Izgalmas, hát persze. Így is mondhatjuk. Hiszen ha egyszer eldönteném, hogy könyvet írok az életemről, elég valószínű, hogy lenne mivel megtöltenem az oldalakat. De ettől függetlenül nyilván nem ezt a szót használnám elsőként, egy szóval kellene összefoglalnom, hogy milyen volt mindaz, amit eddig átéltem. A múltam bizonyos részét nem is igazán lehet életnek nevezni, inkább csak vegetálásnak. Létezésnek. De mindegy. Ez egyáltalán nem ide tartozik.
Könnyedén meggyőztem Sethet, hogy a szabad idejében otthon is gyakoroljon, és én ezt a magam részéről máris fél sikernek könyvelem el, hiszen elég ha csak ezt a hetet rászánja, és biztos vagyok benne, hogy a következő találkozónkra már sokkal rutinosabban fog itt menni ez a munka.
- A jövőhét ilyenkor nekem tökéletesen megfelel – bólintok rá, és akkor ebben már meg is egyeztünk. Azt hiszem, elégedett vagyok azzal, amennyit ma haladtunk. Tudom, csak egy-két bemutató volt, mindkettőnk részéről, de semmi értelme nem lenne ezt azonnal tovább erőltetni. Először éreznie kell, hogy milyen is ez, használni az erőnket. Meg kell tanulnia ráfigyelni, hogy mi játszódik le ilyenkor bennünk, és ez nem egy gyors feladat. Ahogy neki is mondtam, idő és türelem kell hozzá, aztán ha egyszer ráérzett, már menni fog magától is, ilyen közös gyakorlások nélkül is.
Ám mielőtt itt ma végeznénk, még megmutatom Sethnek a képeket, ahogy ígértem, és közben egy másik feladat is eszembe jut a számára. Mégis csak könnyebb egy kisebb helyiséggel kezdenie, nem igaz? Csak először el kellene magyaráznom neki, hogy mire is ügyeljen, illetve egyáltalán hogyan is fogjon neki. Amint a naplementét ábrázoló, megcsodált fotó visszakerül korábbi helyére, ismét Seth-hez fordulok, hogy megpróbáljam szavakba önteni azt, amit tudnia kellene.
- Trükkje? Talán csak annyi hogy... tudod, ez nagyon hasonló ahhoz, amikor a tálban melegíted vagy hűtöd le a vizet. Annyi a különbség, hogy ez a víz most nem cseppfolyós, hanem pára formájában van körülöttünk mindenhol. Bizonyos mennyiségben azt lélegezünk ki és be... Néha több van belőle, néha kevesebb, de hát ez New Orleans. Itt sosem száraz a levegő – mosolyodom el, de hamar vissza is kanyarodom a feladathoz. - A tál esetében persze valamennyivel könnyebb a dolgod, hiszen egyetlen helyre kell összpontosítanod, most azonban az egész szoba része a varázslatodnak. De mi, szirének, érezzük a vizet, hogy hol van, milyen formában és mennyi van belőle, csak oda kell rá figyelni. Koncentrálj, és menni fog, hidd el – biztatom, hisz ennél többet egyelőre nem tehetek érte. Először meg kell próbálnia, hogy meglássuk, mennyire érzi át ezt az egészet.

Nahát, sikerült felkeltenem az érdeklődését. Becsülöm az emberekben, főleg egy férfiban, azt, ha nem hagyják hidegen a művészetek. Lehet, hogy én nem forogtam korábban eleget a megfelelő személyek között, vagy elvonta a figyelmemet mindaz, amin át kellett mennem, de mondhatni felüdülés olyanok társaságában lennem, akik tényleg meglátják a szépet a körülöttünk levő világban. Ezt azonban leginkább csak azóta tapasztalom, amióta Ezra visszatért, illetve mostanában, amióta megkaptam a tanári állást. Igen, nyilvánvalóan velem volt a hiba azelőtt...
- Rendben, akkor aztán megnézzük őket – Tetszik Seth optimizmusa, már-már gyermeki lelkesedése, ami épp úgy vonatkozik az imént lebeszélt programunkra, mint a vízmágia használatára. Mosolyt csal vele az arcomra. Sokkal könnyebb úgy tanítani valakit, hogy az illető komolyan is veszi, és tényleg akarja az egészet, mint az egyetemen, ahol időnként teljesen lehúzza az ember energiáját az a sok-sok életunt tekintet, amivel merednek rám az előadáson. Pedig nem érzem úgy, hogy unalmas előadó lennék, persze még nincs benne elég gyakorlatom. Halkan felnevetek, amikor Seth kijelenti, hogy ő is meg szeretné tanulni a felmelegítős trükkömet. A lelkesedése némileg átragad rám is. Hát nehéz is lenne nem tudomást venni róla.
