Muszáj volt elmosolyodnom a válaszán, tulajdonképpen nem örültem volna jobban egy csapat vérszívónak, na meg azonkívül, hogy megmentőm elég szűkszavú mégis csak az életemet mentette meg és buta lennék ha ezért nem lennék egy cseppet sem hálás.
-Nos örülök, hogy te találtál rám. - Szégyenlősen mosolyodok el ismét és fogalmam sincs miért érzem magam zavarban.
Nos attól nem lehet eltekinteni, hogy a semmiből feltűnő megmentőm jól néz ki. Persze most nem ennek kellene leginkább foglalkoztatni hisz nem is olyan rég még ott tartottam, hogy kilehelem a lelkem.
Kicsit azonban fura olyan férfivel beszélgetnem aki nem akarja a véremet venni. Mostanság ebben volt részem vagy megakartak ölni vagy éppen a véremet akarták venni. Szerintem egyik sem a legjobb.
Most viszont valaki nem megölni hanem megmenteni akart. Ez teljesen új nekem.
-Valóban nem én voltam a legjobb választása feladatra, de nem volt még egy ilyen őrült aki elvállalta volna. - Mosolygom és kissé el is pirulok következő szavain. Most valóban azt mondta gyönyörű vagyok? Nem csak beképzelem? Jesszus, létezik, hogy ennyire jó lessen egy vadidegentől azt hallani, hogy gyönyörű vagyok?
-Épp te mondtad, kíváncsi vagyok. - Mosolyogtam ismét, mintha eleve ráolvadt volna a mosoly az arcomra. Igazán érdekel, hogy micsoda, de nem azért, mert egyszerűen kíváncsi vagyok hanem többet akarok tudni róla, hogy miért azt nem tudom, egyszerűen csak nem érem be ennyivel és örülnék ha nem rázna le csak, mert talán kicsivel több kíváncsiság van bennem, min másokban.
-Rendben van, egy kávé nem lenne rossz, de ne hidd, hogy elfelejtem mit kérdeztem. - hasonló ravasz mosolyt villantok felé.
-Nos, akkor mehetünk? - Ha azt gondolta most lerázhat és majd az ígéretét hogy elmondja nekem micsoda csak úgy elfelejtheti, hát szó sem lehet róla, kiszedem belőle.

Aisha & Alden

-Ugyan...miért örülök, hogy én találtam Rád?- húzódott széles mosolyra a szám. - Jobban örültél volna, ha a vámpírok teszik? - ingattam meg a fejem. - Inkább örülj, hogy mázlid volt, és itt rohangált egy orvos körülötted. kacsintottam rá.
Szemeibe néztem. Az igazi nőnek csak a szemét nézd, és azt sem kívülről, hanem a lelke felől. Először meg kell érezni a lelkét. Ha a lelke felől nézed, az első réteg a félelem, a múlt és a jelen sebei. Ha ezzel megtanulsz bánni, akkor láthatod a második réteget, a gyengédséget, a cirógatás vágyát. Ha ezt is látod, a harmadik rétegben látod az öröm pajkosságát, a negyedikben a harag villámait, az ötödikben a harmónia vágyát, a hatodikban a gyönyör cirógatását, és a hetedikben azt a szeretetet, ami teljesen a Tied. Minden igazi nő hét fátyoltáncot táncol, és régen elvesztél, ha a fátylat, a keblei halmát, vagy a csípőjét nézed. Csak a szemét nézd, a teljesen ruhátlan lénye, az örömtől hullámzó, vagy fájdalomtól görnyedő teste minden apró titka a szemében van. - A legjobb ember választották erre a feladatra...- forgattam meg szemeim, de abszolút nem rossz szándékból. - Kíváncsi, gyönyörű...- mosolyogtam, miközben végig gyönyörű szemeibe néztem. Következőkérdése igen csak meglepett. - Hé, kislány, nem gyors ez a kérdés így másfél órányi ismeretség után? - pillantottam órámra, majd hezitálni kezdtem kissé a válasszal. Most elkövetkező ismeretségemet egy hazugságra építsem, vagy mondjam el az igazat, kockáztatva a tényt, hogy az orvostársadalom rájön, és megszüntetik a praxisom. - Tulajdonképpen..-néztem rá, miközben valamiféle diplomatikus válaszon gondolkodtam. - Esetleg ezt majd egy kávé mellett megvitathatjuk. - mosolyodtam rá ravaszul, és igen csak büszkén magamra a válasz miatt.

