A válaszon kénytelen elmosolyodok, nem is vártam mást tőle. Tüzes, mint én és szeret rombolni. Ez látszik rajta, viszont azt még meg kell tanítanom neki, hogy ne osztozkodjon senkivel. Még a saját vérével sem, mert bárki hátba szúrhatja...
- Hmm, milyen pattogós vagy. Megkérdezhetem mennyi idős vagy? A fiatal vámpírok szoktak ily vakmerőek lenni. - fonom össze a karjaim a mellkasomon és oldalra billentem a fejem. Tudom, hogy nem pár éves, mert az illata mást sugall, de akkor mitől ilyen lobbanékony? Talán az én vérem teszi. Anyám mindig is a nyugodtságot kedvelte, az életben mindig a biztos pontok után kutatott. Én voltam a lázadó gyerek, aki mindent kipróbált és átszakította a szabályokat. Vámpírként ez felerősödött és előszeretettel nyomorítom meg mások életét. Emberként sem voltam a jó gyerekek mintapéldánya.
A következő mondatára felfigyeltem. Első hallásra hihetetlennek tűnik a tény, hogy az Ős boszorkánynak elszállt az ereje, de a gondolat nagyon csábító. Így könnyebben megtorolhatom a károkat, amiket el kellett szenvednem az önzése miatt.
- Érdekes információ, erről nem csiripeltek a madarak. És mondd csak, hogy történt ez az apró baleset? - arcom közömbös, úgy nézek rá, mintha egyáltalán nem keltette volna fel az érdeklődésem, pedig igen is így történt. Hogy tudta Esther elveszteni az erejét? Ez egyszerűen képtelenség. Mindazonáltal röhejes is. Egy boszorkány varázserő nélkül egy senki igazából. Nem olyan izgalmas harcolni egy ember ellen, mint egy erős boszorkány ellen. Más az élvezeti faktor.
- Mennyi kérdésed van! Nyugodj meg, mindenről időben értesülni fogsz! - mosolygok rá bosszantóan és a kijárat felé indulok, majd visszanézek a vállam fölött - Az egyik üveg bort hozhatod. Ünnepléshez tökéletes lesz. - kacsintok és kinyitom a nyikorgó ajtót. A kérdés még mindig fennáll; mit fogok tenni Estherrel? Hagyom, hogy élje a boldog kis életét és néha rácsekkolok vagy már most elkezdem a kínzását? Majd az úton kifundálom mi legyen.
- Megkereslek, ha szükségem lesz rád - mondok még ennyit és el is tűnök Richmond kihalt lakónegyedéből.

Tatia & Anna

Tatia a "szokásos" gonosz tekintettel nézett rám, majd felajánlotta , hogy bánjuk el Estherrel - mitagadás, kedvemre volt a dolog. Nem ismerem személyesen az Ősi mamát, de szívesen belekóstolnék.
- Hmm...jól hangzik! Már úgyis itt az ideje, hogy megismerjem Esthert! - válaszoltam határozottan, miközben a cuccaimért nyúltam. - Felőlem akár most is indulhatunk! - gonosz mosoly költözött az arcomra; ezt "Petrova" mosolynak is elnevezhetnénk. Azt leszámítva, hogy Klaus megdobogtatja a szívem, megvan bennem a híres Petrova temperamentum. Kíváncsi vagyok, hogy Tatia kitől örökölte, vagy esetleg ő maga fejlesztette ki?
Már alig vártam, hogy elinduljunk, és megleckéztessük Esthert. Amióta olyan világban élünk, ahol a vámpírok létezése már nem titok, nap, mint nap halálos fenyegetés vár ránk. Épp ezért nem fogok megijedi az Ősi mamától, habár, egy valamit igazán megköszönhetnénk neki: az ajándékot, amit adott. Az, hogy létrehozta ezt a csodálatos fajt, dícséretet érdemel - majd választhat, hogy melyikünk kezdjen. Amikor még ember voltam, nem tartottam helyesnek a gyilkosságot, de akkor sem tagadtam volna meg a lehetőséget magamtól, hogy elvegyem valaki életét. Persze, tudom, hogy lehetetlen szembeszálni a mamival, de Esther olyan személy, aki a világ-, sőt még saját maga számára is oly keveset jelent.
- Mellesleg tudtad, hogy állítólag már nincs ereje?! - felnevettem; hallottam bizonyos pletykákat a dologról - és nagyon szórakoztatónak tartom; ő nevezi magát Ősi boszorkánynak, mikor ereje sincs? Ha Klaus nem volt képes igazából kitépni a szívét, én szívesen megteszem helyette.
Nagyon kíváncsi voltam, hogy Tatia mit ért a megleckéztetés alatt; én természetesen hosszú, fájdalmas halált.
- Mi a terved? - kérdeztem kíváncsian a gonosz gondolatok közepette. Egy biztos: Esther komoly sérelmeket okozott Tatia-nak, kész csoda, hogy még nem állt bosszút.

Igen az emlékezetem nem csal, a közel 1000 év nem rongálta a memóriám. Azért nem mondanám, hogy nagyon belevéstem az emlékezetembe ezt a lányt, de futólag megismerem. Lényegtelen... Klaus sokakat az ujjai köré csavar, legfőképpen a borzasztó sorssal megáldott utódaimat. Egyikünk sem ússza meg Klaus játékait és sajnos a ravaszsága fog meg minket. Talán ez a legnagyobb gyengesége a Petrova vérvonalnak. Habár korántsem Klaus a fő gonosz az Ős famíliában. Tapasztalataim alapján Kol az, akivel nem szívesen kezdenék ki, ha nem én lennék Én. Elijah sem semmi, ha begurul, de az elég ritkán fordul elő. Akárki akármit magyaráz, szerintem Klaus csak egy félős kisegér, aki még Rebekahtól is beijed, ha valami nagy szarban van. És könyörgöm a drága Rebekahtól még a légy sem fél! Na jó kis túlzás...
- Hiányzik a család! - mondom egyszerűen, de ennyi még nekem is kevés lenne és nem szabat elfelejtenem, hogy egy Petrova lánnyal van dolgom, így folytattam - Nem is tudom, talán egy kis kalandot keresek. Hiányzik Klaus, szívesen lecsapom a kezedről! - kacsintottam, majd egy "ugyan már, soha" nevetést hallattam. Még, hogy Én és Klaus?! Jó vicc.
- Őszintén megvallva fogalmam sincs mi történt. Esther mézes-mázasan rávett, hogy vegyek részt egy varázslatban és megígérte, hogy nem lesz semmi bajom. Pár nap múlva egyedül ébredtem egy barlangban farkas éhesen. Jól megvédett... - forgatom meg a szemem és megiszom az utolsó korty bort is a poharamból. Esther rendesen átvert és ezt még nem is háláltam meg neki. - Azt hiszem megvan az újabb ok a visszatérésre. Kölcsön kenyér visszajár! Tennék én is neki egy-két szívességet. - vigyorgok gonoszul Annára. Mi lenne, ha őt is bevenném a buliba? Egy család vagyunk vagy mi...
- Lenne kedved az egyik ősöddel megleckéztetni az Ősi boszit? Megtanítjuk, hogy kell nevelni másokat, ha már Ő elrontotta a gyerekeinél. A félrelépések... Isten tudja hány gyereket szült mindenféle vérfarkasnak. Szépen beállítjuk a sarokba had gondolkozzon. - ajánlom fel ironizálva, de ahogy eddig lejött Ő sem köntörfalazik. Minek kedveskedni, ha azzal csak hazudunk? Tudom, hogy az emberek inkább meghallgatják a dicsérő szavakat, amelyek a világ legnagyobb hazugságai, mint azt igazságot, mert az az esetek többségében a földbe tiporja őket. Ez van, az élet szar, de túl kell élni.
- Nos? - vonom fel a szemöldököm a cinkos mosoly pedig még mindig nem olvad le arcomról.

Kétlem, hogy elfelejtették volna Tatia-t. Mulatságos lesz az Ősök arca, amikor újra szembe találják magukat az eredeti Petrová-val. És mit fog szólni Esther?
Tatia kérdése meglepett; már elegem van, hogy mindenki ezzel jön - de, ez volt az igazság.
- Én voltam! - feleltem közömbösen; s a "voltam" kifejezést erősen kihangsúlyoztam. - Úgy látszik, ez valami átok a családban! - hangosan felnevettem, mert közben elképzeltem, hogy a "legkisebb" hasonmás bemászik az Ősök ágyába.
Parázsló tekintettel bámuljuk egymást; a temperamentumomat valóban tőle örököltem, de, azért próbálom megadni a "tiszteletet" - ha nevezhetjük annak . A szám hirtelen gonosz mosolyra húzodótt, majd önkéntelenül is feltettem a kérdést: - Miért jöttél vissza? - eszem ágában sem volt faggatni; a feszült hangulat ellenére nem zavarnánk egymást a városban; de abban biztos voltam, hogy nyomós oka van rá, s nem csupán a hasonmásokkal való kapcsolatát akarja feldobni.
Igazság szerint Tatia-t kicsit úgy képzeltem el, mint annak idején Mikaelt: vámpírvért iszik, és vadász rájuk. Kellemesen csalódtam; látszik rajta, hogy esze ágában sincs feladni a vámpírságot - talán mégsem olyan balul sűlt el az a rituálé, vagy mi.
- Tényleg, hogy menekültél meg? - törtem meg a csendet; beletúrtam a hajamba, és rámeresztettem a szemeimet: figyeltem! Erre tényleg kíváncsi voltam; időközben átfutott pár lehetőség az agyamon: Klaus, vagy Elijah megmentették; netán elszökött - de akkor, hogy jött létre az átok?

