Lebiggyesztem ajkam pár pillanatra szavai hallatán. Nagyon jól ismer már, és pontosan tudja, hogy én bármiből képes vagyok viccet csinálni. Különben is... Nem én kezdtem bele a halál témába. Ő nyomta a képembe, hogy halálra ittam magam az éjszaka. Én csak kicsit kicicomáztam az állítását, és én igenis büszke vagyok magamra. Legalább magamat sikerült megnevettetnem. Bár elég bizarr, hogy a vicceimen csak én nevetek. Persze ez nem mindig van azért így. Sokszor később rájövök, hogy még nekem sem vicces az, amit mondtam. Na jó nem... Tényleg tudok elég jó kis társaság lenni. Az tény és való, hogy óriási szám tud lenni, de ez igaz Antoniára is. Talán pontosan ezért vagyunk ennyire jóban. Volt mikor páros lábbal rúgtak ki mind a kettőnket valamilyen óráról... Bár az még a gimiben volt. Itt a nagy előadó termekben fel sem tűnik ha mi beszélünk. És ez az egyik amit szeretek a fősuliban. Vannak napjaim amikor teljesen meg vagyok őrülve, és olyankor le se lehet lőni. No, persze ez nem az a nap, ez inkább a másnaposságtól való szenvedéses nap. Bár úgy érzem egyre jobban érzem magam, még így is, hogy alig aludtam valamit az éjszaka. Talán az a tequila teszi ezt. Áh, nem hiszem. Egyetlen egy tequila nem tesz ilyesmit, kellene legalább három, sőt inkább négy. Bár ez is attól függ mennyire bírja az illető az italt. Én elég jól bírom, tehát kell a négy ahhoz, hogy megkezdődjön az a bizonyos jókedv. Lehet már Antonia próbálkozásai feldobták a napom, ahogy azzal küszködött, hogy felébresszen és jól meg is kínozzon. Hát most megkérdezném szívesen tőle, hogy ugyan melyikünknek is volt ez nagyobb kínzás. Valószínűleg neki, ugyanis én pompásan érzem magam.
Következő szavaiból kihallatszik, hogy ő sem igazán tudja eldönteni. Csak felvonom szemöldököm, és várom, hogy valami megerősítésfélét adjon. Tényleg nem akarom, hogy miattam szenvedje végig a napot, ha már a reggelt sikeresen elrontottam azzal, hogy nem voltam képes felkelni. Amikor hozzáfűzi a következő két szót, csak bólintok egyet, jelezve, hogy tudomásul vettem, majd el is mosolyodom. Gondoltam, hogy csak miattam akart menni bulizni, mivel azt hitte, hogy én nem bírnám. Szerencséje van, hogy felajánlottam ezt a lehetőséget is, és nem rángattam magammal valahová.
- Nekem rendben van. Este úgyis jobb bulik vannak. - Mosolyodom el, majd a tequilára bökök fejemmel. - Akarsz még inni, vagy tegyük el estére? - Kérdezem, aztán hozzáteszem a következő kérdést is. - Antonia, mielőtt belekezdünk a barátnősdibe, nincs kedved lejönni egy kávéért, és reggeliért a büféhez? - Leginkább a kávéra lenne most szükségem ahhoz, hogy ne aludjak el, de a reggeli is kell, hiszen az tud segíteni a gyomromon. Egy szendvics most életmentő lenne, azt hiszem.
- Aztán azt hiszem nekem is lenne mit mesélnem... - Mondom sejtelmesen, majd fel állok készen az indulásra. Nem haragszom meg ha nem jön el velem, de mindenesetre megkérdeztem, és ha mást nem majd sietek, hogy ne hagyjam őt sokáig magára.

Azt szeretem a legjobban Mirába, hogy mindenből képes viccet csinálni. És emiatt egyszerűen képtelen vagyok rá haragudni. Sőt, most leginkább magamra haragszom. Nem volt szép tőlem, hogy kiszedtem az ágyból. Valószínűleg ezért is tartanak sokan önzőnek. Hiszen ismételten csak magamra gondoltam, mert lássuk be, az a nyavalyás projektre inkább nekem lenne nagyobb szükségem, mint neki. És abban is biztos vagyok, hogy egyedül nem tudnám végig csinálni. Ezért nem hagytam, hogy kipihenje magát rendesen. Mert önző vagyok.
- Áldott szerencse! De ez azért elég csúnya poén volt! - felelem, és valahogy nem tudok ezen a hülye viccén röhögni. Persze tökre értem benne a humort, meg minden, de akkor is. Mióta az utóbbi napokban van az a sok fura álmom, elég rosszul érint az ilyen téma, ahol valaki a haláláról beszél. Főleg, ha az a valaki egy olyan személy, mint Mira.
Az igazat megvallva, fogalmam sincs, hogy mit akarok csinálni. Egyik részem azt szeretné, ha elmennénk és kikapcsolódnánk egyet, a másik viszont nagyon is a projekt mellé akar állni, ami azért lássunk be, hogy valóban elég fontos, sőt nagyon sok mindenen tudna változtatni. Csak az a baj, hogy annyira, de annyira beleéltem magam már abba, hogy elmegyünk és szórakozunk - elvégre is, egyszer fiatal az ember -, hogy rendesen fájna még nekem is lemondani a mókát. Viszont szinte abban is biztos vagyok, hogy egészen addig, amíg meg nem részegedek annyira, hogy leszarjak mindent, folyton az a bolond projekt fog majd a fejemben járni. Ha meg a projektnek fognék neki – akár egyedül, akár Mirával -, akkor meg azon kattogna az agyam, hogy mi lenne, ha inkább buliznánk. Szóval azt hiszem, hogy sehogy se lenne jó.
- - Bulizni akarok...   - mondom egy halvány mosoly kíséretében, de ez igazából úgy csengett, hogy még én magam sem vagyok abban biztos, hogy komolyan is gondolom. Pedig legbelül igen... aztán mégse. Fura vagyok, tudom. - Csak nem most. - Teszem hozzá és ezúttal egy kicsit hihetőbbnek is éreztem a szavaimat. A probléma itt már csak az, hogy fogalmam sincs, hogy mi az, amit most akarok csinálni. Talán az lenne a legjobb, ha visszabújnánk mindketten az ágyba és estig fel sem kelnénk. Akkor aztán mehetnénk szórakozni, pasizni, és meg is részegedhetünk. És akkor holnap is estig alszunk, és így tovább, amíg meg nem unjuk. Után meg majd foglalkozhatunk a kötelességeinkkel is. Ja... bárcsak ilyen egyszerű lenne az élet. De akkor az én szeretett testvérkém valószínűleg a hajamtól fogva cibáni innen haza...