Tényleg egy nagy kérdőjel számomra a férfi. Egyszer ilyennek látom egyszer olyannak. De egy valamit nem látok benne, célt. Nem érzem azt, hogy lenne benne valami ami előre mozgatja. Mintha csak lenne, de nem élne, mintha köztünk lenne, de mégsem. Lehet rosszul látom, nem kizárt, mert hát tévedni emberi dolog és én az vagyok..még. Én bennem van valamilyen ösztönző, nem tudom mi az, de hajt előre, jobban mondva belém rúg, hogy még messzebbre repüljek. Tudom, hogy végére akarok járni pár titoknak, megakarok fejteni pár rejtélyt, talán ezek nem valódi célok, de elegendőek, hogy ne süllyedjek az egyszerűség szürke leplébe.
Mondjuk talán ez épp lehetetlen is a számomra, nem igazán éltem én eddig egyszerűen vagy hétköznapian. Szülök akik korán házasodtak egy gyerek miatt aki útban volt már a világra. 5 vagy 6 évesen válás ahol dönteni kellett, hogy kivel éljek, de nem számított hisz egyik szülő sem tartott igényt rám. Egy nagymama aki még mindig az arisztokrácia idejében él és túlságosan fenn hordja az orrát ahhoz, hogy észrevegye unokájának a szenvedését a magányban, aztán főiskola, titkok, vámpírok, akik kényük kedvére használták ki mindenét, vérét vették akarata ellenére. Majd az egyik elcsábította aztán meghalt, mert egy vadász megölte, szép történet, nem? Hát ez vagyok én, maga a gubanc amit nem lehet kioldani, senki sem képes rá, hogy megfejtsen vagy megértsen egy kicsit is, soha nem fogok ilyen emberre találni, ebbe bele kell törődni.
-Örülsz neki, hogy te találtál rám? Miért? - na ez érdekel. Végül is teljesen mindegy ki talál rám, az életem része a sok bukkanó, ma egy dombtetőre értem és nem csúsztam le a lejtőn, de holnap lehet pont ez történik és onnan már senki nem tud majd visszahúzni.
-Nem itt lakom, csak az egyetem küldött egy munkával kapcsolatban én pedig kihasználtam az alkalmat, hogy nyomozgassak kicsit. - Ami igaz is, persze a nyomozgatás kicsit többet takar, mint amennyinek látszik. Na meg hát ugyan eredményt nem értem el, de azért vámpírokra akadtam ami főnyeremény.
-Te nem ember vagy, igaz? - Ez a kérdés már ott motoszkált bennem egy ideje. Fura mód éreztem, hogy ez a férfi nem lehet közönséges ember. Ahhoz túlságosan..más volt, vagy mondjam úgy különlegesebb, jobb? Mert így éreztem.

Figyelmesen hallgattam őt. Ezen a világon csak igazság és gonoszság van. Gyermekkorom óta figyelem a környezetem, és ez az első tény, amire rájöttem. Az emberek kivétel nélkül rossz emberekre és jó emberekre, erre a két fajtára oszlanak. Még az általános iskola apró világát is ez a két fajta alkotta. Hiába tűztem ki nagy célokat az osztály diákbizottságában, mindig ott volt az ellenség. Fel kell venni a harcot a gonosz ellen. Bár néha úgy tűnt, hogy az igazság vereséget szenved, de bármi történt is velem, én szívből boldog voltam. De immáron immúnis lettem az érzékelésre, egyre több emlék és érzés tűnik el az életemből. Néha észbe kapok, hogy most valami mást reagáltam, mint ami ésszerű lett volna. Már nem analizálok olyan élvezettel, nem figyelem az embereket, a körülöttem tomboló világot, nem tesz többé boldoggá egy illat vagy egy íz. Elfelejtettem rajongani...
Bólintással nyugtáztam meggyőző szavait. A hitéért irigylem. Ha azt mondanám neki, hogy irigylésre méltó a hite, megrázná a fejét, s azt felelné, hogy nem hitről van szó. Világnézetről, életérzésről, meggyőződésről. Mindegy, minek nevezi. Jó volna, ha bennem is volna belőle... Tartalmat adna, értelmet mindennek, még a veszélyek vállalásának is. Ahogy neki. Nem tudom, melyikünk az egészséges ember. Talán én vagyok a beteg. Ki lehet-e gyógyulni az én semmibensem-hivésemből? Lehet-e még egyszer talpra állni, levetni a kérdőjeles szemüveget, és úgy fogadni mindent, ahogy jön, amilyennek látszik, nem morfondírozni rajta, hogy mi rejlik mögötte? Jó volna még egyszer...
