Such a coincidence

Tehetetlenül várok a recepción, ujjaimat folyamatosan a pulton pörgetem. Újra és újra. Már nagyon régóta várok arra a gyerekre, aki majd felviszi a cuccaimat, de azt mondják, hogy még legalább 15 perc. Mégis milyen hotel ez? Arra kell várni, hogy elfoglalhassam a saját szobám? Bíztam benne, hogy minden simán, zökkenő mentesen fog menni és se perc alatt túljutok az ilyen csepp, és formális dolgokon, de úgy tűnik, hogy hosszadalmasabb lesz, mint ahogy vártam.
Csengetek egyszer, majd másodjára, és harmadszor is az aranyszínű csengettyűn. Egy nő villámló tekintettel fordul oda hozzám, és még pár perc türelmet kér.  Mi vagyok én?  Valami ló, hogy várjak a zabomra? Hát nem, kedvesem. Csengetek megint, és újra, és újra. Meg sem várom, hogy ismét türelemre intsen, már a jól betanult mondata felénél közbe szakítom. – Drágám, adja ide a kulcsokat és majd felcipelem én, bármennyire is megterhelő. Ja, és azt hiszem elrontottam a kis jelzőkészüléket. Nem ártana már valami modernebb felszerelés. – csak pislog rám, és oda nyújtja a kulcsokat. Ezek az emberek… lassúak, mint a csigák. Bár még ők is azt mondják, hogy az élet száguldás – majd bedőlnek a kanyarban.  Ha minden olyan gyorsan menne, mint a pénzlevonás és bankkártya letiltás, akkor soha sem lenne dugó, nem kéne egy lelakott hotelben várni valami rozoga autóval érkező férfira, aki a városban történt baleset miatt ott ragadt. Egy szóval, minden sokkal könnyebb lenne.
bKettesével veszem felfelé a lépcsőket, de nem a saját szobám felé sietek. A kulcsot csak formalitásból kértem el. Mikor már sokadszorra néztem szét a recepciós pulton, az egyik papíron megláttam valamit, amit ha jól olvastam pillanatokon belül csodát látok. Egy szám… 363 és egy hozzá tartozó név: Pandora S. Collins. A véletlen? Vagy csak a sors? Vagy csak az a tény, hogy nincs más hotel a belvárosban.  Annyira jó megfigyelő vagyok, hogy néha már nekem is fáj. Azt is észrevettem feljövet, hogy a hotel lakói mind különböző lények. Na és ezt honnan veszem? Egyszerű. Ha emberek lennének, csoportosan jönnének vagy családdal. Itt viszont mindenki takargatni akarja magát, leszegett fejekkel járnak és szinte minden sarkon körbe néznek. Igen, azt hiszem, most se tévedek.
Mire odaérek, végig gondolom, hogy mit fogok mondani, mert úgyis az ellenkezője fog megtörténni annak, amit eltervezek. Mindig ez van. Általában nem sülnek el jól a terveim, úgyhogy csak improvizálok. Olyan rég nem láttam már Pandát. Évek, hónapok. Pedig annyi mindent köszönhetek neki, és még csak időm sem volt meghálálni mind azt, amit értem tett. Visszahozott egy lehetetlen helyről, az őrültség széléről és jól gatyába rázott. Tőle tanultam mindent. Az pedig nevetséges, hogy fiatalabb mégis többet tudott nálam. A mostani helyzetünkről nem vagyok meggyőződve. Azt már meg se említem, hogy a nagy gatyába rázás közben, nem egyszer sült el fordítva a dolog… szóval.. igen. Volt egy pár csodás éjszakánk.
Megpillantom a számot az ajtón kisebb keresgélés után.  Benyitok, hátha nincs bezárva. Geronimo, nyitva van. Kopoghattam volna, de úgy nem meglepi, a meglepi. Szép nyugodtan besétálok, hátra tett kezekkel és megpillantom a kanapén ülni. – Zárhatnád az ajtód. – hátra mutatok, aztán megállok vele szemben, és megigazítom a csokornyakkendőmet, amit eredetileg nem akartam felvenni, de mégis rajtam kötött ki. – Igen tudom, rég találkoztunk bla, bla. A felesleges köröket ne fussuk le, eleget sétáltam már idáig. – körbe tekintek, de nem látok mást. – Miért vagy egy hotelben?   - teszem fel a magától értetődő kérdést. Nem úgy volt, hogy ő már régóta itt van? Én már nem is értem, mi történik vele. Jó, hogy így „összefutottunk”.