Elmosolyodom, de torz mosoly ez. – Amikor az emberekre nézel, kirakós látsz bennük. Én játékot. Te pedig Alex, olyan játék vagy, amit mindig megnyerek. – felelem, mielőtt még eleresztene és csak utána emelkedek meg magam is s lépek az ajtóhoz. Tekintetem követi lépteit, ahogy közelebb merészkedik. A halandó után érdeklődöm, akit szeret, s akit ezért én gyűlölök. Mégsem célom megölni a nőt. Emlékeim felszínre kúsznak érintésére. A folyópart, a csók, a törékeny pillanat, a zuhanás, a hegek a hátamon mik most is eltorzítanak. Egy gyerekkor képei, egy almafa, egyetlen csókja majd a harag, a gyűlölet. Ellökött magától. Az a nap a folyóparton egyik legféltettebb és mégis leggyűlöltebb emlékeim között kap helyet. Akkor taszított el. Akkor vált a szememben félelmetessé. Férfivé akit nem szabad szeretnem, mert apró darabokra tör. – Olykor azt kívánom, bár ne löktél volna el akkor, a parton. – elhúzódok érintése elől, de tekintetem nem sütöm le. Megfertőzte már ez a világ azt a naiv, ártatlan teremtést, aki voltam. Megrontotta a gyermeki szívet és ellopta azt a tiszta lelket amit felüdített a virágzó tulipánok látványa. – Nem fogom bántani. – fordulok el tőle, mikor ismét meghallom Maria lépteit. – Köszönöm Maria. – mosolyra húzom ajkaim. A fiatal nő bátortalanul biccent de tekintetét bátyámra emeli. – Talán jobb volna a nappaliban folytatni. – hátra sem tekintek, nem várom meg a válaszát. Eltűnök szeme elől, hogy a következőben már a nappali kanapéján foglaljak helyet. Lábaim keresztbe fektetem, az öblös borospohárban pedig száraz vörösbor vár arra, hogy megfesse ajkaimat. Mégsem táncolhat nyelvemen. Ahogy előrébb hajolok tincseim arcomba hullnak. Feltekintek belépő fivéremre és egy pillanatra megdermedek. Alakját furcsa derengés öleli körbe, ahogy a múlt ködének fátyla testére hullik.
– Had menjek veled! Kérlek! Ígérem, nem leszek láb alatt, ígérem szófogadó leszek! Kérlek, kérlek bátyám! – megrázza a fejét. Rászorít csuklómra. – Azt mondtam nem! Itthon leszek, mire hazaér, nem kell félned. Most pedig menj, csináld, amire anyánk megkért! – utasít majd ellök és magamra hagy. Megvárom, még elhagyja a házat és zokogni kezdek. Persze ő nem tér haza, apánk viszont igen és nem is egyedül. Én pedig sírva, némán tűrve mindent teszem szét a lábam és sütöm le tekintetem, még az úgynevezett urak, magukkal játszadoznak… mert, az már folt lenne apánk szemében a becsületemen, ha magukévá tennének. Azt már nem. Ahhoz ez egy túl becsületes család, semmint, hogy ne szűzként dobjanak áruba. Másnap mintha mi sem történt volna, készítem a vacsorát. Anyánk most túl beteg hozzá. Rá sem merek nézni mikor hazaér. Felszolgálok és álomba menekítem magam.
Belekortyolok a borba. Kellően száraz még sincs fanyar utóíze. Hiába. Alexnek van ízlése, el kell ismernem. Hátradőlve figyelem őt de még ne válaszolok arra, amit mondott. Nem tudom, hogy egyáltalán akarok-e de abban biztos vagyok, hogy nem halt meg. Elveszett. Átformálta a fájdalom, a harag. Tudom, mert engem is. A magány, a gyűlölet, a be nem teljesült vágyak, a kín, mind-mind átalakítják az embert. Ő beleőrült. Belőlem romlott, vad ragadozót formált. Kegyetlen gyilkost. – Lefogadom, hogy kiváló évjárat. – emelem magasba a poharam a koccintás egyezményes jeleként. – Mégis mi történt, hogy visszakapcsoltad? Hmm? Miután annyit beszéltél róla, hogy ez életed legtökéletesebb döntése. – Nem tudok kedvesen szólni. Nagy árat fizetnék ha elgyengülnék és ezt az árat nem tudnám megfizetni. Nem engedhetem, hogy lásson mindent. Ahogy a múltról sem tud mindent. - Elhinnéd ha azt mondanám, üzleti okok miatt vagyok itt? - kérdem oldalra billentett fejjel, kék íriszeim az övébe fúrva.