- Mit szólnál, ha tartanánk egy ilyen barátnősdit ma? - kérdezem, majd benyúlok a szekrényembe és előveszek egy csomag chipset és pattogatott kukoricát. - Beszélgethetnénk egyet... de úgy igazán. Azt hiszem rég nem tettük. És ha majd nem bírod és aludni akarsz, akkor aludhatsz. Este pedig elmegyünk és kitomboljuk magunkat! - Ez a terv nem is hangzik olyan rosszul, pedig amúgy általában rossz ötleteim szoktak lenni. Na de várjuk meg a végét! Lehet, hogy Mira más véleménnyel lesz az egész dologról. De ezzel most valahogy úgy vagyok, hogy, ha nem tetszik az én ötletem, akkor találjon ki jobbat Ő! Az a jobb meg, amit Ő találna ki, az valószínűleg az alvás lenne, ami elég... unalmas. Szóval csak reménykedni tudok abban, hogy rábólint az ötletemre, és jól fogjuk érezni magunkat.

Szinte alig hiszek a fülemnek, mikor meghallom következő szavait. Éppen itt volt az ideje, hogy végre belássa... Nem én vagyok az egyedüli bűnös. Persze én sem fogom rá az egészet. Mindketten hibáztunk, és ez emberi dolog. Neki szólnia kellett volna előbb, főleg hogy tudja, mindig mindent elfelejtek, talán egyszer a fejemet is képes leszek elhagyni. Na, és nekem pedig tényleg nem kellett volna végigbulizni az éjszakát. Legalább hétköznap meg kellene tanulnom visszafogni magam egy kicsit. Főleg ha túl akarom élni ezt az évet. Antoniát is megértem, hiszen itt a vég, az a bizonyos utolsó hajrá, amikoris minden vizsgán át kell menni, ha nyugodt nyarat akarunk. És talán nekem is pont egy ilyen veszekedés hiányzott ahhoz, hogy észhez térjek, mielőtt még késő lenne. Talán még hálás is leszek neki... Bár ezt hülye lennék mondani neki.
- Ugyan, Antonia! Ha halálra ittam volna magam, most bizonyára sírnál és a temetésemre készülnél. Szóval nézd a jó oldalát... Bulizni megyünk, nem temetésre. - Eleresztek egy biztató mosolyt, még halkan fel is nevetek, és titkon remélem, hogy sikerül kicsit jobb kedvre deríteni. Nem szeretek haragban lenni senkivel, nemhogy a legjobb barátnőmmel és egyben szobatársammal, akivel ráadásul minden napomat együtt kell töltenem. Bele se merek gondolni, hogy milyen szenvedés lenne, ha a saját szobatársam lenne az egyik "ellenségem". Valószínűleg úgy már nem lenne ilyen izgalmas és érdekes az egyetemista élet. Barátok nélkül semmit nem ér az élet, pontosan ezért kell vigyázni rájuk. Bár ma nem éppen bizonyítottam.
- Reménykedtél? Ha nincs kedved ehhez az egészhez, nem muszáj ám... Nem akarom erőltetni. - Nézek rá komolyan, majd lassan megrázom a fejem. Tényleg nem akarom, hogy csak azért menjünk el, mert egymással akarunk kiszúrni. Ugyanis ez akár a barátságunkba is kerülhet, hiszen utána majd egymást hibáztatjuk, ha valami nem jól sül el. Viszont akkor már többet ér ha itt maradunk filmezni. - Kitalálhatunk valamit itt is ha akarod. Nem fogok visszaaludni, ha ettől félsz. - Teszem hozzá egy mosoly kíséretében, majd én is követem példáját és kiürítem a poharam tartalmát. Mondjuk én még abban is benne lennék, ha csak ebédelni vagy lehet inkább reggelizni mennénk el, esetleg kávézni... Igen, a kávé most azt hiszem igazán jól esne. De megvárom mit válaszol, és ha a bulit akarja akkor buli lesz.

Még sosem vesztem össze Mirandával. Jó, persze néha voltak ilyen – olyan összeszólalkozásaink, de sosem ennyire durván. Róla gondoltam mindig azt, hogy egy olyan személy, akivel nem éri meg vitába keveredni, és ezúttal ez az elméletem meg is valósult. Valóban nem éri meg. Mindig úgy variálja a dolgokat, hogy neki kell igazat adni. És hiába van most óriási kedvem vele veszekedni, jobbnak látom, ha feladom. Már csak a béke kedvéért is. Meg hát be kell, hogy látnom, Ő az egyetlen barátnőm. Nem azt mondom… vannak mások is. De azok nem ilyenek, mint Mira. A barátsága valahogy sokkal többet ér nekem, mint az az átkozott projekt. Megrészekedett? Hát jól tette! Egy kicsit talán valóban túl felfújtam ezt az egészet. Hiszen én is voltam részeg. Most meg úgy viselkedek, mintha az anyja lennék… te jó ég!
- Jó… oké. Én is hibás vagyok. De azért lásd be, hogy nem kellett volna pont most halálra innod magad… De a te bajod.. - vállat vonok, aztán leülök. Egyáltalán nem ilyennek képzeltem el ezt a mai napot. De már mindegy is. Ki tudja… talán jól végződnek majd a dolgok. Nekem sem árt egy kis lazulás. Mostanában egyre jobban kezdek stréber lenni. Nem tudom mi ütött belém, de az tény, hogy kezdem megunni. Mintha kicseréltek volna. És a legfurább az, hogy azóta érzem magam másnak, mióta vannak azok a hülye álmaim is. Mintha történt volna valam. De mi? Fogalmam sincs, de az biztos, hogy változtatnom kell valamit.
A megjegyzésén felnevetek. Börtönben? Ugyan már! Még cask az hiányozna az én fejemnek. Egy börtön.
- Hát… reméljük a legjobbakat - válaszolom mosolyogva, aztán figyelem ahogyan öltözködni kezd. Az igazat megvallva, eléggé meglepődök rajta. Bár én vagyok az ostoba, hiszen tudhattam volna, hogy mindig minden hülyeségbe benne van. De, hogy még ilyen állapotban is… Döbbenetes. De Ő tudja… én nem szólok bele a nagyok dolgába. Széles vigyorral az arcomon én is belebújok a rózsaszín ruhámba. Ha már tényleg ennyire komolyan gondolja az egészet, akkor legyen! Bár bevallom, hogy tényleg csak hülyeségnek szántam az egészet. Csupán bosszantani akartam. Ahogy látom ez nem igazán jött össze. Na de se baj! Lesz az még így se!
