- Ez most komoly? Már csak egy féltékeny szőke tini drámája hiányzott a mai napból! Tudtam, hogy Ty kapós a lányok közt, de ennyire, hogy rögtön lerohan az első ember? – gondoltam magamban, miközben végigmértem az előttem toporzékoló lányt. - Igen, én vagyok. – válaszoltam kedvtelenül, miközben felálltam és a szemébe néztem. – Ha jól sejtem Caroline Forbes, ugye? Alapjáraton kedves vagyok az emberekkel és szívesen ismerkedem, de éreztem az arcmimikámon, hogy akaratlanul ugyan, de igencsak közönyös fejet vágtam be. Bár ez nem csoda, mikor az embert így lerohanják. De végül is örülök neki, én sem szeretek kertelni, aki akar valamit mondja meg nyíltan. Ez jó pont, attól eltekintve, hogy egy alpári lotyó érzését keltette bennem ezzel a hanglejtéssel. Erőt vettem magamon, próbáltam emberien hozzászólni. Legalább én ne legyek bunkó, attól hogy rossz napom van, ha már ő az. - Miért kérded? Talán valami gond van? Kezdett érdekelni a dolog. Farkasszemet néztünk, de belül elnevetgéltem. Végre valami izgalom az unalmas tanórák között. Bár úgy álldogál előttem ez a lány, mintha valami szuperhős lenne szupererővel, mint aki nem fél, hogy ezzel a stílussal egyszer megvereti magát… Azt hiszem, most bármelyik fiú lenne Tyler helyében. Elvégre ki ne élvezné, hogy két ilyen nő majd hogy nem egymás szemét kaparja ki. Mert attól, hogy első reakcióra unszimpatikus ez a lány, meg kell hagyni szép. Bár nem szebb, mint én. Egy súlycsoport. Talán… - Mintha valami nem stimmelne vele. – cikáztak a gondolataim - Valami hiányzik belőle… Vagy talán valamiből túl sok van körülötte. Óh, hát persze... ez egy vámpír.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Csüt. Nov. 22, 2012 6:22 pm
Nicole & Caroline
Az iskola unalmas. Ezt mindig is tudtam, de régebben legalább eltudtam nevetgélni a többiekkel, de most nem volt semmi kedvem senkihez. Ez a Hayley lány nagyon nem jött be nekem, és miatta össze is vesztem Tylerrel. Még mindig nem tudom, hogy mi is van velük, meg, hogy hogyan, de nem is akarom tudni. Bár így az is lehet, hogy csak kombinálom a dolgokat és nem is volt semmi, de nekem eddig nem úgy tűnt. Vagy lehet, hogy csak akartak mást, de mégsem volt semmi. Teljes zavar van az agyamban és nem tudom, hogy mit tegyek. az egyik szünetben épp a szekrényembe pakoltam, amikor az egyik lány a suliból odajött hozzám. Nem tudtam, hogy mit akar, mert igazából mostanában nem is beszélgetek vele, mert mikor ember voltam, ő volt az informátorom. Mindig ő mondta meg, hogy mikor ki az új a suliban, hogy ki, kivel randevúzik meg ilyenek. Mikor meghallottam, hogy miért van itt, elfogott a harag. Tyler ilyen gyorsan szerzett valakit aki vele megy a bálba?! Nem hiszem ezt el. Hogy lehet, ilyen, nem is tudom, hogy most mit érzek felé, és afelé akivel megy. Az biztos, hogy nagyon mérges vagyok mindkettőjükre. Kifelé veszem az irányt a suliból, de csak az udvarra megyek, mivel elvileg ott van az a lány, akivel Tyler megy. Mit is mondott, hogy hívják? Nicole, vagy valami ilyesmi, ha jól emlékszem. Mikor megláttam a lányt nem mentem oda hozzá. Egy ideig csak figyeltem őt, mert hallottam, hogy miket motyog magában. Ilyenkor áldom, hogy ilyen jó lett a fülem, mikor vámpír lettem. szóval ő egy boszi, vagy valami olyasmi, de lehet, hogy csak egy őrült aki azt hiszi, hogy tud varázsolni. Egy idő után meguntam, hogy csak szúrós tekintettel nézem őt, így fogtam és odamentem hozzá. Lassan sétáltam ráérősen, mert tényleg volt elég sok időm, majd megálltam előtte. Megvártam amíg rám emelte a tekintetét, majd megszólaltam kissé morcos hangon. -Te vagy az a Nicole, aki Tyler Lockwood-al megy a bálba?