Mennyire viccesek a vámpírok. Azt hiszik, hogy ők mindenki felett állnak, de ebben nagyon tévednek. Nagyon könnyen végzek egyszerre többel is, sőt egy ősit is meg tudok ölni. Igaz az macerásabb, de, ha minden szükséges eszköz a birtokodban van, akkor nem igazán tudnak megállítani.
Kol egyre közelebb jött majd megdicsérte a hozzáállásom.. Komolyan, most hálásnak kellene lennem, hogy egy ilyen személy dicsért meg? Rossz vicc, nagyon rossz.
Lassan a nyakamra helyezte a kezét, s egy erős mozdulattal a falnak lökött. Ez az esemény elég gyorsan történt, szinte nem is érzékeltem, már csak azt, hogy a falnak csapódás után a földön vagyok. Becsületes benne, hogy nem csak a szája nagy, hanem cselekszik is. Ez a többi elsőre nem igazán mondható el.
- Tudod én sem vagyok az a kedves fajta. - mondom halkan, kissé fenyegető hangon. Nem szeretem, ha lenéznek. Szeretem, ha tudják kivel van dolguk, mikor valaki nincs ennek a tudatában illik megmutatni, de ez most nem így lesz. Jelenleg szükségem van az ősi segítségére, többek között ezért is jöttem el erre a találkozóra.
- Egy varázslatról lenne szó, de erről majd később. - gondolok itt arra, hogy szeretném megölni Kalus-t. Nem mondhatom el neki a dolgot, mert akkor felesleges is lenne várnom a segítségét. Ravasznak kell lennem, igaz egy vámpírt nem nehéz átverni... - Annyi a kérdés, hogy várhatom a segítséged vagy inkább menjek haza? - kérdeztem, természetesen egy igen vagy egy nem szóra várva. Úgyis igent fog mondani, mert tudja, ha nemet mond, akkor én itt hagyom, valamint azzal a ténnyel is tisztában van, hogy a fenyegetés nálam nem ér semmit.
- Miről is lenne szó pontosabban? - kérdezek rá, arra a dologra, amiért idehívott.
Most kimondottan jó pillanatomban hívott ide. Már rég itt sem lennék, de mivel nekem is származik valami jó ebből, ezért vagyok még itt. Az utóbbi napokban minden a terveim szerint alakul. Klaus kis boszorkányával szorosabbra fűztem a viszonyom, elkezdtem tanítani, persze abból egy jó kis együttlét kerekedett ki. Hmm, az volt aztán egy szép este, de most nem is ez a fontos, ennyire nem kellene elkalandoznom.

A minap mélyebben beleástam magamat ismét a Rhys család történelmébe. Imádok kutakodni a múltban, legyen szó bármiről. Természetesen leginkább a saját történetem érdekel a legjobban, nagyon sokat lehet belőle tanulni, valamint érdekes is. Leginkább a Salemmel kapcsolatos dolgok érdekelnek.
Gondolataimat a telefonom rezgése zavarta meg, egy sms érkezett, méghozzá Kol Mikaelson-tól.
Az üzenetben ez áll: „Azonnal gyere az eldugott barlanghoz. Van egy kis problémánk.” Nem tudom mit képzel, hogy csak úgy ugráltathat vagy valami, de végül is még a hasznomra lehet ez a találkozó. Igaz ne várjon sok jót ez az ősi, mert nem vagyok a vámpírok bábuja, sőt...
Lassan összeszedem a dolgokat, amikre szükségem lehet a mai nap. A családi grimoire-t természetesen nem hagyhatom ki, erre mindig szükségem van.
Miután elkészültem már indultam is. Sajnos, nem sajnos, már nagyon jól ismerem az eldugott barlangot... Itt tudtam meg, hogy Anna Petrova volt az a vámpír, aki végzett a családommal. Lehetséges, hogy régi emlékek, sebek fel fognak szakadni, de muszáj elmennem erre a találkozóra, mert így jobban kiismerhetem az ősi családot.
Mivel a házam szinte az erdő mellett van, ezért a legkisebb feltűnés nélkül be tudok menni, s egyenes irányban mehetek a barlanghoz. Szeretnék minél hamarabb odaérni, mert nagyon kíváncsi vagyok, hogy miért is lettem elrángatva. Már látom a hatalmas üreg bejáratát. Ha nem jártam volna már itt, akkor nem biztos, hogy felismerném, hogy ez a hely a bejárat, de jelenleg már könnyű dolgom van.
Mikor odaérek megálltam a bejáratnál, s arra vártam, hogy észrevegyen. Pár másodperc múlva ez meg is történt, majd intett, hogy menjek beljebb...
Egy gúnyos mosolyt veszek az arcomra. Nem gondolja komolyan ezt a stílust, főleg nem velem szemben. Mivel engem keresett ezért gondolom tudja, hogy nem a szívem csücskei a vámpírok.
- Azért ne ilyen hevesen, mert még a végén te jársz rosszul és nem én! - fenyegetem meg, miközben szúró tekintetekkel nézek rá. Aztán a falhoz sétálok és úgy folytatom a társalgást. - Nem garantálom, hogy tudok segíteni, mivel mindennek ára van. Bár gondolom ezt te is tudod. - fejezem be mondandómat.
Egyértelműen megtudom csinálni ezt a varázslatot, igaz nagyobb koncentrációt igényel, de nem a legnehezebb. Persze csak úgy, kedvességből nem fogom. Meg fogja fizetni, nem is akármivel..

