Igaza van. Nem tudnám bántani, nem tudnám megölni. Képtelen lennék rá, hogy azt tegyem vele, amire most én kértem őt. Alig fél órája én magam gondolkodtam el azon, hogy miféle szörnyeteg volt képes a szemébe nézni, és elvenni az életét. Mert csakis az lehetett. Látom a szemében a félelmet és a fájdalmat, azokat az érzéseket, amik bennem is kavarognak. Látom rajta, hogy fáj neki amit elvettek tőle. Nem volt és nem is lesz lehetősége családot alapítani, és ez mintha fontos lenne neki. Nekem nem az, én valahogy sosem rajongtam a kölykökért, se a kakis pelenkáért. A gyerekekből egyedül az elkészítése, hogy úgy mondjam a gyártási folyamat az amit élvezek, a többit köszönöm szépen meghagyom a fanatikusoknak. Én utazgatni szeretek, drága éttermekbe járni, színházba, kiállításokra… ezt melyik kisgyerekes szülő teheti meg? Szerintem egy sem, szóval én inkább adom az egész világot, mint egy gyereket egy nőnek. Bár ő még nem tudja, nekem ebből a szempontból még kapóra is jón, hogy vele nem lehet közös családom. Az egész problémakört el is lehet felejteni. Mivel látom az arcán, hogy neki ez fontos, ezért a véleményemet megtartom magamnak, és inkább csak szorosan magamhoz ölelem. Szeretném ha tudná, és érezné, hogy mennyire fontos nekem.

Jobb tenyeremmel és ujjaimmal óvatos köröket írok le a lapockáin, és gondolkodom. Lehet, hogy ő mégsem olyan, mint amilyennek én látom, és egyszer csak én leszek az aznapi vacsorája főfogása, de nem érdekel. Tudom, hogy náluk mivel jár a táplálkozás, hogy sok ember belehal. Sőt, némelyikük élvezettel öl, de még ez sem tántorít el. Virginia ugyanolyan eséllyel lehet normális, kedves lány a maga vámpír módján, mint pszichopata gyilkos. Semmi közöm ahhoz, ami eddig volt vagy hogy miként intézi a dolgait. Fontosabb ő nekem annál, mint hogy nekiálljak játszani a macsót, aki majd mindent jól megmond neki. Mit szabad és mit nem – ezt mindketten el tudjuk dönteni saját magunk is, a másik nélkül.
- Eddig nem terveztél letelepedni, de most örülnék neki, ha kicsit változtatnál a terveiden. Vagy… ha mész, megyek veled. – mosolyodok el biztatón, miközben ujjaim a hajába túrnak. Tényleg meg kell tanítanom bízni őt bennem, és ez nem lesz könnyű. Egyáltalán sikerülhet-e ilyesmi bármikor is? – Ginny, szerintem… ha együtt járunk, alap, hogy egy helyen lakjunk. Legalábbis közel egymáshoz. A házamat most újítják fel, pár hét és készen is lesz. Ott bármikor szívesen látlak majd, de addig is szeretném ha a közelemben lennél. Biztonságban. – még mindig lenyűgöz, hogy mennyire puha és selymes a haja. Döbbenetes érzés, beszéd közben szórakozottan tekerem a tincseit az ujjaim köré. Bárcsak vele is olyan egyszerű lenne, mint a hajával. Egy-két mozdulat és már az ujjam köré is csavartam… de őt nem. Nehéz lesz, de ahogy most itt vagyunk, ebben a furcsán békés állapotban, azt hiszem tényleg nincs más akivel szívesen leélném az életemet, csak ő. Meg fogok küzdeni a bizalmáért, és tudom, hogy idővel el is nyerem majd. Elvégre enni jött, és talán meg is akart ölni, de mégsem tette. Van még esély arra, hogy majdnem normális legyen a kapcsolatunk.
Egy egészen röpke pillanatra kerekednek el a szemeim. Átszökni? Hirtelen nevetnem kell, és nem is tartom magamban. Bár ez inkább csak kuncogás, de olyan jól esik most ez! Saját magamon nevetek, mert tényleg elég ostoba voltam. Hagytam, hogy a fiatal külső megtévesszen, épp úgy ahogy az ártatlan babaarca. Jóval tapasztaltabb lehet, mint amilyennek gondoltam,de ez érthető is. Volt elég ideje gyakorlásra. Ugyanakkor rettentő jól esik, hogy egy ilyen gyönyörű nő át akar szökni a szobámba éjjel. Újabb bizonyítéka annak, hogy jól választottam. Nem immunis a Rayner-féle csáberővel szemben.
Amikor már végre mindketten állunk, magabiztosabbnak érzem magam. Mintha pusztán annyitól, hogy magasabb vagyok nála, több erőm lenne. Nem ellene, hanem arra hogy megvédjem. Jó néhány másodpercig csak némán bámulom, próbálok betelni a szépségével, de nem tudok. Meg fogom valaha is szokni ezt az angyali arcot? Már éppen mindkét kezem a vállára tenném, és engednék a kísértésnek, hogy újra megcsókoljam, amikor beavat a táplálkozási szokásaiba. Tudom, hogy én feszegettem a témát, de… miért kellett folytatnia?
