Kol & Rebekah & Matt

Egy röpke pillanat erejéig elgondolkodtam azon, hogy egykor mennyire ostoba, és naiv voltam. Pláne, ha Elenáról volt szó. Vakon bíztam benne, és a boldogságáért kész voltam feláldozni minden apróságot, amit magaménak tudhattam, de neki ez koránt sem volt elég. Istenemre esküszöm, hogy nem voltam óvatlan azon az éjszakán. Elena valamiféle megmagyarázhatatlan oknál fogva mégis teherbe esett, ráadásul képes volt eltitkolni, húzván az amúgy is sürgető időt. Viszont az, hogy kilenc hónapnyi gyötrődés után képes volt olyan egyszerűen lemondani a kislányunkról, ledöbbentett. Pedig most, hogy visszagondolok, nem is volt ebben semmi meglepő, ahogy az egyre jobban romló kapcsolatunkban sem. Tulajdonképpen nem is tetszett annyira, mint ahogy azt akkor hittem. Ezzel ellentétben, Rebekah szó szerint beindítja a kémiámat, s képtelen vagyok harcolni ellene. Már, ha egyáltalán kéne harcolnom. Hagynom kéne, hogy legyőzzön, majd a maga oldalára állítson ez az érzés, ami szétszaggatja a szívemet. Tisztában vagyok azzal, hogy ez még nem jogosít fel semmire, de biztosíthatok mindenkit: - ezt nevezik köteléknek, nem azt, amiről Kol zagyvál.
- Kötelék? - Nevettem fel újra. - Mondd csak, Kol Mikaelson, voltál te valaha szere.... - mielőtt olyat mondtam volna, ami másnak is bajt okozhat - jelen esetben Rebekah-ra gondolok -, időben sikerült elharapnom a szó végét - .....tve? - Gyorsan hozzátettem, majd elkaptam a tekintetem. Volt legalább ezer olyan szó, amit most hozzávágtam volna, de folyton Rebekah lebegett lelki szemeim előtt. Szomorúság tükröződött a szemeiből, hisz abban az esetbe, ha bármi sértőt mondanék a családról Kol-nak, azt akaratom ellenére, rejtve neki is címezném. Egyáltalán ... ki vagyok én? Ki a fészkes fene vagyok én ahhoz, hogy Kol fölött ítélkezzek, miközben az én helyzetem sem jobb? Foghatnám ezt is Elenára, vagy az irritáló ex-barátnőmre, de az a szívemben lüktető bűntudaton mit sem változtatna. Bűnös vagyok. Bűnös vagyok, hisz öltem. Megöltem valakit, s most már tudom, hogy nem számít ember volt-e vagy sem. Végeztem Rebekah bátyjával, akiről csöndben megjegyzem, hogy öngyilkos hajlamú volt, s saját magával együtt a testvéreit is kész volt a halálba küldeni, de ugyanúgy megérdemelte az életet, mint én, Kol, s végtére Elena is, habár jelenleg őt jobb szeretném a föld alatt látni, egy gránáttal a kezében, vészhelyzet esetére. Nevezz paranoiásnak, de Elena valamiért mindig megússza. Dühös vagyok, nagyon dühös, s ezt kár titkolnom. Miért mindig Elena? Miért él túl mindent, miért mentik meg folyton, ha úgy is tudják, hogy halálra van ítélve? Miért nincs bűntudata azért, amiért idegen kezekbe adta a kislányunkat? Miért ...? Ezernyi kérdés cikázik most bennem, de a válaszok valahol messze járnak, túl messze, épp ahogy az életemet, vagy épp halálomat illető apró szócska is. Túl fogom élni ezt, vagy sem? Elnézve Kol-t, s a nyakamat szorító kezét, az utóbbira voksolnék. Felsóhajtottam, amikor fölém emelte a karót, de szemeim egy pillanat erejéig sem rebbentek meg. Félni a halált? Ugyan! Épp eleget féltem mindez idáig ahhoz, hogy tudjam, a halál folyton szórakozik velünk ... nem ér utol, csak kedvére szórakozik.
Időm sem volt, hogy pontot tegyek a gondolatom végére. Kol a gyepre zuhant. Mintha minden elmosódott volna, nem láttam semmit Rebekah szőke haján kívül. Gyönyörű volt, ahogy mindig. Szívesen nevezném természetfeletti jelenségnek, de ... Mindannyian tudjuk, hogy ez így is van. Rebekah maga a csoda, az a csoda, akiről egykor azt hittem, hogy egy szörnyeteg. Viszont mára már rájöttem, hogy minden szörnyeteg ember, s minden ember szörnyeteg, így - minket - a vámpírokat nem fenyegeti ez a jelző. Ironikus. Fogalmam sem volt arról, hogy valahol irónia is van bennem.
- Provokáltam - köhögtem halkan, de minden jel arra mutatott, hogy Rebekah nem vett észre. Azonban én nagyon is észrevettem őt, hisz lássuk be, megmentett, újra, s meghallván a szemrehányását, amit Kol felé intézett, úgy tűnik titkon ő is észrevett engem. Mi másért kérte volna Kol-tarra, hogy tartsa távol magát tőlem? Mielőtt megpróbálnál eltántorítani jobb, ha figyelmeztetlek, hogy nem fog menni. Újra meg fogom nyerni a bizalmát, magamra fogom vonni a figyelmét, még akkor is, ha mindez puszta ábránd. Régóta nem élek már a valóságban, ami voltaképpen nem is volt igazi.
- Köszönöm - szólaltam meg, most már hangosabban, majd elindultam Rebekah felé. Eközben viszont újabb gondolat bukkant fel előttem, miszerint a lány más okból van itt, s biztosan nem leselkedett ránk, hogy a megfelelő pillanatban megmentsen. Kétlem. Ez nem rá vall.