-tértem egyből a lényegre és nem érdekelt, hogy emiatt bunkónak tart. tudnom kell, hogy tényleg ő ez az a lány, mert most semmi kedvem a jópofizáshoz.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Szer. Nov. 21, 2012 8:37 pm
Nicole & Caroline
Lassan és kissé kedvtelenül battyogtam ki az udvarra, hogy szívjak egy kis friss levegőt. Fáradt voltam, szemhunyásnyit sem aludtam előző éjszaka, megint. A határokat feszengettem, kíváncsi voltam, vajon meddig tudom irányításom alatt tartani a tüzet. Persze majdnem felgyújtottam a házat magammal együtt, ami nem meglepő, ha rólam van szó. Mágiával próbáltam kioltani a lángokat, ezt is elrontottam és magamra szabadítottam valami istenverte szatír szellemet, átkot vagy a fene tudja, hogy mit. Kivirradt, mire sikerült megoldanom a problémákat. Egy szó, mint száz, nem csoda, hogy úgy éreztem magam, mint aki másnapos. Amikor odaértem egy félreeső padhoz, úgy huppantam le rá, a könyveimet eldobva, mint egy zsák krumpli. Leírhatatlan megkönnyebbülés volt az átharcolt éjszaka és a fülledt, unalmas tanóra után a nyugalom, miközben selymes hajammal játszott a szél. Nálam ez a nyugalmi állapot általában néhány másodpercig tart, amíg meg nem unom. Egy darabig a falevelekkel játszottam, a tekintetemmel emelgettem őket, de ez sem tartott sokáig. Óh, csak egyszer tudnék öt percig nyugodtan a fenekemen ülni! Úgy éreztem valaki figyel, igen szúrós szemekkel, de nem vettem róla tudomást. Remek! Most már üldözési mániám is van? - Hát… azt hiszem ideje kipróbálni a meditáció dolgot, az majd talán ellazít és az erőfókuszálásban is segít… időm, mint a tenger. – motyogtam magamban az eget fürkészve. Nekidőltem a pad háttámlájának, lehunytam a szemeim, a karjaim lazán magam mellé engedtem. - Oké, ezzel megvolnék. Most jön az a rész, hogy kiürítem az agyam és RELAX! Nos, ez sem sikerült. A gondolataim összevissza cikáztak. Először a Városalapítók Napja és a bál körül. El sem hiszem, hogy csak most jöttem a városba és a legjobb srác hívott el, akivel eddig itt találkoztam! Tyler Lockwood. Gyorsan elhessegettem a gondolataimat, nehogy tovább képzeljem a dolgot, köszönhetően a… fantáziámnak. Mint boszorkány, próbáltam a természetre koncentrálni, már-már hallottam a csendet. Persze ezt csak egy magamfajta értheti. A nyugalmi állapotom egy frusztráló érzés szakította meg, mintha lépkednének a fejemben, egyre csak közelebb és közelebb, újra éreztem, hogy figyelnek. Kezdett zavarni, így hát kinyitottam a szemem. Legnagyobb meglepetésemre egy szőke barbiebaba állt előttem csípőre tett kézzel és a szemöldökét ráncolta. - Na ez mi a fenét akarhat…? – gondoltam.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Szer. Okt. 17, 2012 8:34 pm
Emma & Scar
