Tárgy: Re: Cafe Galerie Vas. Dec. 20, 2015 8:51 am
Caroline & Jace
Mystic Falls, nem is igazán tudom mit keresek itt. Nyomaszt az egész város légköre, olyan, mint valami kis gömb amiben mindenki őrült mód rohangál, mint hangyák az elöntött bolyban. Vámpírok serege, boszorkák, titkok, csapdák, igék. És még Én panaszkodtam az öreg New Orleans-ra. Igaz, hogy ott nem örvendek nagy tiszteletnek sem az emberek, sem a farkasok között, mondjuk, ha úgy nézzük a vámpírokat már jobb meg sem említeni. Klaus meg az édes, tündéri ki családja, hányingerem van. Katherine közelsége meg még inkább feszélyez, de nem mondhatom ezt Kendra-nak, mert úgy ragad Katherine-hez, mint rágó az aszfalthoz. Szeretem Kendra-t, és mivel szeretem így elviselem azokat akik körülötte vannak, még ha ezek a személyek a legkisebb mértékben sem kedvesek. A kávézóba belépve megcsap a kávéillat, beszélgető párok hangja. Rendelek egy erős feketét és kibámulok a nagy ablakokon az utcára. A legbizarrabb az egészben az, hogy a város olyan nyugodt arculatot mutat mintha itt soha nem történt volna semmi. Az út túloldalán megpillantok egy szőke, csinos nőt. Olyan ismerősnek tűnik a számomra. Hiába töröm a fejem nem jut eszembe hol is láthattam már a nőt. A kávét nem megvárva kilépek a kávézóból és a nőhöz sietek, nem hagy nyugodni, hogy egy ismeretlen miért dereng úgy a számomra mintha ismerném. -Üdv! - Szólítom le, de itt meg is áll a tudomány, nem tudom hogy hogyan folytathatnám, hogy ne tűnjek idiótának. Végül is azt nem mondhatom, hogy bocs, de ismerősnek tűntél és gondoltam megkérdezem vajon honnan is ismerhetlek. Ez az átka annak, hogy szociálisan zárkózott vagyok, a társalgás sosem működött. Érdekes, hogy Kenda mégis képes szót érteni velem. Ahogy odaérek hozzá már tudom, hogy a csinos nő vámpír, még szerencse, hogy ez számomra nem hat irritálóan, hiszen a kedvesem szintúgy vámpír.
Caroline lelki állapotát teljes mértékben meg tudom érteni, hiszen én vagyok az az ember aki tudja milyen elveszteni a szüleit. Az a legnagyobb baj, hogy én tehettem is róla, hiszen Klaus anno régen megmondta, hogy vagy én halok meg vagy a szeretteim. Én persze azt állítottam, hogy jobb ha ők halnak meg, mint én, azóta is ezt az elvet tartom. Az életem a legfontosabb nekem, nem másoké, így persze ha megtámadna engem meg valakit egy éhes oroszlán akkor habozás nélkül odadobom a partnerem, hogy őt egye meg. Mindenesetre úgy érzem az anyám nem érdemelt halált, még akkor sem ha hagyta, hogy apám elvigye tőlem Nadia-t, a lányom, akit lehet én nevelhettem volna fel ha ezzel a szüléssel nem "mocskoltam" volna be a Petrova családnevet. Legalábbis apám ezt mondogatta állandóan, bár nem hiszem, hogy egy gyermek bármikor is rosszat okozna, még akkor sem ha törvényen kívüli. Hiba volt elvenni az anyjától, ilyennek sosem kellett volna megtörténnie.. de ez már a múlt sérelme. Ha sokat rágódok rajta akkor sem lesz másképp, de vigasztal a tudat, hogy Nadia él, ámbár vámpírként. Nem sokat találkozunk, de tudja, hogy szeretem és számíthat rám. Mikor Caroline szemében megláttam azt a felcsillanást, az örömöt, hogy talán megmentheti Klaus az anyukáját.. akarva-akaratlanul, de elmosolyodtam, mivel eddig sosem okoztam igazi boldogságot senkinek, maximum keserűséget. - Igazán nincs mit. - halk és nyugodt hanggal beszéltem, majd a bögrémet felemelve belekortyoltam lassan az italba. - Remélem segíteni fog Klaus. - néztem Care szemeibe, és úgy érzem tényleg sajnáltam, hogy ezt kell átélnie, hiszen ő az utolsó szerette. Caroline nem öreg, nemrég lépett be a második x-be, így nem kellene ilyen fiatalon elvesztenie az egész családját. Bár ebben a városban minden lehetséges.. - Ha nem segít, szólj, hozok neked a véréből, ígérem. - ígértem meg neki, hogy rajta leszek a projekten, hogy az édesanyja meggyógyuljon, még azt is megteszem, hogy Klaus vérét erőszakkal veszem el, bár nem hinném, hogy egy "kérlek"-nél több kell neki. - Már elmentem. - közöltem még mindig roppant nyugodtan, mert jó érzés töltött el. Care nem épp azon ügyködött, hogy megöljön, inkább úgy láttam örül a társaságomnak. - Visszajöttem bár dologért amit itt hagytam. - röviden és érthetően elmondtam neki miért vagyok most itt Mystic Falls-ban, mikor már nem itt élek. - Nem köt ehhez a városhoz semmi ezentúl. - mosolyomat letöröltem az arcomról és gondoltam bele milyen sérelmek értek itt, na meg, hogy én milyen pofonokat adtam. - Se senki. - ezzel Stefan-ra céloztam, mivel már ő sem nagyon érdekel. Ha kérné, hogy maradjak, akkor sem laknék többé itt. - Most azon kell dolgoznom, hogy túléljem a következő félévet. Így hát, akármennyire esik nehezemre.. muszáj felmutatnom a fehér zászlómat. - kicsit csalódottan néztem bele a félig megtelt pohárba, mivel nem akartam feladni még a harcot, de az élet tele van meglepetésekkel. Kitudja mit rejteget a holnap. Felnevettem mikor azt mondta ő is összeszűrte a levet vele, és úgy tűnik van egy kisebb-nagyobb közös pontunk itt. Kicsit furcsa, hogy én meg Klaus, de valójában semmi különös, -illetve különleges nincs benne. Egy sima kapcsolat, mint mindenhol. - Megbízik bennem. - válaszoltam a kérdésére, mivel elárulta nekem, hogy a lánya valójában él, és virul, nincs semmi baja, maximum annyi, hogy mindenki halottnak hiszi. - A legnagyobb titkát elárulta nekem. - kicsit meglepetten mondtam, mert nem hittem volna, hogy ennyire a bizalmába tudok férkőzni, bár ez is az élet egyik nagy meglepetése. - Nem hinném, hogy átver. Az én részemről nem csak játék. - suttogtam halkan az utolsó mondatot, és kicsit megijedtem, hogy mi van ha. Nem akartam pofára esni, százötven éven keresztül Stefan miatt csak a padlót nyaltam, mint egy idióta. Vége annak az időszaknak. - Ötszáz éven keresztül senki sem szeretett őszintén. Mondd, te nem használnád ki az alkalmat a helyemben? Nem használnád ki, hogy végre úgy érezd nem csak magadra vagy utalva? - felvont szemöldökkel néztem rá, és érdekelt a válasza. Biztos nem azt fogja mondani, hogy nem, ő kihagyná ezt az alkalmat. - Caroline.. rengeteg dolgot elértél az életedben! - mutattam rá mindkét kezemmel, hiszen egy kész nő állt előttem, aki már tinédzserként is jelentős szerepet töltött a város életében. - Szurkolólány, barátokkal körülvett, halhatatlan, jó tanuló, szép vagy. - soroltam mik az erényei, és meglepett, hogy ilyen kedves vagyok vele.- Az ég szerelmére, te voltál Miss Mystic Falls! - megnyerte a város szépe díjat, amit meg is érdemel. Büszke lehet magára, mert neki van miért. - Én pedig? - nevettem fel erőltetetten, mivel csak kívánhatok ilyen életet ami neki van. - Az apám egész kiskoromban lelkileg és testileg terrorizált, az anyám nem védett meg, elvették a lányom, évszázadokon keresztül üldöztek.. - elkezdtem gyors fejszámolást és az ujjaimon mutattam sorban az eredményt. - öt! Öt évszázadon keresztül! Aztán beleszerettem két férfibe, mindkettőt elvesztettem, aztán másfél évszázadon keresztül az egyik után rohantam, aki az ugyanolyan arcú lányt szerette meg, mint én. Azután talán kicsit túlvetettem a sulykot, de megpróbáltam megölni a lányt, de Elena egy lépéssel előttem járt és visszaváltoztatott emberré. Senkit sem érdekel a haldoklásom, a lányom az életemet akarta elvenni, majd elkezdődött a rohadt öregedés. Klaus jött, felajánlotta, hogy szeretni fog, lesz otthonom, talán családom! - mutattam magamra, mivel egy kész csődtömeg voltam ameddig Klaus be nem lépett újra az életembe, sőt.. - Már a halált kívántam magamnak, én, Katherine Pierce aki egy várost megölt volna régen a túlélésért! - kicsit kiakadtam, mert nagyon nehéz életem volt, most pedig adatott egy lehetőség. - Őszintén mondd meg.. szerinted nem érdemlek egy esélyt arra, hogy jobb legyek egy kicsit, nem az a keserű fő gonosz, mint régen? - az előző mondatoknál kicsit felemeltem a hangom, de nem annyira, hogy mindenki minket bámuljon. Ezt a kérdést megint relaxált hangon, kicsit megtörten mondtam, mert gyakorlatilag az életem rövidített változatát meséltem el neki. Nem tudom ő hogyan vélekedik erről, de szerintem mindenki megkaphatja akár az ezredik esélyt is ha megdolgozik érte.