Flegmán felém löki a lányt, akit éppen egy perce fogyasztott. "Nem is tudtam, hogy már osztozkodunk..." - gondolom és két ujjal, finnyásan megfogom a haldokló lányt. Unottan végigmérem és egy fintor keretében kitöröm csinos kis nyakát. Nem kell nekem másnak a félbehagyott munkája, még akkor sem, ha családtag az illető. Képes vagyok magamnak szerezni vért és annyira fenn hordom az orrom, hogy maradékot nem eszem. Nem rohanok Anna-hoz és nem puszilgatom halálra, végül is ki tudja, hogy milyen ez a lány. Valószínűleg az én temperamentumomat örökölte, de a fiatalabb Hasonmásom például teljesen az ellentétem. Hihetetlen, hogy a külsőnk ugyan olyan, de belül tűz és víz a két személyiség. Sőt, igazából ez lehetetlen, hiszen a külső tulajdonságaink sokat elárulnak a személyiségünkről. Elena talán nem is olyan ártatlan?
- Egy hete. Mystic Fallsba tartok, de gondoltam megállok egy kis városnézésre. Minek belevágni a dolgok közepébe, ha édes az előjáték? - szám széle vigyorra húzódik és a halott lányra pillantok. Anna-nak biztosan kedves Richmond. Ezek után...
- És te? Családlátogatóban? - kérdezek vissza felhúzott szemöldökökkel. Akármennyire is arrogánsak vagyunk mi Petrovák a család mindig megdobogtatja a szívünk. Vámpírként talán még fontosabbak a rokonok, de ezt soha nem mutatjuk ki. Mystic Fallsba is a szívem a régi szép emlékek miatt húz vissza.
- Egészségedre! - emelem fel a borospoharat, amit rám erőszakol. Van kedvem hozzá, de mint már említettem, nem szeretem túlzásba vinni a családi szeretet kinyilvánítását és ez nálam már abba a kategóriába esik. Lassan belekortyolok a finom vörösborba, mikor feltesz egy nagyon kényes kérdést. Arcomon meglepődöttség látszik, most nem akarom eltakarni.
- Valószínűleg már elfelejtettek. Frissítek az emlékezetükön. És biztos szövik a szálakat, amikbe jól bele lehet piszkítani. - kacsintok és újra kortyolok a borból. Még nem is gondolkodtam el azon, mit teszek a Mikaelsonokkal. Békén hagyom őket és csak Katerina és Elena lesznek a középpontban vagy esetleg rájuk is fordítok egy kis figyelmet... Majd még eldöntöm, de kétlem, hogy szem elől veszteném őket.
- Tudom már miért voltál annyira ismerős! Nem Klaus után mászkáltál, mint egy pincsikutya? Ne vedd sértésnek, de így volt, ha nem csal az emlékezetem. - fintorgok és leülök a borral teli ládára, hogy kényelmesebben tudjunk csevegni - Néha ránéztem a még nem lehibernált állapotban lévő Ősökre és konstatáltam, hogy te is felkerültél Klaus listájára. Még mindig kedveled? - nézek kérdőn rá, fejemet félre billentem és bal lábamat kinyújtom, hogy ráhelyezhessem a poharam.

Tatia & Anna.

- Egész jó! - válaszoltam, majd felé löktem a lányt, akiben maradt még egy kis vér. Tatia modorosan visszautasította, majd egy hirtelen mozdulattal eltörte az áldozatom nyakát. Mitagadás, soha nem voltam elragadtatva a családegyesítéstől, vagy a hasonló lelkizős dolgoktól, de az olyan arrogáns, és határozott vámpírok, mint Tatia Petrova, a kedvemre vannak. Úgy láttam, hogy az egymásra borulást, és a "megtaláltam a rokonomat" dolgot Tatia is időpocsékolásnak tartja - szerencsére.
- Mikor érkeztél? - kérdeztem, habár biztos voltam benne, hogy talán nem több, mint egy hete érkezhetett. A bálon sem láttam, pedig, amit eddig hallottam róla, alátámasztja, hogy nem hagyna ki egy olyan eseményt: főleg, ha maga az Ősi boszorkány rendezi. Apropó, Esther ... úgy érzem, ha Tatia hivatalosan is visszatér, elbúcsúzhatunk a kedves Ősi mamától. Persze, mindigis tudtam, hogy mi vagyunk a rossz oldal, de, ha minden jó lenne ezen a földön, nem lenne szűkség ránk - egyszóval unalom uralkodna!
A tekintetem a sarokban heverő rekeszre esett. Közelebb mentem; tele volt borral, ráadásul még pár pohár is volt a közelben. Egy elhagyatott raktár, egy rekesz borral, és poharakkal? Mintha valaki ránk várt volna. Az egyik üveg nyakát letörtem, és kitöltöttem a bort; átnyújtottam Tatia-nak, aki megrázta a fejét, de a tekintete mindent elárult, ezért finoman ráerőszakoltam az italt. Ha már így egymásba botlottunk, adjuk meg a módját az ismerkedésnek. Mindketten cinikusan mosolyogtunk egymásra, de egyikünk sem szólalt meg - talán nem is volt szűkség rá, mit mondhattunk volna egymásnak?
- Mit tervezel a Mikaelson fívérekkel? - kérdeztem olyan hűvösen, ahogy csak tőlem telt. Tatia belekortyolt a vérvörös borba, majd határozottan válaszolt; nem is vártam mást tőle.

"Meg kellene látogatni a rokonaimat..." -gondolkodom, miközben éppen egy taxit fogok, hogy estére beérjek a városba. Nem akarom a messzi erdőben tölteni az éjszakát a halott áldozatom társaságában. El kezd nekem rohadni és jönnek rá a legyek, akiket ki nem állhatok. Elásni meg nincs kedvem. Amúgy sem járkálok ásóval a vállamon és kutyába nem megyek át, még a végén belemegy a homok a körmeim alá és kaparászhatom kifelé. Az nem Tatia-hoz méltó viselkedés, egy úri hölgy nem kézzel szántja fel a kertet. Szép is lenne, drága jó anyám forgolódna a sírjában. Ha egyáltalán még maradt valami belőle. Kétlem...
- Richmondba, legyen szíves! - nem kimondottan taxit sikerült fognom, de egy gyors fuvar is megteszi. Hihetetlen mennyire felületesek a férfiak manapság. Meglátnak egy szép nőt és már rögtön nyitva a kocsiajtó. Igézésre sincs szükség, rögtön megadják, amire vágyom. Minden értelemben...
- Nem lehetne gyorsabban? - vágom oda pimaszul a pocakos sofőrnek, aki egy horkantással díjazza az előbb elhangzót kritizációt. Nem hajnalok hajnalán szeretnék visszaérni, hanem minél hamarabb, hogy egy kicsit élvezhessen a város légkörét, mielőtt tovább állnék. Ideje gatyába rázni Mystic Falls elkanászodott lakosságát. Élén Klaussal, aki úgy hiszi Ő a világ császára. Pedig ebben téved. Annak ellenére, hogy Ő a legrettegettebb vámpír a Nagyvilágban még nem biztos, hogy így is van. Szerény véleményem szerint Elijah sokkal gonoszabb nála, ha úgy kívánja a helyzet. Be kell valljam én is sok dolgot lemásoltam róla. Jól csinálja, amit csinál nem kétség, hogy simán letaszíthatná az öccsét a trónról. A másik kedvencem Kol, de sajnos az Ő társaságát nem volt lehetőségem sokáig élvezni. Az a gyerek nem teljesen komplett. Hasonlít a nővérére, aki szintén egy külön eset. Az Ős család kiismerhetetlen tagjai olykor felbosszantanak, olykor mosolyt csalnak az arcomra. A Hasonmásaim mellett rájuk is kíváncsi vagyok. Hiányoznak a régi szép idők...
- Köszönöm! - vágom be magam mögött a furgon ajtaját és lejjebb húzom a szoknyám, mert fülemet hangos füttyögések ütik meg. Kedvesen hátrapillantok, elejtek egy kacér mosolyt és modelljárásban indulok a kihalt negyedbe. Legalábbis én így hívom. Csupa üres ház, egy-egy eltévedt patkány és ok-sok szemét. Ez van Richmond külvárosában, ahova letett ez a szerencsétlen piás. A cipőm kopogása zavar, ezért leveszem, hiszen úgy sem lehetek fertőzött bármi is terjedjen errefelé, amitől kihalt mindenki. Az idő borús, szellős, épp a kedvencem. Semmi zaj, minden csöndes. Újra felvenném a fonalat, felemlegetném a rég elfeledett emlékeket, mikor halk susmogást hallok. Jobban fókuszálok a hang forrására. Egy romos házból jött. Kíváncsian elindulok felé, lépteim lágyak csak kifinomult fül hallhatja meg. Benyitok a házba és elindulok beljebb a régen talán nappaliként szolgáló helyiség felé. És talált! Micsoda fül! Taps Tatianak! Egy fajtárs lakomázik, én türelmesen kivárom, míg észrevesz és jót nevetek, mikor Katerina-nak szólít.
- 3:1 eséllyel indultál. Majdnem talált. - döntöm oldalra kecsesen a fejem - Tatia Petrova. Személyesen. - húzódik sejtelmes mosolyra a szám, majd hirtelen visszarántom a fejem és a szemöldökeim felugranak - És benned kit szerencséltethetek?
Azt hinné az ember, hogy egy eltévedő fiatal vámpírral fut össze, de kicsit meglepődtem a lány nevén. Petrova, mint én. Hamarabb futok össze rokonokkal, mint terveztem. Nem probléma, ez még az előnyömre válhat. Arcom rideg és közömbös marad, de egy lépést közelebb lépek.
- Petrova? Nos, akkor üdvözöllek rokon! Finom volt az ebéd? Illetve lassan vacsora.. - mosolyodok el ismét és a földön lévő testre mutatok.