A felé irányuló haragom egyre csak nőtt. Minden egyes kiejtett mondata után nagyobb gyűlöletet éreztem a húgom iránt. Mármint, ha maradt még belőle valami, és ez a vámpír nem szipolyozta ki a lelkét.. - Állj már le a nyavalygásoddal. – forgattam meg a szemeimet. – Egész életedben ezt csináltad, nem unod már? – hangomban csengett a gúny, de nem érdekelt. Most már nincs itt anyu, aki kettészedne minket, akárhányszor egymásnak esünk. Nem. Az évek alatt elfojtottuk az egymás iránt érzett haragunkat. Persze voltak jó pillanataink, de volt pár olyan veszekedés, amit még a mai napig se tudok elfelejteni. Miatta ment tönkre a családunk. Ha ő nem született volna meg, apu nem keresett volna egy újabb feleséget, újabb gyerekekkel. Nem. Akkor csakis én lennék számukra. De mindegy, ami a múltban történt, az ott is marad. Sajnos nem lehet az időt visszafordítani. - Igen, végignéztem, cselekvésképtelen voltam. Te mit csináltál volna a helyedben. Te voltál olyan naiv, amiért idegenekkel szóba álltál. Azt hiszed minden tökéletes, mikor nem. Magadnak köszönheted, amiért kihasználtak téged. – sújtottam le rá a szavaimat, hirtelen dühből vezérelve, pedig nem is értem így. Ha normálisan tudnék gondolkozni, akkor nem cselekednék így. Nem rúgnék így belé, de jelen helyzetben elvesztettem a józan gondolkozásomat. Ideje kiengednem magamból minden felgyülemlett fájdalmat. - És inkább lettél olyasvalaki, akiktől rettegtél? Akik félelembe tartottak, és rabságban? Erre nem gondoltál? – az eszem elment tőle. Azt hittem, hogy jobban neveltük fel. Dühöngni volt kedvem, le akartam kapni magamról ezt a hülye göncöt, felkötni a hajamat, és lerúgni lábaimról a magassarkút. Tönkreteszi a sarkamat, és nem bírok tovább állni. Hol a fenében van egyáltalán Erich? Vele még kell egy nem éppen kellemes csevejt folytatnom, miszerint tévedett, átvert, mert a húgom él. Mennyire örülök, hogy én találtam meg.. Mert, ha ő akkor életem végéig az adósa lettem volna, mekkora csalódással járt volna az, miután megtudnám a húgomról az igazat. Utána az ember próbál magyarázkodni, hogy ő a húgát akarta, és nem egy vérszopót, de az alku az alku. Nem lehet visszaforgatni. Hirtelen, egy szemrebbenés alatt egy srác előtt teremt. Mit képzel? Le akarja mindenki előtt leplezni magát? Ennél óvatosabban nem is tudna viselkedni. Egymásra cuppantak, egy fintor jelent meg az arcomon, majd elszörnyedve néztem végig, ahogy az arcán csordul le a vér. Gusztustalan. Rossz húzás. Nem is mondtam semmit se róla. Kihasználta a férfit, ahogyan a vérszívók kihasználták őt. Olyan lett, mint ők. - Szánalmas. Remélem, élvezni fogod az örökéletes magányosan. Mert rám nem számíthatsz, azt garantálhatom. És ha még egyszer kereszteződik az utunk, nem fogod azt túlélni, Emmy. – szűkültek össze a pupilláim, s végigmértem. Nyoma veszett annak az aranyos, babaarcú lánynak, akit egykoron ismertem. Egy teljesen más alak tárult elém, és egy cseppet sem vagyok megelégedve vele. Sarkon fordultam, magam mögött hagyva a húgomat, az utolsó cseppnyi reményemmel együtt, mely bennem élt egészen a mai napig. Elvesztettem őt, örökre, és nincs semmilyen mód mellyel visszaszerezhetem őt. Apró könnycseppek csordultak le az arcomon, melyeket gyorsan eltüntettem, és elmentem. Minél messzebb van tőlem, annál jobb. Remélem, nem fog az előző fenyegetőzésemre sor kerülni. Az ember könnyen tud beszélni, de cselekedni az már jóval nehezebb. Megtudnám-e őt ölni? Ez a kérdés, melyre mától elszántan keresem a válaszomat..