Ugyanaz a szőke hajkorona, mely kiemeli arcának szépséges vonásait. Ugyanaz a kék, kíváncsiságtól csillogó írisz. Ugyanaz a pisze orr. Ugyanaz a cseresznyepiros ajkak. De valami mégis más volt. A külseje volt az egyetlen tényező, mely még nem feledtette el velem a gyermekkori énjét. Egyedül ez az, ami bilincsbe vert engem, s fogva tartott már évszázadok óta. De a belseje... teljes mértékben meg volt mérgezve. Egy undok nő lett belőle, az ártatlan, még egy légynek sem ártó naiv kislány egy örök életre elveszett. És emiatt nem csak őt, hanem legfőként magamat okoltam, hisz én engedtem el őt. Én voltam az, aki eltaszította, túl fiatal volt, hogy rájöjjön ez csak mind a terv része volt. Be kellett volna avatnom őt. De vajon mi minden történt volna másképp, ha anno megragadtam és magammal vittem volna őt? Boldogak lennénk? Szeretnénk egymást, vagy idővel kihűlt volna a kapcsolat? Vajon szörnyetegekké váltunk? Ha igen mennyire változtatott meg minket? Még mindig élnénk? Ezek csak mind kérdések, melyekre sosem fogok választ kapni. Ezt az egész "Mi lett volna ha..?" kérdést sosem szabad firtatni. Az ember idővel beleőrülne.. Mondjuk, vicces.. pont én vagyok az, aki az őrültségről beszél. Kérdésén elgondolkoztam egy ideig. Össze akartam szedni magam, nem szerettem volna határozatlan lenni. - Drága húgom, mindez a gyakorlat része. - tártam szét a karomat. - Megígérem, egyszer Te leszel a főattrakció, de addig még gyakorolnom kell. Ez a cafka gyorsan és kevés fájdalommal megúszta, de neked pont az ellenkezőjét tervezem. - kacsintottam rá és egy ezer megawattos mosolyt villantottam felé. Imádtam civakodni, kötözködni, éreztetni az emberekkel, hogy a közelemben csakis lejjebb helyezkedhetnek el. Egyszerűen ilyen volt az egész énem. Az emberek véleménye is elég megoszlott. Van, aki a nap huszonnégy órájában maga mellett tartana, de van, aki még a háta közepére sem kíván. Eddig még nem találkoztam olyannal, aki az arany középutat választotta volna.. - A játéknak közel sincs vége. - tettem hozzá halkan és sejtelmesen, miközben feljebb tűrtem az ingemet. Az alja véres lett, nem is kicsit. Kár, pedig az egyik kedvencem volt! A haját már rég elengedtem, én pedig időközben már két lábamra álltam, és az áldozatom mögé kerültem, s most onnan vizsgáltam meg őt. - Ha egy vacsora meghívást szeretnél, arra várhatsz. - ráztam meg a fejemet, és léptek ütötték meg a fülemet. A pokolba! Pár másodpercen belül Maria ajtót nyitott, tekintetem végig húgomon nyugodott. Ki tudja mikre képes.. Ugyanolyan labilis a természete, mint nekem. Az egyik percben halál higgadt tud lenni, míg a másikban letépi a fejed. - Maria, csak tegye azt amit kér, utána pedig kérem vegyen szabadnapot. Menjen el vásárolni, vagy a templomba, csak el innen. - bólintott, és kiment. Közelebb sétáltam Anastasia-hoz, de megálltam mikor Scarlett-ről kérdezősködött. Nagyot nyeltem, de nem hagytam magam megtörni. - Minden rendben vele. És ajánlom, hogy így is maradjon. - figyelmeztettem őt és szembe álltam vele. - Hiába keresed őt. Ő már meghalt. Sok száz évvel ezelőtt. - témát váltottam, mivel nem szerettem volna, ha tovább faggatózik kedvesem felől. - Sosem fogod visszakapni azt a fiút, akit egykor szerettél. Ahogyan én sem, drága Anastasia. - ejtettem ki oly finoman a nevét, miközben egy előreugró hajtincset visszasöpörtem a füle mögé.