Tatia & Anna.

Nyugalomra volt szűkségem, mert különben kénytelen lettem volna bántani az embereket - nem mintha nem élvezném, csak nem láttam szűkségszerűnek. Richmond pedig a megfelelő hely, ezért fogtam a bőröndömet, és odautaztam. Az itteni emberek valamiért sokkal könnyebben megigézhetőek; mintha arra várnának, hogy valaki elharapja a torkukat - nos, én megtettem. Nem messze van egy raktár, ami tökéletes hely volt számomra. Az áldozatomat behurcoltam az üres épületbe, majd habozás nélkül inni kezdtem belőle. A vér íze ellenálhatatlan, és mámorító számomra.
Hirtelen zajt halottam; már kezdek hozzászokni ahhoz, hogy néha óvatlan vagyok. Amikor megfordultam, láttam, hogy pár méterre tőlem ott áll a hasonmás: Katherine; ebben biztos voltam, mert Elena illatát mérföldekről megérezném, hisz valamilyen oknál fogva az ő vére a legellenálhatatlanabb. Az ajkaimról csöpögött a vér, ezért gyorsan letöröltem, majd felálltam, hogy köszöntsem a nőt, elvégre a rokonom, vagy mi.
- Katerina, ha nem tévedek! - mondtam, de ő elnevette magát. Nem értettem, hogy miért tévednék, hisz biztosan nem Elena áll ott, és az eredeti hasonmással tudjuk mi történt - sajnos. Halottam egyest, s mást Katherineről, és a "vicceiről".
Miután a nő kimondta a nevét, megtorpantam, és nem jutottam szóhoz. Lehetetlen, hogy életben van. Hirtelen nem tudtam, hogy mit gondoljak: szellem, vagy talán csak képzelődöm? A tudat, hogy Tatia mégis életben van, elindított bennem valamit. Katherine-t riválisnak tartom az életért való küzdelem terén, Elenáról pedig ne is beszéljünk: nem érdemli meg a Petrova vért.
- Anna. Anna Petrova. - válaszoltam határozottan; és igen, büszke vagyok arra, hogy az ő vérvonalába tartozom, bár, ez sok kellemetlenséggel és gyengeséggel is jár, de szerencsére annál több előnnyel. Tatia arca rezdüléstelen maradt, viszont, szerintem belül épp oly meglepett volt, akárcsak én.

Figyelmesen hallgattam nővérem "meséjét", hogy hogyan változtatták át, ami arra utal, hogy csakugyan vámpír lett belőle, nem holmi szőrös dög. Viszont az sem kerülhette el a figyelmem, hogy az ő új lényének is sok köze van apánkhoz, átkozott legyen a síron túl is! Csak békén kellett volna hagynia minket, nem gyűlölni engem, és nem erőltetni ismeretlen fickókat testvéremre. Ám az igazság az, hogy én vagyok a ludas ebben, hiszen ha engedelmeskedtem volna, nem történt volna velem az, ami, minek következtében tudtam volna segíteni Havennek. Önfejűségemről mindig is híres voltam, igen, de nem szabad magam okolnom a történtek miatt, én is járhattam volna úgy, mint nővérem, és biztos vagyok benne, apám olyanhoz adott volna hozzá, aki egy kicsit sem törődött volna velem úgy igazán. Nem bánom hát, hogy ellenszegültem neki, de ezt a szörnyeteget, aki belőlem vált, gyűlölöm, és megvetem egészen a mai napig. Élhetnék én állatvéren is, ez az én döntésem lenne, ehelyett az érzéseimmel is küzdök, közben pedig kegyetlen módon lecsapolok tán ártatlan embereket. Ha a sorsom nem is, az életem én választom, és jól tudom: rosszul döntöttem. - Csak most érkeztem Mystic Fall's-ba, de vettem magamnak egy csinos kis házat. Van hol laknom, ne aggódj, nem leszek púp a hátadon, Have - nevetek fel, és után igyekszem a kocsihoz, ahol kitárom az ajtót, és szépen becsüccsenek a kényelmes ülésre. Előhúzok nadrágom zsebéből egy zsebkendőt, és felitatom vele könnyeimet, majd egy utolsót szipogok, és nyugodt, kellemes érzés jár át, mi arra késztet, hogy Havenre mosolyogjak, aki csókot hint arcomra. - Én is örülök. Még mindig nem vagyok képes felfogni, hogy "élsz" - kis idézőjeleket rajzolok a levegőbe. - Hiányoztál - de többet nem szólok, csak elégedetten hátradőlök, sóhajtok, s az ablakon meredek ki.
|| Folytatás a Johnsen lakásban...

Jó néhány percig álltunk a síromnál ölelkezve, zokogva. Aztán valami olyasmit mondott, mellyel megrázott. Azt, hogy próbál ember maradni. Érezni. Ha azonban megismeri azt a Haven-t, aki az utóbbi 130 évben voltam, hatalmasat fog csalódni. Nekem már rég nem voltak fontosak az érzelmek, azt pedig, hogy megpróbáljunk emberek módjára viselkedni, egyenesen nevetségesnek tartottam. Aggódtam, hogy csalódik majd ha megismer, de nem volt mit tenni. Ez vagyok én. Egy közeli padra ültünk, hisz volt miről beszélnünk.
- Vámpír vagyok. 25 éves voltam, mikor apánk kiszemeltje átváltoztatott. Ezután Európába mentem, Oroszországba. Az 1900-as évek elején tértem vissza, és őszintén csodálkozom, hogy eddig hogy nem futottunk össze. - vázoltam fel röviden a történteket. Úgyis lesz időnk ezek után minden apró részletet megtudni a másikról. - Hol laksz most? - kérdeztem kis szünet után. Válaszolt, majd rákérdezett arra, hogy én merre tengetem napjaimat, illetve mivel ütöm el időmet. - Richmondban lakok, van itt egy lakásom. Leginkább szórakozással töltöm az időt. - mosolyodtam el. - Bolondítom a hapsikat. - kacsintottam. Ő is elvigyorodott. Nyilván nem ugyan arra a bolondításra gondolt, amelyre én. Eszembe jutott, hogy a múlt esti srác még nálam van, parancsomra várva. Nem akartam tovább húzni az időt, szóval gondoltam, meghívom Hope-pot magamhoz. Jobb, ha hamarabb túlesünk a nehezén. - Mit szólnál, ha megmutatnám a lakásom? Ihatnánk valamit, és tovább beszélgethetünk nyugodt körülmények között. - bólintott, majd a kocsimhoz mentünk és beszálltunk. Hope még mindig a szemeit dörzsölte, és elővett egy zsebkendőt is, melybe orrát fújta. - Hope. - néztem rá szerényen. - Örülök, hogy itt vagy. - suttogtam miközben a szemébe néztem, majd nyomtam egy csókot a könnyektől kipirult arcára.

Kérdésére csak ingattam a fejem, és könnyek csordultak le arcomon. A nővérem állt előttem, az egyetlen testvérem, a családom utolsó tagja, aki ezek szerint életben van, és nem ez alatt az átkozott sírkő alatt fekszik. Sietős léptekkel futottam felé, karjai közé vetettem magam, és csendesen zokogtam, rázkódtam ölelésében. Nem tudtam elhinni, hogy tényleg itt van, s attól féltem, a következő pillanatban köddé válik, én meg csak az üres levegőt markolom. Ám ahogy teltek, múltak a percek, még mindig őt öleltem, még mindig könnyáztatta arccal. Újra gyerek voltam. Egy kislány, aki minden szerettét elveszítette kivétel nélkül. Egy kislány, aki visszakapta a nővérét. Ennél jobban még sosem bontakozott ki az emberiségem, talán egy személy tudta ezt kihozni belőlem, de már Damien is halott. Most viszont, itt van nekem Haven, és a neve msot annyira találó ide, nem kell többet ebben a Földi Pokolban rohadnom, nem vagyok már egyedül, ő most is kitart majd mellettem, többet nem fogja a szívem a magány mardosni. De volt egy kérdés, ami mindennél jobban bökte a csőröm, mégsem tudtam kinyögni egyetlen egy hangot sem, a szavak benn akadtak, nem volt erőm erőszakkal kicsalogatni őket, így hát csendben toltam el magamtól testvérkémet. Könnytől homályos szemmel mértem végig, majd kézfejemmel kitöröltem a nedvességet szemeimből, s már rendesen láttam alakját, arcát, szemeit, barna haját. Csodálatosan festett, pont úgy nézett ki, mint emlékeimben, csak talán kicsit felnőttesebb vonásai voltak, és szemeiben ott csillogott a felelősségtudás, és - persze - a könnyek. - Én sem. Ez hihetetlen. Haven, azt hittem, halott vagy! - szipogtam. Egy széles mosoly terült el ajkaimon, egy pillanat erejéig újra magamhoz öleltem, beszívtam mámorító illatát, és otthoni érzésem támadt. Mintha újra otthon lettünk volna, a meleg szobában, egymást ölelve, a szeretetben úszva.
Milliószor képzeltem el, milyen fantasztikus lenne újra találkozni vele, bár akkor még csak egy álomkép volt, mi most teljesült. Rengetegszer futottak át agyamon a képek, hogy egymást öleljük, mégsem tudtam eléggé átérezni ezt a kellemes érzést. Most, hogy ténylegesen megtörténik, alig tudok betelni nővérkémmel, de végül újra eltolom magamtól, csak, hogy láthassam az arcát. Boldogságtól mámorosan, már-már kábultan nevetek fel, és végre sikerül megtalálni a hangom újra. - Te sem panaszkodhatsz, mesésen festesz. Én... jártam a világot, és igyekeztem megtalálni a helyem, nem elveszíteni - mellkasomra tettem a kezem - az érzéseimet, az emberségem. Vámpír vált belőlem. Mondd, hogy te... hogy te is az vagy! - mondtam ki rettegve a szavakat. Istenem, kérlek, add, hogy ne legyen farkas! Azt nem bírnám elviselni. Csak ne... ne legyenek ilyen génjei, kérlek! Nem akarom őt újra elveszíteni, de ha egy közülük, én abba belepusztulok. Gyűlölöm a dögöket, akik elvették tőlem szerelmemet, nem lehet Haven is közülük való. Az teljességgel kizárt, vámpírnak kell lennie...