- Nem, mondjuk úgy, hogy ingázom. Itt is, és ott is vagyok, legtöbbször a munkám miatt kényszerülök utazásra. - vontam vállat. - De tulajdonképpen nem, nem idevalósi vagyok, csak nagyon jól ismerem a várost.- pillantottam körbe. - Bár ilyen esettel, mint ami veled történt, itt még nem találkoztam. Azt hittem ehhez a város túl.. túl pedáns, hogy ezt megengedje magának. Mindenesetre örülök, hogy én találtam rád. - tettem zsebre a kezem. - Te erre felé laksz? - néztem szemeibe, majd vállamra vettem a táskám.

Alden & Aisha

Csak figyelem a férfit, az elején még zavart a mosolya, mert hát mi mosolyogni való van rajtam, azon kívül, hogy úgy nézek ki, mint egy sírból kikelt hulla. Aztán úgy döntöttem ezzel nem foglalkozom, ha mosolyogni akar akkor tegye, végül is meg mentett, ha valamit viccesnek talál csak nyugodtan. Én azonban semmiben sem láttam a vicceset vagy a mosolyogni valót. Pár perccel ezelőtt még majdnem halott voltam most pedig vámpír vér van a szervezetemben tehát potenciális áldozat vagyok. Bárki akinek nem tetszem ezzel állhat bosszút rajtam. Hát ez szerintem véresen komoly, de szó szerint. 24 órán keresztül bújkálnom kell majd nehogy azok akik azt hitték megfogok halni úgy lássanak mintha a támadásuk meg se történt volna. Tulajdonképpen nagyobb bajban vagyok, mint amikor a betonon feküdtem a saját véremben.
A mondanivalóját csendben hallgatom végig, néha picit elcsodálkozom mennyire kiismert, na,d e hogy bolond lennék azért, mert ezt mind elmondtam neki hát erősen kétlem, nem félek tőle, nem bízok benne és talán nem is fogok, hisz kitudja látom-e még. Ha félnék tőle akkor tudna róla, mellesleg így is zsákutcában vagyok, ha bántani akarna semmibe se kerülne neki, hogy megtegye. Ezzel a részével tehát nem értek egyet.
A fülemhez hajol és meleg lehelete csiklandozza a fülem.
-Nem bízom senkiben, soha nem is tettem. - Mondom kihúzva magam és tényleg így van, soha ne bíztam senkiben hisz nem kaptam bizalmat mástól sem. A szüleimnek nem kellettem, a nagyanyám csak kényszerből nevelt fel, hisz nem akarta, hogy az unokája intézetben nevelkedjen, mondván ez a család hírnevén rontana. A szüleim azért mentek szét, mert nem bírták, hogy gyerekük van, ez szét szedte őket, aztán persze anyámnak megszületett a fia aki most 7 éves és egy angyali kisgyerek, apám nője pedig most szült nem rég, egy lánya van, Amira. Nem én voltam a probléma, de ezt nem látták be, nem bízhattam bennük soha. Tudom, hogy mikor kell és kihez segítségért fordulnom, de a bizalmamat soha nem adom senkinek.
Gondolkodom, hogy kijelentését vehetném-e bóknak,d e hát a férfiaknál nem lehet tudni semmit.
-Hidd el, igenis észrevétlen tudok lenni, mondjuk nem egy park közepén vérben fürödve, de tudok az lenni. - Végre először mosolyodom el. Ez a jókedv ragadós? Lehet.
-Idevalósi vagy? - Mert hát én sem tartozom ide. Ez nem az én helyem, túl nyüzsgős és kevesebb információt tudtam bezsebelni, mint a kisvárosokban.