- Menni fog neked is, csak először az alapokat kell lefektetnünk – közlöm vele biztatóan, egyúttal talán kissé le is hűtve. Hiszen természetesen nem kezdhetünk ezzel a feladattal, előbb elég biztosnak kell lennie a saját erejében és képességeiben, mielőtt egy élő személyen kezdi használni azokat. Így hát hamar vissza is térünk a tál vizünkhöz.
- Köszönöm – mosolyodom el közben a bókjára, legalábbis ha vehetem annak. - Hát ez egy hosszú történet, de... egy boszorkány miatt nem múlt el felettem az idő nagyon sokáig. Átkot szórt rám, és a családomra, és ez volt az egyik következménye – árulom el, de aztán hamar inkább csendbe burkolózom, ami szerencsére indokolt, hisz hagynom kell Sethet gyakorolni. Nem vagyok az a típus, aki könnyen megnyílik másoknak, ráadásul nem is ismerem ezt a férfit, csupán fél órája találkoztunk. De szimpatikus, kedves embernek tűnik, és el kell ismernem, néha felszabadító érzés nem mindent magamban tartani, megosztani az igazságot, vagy annak egy részét valakivel.
Közelebb lépek, amikor végez a feladattal, én is egy ujjamat a tálba dugva felmérem annak hőmérsékletét. - Valóban – ismerem el, és ismét mosoly rajzolódik az arcomra. - Ez leginkább csak gyakorlás kérdése, nyugodtan próbálgasd majd otthon is egy kevés vízzel. Amint elég biztos leszel magadban, léphetünk is a következő szintre. - Fogni egy tál vizet, és ezt újra és újra megismételni otthon nem hiszem, hogy nehézséget jelentene, és ehhez én sem kellek. De ha akadályba ütközne, vagy kérdése van, itt leszek a következő „óránk” alkalmával, hogy megvitassuk.
- Aztán szerintem ezt folytathatjuk a jövő héten. Mit gondolsz? - pillantok rá a választ várva, majd egy mozdulattal eltüntetem a vizet, éppen ahogy elő is varázsoltam. - Lenne még egy feladatom a számodra mára, de az nem itt – intek, hogy kövessen, és közben előhalászom a kulcsaimat is a zsebemből.
- Ez talán még túl korai, de arra gondoltam, a tálnyi víz után esetleg megpróbálhatnád a levegő lehűtését is, ahogy én tettem az imént. De ez a galéria túl nagy egy ilyen első nekifutáshoz. A raktár viszont, ahol a korábban emlegetett fotók is vannak... ott akár sikerülhet is. - És már nyitom is az ajtót, majd ha Seth is velem tart, egy jóval szűkösebb helyiségbe érünk. Főleg így, hogy tele van zsúfolva az egész a képekkel. Némelyik szögre akasztva a falon, egyesek egy polcon egymásra fektetve, a többség azonban a földön, vagy a falnak támasztva. De nem lehetetlen szétnézni közöttük, csak óvatosnak kell lennünk.
- Nekem ez a kedvencem – emelem fel az egyiket, mely éppen itt, az épület mellett, a folyó partján készült. Naplementét ábrázol, és a fények gyönyörűen tükröződnek a víz felszínén.

Elkomolyodva bólintok. Úgy van, ahogy sejtettem: az a nő tényleg semmibe nem avatta be, semmit nem tanított neki. Persze semmi jogom erről véleményt mondani, úgyhogy meg is tartom magamnak. Most már legalább itt van, és minden lehetősége meglesz, hogy tanuljon, megismerje a saját képessége határait, és megtudja mindazt, amit magáról és a szirénekről tudnia kell. Rajtam legalábbis nem fog múlni a dolog.
Seth kijelentését hallva körbepillantok a teremben. Csak egy-két fotó lóg a falon, melyeket kint felejtettek, a többi el van zárva a raktárba.