Befejezve! //köszönöm szépen ezt a felejthetetlen játékot, húgim. Remélem, hamarosan találkozunk. //
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Vas. Okt. 14, 2012 7:13 pm
Scarlett & Emmy
-Te szenvedsz? Te érzed magad rosszul? Hogy lehetsz ilyen álszent, hogy mondhatsz ilyet? Talán téged raboltak el 13 éves korodban? Végignézted Scarlett… végignézted, ahogy elhurcolnak és nem tettél semmit. Ne mond azt, hogy szenvedsz. Azt sem tudod milyen érzés. – Végleg feladtam. Hiába minden erőfeszítésem, már nem tudok uralkodni érzelmeim felett és ami azt illeti, nem is akarok. Felfordul a gyomrom minden egyes kiejtett szaván. Azt hiszi nekem az elmúlt 8 év maga volt a mennyország? Mégis mit képzel, hogy a tengerparton sütkéreztem? Az eszem megáll tőle… -Úristen Scar, ha ezt a kérdést fel kellett tenned, válaszolnom sem kell rá. Szerinted miért ragaszkodtam annyira az élethez? Miért próbáltam mindenhogyan elszökni? Más kiutat nem láttam a pokolból, hát egyezséget kötöttünk és eladtam a lelkem. Rosszul vagyok attól, ahogy játszod itt nekem a szent életű lányt. – Eszem ágában sem volt visszafogni magam. Minden egyes kimondott szóval egyre csak nőtt és nőtt bennem a feszültség és a düh keveréke. Most lenyugodni? Képtelenség lenne… Kedvem lett volna eljátszadozni vele, hagyni, hogy szenvedjen, megtudja miket éltem át. Kergetni és rettegésben tartani, ahogy történt abban a büdös, penészes pincében. Ennek ellenére ökölbe szorított kezekkel álltam előtte, s még akkor is higgadt voltam, amikor vékony ujjai a nyakam köré tekeredtek. Tüdőmből kipréselődött a levegő, a dühöm a triplájára dagadt, de megvártam, amíg a kis monológjával végez. Szemfogaim előbújtak, amikor végre elengedett és ismét friss levegő áramlott a tüdőmbe. Könnyű szerrel eltörhettem volna a nyakát, bármelyik pillanatban átszakíthattam volna puha bőrét és magamba szívhattam volna mézédes vérét, melynek illata teljesen megbabonáz. Mégsem tettem semmit sem… bennem még ott munkált a híres testvéri szeretet, dühvel kombinálva, ám a düh szép lassan elpárolgott. -Te nem fogsz nekem parancsolni. Már nem vagyok kislány, azt teszek, amit akarok és azokkal akikkel akarom. – Nyelvem végigsiklik szemfogaimon, majd ajkaimon és egy szempillantás alatt azelőtt a suhanc előtt termek, aki nem sokkal azután támolygott ki az épületből, hogy kimondtam az előbbi szavakat. Mosolyogva rántott magához, ajkai az enyémekre tapadtak, aztán megéreztem a vér csábító illatát. Fogaim mélyen belevájtak húsába, szája sarkában megjelent a vérvörös folyadék, én pedig anélkül, hogy érzékeltem volna a külvilágot, csak szívtam és szívtam a az éltető nedűt. Aztán, hogy ne hagyjak magam után áldozatokat, elengedtem, lenyaltam szájáról a maradék vért,elmondtam neki, hogy egy vadmacska tapadt az ajkaira, nagymellű barna lány volt és bent várja az épületben, majd otthagytam és kecses léptekkel - ahogy egy utcalány sétál a kiszemelt kuncsafthoz – visszasétáltam Scarlett-hez. -Nem te mondod meg, mit csináljak. – Mosolyodtam el elégedetten és bár tudtam, hogy ezzel végleg falat emeltem nővérem és közém, cseppet sem érdekelt.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Szomb. Okt. 13, 2012 12:19 am
Rebekah & Matt
Randi. Mit is neveznek az emberek mostanság, randinak? Hallom persze a suliból, hogy ki kivel ment el moziba, vagy vacsorázni, de őszintén... én az udvarlásnál lemaradtam. Mikor még sokkal szigorúbb szabályok fűzték a kibontakozó románcot, etikett, és egyéb felesleges szabályok. Mondjuk Chicagoban már jóval már rendszer működött, ha jól emlékszem, ott épp a szeretők voltak nagyon toppon. A régmúltba pedig, az együtt töltött idő egyet jelentett a birtok körüli sétával, egy kis lovaglással, vagy egy báli megjelenéssel. Talán a szándék igazából nem s változott, csak a kor? Annyira