Akármennyire próbáltam természetesnek venni a helyzetet, annál inkább kezdtem furcsán érezni magamat. Hisz nem akárkivel, hanem Katherine-nel kávézgattam éppen, azzal, aki vámpírrá változtatott, aki annyi szörnyűséget okozott nem csak nekem, de a szeretteimnek is. Én mégis kezdem őt megkedvelni. Valami nagy probléma lehet velem, hogyha tényleg mindenkiben a jót próbálom felfedezni. Mert akármennyire hihetetlen, Katherine-nek is van jó oldala, amit meg is tapasztalhattam azokban a napokban, míg együtt laktunk a kollégiumban. Ahogy meghallom a szavait, felkapom a tekintetem és rá nézek. Tényleg komolyan sajnálja anyukámat és ez ismételten döbbenettel tölt el. Felelni se bírok, akkora a meglepettségem, így köszönetképpen rámosolygok csupán. De ez is hamar elillan, mikor meghallom Klaus nevét. Mégis, hogy jön ő most ide? Nem értem. Kérdőn felhúzom a szemöldököm, majd hallgatom újdonsült jóakaróm ötletét. Ez egyáltalán nem hülyeség! - Katherine Pierce. Te egy zseni vagy! - Ujjongok neki, miközben az arcom megfájdul a széles mosolygástól és mint egy izgatott kislány, úgy kezdem el nyomogatni a telefonomat. Nem akarok illetlen lenni, főleg most, hogy ilyen ötlettel rukkolt elő, de ez most nem várhat, ezért ebben a pillanatban el is küldöm az üzenetemet Klausnak. - Köszönöm. - Mondom neki csillogó szemekkel, s érzem, ahogy a remény újra belém költözik és erősebbé tesz. Sose hittem volna, hogy pont Katherine fog egy épkézláb ötlettel előállni, ami talán tényleg megmenti majd az anyukámat. - Oké. Mesélj! - Hátradőlök a székemen és figyelmesen hallgatom, hogy mi történhetett vele. Kíváncsi vagyok, vajon Elenával sikerült-e ismételten összeakadniuk valami miatt. Ezt ugyanis már megtanultam az évek alatt, hogyha valahol ők ketten ott vannak, ott bizony kő kövön nem marad. De talán ez így is van rendjén. Fogalmam sincsen hasonló helyzetben én mit tennék, bár nekem nincs hasonmásom. Legalábbis eddig még nem került elő... - Elmész? - Kicsit kétségbeesettebben kérdeztem, mint akartam. Különös, de azt hiszem, még hiányozni is fog nekem. Mystic Falls Katherine nélkül? Még a végén tényleg eljönnek a nyugodt békeidők, amelyekről a veteránok szoktak álmodni? Túl sok információt kapok, így belekortyolok az italomba, de amint meghallom az sz betűs szócskát, félre is nyelem a kávémat. A poharamat kicsit nagyobb erővel az asztalra helyezem, majd köhögni kezdek. - Hű. - Mondom, miután végre friss oxigénhez jutottam és a fuldoklásom is abbamaradt. Katherine és Klaus? Ez csak nekem morbid egy kicsit? Végtére is Katherine több száz éven keresztül pont Klaus elől menekült. Mikor arra kér, hogy felvilágosítsam az elmeállapotáról, hangosan felnevetek. - Én mondjam meg, hogy mennyire hülye vagy? Helló, Katherine! Az a szőke ül előtted, aki szintén összeszűrte vele a levet, úgyhogy rossz embert kértél meg... - Azért is mennyit hallgathattam. Tyler teljesen becsavarodott miatta, holott előtte ő volt az, aki elhagyott engem, nem is tudom hányadszorra. Elena nem reagálta túl a dolgokat, Stefan próbálta elviccelni, hogy jobb kedvre derítsen, Damon pedig... hát ő hozta a szokásos formáját. De a legjobban Enzo szeret erre emlékeztetni, holott neki aztán tényleg semmi köze ehhez. - Egyébként meg nem vagy hülye. - Mondom neki lehiggadva és komolyan. Nem hiszem, hogy emiatt bármilyen megkülönböztetésben kellene őt részesíteni. Ha meg pont én ítélném el miatta, akkor az eléggé képmutató viselkedés lenne a részemről. - De biztos vagy abban, hogy jó ötlet vele menni? - Kíváncsiskodom, s habár nem ismerem őt úgy, mint a tenyeremet, mégis féltem talán. De csak egy kicsit. Viszont ezt a gyors összeköltözést, ha nevezhetem annak, nem tartom jó ötletnek és tudom, hogy semmi jogom beleszólni, de ismertek már. Úgy sem tudok kimaradni belőle.
♰ Hát ezt nem tudtam máshogy lereagálni. De örülök, hogy bízol bennem <3✖ K.P ✖
Hallgattam ahogy elpanaszolja nekem a bánatát, és természetesen végig csendben maradtam. Akármennyire vagyok maga a gonosz, be kell vallanom, hogy a szívem legmélyén képes vagyok szeretetre, megértésre is akár. Caroline pedig azokhoz tartozott akiket kedvelek, mivel hát nagyon jól szórakoztunk még anno együtt. Hiányozni fog ez a város. - Sajnálom, hogy haldoklik az anyukád. - komoly tekintettel néztem rá, majd elkezdtem agyalni. Eszembe jutott amikor hazamentem én is Bulgáriába és megláttam, hogy apám fel volt nyársalva egy kardra, anyám pedig szétvagdalva feküdt az ágyon, minden csupa vér volt, én pedig egy megtört lány voltam aki hiányolta a családját. Az asztalra meresztettem tekintetem és gondolkozni kezdtem, hogy mégis van megoldás erre a problémára. - Klaus. - néztem rá felcsillant szemekkel. - Talán az ő vére segít a mamádnak. Kérj tőle pár fiolányit, biztos ad neked. Régen nagyon szeretett. - mosolyogtam rá kedvesen és készen álltam segíteni. Megérdemli Care, hogy egyszer az életben ne veszítsen el mindenkit ilyen hamar. Az anyukájának élnie kell! - Elterelem a figyelmed. - engedelmeskedtem neki, közben megérkezett a rendelésem is. - El sem fogod hinni milyen hetem volt! - kezdtem vad mesélésbe, mivel eddig senkinek sem meséltem el, hogy valójában már nem egy Mystic Falls-i lakos vagyok. - Találkoztam Klaus-al. Azt mondta hazahoz, de nem úgy alakultak a dolgok ahogy ellenségekhez való. Történt köztünk pár dolog. - célozgattam eléggé nyilvánvalóan és reméltem, hogy neki is leesnek a dolgok. - Megkért, hogy menjek vele haza New Orleans-ba én pedig megfogadtam az ajánlatát, és.. - ki kellett volna mondanom mit érzek Klaus iránt, de teljesen cikinek éreztem, hogy Katherine Pierce képes szeretni. Rátámaszkodtam az asztalra és a kezeimbe temettem az arcomat. - Szeretem. - motyogtam a kezembe, de nem tudom mennyire volt hallható, remélem semennyire. Nekem még új az olyasmi, hogy én kapcsolatban éljek, de muszáj volt valakinek elmondanom. - Muszáj volt kikotyognom valakinek! - vettem el a szám elől a kezeim és tökre beégtem, legalábbis úgy éreztem. - Most mondd meg mennyire vagyok hülye. - kértem, hogy világosítson fel mekkora hülyeséget csináltam, de nem fog változni a véleményem Klausról. Szeretem és ez van. Nem is az a kegyetlen szörny aki volt, megláttam benne az emberségét és ez megfogott. Teljesen idegen nekem ez az egész élet ebben az időben, így inkább hagytam Care-t szóhoz jutni ameddig belekortyoltam az italomba.
Δ ééés, megtörtént, hogy Kath megbízik benned. Δ something beautiful Δ pár száz
Feszülten doboltam a telefonomon, míg Katherine beszélt hozzám. Mikor pedig bocsánatot kért, felvont szemöldökkel néztem fel rá. Ez most komolyan megtörtént? Vagy most omlottam össze végképp mentálisan és még hallucinálni is kezdtem? Nem tagadom, valóban kialakult közöttünk egyfajta szövetség, de ez akkor is túlhaladta az elképzeléseimet. Már ha egyáltalán voltak ilyenjeim vele kapcsolatban. Aztán rájöttem, talán nem ártana valamilyen formában minderre reagálnom, hogyha már egyszer kimondta. Gondolom neki sem lehetett könnyű... - Nem baj, nem rád vagyok igazából mérges. - Suttogom magam elé, majd az italomat kezdem kevergetni. Talán kicsit tényleg nem ártana, ha elengedném magam, ha már egyszer mindenki ezt tanácsolja. Talán most az egyszer tényleg jót tenne, ha csak egy rövid időre is, de kikapcsolnám az agyamat és félretenném az összes problémámat. Megoldható lenne? - Szóval most egy igazi csajos napra jöttem, minden hátsó szándék nélkül? - Ez nagyon hihetetlenül hangzik a számomra. Mert hát egyértelmű, hogy Katherine Pierce nem tud soha többet sem ártani nekem, de vannak kapcsolatai és így kissé bizalmatlanul fogadtam ezt a nagy kedvességet tőle. Pedig egyet értettem abban, hogy már nem vagyunk ellenségek. Így mikor ezt kimondta, én csak egy halvány mosollyal feleltem. Aztán következett az újabb kérdése... Legszívesebben egy röpke válasszal témát váltottam volna, de testtartásából kiindulva nem mentem volna sokra. Bármennyire is hihetetlen volt, ő most tényleg arra várt, hogy kifejtsem neki bánatom okát. Hát legyen, végül is semmit sem veszítek vele, ráadásképpen pedig a városban is kezdenek elterjedni az anyukámmal kapcsolatos hírek. - Az egyetlen élő rokonom haldoklik. Kiderült, hogy anyunak agydaganata van, méghozzá olyan, amit már nem lehet gyógyítani. - Mondom kicsit közelebb hajolva hozzá, hangomat mérsékelve, majd megtörve a szemkontaktust belekortyolok a kávémba és pár pillanat erejéig elmeredek a távolba. - És tudod mi a legrosszabb? Nem tehetek ellene semmit! Az orvosok lemondtak róla, hónapokat saccolnak neki, a vérem nem gyógyítaná meg, egyedül annyit tehetek, hogy végig asszisztálom ezt az egészet! Nevetséges... - Miután kidühöngöm magamat, hátradőlök a székemen és veszek pár mély lélegzetet. A szemeimbe könnyek szökkenek, de nem akarom újra átadni magamat ennek a borzalmas érzésnek, így nyelek egyet és tekintetem visszavándorol Katherine-re. - Kérlek csináljunk vagy mondj valamit, amivel elterelhetem a figyelmemet az életemről! - Kérőn nézek rá és bízom abban, hogy nem kell majd naphosszat az érzéseimről beszélnem. Bár őszintén, ezt nem is nézném ki belőle. Talán ő az egyetlen, aki tényleg képes lenne kicsit kikapcsolódásra bírni. Vagy legalábbis megpróbálhatnánk, hátha még valami jó is kisülne az egészből.
