Belülről megnyugodok, hogy Jennifer képes lesz véghez vinni a feladatot, habár az ígéret szép szó. Lehet, hogy még most abban a tudatban él, hogy simán fog menni az egész dolog, de miután szembesül a varázsigével, ráadásul egy több száz éves vámpír elméjéhez kéne hozzáférkőznie.. ott sajnos felbukkanhat némi probléma.
- Egyelőre annyit mondok, hogy valaki, aki nagyon régen közel állt hozzám, és szeretném felkutatni. - szabad kezemmel kézfején végighúzom ujjamat, majd folytatom tovább utamat. Jen igazán vonzó nő, és mikor anno Atlanta-ban utunk keresztezte a másikét, azt hittem, hogy ugyanolyan, mint a többi. Buta, felszínes, és naiv. De tévedtem. Nehéz őt becserkészni, és eddig még nem jártam sikerrel, habár nem is tudom, hogy ezt a jó kapcsolatot bármivel is tönkre szeretném tenni.
- Habár innen sejtheted, hogy az illetővel már rég óta nem találkoztam, és a köztünk lévő viszony sem mondható fényesnek. - próbálom gyorsan a tudatára adni a dolgokat, anélkül, hogy túl sokat áruljak el áldozatomról.. Elizabeth-ről, aki gyakorlatilag a húgom, de.. elméletben pedig holtan akarom látni őt. Azt  akarom, hogy átérezze ugyanazt a kínt, amit okozott nekem sok száz évvel ezelőtt. Akarom látni a szenvedését, a tehetetlenségét, és a kiáltásait akarom hallani. Én.. akarok véget vetni az életének.
- De előre szólok, hogy ez nem lesz egy könnyű meló. Ráadásul nem pár napot vesz igénybe, hanem akár hetekig, sőt hónapokig is eltarthat. - vonom meg a vállamat. Jó talán az utóbbival túloztam, de talán pár óra nem lesz elég idő arra, hogy megtalálja Elizabeth-et, és azt az utasítást adja neki, hogy jöjjön New Orleans-ba.
- Addig.. - nyelek egy nagyot, és befordulok balra, elhaladva egy magányos fűzfa mellett. A hideg szellő hajamba kap, az est rovarjai életre keltek, és kellemes dallamukkal próbálnak párt keresni, a csillagok behintik az égboltot, és kitérünk a park közepén található tóhoz. A félhold megvilágítja előttünk a vizet, mely most különböző színekben pompázik. -, ha akarsz nyugodtan nálam maradhatsz. Van elég szoba. - fejezem be a mondatomat, magam elé bámulva. Mélyen beszívom a levegőt, mely tele van Jen édes parfümének, és a még mámorítóbb, észveszejtő.. vérének az illatával. Lehunyom szememet, erősen szorítom össze, és próbálom visszanyerni gondolkodásomat. Basszus..
- Említettem már, hogy milyen jó illatod van? - hajolok egészen közel hozzá, leheletem szinte már a fülét csiklandozza. Egy kósza hajtincset a füle mögé söprök, és tekintetem lekandikál a nyakára, ahol látom a kis halvány kék színű ereket, melyben a dús nedű folyik. - És azt, hogy eszméletlenül éhes vagyok?

Magányosan járom New Orleans legnagyobb, legrendezettebb parkját, a City Park-ot, mely a város központjában található. Nem szokásom belemenni a részletekbe, de már egy jó pár éve vagyok a lakosa ennek a különleges városnak, és az ilyen apróságok megragadnak egy emberen - akarom mondani vámpíron -. Hogy mitől is különleges? Hemzseg a természetfeletti lényektől, ez maga a Sátán városa, a különböző vámpíros könyvek eltorzított képet vetítenek rólunk, de igaz a szójárás, itt tényleg vámpírok laknak.. Az emberek száma folyamatosan csökken, s a nyomokat elég jól el lehet tüntetni, alig történik felháborodás, viszály, mondhatni a város polgármestere, Marcel Lincourt kézben tartja a dolgokat, és nem hagyja, hogy bármilyen komolyabb baj történjen. Egyedül a boszorkányokkal volt némi probléma, de már évtizedek óta úgymond elnyomásban élnek. Erejük korlátozva vannak Marcel által, a vámpírok pedig teljes szabadságban élnek. Itt állandóan folyik a vér, és kemény bulikat szoktunk csapni. Ennél jobb nem is lehetne az élet, nem?
Kezemet kiveszem zsebemből, és az órámra kandikál a tekintetem. Hat óra ötvenöt. Habár hétre beszéltük meg az időpontot, nem szoktam elkésni, sehonnan. Inkább legyek ott előbb, mintsem rám keljen várnia az illetőnek. Régebben az udvariasságot, a pontosságot szó szerint beleverték az emberbe, és úgy látszik ezt már nem tudom magamról lemosni. A szél hátrafújja már így is kócos hajamat, és egy ismerős, kellemes illat csapja meg az orromat. Megfordulok, és ott áll. Vörös haja kiemeli jádezöld szemeit, alakja kecses, magassága az átlagnál alacsonyabb egy fokkal. Egy féloldalas mosolyra görbülnek ajkaim, és pár lépéssel csökkentem a köztünk lévő távolságot. 
- Időben idetaláltál. - állapítom meg, miközben alaposan végigmérem őt. Annyira sokat változott az évek alatt.. Mikor először találkoztunk, úgy négy évvel ezelőtt arca sokkal fiatalabb, és nem volt ennyire megviselve. - Mint a telefonban említettem, szükségem van a segítségedre. - nyújtom karomat, hogy belém karolhasson, majd megindulok. Úgy vagyok vele, hogy inkább egy hétköznapi helyen avatom bele a titkokba, mint egy elrejtett kis zugban. Így legalább elvegyülhetünk a tömegben.. - Egy számomra fontos illetőt kéne megtalálnod, és az elméjébe behatolni. Menne ez neked, vagy keressek mást? - kérdem kissé durván, de nem szándékosan, egyszerűen ilyen a stílusom, nem tudok mit tenni ellene.