belőlem. Körmeimet a nedves talajba mélyesztettem, és pár másodpercen belül a távolból újabb vonyítások csengtek fel. A falkám vonyítása. Remélem, Klaus ma nem szeli át az erdőt, kutatva irántunk.
A látásom erősebb lett, figyeltem, amint a kis állatok tevékenykedtek a fán, hallottam a közelben lévő patak csorgását, és egy ismerős illat csapta meg az orromat. Mélyen magamba szívtam, és nyelvemet végigfutottam hosszú, erős tépőfogaimon. Éhes vagyok! Húst akarok! Elkezdtem rohanni, szimatolva, és egyszer sem vesztettem el a nyomát a bájos illatnak.
Már közel jártam hozzá, éreztem. Az illata, mely belőle áradt egyre erősebbé vált, és lélegzetvétele is egyre közelebbről szólt. Lassítottam, egy fa mögé osontam, és kikukucskáltam, figyelve a földön fekvő tápanyagot. Nem fog tudni elmenekülni tőlem. Most szépen rávetem magamat, és jól lakok. Szám nyitva volt tárva, nyelvem lelógott, számból folyt a nyál, s lihegtem. Finom falatnak tűnik. Felfedtem magamat, és gyorsan cselekedtem. Ráugrottam az áldozatomra, kimutatva a fogaimat. Széttártam a számat, és már készen álltam, hogy egy hatalmasat belé harapjak.
De ekkor egy erős szúrást éreztem meg az oldalamba. A fájdalom átjárta a testemet, és leestem a lényről. A földre zuhantam, nyöszörögve. Tehetetlen voltam, és gyenge. Fogaimat összeszorítottam, és az előző fájdalomzuhatag ismét rám tört. Hangosan felvonyítottam, és most hamarabb ért mindennek véget.
Kábultan, sajgó testrészekkel feküdtem a földön. Nagy nehezen magamhoz tértem, és kinyitottam a szememet. Ujjaimat végighúztam a füvön, és a fejemet fogva ültem fel. Ekkor vettem észre, hogy testemet semmi sem takarta, így gyorsan kezeimmel próbáltam felfedni a fontosabb részeket. Értetlenül néztem körbe, míg valakin meg nem akadt a tekintetem. Jason.. Ne.. mit tettem? Felfedtem előtte a titkomat, melyet eddig senki se tudott.
- Ez nem az volt, aminek látszott. – próbáltam megmagyarázni, de tudtam, hogy ez alól nem fogok jól kijönni. Az oldalam szúrt, és oda kalandozott a pillantásom. Véres volt a derekam, és még egy kicsit látszódott a nyílt seb. Pár perc, és be fog forrni az egész. Mi nem gyógyulunk olyan gyorsan, mint a vérszívók.

Szétrobbanok. Nem tudom az érzéseimet kontrollálni, és úgy érzem itt fogok helyben összeesni. Mi a fenét keres itt ilyen későn Jason, egyedül a fényes telihold alatt? Nem hallotta a regéket, vagy még nem világosult fel a város természetfeletti lényeiről? Ha átváltozok, és ő még mindig itt lesz szét is marcangolhatom őt. Nem az a típusú farkas vagyok, aki odacammog a prédájához, hagyja, hogy ráüljenek, és úgy bánjanak vele, mint egy háziállattal. Az kéne, ha még cirógatnának, és úgy dorombolnék, mint Jacob az egyik Alkonyat részben. Borzalmas, nevetségessé teszi a fajunkat, az ilyen bugyuta könyvek, és filmek, főleg a vámpírok szemeiben, akik így is nagy ellenségünk. Azt hiszik ők uralják az egész földet, de nem. Ez csak egy téveszme. Hisz miénk. Lehet, hogy ők sokkal erősebbek, és gyorsabban tudnak velünk végezni, de elég letépni, lehúzni - mindegy! - azt a csinos kis napfényvédő ékszerüket, és hamuvá porladnak a napon. Ők mindennap veszélynek vannak kitéve, mikor mi nem.
Mi normálisan beleolvadhatunk az emberek közé, csak a telihold idején necces az ügyünk. Felturbózott érzésekkel vagyunk felruházva, és egyszer egy hónapban egy vérengzős állattá változunk. Persze, nagy szenvedéssel jár, de inkább elviselem ezt, mint vért szipolyozzak egy életen keresztül.
- Abban nem lennék olyan biztos. - fűztem hozzá egy megjegyzést, morogva az orrom alatt. Ismét összeszorítottam az öklömet, és kifújtam a levegőt. Egy halk morgás tört fel a torkomból, s biztos vagyok benne, hogy ezt emberként sosem adnám ki. Kezdődik. Az átváltozás.
- Tűnj. El. - mondtam még higgadtan, tagolva a szavakat. Tudatára kell adnom, hogy el kell innen mennie, ráadásul gyorsan, és messze. Hogy ne találjak rá, és ne találjam a testrészeit cafatokba széttépkedve reggel.