Kol & Matt

Hirtelen hangos üvegtörés töri meg az utcán uralkodó csöndet, s térdeim közt, tenyereimben nyugvó fejemet azonnal fel is kapom, de mire sikerülne felocsúdnom, Rebekah öccse, Kol terem előttem, s egy gyors mozdulattal a házam előtt parkoló kocsimhoz csap, aminek nem mellesleg az imént betörte az ablakát. Kárörvendő kérdése hallatán elképedve ráncolom össze a homlokomat, majd hallgatagon nézem végig számomra nevetséges, fennhéjázó mutatványát.
- Igazán örülök, haver, de mondd csak, mi szüks.. - kezdek bele közönyösen, de alig érek el a kérdésem közepéig, erős fájdalom hasít a lábamba, s még időm sincs kétségbeesni, Kol máris könnyedén markolja meg ruhámat, s szorít a kocsimhoz ismét. Miközben tekintetét fürkészem érzem, hogy a lábamon keletkezett seb lassan, de biztosan kezd begyógyulni, s habár a mellkasomon tátongó farkasharapásról ez nem mondható el, nem érzem magam annyira megalázottnak, amilyennek épp kinézek. Valahol legbelül mégis tisztában vagyok azzal, hogy ismét sikerült a nevetség tárgyává válnom, még akkor is, ha nem igazán értem, hogy Kol milyen indokkal támadt rám az imént. Azonban, időm sincs egészen végig gondolnom szándékait, a férfi hamar felvázolja az okot, amiért az életemre tört. Meglepettségemet jelezvén sóhajtok, de bármennyire is próbálom leplezni, hogy a szememben mennyire nevetségessé vált, a derű mégis előtör belőlem.
- Kétlem, hogy valaha is megtalálod az anyámat - húztam gúnyos mosolyra az ajkaim szélét, kezemmel pedig az autóra tapadva próbáltam kapaszkodni. Anno Stefan mesélt arról, hogy vámpírként minden érzés felerősödik bennünk, de nem gondoltam volna, hogy valahol, nagyon mélyen elrejtve van bennem némi humorérzék is. Viszont az tény, hogy anyámat akár a föld alatt is keresheti, úgy sem fogja megtalálni, hisz arról a nőről beszélünk, aki semmiféle nyomot hagyva maga után, egyszerűen csak lelép, s csak akkor bukkan fel, ha valamire szűksége van. Ugyanez elmondható a barátaimnak hitt álszent emberekről is, szóval mondhatni szerencsés helyzetben vagyok Kol fenyegetésével szemben. - Kérlek tégy nekem egy szívességet - nem tudom, hogy az imitált fölényességgel védem, vagy épp a halálba taszítom magam, de ebben a pillanatban úgy érzem, hogy mielőtt az átkozott harapás megöl, muszáj legalább utoljára megvédenem magam -, és mészárold le őket! Máskülönben én fogom megtenni - vigyorodtam el alantasan, majd egy hirtelen mozdulattal ellöktem magamtól, s felkaptam a földön heverő baseball ütő egyik darabját. Mi tagadás, legszívesebben átszúrtam volna a szívét, de egyrészt nincs elég erőm hozzá, másrészt pedig képtelen volnék egy másodpercig is azzal a teherrel élni, hogy nem csak Rebekah legidősebb bátyjával, hanem az öccsével is végeztem. Elvégre épp ma könyörögtem a bocsánatáért, amit látszólag el is nyertem, s most, hogy minden bizonnyal bízik bennem, nem szúrhatom ismét hátba. Nem tehetem, de nem is tudnám megtenni, hisz bármennyire is hangzik hihetetlenül, Rebekah fontos számomra. Fontosabb, mint a testi épségem, vagy az eddig soha meg nem mutatkozó büszkeségem, így képes vagyok elviselni érte bármilyen fájdalmat, de ezzel ellentétben végre azt is szeretném megmutatni neki, hogy nem vagyok annyira elesett és szerencsétlen, hogy ne tudjam megvédeni magam.
- Mellesleg, nincs kutyám - bár kissé bizonytalanabbul, de oldalra billentettem a fejemet, majd erősen megszorítottam az imént felvett ütőt. Az, hogy szerintem puszta szórakozásból jött ide, jelenleg mellékes, s kész vagyok elhinni, hogy csak óvni próbálja az egy szem nővérét, de ki kell, hogy ábrándítanom, mert jelenleg nem ő az egyetlen, aki küzd a lányért.