♰ Visszatértem, épen, egészségesen, ennek örömére pedig hoztam is egy reagot az egyik csodaszép kódoddal. Imádlak, amiért ennyire megértő voltál! Nagyon köszönöm! <3✖ K.P ✖
Habár most már a külsőm tökéletes a belsőm nemigen volt rendben. Nem nagyon fordul elő az emberrel, hogy halandó lesz majd a leélt évek mik nem látszódtak ezidáig most az életére törnek. Ez zajlik le bennem is és akármennyire is jól leplezem a fájdalmam ott van valami ami nagyon zavar most utolsó heteimben.. Teljesen egyedül vagyok. Nem úgy értem, hogy nem futok össze emberekkel, de azok egyáltalán nem jóindulatúak, bár Caroline nem is sejti, hogy ő az egyetlen akivel csupa jó szándékból akartam találkozni. Ő annyira nem elviselhetetlen, mint a többi aljnép. - Bocsánat. - néztem rá komolyan és eléggé nehezemre esett ezt kimondanom, mivel bevallom illetlen voltam. Bár nem én lennék én ha nem késtem volna, bár valójában én időben itt voltam, csak ő nem keresett engem a mosdóban. Tudja ő pontosan, hogy ember vagyok, így benne lenne a pakliban, hogy ki kell mennem, akármi, na de mindegy. Azért magamnak megkérdőjelezem, hogy biztos csak festett szőke-e ez a lány, de inkább nem emlegetem neki a haja színét, mert itt hagy sértetten. Csak néztem őt ameddig két kérdést is feltett nekem, de csak szépen sorjában. - Nos, nagyon lényegre törő vagy ezen a napon, pedig még elcsevegtem volna veled. - sóhajtottam és ráérősen az asztalra támaszkodtam. - Akár hiszed akár nem csak egy kis társaságra vágytam és mivel téged már nem tartalak ellenségnek így gondoltam te sem bánnád. Egész jó szövetség voltunk. - mosolyodtam el aljasan ahogy a szemem előtt lejátszódtak a jelenetek miket Caroline-al éltem meg. - Így mivel még kérdeztél valamit, a válaszom az, hogy én sem vagyok csúcsállapotomban. Na de mesélj, veled mi történt, hogy ezen a szép napon ennyire rosszul vagy? - dőltem a szék támlájára vissza és a karomat a mellkasom előtt összefontam. Kérdőn néztem rá, és látszott rajtam, hogy ez egy kifejtős kérdés, így nem egy válasszal kell válaszolnia. Intettem a pincérnek közben, hogy ugyan engem is szolgáljanak már ki, és rendeltem egy kapucsínót sok habbal és egy kis süteménnyel. Szerintem egy afféle "csajos" délutánnak igazán lányos ital kell, na meg még nekem is lehet bűnöznöm egy kis édességgel. Na meg nem vagyok annyira fáradt, hogy nekem egy erős kávé kellene.
Δ én is köszönöm, hogy megvártál, neked is.<3 Δ something beautiful Δ pár száz
Telefonomat forgatom az asztalon, kávémba kortyolok és még mindig várok. Nem telik el sok idő, de érthető okokból feszültebb vagyok, mint szoktam lenni. Gondolataim össze-vissza cikáznak, valamiféle megváltásra várok, hogy rendszerezni tudjam őket, de nem sikerül koncentrálnom. Hiába, most egy olyan problémával kell szembenéznem, amilyennel még sohasem ezelőtt és ezt nem tudtam kezelni. Segítségre van szükségem, méghozzá komolyra. Nem orvosokra, akik kemoterápiával akarják sulykolni az anyukámat, holott megmondták, semmit sem javítana az állapotán. Lehunyom a szemeimet és veszek pár mély levegőt. Úgy érzem, hogy az agyam pillanatokon belül felrobban, semmihez sem lenne kedvem, csak ahhoz, hogy széttörjek valamit. Ezen a jelenlegi hangulatomon pedig cseppet sem segített az, hogy amint kinyitottam a szememet, megláttam Katherine-t, aki éppen a mosdóból sétált ki.
- Ez nem igaz... - Motyogtam magamnak, amíg odaért az asztalhoz. - Végig a mosdóban voltál? - Kérdeztem tőle hitetlenkedve és értetlenül pillantottam rá. Viszont nem volt kedvem vitatkozni, még akkor sem, hogyha így rátámadtam. Lazítani akartam, még ha lehetetlen vállalkozásnak is tűnt és sajnos úgy alakult, hogy Katherine vált a partneremmé ebben. Tehát, alkalmazkodnom kellett. Hazudnék, ha azt mondanám, nem alakult ki köztünk valamiféle szövetség-szerű, de sohasem gondoltam volna, hogy pont vele fogok leülni kávézni egyet. Egyszerűen ez olyan hihetetlennek tűnt, mégis jól esett hazajönni. Fejemet félrebiccentettem, ahogy meghallottam a kérdését. Az érdeklődése valószínűleg csak bájcsevej, mielőtt elárulná, miért is hívott ide valójában. Nekem jó okom van rá, hogy miért fogadtam el a meghívását, de nagyon is kétlem, hogy ő mindössze "csajos" délután miatt hívott fel. És habár megfogadtam, hogy lenyugszom és megpróbálom kiélvezni ezt a délutánt, nem ment. - Rosszul. - Mindössze ennyire futotta tőlem, s ez sem volt éppen értelmes válasz, de aligha noszogatna, hogy többet meséljek. Annyira már ismertem őt, hogy tudjam, magán kívül senkivel sem törődik, így remélhetőleg beéri ennyivel is. - És te hogy vagy? - Kérdeztem vissza, majd mielőtt reagálni tudott volna újra megszólaltam. - Miért hívtál ide Katherine? - Hangom már lágyabban csengett, kicsit sem volt már dühös, sokkal inkább olyannak tűnt, mint amikor valaki fehér zászlót lengetve megadja magát az ellenségnek. De csupán egyetlen egy okból váltottam kedvesebb üzemmódra. Tudni akartam, hogy mire megy ki ez az egész, hogy miért hívott el ide és miért pont engem. ▲ köszönöm, hogy megvártál! Boldog Új Évet utólag is! <3 ▲Primadonna girl ▲ 366 szó ▲ made by ▲
Rájöttem már egyáltalán mi a bajom az emberekkel. Az, hogy emberek! A természetfelettiek sokkal jobbak, talán ezért is vágyakozom vissza halhatatlanságom olyannyira. Az emberekkel csak a gond van, és az a legnagyobb baj, hogy most én is az vagyok. A gyógyír az ereimben volt, de már az sincs, így rám támadt az a dolog amitől a legtöbb ember fél; öregedés. Kezdenek megjelenni az őszhajszálak, sőt mi több, az ősztincsek, lassacskán az egész hajamat belepi az a szín ami minden ember életében eljön. Megőszülök ettől, szó szerint. Lassan megéltem ötszázötven évet, nem is most akarnám abbahagyni, de van egy dolog amitől nem tudok elmenekülni. Az átokverte idő. Évekig rohantam egy halhatatlan hibrid elől aki az életemre tört, most pedig leterít az, hogy elgyengültem. Így igaz! Katherine Pierce törékeny ember lett, így mindenki azt hiszi már meghülyültem és nem tudom a terveimet szövögetni, pedig de. Nem minden szabadidőmben azokat tervezem, de a legtöbben azt próbálom kitalálni mégis hogyan oldjam meg ezt a helyzetem. Mindent megoldok, nos, ezt is megfogom. Nem akarok még meghalni, hiszen nem éltem eleget, még nem adhatom fel, mivel annyit emlegettem, hogy igazi túlélő vagyok. Őszintén szólva egyre jobban érzem azt, hogy ki kell öntenem valakinek a lelkem, mivel eléggé nehezen birkózom meg ezzel. Most már nincs olyan gomb bennem, hogy kikapcsolás. Nincs olyan, hogy ha megsérülök, volt-nincs seb. Nem regenerálódok olyan gyorsan, rettentő lassú folyamat mire mondjuk beforrna a csontom, és mivel régebben egészen jól elvoltunk Caroline-al, elhívtam egy kávéra. Előbb odaértem, mint ő, ott ültem, csak észrevettem, hogy elkenődött a szemceruzám, így pedig én nem mutatkozhatok. Sokat adok külsőmre, így nem szeretem ha ilyenek történnek. Mielőtt valaki meg is láthatott volna, elszaladtam a mosdóba, hogy korrigáljam a hibát. Közben megcsörrent a telefonom, de mivel nagyon koncentráltam hangpostára kapcsolt, ő pedig hagyott egy kedves üzenetet. – Jaj, Caroline, milyen türelmetlenek vagyunk. – forgattam a szemeim és motyogtam magamnak, közben pedig nézegettem magam a tükörbe, hiszen végre sikerült megcsinálnom amit akartam. Ráérősen igazítottam meg göndör fürtjeimet is, így tökéletesen tudok mindenki előtt megjelenni. Felkaptam a táskám, a mobilom és kecsesen lépkedve mentem kávézótársamhoz, mintha nem is várattam volna meg. – Ne haragudj, volt egy kis dolgom a mosdóban. – vontam vállat és néztem a szemeibe. Jó volt újra látni, igaz, hogy megállapodtunk abban, hogy még mindig utáljuk egymást, de ez annyira nem volt már igaz. Egész jó kis szövetségünk volt, ezt azért ő is bevallhatja. – Hogy vagy? – kérdeztem csak szimpla kedvességből, hogy szóba elegyedjek vele. Majd miután megkérdezi ő is én hogy vagyok majd elmesélem neki mikre jöttem rá. Például csak neki meghagytam egy ősztincsem, hogy megmutassam, bár az a hajam belsőbb részénél van, így hát nincs szem előtt.. legalábbis remélem eddig senki sem vette észre, hogy öregszem fiatal hölgy kinézetemmel.
Komolyan nem vagyok normális. E felől ma reggel bizonyosodtam meg, amikor beültem a kocsimba és elindultam Mystic Falls felé. Annyi teendőm lenne még itt, erre én éppen hazafelé furikázom. De bevallom, kicsit jól esik másra koncentrálni. Nem akarok elfutni a problémáim elől, mindössze szeretnék egy napot, amikor jelentéktelennek tűnő dolgok miatt aggódhatok és nem olyanok miatt, amik összetörik a szívemet. Így Katherine hívása egyszerre jött jó és rossz időben. Rossz amiatt, mert szabályosan ki sem látszódom a feladataim rengetegéből. Jeleznem kell a tanulmányi osztályon, hogy halasztani kívánok az egyetemen. Össze kell csomagolnom a holmijaimat, hogy amint kiengedik anyut a megfigyelés alól, hazavihessem. Mondjuk, erről a tervemről még senki sem tud. Abban is biztos vagyok, hogy anyu is erősködni fog, maradásra akar majd bírni, de nem fog összejönni neki. Hazahozom és ápolni fogom, egészen addig míg nem találunk ki valami megoldást. Egyedül csak azért egyeztem bele a találkába, mert tudtam, Elena is önkénteskedik ma délután a kórházban, így anyut biztonságban tudhattam. És bármennyire is furcsán hangzik, jelen helyzetben még Katherine-nel is szívesen töltöttem el ezt a napsütéses napot, holott fogalmam sem volt afelől, hogy vajon mit akarhat tőlem.