Elmosolyodtam. Elmosolyodtam, mert ez a lány vakmerő volt, felelőtlen, és hitében megingathatatlan. Azért is mosolyogtam, mert kicsit magam is láttam benne. "Úgy éld minden napodat, mintha az volna az utolsó" - ezt szokták tanácsolni, de őszintén, kinek van erre energiája? Mi van, ha esik az eső, vagy ha az embernek kicsit nyomott a hangulata? Az egész valójában teljesen kivitelezhetetlen. Sokkal jobb, ha egyszerűen csak megpróbálsz jó, bátor és vakmerő lenni, és nyomot hagyni magad után a világban. Nem kell teljesen megváltoztatni a világot, csak azt a kicsit, ami körülötted van. Mondjuk változtasd meg az emberek életét a művészettel! Becsüld meg a barátaidat, maradj hű az elveidhez, élj szenvedélyesen, élj teljes és jó életet. Tapasztalj új dolgokat. Szeress és szeressenek viszont, ha lehetőséged van rá. - Azt hiszem, vakmerő különc vagy! Azt hiszem, tehetséged van, hogy szembeszállj a szokványossal. Nem szabályoknak érvényt szerezni születtél, hanem arra, hogy megszegd őket. Tudod mit? Igazából ezért érdemes élni - néztem rá, majd folytattam -  Tisztelem benned, hogy így vállalod, egy idegennel szemben is. Bátorságra vagy inkább bolondságra vall őszinteséged...nem tudom.- gondolkoztam hangosan. - Aztán, ha megfogadod a tanácsom...Ne bízz így az emberekben. Senkiben. - súgtam oda füléhez.  A válságos pillanatokban senkire nem lehet számítani. Nincs rokon, barát, kedves, akit igazán ismersz; a nagy pillanatban mindenki eldobja az álarcot, megmutatja a nyers önzést, s te egyedül maradsz, mikor legnagyobb szükséged lenne arra, hogy melletted álljon valaki, s egy jó szóval, biztató tekintettel segítsen. Többet nem is vársz senkitől; de ezt sem kapod a veszélyben. Élj nyájasan és türelmesen az emberek között, de ne bízzál senkinek segítségében. Neveld magad magányossá és erőssé. Tudjad, hogy soha, senki nem segít. S ne sopánkodj ezen. Ember vagy, tehát nem várhatsz semmit az emberektől; s ez a természetes.
- Nem volt nehéz azért valljuk be. Egy parkban vagyunk...vannak emberek. - vontam meg a vállam, majd megráztam a fejem. - Aztán nem is vagy olyan észrevehetetlen jelenség. - Mosolyodtam el.

Természetesen inkább bemutatkozással kellett volna kezdenem, nagy udvariatlanság a részemről, hogy inkább a tárgyra tértem holott ebben a férfiban a megmentőm testesült meg. Látom rajta, hogy Őt igazán zavarja, hogy előbb nem a nevemet tudta meg hanem a kérdésemet ami talán tolakodóan is a magánéletébe vájt. Végül is honnan a jó égből tudhatnám, hogy nem éppen egy vámpír a barátnője, felesége, vagy netalántán az exe. Nem bizarr számomra ha egy vámpír egy emberrel van együtt, megtapasztaltam én is és vannak jó részei is a dolognak épp annyira amennyire rosszak. Az állandó vérivásuk határozottan negatív bár nem mondanám, hogy különösképpen fájdalmas. Viszont épp annyira tudnak gyengédek lenni, mint az egyszerű emberek és ha kell komolyan képesek az emberre hatni, néha talán kicsit túl komolyan, értem ezen az igézést. Nem tudom nekem volt-e már részem benne, azt hiszem volt, de ez homályos, megkopott folt már. Ezért használok mostanság vasfüvet, fürdővízben, hogy a bőrömbe ázzon, a zsebemben, a táskámban, ahol csak elfér, ha már a véremet nem tudom megvédeni legalább a tudatom, emlékeim maradjanak meg az én hatásom alatt.
-Elnézést kérek az udvariatlanságom miatt, a nevem Aisha Clark. - Tehát orvos, tűnődöm el, manapság ugyan melyik orvos nem mélyedt el az okkultizmusban, vámpír mitológiában? Ez nekem tényleg magas, szinte minden orvos használ manapság vámpírvért, nem mondom, hogy ez rossz, nem az, mert akár azonnal életet menthet, de veszélyes is.