- Ha tényleg kíváncsi vagy a képekre, később megnézhetjük őket. Hátul vannak – legyintek az épület hátsó része felé. Végül is a kulcsok nálam vannak, és kinek ártunk vele, ha körülnézünk kicsit. Biztos vagyok benne, hogy Maddie nem bánná, sőt, örülne neki, hogy kíváncsiak lettünk a munkájára.
- Kiállítást nem tudom, mikor szerveznek legközelebb, de ha inkább úgy vennéd szemügyre a fotókat, majd szólok, ha megtudom a következő időpontot – ajánlom végül fel ezt az opciót is. Persze az egyik nem zárja ki a másikat, de előbb mindenképpen arra a munkára kell összpontosítanunk, amiért ide jöttünk, szóval neki is fogok a bemutatónak. Amint viszont a tál megtelt vízzel, átadom a terepet Sethnek. Most rajta a sor.
- Minden esély megvan rá, hogy te is eljuss erre a szintre – bólintok biztatóan, és halványan elmosolyodom, amiért sikerült őt lenyűgöznöm egy egyszerű trükkel. - Persze ehhez idő kell, sok türelem, és megfelelő mennyiségű belefektetett munka – közlöm vele, miközben azt figyelem, ahogy ő próbálkozik a forralással. - Az ember a korral és a gyakorlásokkal fokozatosan erősebb lesz. Mindig van hová fejlődni, én már csak tudom. - Ha rám pillant, valószínűleg nem is sejti, hogy én magam milyen idős vagyok. Minden az az átok miatt van, de a lényegen nem változtat: régen elmúltam kétszáz éves. Hozzá képest szinte végtelen időm volt továbbfejleszteni magam, és már távolinak tűnik az az idő, amikor én voltam kezdő, de azért igyekszem beleképzelni magamat a helyzetébe, és úgy segíteni, ahogy tudom.
- Ez kiindulásnak tökéletes volt – mondom egy elismerő mosollyal, amikor a műveletnek vége, és a tálban lassan elsimul az imént még fortyogó víz felszíne.
- Az érzések már csak ilyenek, képesek kihozni belőlünk olyan dolgokat, amiről nem is sejtettük, hogy képesek vagyunk rá. - És ez nem csak a szirénmágiára igaz, hanem minden másra is. De ezt most csak magamban fűzöm hozzá.
- Ha elég kitartóak leszünk, sokkal többre leszel képes, mint egy tál víz felforralására vagy lehűtésére. Körülöttünk szinte mindenhol és mindenben van valamennyi víz, amit ha megtanulsz irányítani, az sokféleképpen hasznos lehet. - Árulom el, már csak azért is, hogy legyen, ami inspirálja őt, és hogy tudja, milyen irányba is tartunk. Azt hiszem, jöhet egy újabb bemutató, csak hogy értse is, miről beszélek, mielőtt folytatná a gyakorlást. Két tenyeremet felfelé fordítva széttárom a kezem, és némi koncentráció után az egész teremben lehűl a levegő, hogy végül már látjuk a leheletünket. Lassan engedem le a kezem, és ezzel egyidejűleg a hőmérséklet is visszaáll.
- Mutatok még valamit. Ne ijedj meg, ígérem, nem fog fájni! - Sejtelmes mosollyal lépek hozzá közelebb, megérintem az egyik vállát, és lehunyom a szemem. Az érintésem nyomán melegséget fog érezni, mely lassan terjed tovább először a mellkasa felé, aztán minden irányba a testében. Miután elveszem a karom, és hátra lépek, lassan hűl ki vissza. Valószínűleg képes lettem volna mindezt véghez vinni anélkül is, hogy hozzáértem volna, de így valamennyire nyomot követhette, hogy történik a dolog. Így már láthatott két újabb példát arra, mire lehet majd képes.
- Nekem igazából nagyon sok időm volt ilyen trükkök elsajátítására. Jóval idősebb vagyok, mint el tudnád képzelni. Ezzel igazából nem szoktam kérkedni – nevetek fel halkan. - Csak azért árulom el, hogy tudd, ez nem fog egyik pillanatról a másikra menni, de ne add fel. Na de nézzük megint ezt a tálat – fordulok vissza a kis állvány felé. - Most szeretném, ha megpróbálnád lehűteni. Segít, ha elképzeled, ahogy ez megtörténik. A kezedre nincs okvetlenül szükség, de szintén segít vezetni és irányítani a mágiát. És van még egy trükkje: ha elképzeled, ahogy ez a varázslat áramlik. Mintha először magadban... benned jönne létre az a hideg, és azt küldöd a víz felé. - Nem tudom, mennyire volt ez érthető így a számára, de azt hiszem, hamarosan kiderül. Ismét kicsit hátrébb állok, hogy helyet adjak neki, hadd próbálgassa azt, amit most elmondtam.