Leparkolok a kiszemelt kávézó előtt, bezárom az autót, majd besétálok a helyiségbe. Itt általában mindig nagy a tömeg, de most mintha túlságosan is lakatlan lenne ez a hely. Pedig a helyi középiskolások kedvelt törzshelyévé nőtte ki magát, bár igaz, ők most még iskolában vannak. Most először éreztem megkönnyebbülést annak örömére, hogy nem kell a becsengetési rendhez alkalmazkodnom. Az egyetem annyival másabb, annyival jobb! Talán hibát követek el azzal, hogy egy időre feladom, de tekintettel arra, hogy egy örökkévalóságig fogok élni, biztosan lesz még időm arra, hogy újra beülhessek az iskolapadba. Többször körbejárva a terepet észreveszem, hogy Katherine bizony sehol sincsen. Leülök az egyik szélső asztalkához, rendelek magamnak - csak a látszat kedvéért persze - egy tejeskávét, rengeteg tejszínhabbal és várok. Eleinte türelmes vagyok, de miután a pincér felszolgálja az italomat és eltelik még öt perc, kezdek egyre nyugtalanabb lenni. Mégis mi a fenéért hívott ide, ha aztán meg sem jelenik? Mérgesen előhalászom a táskámból a telefonomat és már hívom is a "kávézó-partneremet". Meg sem lepődök, hogy az üzenetrögzítő köszönt csupán. - Katherine! Hol vagy? Ha öt percen belül nem jössz ide, én elmentem, nincs időm erre... - Mondom mogorván a telefonba, majd leteszem, s az asztalra helyezem. Nincs semmi halaszthatatlan ügyem, de akkor is. Nem fogok rá várni órákon keresztül, különben is ő hívott ide. Ha pedig akar valamit, akkor bukkanjon is fel, ne csináljon hülyét belőlem.
Tárgy: Re: Cafe Galerie Vas. Aug. 31, 2014 12:00 am
Meadow & Nathan
The best things in life aren't things
Szavai hallatán, még ha akaratlanul is, de felsóhajtok. Annyira nehéz nem elmondani neki az igazat. Úgy érzem, tudnia kellene arról, hogy ő nem csak egy órája ismer engem, hogy már millió egy órát velem töltött, és ez valahol tudat alatt, biztosan ott van benne. Másképp nem vonzódna ennyire hozzám. Vagy mégis? Á, nem hiszem. Viszont azt hiszem, hogy ha most még azt is rázúdítom, hogy már egy rakásszor "összefutottunk", valószínűleg kiszaladna a világból is. Elég volt neki egy napra annyi, hogy megtudta a valóságot, rólam. Tudomást szerzett egy olyan lényről, egy olyan szörnyetegről, amiről a normális emberek még álmodni sem mernek, vagy éppen csak filmekben látnak. Már azt is igen nagy teljesítménynek tartom, hogy nem rohant el eddig. Pedig megtehette volna. Bár akkor nagy valószínűséggel, ugyanúgy töröltem volna mindent a fejéből, hogy aztán ismét egy újabb lappal indulhassak. - Nem vagy őrült... Ez normális. Csak összezavarodtál. Van aki sokkal rosszabbul reagál, ha megtudja, hogy épp egy vámpír áll előtte. - Mondom
egy kisebb vállvonás kíséretében. Nem vagyok benne biztos, hogy ez most meg fogja nyugtatni, elvégre az emberek mindenre máshogy reagálnak, hiszen nincs két egyforma ember. Viszont most nem jut eszembe más, amivel esetleg meg tudnám nyugtatni. Jelenleg csak annak tudok örülni, hogy nem menekül el, hanem van annyi benne, hogy eljöjjön arra a kávéra, és végighallgasson. Sokan nem így tennének... Sőt, talán még én sem. Talán én is csak kiakadnék a helyében, és mindenáron haza szeretnék jutni. Éppen ezért vagyok annyira hálás neki. Bizonyítanom kell! Egy esélyem van, és nem szabad elszúrnom! - Nem szeretném ha félnél tőlem. Remélem tudod, hogy ha bántani szeretnélek, akkor már rég megtehettem volna, például ott a fánál. Senki sem látott volna meg minket, de én mégis megálltam, mert eszemben sincs bántani téged... Pedig hidd el, hogy nem könnyű megállni. - Magyarázom neki kissé zavartan, miközben örömmel veszem tudomásul, hogy tényleg velem jön.- És köszönöm, hogy adsz esélyt a bizonyításra. Ha ez a kávé után úgy döntesz, nem akarsz többet látni, én tiszteletben fogom tartani kérésed. - Ezzel a lány szemeibe pillantok, elengedek egy halvány kis mosolyt, majd kinyitom neki a kávézó ajtaját. Vannak páran a idebent, nem sokan, de éppen elegen ahhoz, hogy talán a partnerem is biztonságban tudja érezni magát. Hiszen valószínű, hogy azért akart ide jönni, hogy emberek között legyen... Hogy ne tudjam bántani. Ó, ha tudná, hogy engem ezer ember sem tudna megállítani, ha tényleg kárt szeretnék okozni benne... Miután leültünk az egyik szabad asztalhoz, a pincér már meg is érkezik, hogy felvegye a rendelésünket. - Mit hozhatok? - Kérdezi a srác, miután előveveszi a kis noteszét. Természetesen én Meadowra nézek, és várom mit fog rendelni. Nekem igazából mindegy is lenne, hogy mit rendelek, elvégre szükségem semmire nincs, de végülis bajom sem lesz egy kávétól... Meg igazából semmitől.
▲ remélem megteszi :$ ▲ nincs zene ▲ 457 szó ▲ made by ▲
Tárgy: Re: Cafe Galerie Pént. Jún. 13, 2014 10:10 am
Amara & Bonnie
I am normal...almost!
Persze zavar, hogy Elenának adta ki magát, de Amarát eddig nem ismertem. Katherine más tészta, őt azonnal faképnél is hagytam volna, de ő már nem tudja eljátszani úgy a barátnőmet, hogy ne vegyem észre. És ez tűnt fel Amaránál is. Ő olyannak tűnik nekem, mint Elena emberként, mikor elkezdtünk a gimit, még ez előtt az egész vámpíros-boszorkányos mizéria előtti nyugalmas életünket éltük. Sokkal jobb volt akkor, és nem kellett mással foglalkoznunk, csak a ruhákkal, a dolgozatokkal, és azzal az új életformával, amit a gimi adhat. Akkor még nem voltam tudatában a boszorkányságomnak, és bolondnak hittem a nagyimat, amiért ezt mondta, és utána nem is tudom mikor gyorsult fel az élet annyira, hogy szellem lettem, majd horgony. Nem tudnám megmondani, melyik volt az a pont, mikor már nem tűntek fel a napok sokasága, csak azt, hogy már nincs varázserőm, és szerintem ez a horgony dologgal függhet össze. Legalábbis ez a sejtésem, de nem is baj, hogy pont Amarával akadtam össze. - Sajnálom, ne haragudj, csak elsőre én is azt hittem, hogy Elena vagy - jövök zavarba, és a kávémban lévő kanalat kezdem el babrálni lehajtott fejjel. annyira örültem, hogy Elenát látom, hogy nem is figyeltem meg alaposabban. Eszembe sem jutott Amara, akinek kérdés nélkül átvettem a helyét. Egy kicsit meg is lep a kedvessége, mert valamiért úgy gondoltam, hogy majd olyan lesz, mint Katherine. Bár olyan ember nincs még egy a földön... - Igen egy Bennett vagyok, Quetsiyah és Ayana leszármazottja - tűrök el egy kósza tincset a szemem elől, mikor kimondja honnan is ered a vérvonalam. Őszintén nem tartom olyan nagy számnak, hogy két olyan boszorkány is a felmenőm, akik a földre hozták a fertőt. Nem szeretem a vámpírokat, bár a két barátnőm is az. Elfogadtam, mert bármilyenek is legyenek, attól még a barátaim. És már én sem vagyok boszorkány. - Úgy, hogy...Igen én lettem az - halkítom lejjebb a hangom, mert hiába nyílt titok a természetfeletti, azért nem kell mindenkinek tudnia, hogy most miről is folyik a szó kettőnk között. - Sajnálom, hogy titokban csinálták a varázslatot... Dam... Aki kitalálta eléggé önfejű tud lenni - elharapom Damon nevét, lehet, hogy utálom, de nem akarom megöletni. Nem rám vallana. Remélem nem veszi észre a bakit, de ha mégis, akkor sajnos ez van. Persze megérdemelné a vámpír a szenvedést, de nem akarom, hogy én legyek a felelős a haláláért...
Tárgy: Re: Cafe Galerie Kedd Május 27, 2014 6:10 pm
to Bonnie
A lány komoly, már-már komor, de szerencsére nem ellenséges. Pedig lehetne az is, haragudhatna, amiért a barátnőjének adtam ki magamat, főleg ha annyira jóban vannak. Persze nem szándékosan tettem, nem én tehetek róla, hogy pontosan ugyanúgy nézünk ki. Talán nem okos dolog ugyanabban a városban élnünk, vagy legalább kitalálhatnánk egy épkézláb fedősztorit, amivel kimagyarázhatjuk magunkat ilyen esetekben. De ilyen nagy hasonlósággal nehéz véletlennek nevezni, elmenni innen pedig egyelőre nem tudunk. Silasnek tervei vannak, én pedig nem mozdulnék mellőle, ha tehetném, egy ujjnyit sem, a hátralévő életünkben, akármeddig is tartson az. Természetesen nem csünghetek folyton rajta, ám néha, főleg ilyen esetekben, amikor a hasonmásaim túlontúl védelmező és többségében természetfeletti erőkkel bíró barátaival akadok össze, nagyon védtelennek érzem magam. Még mindig nagyon tapasztalatlan vagyok ebben az új világban, összerezzenek még a legkisebb árnyékok mozgása láttán is, megrettenve attól, hogy egy szellem ismét zaklatni kezd - nem tudok szabadulni ettől a gondolattól annak ellenére sem, hogy már egy rövid ideje nem én vagyok a horgony, az érzés már mélyen belém égett - és attól félek, Silas nélkül képtelen lennék megvédeni magamat. Ez sajnos a minap is bebizonyosodott, amikor megtámadtak a parkban, és éppen egy vámpír védett meg.