hétköznapian hangzott. Nem voltak benne se hibridek, se szadista anyák, vagy ugyan ilyen szándékú üldöző apák, de még talán vámpírok se. Csak egy kellemes nap. Egy időszak mikor kiléphetek a megszokott környezetemből. Csábító ajánlat... túlságosan is. - Ha felhívsz. - vonom meg mosolyogva a vállam, tartva a szemkontaktust. Hirtelen gondolatól közelebb hajolok hozzá - szinte ajkammal hozzáérek a füléhez, miközben a következő szavakat suttogom. - Tudod, hogy megmentem az életed, nagyon sokkal fogsz nekem tartozni. Akár ezzel kezdheted is a törlesztést. - még mielőtt csábításba estem volna, gyorsan visszahajoltam, és elfojtva egy mosolyt a padhoz léptem, és felkaptam a táskámat. Háttal állva Mattnek, elfojtva hatalmas vigyorom az alsó ajkamba haraptam, és szégyenszemre egy bolond, izgatott tini viselkedését produkáltam. Istenem, ha most valaki látna biztos dobhatnám a kukába az eddig beszerzett 'őrült-pszicho-elérhetetlen' jelzőket. Pedig ettől függetlenül büszke vagyok rá, hogy nyilvánvalóan én lettem a város rettegett szőke démonja. Mintha valami horror sztori főszereplője lennék esküszöm. A parkoló felé sétálva éreztem ahogy az óra a fejemben újra, és újra elüti az éjfélt, a levegőbe lévő hangulat lassan elmúlik, és újra belecsöppenünk abba a természetfeletti világba ahova tartozok. Matt talán egy időre kirángatott az életemből, de nem vagyok olyan önző, hogy ezt az idők végezetéig kihasználjam. Vagyis, lényegébe az vagyok - csak nem vele. - Én még... szóval... - kerestem a szavakat, csak bocsánatkérően néztem fel Mattre, miközben nagyot sóhajtottam. - Még van egy kis elintézni valóm.- álltam meg vele szemben, épp az kissé rozoga kocsija mellett. Muszáj ma még táplálkoznom, ha beszélni akarok Niklausszal. Valahogy úgy érzem, hogy minden erőmre szükségem lesz, hogy végül sikerüljön meggyőznöm.De nem akarom, hogy tudja, hogy ma talán egy ártatlan életét veszti a közeli Richmondba, csakhogy ő élhessen. Az ilyen tényeket csak az képes elfogadni, aki már megtanulta, hogy kit kell eltaposni a siker érdekében. Aki túl önzően védi a saját életét. Vagyis, a vámpírok tökéletes példája az imént felsoroltaknak. Nem tudom miért, milyen szándékkal, de csak annyi ért el a tudatomig, hogy lábujjhegyre állok, és egy apró puszit nyomok Matt arcára. Túl gyors volt, túl rövid, de még is olyan forrósággal töltött el, hogy magam is megkérdőjeleztem, hogy nem lehetek e lázas. Halvány mosollyal pillantottam fel rá, mielőtt elnyelt volna a sötétség; - Köszönöm a ma estét.
// Befejezett. Köszönöm *o* ♥
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Pént. Okt. 12, 2012 11:26 pm
Bekah & Matt
Az önfeledt szórakozás az, amit a legjobban hiányoltam az utóbbi időben. Ez alatt nem a hajnalig tartó, fárasztó dorbézolásokat értem, hanem az egyszerű és jóízű nevetéseket, amelyek a lehető legtöbb örömmel töltik el az embert. Régóta nem volt alkalmam őszintén nevetni, de láss csodát, Rebekah ezúttal is sikerrel járt, s annyi siváran telt hónap után képes volt széles mosolyt csalni az arcomra. Egyszerű is volna, ha Elena még a romantikus szappanoperáknál lenne leragadva, míg én a karrieremet építgetném, vagy a tánc tudásomat, ahogy jobban tetszik. Voltaképpen, pár évvel ezelőttig minden sokkal egyszerűbb volt, még a fájdalmak sem martak különösebben, s a gondok sem voltak ennyire súlyosak, mint jelen pillanatban. Viszont a baljós gondolatok hiába kapaszkodnak oly' erősen az elmémbe, nem elég erősek ahhoz, hogy a Rebekah által kiváltott jókedvemet eloszlassák. Zabolátlanul nevetek fel vele együtt, s pár apró, ugyanakkor erőteljes mozdulattal válaszolok a vidám kérdéseire. Egy ilyen kellemes pillanatban nincs is szűkség fölösleges szavakra, főleg akkor, ha ennyire szemmel láthatóan átérezzük egymás mimikáját, s rejtett