Kol & Matt

Keserves életem során nem egyszer játszadoztam már el a halál gondolatával, így azon az átkozott estén, amikor meggondolatlanul, ostoba mód felajánlottam a már említett, nyomorult életemet egy olyan lehetőségért, aminek az esélye csekélyebb volt, mint a Szamoa válogatott nyerése, egyáltalán nem féltem - s ezt nem csak azért mondom, mert tisztában voltam azzal, hogy úgy is megmenekülök. Azonban, nem számítottam arra, hogy kétszer kell átélnem a halált, ha fogalmazhatok így. Ezúttal minden más, hisz ahogy a többi érzés, s érzelem, a fájdalom is felerősödött. Szorongok, de ismét nem a halál riaszt meg ennyire, hanem a tudat, hogy Rebekah végig fogja nézni a gyalázatomat. Pedig most az egyszer reménykedtem, tényleg.
Mondhatnám azt, hogy a látogatásom, a gesztusaim, és nem utolsó sorban a bál is a semmiért volt, de azzal talán életem legnagyobb hazugságát ejteném ki a számon. Elvégre, minden egyes kimondott, vagy elfojtott szó igaz volt. Igaz volt minden, amit azokban a nagyszerű pillanatokban éreztem. Végre láthattam úgy igazán mosolyogni. Erőteljesen. Ettől kicsit én is erősebbnek, s a mosolya által boldogabbnak éreztem magam. Annyi semmittevéssel eltöltött év után, végre azt éreztem, hogy vagyok valaki. Úgy éreztem nem számít, hogy milyen kocsim van, vagy mennyire vagyok kiközösítve, s kizárva a lényegesebb dolgokból. Nem számított más, csak a tény, hogy mindketten reménykedünk: - én abban, hogy túlélem, s hálámmal az örökkévalóságig üldüzni fogom a megmentőmet, s habár látszólag Ő is ezt remélte, legbelül éreztem, hogy valami teljesen másra vágyik. Elég volt csak végig néznem rajta, máris rájöttem, hogy nincs minden rendben vele. Erősnek és elérhetetlennek mutatja magát, míg legbelül legalább annyira meggyötört, mint én. Viszont ... ki vagyok én ahhoz, hogy ítélkezzek fölötte?
Senki, s egyszerre mindenki. Hisz, ha én nem teszem meg, akkor ki fogja? Ki fog rá figyelni, ki fog bókolni neki? Leszámítva pár száz kanos férfit, vagy kétszínű vámpírt -, mint például Damon -, senki. Elítélendő minden, amire most gondolok, ez nem kétség. Úgy látszik, hogy a bennem rejlő önzőség végre a felszínre tört. Nevezhetjük gonoszságnak is, mert lássuk be, valóban gonosszá váltam. Kétségbeesetten kapkodok a levegőért, s hiún ábrándozok egy számomra valóban elérhetetlen nőről, miközben végre a sarkamra kéne álljak, majd visszaforduljak, s reggelig könyörögjek azért az átkozott vérért, ha kell.
Ennek ellenére, én csak haladok tovább, üveges tekintettel bámulva magam elé. Lépteim egyenesen a verandára vezetnek, ahol rutinos mozdulattal nyúlok a lábtörlő alá. Nem túl előnyös hely, de befásult amerikai módjára még mindig itt tartom a kulcsokat. Miután kattan a zár, megkönnyebbülten próbálom átlépni a küszöböt, de mintha falba ütköznék, az nem enged beljebb.
- Fenébe! - Rúgok dühösen az ajtóba, majd magam mögött erősen becsapva azt, leülök a számomra már jól ismert, kedves lépcsőkre. Dühömben fejemhez kapok, s párszor meg is ütöm tenyeremmel a homlokomat, mintha bármit is segíthetnék ezzel a helyzeten.