Szerencsém volt, hogy Dominic nem a vérszomjasak sorát gyarapítja. És akkor még nem tettem említést arról, hogy Silas már a felbukkanásom előtt is rossz hírét keltette a városban, ellenségeket gyűjtve magának, akik talán engem sem átallnának bántani. Ez viszont nem azt jelenti, hogy állandó rettegésben élek, csak hogy megnehezíti a napjaimat. Éppen ezért kellemes csalódás néha így megismerkedni és beszélgetni valakivel. És ezért örülök, hogy Bonnie - bár tehetné, és talán lehetne oka rá - mégsem ellenséges velem. - Legtöbb esetben ezt is teszem - bólogatok. - Lehajtom a fejemet, és tovább megyek, amint lehet. Kivétel az olyan esetek, mint ez a mostani. Ez kávézón belül nehéz úgy tenni, mintha nem vennélek észre, ha egyszer magad jössz elém, és hívsz ide teázni - pillantok le a csészémre, aztán újra kézbe veszem a kiskanalat, és kevergetni kezdem a gőzölgő italt. - Várj csak... - emelem fel a fejemet, szemeim elkerekednek. - Igen-igen, most már emlékszem. Boszorkány vagy, ugye? Egy Bennett boszorkány, Quetsiyah leszármazottja - a végére a szám is tátva marad. Már hallottam róla, és rémlik valami az átkeléséről is. De ha egyszer átlépett a túlvilágra, akkor...? - Ezt nem értem, mégis... hogy lehetsz itt? - csodálkozom, és jobban megnézem magamnak. Nem tűnik szellemnek, akkor nem is érezhettem volna korábban az érintését. Visszatért a halálból? És ebben a pillanatban megvilágosodok. - Te vagy az új horgony, igaz? - kérdezem meg végül csendesen, hangomban meglepettség keveredik egy adag szomorúsággal és fájdalommal. Nekem kellett volna horgonyként meghalnom, hogy rendbe hozzuk a túlvilági zűrzavart, amit Tessa okozott, és biztosítjuk, hogy Silas velem maradhat. A dolgok azonban nagyon máshogy alakultak, és még nem tudom, mi lesz a történetünk vége, de most őszintén sajnálom ezt a lányt, aki a helyembe lépett. Az a végtelen szenvedés... szellemek sugdosása. Neki legalább nem kell szoborként viselnie a dolgot kétezer évig.
Tárgy: Re: Cafe Galerie Hétf. Május 26, 2014 10:54 am
Amara & Bonnie
I am normal...almost!
Nem tudom, hogy mi is árulta el. A haja talán? Vagy a grimaszai? Külsőre olyan Elenás, de nem a mostani Elena. Ez a lány tökéletesen olyan, mint a régi, emberi Elena, aki még mit sem sejtett a rá váró veszélyekre. Megérzés volt csupán, de legalább tökéletes megérzés volt. Végül is az egyik legjobb barátnője vagyok, nem hagyhatom, hogy a többi hasonmás csak úgy megtéveszthessen. Eddig nem hittem volna, hogy ez a lány kedves, őszintén nem is találkoztam vele, csak egyszer láttam. Mikor Damon kitervelte, hogy én legyek a horgony. Az a lány megoldotta a varázslatot, így végre itt vagyok az élők között, bár egy kis mellékhatás nem maradhatott el, de mindennek megvan a maga következménye. Akkor még nem tudtam, de már tudom, miért mondta Damon, hogy Amara bolond. Bár most nem tűnik annak, hiszen teljesen normálisnak látom, de lehet, hogy megviselte közel kétezer évig kővé dermedve tűrni a fájdalmat, amit át kell élnie, amikor valaki át akar kelni rajta. Most enyém ez a teher, és igyekszem megbirkózni vele, ahogy csak tudok, hiszen ez a dolgom. Elenárét, és Jeremy-ért, akit nagyon szeretek. Talán sosem múlt el, és mikor szellem voltam, ő volt mellettem. - Igen, az egyik legjobb barátnője vagyok... És sok hasonmásról hallottam már. És nem tudom, hogy kezeld, csak köszönj, és menj tovább... A legtöbben csak Elenát fogják benned látni - mosolyodom el, majd kortyolok a kávémból, ahogy bemutatkozik. Örülök, hogy nem az az átkozott Katherine az, akibe bele szaladtam. Ő sosem öltözne így, főleg, hogy Elena már nem olyan, amilyen emberként volt. Nagyon sokat változott, és furcsa Amarával itt beszélgetni, aki mintha csak a múltból csöppent volna ide. - Amara... Tudod, mivel te voltál a Horgony... Nyilván átkeltem rajtad, de te mindenkire emlékszel? - kérdezem tőle. Már nem vagyok halott. Vajon ő ezt tudja? Bár még én magam sem tudom, hogy mi is vagyok pontosan, csak azt, hogy mindkét világban ott vagyok. Érzem és hallom őket. És átkelnek rajtam. Amit nem sokan tudnak, talán ezt észre is veszi. Vajon tudja, hogy ki lett az új Horgony? És vajon tud majd nekem segíteni? Meglátjuk...
A pillantásom csak a másodperc egy töredékére találkozik a barna lányéval, aztán lesütöm a szemeimet, és hagyom, hogy az arcomba hulljon a hajam. Inkább az ujjaimmal babrálok az asztal alatt, mintha valami nagyon érdekes elfoglaltság lenne, de igazából csak nem szeretném, hogy a másiknak sikerüljön olvasni belőlem, hogy elemezgetni kezdjen. Nem akarok alkalmat adni rá, hogy komolyabban megvizsgáljon, vagy elbeszélgessen velem, mert ebből sehogy nem jöhetek ki jól. Kivéve, ha elszaladok, bár az sem lenne épp kellemes, se nekem, se ennek a lánynak, de a hasonmásomnak sem, akivel összetéveszt. Kerülöm a lehetőségeket a valódi kommunikációra, helyette inkább felteszem ezt az ártalmatlan kérdést, amivel terelem a figyelmet, és ha szerencsém van, akkor egy kis teázás után már meg is szabadulhatok majd. Ez a dolog azonban nem a legjobban alakul, mondhatni visszafelé sül el.
- Én is… jól – felelek bizonytalanul, és mellékelek egy kisebb bólintást megerősítésképpen. – Csak egy kicsit… elveszett vagyok – és ez legalább őszinte. Nem mintha ez a lány érthetné. Újra felnézek rá, és ismét hatalmába kerít az érzés, hogy már ismerhetem valahonnan. De hát mekkora esélye lehet ennek? Nagyjából semekkora. Leszámítva persze, ha már láthattam a városban sétálgatás közben. Viszont akkor nyilván ugyanígy odajött volna hozzám, szóval ez sem igazán valószínű. Szórakozottan kevergetem a teámat, de érzem, hogy a beszélgetőtársam is legalább annyira gondban van, mint én. Azt azonban elképzelni sem tudom, neki vajon mi járhat a fejemben. A kiskanalat kiemelem a bögréből, hogy mellé tegyem a tányérkára, amikor nekem szegezi a kijelentését, és az kiesik a kezemből, majd kisebb csörömpöléssel érkezik a kiszemelt helyére. Ismét lesütöm a szememet, majd egy bocsánatkéső pillantással nézek fel a másikra. - Sajnálom. Nem megtéveszteni akartalak. Igazából nagy megkönnyebbülés, hogy felismertél, és gondolom akkor jó barátnője lehetsz Elenának, ha tudsz a hasonmásokról. A városban gyakran összetévesztenek vele, én pedig ezekkel a helyzetekkel soha nem tudok mit kezdeni – vonogatom a vállam, és arcomról továbbra sem tűnik el a bűnbánó kifejezés. - Amara vagyok – nyújtom előre a kezemet az asztal felett, hogy illendően bemutatkozzak, bár továbbra is szokatlan számomra ez a közvetlenség, amit egy magamfajta megengedhet magának ebben a modern világban. – És ne haragudj, a kérdésért, de van arra bármi esély, hogy mi már találkoztunk? – kérdezek rá most már nyíltan. Veszem a bátorságot, hogy jobban szemügyre vegyem az arcát, de ezzel igazából nem kerülök előrébb. Ez inkább egy ilyen megérzés, azt hiszem. - Kezdettől olyan érzésem van, hogy már ismerlek valahonnan, de nem tudom magamnak megmagyarázni, miért van ez – billentem oldalra egy kicsit a fejem, úgy fürkészem őt tovább tűnődve.
Tárgy: Re: Cafe Galerie Vas. Márc. 23, 2014 11:54 am
Mason & Ariana
Tudom én, hogy nem olyan nagy dolog az az ing, de azt hiszem most egyszerűbb annak betudni mindent és arra koncentrálnom, mint arra, hogy bajban vagyok, hogy folyton úgy érzem, hogy valaki a nyomomban lohol, az egyszerűen túlságosan... félelmetesnek tűnik. Hiába vagyok vámpír, nem vagyok elég bátor ehhez, hogy csak úgy elfelejtsem azokat, amik az utóbbi időben történtek velem. Félek, túlságosan is rettegek ettől a várostól és az esetleges támadásoktól, hiszen majdnem megölt egy vadász, aztán majdnem megölt egy vámpír. Hát mégis hogy a fenébe lehetnék igazán nyugodt? - Attól függ, hogy kinek és, hogy... de ez túl bonyolult. Nekem veszélyesnek tűnik. - most mondhatnám azt, hogy valami kis faluban nőttem fel, de sose hazudtam jól és ez nem lenne igaz, hiszen New Orleansban születtem, ott is nőttem fel, ami azért nagyobb is, mint ez a kisváros. És végül ki is szúrom a fickót, aki engem figyel. Kell pár pillanat, amíg felfogom, hogy tényleg erről van szó, hogy nem csak képzelem az egészet, hanem ott ül és újra és újra rám téved a tekintete és nem mosolyodik el, mint egy normális pasi, aki csak tudom is én... érdeklődik az ember iránt. Szó sincs ilyesmiről, ő nagyon is figyel, túlságosan is, amitől kiráz a hideg. Segítenie kell nekem, hogy kijussak innen és az a pasas ne tudjon követni, aztán felpattanok az első buszra szépen és vissza se térek többé soha az életben! Lehet, hogy nem szép tőlem, ha teszem azt ő segít, én pedig még csak meg se várom, de nem akarok kockáztatni és ez most fontosabb. Amikor viszont meghallom az utolsó szavait végképp ledöbbenek, és nem tudok mást tenni, mint nagyokat pislogni. - Én nem... nem... - próbálkozom azonnal, de túl komolyan mondta, akkor meg mi értelme lenne. Újra csak még hevesebbre vált a szívverésem és azonnal fel is pattanok. - Köszönöm, ha segítesz és... vigyázz magadra. - hadarom el gyorsan és szép lassan indulok el az említett cél felé. El fogok tűnni innen, az első busszal úgy elhúzok a városból, hogy csak na. Még abban sem vagyok biztos, hogy visszamegyek kijelentkezni a szállóba, hiszen a ruhák pótolhatóak, minden más, pedig nálam van a táskámban. Nem, azt hiszem csak úgy meglépek végre.