Fájdalmasan nyögök fel, de igyekszem összeszedni magam és mellette maradni. Ehhez mind hozzá kell szoknom. A lesütött szeme szégyenre utal, pedig igazán nincs miért. Legalábbis szerintem.
- Elmondjam neked, hogy én miként tekintek rátok? Mint a tápláléklánc csúcsa. És ez nem olyan rossz dolog ám. Nem tudom, hogy te hogyan szoktál enni, remélem azért nem mindenkit ölsz meg, de még ha így is lenne… sokkal kevesebb élet szárad a lelkeden mint mondjuk az enyémen. Húsevő vagyok, vagyis eszem marhát, csirkét, disznót és a többi. Az én egy tányér kajámért is meghal valami. Te is így eszel. Nem értem miért lenne rosszabb amit csinálsz mint amit az emberek tesznek. – Az álla alá nyúlok, és felemelem a fejét, pont akkor amikor már magától is rám nézne. Csak azt akarom megakadályozni, hogy megint kerülje a tekintetem. Azt valahogy nem szeretem. Sóhajtok egy nagyot, aztán bólintok. – Igazad van… semmi közöm ahhoz, hogy mit és hogyan eszel. Nem is fogok beleszólni az ilyesmibe, ígérem. – halványan elmosolyodok, és jobb karommal átölelem a vállát. Lassan indulok el az örvény felé, és még egy pillanatra visszanézek erre a helyre. A sziklákkal, a folyóval és minden egyébbel ami itt van. Ez lesz a kedvenc helyem az egész városban, ez szinte biztos. Megtorpanok, mert egy pillanatra elkapott a bizonytalanság. Valamit még meg kell tennem, mielőtt hazamennénk. Mintha megerősítést keresnék ahhoz, amit tervezek, és talán így is van. Szeretném, ha biztos lehetnék abban, hogy működni fog ez a dolog köztünk.
Őszinte, nyílt tekintettel nézek le rá, és szám sarkában már mosoly bujkál. Az én kis törékeny virágszálam. Szeretnék rá így gondolni, és egyáltalán nem lesz nehéz dolgom. Egészen közel lépek hozzá, és csak némán bámulom. Hagyom, hogy az érzések kiüljenek az arcomra. A bizonytalanság, és a határozottság egyszerre. A félelem és a vonzalom, a kínlódás és a boldogság… az a rengeteg dolog, ami most kavarog bennem. De ott van a legfontosabb is, kristálytisztán kiolvashatja a szemeimből. Ő, Ginny. Csodálom ezt a lányt, és mindent el fogok követni, hogy minél jobban megismerjem, és vele élhessem le a hátralévő napjaimat, akármennyi legyen is. Arcára teszem a tenyerem, és hüvelykujjammal végigsimítok az ajkán. Minden bizonytalanságom eltűnt, ezzel az egyetlen mozdulattal. Megcsókolnám, mert vágyom rá, de nem teszem. A gondolat mosolyt csal az arcomra. Tudom mit csinálok, és ez a lehető legjobb a mi esetünkben. Várok ezzel a csókkal, és a többivel is, amíg haza nem érünk. Ha most megtenném, azzal olyan lavinát indítanék el, amit nem tudnék megállítani, és egyáltalán nem ez a tökéletes hely a folytatáshoz.
- Siessünk, jó? – mormolom rekedten, és tényleg kezd elhagyni az erőm és az önuralmam. A hangom mély és karcos, egészen elfúló. Bár a sötétben nem látszik, a szemeim már egészen elsötétedtek, egyértelmű jeleként, hogy mennyire érdeklődöm a lány iránt, és mik vele a szándékaim. Megfogom a kezét, és határozottan indulok meg az ösvényen újra. Hosszú, egyenletes léptekkel sietek a város és a hotel felé. Csak lennénk már ott!

words: 1138 music: Thomas Newman - Whisper of a Thrill notes: Köszönöm a játékot, imádtam!   

Bosszankodva ráncolom a homlokom, nem értem, hogy miért változott hirtelen ekkorát. Mi ütött belé? Jó, elhiszem, hogy azt gondolja ő a főnök, de nehezen viselem, ha uralkodnak fölöttem. Meg egyébként is, majd én eldöntöm, hogy mi akarok lenni. Ugyanúgy, ahogyan most megismertük egymást, és elkezdődött valami, úgy eredeti tervei szerint meg is ölhetett volna. Azért ez nem vicces, egyáltalán nem az. Miért nem érti meg, hogy vámpírként több lehetőségem lenne megvédeni őt is és magamat is. Veszélyes ez a város, ez a világ, ő pedig védtelenül akar hagyni benne?