Nos, jól esik olyan emberrel találkozni, aki egykor törődött veled. Noha hónapok teltek azóta, hogy láttuk egymást, mégis úgy gondolok Rebekah-ra, mint egy jó barátra. Nekem sosem voltak barátaim, Bekah viszont azt hiszem azzá lett az idők folyamán.
-Ha emlékszel, nekem is itt kezdődött az „életem”. – Formáltam idézőjelet ujjaimmal, hisz vámpírlétem itt indult útnak. Itt nyaraltunk a nagyszüleimnél, amikor azon az estén elragadott Derek és soha többé nem láthattam a családomat. A pillanatot Rebekah hangja törte össze.
-Nem, elég sokat tapasztaltam. Jártam erre arra a világban, tanultam ezt azt. – Mondtam büszkén, de kicsit sejtelmesen. Nem akarom azonnal beavatni minden trükkömbe. Meg különben is, az, hogy megmutatom, sokkal többet ér, mintha beszélnék róla. Egyébként sem tudok olyan jól beszélni, mint a nővérem. - Mellesleg, emlékszem még, miket mondtál, amikor összeakadt az utunk. Ritkán felejtek el dolgokat. – Kocogtattam meg mosolyogva a fejemet. Amióta vámpír vagyok, azóta elég sok olyan dologra tudok visszaemlékezni, amikre egy normál ember nem lenne képes. Kiskori pillanatok kúsznak be olykor az elmémbe és ezek az emlékek rendszerint megmosolyogtatnak. De ezeket a foszlányokat beárnyékolják azok a momentumok, amik arról tanúskodnak, hogy vámpírok raboltak el és kihasználtak. Minden egyes pillanata annak a szörnyű három évnek a fejemben van. Nem akarom, hogy ezek elrontsák a kedvemet, hiszen Bekah épp itt áll velem szembe és az elmúlt napokban rám fér egy kicsi a jóból.
Az, hogy megemlítettem a bátyát, nem volt véletlen. Nagyon is érdekel, mi is valójában Klaus. Hallottam róla, nagyon sokszor hallottam a nevét más vámpírok szájából. Érdekel, naná, hogy érdekel.
-Klaus bátyádról. A többieket nem ismerem, de biztos roppant kedvesek lehetnek. – Mosolyodtam el. - Sokat beszélnek róla, bárhol jártam a városban, valakibe mindig botlottam, aki a Klaus nevet emlegette. Meg aztán, a Mikaelson név nem túl sűrű, nem volt nehéz összerakni a kirakóst. – Arra a mondatra, hogy vadásszunk le pár szerencsétlent, teljesen felvillanyozódtam. Úgy pattantam fel a rönkről, mintha legalább egy cukorkás boltba vinnének. Éhes vagyok, haragszom a nővéremre, nem is jöhetett volna jobbkor ez az alkalom. Az pedig, hogy Rebekah-val tehetem meg ezt, már csak hab a tortán.
De a lelkesedésem eltűnt abban a percben, mikor eszembe jutott Scarlett. Habár haragszom rá, mégsem tudnám megölni. Azt sem hagynám, hogy Rebekah tegye meg. Meg kell ezt beszélnünk, nem akarom, hogy baja essen.
-Valamit el kell mondanom. – Kezdtem bele nehézkesen. Nem egyszerű elmondani, hogy a nővérem vadász lett. - Emlékszel a nővéremre, Scarlett-re ugye? Na szóval vadász lett. – Torkomból fájdalmas sóhaj szakadt fel. - Szeretném, ha nem esne bántódása. Fogalmam sincs, merre szokott tevékenykedni, de fel fogod ismerni. Egy az egyben olyan vagyok, mint Ő. – Kicsit büszkén hangzott az, amit mondtam, de annak ellenére, hogy a nővérem az ellenségem lett, szeretném, ha megöregedne.
-Na merre kezdjük? – Tereltem el gyorsan a témát azzal, hogy ide oda járattam a fejem a barlang szája és az erdő mélye között. Valamit csak kitalálunk. - Te is hallottad ezt? – Néztem az erdő felé. Gallyak ropogását hallottam, ahogy a több tonnás autókerekek ripityára törik őket. Férfihangokat hozott fülembe a szél, gépek robaját. Gonosz mosoly húzódott a számra, de hagytam, hogy Rebekah döntsön. Felőlem maradhatunk még egy kicsit, mert ha nem is vette észre, én azért lopva végignéztem az öltözékemen. Nem tudom mi baja vele, nekem tetszik, ahogy öltözöm, de mint régen, most is biztos lesz egy két jó tanácsa. Előre hátra billegtem a talpamon, szemem végig Rebekah tartva.
Valamit csináljunk… szuggeráltam a lányt égkék szemeimmel.