mondanivalóját. Rebekah szavain csüngve nem csupán átérzem azok tartalmát, hanem el is hiszem. Ő hisz a túlélésemben, s talán ebből kifolyólag bennem is hisz. Jogosan kérdem tehát, hogy én kinek hihetnék, ha neki nem? - Neked köszönhetően, lélekben biztosan túlélem - formáltam a szavakat, habár magam sem tudtam, hogy miért beszélek ilyen választékosan. Tényleg nem tudtam, de sejtettem, s ezért is pirultam el hirtelen. Bókolni próbáltam, de nincs olyan szó, amivel képes volnék leírni őt, hisz egész lénye ámulatba ejtő. Újabb, számomra kiváltképp kínos kérdése azonban váratlanul ér, így fejemet megrázva, lassan kikászálódok a bűbájból. - Azt hiszem. - Biccentettem félősen, de elsősorban nem a láztól voltam elvörösödve. Kezeimet összefogtam magam előtt, majd izgatottan dörzsölgetni kezdtem azokat. Ez az első eset, hogy ilyen zavarban vagyok egy lány közelében, de valószínűleg a haldokló testem is besegített ebbe a szégyenletes reakcióba. Azonban, egy mozdulatot, s egy szót se bántam meg, ami a mai estén elhagyta a számat. Jelen pillanatban minden porcikámmal akarom azt a találkozást, ami megér annyit, hogy összeszedjem magam, s végre a sarkamra álljak. Szóval, akkor eljössz? - Tettem fel a kérdést, némi magabiztossággal a hangomban, de ajkaim még mindig remegtek. Időközben az emberek kezdtek felszívódni, s a tánc is véget ért, ezért remegő kezemet Rebekah hátára csúsztattam, óvatosan a közelben parkoló kocsim felé tessékelve a lányt. - Ideje indulnunk - szólaltam meg szolidan, miközben másik kezemmel összehúztam a kabátomat. - Mit gondolsz? - Haraptam el a kérdés végét. Megeshet, hogy Ő szívesen maradna még, de úgy érzem jobb, ha én most hazamegyek pihenni.
// Részemről vége. Imádtam!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Pént. Okt. 12, 2012 9:52 pm
Rebekah & Matt
Mennyire lenne abszurd, ha azt mondanám, végtére is örülök, hogy az a vérfarkas épp arra járt? Tőlem nézve, inkább normális. De ha azt vesszük, hogy enélkül a seb nélkül, talán sose kaptam meg volna ezt a maga módján fantasztikus estét... Nem is akarok belegondolni. Ez az én táncom. Senki másé, és senki nem szólhat bele hányszor gondolok majd vissza rá az álmatlan éjszakák alatt, vagy hányszor idézem fel magamban a néma zenét, ami csak a mi fülünkben cseng. Ezt még Nik se veheti el tőlem. Kicsit Hamupipőkének érzem magam. Mármint az az egész mese egy nagy hülyeség - tökből hintó?! - de a történet, az a pár óra a lány legszebb estéjéből, olyan mint ez a helyzet most. Annyira szép. Annyira tökéletes, és varázslatos, hogy tudom, hogy hamarosan vége lesz, és újra egyedül maradok egy üres érzéssel a mellkasomba. És nem hagyhatom hátra az üvegcipőm, mert én nem az a sorsú lány vagyok. Egyedül az álmaimban élhetek olyan életet, ami ehhez hasonlít. - Tehát azt akarod mondani, hogy miközben Elena Twilight-drámát parodizált, te a háttérben az angol keringő lépéseit tanultad? - vontam fel a szemöldököm, és próbáltam visszatartani a vigyorom. Máshoz se tudom jobban hasonlítani, ezt az egész banzájt, ami a Salvatore házban folyik. Mint egy rossz szappanopera. Kicsit későn döbbentem igazán rá, hogy semmi szarkazmus nem volt a hangomban, talán mióta kihúzták belőle a tőrt, először viccelődtem fesztelenül, semmi rosszindulatúság nélkül. Ez is egy a sok különös, idegen érzésnek és reakciónak amit a ma este felszabadított bennem. Keserű ízt érzek a számban, mikor emlékeztetem magam, hogy ez csak átmeneti. Nem szabad beleélnem magam egy olyan álomba, ahonnan majd egyszer nem tudok felébredni... A hirtelen közelsége egy percre megrémített; éreztem a belőle áradó forróságot, a lázt ami egyre jobban terjed, a különös citromillatát, és le kellett küzdenem a vágyat, hogy megérintsem, átöleljem, csak érezzem ezt az émelyítő illatot. - Talán olyan rossz társaságnak