8 körül kelhettem fel. Magam mellé néztem, hogy meg van-e még tegnap esti partnerem. Jason. Vagy Josh. Valami ilyesmi. Ott feküdt, derékig takarózva, látni hagyva kidolgozott felsőtestét. Nyakán még látszott valamennyi vér, amit esti táplálkozásom után nem sikerült lenyalni. Egész éjszakára nálam maradt, pedig nem szokásom ilyen sokáig élni hagyni a csemegét. Ez a férfi azonban különösen jól nézett ki, és odáig volt értem, így hagytam, hogy az egekig magasztaljon, és amúgy sem csekély önbizalmam tovább fokozódjon. Szőkésbarna haja és meleg barna szemei voltak. Borostája is volt. És vére is. Engem nézett, szinte rajongva. Mosolyra görbült a szája, mikor ránéztem. Megsimította az arcom, majd a takaró alatt meztelen hátamra tette kezét, és közelebb húzott.
- Csak nem hiszed, hogy élve hagylak? - suttogtam kéjesen a fülébe. Az ő válasza erre egy apró puszi volt a számra. Felé gördültem, és csókokkal halmoztam el a füle tövétől egészen a kulcscsontjáig. Az odaszáradt vért megnyaltam, majd hegyes fogaimat belemélyesztettem a nyakába. Úgy simogatott közben, mintha élete legizgatóbb pillanatait élné át. Kivételesen nem akartam megölni, mert azon kívül, hogy remek szerető, a vére is különlegesen finom. Néhány másodperc után abbahagytam a lecsapolását és saját csuklómba harapva meggyógyítottam véremmel. Kimásztam az ágyból, és felkaptam egy köntöst, mert éjszaka nem igen maradt rajtunk sok ruha. Elmentem zuhanyozni, majd felkaptam egy egyszerű, lazacszínű, finom anyagból készült ruhát, mályvaszínű kardigánt, és feltűztem gesztenyeszínű tincseimet. Május másodika volt, anyám 170. születésnapja. Hírből úgy hallottam, hogy nem messze az én síromtól, Richmondban temették el.
- Szívem. - szóltam a fiúnak. Felkapta az alsóját és sármosan nekidőlt az ajtónak. Még ő akar magába bolondítani? - tettem fel magamban a nevetséges kérdést. Közelebb léptem, a tarkójára tettem a kezem, mintha épp megcsókolni készülnék. Ehelyett mélyen a szemébe néztem. - Nem hagyhatod el a házat, amíg azt nem mondom. És senkinek nem mondasz semmit a vérszívásról. - bólintott és üveges tekintete lassan értelmessé vált. - Helyes. - mondtam mosolyogva, és dobtam egy csókot, miközben belebújtam a magas sarkúmba és kitipegtem a lakásból. Igyekeztem visszaemlékezni a nevére, de egyszerűen nem ment. Rengeteg pezsgőt megittam múlt éjjel, mikor abban az étteremben találkoztunk. Nem baj, majd ha hazamentem, megkérdezem. Beültem az autómba és a temető felé vettem az irányt. Ahogy kiszálltam, valami fura érzésem támadt. Megkerestem szüleim sírját, és mindkettejükénél időztem egy darabig. Letöröltem neveikről a koszt, és tettem egy-egy szál virágot a fejfához.
- Boldog szülinapot, anya. - mondtam, miközben keserédes mosolyra görbült a szám. Az én sírom nem messze volt az övéktől. A temető szinte üres volt, ennek, és a hallásomnak köszönhetően pedig könnyen kiszűrtem, hogy valaki a közelben szipog. Szétnéztem, de sehol senki. A kijárat felé mentem, mikor azt láttam, valaki az én síromnál van. Egy fa kitakarta az alakját, így csak azt láttam, hogy a feliraton végighúzza vékony ujjait. Közelebb mentem, hátha meglátom, ki guggol ott. Egy szőke leány volt, kit csak hátulról láttam. Odamentem a sírhoz, hisz mégis ki és miért gyászol ott? Nincsenek hozzátartozóim, barátaim meg még úgy se. Már egészen közel voltam, de nem ismertem fel a lányt. Abbahagyta a szipogást, mikor odaértem, lassan felemelkedett és megfordult. Azt hittem káprázik a szemem. A húgom volt az, akit már majdnem másfél évszázada halottnak hittem. Lényegében igazam volt, hisz halott volt. Egy vámpír. A nevemet suttogta ámultan. Bennem is legalább akkora meglepetést keltett a találkozásunk, mint benne.
- Hope! - mondtam szinte hang nélkül. A kezem a szám elé kaptam, a lábaim megremegtek. Lassan közelítettünk egymás felé, majd egymás nyakába borultunk. Mindketten zokogtunk.
- Te élsz?! Ezt nem hiszem el! Milyen gyönyörű vagy!- ámultam el. Közben persze eszembe jutott, hogy nem, igazából nem él, és persze hogy szép, hisz az idő konzerválta mindkettőnk szépségét. - Hol voltál eddig?! - kérdeztem. Egyszer szorosan öleltem, máskor pedig eltoltam, hogy az arcát csodálhassam. Gyönyörű volt, szebb, mint az emlékeimben. Szőke haja lágy hullámokban hullott vállára, erős sminke pedig kiemelte gyönyörű, igéző szemeit.

Sosem gondoltam volna, hogy visszatérek szülővárosomba. Ugyan minek tettem volna? Csupán rossz emlékek töltenék be elmémet, s arra nincs szükségem. Most mégis itt vagyok, a temetőben ácsorgok, a nővérem sírja mellett. Ő volt az egyetlen, akire mindig számíthattam, aki még akkor sem hagyott magamra, mikor apám mindenféle kifogást talált, hogy ne lehessünk együtt. Nem pártolt el tőlem, ahogy anyám tette, bár nem haragudtam rá. Sokkalta más lett volna a helyzet, ha testvérkém nincs velem. Talán akkor meggyűlöltem volna édesanyám is, de ezt már sohasem tudom meg. Ennek mind így kellett történnie. Mintha a sors ezzel a láthatatlan dologgal meg akart volna tanítani arra, mi lesz velem a jövőben, így vámpírként. Jobb a helyzet így, hogy tudom, nem feltétlenül kell a reflektorfényben állni ahhoz, hogy legyek valaki. Nincs szükségem a férfiak rajongására, vagy barátnők biztatására, hogy tudjam, ki vagyok, s mire vagyok képes. Igaz, hogy így "halhatatlanként" bármit megkaphatok, ha akarom, az egész emberiség a lábam előtt hever, és egykori szépségem sosem fog elmúlni, vagy, hogy az önbizalmam is jelentősen megnőtt, mióta ezzé a lénnyé váltam, szívesebben lennék ember. Ha azon az éjszakán apám nem küldi rám a vámpírt, hogy végezzen velem, talán később hozzámentem volna valakihez, gyerekeket ajándékoztam volna neki, és együtt öregedtünk volna meg. Talán így lett volna, talán nem. Annyi szent, hogy drága apukám nem így képzelte el, de a vérszívó valami oknál fogva ahelyett, hogy egyszerűen csak kitörte volna a nyakam, átváltoztatott. Ez az utolsó emlékem ebből a városból, egy másik életből.
Leguggolok a sírkővel szemben, lassan végigsimítok az aranyozott betűkön:
Könnyek szöknek szemembe, próbálom visszaidézni az utolsó együtt töltött napunkat. Léptek zaja üti meg füleimet, ledermedve hallgatózok, nem ismerem fel a szagot. Ismeretlen számomra. Lassan állok fel, kiegyenesedek, s pár másodpercig még háttal állok. Lassan, bizonytalanul pördülök meg sarkamon, és akit megpillantok... Az Ő. Alig hiszek a szememnek, többször pislogok, megdörgölöm a szemem de még mindig ott áll, nem fújja el a szél, nem szűnik meg, mint egy képzeletbeli alak. Tényleg ott áll. - Haven... - suttogom hitetlenkedve. Tényleg ott áll, tényleg Ő az!