Az a bizonyos nap emléke élénken él az emlékezetemben. Amikor még fiatal voltam, vad és tombolt bennem a vér iránti mérhetetlen vágy. Akkor jött Rebekah és minden szó nélkül a segítségemre sietett. Hálával tartozom neki, Ő volt az, aki megmutatta a vámpírlét minden csínját-bínját és akinek köszönhetően ma már képes vagyok féken tartani magamat.
Jól ismerem minden mozdulatát, minden gesztusát. Ajkaimról a mosoly egy pillanatra sem tűnt el, amikor felém közeledett. Semmit sem változott, bár nem volt oly rég az első találkozásunk.
-Nem gondoltam volna, hogy pont ebben a városban fogunk találkozni. – Löktem el magam a sziklától és pár lépéssel leküzdöttem. Nem tudtam, hogy megölelhetem e vagy az már túllépne a „barátságunkon”. Így csak annyit tettem, hogy visszamosolyogtam rá, majd kezeimet zsebre tettem.
-Meg kell hogy mondjam, elrejtőzni előlem nem tudsz. Úgy értem, hogy megismerlek, bármit is csinálsz. – Mosolyogtam töretlenül és semmiképp sem sértésnek szántam az előbbi mondatomat. Csupán sikerült megismernem, bár még mindig nem ismerem annyira, mint ahogy szeretném. Nővérem helyett nővérem volt, amikor fékezhetetlen szörnyeteggé változtam, Ő mellettem volt. Sosem voltak barátaim – bár ez betudható annak, hogy éppen akkor raboltak el, amikor az életem virágzásnak indult – de Rebekah talán az. Az egyik legkedvesebb és leghűségesebb barátom. Már ha inkább én tartozom neki hűséggel, semmint Ő nekem.
Fura gondolatok lepték el az agyamat. Nem is tudnám megmondani, hogy miért éreztem úgy, oka van annak, hogy most előttem áll. Talán most jött el az idő, hogy letörlesszem a felém tett nagylelkű viselkedését. Bár ezt sosem éreztette velem. Hogy hálával tartozom neki, amiért kiemelt a porból és életerős vámpírrá tett. Mégis valami azt súgja, hogy történni fog valami. Valami egészen más, mint azelőtt, amikor megtanított mindenre.
-Semmit sem változtál Bekah. Ugyan olyan jól nézel ki, ki pár évvel ezelőtt. Hallottam a bátyáidról is. Legalábbis amit néhány vadászból kiszedtem. El sem tudod hinni, mennyit fejlődtem, ha az életemről van szó. – Haraptam alsó ajkamba, majd elégedett vigyorral leültem egy korhadt fatörzsre, hellyel kínálva magam mellett Rebekah-t. - De még mindig van mit tanulnom. – Sóhajtottam, majd felé kaptam a tekintetem.
-Mit fogunk együtt csinálni? Kész vagyok bármit megtenni egy kis szórakozásért. – Csillant fel a szemem, de a nővérem vadász témát gondosan kerültem. Nem szeretnék rá vadászni, az végképp teljesen összezavarna. - Mert ugye csinálunk valamit? Ne hagyj unatkozni, ha már találkoztunk. Egyébként meg, amúgy is éhes vagyok. – Biggyesztettem le alsó ajkam és úgy néztem rá, mintegy ártatlan kislány. A külsőm tökéletes passzolt ehhez a szerephez. Néha élvezem, hogy ártatlan kislánynak tűnök, noha belül érett nő vagyok.