tartasz? - felelem halkan, felhúzva a szemöldököm, de a hangomban lévő jókedv túl árulkodó, hogy komolynak vegye ezt a mondatot. Hallom ahogy a fejemben az óra először üti el az éjfélt. Mintha harang zúgna a fülemben, és a varászlatot lassan elfújná a szél. Akármennyire is küszködök, lassan elmúlik, és az egyszerű halandó lányból újra egy szadista ősvámpír lesz. Nem, nem akarom. Csak, még egy kicsit, csak adjanak időt, hogy élvezzem, mert ennyi nem volt elég. Sikítani akarok, de nem teszem. Némán tűröm, hogy ez a tánc lassan a végére érjen. - Túl fogod élni. - vágom rá reflexből, magamat is meglepve a keménységen. Bocsánatkérően pillantok rá, és magamban ráfogom a lobbanékonyságomnak a kitörést. Aztán lassan leesik mit mond. Mire akar utalni, és hogy talán még is van remény arra az üvegcipőre. Hiú ábrándokat követnék? Pedig nem szokásom. Még is olyan valóságos ez a helyzet. - Most te randira hívtál? - pislogok rá elgondolkozva, nyíltan rákérdezve a szándékra. Nem akarok vakul követni valamit, amiről igazából azt se tudom micsoda. Ha a szándékai mások... Akkor tudnom kell.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Pént. Okt. 12, 2012 8:43 pm
Emma & Scar
Csalódás. Az a borzalmas érzés, mely apránként felemészti az embert. Csalódni szörnyű, főleg ha az ember a szeretteiben csalódik. És én is így érzem jelenleg magam. Elhagyatottnak, csalódottnak. Kiben? Akit a legjobban szerettem ezen a Földön.. A húgomban. Egy gyilkos lett belőle, aki ok nélkül csorgatja ki az emberekből a vért. Nem hezitál, mielőtt egy halandó nyakába mélyeszti hosszú fogait. Csak öl, öl és öl. Mert a vér élteti őket. A húgomat elvesztettem. A vér iránti vágyódás vette át a teste fölött az uralmat. Lassan elveszíti önmagát, míg végül egy elpusztíthatatlan szörnyeteggé fog válni. Megakadályozhattam volna ezt az egészet, ha megmentem őt időben. De nem.. gyáva voltam, s messziről figyeltem, ahogy elhurcolják őt. Lett volna időm cselekedni, de mégsem tettem meg. Mert a saját életemet féltettem. Jobban törődtem magammal, mint az ártatlan húgommal. És az a legrosszabb, amikor az ember magában csalódik. - Sajnálhatod is. Szerinted én mit élek át? Ezerszer nagyobb fájdalommal kell nekem küszködnöm, miért kellett a halhatatlanságot választanod? Mi van itt a Földön, ami miatt annyira ragaszkodtál a élethez? - vontam fel kérdőn a szemöldökömet. Legszívesebben letörölném azokat a kósza könnycseppeket az arcáról, magamhoz vonnám, és elfelejteném ezt az egészet. Megpróbálnánk boldogan élni, hozzá igazodnék az életéhez, de sajnos az élet nem ilyen könnyű. Tele van akadályokkal, melyet az embernek vagy sikerül legyőznie, vagy ott ragad. Az én akadályom pedig Emma. Vagy megölöm őt, s haladok tovább, vagy hagyom, hogy elfogjon a testvéri szeretet. Ahogy provokált, úgy nőtt bennem az idegesség, és a gyűlölet a vámpírok iránt. Miattuk lett a húgom egy kegyetlen gyilkos. Nekik "köszönhetem", hogy amint visszakaptam őt, már el is búcsúzhatok tőle. Úgy látszik az élet már csak ilyen szívás, vagy csak egy lehetőséget kínált fel a tálcáján, hogy normálisan el tudjak tőle búcsúzni. Viszont evvel a lehetőséggel nem fogok élni. Nem fogok nyomorogni, s sajnálni őt. A saját hibája miatt lett olyan, amilyen. Ha nem ölte volna meg magát, egyszerűen meghalt volna. Legalább békére lelhetett volna a lelke, de ehelyett kárhozatra ítélte önmagát. Hirtelen indulatból megragadtam a nyakát, és a tenyereimet köré fontam, erősen szorongatva őt. Nem érdekelt, hogy mit gondolnak, mit hisznek az emberek. Meg kell tanulnia egy leckét. - Jól figyelj ide. Elengedlek, de csak azért, mert a húgom vagy. Menj el a városból, felejts el a családod, s próbálj normálisan élni. De ha ismét az utamba kereszteződsz.. megöllek. - fenyegető szavakat sújtottam le rá, majd elengedtem. A hátam mögött összekulcsoltam az ujjaimat. Ha akarnám, se tudnék itt helyben vele végezni, hisz nincs nálam semmi. Egy kedves mosolyra görbültek az ajkaim, és vártam, hogy tovább álljon. Remélem, értette a célzást, mert ha nem.. Én tényleg megölöm.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Pént. Okt. 12, 2012 8:22 pm