-Igen mázlista vagyok és ha tudná hanyadik alkalom ez már. - Sóhajtok. - Keresem őket, nem véletlenül akadtam össze velük, Klaust keresem és ma kicsit elszámítottam magam, előfordul. - Rántom meg a vállam. Veszélyes helyzet volt, belátom, de hasonlókban is volt már részem. Nem tartom magam túlságosan vakmerőnek, egyszerűen csak rátalálok a veszélyre, előfordul. Persze butaság ennyire felelőtlennek lenni, hisz ma is majdnem meghaltam, de nincs mit veszítenem akkor meg hol itt a gond? Semmi sincs ami miatt fájna ha eltávoznék csak bosszantana, hogy ezeknek sikerült kinyírniuk és nem egy karosszéknek amiből az új választásokat nézem.
Vajon ez a férfi mennyire ásta bele magát a vámpírok életvitelébe? Kíváncsi vagyok.
-Hogyan talált rám? - Hülye kérdés, de pont olyan helyen voltam ahol nem igazán járkálnak, és nem volt a közelben ebben biztos vagyok, nos akkor hogyan?

Köszönetére biccentéssel válaszoltam. Könnyedén, vigyázva tettem le őt a padra, és tovább törölgettem arcát. Teste szépen lassan visszatért az életbe. Erei újra pumpálták az életet adó nedűt, és lassacskán ébredezett is. A rekedtes köszönet után nem kaptam szép szavakat, bemutatkozást. Elemeltem arcától kezem, és felemelkedtem a padról. Táskámhoz léptem, felemeltem azt, majd félmosollyal válaszoltam.
- Szerintem így - órámra pillantottam - húsz perc ismeretség után előbb a nevem kéne tudnod kislány. - néztem szemeibe. - Dr. Alden Whitz - mutatkoztam be önkényesen. - Így már azt is tudhatod, honnan van vámpírvérem. - Tudom, hogy nem vagyok szokványos orvos. Tudom azt is, hogy ebbe nagyon könnyen belebukhattam volna, ha a lány nem ennyire éles eszű. De ma itt ki ne tudna a természetfelettiekről? Már azon lepődtem volna meg lassan, ha nem ez az első kérdése. Azért kételyeim voltam a megbízhatóságával szemben. Megtanultam, hogy csak a tények számítanak, és többnyire nincs hitele az ígérgetésnek. Bizalmatlan vagyok; a hízelgő szép szavak leperegnek rólam. A jószándék könyörtelen buzgalmában is kételkedem. A handabandázó prófétákat sem kedvelem. Az igazság arcát fürkészem lankadatlanul, és rettegésem, kínzó és rejtőző kétkedésem, lemondásom és reménykedésem kikiabálom. Mást mit tehetnék?
- Inkább az érdekes az, hogy hogyan is kerültél ebbe a helyzetbe? Hogy kerültél a közelükbe? Ha ennyire ismered őket akkor miért packáztál velük? - Mentem vissza a padhoz -  Remélem tudod, hogy nagy mázlista vagy - Nem szoktam önmagam magasztalni, ám mégis. Ha nem egy ebben a témában jártas ember találja őt meg, már valószínűleg nem élne. Az igazán szerencsés embert a sors szeszélye nem azáltal teszi kiváltságossá, hogy eleve veszélytelen röppályákra vezérli, hanem olyan módon, hogy mindig csak egyetlen hajszállal téríti el a személyes tragédiák fertőzött gócaitól. Az idő nagy részében csaknem mindent a vakszerencsére bíznak az emberek; de akik hisznek a jóban és a rosszban, illetve bíznak a jó győzelmében, jobb, ha ügyelnek azokra a pillanatokra, amikor Istent játszhatnak - bizony, üstökön kell ragadni az ilyen alkalmakat. Nem sok akad belőlük.Nyilvánvaló, hogy a megfelelő helyen kell lenned a megfelelő időben, de egyben azt is hiszem, hogy a saját szerencséd kovácsa vagy, és megdolgozol azért, ami elkövetkezik a későbbiekben.