Amióta találkoztam a nővéremmel, a harag egyre csak gyűlt bennem. Olyannyira, hogy lemészároltam egy családot valahol a mystic falls-i határ mentén. Könnyűszerrel behatoltam a viskójukba és öltem meg őket. Kegyetlen démonná változtam, amit hosszú idő óta elnyomtam magamban. Vigyáztam, óvakodtam ettől az énemtől, sosem engedtem, hogy eluralkodjon rajtam a mérhetetlen vágy, ám ha vámpír vagy, az érzelmeid a tripláján tombolnak benned és történhetnek az enyémhez hasonlító „balesetek”.
És élveztem… élveztem minden egyes percét. Élveztem, hogy az életükért könyörögtek, ahogy az apa védelmezte a családját. Rám támadt, megpróbált egy karóval leszúrni, de mielőtt megtehette volna, törött nyakkal rogyott a padlóra. Ezután már nem volt akadálya annak, hogy bevégezzem a sorsukat. Minden csepp vért eltűntettem a testükből, nem hagytam semmit sem kárba veszni.
Persze a pusztításom után kitisztult az agyam és a vér egy része távozott belőlem. Megfeküdte a gyomrom, vagy talán az anya mormolt el valami varázsigét, mert az utolsókat lélegezve elkapta a csuklóm és a fülembe suttogott valamit. Nem értettem milyen nyelven beszélt, sosem hallottam még azelőtt.
Napokig ténferegtem az erdőben, nem mertem bemenni a városba, nem akartam gyengének mutatkozni, nem akartam könnyű prédává válni. Élni akartam, de napról napra egyre rosszabbul lettem. Hetek teltek el, míg végre erőre kaptam, míg végre elért az üzenet az egyetlen személyhez, akiben megbíztam. Pietro-t még Olaszországban ismertem meg, amikor Francesca De Marco néven éltem életemet Firenzében. Varázsló és meglehetősen jól ért hozzá. Nem kellett titkolnom előtte kilétemet, azonnal rájött, ahogy annak az olasz étteremnek a teraszán összeakadt a tekintetünk. Sokkal több volt egy barátságnál, sosem engedtem, hogy az ágyába csábítson.
Pietro vette le rólam a rontást. Ha nem érkezik meg, valószínűleg kiszáradtam voltam. Nagyon erős varázslat volt, napokig önkívületi állapotban voltam, képes voltam rárontani, szemfogaimat csattogtatva alig néhány centire a nyaki ütőerétől.
Akkor egy eldugott barlangban tengettük a napokat és mire észbe kaptam, ismét erőmben teljes voltam. Pietro visszautazott Firenzébe, én pedig minden nap eljöttem a barlanghoz. Gondolkodni, kiszellőztetni a fejemet, mert azóta az éjszaka óta más sem jár a fejemben, csak Scarlett arca, rajta a megvetés és az undor.
Az erdő nyugodt, csak az állatokat hallani. A szél lágyan lengette a faágakat, sípoló hangot kiadva, aztán mindez megszűnt. Csend telepedett az erdőre és szinte biztos voltam benne, hogy hozzám hasonlóan az a másik is lélegzet visszafojtva fülel.
Kiléptem a barlang nyújtotta biztonságból és a körülöttem elterülő fákat kémleltem. Semmi mozgás, egy hang se, mégis tudtam, hogy valaki van az erdőben.
Karjaimat összekulcsolva dőltem a barlang nyirkos falának, majd cipőmmel ráléptem egy gallyra. Nagyot reccsent és hamarosan a lélegzetvételhez társuló arcot is megpillantottam.
Ajkamra mosoly húzódott, ahogy kibontakozott alakja a fák közül.

To; Ben.