- Öhm… nem. De azért reménykedtem - felelek kérdésére, majd poharamat az övéhez koccintom. - A projektre! - ismétlem utánna, majd lenyalom a sót a kezemről, és hamar lenyelem az italt. Utána lerágom a citromot egy fintor kíséretében. Utálom a citromot. De ha tequila, akkor igyuk úgy, ahogyan azt kell. Nem igazán vagyok oda ezért az italért, de egyenlőre beérem vele is. Aztán, ha tovább megyünk ebből az unalmas, kis szobából, akkor iszok valami mást is. Mondjuk egy kis whyskit. Bár valahogy van egy olyan érzésem, hogy elég hamar meg fog ütni az ital. Engem legalábbis biztosan, hiszen nem is tudom, hogy mikor ittam utoljára. Meg ráadásnak az este is vacsora nélkül feküdtem le, és ma sem ettem még semmit. Ez kell nekem.

Azt egyáltalán nem várom tőle el, hogy hálálkodni kezdjen itt nekem, én csak azt nem értem, hogy mégis mi a fenéért én vagyok a szemében az egyedüli hibás? Tudta, hogy el fogok menni bulizni egyet, akkor miért nem szólt tegnap délután, hogy csináljuk meg azt a hülyeséget? Szívesen megcsináltam volna, nem úgy mint most. Elismerhetné, hogy itt nem csak én vagyok a bűnös, de én ugyan befejeztem a vitatkozást, gondoljon amit akar. Csak éppen én ezt nem tartom igazságosnak. És azzal hogy kirángat az ágyból még nem fogja elrontani az egész napomat, ahogy azt ő gondolja. Egyáltalán nem! Ez csak egy nap. Volt mikor hetekig nem aludtam rendesen, főleg vizsgaidőszak alatt. Nem fogok belehalni.
- Én nem vitatkozom tovább veled, Antonia! Majd ha belátod, hogy nem én vagyok az egyedüli hibás, esetleg tárgyalhatunk. - Mostmár tényleg kezdem úgy érezni, hogy súrolja azt a bizonyos határt. De ha tovább feszegeti, azt éri el vele, hogy elveszíti bizalmamat... Örökre. Nem értem minek kell ennyire felfújni egy olyan dolgot, mint a hülye házi feladat, vagy micsoda. Máskor is halasztott már el feladatot, nem hiszem hogy ezen áll, vagy bukik az egész élete. Majd legközelebb összeszed valami idiótát aki még annyit sem fog segíteni, mint én. És azt úgy csinálja, hogy fel sem kel.
Viszont ha most tényleg azzal akart annyira kiszúrni velem, hogy bulizni fog... Hát nevetséges. Állítólag ő a legjobb barátnőm, és ez fordítva is így van, tehát ismerhetne annyira, hogy ha buliról van szó, én bármikor, bárhol és bármilyen helyzetben benne vagyok. Nem akadály egy kis másnaposság. Hiszen a mondás is úgy tartja, hogy ha másnapos vagy, igyál egy kicsit még rá és jobb lesz. A fáradtság meg... Azon is tud ám segíteni a alkohol.
- Rendben. Itt iszunk... Aztán... Mondjuk remélem nem börtönbe találjuk magunkat. - Nevetek fel, és érzem is, hogy sokkal jobban nézek ki. Ez valószínűleg azért is van mert bizonyítani tudom neki, hogy nem szúr ki velem, és azért is mert... Csak mert buli. Ilyenkor mindig be tudok pörögni. Már annyira nem is idegesít az a zene amit Nia bekapcsolt. Sőt, még tetszik is! Így tehát amíg ő döbbenten nézi, hogy vagyok képes így feléledni, én átöltözök az imént kiválasztott ruhadarabokba... Mondjuk nem igazán zavartatom magam. Antonia is lány, szerintem nincs mit szégyellnem előtte, nincs semmi természetellenes rajtam... És máskor is öltöztem már előtte, hiszen szobatársam, így annyira nem is kerülhetem el. Maximum ha a fürdőbe vonulok, de azért csak nem fogok minden alkalommal, éveken keresztül elbújni.
- Úgy nézek én ki, mint aki meggondolta magát? Ismersz... - Telepedek is rögtön le, vele szembe, hogy csatlakozzak hozzá az italozásban. A felém nyújtott poharat elveszem, majd előkészítem a sót és a citromot, és felé emelem a poharat egy koccintásra. - A projektre! - Mondom egy féloldalas mosoly kíséretében.

Utálom ezt a fruskát! Ilyenkor aztán meg pláne. Nem is értem magam. Simán kaphatnék magamnak új „legjobb barátnőt”, de én mindenképpen ragaszkodom Mirandához. Sőt... egyedül is ellenék, ebben szinte teljesen biztos vagyok. Mert ugyan ilyen barátokra nincs semmi szükségem. Senkire nincs. Mindig is egymagam szerettem lenni, nem tudom minek kellett ezen változtatnom. Azért, hogy olyan legyek, mint a többi velem egykorú lány? Hogy én is tudjak azzal nagyoskodni, hogy van egy igazi „öri-barim”? Ugyan már!
- Hát akárhány idióta lehet, hogy komolyabban venné, mint TE! És hálás vagyok amiért MIATTAM elválaltad, de most MIATTAD, el is van cseszve az egész! Szóval ne várd, hogy hálálkodni fogok! - Meglehet, hogy a kelleténél egy kicsit bunkóbb hangnemben válaszoltam, de ez van. Azt kap, amit ad. Már egyszerűen elegem van a folytonos bulizgatásaiból, meg semmit tevéséből. Én is bulizok, én is lusta vagyok néha, de azért ha feladatom van, akkor maximálisan akarok teljesíteni. Miért nem tudja Ő is ezt tenni? Miért kell mindent ennyire megnehezítenie? Megmondom. Mert Ő Miranda Payton. És az van, hogy imádom a hülye fejét, még akkor is, ha most szívem szerint fejbe kólintanám valamivel, hogy végre észhez térítsem.
Ahhoz képest, hogy olyan másnapos, hogy valószínűleg ilyen még sosem volt, hamar végzett a fürdőben. Azért nem irigylem... valóban nem lehet könnyű feladat ébren tartania magát. Dehát ezt dobta a gép! Senki sem mondta, hogy csütörtökön agyon igya magát. Most akkor csak viselje a következményeket.