Miért vagyok itt? Önző vagyok. Magamnak akarom. Azt akarom, hogy akarjon engem… nem, ne akarjon, szeressen. Szeressen úgy, mint akkor a parton, amikor megcsókolt, mert arra kértem. Szeressen úgy, mint azokon az éjjeleken, mikor féltem a villámoktól és mellé bújva aludtam el. Szeressen úgy, mint amikor apánk megütött és elém vetette magát… és kívánjon úgy, mint amikor megcsókolt. Hosszan, gyermekien mégis egyben felnőttként. Mögém lép, fülemhez ér ajka. Ha nem lenne bennem tartás vagy nem lennék az aki, most biztosan felsóhajtanék. A kislány azonban és ártatlan sóhajai már nagyon rég elvesztek. Nincs szüksége rám. – Valóban? – kérdem de nem rezdülök. – Akkor miért kellett meghalnia? – kérdem szenvtelenül – miért léptem be arra, hogy a nevem kiáltod, mielőtt elvágtad volna a torkát? – az én hangom is suttogássá halkul. – valódi sebeket szaggat fel. Érezhető hangomon, mikor újra megszólalok. – Nem voltam soha senki játékszere. Csak te játszottál velem, de te, ó te bizony, kegyetlen játékot. – szinte sziszegek felé de nem támadok. Hagyom, had élje ki rajtam haragját. Engedek a dühének, a gyűlöletnek ami négyszáz éve parázslik benne. Tekintetét keresem. Azt, ami egykor simogatott, most pedig ha tehetné, megölne. Ujjaim arcélére futnak. Elmosolyodom, de nincs benne öröm, inkább csak bánat. – Keresek valamit. S addig nem fogok eltűnni, még meg nem találom. – felelem kissé megkésve első kérdésére. Nem, nem bujkálok többé. Annyi minden van amiről nem tud. Amit elmondanék. Ami bennem parázslik már négyszáz éve. Nem változtatna azonban egyik sem. Gyűlölne épp olyan hévvel, mint most teszi. Vannak dolgok, mik ha a tudomására jutnának, csak szívembe döfné őket. Talán amit keresek, az elveszett kincs. Talán sosem lelem meg. – Éhes vagyok. – sóhajtom hirtelen és könnyű mozdulattal szabadulok a szorításból, mi akár apánké is lehetne. – Kár, hogy odaveszett a kiváló főfogás. Na de igazán, bátyám, azt gondolná az ember, hogy négyszáz év után, tudsz végre némi önuralmat gyakorolni. – szedem rendbe tincseim, miközben meghallom a lépteket. Elmosolyodom. – Áh, Maria, kedves. Sajnos a testvérem vadállati brutalitását, félő, megint fel kell takarítani. Előtte azonban hozhatna nekünk némi bort. – dőlök az ajtófélfának. Félti őt a testvérem, de tőlem nem kell. Most nem. – S hogy van a drága kis halandó? – kérdem hirtelen, arra a nőre gondolva, aki miatt kikapcsolta az érzelmeit.
Gyűlöltem. Haragudtam rá. Tönkre akartam tenni őt. Meg akartam bosszulni, amiért azzá tett, ami vagyok. Egy szörnyeteggé. Hisz mindenről ő tehetett.. Engem hibáztat, holott én a legjobbat akartam neki. Tiszta szívemből szerettem, nem csak az erénye volt számomra vonzó, hanem az egész belsője, a lelke. Nem avathattam bele tervembe, mert nagyobb lett volna a csalódás, ha nem sikerült volna. De ő nem várt. Nem várt rám, hanem egy paraszt származású ficsúrral lelépett. Magamra hagyott.. Darabokra törte szívemet. Soha nem fogom megbocsátani neki, hogy megölte az egyik részemet. Az a fiú, ki egykor voltam, már teljesen idegen volt számomra. - Miért vagy itt? - mondtam összeszorított fogak közül, s hirtelenjében házvezetőnőm, Maria jutott eszembe. Az ő nevén volt a ház, így csakis az léphetett be, akit előzőleg beinvitált. A fenébe! Az ajtóhoz léptem idegesen, és erősen koncentráltam. Pár másodperc múlva a megkönnyebbülés suhant végig rajtam, mikor meghallottam egy harmadik szívdobogást is. Megígértem a családjának, hogy jó gondját fogom viselni.. Lehetek egy kegyetlen, szívtelen állat, de szavatartó ember vagyok. Betartom az ígéreteimet. Direkt nem kerestem pillantását, próbáltam menekülni a fogva tartó kék íriszei elől. - Négyszázötven évig tökéletesen megbújtál előlem, pedig a legjobb emberek voltak nyomodban. Miért nem tudunk visszatérni a régi, megszokott kerékvágásba? - forgattam meg tekintetemet, és a halott lányra siklott vissza pillantásom. Vérének íncsiklandó illata eszembe juttatta, hogy már fél napja nem ettem, és igen éhes voltam. - Nincs már szükségem rád. - sétáltam a háta mögé, leguggoltam hozzá, és a fülébe súgtam. Jól tudtam, hogy ezzel tudom feltépni a múlt sebeit, hisz ő is szeretett. Kölcsönösen szerettük a másikat. - Nem kell más használt játéka. - ragadtam meg a haját, és cseppet sem finomkodva magamhoz fordítottam fejét. - Megértettük egymást? - súgtam alig hallhatóan, de a fenyegetést tökéletesen ki lehetett venni a hangomból.