Egyértelmű volt, hogy Benji szórakozik velem. Valójában az egész fölösleges volt, mert a kéz, ami pár másodperce erősen az ajkaimra tapadt, most óvatosan simogatni kezdte a testem. Annak ellenére, hogy hibrid, eléggé átlátszó ..., ilyen reménytelen próbálkozással semmit sem fog elérni. Az egy dolog, hogy maximum megerőszakol, de az ilyesmit a helyében szégyelném, mintsem büszke lennék rá. A nagy zűrzavarban megfeledkeztem arról, hogy csak az alsóneműben vagyok - viszont, az sem maradt sokáig rajtam, mivel Benji hirtelen letépte rólam. Úristen, ha a perverzió fájna ..., Benji már rég alulról szagolná az ibolyát.
Hagytam, hogy kedvére rángasson össze-vissza, és alaposan megnézze a testem, elvégre, használja ki az időt, amíg még él. Egy ilyen mocskos faj, mint az övé, nem érdemel mást, csak halált. - Ez neked erőszak? - kérdeztem gúnyosan, de azonnal meg is kaptam a választ: - az idióta a földre lökött, majd rámfeküdt. Mindez alátámasztja, hogy fogalma sincs arról, hogy mit is jelent valójában a szexualitás.
Keze ismét a számra tapadt, de most olyan erősen szorította, ahogy csak tudta. Tisztában voltam vele, hogy nem viccel. Két lehetőség van: - vagy a perverzitás miatt csinálja, vagy pedig meg akar ölni. Fulladozni kezdtem, de az egyik kezemmel megpróbáltam kapálózni, mint a hülye horror filmekben. A baj csak az, hogy ez nem horrorfilm, hanem a kegyetlen valóság. Hirtelen elengedett, én pedig szaggatottan ugyan, de kis levegőhöz jutottam, azonban még örülni sem tudtam, mert valami ismét betömte a számat. Viszont, ez most nem egy kéz volt. Ben ajkai értek a számhoz, majd hevesen csókolgatni kezdtek a nyakamon át, egészen a köldökömig. Aztán úgy döntött, hogy mégsem fog tovább menni, ezért felállt - mármint, felállt a földről -, és a szokásos alattomos lépteivel elindult, majd helyet foglalt a koszos földön.
- Anyádat nevezd könnyű prédának, ne engem! - fakadtam ki dühösen, majd gyorsan visszahúztam a fehérneműmet, amit az előbb letépett rólam. Fogalmam sincs, hogy mit képzel magáról, de az biztos, hogy David nem fog ilyenné válni. Azért, mert erősebb, még nem jelenti azt, hogy bármit megtehet velem, hisz attól még primitív marad. - Ja, bocsi ..., elfelejtettem, hogy számodra Klaus jelenti az anyucit. Jó érzés a biztonságos szoknyája mögé bújni, mi? - folytattam, még mielőtt rendesen lereagálhatta volna az anyázásomat. Nem szokásom mások családjával gúnyolódni, de ez a helyzet ilyen mondatokat követel. Láttam rajta, hogy az előbbi viselkedésemmel eléggé felhúztam, ezért jobbnak láttam, ha távozom. Elindultam kifelé, közben pedig figyeltem arra, nehogy ismét hátulról "támadjon" meg. Már majdnem elértem a kijáratot, amikor a már jól ismert fájdalom köszöntött rám. Legszívesebben síkitottam volna, de próbáltam elnyomni a kínt, ami egyre jobban fokozódott. Az átváltozás már nagyon hamar megy, ezért elég egyetlen pillantást vetnem a teliholdra, máris bundát növesztek, elveszítem az eszméletem, és fogalmam sincs, hogy mi történik, miután átváltozom. Legalább annyi vígasztal, hogy a ruháim nem fognak elszakadni. A szemem színt váltott, és ezzel a blackout is bekövetkezett.
Pár óra múlva ...
Meztelenül ébredtem a hűvös barlangban, és szokás szerint semmire sem emlékeztem. Furcsáltam, hogy ugyanott vagyok, ahol pár órával ezelőtt álltam. Talán Benji nem engedett ki, vagy valami, de az biztos, hogyha rajtam múlt volna, lefutottam volna a farkas maratont.Összeszedtem a szakadt rongyokat, ami az alsóneműmből megmaradt, majd kimentem a barlang elé, ahol a ruháim hevertek. Gyorsan felöltöztem, majd megpróbáltam elhagyni a helyet, de egy ismerős hang megtörte a csöndet.
- Te még itt vagy? - kérdeztem riadtan, mikor Benji előlépett a sötétből.

A játszótársam eltűnt, tehát a játéktér szabad!