Bevallom, hogy a hirtelen támadt ötletemtől még én magam is meglepődtem. Hát hol az eszem? Péntek reggel van... Mégis ki a fene hajlandó két csitrivel iszogatni? Valószínűleg nem sok ilyen idióta van itt a Főiskolán, szóval teljesen őrült egy ötlet volt. Ezért is lepődök meg annyira a Mira reakcióján. Hihetetlen ez a lány. Hogy képes még ilyen állapotban is a piára meg a bulira gondolni? Egyre biztosabb vagyok abban, hogy nem normális. Valami nagyon nem stimmel a fejével. Na... de nem mintha adtam volna neki más lehetőséget. Ha nem szállna be a buliba, én akkor is szórakoznék... itt. És magasról tennék arra, hogy ő a halálán van éppen. Ezt jobban is élvezném, de ha már belerontott a tervembe, az se baj. Úgysem fogja sokáig bírni.
- Ez a beszéd! Kit érdekel az a hülye projekt? - Ezt próbálom kissé szarkasztikusan mondani, bár nem vagyok benne biztos, hogy a másnapos barátnőm tudatáig el is jutott. Mindegy, nem is számít. - Akkor kezdjük meg itt, aztán elmegyünk valahova. - Egyezek bele az ötletébe, amint megpillantom a tequilás üveget a kezében. Hm... talán mégsem olyan rossz ötlet kihagyni azt a projektet. Mostanában túl gyakran játszom a jókislány szerepét, és, hogy őszinte legyek, kezd unalmas lenni. Egy kis buli rámfér már végre.
Nagyon lelkesnek néz ki. El tudom képzelni, hogy már a fejében mi minden történt meg, meg, hogy hány pasival keveredett össze. Most, hogy így végig nézek rajta, nagyon is olyan érzésem van, hogy jobb lenne kilépni ebből az egészből. Már nem másért, de valószínűleg hamar meg fog részegedni ismét, és akkor nekem kell majd vissza cipelnem ide, ami elég nehéz feladatnak valósul, főleg ha én is iszok egy kicsit. De hogyan is hátrálhatnék meg pont most, amikor már teljesen beleéltem magam a dolgokba? Meg persze azt sem akarom, hogy visszavonulásnak vegye a helyzetet.
Amig a szekrényében kutat, fogom a tequilás üveget, majd kitöltöm előbb az egyik, majd a másik pohárba.
- Biztos vagy te ebben? - Kérdem, majd egy kicsi sót öntök a kézfejemre, aztán egyik poharat a barátnőm kezébe nyomom, abban reménykedve, hogy talán majd most meggondolja magát. - Mert ha igen, azt javaslom, hogy igyunk, aztán azután eldöntjük, hogy hová megyünk.

Na jó, ez most fáj. Mégis miért vállaltam be? Ha erre nem tudja ő maga is a választ, akkor azt hiszem nincs is miről beszélnünk tovább. Még szép, hogy miatta vállaltam el ezt az egész hülyeséget, de nem gondoltam, hogy majd az utolsó pillanatban akar nekiállni. Mondjuk azt beismerem, hogy elfelejtettem, de ha mondjuk tegnap emlékeztetett volna, nem lenne ilyen gondunk, mert talán még tegnap megcsináltuk volna, vagy csak simán nem mentem volna bulizni, vagy esetleg nem reggel hétkor estem volna az ágyba, és nem ittam volna. No, de mindegy!
- Arra nem gondoltál, úgy egészen véletlenül, hogy mondjuk miattad vállaltam el? Hogy ne egyedül csináld, vagy ne egy barommal! De rendben, legközelebb majd nem vállalom el, és meglátjuk, hogy boldogulsz egy idiótával... - Mondom morcogva még mielőtt bevonulnék a fürdőbe. Így utólag rágondolva, csak azzal bosszantottam volna igazán Niát, ha fogtam volna magam és elaludtam volna odabent. Mondjuk a kád igencsak kényelmes tud lenni, de ilyen állapotában esküszöm még a föld is. Tehát akár itt és most is be tudnék aludni. De még hogy! Viszont már mindegy. Végig kell játszanom az ostoba kis játékot, még akkor is ha ez estig el fog tartani. Holnap legalább szombat, és senki nem szedhet ki az ágyból addig, amíg én nem akarom. Ezt a napot meg csak kibírom valahogy.
Következő szavai hallatán csak pislogok párat, hogy fel tudjam dolgozni a hallottakat. Most komolyan itt akar bulizni? Ennek normál esetben örülnék. És talán most is örülök, de annyira azért mégsem. Fáradt vagyok, és nyúzott, nem állok készen egy újabb adag piára és szórakozásra. Vagy mégis? Elvégre van az az ital mennyiség ami elfeledteti velem a tényt, hogy álmos vagyok, és még a kedvemet is feldobja. Végülis voltam már fesztiválokon is, amik több napon át tartottak és egy percet sem aludtunk. Szóval ez az ötlete még majdnem tetszik is... Sőt!
- Valóban fáradt vagyok, de már annyira nem. Tudod, hogy egy bulit bármikor bevállalok. Akár el is mehetnénk valahová... Egy bárba. Biztosan jobb buli lenne, mint itt. - Körbemutatok a szobában, ahol azért nincs túl nagy rend, és talán tényleg nem kellene ide felhívni senkit, mert nincs kedvem utána mások hányását takarítani, és fogadni mernék, hogy neki se lenne. - És nézd mi maradt meg tegnap estéről! - Hirtelen fellelkesedve fordulok a szekrényemhey, amiből kikapom a maradék fél üveg tequilát és a mellette lévő citromot meg sót, amik el sem maradhatnak, hiszen a tequilát ezekkel jó inni, még akkor is ha nem hangzik túl jól.
- Nos, akkor hová megyünk? - Teszem fel a kérdést, miközben leteszem az asztalra a italt, meg a hozzávalókat, előveszek két poharat, amit szintén az üveg mellé rakok, majd ismét a szekrényemhez lépek, hogy szemügyre vegyem a benne lévő ruhákat is. Nem sokat gondolkodom, előkapom az egyik farmerom, mellé pedig a kedvenc felsőmet. Nem akarok túlzottan kiöltözni, elvégre nappal van... Jobban mondva délelőtt, tehát hülyének néznének az emberek. Csak ezek után pillantok barátnőmre, hogy ugyan mit is fog válaszolni, na meg mondjuk arcára is kíváncsi vagyok, hiszen kétlem, hogy ezt a reakciót várta tőlem. Dehát tudhatná, hogy egy bulira bármikor kapható vagyok!