Őszintén szólva, elég frusztráltan érzem magam. Ez az autó annyira kevés tered ad, hogy lassan úgy érzem egyre fullasztóbb a levegő, és már szinte könyörgök magamba, hogy érjük be a városba hogy végre a szabadba legyek. Utálom a kis helyeket. Már emberkoromba is volt egy kisebb klausztrofóbiám, amit sose tudtam legyőzni, így még most is a borzongás fut végig rajtam a sötét, kicsit helyekre gondolok. Míg a barlangokat elviselem, de legalább az is legyen tágas, mert azzal komolyan az őrületbe lehet kergetni. Persze ezt senki nem tudja rólam, hiszen még a végén ellenem használnák, amit igyekszek elkerülni. Nem kell itt nekem az extra baj, hogy valaki értesüljön a gyenge pontomról. Hiszen a híremet nem rondíthatja el az a tény, hogy félek valamitől. Egyszerűen ez nem való az ilyen idős, és kegyetlen vámpírokhoz. Elrontja a varázást, attól, hogy az emberek gélnek tőlem, a tetteim miatt. Azt pedig nem fogom megengedni.
Ahogy friss levegő beáramlik az ablakon, halk sóhajt hallatok. Így sokkal jobb. Végre egy csipetnyi érzés a szabadságból, amit annyira szeretek. Amire az életemet tettem fel.
Elijahra pillantok, fél szemöldököm a magasba csúszik. Nem akarok a társa lenni. A szövetségese talán, de az egészen más. Míg az előző azt jelenti, hogy a kapcsolatunk viszonylag elég jó, a második csak a munka miatt hozz minket össze. Nem akarom kockáztatni az életem, mert biztos vagyok benne, hogy Elijah haragját a következő száz év se fogja enyhíteni. Valljuk be, hogy azok közül akiket valaha átvertem még senki nem volt képes elfelejteni a tetteim, és új lappal kezdeni Hát ez van.
- Finn is én összefutottunk egyszer... Még nagyon régen - kezdem könnyed csevegő hangnemmel, mintha csak azt közölném milyen szép is az idő. Hát igen, azt kell mondjam ismerem a bátyját. Nem közelről, de van múltunk, amit mindketten igyekszünk titokba tartani. És most az egyszer semmi komoly nem volt a dologba - máson alapult az ügy.
- Az öcséddel elég régen találkoztam, még anno Angliába. Igazán kellemes társaság volt meg kell hagyni, és ha majd újra az élők sorába lesz biztos felkeresem - forgatom a kezembe a poharat és egyre többször pillantok kifelé az ablakon. Már mindjárt ott vagyunk, lassan szaporábban tűnnek fel a házak, és egyre kivilágítottabbnak tűnik a város. Szinte érzem a befelé áradó aromákat, amiktől a torkom egyre inkább csak kaparni kezd. Ennem kell. Vadásznom kell, mielőtt elvesztem a évszázadok alatt felépített önuralmam. Ez a nap nehéz volt, és muszáj kicsit kikapcsolódnom, átengedem magam a ragadozó ösztöneimnek. Még hallom, hogy Elijah mond valamit,de a szavai összefolynak, ahogy a dobogó szívek hangját keresem. Megrázom a fejem. El kell tűnnöm innen.
- Majd még kereslek - és ez volt a végszó. Alig egy másodperc alatt, kinyitom az ajtót, és kiugrok a még menő autóból. Hátam az aszfaltnak csapódik, és a hirtelen ütéstől kissé összegörnyedek. De nem a hátamba mér fájdalom, hanem a torkomba égő kín az amitől nem bírok mozdulni.
- Hölgyem, mondja jól van? - ez az illat. Az ereibe száguldó nedű, amitől a kaparó lángnyelvek még elviselhetetlenebbek lesznek. A szemem vérbe úszik, a szemfogaim hirtelen megnővek, mintha csak azért kiáltanának, hogy harapjam meg. És én eleget teszek a kérésüknek.
- Óh, hogyne. Csak hajoljon kicsit közelebb...

Elgondolkodtató eme kis bájcsevej evvel a bájos hölggyel. Ha eltekintünk attól, hogy mindenkit átvert akkoriban, és most is csak magával foglalkozik, igen kellemes társaság. Persze nekem ez csak jól jön, hiszen, ha a védelmem alá veszem információkhoz jutok, viszont, ha elárul, az is visszajön hozzám, így semmi nem fog kötelezni arra, hogy tovább tartsam a szavamat. Igazán tisztában vagyok vele, hogy nem szereti, ha az ő stílusát veszem fel a beszélgetés folyamán, így örömmel játszom a játékát. Vagyis szeretem felvenni a másik szokásait, néha.
Közben elgondolkodom. Mivel is szerzett Katherine hírnevet, hiszen rengeteg vámpír ismeri. Tény igazán szép színjáték volt eljátszani a saját halálát, és Oscar díjat is érdemelne vele. Színészkedés, az igen jól megy neki, és csodálom, hogy ahhoz képest, mennyiszer vágta át Elenáékat, néha-néha még hisznek neki, hogy az ő csapatukban van. Sőt ahogy hallottam, igen jól eljátszotta Elenát, nem is egyszer. Így persze rengeteg információhoz juthat, és ilyenkor nem is hátrány, ha ugyanúgy néz ki. Bár én ehhez őszintén szólva nem értek, nekem nincs hasonmásom, viszont könnyebben férkőzöm mások bizalmába, mint bárki, és még igézést sem kell használnom hozzá. De ez most lényegtelen.
- Nem akarlak megölni Katherine... De remélem nem okozol csalódást ismét, és rendkívül előnyös társak lehetünk - Mondom, és visszadőlök. Igazából hangom most bizalomgerjesztő, és kedvesebb, mint a beszélgetés folyamán. Talán jóllaktam, nem tudom. Letekerem kicsit az ablakot, hadd jöjjön be egy kis friss levegő, majd meghallom Katherine halk válaszát. Igen, nem árulnám el őt, amíg ő sem teszi. De szerintem ezt tudja nagyon jól, hogy ha esetleg átver, akkor úgyis meg fogom találni. Persze én nem vagyok az a kegyetlen bosszúálló fajta, mint Klaus, én az a nyugodt fajta vagyok. De egyenlőre nem félek ettől. Nem azt mondom, hogy megbízom benne, hiszen ez a bizalom elveszett, és soha nem kerül elő, de vannak érdekkapcsolatok.
- Hm... Miféle történeteitek lehetnének? Csak nem elcsavartad a fejét? Finn nem szereti a vámpírlétet, soha nem is szerette... Kol? Tán csak nem vele szeretnél összemelegedni? Hát igen ő szeret szórakozni, heves, és könnyelmű, és oda van a gyilkolásért. Igen rokon lelkek lehettek, de nem biztos, hogy megférnétek egymás mellett... Kol igen kiszámíthatatlan... - Végül is ismerem őt születésétől fogva. Finnel nem volt jó viszonyunk, főleg Klaus volt, akivel igen jól megvoltunk mostanáig. Kol is igazán jó testvér, mert az családnál semmi sem fontosabb. De igen heves természetű... Sokszor vitte eme tulajdonsága a bajba, és mivel Klausszal folyton veszekedtek, nem csoda, ha koporsóban van. Bár igen érdekes a probléma megoldás Klaus szemén keresztül nézve. Klaus és Katerina. Felrémlett a fenyegetés, hogy ha megtalálja, legalább feleannyi ideig kínozza majd, mint amennyit üldöztetnie kellett. Hát az akárhogy is számolom 250 év. Szívem szerint megérdemelné a bosszút, de valamennyire az életet is. Ha nem szökött volna el, meg tudtam volna menteni, de megtette, igen sok fejfájást okozva nekem. De ez már a múlt.
- Bemutatnálak nekik, de átmenetileg nem elérhetőek... Meg ismered az egyik elvemet, előbb a munka, utána a szórakozás... - Mosolyodom el, miközben a városka sötét utcáit szemlélem. Mondatom végén pillantok a nőre, aki szíve szerint már megszabadulna a társaságomtól, de még ki kell bírnia egy kis időt. Hiszen meg kell még osztanom vele pár információt, hogy minden tiszta legyen...