Csak feküdtem ott mozdulatlanul. Testem egyre nehezebbnek éreztem, de valahogy mégis mintha pihe könnyű volnék. A kettő nem kizárja egymást? Vérem fémes illata belengte körülöttem a levegőt, öklendezni lett volna kedvem, ha éppen lett volna elég erőm hozzá, de nincs. A nyakamat úgy feltépte mintha csak egy vékony papír lenne amit az olló könnyen felszel. A vér még mindig folyik, nem tudom honnan is tudom, de biztos vagyok benne, hogy az életető nedv tovább csordogál és szép lassan kiürülök már ha ez lehetséges. Kerültem én már többször vámpír általi veszélyes helyzetbe, de egyikőjüknél sem voltam ennyire közel a halálhoz. Persze magam vívtam ki a sorsot ellenem, lehet jobban tettem volna ha befogom a szám úgy talán még kisebb vérveszteséggel elengedtek volna, na, de így? Megérte? Hát nagyon nem, mikor ennek kezdtem szentelni az életem számítottam veszélyre, sérülésre és hasonlókra, de nem gondoltam volna, hogy egyszer ennyire eltesznek az útból. Alattam már minden tiszta vér és érzem, hogy a ruhám is átitatódott nem egy kis részen. Mikor majd holnap rám találnak azt fogják hinni, hogy állat támadt meg, sima ügy, könnyen el lehet tusolni, ehhez nagyon értenek.
Lépteket hallok a közelből, egyre hangosabbak míg nem megpillantok magam mellett valakit. Nem igazán tudom kivenni, hogy hogyan is nézhet ki. A látásom egyre csak azért kiállt, hogy pihenhessen és alighanem ezt meg is fogom adni neki. Azt mondja meg fog menteni, vicces, hacsak nem vámpír vagy szuperdoki akkor aligha tudna már értem bármit is tenni.
Figyelem ahogy elővesz egy ampullát amiben vörös folyadék van.
-Csak vámpírvért ne...nem akarom. - Nem tudom hogyan voltam képes kipréselni a szavakat a számon, de mind hasztalannak tűnik, talán meg se hallotta. Én pedig megkapom a vért, megitatja velem majd érzem, hogy az arcomról eltünteti a rászáradt vért. Ezután kap a karjaiba és cipel el egy padig. Lassan érzem a végtagjaimat, újra életre kelnek, tekintetem már nem homályos és barna szemeimet a megmentőmre emelem.
-Köszönöm! - Mondom még egy kicsit rekedtes hangon. Nem akartam vámpírvért, eszem ágában se volt újra inni a vérszívók véréből, de most megtörtént, tény, hogy az életemet mentette meg, de ettől még nem akartam és továbbra sem fogom.
Vérrel áztatott ruhámat nézem, hajamra már rá se tekintek, érzem, hogy a vértől össze vannak tapadva a hajszálaim-
-Honnan szerzett vámpírvért? - Első a bemutatkozás és persze nyíltan nem beszélünk ilyesmiről. De akkor is volt nála és most ezerszer jobban érdekel ez, mint az udvariasság fokozatai, remélhetőleg ezt megérti Ő is.

New Orleansba jöttem, erre hozott utam, miszerint itt van egy boszorkánynak boltja. Érdekelt, mi az amit adni tud, hátha így is előrébb lendülök a számomra fontos kutatásban. Bár nem fűzök segítőszándékához sok reményt, de szokták mondani, hogy a remény hal meg utoljára. Mint amikor a fiatalok azzal fordulnak hozzám, hogy kutatók akarnak lenni, mert szeretnének hozzájárulni az emberi szenvedés enyhítéséhez, én inkább jótékonysági intézményekhez küldöm őket. A kutatás önző embereket kíván, akiket szenvedélyesen érdekelnek a "haszontalan" kérdések, és megoldásukért hajlandók mindent feláldozni, még a saját életüket is, de ezeknek aztán magyarázhat az ember fia.
Lassan, megfontoltan sétáltam, gondolataimba meredtem.Az élet nem ajándék, nem lehetőség, hanem egy hatalmas kicseszés. A fogantatásod pillanatától harcolnod kell, aztán betegségek és gonosz emberek nehezítik a sorsodat, de küzdesz, nehogy meghalj! Viszont egyszer úgyis véged. Akkor mi értelme van a csatáknak? Hiszen az örök életet úgysem tudod magadnak kiharcolni. Csak reménykedem abban, hogy a mennyország létezik, és a lelkünk tovább él a testünk elmúlása után is.Olykor úgy érzem, nem csak a magam terhét viszem... Láthatatlan fájdalmas szálak fűznek össze minden történéssel, mindenki kínjával. Hordozom azt is, ami másoknak fáj, reménykedem abban is, ami mások reménysége. Menekülök minden menekülővel, lázadok minden lázadóval, ülök elítéltekkel a siralomházban, enyém is a mások utolsó éjszakája. Talán ezen változtatnom kellene. Talán. Lehet, hogy örömmámorban úszunk a sikeres harc után; fáradtak vagyunk a kialvatlanság miatt; vagy a hosszú órák óta tartó sikertelen kutatástól zsibbasztó unalom vett rajtunk erőt. Bármi is a helyzet, soha nem csökkenhet az éberségem, ezt megtanultam.