- Akkor majd keresek mást aki megteszi. Csak nehogy megbánd. – mormogom sértetten, és elfordulok tőle. Megáll az eszem, hogy ilyeneket mond nekem. Én a világot kínáltam neki, ő meg ilyen rondán hátba támad. Ha ez nem lett volna elég, úgy érzem nekem is bántanom kell, ahogyan ő megbántott engem az imént. – Ginny, azért nem vagyok teljesen naiv, tudom, hogy a vámpír és a teremtője között erős a kapocs. Jobb szerettem volna, ha te lehetnél az, de nem fogok habozni, ha lehetőségem lesz valaki mással. Ugye megértetted, hogy ez mit jelent? Azért akarom csinálni, mert most se magamat nem tudom megvédeni, se téged. Tényleg ezt akarod?
Próbálom kizárni, hogy itt van, ennyire közel hozzám. A bőre illata, és az, hogy mennyire puha és selymes, teljesen elvonja a figyelmem. Nem lenne szabad ilyen könnyedén elengednem a dühömet, ez az, amibe még kapaszkodhatok. Mellette elveszítem a józan eszem, és találnom kell valamit, ami a felhők közül a földre ránt. Tényleg nem normális, amit tervezek vagy amit akarok. De ő teszi ezt velem! Egyetlen épelméjű gondolatom sem marad, ha rám néz azokkal a gyönyörű szemekkel. Hogyan is tudna bárki mérlegelni, ha ilyen gyönyörű arcra, bársonyos ajkakra néz?

Rendbe kell tennem az életem, mielőtt beleugranánk ebbe az egészbe. Tudom, hogy rég nem volt már senkim, és nagyon vágyom egy kapcsolatra, de nem hiszem, hogy ez befolyásolja a mostani eseményeket. Ugyanakkor ott van a tény, hogy ember vagyok, ő meg vámpír. Én függő vagyok, és ő az én "drogom". Nem lenne biztonságos egy ilyen kapcsolat, egyikünknek sem. Őt is hatalmába kerítheti az éhség, akár annyira, hogy komolyan kárt tegyen bennem. Meg is ölhet, ha arról van szó, a fenébe is! Másfelől ennie kell, és enni is fog. Nem várhatom el, hogy zacskós vért igyon, vagy állatokra vadásszon. Elvégre nem állat, és szüksége van a friss vérre. Gyönyörű nő, és végül is engem is azért csalt közel magához, hogy táplálkozzon, és talán meg is öljön. Evidens, hogy majd, ha tényleg lesz köztünk egy amolyan kapcsolat féle, akkor is találkozni fog férfiakkal, elcsábítja őket, aztán eszik. Talán gyilkolni is fog. Ezt akarom? Tudnék ezzel a tudattal élni megint?
És a másik: ha én is vámpír lennék, ő sem várhatná el, hogy gyenge legyek. Ennem kell majd, és nőkre fogok vadászni. Őket kell majd elcsábítanom. Lehet, hogy a lány ettől fél? Féltékeny volna? Túl sok kérdés már megint, és nem találok válaszokat. Veszélyes ez a játék, talán beszélnem kellene a döntés előtt Grahammel. Ő igazi jó barát, és nem mellesleg vámpír Chicagoban. Biztosan többet tud, mint én ezekről a dolgokról.

Ginny elvonja a figyelmem ezekről a sötét gondolatoktól. Hát lehet neki ellenállni? Nem.
- Tudom, hogy veszélyes, de te is értsd meg, hogy veled akarok lenni. Csak veled. Nem érdekel mi az ára. – megint szorosan magamhoz ölelem, mert az iménti haragom már el is párolgott. Nem örülnék neki, ha ez így menne köztünk, ha vitázással indulna az egész. Akkor bedöglene ami el se indult.
A csók után teljesen elborul az agyam, kizár mindent és csak Ginny marad benne. Még akarok! Sőt, mindent akarok most azonnal. Döbbenet, hogy mennyire elveszi az eszem. Most azonnal hazakísérem, és aztán…
- Hogy érted, hogy nincs otthonod? Akkor hol laksz? – kerek szemekkel bámulok rá. Hát ezért ilyen amilyen. Nem akar ragaszkodni senkihez, ezért még állandó lakása sincs. Helytelenítve csóválom a fejem. Ha komolyan gondolja ezt a dolgot köztünk, akkor bizonyos témákban el kell fogadnia a döntésem. – Nna jó. – mosolyodok el végül, és egy cuppanós csókot nyomok az arcára. – Ez esetben velem jössz. És ne is akarj ellenkezni, mert fölösleges. – óvatosan felsegítem, aztán én is talpra állok. Eléggé elzsibbadtak a tagjaim, de hamar kimozgom majd a hotel felé menet. – Nem kell semmi rosszra gondolnod. A szomszédos szobában leszel, de ehhez ragaszkodom. Tudni akarom, hogy biztonságban vagy, rendes körülmények között. Ez fontos nekem. – teszem hozzá, hogy tényleg ne akarjon ellenkezni. Egyébként is, megengedhetem magamnak, hogy kivegyek neki egy szobát. Sőt, ha kérné, akkor egy egész házat is vennék neki.
Végignézek rajta, aztán elgondolkodva biccentem oldalra a fejem.
- Te nem enni jöttél ide? …elég sápadt vagy. Enned kell. – állapítom meg könnyedén, mintha csak tálka leves megoldhatná a problémát. Pedig tudom, hogy ennél bonyolultabb az ügy. – Majd a hotelban kitalálunk valamit. Rendben?