Hogy milyen ez a mostani élet? Pokoli. Szó szerint. Nem mintha nem szeretném, de mióta felbukkant Klaus, egy perc nyugtom sincs. A menekülés nehéz ha egy városon belül kell kikerülni az ellenséget. Persze biztos vagyok benne, hogy össze fogunk futni, de amíg lehet inkább hanyagolom a csevejt, kedvenc hibrid gonosztevőmmel. Félek még mindig haragszik egy kicsit, hogy röpke 500 évig kellett engem kutatnia. Bár szerintem már megunta a dolgot. Elena úgy is jobb áldozat, én szeretem az életem nincs kedvem itt a mártírt játszani. Egy elvem van, de azt rendesen követem; csak magadra gondolj, mert nem garancia, hogy mások rád fognak. Tehát nincs szükségem mások könyörületére, nem várok isteni csodát, sem pedig, hogy valaki helyettem ugorjon az égő tűzbe. Én nem ilyen vagyok. A gondjaimat magam oldom, és valószínű senki nem lenne ilyen nagylelkű velem szemben. Hát, ez van. A gonosz, szadista jelzőkért küzdeni kell.
Viszont van amiből már igen elegem van. Miért hiszi azt, hogy azért mert Ős, ő a mindenható? Legyőzhetetlen? Mégis, szerény személyem egy egyszerű vámpír felér már az ő "népszerűségével". Hiszen a nevem igen is ismert a vámpírok körébe, és a történet miszerint egy testvérpárt szédítettem majd tettem őket halhatatlanná szállóigévé vált. Nem csoda. Akárhogy is nézzük, én is legenda vagyok. Valamilyen szinten.
- Nem félek tőled, Elijah. Ha megakartál ölni volna, már rég megtetted volna - pillantok rá kissé távolságtartón, miközben a poharat továbbra is a kezembe tartottam. Hazudnék ha azt mondanám nem zavart Elijah társasága - a mostani hozzáállása egyszerűen nyomasztó. Nem szeretem ha ennyire lekezelnek. Bánjanak velem egyenlő partnerként, és bár hangjából kimértség és nyugalom árad hiányolom belőle az udvariasságot. Nem hiába kedveltem jobban mindig is Klaust. Persze az öccse is figyelemre méltó, de ha már választanom kell az erkölcsösebb Elijahra esne a választása. A mostani személyisége inkább taszít.
- Nem - felelem halkan, és igyekszek érzelemmentes arccal hagyni, hogy közelebb hajoljon hozzám. Akár hiszi akár nem ismerem a módszereit. És nem igazán tetszenek. Én játszok így, ez az én pályám. És nem tűrőm, hogy valaki lopja az ilyen magántulajdoni módszereimet. Szó mi szó, Elijah igen szemrevaló egy préda, de valamiért nem fűlik a fogam a dologhoz. Most, biztos nem.
- Finnel igen érdekes történeteket mesélhetnénk neked - vigyorgok rá, majd elgondolkozom. Milyen rég is volt már. De ez a történet most későbbre marad - A fiatalabb... Kol igaz? Úgy hallom imádja a szórakozást. Rokonlélek lehet - jegyzem egy könnyednek szént hangnemben, ám ahogy egyre közelebb érünk már átlépjük a városhatárt. Alig pár utca és végre újra érezhetem a friss levegőt - és az áldozatok édes illatát.

Nagy dolgok készülődnek a levegőben, és én érzem őket. Nem tudom, milyen téren, és mikor, de mindig is éreztem. Azzal, hogy Klaus vérfarkas énje kiszabadult, haladunk valami felé, és ez nagyon zavaró tud lenni. Mármint, hogy nem tudom mi készülődik. De most nem is ezzel foglalkozom. Itt ülök Katherine-nel szemben, és közben azon gondolkodom, miért is álltam le vele beszélgetni? Talán mert csak ő járt erre, nem tudom. Emlékszem, hogy milyen leleményesen lopta be magát a szívembe, de ma már ez nem menne. Ma már nem elég pár kedves szó, vagy mondat, hogy a lábai előtt heverjek. Igazából nem tudom, mennyit is kellene küzdenie, de nem lenne annyi ideje sohasem most már. Aki egyszer eljátszotta a nehezen megszerzett bizalmam, az aligha szerzi vissza. Persze itt és most csak és kizárólag szövetségről van szó, de lehet-e két olyan vámpír között szövetség, akik közül az egyik folyton gyanakszik, és a másik pedig mindig arra az oldalra áll, amelyik éppen nyerőben van, mert nem akar a vesztes csapat tagja lenni.De most már erről szól minden? Olyan, mintha egy verseny lenne, ahol csak az egyik győzedelmeskedhet, és én nem akartam, hogy idáig elfajuljon ez a dolog.
- Katerina, ne bízd el magad, mert az lesz a veszted, és szerintem azt te nem szeretnéd... - Figyelmeztetem, miközben figyelem, ahogy a maradék italát lötyköli. Érzem rajta, hogy kezd a terhére lenni a társaságom, de nem nagyon tud érdekelni. Régen volt már, amikor egy szó elég volt, és hagytam őt, hadd legyen egyedül. Látom az arcán, hogy meglepte a felszínre törő keményebbik énem, de neki erről fogalma sem volt, hogy van ilyen oldalam is. Ugyan honnan tudhatná? Hisz csak játszott, és közben Klaus-ért dobogott a szíve. De persze pórul járt vele, ahogy engem is felültetett. Ezért nem is haragszom rá emiatt, de neki ezt nem kell tudnia.
- Figyelj rám, Katerina, és nézz a szemembe. Szerinted kiadnék egy ilyen bájos kis információ gyűjteményt, mint te vagy? - Hajolok egész közel hozzá, hogy arcunk majdnem összeér. Ahogy beszélek érezheti a szavak súlyát, és semmi mást nem lát a szememben, csak őszinteséget. Tény és való, hogy nekem is van eszem, és ha a szavamat adom, én nem adhatom át Katherine-t Klausnak, és szerintem nem is fogom. Miért tenném? Elég ha Klausnak megemlítem, hogy találkoztam vele. Még mindig szavatartó ember vagyok, bár lehet, hogy kicsit keményebb lettem, de az erkölcsöt nem felejtettem el, hisz akkor nem én lennék Mr. Erkölcs.
- Tisztázzuk, hogy nem a szolgálatodban állok, hanem segítjük egymást, mert közös a célunk. És igen csak én vagyok ébren, a többieket keresem... De mért érdekel annyira téged? És melyik fivérem? Ennyit azért csak elárulhatsz a te jó öreg Elijah "barátodnak" - Nyomom meg egy kicsit a barát szót. Arcom még mindig közel van Katherine-éhez, de a mondandóm talán ha két percig tartott. Végül hátrább hajolok, mert még a végén érdekes gondolataim támadnának, és nem rossz értelemben. Kissé a gondolataimba mélyedek, hogy én képes lennék-e Klaust megölni, vagy megint elszúrnám a tervet? Ezért kell Mikael. Ő biztos, hogy szemrebbenés nélkül elteszi láb alól, de akkor nem akarok ott lenni. Bármi is történt, bármilyen is Nik, ő az öcsém, és tudom, hogy a végén csak akkor tudnám megtenni, ha nagyon kihozna a sodromból. Máshogy nem menne. Csak ha elveszteném a józan eszem, és átmennék a vad és kegyetlen gyilkosba, de onnan nincs visszaút, és nincs visszafordulás. És ez veszélyes, és nem szeretném megtenni. Így más módszerhez kell fordulnom.

Talán nem voltam mindig ilyen. Ilyen... gonosz? Szadista? Kegyetlen? Mindegy, sokáig tudnám sorolni itt a mások számára elég negatív tulajdonságaimat, de lényeg, hogy egykor én is olyan voltam mint bármelyik fiatal lány. És bár sose vallanám be senkinek volt pár olyan tulajdonságom ami hasonlít Elenához - persze csak mértékkel! A kacérkodó, ravasz énem mindig is bennem volt, de emberként kedves voltam az emberekhez. Hiszen ők akkor nem a prédáim hanem a családom voltak. A gyerekek, aki a városba éltek mind a barátaim voltak - együtt nőttünk fel, együtt játszottunk, együtt jártunk bálba. A többi polgár pedig mind ismerte a családom, hiszen nemes származású vagyok. Apám a legtöbb szomszéddal jó viszonyt ápolt, anyám pedig gyakran vitt az asszonyokhoz társaságba. Más voltam, ez tény. Hogy büszke e vagyok rá? Nos... nem tudom. Számomra az már túl rég volt. Egy másik életembe.
Mikor hagytam el ezeket a tulajdonságokat? Nem, nem a vámpírrá válásom követően, de ez is közrejátszott benne. Hanem mikor megtudtam, hogy Klaus csak kihasznált, nem is szeretett igazán. Játékszere voltam, csak egy kellék semmi több. Hogy bántott e? Meglehet. Vonzódtam hozzá, és sokáig úgy tűnt viszonozza az érzéseim, ezért is ért akkora csalódás. Persze akkor először és utoljára.
Viszont Elijah... őt sose akartam bántani. Oké, igaz csúnya dolog volt tőlem, hogy hitegettem vele olyan dolgokat amiknek nem volt valóságalapjuk, de kérlek! Alapból ilyen vagyok. És minket amúgy se egymásnak szánt a sors.
Eleresztem a fülem mellett a kijelentését, és komoly arckifejezésbe öltöm arcom. Kezd fárasztani ez az egész. Nem vagyok hozzászokva, hogy ne én irányítsam a szálakat - ahhoz nem főleg nem, hogy engem irányítsanak.
- Ugyan kérlek. 500 év alatt se sikerült Klausnak megtalálnia... Csak nem lehetek olyan rossz - forgatom meg a poharamba a kevés nedűt, és felvont szemöldökkel lesem Elijahval. Igen, akárhogy is nézzük más lett. Hogy jó vagy rossz irányba? Hm... Is-is. Talán az erkölcsösebb Elijah nekem sokkal megbízhatóbbnak tűnt, és könnyebb prédának, viszont a kemény fiús oldala se semmi. És én ezt eddig miért nem láttam?! Talán meggondolom magam annak idején vele kapcsolatba. vagy nem. Mindegy kár ezen keseregni. A fivérei, jobban izgatnak ilyen téren. Úgy hallom az egyik imád szórakozni... Kitudja talán van bennünk nem is kevés közös. Mindenképp tárgyalni kellene majd az alkunkba, hogy csak akkor vagyok hajlandó megmutatni Mikeal sírhelyét, ha cserébe megkapom Kol Mikealsont. Egy családtagot a másikért elv.
- Rendben - biccentek nem kevés hatásszünet után, és tárgyilagosan folytatom - Megmutatom hol van Mikeal. De kérek érte cserébe, két valamit. Először is biztosítékot, hogy nem adsz Klaus kezébe, és mostantól szövetségesek vagyunk. Másodszor... - kicsit lehalkítom a hangom és egy "édes" mosolyra húzom a szám - Nem tudod a fivéreid édes álmot alszanak még? Vagy még csak te állsz a szolgálatomra? - vigyorom egyre kiszélesedik, miközben lassan beérik Mystic Fallsba. De elszaladt az idő! Úgy tűnik nincs sok vacillálási lehetőség, hiszen a vacsim is elszalad ha még egy ideig itt ücsörgök. Őszintén remélem logikusan végiggondolja a dolgot, és a velem szemben érzett ellenszerve nem befolyásolja a döntését. Hiszen akármilyen is a kapcsolatunk, a cél ugyan az; Klaus éltüntetése a világról, mindörökre.