Annyira nevetséges ez az egész. Komolyan beszél az internettel kapcsolatban? Persze... tök igaza van meg minden, de akkor is. Nyilván az internet segítségével csinálnánk meg a projektet, de nem úgy, ahogyan Ő azt elképzeli. Arra mégis milyen jegyet kapnánk? Inkább kapjak egyest azért, mert nem készítem el, mint azért, mert összecsapok valami lecsót, amit bárki elolvashat akár a netről is. Hát hol ennek a lánynak az esze? Mert nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem igazán van.
- Ha neked ez az egész egy hülyeség, akkor mi a fenéért vállaltad be? Te is tudod, hogy nem volt kötelező. De ha már rábólintottál, elvárom, hogy anyait, apait beleadjunk. - Még most sem fogom fel, hogy miket beszél. Többet ilyen feladatba nem veszek vele részt, az egyszer biztos. Ha bulizni akar, akkor  nem értem, hogy minek jött ide? Oké... nem azt mondom... én is szórakozok. De azért képes vagyok a buli mellett a tanulásra is koncentrálni. Legalábbis igyekszem. Muszáj rendbe szedni ezt a lányt. Csak mégis, hogy a fenébe, mikor sosem lehet vele beszélni komolyan?
A harmadik körmömet festem, amikor a kis alkoholista magához tér. Ezt nevezem teljes győzelemnek! Gyorsabban ment, mint gondoltam volna. És a java még csak most kezdődik. Gondoskodom arról, hogy a mai napja totálisan el legyen cseszve. Ha Ő így, akkor én is így. Nem tudom említettem-e, de eléggé bosszúálló típus vagyok. Szóval semmit sem hagyok annyiban. Az igazat megvallva, most már nekem sincs túl sok kedvem ahhoz a "hülyeséghez", ahogyan az én drága és egyetlen barátnőm nevezte.
Egy kicsit lejjebb veszem a rádió hangját. Időközben lejár a zene, és egy következő kezdődik, ami számomra ismeretlen dal. Nem olyan rossz, bár a Bon Jovi azért jobban bejött. Na mindegy... ahhoz épp elég, hogy Mirát az őrületbe kergessem vele.
- Nem kapcsolom ki. És nem is kell elsietned semmit. Csak nyugodtan. Én egy kicsit még hallgatom a zenét, ha nem baj... - Önelégülten rávigyorgok, aztán ismét felhangosítom a rádiót és tovább festem a körmömet. Közben persze a szememet le nem veszem róla. Örömmel tölt el a tény, hogy elértem az célomat. Kiszedtem egy másnapos lányt az ágyból, aki éppen a fürdőszobában készülődik. Hmm... ez tetszik. Azt reméltem, hogy több időm fog ezzel eltelni, hogy Őt élesztgessem, de örömmel ismerem be, hogy tévedtem.
A zenék csak úgy váltogatják egymást, és meg csak az új, rózsaszín körmeimben gyönyörködök. Már elég sok idő eltelt azóta, mióta Mira a fürdőszobába ment. Csak remélem, hogy nem aludt be a kádba, vagy valami. Mert akkor nem tudom mit csinálok. Belefojtom a kádba. Márpedig, ha öt percen belül nem méltóztat kijönni, akkor képes leszek bemenni én. Huh... szerencsére erre nem került sor. Felvont szemöldökkel nézem a falnak dőlt lányt. Elég idétlenül néz ki. Jól kiüthette magát az éjjel. De nem is értem, hogy aki nem bírja a piát, az minek iszik ennyit? Na ne mintha bármi közöm is lenne hozzá... szerintem elég nagy lány már ahhoz, hogy gondoskodni tudjon magáról
- Igaz. A tegnap is megcsinálhattuk volna, de nem csináltuk. Így már csak a mai nap maradt. - Leteszem a körömlakkot az éjjeli szekrényemre, rámosolygok, majd felállok és tükörhöz lépek, közben pedig legyezek a kezemmel, hogy minél hamarabb megszáradjon a körmöm. A tükörben vetek egy pillantást magamon, elvigyorodok, aztán szökdécselve Mirához lépek és adok neki egy puszit. A zene továbbra sem áll meg.
- De tudod mit? Már nincs is kedvem. Aludj, ha akarsz. Én úgy döntöttem, hogy most bulizok itt egyet. Hívok néhány srácot, ha gondolod csatlakozhatsz hozzánk, bár elég fáradnak tűnsz... - A szekrényemhez lépek, és elő veszek egy rózsaszín ruhát, aztán ismét a tükörhöz táncikálok és magamhoz rakom a ruhát. Egyet pördülök és hirtelen komolyan gondolom, amit mondok. Sőt... egyenesen fantasztikus ötletnek tűnik. Reggel még úgysem buliztam soha. Majd megkezdem most és estig meg sem állok. Igen! Pontosan ezt kell tennem. És ezzel elérem, hogy a barátnőmet bosszanthassam, ráadásul még jól is érzem magam. Minek ide az a fránya projekt?

Elegem van belőle! Elegem van a sikítozásából. Elegem van abból, hogy nem tud békén hagyni, legalább egy kicsikét. Elegem van a hülye projektből... Egyszerűen mindenből elegem van! Ennyi! Miért pont mára kell az a nyomorult beszámoló vagy mi a fene? Jó... Tudom, hogy részben én is hülye vagyok amiért csütörtökön megyek bulizni, de nem tudok kihagyni egy kollégiumi bulit sem. Ráadásul aludni úgysem tudtam volna, már csak a zene miatt is. Szóval ilyenkor az embernek két választása van: megy bulizni, vagy az ágyban fekszik és hallgatja a zenét egészen addig míg rá nem un, fel nem kel és megy bulizni. Persze vannak kivételek is, mint amilyen Antonia. Őt nagy valószínűséggel nem igazán zavarja a hangos zene. Hát ez az ő baja... Engem zavar, szóval nem akartam szenvedni. Tehát nem csak az én hibám ez az egész.