To; Ben.[/center]

A tag önző kijelentései az agyamra mentek, de valahol örültem is annak, hogy így beszél, hisz mindezzel saját magát minősíti. Elképzelem, ahogyan ez a híres Klaus összehívja a szolgáit, majd megpróbálja betanítani őket. Már maga az átváltozás is vicces lehet ..., szerintem valami futószalagon szállítják a szerencsétleneket, miközben fentről a szájukba csöpögtetik a hasonmás vérét. Meg kell hagyni, nagyon vicces lehet - legalábbis, az én képzeletemben az -, de ki tudja, hogy milyen fájdalmas, és hosszú folyamat ez valójában.
Úgy hiszem, Benji ismét az udvariasságát akarta bizonygatni, mert hirtelen a vállamra terítette a kabátját. Nem tudom, hogy milyen amatőr trükk ez, de, hogy nálam nem jött be, az biztos. Az is meglehet, hogy nem tetszett neki a látvány, és ezért próbálta "elrejteni", de kit érdekel az ő véleménye?!
- Tudod, Benji ..., ez fordítva is igaz! - fakadtam ki, de próbáltam visszafogni magamat. Legszívesebben a fejéhez vágtam volna az összes mocskos kifejezést, amit ismerek, elvégre ki ő, hogy pattogjon itt nekem ..., de még sem tettem, mert könnyű szerrel kinyírhat. Úgy tartják, hogy jobb félni, mint megijedni, és én inkább meghúzom a határokat, és csak egy bizonyos pontig pofázok. Lobbanékony vagyok ugyan, de nem hülye. Nem fogom elcseszni az életem egy olyan jelentéktelen dolog miatt, mint a civakodás.
Szerintem Ben megpróbált utánozni, mert pár perc múlva levetette a felsőjét, de velem ellentétben, ő nem kezdte el dobálni, hanem óvatosan a földre tette. Milyen kis figyelmes ..., és vicces. Meggyőződésem, hogy saját magától nem ezt csinálta volna, csak a vezér hatására lett ilyen ... gáláns?!
Bevallom, elégedett voltam a látvánnyal, mert legalább kizökkentett az unalomból. Időközben távolabb lépett, ezért alattomos léptekkel közelítettem újra felé. - Az erőszakra szavaznék ... - nevettem fel. Persze, nem arra céloztam, hogy szétverjen, mint az állat, hanem inkább spékelje meg a dolgot egy kis erotikával, vagy valami hibrid dologgal. A hídon részem volt egy borzalmas szexben, és őszintén kezdem megunni David felkutatását, tehát ... valakinek csak el kell szórakoztatnia, elvégre egy magányos, és kiéhezett lány vagyok, és körülbelül két órám van hátra az átváltozásig.
Kacsintottam, mivel Ben nem tépte le a fejem, így sikeresen túléltem az elmúlt két percet, majd a barlang bejárata felé indultam. Tök mindegy, hogy mit fog csinálni, a lényeg, hogy ne itt kint tegye. A bejárat már ismerős volt számomra, hisz nemrég jártam ott, csak valaki megzavart. Sötét volt, és alíg lehetett levegőt kapni. Furcsáltam, hogy a falra néhány gyertyatartó van felfüggesztve. Lehetséges, hogy élnek itt, - de ki olyan tőbunkó, hogy egy ilyen helyen éljen?! -vagy egy másik vérfarkas használja. Minden esetre még bennebb merészkedtem, de ami ott várt, rámhozta a frászt: - vértasakok hevertek a földön. Undorító, mégis hogyan képesek vért inni ..., fúj!
- Gyere már! - kiáltottam hangosan, mert a feltérképezés közben Benji lemaradt, vagy elhúzott. Tovább bóklásztam a sötétben, amikor hátulról egy kéz tapadt a számra. Ismét egy olcsó trükk ..., lehet, hogy nem látok a sötétben, de a szagot megismerem.

To; Ben.