- Neked kéne a testőr, mert ma egyikünk... - nem bírtam befejezni a mondatomat, de szerintem fogalma sincs, hogy mit hadonászok itt össze-vissza. A fájdalom belém hasított, és hangosan felkiáltottam, összeszorítva a szemeimet. Széttártam a karjaimat, mintha oldalról fognának, és hátravetődtem a kemény földre. Elkezdődött. Hallom, ahogy a csontjaim eltörnek, szétrepednek, majd lassan átdeformálódik. Minden érzékszervem felerősödött. Látás. Hallás. Szaglás. Még mindig éreztem Jason illatát, közelről.
- Fuss! - forogtam a hasamra, és belemartam a fűbe. - Vagy meghalsz. - vicsorítottam, és fájlaltam az ínyemet, ahogyan a nagy tépőfogaim lassan kezdik felsérteni. Kitéptem a fűcsomót, és elhajítottam. Újabb kiáltások, már-már állati morgások törtek fel a torkomból. Hülyeség volt idejönnöm. Ott kellett volna maradnom a megszokott helyemen. Nem.. Ebből nem lesz jó vég.

Talán túl későn értem be az erdőbe. Hamarabb kellett volna elindulnom, de én hülye mindig találtam valami kifogást, ami miatt elkéstem. De a lényeg, hogy itt vagyok. Viszont, lekötözni már nem tudom magam, mert..
Egy hangos kiáltás tört fel a torkomból, és a földre estem ledobva a táskát, melybe a farkasfű, a lánc, és a biztonságkedvéért egy kötél volt. Ide-oda forgolódtam fájdalmamban, egyre hangosabb kiáltások közepette.
Harag. Ez egy szörnyű negatív tulajdonság, mely minden emberben lakozik. Nincs olyan ember, aki nem haragudna valakire. A probléma, hogy a telihold közelében ez az érzést, mintha meglökték volna, és nagyon hamar be tudok gurulni. Ilyenkor nem lehet semmivel se lecsitítani, török-zúzok. Alapból problémám van a düh kezelésével, az átok pedig a legrosszabbat is kihozza belőlem.
Fájdalom. Hogy éreznéd magad, ha éreznéd, ahogy a csontjaid egyesével széttörnek, s újra deformálódnak? Ha órák alatt egy szőröz farkassá válnál? Ne rettenj el.. Ilyen az élet. A vérfarkasok kapták meg a legnagyobb átkot. A vérszívólnak ott van a napvédő gyűrűjük, de mi kaptunk valamilyen csecsebecsét a hold ellen? Nem hiszem.. Az egyedüli "reményünk" talán Klaus lenne, de senki nem akar önként jelentkezni, mint a személyes csicskása. Inkább szenvedünk, havonta egyszer, mintsem, hogy egész életünkben - sőt egy örökkévalóságig - őt kelljen szolgálnunk.
A fájdalom elmúlt, és gyorsan felkeltem. Az érzékszerveim megerősödtek. Tisztábban látok, annak ellenére, hogy sötét van, s már elmúlt 10 óra. A szaglásom intenzívebb lett, meg tudom állapítani, hogy a 10 méterre lévő mókus mit ebédelt! A hallásom pedig.. precíz.
Lépteket hallottam a közelből, és egy fa mögé osontam. A fejem zúgott, és mintha milliónyi tűket szurkáltak volna az agysejtjeimbe. Leguggoltam, a hajamba markolva, és majdnem kitéptem az összes hajtincseimet. Csak egy hajszálon múlt. Halkan nyöszörögtem, és a húsomba martam hegyes körmeimet. Hagytam, hogy felsértse a bőrömet, s a vér lefolyjon róla. Ennél rosszabbul már úgysem lehetek. Vagyis igen! Majd mielőtt beteljesül az egész átváltozás. Nagy nehezen felkeltem, és az illető elé cammogtam. Már az illata ismerős volt, de nem tudtam kivenni, hogy mégis ki az.
- Na hát Jason. - játszottam el a meglepődött lány szerepét. - Már azt hittem, kérsz repetát a múltkori éjszakából. De rájöttem, hogy akkor nem az erdőben keresnél. - kacsintottam, s megtántorodtam. Elhúztam a számat, mikor a kellemetlen érzés belém ütött, majd eltüntettem a keletkező ráncokat a homlokomról.
- 19 vagyok, nem pedig 15, apuci. - egy gúnyos pillantást vetettem rá. Mégis kinek képzeli magát? Csak, azért mert Henry barátja nem hatalmazza fel arra, hogy vigyázzon rám, s jelentse neki minden egyes lépésemet. Egy felnőtt, felelősségteljes, érett nő vagyok. Némi túlzással, de a lényeg. Nem. Vagyok. Gyerek!
- Különben is.. Tudok magamra vigyázni. De a kérdés.. - csökkentettem a köztünk lévő távolságot egészen addig, amíg csak fél méterre álltam tőle. - hogy te tudsz e magadra? - vontam kérdőre a mellkasára bökve. Egy egyszerű halandó, telihold estéjén az erdőben kószál. Ebből csakis rossz sülhet ki.