- Te is tudod, hogy ez a huszonegyedik század! Van internet. Körülbelül két perc alatt megtalálsz mindent. Nem kell három óra ahhoz, hogy valami hülyeséget összedobj! - Nem tudom miért ilyen karótnyelt, mert az iskola nem csak a tanulásról szól, és ezt minden épeszű ember tudja. Az iskola a szórakozásról is szól. Bármelyik ide járó diákot megkérdezhetünk erről... Szerintem a kilencven százaléka ugyanígy vélekedik, mint ahogyan én. Nem akarok egy robot lenni, és neki sem kellene úgy viselkednie, elvégre senki nem halt bele egy feladat elhalasztásába. Na és az a maradék tíz százalék valószínűleg mind olyan stréberek, hogy azt sem tudják mi az a sör. Szóbaállni nem érdemes velük. Márpedig Antonia tudja mi az, szóval éppen itt lenne az ideje annak, hogy felébredjen.
De úgy tűnik kettőnk közül inkább én ébredek fel! Hogy az a fene vinné el már tényleg! Tényleg épp most kell azt a rohadt rádiót ordíttatnia? Esküszöm új szobát kérek magamnak!
- Antonia Tomlinson! - Ülök fel az ágyon végül, szinte égő fejjel, legszívesebben most kitörném a nyakát! Na jó... Nem. Miket gondolok? Ó, valószínűleg rossz hatással vannak rám a vámpírok. Legjobb lenne elfelejteni őket... Na de mindegy, most azon kell gondolkodnom, hogy mégis hogyan vágok vissza legjobb barátnőmnek, akit jelen pillanatban jobban gyűlölök, mint bárki mást. - Kapcsold ki azt a sz@rt, de rögtön! Nem tudom miért csinálsz úgy, mintha a világ legfontosabb dolgára készülnél! De remélem tudod, hogy semmit nem fogok elsietni... - Jelentem ki morgolódva miközben felállok és a fürdőbe igyekszem. Tényleg nem sietek el semmit. Vagy húsz percig bent tevékenykedek, hagyom hogy festegesse nyugodtan a körmeit, majd mikor kész vagyok mindennel, kinyitom az ajtót és a falnak dőlve nézek rá, még mindig csupa álmos, karikás szemekkel.
- Egyáltalán miért kell neked az utolsó pillanatra hagyni mindent? Tegnap is megcsinálhattuk volna... Ráadásul tudod, hogy én mindig mindent elfelejtek! - Nem mozdulok, ezzel is legalább tovább húzom azt a drága idejét, no meg az agyát.

Hülye liba! Ez a jelző illik a legjobban, az én drága barátnőmre. Mi a fenéért nem tud velem egyszer a büdös életben együtt működni? Miért kell mindig hátba támadjon? És még Ő nevezi magát barátnőnek. Mondhatni szép... De nem baj. Nem érdekel, ha nem csináljuk meg a projektet, de abban biztos lehet, hogy ma nem fog aludni. Addig nem, amíg én sem alszok. Ezt megígérem.
A megjegyzését elengedtem a fülem mellett. Nem sok kedvem van veszekedni. Ahhoz most valóban túl korán van. De ha már voltam olyan rendes, és felkeltem, akkor nem fogok vissza feküdni.
- 10 perc?! - Sikítom. Ez teljesen bolond. 10 perc alatt mégis milyen projektet lehet csinálni? Olyat biztosan nem, amire jó jegyet kapunk. Pedig nekünk muszáj azt kapnunk. Nekem legalábbis biztosan. Megígértem Marknak, hogy mindent beleadok, hogy ez összejöjjön. Azt akarom, hogy értelme legyen annak, hogy itt vagyok, különben akár otthon is lophatnám a napot. Na de félre értés ne essen... nem vagyok én az a "szeretek tanulni" féle lány, de azt viszont igenis szeretem, ha a tervemet véghez vihetem. És én már napok óta ezt a napot várom, hogy túl lehessek az egészen. Már csak a testvérem miatt is. Mert azt akarom, hogy büszke legyen rám. De így nem fog menni, hogy Mira nem képes összeszednie magát. - Szerinted 10 perc alatt mit lehet csinálni? Ugyan már, Mira... te is tudod, hogy ez lehetetlen...
Naná, hogy az! 10 perc alatt semmit sem lehet megcsinálni normálisan. Nem is értem, hogy hogy gondolta ezt. Úgy hiszem, hogy az én drága szobatársamra rá férne egy kis lecke. Ideje lenne megtanulnia, hogy csak akkor vállaljon el bármit is, hogyha azt véghez tudja vinni.  Sőt, talán ideje lenne már végre felnőnie. Sokszor még mindig úgy viselkedik, mint egy tinédzser. Mint például most is. Na de semmi gond. Nálam most telt be a pohár!
Ahogy kiértem a fürdőszobából, egyáltalán nem lepődtem meg a látványon, ami a szobában fogadott. Naná, hogy alszik! Nem is Mirandáról lenne szó, ha engedelmesen kiszállt volna abból a nyavalyás ágyból, és felöltözött volna. Úgy döntött, hogy mindent elkövet, csak még jobban felmérgesítsen. Nos rendben! Játszhatjuk ezt is. Meglátjuk, hogy a nap végére melyikünk lesz dühösebb. Én szinte biztos vagyok benne, hogy nem én.
- Ahogy akarod... - Az ágyamhoz lépek, majd leülök. Az éjjeli szekrényemen lévő rádióhoz nyúlok és bekapcsolom. Éppen Bon Jovi It's my life zenéje szól. Felhangosítom amennyire csak éppen tudom, nem törődve azzal, hogy nem épp a megfelelő helyen akarok zenélni. Nem hiszem, hogy a Fősuli bentlakása éppen a legalkalmasabb lenne a bulizáshoz, de most valahogyan ez a fele nem érdekel. Kényelembe helyezem magam, aztán elveszek egy rózsaszín körömlakkot és nekilátok a körmeim festésének. Induljon a harc!

Istenem! Miért kell korán reggel felidegesíteni az embert? Mennyivel könnyebb lenne most a helyzetem ha otthon lennék. Ott sose zargat senki... Ami addig idegesített, amíg otthon laktam. Mostmár értékelni tudnám azt a csendet, amit anyám mutatott felénk. Bár ha jobban belegondolok, igazából látok némi hasonlóságot anya és Antonia között. Jelen pillanatban mindkettő munkamániásnak tűnik, csak egyik az a csendben dolgozó fajta, míg a másik az ember nyakára jár és hajnalok hajnalán felébreszti, még másnaposan is, hogy valamiféle projekten dolgozzanak. Hogy a fene vigye el azt a projektet! Kétlem, hogy az pont mára kellene. Ráadásul van még három óra... Van internet... Van laptop. Mégis mi sem könnyebb annál, minthogy fogjuk és kimásolunk valamit wikipédiáról? Senkit nem fog érdekelni a csillagos ég, a professzor meg majd örül, hogy megvan. Úgyhogy most, csönd!