Az idióta volt képes a fához lökni, ami nem egy kellemes érzés. Azt hiszem, ezzel csak dicsekedni akart, de én azt mondom, hogy lehetsz bármilyen erős, ha egyben egy talpnyaló rabszolga is vagy. A termetem, és a külsőm ellenére nem vagyok az a törékeny fajta, úgyhogy csak rajta, üssön meg, vagy harapja át a torkom, ezzel úgysem bizonyít semmit, csupán azt, hogy egy gyáva féreg, aki nála gyengébbekkel kezd ki. Ki sem kellett mondanom az előző gondolatomat, a puhány máris fölsegített. Megfogta a felhorzsolt kezem, majd óvatosan felhúzott a földről. Ezt nevezem vendégszeretetnek: - úgy a fához tol, hogy megreped a gerincem, utána pedig fullad meg a nyáltól, úgy próbál meg kiengesztekni. Ezt nem is a hibridségre fognám, inkább a férfiakra. Mind egyformák.
Benji következő kijelentésétől kezdtem úgy érezni magam, mint egy kísérleti nyúl. Mégis mi jó abban, ha végignézi azt, ahogyan átalakulok - mert feltehetően ez a szándéka, ugyanis, ha minden igaz, akkor pár óra múlva telihold lesz -, majd meztelenül ébredek?! Persze, gondolhattam volna, hogy perverz, de ez már beteges.
- Te magad vagy a feszültség! - jelentettem ki dühösen. Már nagyon elegem van a hibridekből, nem elég, hogy elragadták a pasimat, még van képük utasítgatni. Legszívesebben a lehető legellenszenvesebben ordítanám, hogy Klaus csak kihasználja. Nem vagyok ostoba, tudom, hogy mi történik körülöttünk. A tag magányos, és teljesen érthető módon megoldást kellett találjon, de ez rabszolgatartás. Természetesen, én is örülnék neki, ha tucatnyi jóképű, és erős férfi szórakoztatna, miközben a gyengébbik nem minden szavamra ugrana, de ennyire nem lehet kihasználni a jóságot, és a naívságot, persze, amiből akad itt bőven, ahogy elnézem.
Észrevettem, hogy Benji feltűnően bámul, vagy nevezhetjük stírölésnek is, ezér túgy döntöttem, hogy kissé feldobom a hangulatot. Bevallom, hogy zavarba akartam hozni, már amennyire ez lehetséges egy hibrid esetében, ezért lassan vetkőzni kezdtem. Pár perc alatt melltartó-bugyira vetkőztem, majd gyakorlott mozdulattal elkezdtem kikapcsolni a melltartómat is. Félreértés ne essék, eszem ágában sem volt szexelni vele, ugyanis tegnap délelőtt érdekes aktusban volt részem, egy bizonyos autó hátsóülésén, szóval, ezt az opciót kihúznám, habár ..., megjegyzem, ez a Benji gyerek jóképű, és vonzó, de természetesen, neki is van egy szépséghibája, mégpedig az, hogy ő egy kibaszott hibrid.
Közelebb léptem hozzá, kéjesen elmosolyodtam, miközben és egyre jobban sejtettem, hogy most sem fogok unatkozni. - Minden rendben? - suttogtam, miközben próbáltam a lehető legközelebb hajolni hozzá. Nem szokásom ilyen olcsó cselekkel próbálkozni, de valóban nagyon unatkozom ebben a városban. Az itteniek bizonyára hangosan kinevetnének, mert Mystic Falls a rejtélyek városa, de amióta megérkeztem, nem találkoztam mással, csak részeg, és ostoba emberekkel, akik tonna számra nyelik a hamburgert. Nem is érdekel Benji reakciója, felőlem meg is üthet, ha akar, csak történjen már valami, lehetőleg még mielőtt feljön a hold, ami úgy látom körülbelül egy óra múlva fog megérkezni.

To; Ben.

Furcsáltam, hogy a hibrid épp engem keres, de tudhattam is volna, hisz több, mint valószínű, hogy Klaus küldte ki, hogy alapanyagot gyűjtsön a hibridgyárba. Ki kell ábrándítanom, mert nekem eszem ágamban sem áll beállni hibridnek. Lehet, hogy meglepő, de inkább változok át minden teliholdkor, mint szolgáljak egy tapintatlan, és arrogáns félvámpírt. Rühellem a vámpírokat ..., büdösek, és ostobák, ráadásul semmi keresnivalójuk nincs a világban. Fölöslegesek. És ezt bátran a szemükbe is mondom, ha kell.
- Nos, kedves Benji ..., veled ellentétben, én csöppet sem örvendek a találkozásnak. Tudod, semmi kedvem jópofizni holmi hibridekkel. - három, kettő, egy ... és az agyam kikapcsolt. Mégis hogy lehetek ekkora idióta?! Az igaz, hogy rühellem a vámpírokat, de ez itt más. Egy másfajta szörnyeteg, akinek akaratom ellenére is meg kéne adnom a tiszteletet. Sajnos önfejű vagyok, ezért nehéz rákényszerítenem magam az ilyesmire. Minden esetre, azért megpróbálom, de azért illik itt leszögeznem, hogy a Benji nagyon hülye kutyanév.
- Amúgy, Kira vagyok! - mondtam, miközben egyre bennebb merészkedtem a barlangban. Minden tele volt undorító pókhálókkal, amiket már jó ideje meg kellett volna szoknom, de lássuk be, a richmondi barlangok szebbek. Minél bennebb jutok, annál több furcsa dolog jelenik meg. Ilyen például a vértasak, ami közvetlenül a lábam előtt hevert. Na, csak ez hiányzott ..., találtam egy jó kis helyet, erre kiderül, hogy az olcsó vérszívók menedéke. Felvettem a földről, és undorral néztem rá. Mégis hogy képesek vért inni?! Számomra az egész abszúrd, de az én fajom sem jobb. A vámpíroknak mégis van egy jó oldaluk: - nem növesztenek büdös bundát, de ettől eltekintve, ők sem illatosabbak, elvégre, már jó ideje meghaltak. A hideg is kiráz a gondolattól, hogy a szerveik megrohadtak. Fúj ...
- Miért mondtad, hogy engem keresel? - kérdeztem a lehető legkedvesebben, már amennyire kedves tudok lenni egy hibridhez. Megpróbáltam félretenni a mérhetetlen utálatot, és felváltani kíváncsiságra. Az sokkal idegesítőbb, és hatékonyabb.