A bátyámnál tett látogatásom óta csak még jobban szomjaztam azt az emberi, halandó vért, a gyönge, mihaszna húst és a kétséget, könnyeket, mint előtte. Fiatal lányok és fiatal fiúk vetették magukat lábam elé, könyörögve a szánni való létükért. Gyermeki filozófus lelkek, kurvák mindkét nem tagjaiból. Emlékszem rá, milyen volt mikor naiv, szerelmes fiatalként, letagadva vágyaim, fruskaként menekültem a paraszt fiú karjába zárva. Hogy vágytam vissza! Mennyi vért ontatott, mennyi kín hasogatta lelkem, hogy háborgott haragom de a pofonok, a foltok, a hideg-halott ujjak szorítása a nyakamon nem engedett vissza az édes fivérhez, az egyetlenhez aki szeretett. Beteg vágyakkal de ölelt volna, csókokkal borította volna kebleim és pirulást hozott volna arcomra, vértől megduzzadó ajkaimról és a fertő gondolatától összerezzenő testemről nem is beszélve. S most e gyermekek könyörülete mégis simogatja a testem. Vérük ölembe hull, még szellemük az életükért dúl. Harcolnak, majd testüket elnyeli a folyó hacsak szét nem tépem, csak úgy, mint ahogy bátyám tette a pincérnővel a bárjában. Volt igazság a szavaiban, amik azóta sem hagynak teljesen megnyugodni. Megkaphatna. Igen. Mégsem adom magam neki. Nem lehet. A közöttünk tátongó seb túl mély, túl régi. Ezt már nem köthetik össze a testiség varratai, ezt már nem gyógyítják be lopott csókok vagy beteg vágyálmok. Kegyetlenül hideg és mélyre nyúl, mindkettőnkben. Ő megfojtott, én elhagytam, mielőtt meghalnék és ezért egyikünk sem képes megbocsátani a másiknak. Pedig ha tudná, ha csak sejtené, hány éjszakán át zokogtam és foglaltam imába a nevét, hátha megtalál, hátha az övé lehetek, de nem! Nem is tudom, keresett-e akkor vagy sem. Elhagytam. A büntetésem az örök gyűlölet. S még csak nem is azért, mert elmentem, hanem mert nem ő szakíthatta le az ártatlanság első gyümölcsét.
Lépteim csendesek. Kopognom nem szükséges, a kis gyönyörűség, a vonzó, szemrevaló alkat, anélkül nyit ajtót, hogy jelezném, megérkeztem. Tudta mikor jövök el és azt is, hogy be kell engednie a házba. Nem kérdés, hiszen már akkor megigéztem, mikor megtudtam hol lakik ő. A férfi, aki kell nekem. Akit meg fogok kapni. Aki miatt egy röpke sikolyra futja csupán az áldozatnak, mielőtt a szíve megszűnne dobogni. Egy újabb test, ami a folyó ajándékaként végzi. Maria már a szobájában pihen. Imádkozik. Jól tudja, milyen nagy a bűne, de majd csak meggyőzöm drága bátyámat, hogy ne ártson a kellően egzotikus szépségnek. Ujjaim a kilincsre siklanak és mikor benyitok, elragadó látvány tárul elém, ami mindent elmond. Alexander visszakapcsolta az emberségét és elméje értem kezdett sikongatni. – Bravo, bravo, bravo! – mondom csillogó tekintettel, ahogy belépek és tenyerem is összecsattan párszor. – Elbűvölő, igazán elbűvölő. – lépek melléjük és leguggolva mártom meg ujjamat a nő vérében. – Shh, most testvérem. Cseppet se félj. – mondom lebiggyesztve ajkaimat, miközben tekintetem az övét keresi. Zavart, haragos, dühös, gyűlölettől torz. Vajon mit mondhatott szegény pára, amivel ennyire felhúzta őt?