- Tudod... Még világosabb lenne ha mondjuk az ajtón kívülről sikítoznál. - A nekem vágott párnát fogom és fejemhez szorítom hátha tompítani tudom az idegesítő hangokat, ámde ez nem megy olyan könnyen. Esküszöm nincs mégegy ilyen idegesítő nőszemély ezen a világon! Miért nem tud kicsit belátóbb lenni ő is? Mikor ugrasztottam én így ki az ágyból? Soha! - Figyelj! Én megcsinálom azt a hülyeséget neked utána tíz perc alatt is, csak most... csak egy órát hagyj még. - Sóhajok fel vágyakozóan, de szinte már hallom is a következő idegrohamát, amiben kifejti nekem, hogy tíz perc alatt lehetetlen megcsinálni, majd újra parancsba adja, hogy keljek fel, és még azt is el tudom képzelni hogy valami fenyegetés féleséget is hozzá fog fűzni, mint például, hogy soha a büdös életbe nem szól hozzám. De mivel én elég régóta ismerem, pontosan tudom, hogy maximum egy óra mosoly szünetet tud tartani, mert túlzottan szeret. Szóval pontosan tudom, hogy nyugodtan alhatok tovább, mert pár kedves és bocsánatkérő szó után már emlékezni sem fog a ma reggelre.
- Ötven percem van? Köszönöm! - Szólok utána mikor már csukódik a fürdő ajtaja. Valószínűleg ki fog akadni hogy még mindig alszom de ez van... Fejem alá nyomom a párnát, és már csukódnak is szemeim. Egyszerűen képtelen vagyok felkelni, szóval drága szobatársam kénytelen lesz várni egy kicsit még. Vagy hoz nekem egy egész kávéautomatát. Igazából nekem mindkettő tökéletesen megfelel... Na még egy picit pihenek!

A tegnap még nem gondoltam volna, hogy a mai napomat ilyen ostobasággal kell kezdenem. Van nekem ennél jobb dolgom is. Ráadásul biztos vagyok benne, hogy esélyem sincs a másnapos Mirandával szemben. Szóval talán vehetem ezt a csatát úgy is, hogy feszítettem. Hiszen ha fel is kel, kétlem, hogy időben elkészül, és időben odaérünk. Abban meg totálisan biztos vagyok, hogy ebben az állapotában nem nagy segítség lesz. Ami azt illeti, nem lenne olyan rossz, kihagyni ezt a napot. Nem csinálni mást, csak relaxálni. De ha megteszem, azzal nem csak, hogy végleges győzelmet engedek a barátnőmnek, de még annak az esélyét is ellövöm, hogy jó jegyet kapjak. A francba, veled, Mira! Ilyen mérges még sosem voltam rá. Képes lennék megfojtani a puszta kezemmel. Na... nem mintha attól bármi is megváltozna.
- A bajom a következő: projektet kell csinálnunk... nélküled nem fog menni.  Kelj fel! A takaródra pedig nincs szükséged! - Esélyem sincs vele szembe. Most nem. Várakozó pillantással nézek rá, és kezeimet csípőre teszem. Mihez kezdjek vele? És mihez kezdjek magammal? Hát a projekttel? Ezt nem hiszem el! Miért van az, hogy csak engem érdekel az a baromság?! Miért nem tud egyszer az életben együtt működni velem? Miért? Miért? Miért? Ez az a pillanat, amikor tiszta szívemből gyűlölöm ezt a lányt. Mintha direkt eltervezte volna a tegnap, mielőtt bulizni ment, hogy mindent elkövet annak érdekében, hogy megvalósíthassam a programomat. Ami abból állt volna, hogy röpke idő alatt elkészítettük volna a projektet, beadtuk volna, utána megszabadultam volna minden mástól és elmentem volna egy kicsit vásárolni. Aztán megrészegednék örömömben. Ugyanis valami partira hívtak ma. Csakhogy itt van ez a... ez a lány, akivel állítólag valami "öri bari" féle kapcsolatunk van, és mindent elrontott. Jó... persze tudom, hogy egyik dolog nem függ össze a másikkal, de én mindent úgy szeretek megvalósítani, ahogyan eltervezem. Ha bármiben is megakadályoznak, akkor már nem túl sok kedvem van a többihez. Igen...ez egy nagyon, de nagyon rossz szokás.  
Akkora kedvem lenne most lefeküdni és újra fel kelni, úgy, hogy ez az alkoholista itt mellettem szó nélkül magához térjen.
- Igen! Kilenc óra van! Ami azt jelenti, hogy kevesebb, mint egy óránk van, hogy nekikezdjünk a munkánknak! 12-ig kész kell legyünk vele. Úgyhogy melegen ajánlom, hogy mire visszajövök kelj fel, és szedd rendbe magad, különben garantálom, hogy szétrúgom a hátsófeledet! Elég világos voltam?! - Amilyen békésen kezdtem a mondókámat, olyan hangosan fejeztem be. De nincs más választásom, szép szavakkal sehová nem jutok.
Mérgesen nézek rá, amikor a takaróját magára húzza, aztán dühösen kapom ki a feje alól a párnát. Felmérgesített, pedig elég nehéz engem kihozni a sodromból. Komolyan megverem, ha nem méltóztat kikelni az ágyból.
- - Öt perced van! - A párnát a fejére dobom, aztán nyomás a fürdőszoba. Egy gyors tusolás után fogat mosok, majd lófarokba kötöm a hajam. Feltámaszkodok a kagylóra és csak bámulom magam a tükörbe. Miért van olyan érzésem, hogy mire visszamegyek a szobába minden ugyan olyan változatlan lesz...?

Repül minden. Táska. Váza. Lámpa. Pohár. Minden. Még a szék is. És nem úgy repülnek ezek a tárgyak, hogy életre keltek, hanem úgy, hogy én hajítom el őket. De mégis miért? Megbolondultam volna? Vagy csak simán valakit éppen agyon akarok ütni ezekkel a tárgyakkal. Valaki valami rosszat csinált. De ki? És mit? És miért látom magamat? Olyan mintha szellem lennék, és felülről néznék magamra, csak jelen esetben nem egy élettelen testet figyelek, hanem egy nagyon mérges, ideges, elmebeteg nőt. Igaz, hogy én vagyok, de nem ismernék magamra, ha mondjuk nem látnám, hogy ki az. Éppen ezért nem tudok arra gondolni, hogy ez egy emlékkép. Emlékeznék arra, ha valamikor így viselkedtem volna, sőt... Talán a bolondok hazában lennék. Szóval ez csak egy valamire utalhat...