//Köszönöm a játékot, élveztem! ^^//
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Cafe Galerie Vas. Márc. 23, 2014 7:58 am
Amara & Bonnie
I am normal...almost!
Egy pillanatra magamhoz ölelem Elenát, mint ahogy régen is tettük, de olyan gyorsan teszem, hogy esélye sem lesz visszaölelni. Még a mondat is benne ragad, amire egy pillanatra felvonom a szemöldököm. - Mi nem? -Vizsgálom egy ideig az arcot mintha fel akarnék benne fedezni valamit, ami a régi barátnőm, vagy nem tudom. Egyszerűen csak nem értem, olyan furcsa, mint, mikor ember volt. Egy pillanatra elengedem a tekintetét. majd odamegyek az asztalhoz. A pincér jön, és felveszi a rendelését, amin megakad a tekintetem egy pillanatra. Elena kávézni szokott, legalábbis itt velem, és a múltkor is kávét kért, amikor utoljára bejöttünk ide alig egy hete, most pedig citromos teát? Nem értem. Ennyire megváltozott volna, amióta nem találkoztunk, vagy ez a lány velem szemben nem Elena. Lehet, hogy be kéne húznom a csőbe. Ha Elena az, akkor csak az ízlése változott. De lehet hogy ő Katherine? Ő az hiszem ember lett, Silas pedig lecsapolta, és Kath ember maradt, és Silas meg boszorkány lett, és akár még lehet Amara is... Most totál bezavartam magam, ráadásul hallgatok, mint a kuka. - Köszi, megvagyok, csak fáradtan... De te? Úgyis beszélni akartam veled - Kezdek el csacsogni hirtelen, és a döntésem az, hogy beszélgetek vele pár percig. Ha nem Elena, akkor le fogja magát buktatni. És remélem nem valami információt akar gyűjteni. Bár... Na jó már magam sem értem saját magamat, így csak zavartan elkezdem inni a kávémat. Nem túlzottan megy nekem ez a színészkedés, főleg, hogy én mindig őszinte vagyok. Jó néha igencsak jól el tudom ferdíteni az igazságot, ha az ellenségről van szó, de most. - Na jó... Nekem ez nem megy. Te most vagy Elena vagy, vagy fogalmam sincs, de nagyon rosszul játszol... - Jelentem ki egy kicsit lehalkítva a hangomat, hogy csak ő hallja. Nem tudom tagadni, hogy a citromos tea fura volt Elenától. Elena pedig vámpír, akinek hűvösebb a keze, és amikor ehhez a lányhoz hozzáértem, normálisnak éreztem a testhőmérsékletét. És az arca, sokkal élőbb. Ő nem Elena...
Tárgy: Re: Cafe Galerie Szomb. Márc. 22, 2014 1:22 am
to Bonnie
Még ma is gyakran eszembe jut, mennyire meg akartam halni, amikor kétezer kínkeserves év után végre visszakaptam a halandóságomat. Készen álltam a halálra, sőt, mindennél jobban vágytam rá, mert már nagyon régen nem láttam értelmét az életnek. Úgy éreztem, hogy nincs miért küzdenem, nincs miért levegővel töltenem meg a tüdőmet, hogy minden másodperc, amit ezen a földön még eltöltök, csak szenvedés, amiből menekülni akarok, már nagyon rég óta, és meg akartam ragadni az alkalmat, hogy végezzek magammal. Nem hittem, hogy ettől bárki vagy bármi el tudna tántorítani, de Silasnek végül mégis sikerült. Kettőnk szerelme ezúttal is kiállta a próbát, erősebbnek bizonyult minden másnál. Meglehet, ez nem is annyira meglepő, hisz két évezredes szenvedés után is töretlen maradt, hát miért ne tudott volna segíteni túllépni ezen a problémán is? Rá kellett ébrednem, hogy a túlvilág, akármilyen hívogató is a nyugalom és a megbékélés, amit az ígér, nem annyira csábító, nem tehet annyira boldoggá, mint az, ha Silasszel vagyok. És sajnos, most már, hogy a horgonylét feladata áthárult másra, elég bizonytalan a sorsunk odaát, ezért azoknak a pillanatoknak kell élnünk, ami most, itt megadatott nekünk. Mellette újra lett értelme a létezésemnek, újra akarni kezdtem dolgokat. Álmodozni. Kedvet kaptam, hogy igazi otthonná varázsoljam a lakást, amiben élünk, hogy jó felesége legyek, boldoggá tegyem. És beláttam, hogy igaza van. Ez a világ hatalmas, sokat változott, mióta kiszakítottak az akkori, civilizált környezetemből, és nehéz lépést tartani ekkora változásokkal, de ez a feladat egyben izgalmas is. Egy kihívás, aminek szeretnék megfelelni, elsősorban az ő kedvéért. Legszívesebben minden időmet Silasszel tölteném, de megértettem, hogy más elfoglaltságai és feladatai is vannak. Igyekszik elsimítani a jövőnket a túlvilágon, és bosszút kell állnia azért, amit velünk tett az a nőszemély. És bár bennem nincs ilyen erős vágy a megtorlásra, meg tudom érteni, hogy ő így érez, és támogatom is ebben, ha ez segít neki továbblépni. Így viszont többet vagyok egyedül, mint szeretnék, de mostanában már sokkal könnyebben feltalálom magam így is. Sokat olvasok, túl szerteágazó témákban, ami néha összezavarja a fejem, de a mozaikdarabkák előbb-utóbb a helyükre kerülnek általában.
És járom a várost. Lassan kezdem magam kiismerni itt. Mystic Falls nem olyan nagy, mint előszörre tűnt, és az épületek sem olyan idegennek és különösek már. Megszoktam. Egyik kedvenc időtöltésem lett a parkban, vagy egy kávézóban ücsörgés is, és közben figyelem, hallgatom a körülöttem lévőket. Ez is egy módja a tanulásnak és szocializálódásnak. Néha nagyon nem könnyű újra emberek között lenni, és olykor még mindig összerezzenek, ha valaki túl közel jön, akár élő, akár szellem. De így edzetem magam, és jobb, mint egész nap egyedül lenni. Emiatt vagyok most is itt, bár a Cafe Galerie számomra még felfedezetlen terep. Sokszor elsétáltam már előtte az utcán, de még egyszer sem tértem be. Most viszont úgy döntök, hogy a mai teámat itt fogom elfogyasztani. Szeretek teázni, megnyugtató tevékenység. Belépek az ajtón, de arra már nem marad időm, hogy alaposan szétnézzek, mert egy lány sétál elém, engem szólongat, de nyilvánvaló, hogy összetéveszt valamelyik hasonmásommal. Nem ő az egyetlen. Sokan rám köszönnek, megszólítanak, és mivel az igazat nem mondhatom el az egyszerű halandóknak, eljátszani másokat pedig nem akarok, így próbálom minimálisra csökkenteni a kommunikációt velük. - Szia - kényszerítek magamra egy mosolyt. Még a nevét sem tudom. Zavarban vagyok ilyenkor, sosem tudom, mit kéne tenni. Ha faképnél hagyom, nem értené, az igazat viszont senki nem hinné el nekem. Kivéve persze ha maga is természetfeletti, amilyen Dominic is volt. Ő aránylag jól fogadta a mesémet. Ez a lány viszont nagyon ismerős nekem, de nem tudom miért. Ha nem lenne ilyen egyértelmű, hogy élő, eleven személy, azt mondanám, hogy egyszer már átkelt rajtam a túlvilágra. De így nem vagyok benne biztos. Toporgok még egy rövid ideig az ajtóban, majd bizonytalanul követem az asztalához. Kíváncsivá tett. Szeretném megérteni ezt az egészet. - Ne haragudj, de én nem... - Nem tudom még mindig, mit kellene mondanom. Vajon elhinné nekem, hogy nem Elena vagyok? A pincér ment meg az egyenes válaszadás elől, aki mellénk lép, hogy felvegye a rendelést. Citromos teát kérek, aztán ismét a lányhoz fordulok. - Hogy vagy? - teszek fel egy ártalmatlan kérdést. Úgy döntök, kicsit puhatolózok, remélve, hogy többet megtudok róla, és csak akkor vallok színt, ha megbizonyosodtam róla, hogy nem juthat rossz fülekbe a kilétem.