- Ana? - fordultam meg, amint felismertem hangját és szemeim szinte szikrákat szórtak a dühtől. Azt hittem nem fogom újra látni őt, és végre lelép a városból. Úgy látszik nem szabad a reményre hagyatkozni. - Ha jól emlékszem múltkor tisztán kifejeztem a véleményemet rólad. - ejtettem el a kést, és a port hányó fotelről felszedtem a fehér rongyot, melyet egyből beszínezett Eve csodaszép vére. - Vagy talán nem voltam elég érthető? - szaladt felé kérdőn a szemöldököm, miközben tekintetem végigfutott vékonyka testén.
- Eve, említették már, milyen szép neved van? - csaptam be magam mögött az ajtót, és a lány csupasz teste megrándult. Fejét lehajtotta és hosszú szőke haja eltakarta az arcát. Ez nyilvánvalóan a félelem jele, képtelen volt a szemembe nézni. - Nem kell tőlem félni, csillagom. - siettem oda hozzá és tenyereim közé vettem az arcát. El se tudta rántani, hisz annyira le volt gyengülve. Ételt már nem tudom mióta nem látott, szája pedig nem volt cserepes, tehát Maria titokban megitatta őt. Majd később elszámolok vele.. Nem szabad megkönyörülni a nyomorult embereken, a gyengeség megöl. Azért élek több, mint fél évezrede, mert sosem voltam gyenge. Idővel megtanultam a másik oldalra nézni, és kizárni a körülöttem lévőket. - Kérlek, ne bánts. - nagy nehezen préselte ki magából a szavakat, én pedig nem bírtam megállni.. muszáj volt egy gúnyos vigyort villantanom felé! Szemében egyből a félelem jele gyulladt fel, mikor meglátta ördögi képemet. - Shh.. - helyeztem a mutatóujjamat az ajkára. - Most jobban teszed, ha befogod. - fordítottam neki hátat, és kivettem a rongyba bugyolált kést. Szinte csillogott, olyan tiszta volt. Megforgattam, eljátszadoztam vele, mint egy gyerek és felé fordultam. - Ha nem mozogsz, kevésbé fog fájni.- adtam egy jó tanácsot a falról lelógó lánynak. Nem mintha nagy esélye lenne elmenekülni, de ha ide-oda rángatja magát, akkor csak magának árt. Én pedig nem szeretném, ha még jobban szenvedne.. - Látod Ana? Nem kellett volna cserbenhagynod, és most nekem se kéne így bánnom veled. - léptem elé, s hófehér teste az őrületbe kergetett. Oly sima volt, oly tökéletes... alig mertem hozzáérni. Közelítettem felé a kést, de nem bírtam. Olyan volt, mint egy remekmű, amit féltettem tönkretenni. Hátat fordítottam neki és erősen a fejemre csaptam. "Mi a bajod, Alex?" ~ tettem fel magamban a kérdést, és legszívesebben mindent összetörtem volna, ami a szobában helyezkedett el. - Mi...? Ki a franc azaz Ana? - szólalt meg halkan a mögöttem lévő lány, és ez jelentette számomra az utolsó cseppet a pohárban. - Nem megmondtam, hogy kussoljál? - üvöltöttem és elvágtam a torkát, ahogy megpördültem. A lányt szörnyet halt, feje lecsuklott, és testét egyből vérének színe kezdte beékesíteni. - Ne... - ragadtam meg a lány karjait, és elkezdtem rázni. Mellei fel-alá ugráltak, de nem adott semmi életjelet. Halott volt. Ennyi. Még csak szórakozni se tudtam vele. Kárba veszett az egész. Lépteket hallottam, egyre közeledő lépteket, és egy csekély elégedettség fogott el, hogy Maria így tudja már, mikor kell ugrani..
Kezdőlap
Tárgy: Re: Alagsor 