Seth fesztelen, barátságos üdvözlő mosolyától én is azonnal felengedek valamelyest. Nem vagyok egy közvetlen típus, általában bizalmatlan vagyok mások felé, amíg meg nem győződöm arról, hogy nem jelentenek valóban veszélyt. Sokaknál ez ugyebár fordítva szokott lenni, de hát, ó, azok a kellemetlen tapasztalatok! De a negatív hozzáállásom ellenére a saját fajtársaim felé általában valamivel mégis könnyebben nyitok. És Seth egyelőre olyannak tűnik, akivel, reményeim szerint, könnyen ki fogunk jönni.
- Értem. Valami szirén dolgot... - idézem a szavait sejtelmes mosollyal, majd a példáját követve én is körülpillantok, és enyhén szét tárom a kezem. - Ez az épület tűnt a legmegfelelőbbnek a célra azok közül, amelyek a rendelkezésünkre állnak. - Felelem egyszerűen, aztán kicsit eltűnődöm, majd kiegészítem a szavaimat. - Nem tudom, mennyit mesélt erről édesanyád, de a helyi szirén közösség még elég gyenge lábakon áll. Most igyekszünk összegyűjteni a sajátjainkat, az összetartás és a jövőbeli hasznos együttműködés reményében, de egyelőre nem túl sokat tudunk felmutatni. A galéria tulajdonosa, Maddie, szintén közénk tartozik, egyébként pedig nagyon tehetséges hobbifotós, felajánlotta nekünk a helyet, hisz a nem túl gyakori kiállításait leszámítva általában üresen áll, tele van szabad terekkel, és a folyó közvetlen szomszédságában áll, így a gyakorlásainkhoz tökéletes. - Foglalom össze, amit tudnia érdemes. Nem tudhatom, Seth meddig marad a városban, hogy szándékozik-e aktív tagjává válni a csapatunknak – valószínűleg még ő sem tudhatja, hiszen minden új neki –, de igyekszem megtenni mindent, ha már tanulásra és továbbfejlődésre adta a fejét, hogy ő is otthon érezze magát ebben a környezetben. Azt hiszem, ez fontos lehet. Bár fogalmam sincs, mikor léptem elő ilyen tyúkanyó figurává. Talán amikor elvállaltam a tanár szerepét. Vagy mindig is megvolt ez bennem, tekintve, hogy már több mint kétszáz éve anya vagyok.
- Nos, lassan neki is foghatunk – jelentem be, majd egy keskeny, kerek asztalhoz vezetem a férfit, amelynek közepére korábban egy átlagos méretű, áttetsző üvegtálat helyeztem el. - A szirén dologra, ahogyan korábban nevezted, azt hiszem, a vízmágia a legmegfelelőbb kifejezés. A mi fajtánk képes irányítani a vizet, sokféle értelemben, de ehhez sokat kell tanulni és gyakorolni. A legalapvetőbb dolgok a forralás és a fagyasztás. Először szeretném látni, hogy mire vagy képes. - Abból indulok ki, hogy nem véletlenül van itt, az anyja nem véletlenül küldte hozzám, nyilvánvaló, hogy valamilyen formában már megmutatkoztak Seth képességei. Mielőtt belevágunk, szeretném látni, hogy ez miben is nyilvánul meg. Kinyújtom előre a jobb kezemet, tenyeremet lefordítva a tál fölé helyezem, mire az elkezd megtelni vízzel, látszólag a semmiből. A turpisság az, hogy valójában a levegő páráját használom fel. New Orleans gyakran fülledt klímája az efféle trükköknek ideális. Amint az üvegedény félig van, hátra lépek, átadom a helyemet Sethnek. Övé a terep, hogy mutasson nekem valamit.