Hát igen… amire én csak gondoltam, ő ki is mondta. Ember vagyok. Élek, megöregszem aztán meghalok. Ez a dolgok rendje. És ha nem akarom, hogy így legyen? Ha van már választásunk?
- Erre gondoltam már én is, de… de az még olyan távoli. És tehetünk is ellene. Hm? – préselek ki magamból egy bizakodó mosolyt, de a szívem kezd sötétbe zuhanni… elmosolyodok.
Hiszen épp az előbb kértem, hogy legyen a sötétségem. Nincs mitől tartanunk. Tápláljuk egymás érzéseit. Sőt, talán idővel… ha már tudom majd kezelni a függőségemet…

Képtelen vagyok visszatartani a vigyorom. Csináljak úgy mintha törődnék? Csináljak úgy? Mintha? Ó, Ginny, Ginny! Eszem azt a cseppnyi okos kis szád, amin most ekkora butaság szaladt ki.
-Te most provokálsz? Persze, hogy nem a pénzem érdekel téged. Amúgy sincsenek a millióim a homlokomra tetoválva. És másodszor: én nem csak úgy csinálok, mint aki törődik veled. Én tényleg gondoskodni fogok rólad! És megvédelek amíg csak tudlak. Nem a levegőbe beszélek, értsd meg szükségem van rád!
Ennyit a melodrámáról. Utálom, hogy a legjobb pillanatokat tönkre tudja tenni egyetlen rossz mondat is. A jó pillanatokat pedig csak bonyolítja. Dédelgetem a lányt, az ölembe húzom és úgy ringatom. Drága, elveszett kis lélek! Ó, hogy mennyire szeretném most, mindig, örökké a közelemben tudni. Miért ilyen bizonytalan? Miért nem hisz abban, hogy ez működhet? Igen, mások vagyunk, de attól még ez az egész lehetne tökéletes!
- Segítek neked. – mormolom gyengéden, és közben szorosabban magamhoz húzom. – Nem fogsz bántani. Bízz magadban! Ha én meg tudom tenni, neked is meg kell próbálnod. – ismét a kezembe fogom az arcát, és nagyon komolyan nézek a szemébe. – Nem baj, nem számít, hogy mi volt eddig. Kérlek adj nekünk egy esélyt! – homlokom az övének támasztom, és mély lélegzetet veszek. Nem is olyan nehéz. Időt akarok adni a lánynak, hogy megszokja a közelségem, de úgy vonz mint a világ legerősebb mágnese. És azok a rózsás ajkai! De még nem fedezem fel magamnak. Előbb meg kell szoknia, el kell hinnie, hogy mindez megtörténik.
Oldalra fordítom a fejét, és az orcáját rövid, puha csókokkal halmozom el. Aztán a csókok útja egy re lejjebb vándorol, ám a szája sarkánál megállok. Orrom az orrához érintem, finoman összedörzsölöm őket. Vajon mikor játszott legutóbb? Igazi, szívből jövő, gyermeki játékot? Azt akarom, hogy ő is úgy kívánjon engem ahogyan én őt. Az átkozott biológia megint kezd működni, szemeim egészen elsötétednek. Vágyom erre a nőre, minden porcikájára. A magaménak akarom tudni, az ágyamban akarom látni most azonnal. Vagy ha nem, hát itt és most… Nem! Behunyom a szemem, és próbálok tiszta fejjel gondolkodni.
Inkább folytatom amit elkezdtem, csak ezúttal a másik orcáját borítom be forró csókokkal. Ismét megállok a szája sarkánál, de épp csak egy pillanatra.
- Bízz bennem! – súgom szinte a szájába, majd óvatosan megcsókolom. Gyengéden, ismerkedve ízlelem őt, előbb csak ajkaimmal, aztán ha nem tapasztalok ellenállást, akkor a nyelvem is beszáll a játékba. Felfedező útra indul benne, és ahogy a csók mélyül, úgy zuhanok én is bele ebbe az érzésbe. A hatalmába kerít, és képtelenség megállni, de még lassítani is. Ó, milyen finom! Milyen édes, mennyire csodálatos! Egyre hevesebbé, követelőzőbbé válok, míg végül kénytelen vagyok elszakadni tőle. Csodálkozva nyögök fel, és csalódottan tapasztalom, hogy egyik pillanatról a másikra meglehetősen szűk lett a nadrágom. Remélem nem veszi észre, vagy ha mégis akkor nem teszi szóvá. Nem akarom leteperni, egyszerűen csak ilyen hatással van rám. Vágyakozva pillantok az ajkára ismét, de tudom, hogy nem akarhatok hirtelen ennyire sokat. Nem volna helyes az itt és most módszer. Nem Ginnyvel.
- Hazakísérlek. Túl sok ez egy napra. –suttogom elveszetten. El kell engednem, ha nem akarom végérvényesen elijeszteni magam mellől. Neki is át kell gondolnia, nem ronthatok ajtóstul a házba.