A létezés soha nem könnyű. Van mikor a társalgás sem. Főleg, ha a parter nem hajlandó, vagy nem is igazán értem. Emlékszem, mikor Katerinát megismertem, akkor még egészen más volt. Törődött az emberek érzéseivel, szerette a világot, és az érzések sokszínűségét. Nem tudom, hogy az valós volt-e vagy sem, de tény, hogy akkoriban nagyon hasonló volt Elenához. Az igazat megvallva el is csábított kicsit, a szemei voltak ami megfogott benne, és ahogy látta a dolgokat, de hamar rá kellett jönnöm, hogy Klaushoz jobban vonzódik. Igazából mindig is hozzá vonzódtak, Tatia és Katerina is, kivétel ez alól Elena. Nem azt mondom, hogy akár valamelyik iránt is táplálok gyengéd érzelmeket, hiszen most a lelkem eléggé háborog. Klaus hátbaszúrt... Ez szerintem elég ahhoz, hogy most egy új szerepbe bújjak. Egy olyan szerepbe, ami nem illik hozzám, mégis én vagyok. Egy olyan én, aki ott van, de nem szeretem. Soha nem is szerettem. De sajnos ezzel sokkal több mindent el tudok érni, mégha én vagyok is az erkölcs mintaképe. Most nem leszek. És már azt is tudom, hogy ki fogja elintézni, hogy Mikael újra létezzen, és ne egy kriptában aludjon. Katherine a legmegfelelőbb erre a feladatra.
- Katerina, pont annyira ismerlek, amennyire nekem szükségem van rá... - Jelentem ki ridegen, miközben a poharakat visszateszem a hűtő tetején lévő tálcára, aminek a felülete nem csúszik. De ez most nem lényeges. Igazán élvezem, hogy Katherine-t zavarja, hogy alábecsülöm, ami azt jelenti, hogy igen is vannak érzései, mint mindenkinek. Talán így ideges lesz annyira, hogy erősebb legyen, mint amilyen most. A harag is erőt tud adni, ahogy a gyűlölet is.
- Egy szóval sem mondtam ilyet Katerina, egyszer te is nagy vámpír lehetsz, ha vigyázol a csinos nyakadra...És az éles nyelvedre... - Felelek a feltett kérdésre, és végül is lehet benne valami. Bár az Ősieknél nem lehet nagyobb, és bár nekem is vigyáznom kell, neki azért még jobban. Vele egy szimpla fa karó is végezhet, ellenben velem. Ezzel nem azt értem, hogy én és a családom sebezhetetlen, mert nem az, és mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a családom is koporsókban fekszik. De a különbség az, ha Katherine kap egy karót, és kihúzzák belőle nem éled újra fel, ellenben a családom igen. Furcsa dolog ez az egész, hiszen a mai vámpírok is tőlünk erednek, de velük egy szimpla karó végleg végez, ha a szívükbe kapják. Én nem szeretnék meghalni, valahogy túl fontos nekem az életem sok-sok évszázad után is. Ész az életért képes vagyok bármit megtenni, ahogy Katerina is. Ez az a dolog, amiben kettőnknek egyeznek a céljaink.
- Úgy látszik kedves Katerina nem ismersz engem eléggé. Szavatartó vámpír vagyok, aki nem gondolja meg magát egyik pillanatról a másikra. De ha te ezt nem hiszed, akkor miért álltál velem szóba? - kérdezem nyíltan, hangomban ott a gonoszság és a gúny is. Kissé felidegesített, hogy azt hiszi meggondolom magam. És most kivételesen hagyom, hogy lássa dühömet. Ám mikor érzem a szemfogaim enyhe szúrását mély levegőt veszek. A szúró érzés elmúlik. Úgy tűnhet, Katherine jobban febosszantott, mint kellene. Nem voltam ennyire ilyen, hogy ílyen hamar kijöjjek a sodromból. Valószinűleg a nő személye teszi. Lehet hogy tényleg nem bocsájtottam meg a múlbéli eseményeket? Hát pedig már elég rég történt. Én is szembe fordulok vele, és a beszélgetés során végig a tekintetét kutatom. Apró rezzenéseket keresek, mert a szem sosem hazudik.
- De térjünk is vissza a tárgyra...Egyedül akarsz Mikaelhez menni, hogy kiszabadítsd? - Kérdem, utalva ezzel, hogy hajladő vagyok némi nemű kompromisszumra, egyenlőre. Utána még meglátom mi lesz eme hölgy sorsa. Lehet, hogy ha jól forgatom a kártyákat, akkor mindenki jól jár. Most ismét a tájat figyelem, és rá kell jöjjek, hogy lassan megérkezünk... Már majdnem kezdtem élvezni ezt az egész estés élcelődést. Tény, hogy sok fejfájást okozott már nekem ez a nő, de néha igazán bátor, hogy szembe mer szállni egy Ősivel.

Az életem nem volt leányálom. Hah, és még szépen fogalmaztam. Igaz a gyerekkorom felhőtlen volt - a családom szeretett, és tekintélyes rangunk is volt a városban. Volt egy húgom is, aki viszont nem igazán érdeklődött a család hagyatékai iránt. Inkább állandóan az erdőbe szökött, és ellentmondott a szüleinknek. Nem csodálom, hogy alig tizennégy évesen elragadta a halál. Megérdemelte. Talán régen nem így gondoltam, de ma már tudom, hogy csak a tettei következményét kapta meg. Mondjuk, talán kicsit képmutató vagyok. Hiszen jómagam is követtem el vétkes hibát, szültem házasság kívüli gyermeket, de megkaptam érte a büntetésem. Nem, őszintén szólva ember koromban nem vágytam a halhatatlanságra - sőt el se tudtam képzelni milyen az. Legendák szálltak, vérivó szörnyetegekről, akik sose haláloznak el, de ennél többet sose tudtam a dologról. És ha Klaus akkor nem talál rám Angliába, vagy más felé menekülök most nem lennék itt, és annyi minden máshogy alakult volna. De kár ezen elmélkedni, hiszen úgy se lehet megváltoztatni a helyzetet. Együtt kell élni vele, és kihozni belőle a legjobbat. És én pont ezt csinálom.
Nem kérdés, Elijah még tényleg neheztel. Igen kár. Pedig tudja milyen vagyok. Vagyis most már biztosan. De azt is tudja, hogy ha akarok valamit akkor mindig megszerzem - nincs kivétel. Őszintén bevallom, így nőiesen, kissé talán sajnálom amit a múltba tettem. Sajnos sose tudtam értékelni a szín teszta érzelmet, főleg ha felém irányultak ezek. A szerelem a gyengeség egyik jele, de hatalmas fegyver lehet, és aki jól használja célba is találhat. Igaz ami igaz; sose szerettem Elijah. Csak megjátszotta magam, de azért mégis csak volt bennem valami szimpátia felé, hiszen megmentette az életem. Kár, hogy a mi oly' mély barátságunk már sok száz éve véget ért.
- Azt hittem ennél jobban ismersz - tettem a meglepődöttségemet, majd a csábos vigyorom újra visszakerül az arcomra. - Milyen kár!
Igen, ami azt illeti tényleg szeretek színészkedni. Kicsit megjátszani magam, félrevezetni másokat, vagy csak egyszerűen egy másik ember bőrébe bújni - akinek a személyisége cseppet se hasonlít az enyémre. Vegyük példának, azt a pár alkalmat mikor kedves hasonmásomat játszottam el. Még a drága Elijaht, is sikerült félrevezetnünk, pedig egy Ősnek már csak fel kell ismernie, ki a vámpír és ki az ember. Úgy látszik nem jegyezte meg eléggé azt a nőt, aki egyszer már átverte. Ez azért egy kicsit sérti a büszkeségem.
- Tehát azt mondod, túl lágy szívem van ahhoz, hogy nagy vámpír legyek? - szépen ívelt szemöldököm a homlokomig szalad, az arcomon pedig komoly arckifejezés uralkodik. Utálom ha gyengének titulálnak, főleg ha alaptalanul. Hiszen hogy lennék én érzelmes? Az egyetlen amit érzek a mámorító szadizmusom, de arra büszke vagyok. Hidegvérű gyilkos lennék? Meglehet. Mit tagadjam? Öltem már, igen sokszor de csak úgy, hogy az ne tűnjön fel az embereknek. Tökéletesen csinálom a dolgot - ezen nincs mit tagadni.
A poharamba lévő utolsó cseppeket is legurítom, és kibámulok az ablakon. A táj elsuhan mellettünk, én pedig vágyok rá, hogy végre rendesen is megvacsorázzam - aztán mondjuk meglátogassak pár kedves ismerőst. Nem igazán volt szerencsém találkozni az itteniekkel, mikor hónapokkal ezelőtt leléptem a haldokló Damon mellől, de hírek azért eljutottak hozzám. Kissé talán büszkeséggel tölt el, hogy Elena egyre jobban hasonlít rám - ez is csak azt mutatja, hogy én mennyivel jobban csinálok nála mindent. Bár, úgy tudom, kedves Stefanja mostanában jobban szereti a friss vacsorát, mint a nyuszi elemózsiát. Megértem. Hihetetlen, hogy lehet a keserű nedvet meginni. Phúj!
Elengedem a fülem mellett a kedves utastársam kérdését, és csak megforgatom a szemem - nincs kedvem itt lényegtelen dolgokról csacsogni. Van nekem annál jobb dolgom is.
- Ó, hát egy hazai informátoromtól - mosolygok, és egész testemmel is Elijah felé fordulok. Jobb lesz minél előbb megbeszélnünk a dolgokat, mert ha nem érdekli a szövetség gondolata nem pazarlom rá többet az időmet. Mindig jobban kedveltem a kedves, és tisztelet tudó énjét - a mostanit pedig csak megjátssza. Még a hülye is látja.
- Ez nem így megy, drága. Tudod, hogy mit tudok adni cserébe, és azt is én mit akarok. Egy a célunk, akármennyire is fáj beismerni. És nem vagyok hülye, hogy csak úgy kikotyogom a dolgokat, aztán hirtelen meggondolod magad - kérlek, Elijah legalább ne nézz bolondnak.