Mélyet szippantottam a levegőből, s megcsapta az orrom a vérnek az a bizonyos édes fémes illata amit már annyiszor éreztem. Tudtam,éreztem, hogy ennek nem lesz jó vége. Eleve vérfarkasként idejönni egy boszorkánybolt miatt...nem túl jól ötlet. El kellett gondolkoznom, vajon megkeressem a forrást, vagy inkább csak tűnjek el a tömegben? Soha nem hagyhatom, hogy a kételyek megbénítsanak. Meg kell hoznom minden döntést, akkor is, ha nem vagyok biztos benne, hogy helyes. Minden döntés nehéz: a nagyobbak életveszélyesek. Érthető hát, hogy ide-oda kapkodunk tanácsért, marasztaló vagy külső indíttatásért. Tanácsot kérünk, segítséget várunk. De ilyen egyszerű segítség nem létezik. Jó lenne másra hárítani a felelősséget, szétosztani a terhet, melyet jövőnk bizonytalansága mér ránk. Próbára tenni a kételyeket, amelyeket a választás kérdőjele kényszerít ki belőlünk. De a választás terhét nem lehet feldarabolni: jog és kockázat a mi vállunkat nyomja, és ami jön, azt is nekünk kell viselni...Ilyen ez. Döntöttem.
Sietősre vettem lépteim, és az illat irányába mentem. Nesztelenül suhantam a szűk sikátor utcáin. Kiértem egy parkhoz, és az egyre intenzívebb illat alapján tájékozódtam, nem volt nehéz megtalálni a földön fekvő lányt. Mozdulatlan teste fölé álltam, táskámat a földre tettem, és igyekeztem felmérni helyzetét. A halál üldözte őt. Pulzusa már alig hallhatóan ritmizált, teste megadóan feküdt, elernyedve, tehetetlenül a földön. Minden egyes zihálással néma teste segítségért kiáltott, de szörnyű bizonyossággal tudtam, hogy nincs menekvés. Vámpír.
Próbáltam volna mondani valamit, de úgy éreztem, itt igazán a munkámra kell koncentrálnom; orvosnak kell lennem. Lüktető nyakába szorítottam kezem, s közben alvadó vértől ragacsos haját húztam félre arcából. Szomorú. Szomorú, hogy ide jutottak az emberek. Nem mások, mint rongyok, használati tárgyak. Nem jobbak egy esti vacsinál. Semmirevalóknak tekintik őket, és én pontosan ez ellen küzdök.
- Nyugalom, megmentelek. - próbáltam nyugtatni, és valamivel kedvesebb stílusban gyógyítani. Igyekeztem általában normális stílust felvenni a betegekkel szemben, de ez az utóbbi időben egyre kevésbé ment. Nem tartozok nekik segítséggel, nem tartozok nekik semmivel, és mégis mindig, a kórházon kívül is belebotlok egy eg szerencsétlen áldozatba. Ilyen az én mázlim. Még ingyen is csinálom. Na ezért járna valami szobor minimum...
Táskámba nyúltam, s kivettem belőle a kis hűtő tasakot. Volt még benne két ampulla vér, kétféle vámpírtól. Ebben az értelemben mindegy, hogy melyiket juttatom szervezetébe, és bár kutatási célra szántam, az ösztönöm mégis erősebb.
Letekertem az ampulla kupakját, kifeszítettem ajkait, melyek jobban megnézve gyönyörű teltek voltak. Szájába öntöttem a vért, és vártam a hatást. Jön nekem eggyel, vagy kettővel inkább, ez már biztos. Közben elővettem Egy nedvesített kendőt, és igyekeztem eltávolítani a vért legalább az arcáról, mielőtt rászáradna. Így is pont elég feltűnő vagyok, nem kell még egy mellettem fekvő vérrel borított fiatal lány. Könnyedén emeltem fel őt a földről, és indultam el vele a pad felé, remélvén, hogy felébred lassan.