Ma is egy unalmas reggel, ahogy a többi. Kávé után kutatok, de egy apró kis szem sincs itthon, így elhúzom az időt a fürdéssel és a készülődéssel. Ma csak délben van egy előadásom, ami igazán remek, hiszen enyém az egész délelőtt. Elmegyek vásárolgatni, és találkozom egy-két régi ismerőssel, akik már nagyon hiányoznak, és mindenképpen fel kell őket keresnem. Jo is már hívott, még régen csináltunk együtt valami tanulmányt. Ráadásul még a többieken is segíteni akarok. Jeremy még mindig magát hibáztatja amiatt, hogy mivel jár a horgony szerep. De legalább Damont nem akarja megölni, ami nem egy utolsó szempont. Annak csak ő látná a kárát, és Damon még bele is röhögne a halott képébe. Nem erre semmi szükségem nincsen. Damon idegesít és inkább kerülöm. Stefan is ezt teszi, mert rég nem láttam erre. Talán fáj neki hogy Elena végül nem őt választotta. Megértem. Elenát viszont nem. szeretem és imádom, mintha a tesóm lenne, de mégis ez a hezitálás a pasikat illetően durva dolog. Mert oké, hogy vámpírok és mindkettő tett ellene gonosz dolgokat, de nem kellene így lennie. Bár tovább tudna lépni, hogy végre ne béklyózzák meg azok az érzések, amit a Salvatore testvérek iránt érez. Jó lenne neki egy rendes srác, akik nem egy hasonmást látnak benne, de nem hallgat senkire. Én el sem tudom képzelni, miért nem zárja le végre ezeket a dolgokat. Szívesen segítenék neki, de alig pár percre találkoztunk csak, és nem volt sok időnk, mert elment, és azóta sem az egyetemen, sem Damonéknál nem láttam. De még Jeremy sem volt képes megmondani, hova is mehetett a nővére. Unalmas lett ez a kisváros. Nekem is utazgatnom kéne most már tényleg. De nem vagyok vámpír, hogy igézgessek mindenkit, és még anya sem jelentkezett. Bár felkutathatnám, és akkor kicsit több időt tölthetnénk együtt. Unottan és gondolataimba mélyedve kavargatom a kávém, miközben meghallom a kávézó ajtaját nyílni, és meglátom Elenát. - Elena... Elena - Szólítom a nevén, de azt hiszem nem hallja, ami különös. Vagy csak tojik rám? Felállok, és odarohanok hozzá, megérintve a vállát. - Elena, hol voltál ilyen sokáig? Napok óta hívogatlak - Mosolyodom el egy nagy sóhaj kíséretében, és szinte alig nézek rá, csak a barna szemeibe nézek kérdőn, és várom, hogy kövessen az asztalhoz, ahonnan felálltam.
Alig figyel a szavaimra, látom a rémületet a szemén. Tény, hogy néhány vadász igen kegyetlen módszereket képes használni egy-egy vámpír likvidálásához. Mielőtt meghaltam volna nem egyszer láttam amint Tyler a Gilbert fiúval lóg. Mint utóbb kiderült vaj volt a kölyök füle mögött. Vadász Ő is akár néhányan még itt a városban. Sokkal több mindent tudtam meg így, hogy halott vagyok mint azelőtt bármikor. Így tehát kicsit sem lep meg a félelme. -Emiatt tényleg ne aggódj, egy ing halála nem a világ vége. - Próbálok kicsit oldani az újonnan beállt görcsösen erőltetett beszélgetésen. Tetettem a nem tudok semmit és átlagos férfi vagyok dolgot. Most komolyan ijesszek rá még jobban azzal, hogy igenis tényleg van oka félni mert minden vadász ebben a városban holtan akarja látni csak azért ami. Azért valamilyen szinten mulatságos, hogy a félelme annyira elvakítja, hogy észre sem veszi nem egy élő személlyel diskurál. Jó színész vagyok így nem nehéz elhitetnem vele azt a férfi alakot aki nem tud semmiről és csak segíteni próbál. -Ugyan, azért nem veszélyes annyira ez a város, nem igaz? Talán csak túl stresszes vagy és ezért képzelsz be minden olyan dolgot ami nem is létezik. - Hogy én megkorát tudok alakítani. Ennél őszintébb képet vágni se lenne képes senki. Beleiszok a kávémba is közben mosolygok rá. Ez a város még, hogy nem veszélyes annyira...nagyot tudok füllenteni az már biztos. Bár biztos, hogy már megtapasztalta milyen is itt letelepedni vagy csak átutazóként megpihenni. Következő kijelentésére egy kicsit meglepődök majd óvatosan és nem feltűnően hátra sandítok arra az asztalra nézve ahol az a fickó ül. Igaza van Ariana-nak tényleg Őt figyeli és bizony akkor tényleg nem csak beképzelte, hogy követik. -Persze segítek. - Azt már nem tudom miért is mentem bele olyan hirtelen, de annyira félt, hogy végül megsajnáltam. Hogy mégis mit fogok tenni az elterelés képpen még fogalmam sincs. -Egy tanácsot adhatok, ha túlságosan sietsz magadra hívod a figyelmét, ne légy feltűnő és szép lassan menj a pincérek hátsó kijárata felé, ott talán előbb kijutsz innen. - Vérfarkasként biztos nem segítettem volna neki, de szerencséjére már nem vagyok az. -Ha kiértél akkor is nagyon figyelj, csak mert vámpír vagy még ugyanúgy meghalhatsz. - Tessék véletlenül kibukott a számon az, hogy vámpír. Mégse vagyok olyan jó színész mint gondoltam.
Igyekszem, hogy ne nézzek ki úgy, mint egy remegő kezű paranoiás nyomi, de elég nehezen megy. Folyton az ablak felé pillantok és nagyon nehezen megy az, hogy legalább egy kicsit megpróbáljak másra figyelni. Egyedül az a mázli, hogy Mason szóval tart, addig sem azon agyalok, hogy baj van, vagy hogy baj lehet. Azt pedig meg kell hagyni, hogy egészen kedves és ennek határozottan örülök. Szívesen elbeszélgetnék vele, tényleg... csak nem vagyok benne biztos, hogy ez a mostani a legalkalmasabb időpont erre. Az a baj, hogy amíg folyton a hátam mögé nézek, elég húzós a szavaira is koncentrálnom. - Jól van, igyekszem akkor legalább ezen nem idegeskedni. - oké tudom én, hogy van még inge, csak valahogy most ez a nagy elnézést kérés folyton rám tör. Az is csoda, hogy nem a mosdóban kuporgok a földön, amíg... hát nem is tudom, hogy meddig. Azt hiszem az lenne a legjobb, ha eltűnnék a városból minél előbb. Akkor végre már tényleg nyugi lenne, bár nem tudom, mert mi van ha máshol is belebotlom valami ilyen illetőbe. Ettől félek most is, hogy nem csak ennyi volt. Nem egy-egy vadász van, hanem lehetnek még többen is, én pedig nem tudom, hogy tényleg képes leszek-e megvédeni magam. Nem akarok meghalni! És az utóbbi napokban ketten is azon voltak, hogy eltegyenek láb alól. Damon karóját finoman szólva is testközelből éreztem, súrolta a szívem. Azt hiszem ez mindenkiben maradandó nyomot hagyna. - Nekem azért ez egy kicsit más, indokoltabb. Nem csak bebeszélem magamnak, egyszerűen mostanában... - elharapom a mondatot, amikor rájövök, hogy most mit is csinálok. Nem lehet csak úgy elmondani egy embernek - én annak hiszem -, hogy vámpír vagyok, akit ki akarnak nyírni. Az mégis hogy venné már ki magát? Szóval nem, inkább csendben maradok és úgy teszek mintha nem is mondtam volna semmit. Annyi eszem még van, hogy ez nem pont az a téma, amit csak úgy be kell dobni egy kávézó közepén, mert a végén még a beszélgető partnered pánikszerű sikítozásba kezd, amire igazán nincs szükség. Próbálok inkább másra koncentrálni rá, meg a bemutatkozásra, és... a fene tudja, a kávéra. Azt iszom, azaz mondjuk úgy, hogy felhajtom, mintha minimum vodka lenne, pedig erről szó sincs, bár hogy őszinte legyek, most igazán jól jönne a csészémbe egy kis alkohol is pluszban. - Én is örülök Mason! - próbálok még egy mosolyt is az arcomra varázsolni. Úgy hellyel közzel még megy is, bár azért nem mondanám, hogy olyan tényleg igaziról van szó. Aztán meglátom a sarokban azt a fickót. Túlságosan ismerős nekem az arca... létezik, hogy tényleg nem képzelődtem kit? Pedig már egészen jól bebeszéltem magamnak. Tényleg azt hittem, hogy rosszul láttam, hogy követ, de most itt van és határozottan engem néz, én pedig újra képtelen vagyok a beszélgetésre koncentrálni. Képtelen vagyok levenni róla a tekintetemet. Ha el akarok menni, akkor követni fog igaz? Fogalmam sincs, hogy mit tegyek... tényleg nem tudom! Aztán újra Masonre siklik a tekintetem. - Tudom, hogy nem ismerjük egymást még, de tudnál nekem segíteni? Csak... csak egy kicsit. Az a helyzet, hogy van egy fickó, ott mögötted jobbra a sarokban. A pasim volt talán pár napig és nem igazán akar leakadni róla. Eléggé erőszakos és... félek, hogy követni fog, ha kimegyek. Fel... feltartanád, amíg én lelépek? - nem akarok itt látványosan idézgetni, meg ilyesmi, mert az is túl feltűnő és hátha csak szimplán rendes és segít nekem. Lefoglalja, amíg én eltűnök innen. - Aztán felhívlak és találkozunk valahol. Tényleg nagyon fontos lenne.- persze addig meg nem moccanok, amíg nincs benne, hogy segítsen. Nagyon-nagyon remélem, hogy benne van. Muszáj kijutnom innen úgy, hogy megússzam ezt és ne jöjjön utánam az a fickó... muszáj!
Mikor frissen tudtam meg, hogy vérfarkas vagyok nemhogy megriadtam tőle, de minden ház mögött vagy árnyékban rám leselkedő veszélyt láttam, pedig sehol sem volt semmi. Az első átváltozásom gyógyított ki a rettegésből, éreztem ahogy gyorsabb vagyok, hogy erősebb vagyok és végül is a vámpírok már nem okoztak gondot. Csak egy harapás és a méreg szét árad a testükben és meghalnak végleg. Az első teliholdam után már nem féltem, sőt azt hiszem kicsit el is bíztam magam aminek ez lett a következménye. Túl buzgó voltam és szembe szálltam a Salvatore tesókkal. Igaz az, hogy próbáltam békét kötni velük, de miután ez befuccsolt inkább azon kezdtem dolgozni, hogy ugyan, hogyan is ölhetném meg őket. Inkább el kellett volna mennem és most nem itt tartanék. De a hibáiból tanul az ember. -Felejtsük el, ez csak egy ing van még bőven belőle. - Mondom egy kedves mosoly kíséretében. Még nem igen láttam vámpírt ennyire félni. Beleittam a kávémba és tovább figyeltem. Vajon mennyire riadna meg ha végül kiderülne, hogy aki szembe ül vele már egy ideje halott. Sokaknál kiveri a biztosítékot mikor kiderül, hogy szellem vagyok. Nem tudom, hogy engem ez ellenkező esetben hogyan is érintene. Megijednék? Nem hiszem, de biztos meglepne ha egy szellem diskurálna velem miközben félek mert azt hiszem követnek. Azért annak örülök, hogy nem úgy festek mint Casper abban a mesében. Lenne egy szellem farkincám hát halálosan röhejesen néznék ki. Na meg hát az átlátszósággal se lennék annyira kibékülve. Viszont a falakon való közlekedés igen megmozgatja a fantáziám. Erre a gondolatra el is mosolyodom egy kicsit. -Igen velem is volt már ilyen, ott is szellemet láttam ahol nem volt semmi. - Szellemet? Komolyan ezt mondtam? Hát ez röhejes, na de mindegy. Azon kívül, hogy vámpír egész szimpatikus ez a lány. Vallom be magamnak. Csak biccentek mikor megköszöni a kávét. Elfogadom a kéznyújtást. -Az én nevem Mason, örvendek a találkozásnak Ariana. - És a felém nyújtott kezet megcsókolom. A lekávézót ingemmel igazán nem törődöm, majd beszerzek egy újat. Lehet, hogy egy kicsit túlságosan is gonosz vagyok, de igazából szívesen elmondanám a lánynak, hogy szellem vagyok. Főleg azt, hogy előtte vérfarkas. Ennek a kettőnek a párosítása simán ráhozza a frászt egy vámpírra aki még az árnyékától is retteg. De valahogy ez a kisördög most bezárva marad, annyira esetlen ez a lány, hogy kimondottan megsajnálom. Mennyi idős lehetett mikor átváltozott? Talán 18-19. Szinte még egy gyerek. Kb annyi idős mint az unokaöcsém Ty.