Ginny, Ginny! Csóválom a fejem, de közben mosolygok. Hogyan is utálnálak? Legalább olyan elveszett lélek vagy, mint én. Azt hiszem, ő megért engem. Abszurd, hogy neki a vérem kell, nekem a harapása, elvileg tökéletes pár lennénk, és mégis… Mindketten éppen ezeket akarjuk kihagyni a kapcsolatunkból. Egyáltalán, kapcsolat ez? Én sem haverkodok a tehénnel amiből a steakem lesz, ő miért tenné? Nevezhető lesz-e akármi is alakuljon köztünk kapcsolatnak? Barátság elképzelhető ragadozó és prédája közt?
De talán nem is így kell felfogni a témát. Legyünk csak Blake és Virginia, két idegen, akik teljesen véletlenül futottak össze minden hátsó szándék nélkül. Igen, talán ezt tudom vállalni.
Lapockám a fa törzsének támasztom, és pár másodpercig csak élvezem, hogy a lány feje a mellkasomon pihen. Akármilyen korú is legyen, és erősebb is nálam, azért… talán szüksége van az érzésre, hogy valaki vigyáz rá. Igen, vigyázni akarok rá. Védelmezni, gondoskodni róla amíg csak élek.
Hogy aztán ha megöregszek és meghalok még nagyobb űrt hagyjak magam után? A gondolat fájdalmasan suhan át az arcomon is Aggódva csókolom meg Ginny homlokát. Nem, nem hagyom magára, ha szüksége van rám.
- Tudom, hogy nem akarsz bántani, és tudom, hogy bízhatok benned. – mosolyodok el halványan miközben veszi le a kabtomat. – És egyáltalán nem utállak. Az nem lenne fair. – csóválom a fejem, és visszahúzom őt az ölelésbe. Azt akarom, hogy itt maradjon. Velem. A kabátot kettőnkre terítem,mint egy pokrócot és  gondosan eligazgatom rajta is.
- Kár, hogy levetted. Jól állt! – kacsintok rá incselkedve, és szórakozottan simogatom a haját. El tudom képzelni a párnámon… Glóriaként szétterülve, ragyogó keretbe foglalva azt a csinos kis pofiját. Nyelnem kell egy nagyot, ez a gondolat már túl messzire szalad, olyan messze, amit ő talán nem is akar. Rémisztő! Bennem pedig már beindult a biológia, a testem döntéseket hoz helyettem, fészkelődnöm kell egy kicsit, hogy lehűtsem magam.

Örülök, hogy megérti, Monique milyen aljas dolgot tett velem. Magához láncolt, csaknem egy életre. Ha nem lépett volna le a pénzemmel, tényleg egész életemre.
- Ne aggódj már ezen. Mondtam, hogy bízok benned. Bíznom kell benned. – dörmögöm lágyan a hajába, és orrommal megbökdösöm a fülét. Aztán forró leheletem a nyakába fújom, fülcimpája ingerlőn az ajkam előtt lebeg. Óvatosan előbb apró csókokkal halmozom el, aztán finoman, incselkedve a fogaim közé veszem, és… ó, miket tudnék én tenni ezzel a lánnyal, akár itt és most!

Riadtan kapom fel a fejem a félve kimondott kérdésére.
- Persze, hogy találkozunk! – vágom rá határozottan, és szorosan magamhoz ölelem. Micsoda ostobaság! Még hogy ne találkozzunk?! Nem, nem, tiltakozom! – Fogalmad sincs mennyire veled akarok lenni, mostantól amíg csak lehet! – nem mondhatom el neki, hogy mit akarok, és azt (te jó ég!) mennyire akarom! Azzal teljesen elriasztanám. Elvégre öt percnyi ismeretség alapján… zavartan az ajkamba harapok. Hmm… el kell neki mondanom. El kell mondanom, amit gondolok róla. Elveszettnek látom, és nem akarom, hogy így maradjon.
- Virginia! – mondom jelentőségteljesen, miközben mélyen a szemébe nézek. – Én akarok lenni neked a fény, az otthon és a biztonság. – zavartan félrepillantok, talán túl sok ez neki most. A fenébe is, nekem is sok! – Ahogyan te lennél nekem az éjszaka, a puha meleg sötétségem, akire vigyázhatok. – elpirulok, pedig nem szokásom, és nagyon remélem, hogy nem látja a sötétben. – Tudod… gondoskodó természet vagyok. – mormogom halkan – Szeretem biztonságban tudni aki fontos a számomra, és elhalmozni minden jóval. A világot tenném a lábaid elé. Megtehetem. – teszem hozzá nem kevés önelégültséggel, és röviden rá is kacsintok. Ó, de még mennyire megtehetem! Az a nőstényördög az apai örökségem elvitte, ez igaz. De egész csinos kis magánvagyont halmoztam fel, igaz nem teljesen törvényes eszközökkel. Tudnék róla gondoskodni és anyagi biztonságot adni neki. Sőt, a kapcsolataimban el is várom az ilyesmit.