Még most sem vagyok benne biztos, hogy nem volt-e ez a részemről elhamarkodott döntés. Valakit a pártfogásomba venni éppen most, amikor a fiam mellett lenne a helyem, függetlenül attól, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem kér belőlem, ami a vadászataikat illeti. És itt a többi dolog is, az összes újdonság, a folyamatos lakáskeresés, és a töretlen próbálkozásaim, hogy valami megfelelő állandó munkát találjak. Ugyanakkor megvoltak az igenis határozott és kézzelfogható magyarázataim, hogy miért is döntöttem így. A szirének nem minden esetben élnek csoportokba verődve, és olyankor sem olyan szoros együttműködésben, mint a farkasok falkái, vagy a boszorkányok kovenjei. Talán még a helyi vámpírok szabályokkal kordában tartott közössége hasonlítható hozzánk leginkább, már amikor tényleg mi is közösségbe tömörülünk. Láttam már ilyenre példát nem egyszer az elmúlt évszázadok alatt. Magam is egy ilyenből származom, bár fogalmam sincs, hogy a Torontó környékén élő szirének még ma is olyan kapcsolatban állnak-e egymással, mint egykor, hisz Daud eltűnése óta nem jártam Kanadában. De találhatunk ám közelebbi példát is. Nemrég még a richmondi csoportosulás tagja voltam, ami csodálatos példája volt annak, miért és hogyan is érdemes összetartanunk. Azóta is hiányzik az a közösség. Nem is annyira azért, mert olyan szerves részének éreztem magamat, vagy mert családként tekintettem volna rájuk, ehhez én mára már túl önálló vagyok, és már nagyon hosszú ideje nem engedtem magamhoz olyan közel senkit, a fiamon kívül. De az elmúlt hónapok alatt, amióta New Orleansban élek, ráébredtem, hogy mennyire védtelenek vagyunk mi így, szétszórva a városban, miközben az összes többi faj képviselői összeverődve élnek. Vegyük csak példának azt az esetet Kai-jal, de ez csupán egy újabb bizonyítéka volt annak, miért nem érdemes bíznom a boszorkányokban. Éppen ezért úgy döntöttem, megpróbálom felkeresni és összefogni a sajátjaimat, ami némi munka árán már többé-kevésbé sikerült is. Így kerültem néhány hónapja kapcsolatba Ms. Callaway-jel is. A nő sok dologban éles ellentétem, ezért nem is mondhatnám, hogy igazán jól kijönnénk, de a béke és az összetartás kedvéért végül mégis elvállaltam, hogy a kérésére tanítok néhány szirén dolgot a fiának. Bár ha hinnék abban, hogy képes lenne rá, valójában megmondtam volna neki, hogy ez bizony az ő dolga lenne. A saját családom példájából is kiindulva nem igazán nézem jó szemmel, amikor valaki elhanyagolja a saját gyerekeit. Azt hiszem, valahol személyes sértésnek élem meg. De mindez most mellékes, a feladat adott. Seth hamarosan megérkezik. Személyesen még nem találkoztunk, és nem is próbálok találgatni, hogy milyen lehet, inkább igyekszem felkészíteni magamat a mai napra. Ki tudja, egyszer talán még a saját fiammal eljutunk ide, ha egyszer mutatkoznának rajta a képességek, és akkor még jól jöhet, hogy lesz az okításban tapasztalatom.
Helyszínnek a galériát választottam, melyet az épülő szirén közösségünk egyik tagja ajánlott fel. Időnként itt szokta kiállítani a fotóit, melyeket hobbi szinten készít, de az épület általában üresen áll, ráadásul itt van közvetlenül a folyó mellett, így a magunk fajtának tökéletes hely a gyakorláshoz, és az alkalmankénti összejövetelekhez.
Az ajtó nyílik, majd valaki be is lép rajta. Az illető egy kész férfi, nem pedig egy Ezra korabeli fiú, mint ahogy azt vártam volna. Miért is hittem, hogy egy kis srácot kell majd tanítanom? Talán Ms. Callaway kevéssé egyértelmű megjegyzései vezettek félre, de igazán megkérdezhettem volna, hogy milyen idős is a fiacskája.
- Helló. Seth, igaz? - sietek az érkező elé. - Az én nevem Rowena, de nyugodtan szólíts csak Roenak. Ugye tisztában vagy vele, hogy miért is vagy itt? - kérdezem kissé bizonytalanul, és nem a férfi szellemi képességeit szeretném ezzel megkérdőjelezni, inkább az anyja az, akinek megbízhatóságára nem tudok alapozni. Ki tudja, elmagyarázta-e a fiának, hogy pontosan miért is küldi hozzám, mielőtt ideirányította.