Képtelen vagyok lenyugodni, akkor is, ha most itt vagyok bent és remélhetőleg itt már nem lehet baj. De egyszerűen... szinte tényleg azt érzem, hogy mindenhonnan figyelnek, ami kissé kiborító. Vajon el fog ez múlni most már valaha is? Mi van, ha nem? Ha ez a város ráébresztett arra, hogy baj van? Nem! Túl leszek ezen! Elmegyek innen, elfelejtem ezt az egész vadász, vámpír izét és nem lesz semmi gond. Folytatom ott, ahol abbahagytam. Ettől még persze egyből arra számítok, hogy azért ült le ide, hogy jól leszúrjon, mert ráöntöttem a kávét. Arra most igazán nincs szükségem, így is eléggé magam alatt vagyok ahhoz, hogy még ilyesmit is meghallgassak. Felpillantok, amikor végül megszólal és úgy fest, hogy nincs szó arról, hogy tényleg le akarna szúrni, de még így se megy, hogy megpróbáljak legalább kicsit elmosolyodni, csak sóhajtok egy aprót. - Köszi, és tényleg sajnálom, nem akartalak leönteni. A kávé a tetejében alig jön ki, szerintem minél előbb legalább le kéne törölni, vagy... nem is tudom. Nem értek túlságosan hozzá. - ha jól tudom vannak mindenféle trükkök. A vért hideg vízzel még azonnal, meg van amire a citromlé hat, a bort is még frissen kell kiszedni, bár már nem emlékszem hogyan. De félő, hogy nem jön majd ki, ha így beleszárad. Lehet, hogy mielőbb be kéne vágni egy mosógépbe és akkor minden oké lesz. A hely hírét pedig én még csak nem is ismertem. Komolyan igazán kitáblázhatnák, hogy ne gyere be ide, ha nem akarsz bajt magadnak. De ilyen tábla nem volt, én pedig voltam olyan balga, hogy itt szálltam meg egy kis időre. Nagyon-nagyon rossz ötlet volt! Nem is merek kinézni az ablakon, ahogy ő tesz, mert mi van, ha meglátok valamit, amit nem kéne, vagy épp valakit? Egy vadászt, vagy valakit, aki vadásznak néz ki. Egyszerűen jobb lenne, ha háttal lennék az üvegnek és akkor esély se lenne rá, hogy kiszúrok megint valakit, akit lehet hogy más nem is lát, vagy csak nekem gyanús, mert túlkombinálom itt a dolgokat. Aztán mégis kibököm a rövid kérdésemet, ami persze inkább költői. Nem is várok rá választ és még ahhoz sincs sok ingerenciám, hogy igyak a kávéból. Lehet, talán jót tenne, de ahhoz muszáj lenne másra figyelnem. Próbálok rá fókuszálni, hátha az legalább segít. A kérdésre lassan bólintok. De mégis hogy magyarázzam el? - Igen, valahogy úgy... de lehet, hogy csak rosszul láttam. Azt hittem, hogy... hogy valaki van ott, aki... veszélyes. - megrázom a fejem, mintha csak sztornózni akarnám azt, amit előzőleg mondtam. Én szimpla embernek látom, nem figyelek most eléggé, hogy észrevehessem az apró jeleket, hogy nem él, hogy esetleg nem ver a szíve, vagy ilyesmi, ha egyáltalán ezt érzékelni lehet. - De ne is figyelj rám... Köszönöm a kávét és egyébként Ariana vagyok. - nyújtom végül a kezem felé. Ha már ideült, mert látta, hogy ideges vagyok, akkor mégis csak illik bemutatkozni. Nem tűnik valami veszélyes alaknak és hát nem is szúrt le, ennyit megérdemel.
Nem úgy látszik mintha vágyna a társaságra. De most már mindegy fogtam magam és leültem. A következő amiket mond akaratom ellenére is mosolyra fakaszt. Igen, valójában simán cseszegethetném is, de most nincs hozzá túl sok kedvem meg hát nem vagyok vérfarkas, többé már nem, mi okom lenne kikezdeni egy vámpírral? Főleg egy ilyennel aki látszólag sem áll most a topon. Nem vagyok egy szemét alak...na jó vagyok, de nem állandóan. -Nyugi nem áll szándékomban cseszegetni, ha akarnám nagyobb feneket kerítenék neki hidd el. csak gondoltam ideülök, hozok egy kávét és ennyi. Nem akarok zavarni. Látszott rajtad, hogy ideges vagy. - Hogy mi fog ebből kisülni? Fogalmam sincs. Majd kiderül, hogy elmegy e vagy inkább marad. De látszik rajta, hogy kimondottan fél kint lenni az utcán. Nem tartom kizártnak, hogy találkozott egy vadásszal, sok van erre és igen szívós egy fajta. Csak úgy tapadnak a vámpírra. Nem könnyű ebben a városban túlélni a vérszívóknak. Beleiszom a kávémba és figyelmesen fürkészem. Nem az a fajta aki csak úgy öl. Különben nem riadna meg a sarkokon lévő árnyaktól. Hát vannak még olyan vámpírok akik a saját árnyékuktól is félnek? Furcsa az már biztos. Kinézek a kávézó ablakán, már nincs annyi ember az utcán mint pár perccel ezelőtt. Dél van, a munkások ebédelnek, a háziasszonyok tálalják az ételt. A gyerekek meg vagy játszanak a számítógépükön vagy TV-t néznek. Minden olyan kihalt most Mystic Falls utcáin. Egy árny se tartózkodik kint a a városban. Igazán nem értem mitől riadt meg annyira ez a lány. Bár a városnak maga a hírneve is riasztó azok számára akik nem készültek fel arra, hogy mi vár rájuk itt. Én se készültem fel annak idején arra milyen lesz visszatérni, rendesen rá is faragtam. -Valami megijesztett? - teszem fel óvatosan a kérdést. Nem akarom, hogy gyanút fogjon, hogy sejtem mi van a háttérben viszont ha már ide ültem és látszólag igen vibráló a légkör, nem beszélgethetek vele az időjárásról. Az iszonyat hülyén venné ki magát ebben biztos vagyok. Látom nem nyúlt a kávéhoz egyáltalán, most vagy paranoiás és nem mer belőle inni vagy éppen csak szimplán el akar küldeni a fenébe. Hát ki tudja, lehet mindkettő is.
Nem tetszik nekem ez a város, egyre inkább nem. Túl sok minden történt túl rövid idő alatt, amitől már kezdek egyszerűen besokallni. Szeretnék már egy kis nyugalmat, egy kis... Csak úgy folytatni akarom az életem, ahogy eddig. Nem akarok belefolyni semmiféle vadászosdiba, meg olyan vámpírokkal összefutni, akik tényleg szó szerint szörnyetegek. Én nem vagyok az, és nem is akarom, hogy bárki annak nézzen! Én csak az új lehetőséget az életemre szeretném visszakapni, mert igenis eddig minden pocsék volt, és most már jó és nem fair, hogy van, aki ezt el akarja venni tőlem. Ezért alakult ki bennem egy a valamiféle paranoia, vagy minek mondjam. Azért látok minden sarkon valakit, aki engem akar bántani, vagy eltenni láb alól, még akkor is, ha nem is látok tényleg senkit akárhányszor hátra nézek. El kell mennem innen, minél előbb, mert nem bírom már elviselni, ami itt folyik. Az első helyre megyek be végül, csak azért, hogy... a fene tudja, legalább valahol legyek. A nagy kapkodásban sikerül is levernem egy ismeretlen kávéját, és még az is kész csoda, hogy sikerül legalább az elnézést kérést kinyögni és csak utána tovább állni. Már az sem jó, hogy itt vagyok, újra és újra kitekintek az ablakon, miután leroskadtam egy másik asztalhoz. Össze kell szednem magam, aztán gyorsan elmenni szépen a motelbe, összeszedni a cuccaimat és tovább állni. Nem bírom New Orleanst, de inkább ott leszek, és ott várom meg a temetést, mint hogy itt még egy napot is töltsek és eszem ágában sincs újra ide jönni, soha az életben! Legalábbis ha rajtam múlik. Alig veszem észre, hogy megjelenik a pasas az asztalomnál, akire most sikerült ráönteni a kávéját. Felpillantok rá, de szinte időm sincs válaszolni, csak egy apró vállrántás, de addigra már ki is húzta a széket. Nem mintha nagyon érdekelné, hogy tényleg engedem-e, hogy leüljön, de őszintén szólva most nincs is erőm ellenkezni. - Tényleg sajnálom, hogy rád öntöttem a kávét, de ha most azért ültél ide, hogy leszúrj miatta... arra nagyon nincs szükségem. - bököm ki. Meg sem fordul a fejemben, hogy más lenne a célja, mert tényleg miért is lenne most itt Nem ismerem, ő sem engem, és még kellemetlenséget is okoztam neki, és... - Én csak... nyugalmat akarok és szórakozni, ez olyan nagy kérés? - nem neki szól, igazából csak költői kérdésnek szánom. Csak úgy kibukott, mert hát így érzem most magam. Nem akarok bonyodalmat, nem akarok semmibe se belefolyni, nem... akarok!
Kezdőlap
Tárgy: Re: Cafe Galerie 
Δ something beautiful Δ pár száz
⊰