- A kérdés mostantól az, hogy te akarsz-e velem lenni. Neked kell ezt eldöntened, én már tudom, hogy mivel jár kapcsolatban élni egy vámpírral. Ismerem a hátrányait is, és tisztában vagyok vele, hogy mikről kell végérvényesen lemondani. Csak a magad nevében dönts, mert én részemről már tudom, hogy mit akarok, és az Te vagy.
Puha babaarcát a tenyerembe veszem, és hüvelykujjammal végigsimítok az alsóajkán. Milyen bársonyos! Csókolni való. Igen, erre teremtették. Másik kezem a tarkójára teszem, és finoman megtámasztom őt, majd kérdőn pillantok rá. Nem akarok erőszakosnak tűnni, ezért neki kell eldöntenie, hogy hagyja-e hogy megcsókoljam. Vágyakozva nézek rá, abba a csodás szempárba, az okos kis pofijára. El tudnám nézegetni egész életemen át! Igen, azt hiszem meg tudnám szokni!

Próbálom felfogni, megérteni, és valahogy kezelni a helyzetet. Saját rémültségem is még korlátoz a józan gondolkodásban, és a helyzet is. Elvégre egy átlagos embernek az ilyesmi, a vámpírok azonnali sokkot okoznak. Nem tehetek róla, még így is, hogy tudok róla mindent, amire jelen helyzetben szükségem van, még így is vonzónak találom. Talán túl rég kerültem közelebb egyetlen nőhöz sem, és ezért érzem így, de az is lehet, hogy valami megfogott ebben a lányban. Bámulatosan bájos az arca, és apró termete is beletartozik abba a kategóriába, amitől általában elvesztem a fejem.  De akarnék-e újra egy vámpír privát éléskamrája lenni? Tudnék-e megint kapcsolatban élni egy vérszívóval úgy, hogy nem én vagyok az? Ahogy őszintebűnbánattal áll előttem, a válasz már meg is fogalmazódott bennem. Nem leszek többé senki vacsorája.
- Tudom, hogy nem akartad. – szólalok meg halkan, megértően. Valójában, ebből a tekintetből szerintem úgy működnek, mint az állatok, legalábbis a táplálkozási szokásaik. Olyan számukra az ember, mint oroszlánnak az antilop. Nem tehetnek róla, ha az orruk előtt a kaja, akkor rávetik magukat.
Nagyot sóhajtok, és annyira elveszettnek látom a lányt, hogy legszívesebben átölelném. De meg kell értenie, hogy ilyet nem csinálhat. Rosszallón csóválom a fejem, és fürkészőn emelem rá tekintetem. Az este sötétje, és az évszaknak megfelelő hideg kezd eluralkodni a folyóparton. Már tudom, hogy Ginnynek abszolúr de semmi szüksége a kabátomra, mégse állok neki lerángatni róla. Kifejezetten tetszik nekem, ahogy saját, fiatalosan csinos ruhái fölött ott van egy totálisan oda nem illő darab, ami lelóg egészen a combja közepéig. Vállain úgy áll, mintha egy óriásról vette volna le. Legszívesebben az ölembe kapnám, és ringatnám akárcsak egy gyereket, miközben lágyan a fülébe súgnám, hogy minden rendbe jön. Abszurd az egész, egyáltalán hány éves lehet ez a nő? Lehet, hogy öregebb nálam vagy ötszáz évvel… elég nevetséges, hogy mégis törékenyként tekintek rá.
Újból elkezd mentegetőzni, úgy látszik akármilyen rég vált az éjszaka teremtményévé, azért még maradt valamicske lelkiismerete. Képtelen vagyok megállni, hogy halványan el ne mosolyodjak.
- Csss! – súgom, miközben egyre szélesedik a mosolyom. – Semmi baj, tudom milyen nehéz megállni ilyenkor. – még éppen nem húztam le magamhoz, hogy átöleljem és ringassam ahogy korábban elterveztem. Leguggol, velem szemben, körülbelül egy magasságba kerültünk. Bólintok mikor ismét elhallgat, és mélyen a szemébe nézek. Nem, most nem tudna amúgy sem megigézni a gyűrűm miatt. Ezt most nem a vámpírereje teszi, hanem ő maga. Őt akarom látni, anélkül, hogy befolyásolna a kiléte.
És meg is látom, a meleg tekintetét, a magányt és a kínlódást, ami mögötte lappang. Ha még beszélgetni sem tud, akkor szörnyen egyedül érezheti magát. Ismerem az érzést, bár már majdnem elfeledtem. Amióta tizenkét évesen bevett a banda, és befogadtak maguk közé még Bronxban, azóta soha nem voltam igazán magányos. A családom voltak, sok kellemes emlékkel, és persze néhány kellemetlennel együtt. Aztán a költözés persze új barátokat, újfajta családot adott. Rég nem éreztem azt, amit Virginia, amivel nyilvánvalóan hosszú ideje küzd. Nyújtom felé a kezem, és hirtelen ötlettől vezérelve megfogom a kezét. Ujjait, azokat a puha, meleg ujjakat tenyerembe szorítom, majd ha nem áll ellen magamhoz húzom őt finoman.