- Gyerünk, Mira! Ébresztő! Elkésünk! - Hirtelen kapom fel a fejem ezekre a hangokra. Ebben a pillanatban még azt sem tudom hol vagyok. Az első gondolatom az, hogy valószínűleg őt dobálhattam azokkal a tárgyakkal, de a második gondolatom már kicsivel ésszerűbbnek tűnik. Méghozzá, hogy ha őt dobáltam volna már nem is élne, tehát csak álom volt. Mi más? De most mi történt? És miért fázom?
- Mi bajod van neked? És hol a takaróm? - Összehúzom magam ezzel jelezve, hogy igenis fázom, és követelem vissza azt a takarót. Ha nem adja, nekem akkor is kell! Valószínűleg nem azért fázom mert olyan hideg van, sokkal inkább mert keveset aludtam, és sokat ittam az éjszaka. De most mit akar tőlem Antonia? Meg honnan késünk el? Ahh...
Felpillantok az ágyam melletti éjjeliasztalra, amin ott az ébresztőórám, majd elkerekedett szemekkel nézek vissza szobatársamra, hogy jól összeszidjam fejét amiért képes hajnalok hajnalán felébreszteni. Na ezt nevezik gonoszságnak!
- Van fogalmad róla hány óra van? Kilenc. KILENC! Van fogalmad róla, hogy mennyit aludtam eddig? Kettő. KETTŐ! Szóval most... Hagyj! - Morgom el, majd felülök és visszarántom magamra a takarót. Még egy utolsó pillantást vetek rá, aztán be is hunyom a szemem. Bár tartok tőle, hogy ő nem fogja ennyire lazán venni a dolgokat. De bármit is akar, nem hiszem el, hogy nem ér rá kicsit később!

Reggel van! Nagyon reggel! Semmit nem utálok jobban a korán kelésnél. Pedig az este még a megszokottnál is korábban lefeküdtem, sőt még az álmaim sem gyötörtek. Most mégis úgy érzem, hogy nem bírok kikelni az ágyból. És mindig ez van. Még csak egy kicsi, és egy kicsi.... Ekkor beugrik valami. Valami, amit, ha nem oldok meg a mai nap folyamán, akkor... akkor igazából nem történik semmi, az élet megy tovább, de azért jó lenne, ha sikerülne összehozni. Csak egyedül nagyon nem fog menni. És... van egy olyan érzésem, hogy ma Mirára nem igen számíthatok. Fogalmam sincs, hogy az éjjel hol volt és kivel, vagy, hogy mikor érkezett meg, de abban biztos vagyok, hogy nem épp józan állapotban volt. Nincs nekem ezzel bajom, tőlem szórakozzon... de miért pont most? Nélküle nem sokra megyek, de valószínűleg vele sem, már ha arra gondolok, hogy milyen állapotba lesz, ha felkel. Mert fel fog kelni, azt én magam garantálom!  Valami projektet kell készíteni a csillagászatról... Tudom. Nem hangzik túl bonyolultnak, csak mivel párban kell csinálni, és az én párom Miranda... így igen is nehéz feladat elé nézünk.
Ásítok egyet, aztán feltápászkodok az ágyból. Na... nem volt ez olyan nehéz... a valódi nehézség csak most jön. Felébreszteni Miranda Paytont. Megköszörülöm a torkomat, aztán a szoba másik feléhez tipegek, ahol Mira oly békésen alszik az ágyában, hogy egy pillanatig már megfordult az is a fejemben, hogy megcsinálom nélküle az egészet. De egy fenét! Ha nem kel fel, hát aludjon. Akkor én is vissza fekszem, és hagyom az egészet a francba! Legalább ketten szívjuk meg.
Egy ideig csak nézem az alvó lányt, aztán egy mély sóhaj után lekapom róla a takarót. Nagyon remélem, hogy ennyi elég lesz, különben erőszakkal fogom kicibálni az ágyból. Aki éjjel leány, nappal is legyen az!
- Gyerünk, Mira! Ébresztő! Elkésünk! - Miért van olyan érzésem, hogy ez semmit sem ér neki? Talán azért, mert volt alkalmam annyira megismerni, hogy tudjam: ide komoly eszközökre lesz szükség. Mondjuk egy kis víz, vagy jég, vagy bármi, ami elég ahhoz, hogy egy másnapos lányt kiszedjünk az ágyból. Na de ez csak a B terv. Ha az első nem hat, miszerint szép szavakkal megpróbálom kiszedni az ágyából, akkor bedurvulok. De abban biztos lehet, hogy semmi esetben sem hagyom heverészni. Karba font kézzel várom, hogy mit reagál. A saját érdekében remélem, hogy magához tér. Ha meg nem... akkor biztos lehet benne, hogy több ilyen közös munkába nem leszek hajlandó vele együtt dolgozni.
Talán ha nem ma kellene azt a projektet elkészíteni, akkor hagynám, hogy csináljon amit akar. De az ég szerelmére! Ez most az én érdekem is. És nem akarok miatta szívni. Azért, mert Ő nem képes idejébe lefeküdni. Főleg így, hogy nagyon is tisztában van azzal, hogy ez nekem mennyire fontos. Neki is. A tegnap legalábbis még az volt. Csak az a baj, hogy megértem. Tökéletesen tudom, hogy nehéz nap vár rá. Én is voltam így, és hát nem könnyű. De muszáj lesz össze szednie magát. Miattam, és saját maga miatt. Kettőnkért. És azért, mert tudom, hogy szeret. És, mert nélküle semmire sem fogok menni.
Jajj, Mira! Miért pont most kellett neked az alkohol? Miért nem várhatott ma estig? Esküszöm, hogy akkor semmi nem érdekelne. De így... vááá... Mindig ilyen helyzetbe hoz. De nincs mit csinálnom... Így, vagy úgy, de helyre kell hoznom. Különben magyarázkodhatok mindenkinek, hogy Mira hol van. Esküszöm, hogy ezt visszakapja! Komolyan mondom, hogy nem állok jót magamért. Tönkreteszem az elkövetkező napjait, ha most azonnal nem kel ki az ágyból, és nem jön velem projektet készíteni. És nem hülyéskedek! Gondolom ezzel azért tisztában lesz!