Persze, hogy én a magam "szerénységével" lekezelem és semmibe veszem ezt a nőt itt velem szemben. Valahogy volt időm gondolkodni, míg pár fontos darabkát illesztettem össze a nagy kirakósban. Rájöttem, hogy a bájolgás ideje lejárt, és mostmár valahogy nem is nagyon van kedvem hozzá. Jelenleg egy olyan üzemmódba kapcsoltam át, ami nem sok embernek, vagy más egyéb lénynek tetszene. Egyedül Klaus lenne az, aki örömét lelné a kegyetlenebb Elijah-ban. Pedig nagyon nincs ínyemre a dolog, hogy én a mindig tiszta erkölcs kegyetlenségbe forduljak át. De most tökéletes próbababa nekem Katerina. És ahogy látom egyáltalán nem kedveli ezt az arcomat, és ez örömmel tölt el, miközben a poharamban lévő vörös életerőt adó étket lötykölöm. Viszont azt is érzem, hogy vissza akar férkőzni a kegyeim közé, de nem hiszem, hogy az elkövetkezendő pár napban sikerülhet neki. Ahhoz talán még egy évszázad is kevés lenne, de mint tudjuk igazán jó szinészi képességgel áldott meg a sors, így arcomról csak a szokásos Elijah-s félmosolyt veheti észre, egy elég erőteljes gúnnyal megspékelve. De mit vár? Mire számít? Tény, hogy már régen túlléphettem volna a dolgon, talán már meg is történt, de jobb, ha Katherine tudja, hogy nem felejtettem el az ügyes bajos dolgait. Jobb, ha tisztában van vele, hogy a tettei nem maradnak következmények nélkül, még ha nem is emlékesztetem rá. Mint az Ősi vámpírok egyike, élvezem, ahogy ez a nő itt a kegyeim közé akar férkőzni, és azt hiszem hagyni fogom azt, hogy hadd higgye, hogy sikerült is. Még ha nem is teljesen, de részben igen.
- Tudod Katerina, kinézném belőled, hogy haragod kiadva rontasz neki az én kedves fivéremnek... - Jelentem ki nemes egyszerűséggel, miközben a kocsi lassít, de még nem azért, mert megérkeztünk, hanem csak kiengedett egy másik autóst. Egészen élvezem, hogy Katherine-t kezdi irritálni, hogy lekezelem, és nem nézek ki belőle sokat. Bár ez utóbbi gondolatom részint igaz, mert tény, hogy néhányszor sokkal többet nézek ki belőle, és csúnyán alul teljesít. Persze van úgy, hogy még engem is meglep egy-két cselekedetével. Mondjuk menekülési képességeit az évszázadok során kiválóra fejlesztette, és számító, hátsószándékoktól túlfűtött viselkedése még engem is meglep, azért vannak dolgok, melynek terén igazán alul teljesít. Mondjuk ezt el lehet nézni neki, már aki akarja...
- A győzelem mámorító érzése csak elvakítja az elmét, ezért gyenge minden ember. Mert az érzéseik irányítják őket, és ez akadályoz meg sok vámpírt a naggyá válástól! - Közlöm higgadtan, miközben kiürült poharamat újra töltöm. Egy pillanatig elidőzöm egy gondolaton, hogy mit szólna hozzá Katherine, ha önző módon nem ajánlanám fel a maradék italt, de végül ismét az erkölcs győz és a jó modor. Lehet hogy ezért vagyok én Mr Erkölcs és Jómodor? Ki tudja... Nagyon nem is tud érdekelni, hogy miért hívnak így a hátam mögött. Felőlem félelemből is hívhatnának így, bár félni alapjáraton félnek tőlem az emberek és a vámpírok egyaránt. Talán a mellettem ülő nőszemély nem fél, vagy csak igen jól leplezi. A következő mondatán elgondolkodom. Én mentettem meg egy ember életét? Hm, akár hős is lehetnék...
- Akkor most nyílván így ismeretlenül is én vagyok a nap hőse ugye? - Szavaimból csak úgy sugárzik az irónia, vagy a gúny, kinek hogy tetszik. Én inkább gonosz ridegségnek gondolnám. Ha már volt olyan kegyes és közölte ezt velem. Bár ez mind csak arra jó, hogy kicsit húzza az időt, míg mindenről beszámolna, okot adva arra, hogy megmaradjon az élete, vagy a fuvarja, vagy tudom is én. Miközben szóbakerül apám, emlékek úsznak be szemeim elé képekben. Igazából nem ápoltam rossz viszonyt az apámmal, de nem a mi kapcsolatunk volt az a tipikus apa-fia kapcsolat. Volt köztünk nem is egy vita, veszekedés, de jóval közelebb álltam hozzá, mint Kol vagy Finn, vagy esetleg Rebekah. Niklaust meg sem említem, mert őt egyenesen utálta. Mondjuk nem is volt köztük vér szerinti kapocs. Niklaus pedig egyenesen félt Mikaeltől. Talán ő az egyetlen ember, akitől igazán retteg a fivérem. Majd meghallom az egyetlen fehértölgy karót is. Kis röpke épphogy észrevehető félmosolyra rándul a szám sarka, de Katerina nem tudhatja miért is van ez. Én tudom egyedül, hogy nem csak egy olyan karó van, de rejtekét csak egyetlen személy ismeri... Anilyn. Bár Katerina róla egyáltalán nem hallott. Szerencséjére. Ha vele futna össze bármikor is, nem hiszem, hogy sokáig tudná ontani a nyomort. Anilyn nem az a türelmes fajta, és ha egyszer kihozzák a sodrából, akkor ott vége mindennek. Most hogy így belegondolok, talán én vagyok az egyetlen, aki ismeri a jó oldalát. De most térjünk vissza a kényelmes Elsőosztályú Lexusom légterébe, melyben csak egy utas van rajtam kívül.
- És mégis merre van Mikael? És a legfontosabb kérdés... Kitől tudtad meg kedves Katerina? - Kérdezem ellentmondást nem tűrő hangon. Hát persze, hogy érdekel, és kerül amibe kerül, úgyis el fogja mondani. Ha szeretné, hogy a szövetségese legyek. Legalábbis látszólag. Lassan összeáll egy kép, amibe ez a nő is beleillik. Lehet, hogy csak úgy nyerhetem meg Niklaus bizalmát, hogy tálcán kínálom fel neki Katherine-t. De majd hozza magával a sors. Még kiforratlan ez az egész terv, és egyenlőre nem kívánom megosztani Katherine-nel. Elgondolkodom a terv sikeréről, hiszen Klaus őrült hibrid gyártásba kezdett, akik valószinűleg lesik minden egyes szavát, és ne feledkezzünk meg Stefan Salvatore-ról sem, aki szintén hiba lehet a nagy tervben. Ennél a tervnél minden lehetséges hiba végzetes lehet. Akárhogy is, az egész bagázs néha úgy kapkod ide-oda, hogy túl sok a hibalehetőség. De a legnagyobb akkor is Stefan és Elena. De ne rohanjunk ennyire előre.
- De kérlek ne gyere azzal, hogy nem adhatod ki az informátoraid, mert most akár az is fontos lehet... - Jegyzem meg, miközben az ablakon túli sötét tájat kémlelem barna szemeimmel. Valahogy most a kinti táj jobban leköt, mint a benti társaságom, még szerencse, hogy félúton járunk. Utána azt hiszem vadászok kicsit, majd a temető felé is betoppanok, mert arrafelé sok az olyan ember, aki senkinek sem hiányozna. Azután majd ráérek Elenát megkeresni, és a végére maradhat az én drágalátos lobbanékony hugicám...