To; Ben.

Alíg érkeztem meg a városba, máris szerencsésen túl vagyok egy üdvözlő szexen, és még a kocsimat is ingyen javították meg.
Amelia kedves volt ugyan, és felajánlotta, hogy nála alhatok, de a telihold idejére mégiscsak találnom kell egy helyet, ahol elzárhatom magam a külvilágtól.
Mivel a városnézéshez semmi kedvem nem volt, úgy döntöttem, hogy kocsiba szállok, és megkeresem azt a bizonyos barlangot, vagy zúgot, ahol mazochista módon kikötözhetem magam. Már profi felszerelésem van: - láncok, bilincsek, és sisakvirág. Mindez a zökkenésmentes átváltozás elengedhetetlen kelléke, hisz nélkülük mindenkit széttépnénk, aki útban áll.
A dolgok rendben mentek, ezért habozás nélkül kocsiba szálltam, és annak ellenére, hogy egyáltalán nem ismerem a várost, mégis felfedező útra indultam. Persze, azt elfelejtettem, hogy a sors utál engem, és soha nincs igazi mázlim. A kocsim ismét lerobbant, ráadásul az erdő szélén - ennyit az ingyen autószervízről.
Ott álltam a semmi közepén, ahol semmi sem volt - nem beszélve a mobil térerőről. Kissé feszélyezett állapotban voltam, mert nem szeretem az ilyen helyzeteket, mert szokásomhoz híven, ilyenkor összeesküvés elméleteket gyártok saját magam ellen. Pár perc alatt minden lehetőség lezajlott előttem: - megtámad egy vámpír, elnéztem a naptárat, és ma lesz telihold, vagy a legrosszabb, ami történhet, hogy jön Klaus, megitat a mocskos vérével, majd kitöri a nyakam.
Mindezek ellenére bennebb merészkedtem, hisz, ha már itt vagyok, ne álljak tétlenül. Nem messze az úttól, találtam egy csinos-, de ugyanakkor hátborzongató barlangot. Még mielőtt sikerült volna közelebb jutni a barlanghoz, hirtelen egy férfi termett ott. Még örülni sem volt időm, hogy megtaláltam a megfelelő helyet.
- Te meg hogy kerülsz ide?! - kérdeztem nem túl kedvesen, majd körülnéztem. Ilyenkor a saját bőrömet próbálom menteni, több-kevesebb sikerrel. Az idetévedt idegen illata ismerős volt - alíg ugyan, de érezni lehet rajta a vérfarkasok jellegzetes illatát. Ennél rosszabb, és egyben jobb dolog nem is történhetett volna velem: - azt hiszem, egy hibrid akadt rám, és, ha ez valóban igaz, akkor tudni fogja, hogy hol találom Klaust, akire ráfér egy alapos fenékberúgás, de az is meglehet, hogy kinyír, még mielőtt bármit is kérdezhetnék.
Erőt vettem magamon, és egy erőltetett mosolyt villantottam, elvégre nem tudhatom, hogy milyen képességekkel van felruházva, sőt, jobb, ha nem is tudom meg. Legalább tízszer annyira erős, mint én, így már biztosan rájött, hogy vérfarkas vagyok, de a biztonság kedvéért jobb lesz, ha nem hangoztatom. Vele ellentétben, én nem fogok alkut kötni az ellenséggel, és szolgasorba állni.