- Ne rágd magad ezen… és engem se! – kacsintok rá játékosan, miközben igyekszem a néhány perccel ezelőtti állapotba vergődni magunkat. Fogalmam sincs, hogyan magyarázzam el neki, hogy miért reagáltam ilyen hevesen. Sóhajtok egy hatalmasat, aztán lassan közelítem a kezem az arca felé, hogy ki tudjon térni előle ha akar. Terveim szerint tenyerem az orcájára simítom, és hüvelykujjammal apró köröket írok le a bőrén. Nem egyszerű belekezdeni egy történetbe, ami arról szól, hogy miként tettek tönkre. Annak ellenére, hogy úgy érzem bizalmasan beszélhetek vele, szeretném ha minél meghittebben lehetnénk, Pusztán azért, mert így kényelmesebb ilyesmiről beszélni, és kevésbé érzi tőle magát kínban az ember. Az érzelgősen rinyáló és picsogó pasiktól mindig kirázott a hideg, az az érzésem velük kapcsolatban, hogy valami átalakulás lehet bennük… a rosszabbik fajtából. Nem húzom tovább az időt, összeszedem a gondolataim és belekezdek a történetbe.
- Ismerem a fajtádat és az éhségedet is. Nehéz megállni ha rád tör, és a vér jobban csábít mint a függőket a drog. – megállok pár másodpercre, mert nem könnyű ennyire kiadnom magam neki. – Akivel együtt éltem, a volt barátnőm… a menyasszonyom… ő is vámpír volt, és szörnyű dolgokat művelt velem. Én meg élveztem. A harapásotok nekem olyan mint neked a vér. Megrészegít, és nagyon nehéz ellenállni neki. Aztán a nő elhagyott, vitte a pénzem, a becsületem… én meg ott maradtam a függőségemmel, szenvedve a harapás hiányától, teljesen összetörten. Szerettem őt. – pillantok a lányra, és kicsit összébb húzom magam.
- Ezért ijedtem meg tőled, mert nem akarom megint kezdeni előröl, hogy szükségem legyen arra, hogy valaki a nyakam csócsálja időről időre. Nem tudom megérted-e, hogy ez milyen nehéz nekem. – fordítom félre a fejem bánatosan, mert nem akarom, hogy így lásson, sajnáljon. Nem azt akarom tőle hogy ápolja a lelki világom, hanem valami egészen mást.

Halványan mosolyogva ülök mellette az avarban. Különös érzés egy potenciálisan veszélyes lány mellett lenni, de talán éppen ez a kis veszély hiányzott már nekem. Rég nem éreztem már ezt, és talán erre van most szükségem. Volt idő, mikor a mosolyomnak olyan mellékhatásai voltak, hogy a lányok hanyatt homlok dobták le magukról a bugyijukat, és szép idők is voltak azok! Oh, de még milyen szépek! Számos kellemes emlék fűz nőkhöz, akiknek soha nem kérdeztem a nevét, és épp csak a pillanatnyi gyönyört kerestem náluk. Igen, szerettem én lenni a csábító, a környék macho-ja, aki után borultak a nők, de egyáltalán nem bánom, hogy ebben a városban nincs ilyen vonzerőm. Talán már el is felejtettem a régi iskolát, hogy hogyan is kell csábítani, miként kell bevarázsolni magam egy hölgy ágyába. Talán.
- Hát, eltaláltad. – vigyorodok el őszintén. – Szeretek a hős megmentő haver szerepében tetszelegni. Meg aztán a lány pasija nem egy üzletembe kavart bele, így megérdemli, hogy lenyúljam a csaját. – kacsintok Ginnyre – Persze ő csak azt hiszi, hogy van köztünk valami, de ki vagyok én, hogy felvilágosítsam mekkorát téved?
Minden erőfeszítésem ellenére a lány gondolatai elkalandoztak. Nem szeretném kizökkenteni, elvégre ha valaki ennyire magába fordul, az nem törődik azzal, hogy milyennek látszik. Így sokkal többet megtudhatok róla, mint amennyit amúgy az orromra kötne. Az állítólag sérült bokáját nézegetem, aztán tekintetem mégis inkább az arcán állapodik meg. Kellemes vonásai vannak, szája vonala egészen bámulatos. Mindig az ilyen egyszerű szépséget kerestem, az olyan nőket, akik már eleve, minden cicoma nélkül is jól néznek ki. Szerintem Ginny is ilyen lehet.
- Nem fogok fázni, ne aggódj. Neked most melegedned kell, képtelenül hideg az arcod. – kissé közelebb csúszok hozzá, de igyekszem nem tolakodónak tűnni. Igen, Virginia tényleg egy csinos lány, de nem lenne szabad csak így megfeledkeznem arról, hogy veszélyes is lehet. Annyira azért nem vagyok egoista, hogy azt képzeljem csak miattam játszotta meg a bokaficamot. Lehet, hogy paranoiás vagyok, de nem alaptalanul. Chicagoban, amikor megismerkedtem Monique-al, rájöttem, hogy a rosszfiúk (vagy rosszlányok) nem feltétlen néznek ki tömeggyilkosnak.
