• 1994 őszén egy kora szülött csecsemő sírt fel. Ez voltam én. Örömmel vittek haza a szüleim, egészen addig örültek az új jövevénynek, amíg ki nem derült, hogy a vérfarkas családba egy ember gyerek jött. -legalábbis mindenki ezt gondolta- Ki lettem közösítve, teliholdas éjszakákon bezártak a szobámba. Sírtam, toporzékoltam, az ajtót vertem. Nem tudtam mi miért történt velem. Ahogy nőttem kezdtem mindenre rájönni, megtanultam kiszabadulni a szobám adta fogságból és a szüleimet követni. Láttam ahogy átváltoznak, majd idővel kezdtem eltávolodni tőlük, féltem attól amik. Persze ők erről mit sem tudtak, azt hitték a kamaszkor teszi, azt gondolták, csak magányra vágyok. Nem gondoltak bele, hogy tudom mindennek az okát. Tudom miért nehezteltek rám és hogy miért taszítottak ki a családomat körül ölelő titkok rengetegéből. Mind-mind azért mert azt hitték én magam ember vagyok.

• Aztán jött az iskola, a sok stressz, ami évről évre csak nőtt és nőtt. És akkor 17 évesen elvesztettem a fejemet. Az évfolyamomba járt egy igen csak bunkó gyerek. Nagynak hitte magát, azt gondolta, hogy bármit elérhet ha van sok pénze. Nos nálam is ezt gondolta, de bizonyosan mondom, nem jött be. Megvesztegetett. - Akkoriban volt egy nagy szerelmem, az évfolyam legmenőbb csaja, de ez a barom őt is el akarta venni. - Tehát nyújtott nekem tíz ezer dollárt, ha lemondok a csajról. Nem akartam és neki ez nem tetszett. Másnap behazudta mindenkinek, hogy ő már lefeküdt a nagy szerelmemmel. Persze csak kamu volt az egész, de abban az esetben hirtelen elöntötte az agyamat a düh és minden addigi érzelmem kitört belőlem. Neki estem a srácnak, fojtogattam, míg az iskola diri szedett bennünket szét. Persze én még ekkor sem álltam le, mire a szemtanúink rendőrt hívtak. Végtére is egy zsaru sokkolóval leszerelt - akit későbbiek folyamán el is kellett hallgattatnom - és ekkor látta meg a szemeimet, amik akkorra borostyán színűkben tündököltek. Ki akart tálalni pár ismertebb vadásznak, mire én megöltem. Akkor először öltem, de mai napig nem bánom amit tettem. Elterelődött rólam a gyanú és nyugodt szívvel folytathattam a tanulmányaimat. Igaz elvesztett önbecsüléssel és kevesebb kontrollal, illetve hát vérfarkasként.

• Idővel felnőttem, befejeztem a gimnáziumot és ott hagytam a családomat. Elhagytam Los Angeles-t és Richmond-ba vetett a sorsom. Ekkor már farkasként távoztam a házból, amelybe emberként születtem bele. De igazán kontrollálni sosem tanultam meg magamat, betudható ez a gyerekkori traumám következményének, vagy annak, hogy a családom kitagadott azért ami vagyok. Mindenesetre ebből kifolyólag könnyen bepöccenek és akkor támadok.
• Az iskola után nem mentem egyetemre, hanem állatorvosnak álltam Richmond-ban. A klinikán töltött idő alatt egy kedves ember -pontosabban egy hölgy- társaságában dolgozhattam. Bár mai napig nem tudom, hogy minket mégis mi kötött össze és, hogy mennyi kettőnk között a távolság. Úgy értem, hé fogalmam sincs, hogy ember-e, vagy ha nem akkor micsoda. A kutyák ugyan annyira szerették mint engem, de cica közelben nem láttam sűrűn. Nem sokat tudok róla így vissza gondolva, pedig egy jó három évet tudhatunk magunk mögött. De az idő telik és én New Orleans-ba költöztem, mikor megtudtam, miszerint Richmond a vadászok városa, ott maradni természetfelettiként nem a legbiztonságosabb.
Minden bizonnyal ha vissza gondolok a gyerekkoromra..nem is volt gyerekkorom, és azóta költözök mióta vérfarkas vagyok.