Phoebe & Zara

+16/+18 vért és bántalmazást tartalmaz
Vér és szenvedély. Ez számítható a két legfontosabb dolognak az életemben. Kezdjük a legalapvetőbbel, az utóbbival, nos szerintem erről nem kell részletes kiselőadást tartanom, hisz egy nőnek vannak igényei, amit, ha nem elégítenek ki.. Nem. Nem merek belegondolni mi van olyankor. S akkor a vér, amely nélkül nem tudnék élni már több, mint háromszáz éve. Naponta fogyasztom, ez ad erőt, egyfajta löketet, mondhatni azt is, hogy ez tartja bennem az életet. Már csak a bosszú és a vér éltet engem. Eléggé szánalmas, de néha már unom a földi létet. Ha egy vámpírimádó halandónak megemlítenék a halhatatlanság fogalmát, helyben összepisilné magát az izgalomtól. Amennyire kecsegtetőnek hangzik először ugyanannyi hátránnyal rendelkezik. Figyeled, ahogy sorra hullanak el mellőled a szeretteid - mily szerencse, hogy nekem nincs - gyakran kell változtatnod a lakhelyedet, és oda csak később, évtizedek múlva térhetsz vissza, nehogy gyanút fogjanak az emberek amiért nem öregedsz, és még sorolhatnám egész este.
Ennyire nehéz találni egy emberi lelket? Ez már a második estém, amit az erdőben töltök, de még mindig új számomra ez a rejtélyes kis város, és fogalmam sincs, hogy hova járnak a "jó vérű" emberek. Az ilyet nem lehet csak úgy feltenni egy közösségi oldalra, hogy megválaszolják.
Vér.. lehunyom szemeimet, és gyanút fogok. Igen, ha nem tévedek északról fújja a mennyei illatot a szél. Friss vér, tehát itt van az illető a közelben. Lassan, elkezdek mozogni, halkan, nesztelenül. Elég közel vagyok, hogy meghalljam ketten is vannak. Micsoda jó napom van!
- Anya, fáj! - halk magas gyermekhangra leszek figyelmes.
- Ne mozdulj kicsim, és minden rendben lesz. - egy mélyebb, idősebb női hang szólal meg nyugodtan, de hangjából kiveszem az aggodalmat is.
Felfedem magam, többé nem rejtőzködök a fa mögött, és mind a két szempár rám tapad. Nem szólalok semmit, csak közelebb lépegetek hozzájuk. Ki feltételezné rólam, hogy egy éhes vadállat vagyok? Angyali arcom, kecses mozdulataim nem arról árulkodnak.
- Elnézést, hogy megzavartam Önöket, csak nem hallottam, hogy a lánya megsebesült. - bökök a kislány felé. Alig lehetett tíz éves. Bőre makulátlan, fehér, érintetlen, tökéletes. A nő fejbúbján már zömében gyűlnek az őszhajszálak, arcát pedig számos ránc ékesíti.
- Csak egy kis vágás az egész. - mondja a nő habogva.
- Igen, persze. - szívom be mélyen a levegőt, és a vér illata erősebb lesz, mindent eláraszt, és csak a táplálásra tudok koncentrálni. Lehajtom fejemet, metszőfogaim a kétszeresükre nőnek, áttépve ínyemet, szemem alatt vérerek ágazódnak szét. Ezt is el kell viselni, de még mindig jobban nézünk ki, mint a telihold gyermekei.
- Mondja hölgyem, jól érzi magát? - felpillantok, és mindketten hátrahökölnek.
- Soha jobban. - egy halk kacaj, olyan édes, és ártatlan, mintha a mennyből csengetnének. Felsír a kislány, az anyja egyből maga mögé löki, mint egy védelmező tigris. A cselekedete kicsikar belőlem egy hangos nevetést.
- Komolyan azt hiszi, hogy megtudja védeni? Kérem.. maga vagyok az Ördög. - egy gúnyos mosolyra görbülnek az ajkaim, és továbbra is sétálok feléjük, egyre csökkentve a köztünk lévő távolságot. A nő nekem veti magát, mégis mit hitt, hogy nem számítok rá? Karom testébe mélyül, áttöröm bordáját, megragadom szívét, és kihúzom. A nő élettelenül hull a lábaimhoz, és a lánya elé dobom a szívét. Brutális? Ez a tervem.
- Ne is próbálkozz a menekülésen, hacsak nem szeretnéd úgy végezni, mint a mamád. - kiabál, sikong a kicsike, és felpattan, majd elkezd rohanni. Fél lábbal biceg, biztos onnan szivárog a vér. Hirtelen elé kerülök, elkapva, térdre ereszkedek, végig simítva selymes arcán.
- Nincs miért félned. - nyugtatom meg őt igézéssel, és egyből hat rá a dolog. - Maradj nyugton, csak egy kicsit fog fájni.. - ujjaimmal végigszántok haján, melyet az egyik oldalra söprök. Érintetlen. Egyedül ez az egy szó lobog a szemeim előtt. Ajkaimat tágra nyitom, készülök belé harapni, mikor hirtelen leállok. Ez nem mókás, olyan mindennapos.
Ismét a lány szemeibe meredek.
- Azt akarom, hogy érezz minden fájdalmat erősebben, rettegj, küzdj az életedért a végsőkig, s kiabálj, amennyire hangosan csak tudsz. - a mondatom végére már vigyorgok, nem is hagyom, hogy lereagálja, fogaimat már vékony bőrébe mélyesztem. Egy verőért, avagy artériát találok el szerencsémre. A kerek, vastag falú érből csak úgy jön a friss vér. Ez a legfinomabb, hisz nem itt folyik az elhasznált vér. Közben mindvégig próbál kapálódzni, kiabál torokhangon, próbálja magára vonni a figyelmet, de nem tartózkodunk rajtunk kívül itt senki. Ő csakis az enyém!