„Angyal arcú gyilkos”
Ezt a becenevet adtam a barátnőmnek, miután egyszer láttam amint egy másik férfit megölt. Ragaszkodott hozzá, hogy az egész úgymond vadászatot nézzem végig, szerinte ugyanis csak így érthettem meg, hogy mi ő valójában. Úgy játszott azzal a szegény ördöggel, mint macska a gombolyaggal. Előbb szemérmesen kuncogott, szemét lesütötte, iskolás lány módjára flörtölt vele. Aztán kicsalta a bár mögé, megcsókolta, pihegett mint egy madárfióka. S aztán lecsapott, szemei megteltek azzal a különös fénnyel, az arca egészen eltorzult, hatalmas szemfogai áldozata húsába mélyedtek. Ó, igen. Tudom, hogy milyen veszélyes jószág a nő, ha valami más is lakozik benne.

De Ginny még mindig ártalmatlannak tűnik. Képtelen vagyok rá úgy tekinteni, mint potenciális veszélyforrásra. Minden hátsó szándék nélkül nyújtom felé a kezem, hogy átkarolhassam. Rohamosan hűl az idő, és szó ami szó, nem biztos, hogy jó ötlet volt lovagiasságból levenni a kabátomat. Ha nem ellenkezik, akkor finoman átkarolom a vállát, és egészen közel húzom magamhoz. Állam selymes hajába fúrom, és mélyen beszippantom az illatát. Teljesen ilyenre számítottam, pontosan erre az enyhe, kellemesen parfümös aurára. Megfeledkezve az esetleges veszélyről az által, hogy a hajába bújtattam az arcom, az övé valahol a vállam és a nyakam környékén tud megpihenni.
- Ha majd eleget pihent a bokád, segítek elmenni innen. – mormogom, és hagyom, hogy tincsei körbefonják az arcomat. – És… ha van kedved, megihatnánk egy teát is valahol, attól biztosan átmelegednél. – jó lenne egyszerűen csak együtt lenni a lánnyal, flörtölni, és hagyni, hogy ez az egész különös találkozás egy átlagos, normál spontán randivá alakuljon.

Nem nevezhető szerencsésnek, hogy az erdő közepén sikerült ennyire belemerülnöm a gondolataimba. Nem mintha bármitől is félnék, de azért mégis előfordulhat errefelé akármilyen állat vagy akár ember is aki csak úgy rám törhetett volna. A nagy magányoskodásnak is megvan az ára, és ez a védtelenség. Bár az aki engem teljességgel védtelennek néz az általában meg szokta bánni, hogy túl korán ítélt. Mert nem csak a genetikának köszönhetem a széles vállaimat. Sok órányi edzés áll a hátam mögött, meg aztán… Bronxban nőttem fel. Azt hiszem ennél többet az önvédelemről nem is kell mondanom.
A léptek ahogy közeledtek egyszer csak gyorsulni kezdtek, mintha valaki kocogna. Felé fordítottam a tekintetem, és a lány éppen akkor esett egy közepesen nagyot. Bár arányaiban lehet nagynak is minősíteni, aprócska méretéhez viszonyítva. Nem sokat tétováztam, egyből felpattantam a szikláról és odasiettem hozzá.
- Jól vagy? Nem esett bajod? – kedves és segítőkész mint  mindig. De már kezd frusztrálni, hogy mindig ilyen szemlátomást orcátlanul fiatal lányokkal találkozom. Előbb vagy utóbb becsavarodok és rávetem magam az egyikre. Nem hiszem el, hogy nincs ebben a városban egyetlen korban hozzám illő, felnőtt nő akivel esetleg kicsit… barátkozhatnék. Ez a lány is jóval fiatalabb lehet nálam, kívül esik a területemen. Pedig egészen helyes arca van. Olyan kislányosan bájos és cserfes.
De hisz én ismerem őt! Jó hogy a homlokomra nem csapok a felismeréstől, inkább csak elvigyorodok és a bokáját finoman kézbe veszem. Így már mindjárt más a dolog. Tegnap akartam venni pár dolgot Deenek mielőtt megérkezik. Azt mondta Zach nem sok holmit engedett magával hozni, szóval gondoltam meglepem néhány ruhával. Ez a lány segített kicsit a válogatásban. De mi is a neve? Valamilyen virág, de milyen virág? Nem. Nem virág. De akkor mi is volt?
- Virginia, ugye? Tegnap találkoztunk egy boltban. Tudod, a balek aki női ruhákat vásárolt. –kacsintok rá, és elengedem a lábát. Így első ránézésre semmi baja, kis pihentetés után haza tud majd menni. Leülök mellé az avarba, és nézem a folyót ahogy lassan csörgedezik mellettünk. Különös, hogy egy perce még hogy be voltam pánikolva Monique miatt, most meg teljesen nyugodt lettem. Pedig az előbb még semmi vészhelyzet nem volt. Jó, egy bokaficam sem a világ vége, de azért mégis valami ami eltereli a gondolataim. Remélem a lánynak jobb a kedve mint nekem, és átragad rám is valami különben ma is a grillben fogom magam leinni. Mint az elmúlt pár nap estéjén.