Bekah & Matt
Miután a hideg padot magára hagyva odébb sétáltunk, kezeim lassan Rebekah csípőjére simultak, miközben övéi vállamra kúsztak. Átadva magunkat az épületből kiszűrődő zene ritmusának, nem törődve a körülöttünk lévőkkel, vakon követtük egymás lépéseit. Tánc közben elkaptam egy kósza tekintetet, amibe habozás nélkül bele is olvadtam, megfeledkezve a mellkasomban izzó fájdalomról, valamint az életemet végigkísérő gondokról. Íriszeit bámulva, lassan kezdtem rádöbbenni, hogy Rebekah mellett csak úgy repül az idő, ráadásul látszólag még a gondok is tovaszállnak. Annak ellenére, hogy neki is eléggé problémás az élete, magabiztos mosolyát még soha nem láttam megszűnni, s habár kétségtelen, hogy erejét ostobaság volna összehasonlítani az enyémmel, úgy érzem van bennünk valami közös. Megérzéseim csalókák ugyan, ezúttal viszont mégis teret adnék a gondolataimnak, hisz végigmérve a kecsesen mozgó lányt, kezdem lassan otthon érezni magamat. Talán a sivár családi viszonyok kötnek össze láthatatlanul bennünket, vagy a folytonos egyedüllét, amit azonban Rebekah egy apró mozdulattal képes volna megoldani, de úgy vélem mindketten tudjuk, hogy a hamis kapcsolatokból semmi jó nem származna. A történtek után én is igézhetnék pár barátot magamnak, de a sok leragasztott sebet az elképzelt ábrándok nem képesek begyógyítani, s jól láthatóan a tőlem egy lélegzetvételnyire lévő lány finom pörgése az, ami igazi mosolyt csal az arcomra. - Amíg ők összeesküvés elméleteket gyártottak, bőven volt időm gyakorolni - nevettem fel kedélyesen, miközben kezemmel a karcsú csípőjénél fogva, ismét magamhoz húztam a lányt, aki elűzte az engem követő, komor felhőt. Sikerült elterelnem a gondolataimat arról, hogy nem csak a bál fog véget érni hamarosan, hanem a sivár életem is. Pedig, oly' szívesen élnék még egy picit, hisz valahol, talán nem is messze innen, békésen játszadozik a kislányom, akit anno akaratom ellenére szakítottak el tőlem. Lehet, hogy naiv vagyok, de még mindig reménykedem abban, hogy egyszer sikerül befejeznem a tanulmányaimat, hogy aztán ténylegesen kezdhessek valamit magammal. Folytathatnám az abbahagyott edzéseket, vagy tanulhatnék orvosnak, hisz titkon mindig is az volt a vágyam, hogy legalább mások életét megmentsem, ha az enyémet úgy sem tudom. - Jól éreztem magam veled, Rebekah - súgtam fülébe halkan. Ez volt az első eset, hogy ilyen közel hajoltam hozzá, s annak ellenére, hogy gyakorlatilag nevezhetnénk az utolsónak is, a mellkasom alatt kalimpáló szívem azt súgta, hogy ez semmiképp sem a legutolsó alkalom. - Ez önmagában is nagy siker, nem gondolod? - Kérdeztem sejtelmesen, a szemöldökeimet felvonva. Fejemben ezernyi kérdés cikázott még, amit előszeretettel zúdítottam volna a lányra, de végül, miután összeszedtem, s jól megrágtam a megfelelő szavakat, csak egynek adtam hangot. - Tegyük fel, hogy valamilyen módon túlélem ezt - böktem a mellkasomon virító sebre, de közben elkezdtem köhögni, így jobb kezemet szám elé tartottam, a szabadon lévő balt pedig a vállára csúsztattam, aztán a lányra pillantva, felemeltem a fejemet. - Szóval, ha túlélem ... találkozhatnánk valamikor - mondtam szaggatottan, megszorítva törékenynek látszó, kusza vállait.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Pént. Okt. 12, 2012 7:18 pm
Rebekah & Matt
Ahogy felállt, és magával ragadott engem is, szinte úgy éreztem, mintha visszarepültem volna az időben. Nem egy konkrét időpontra, egy konkrét helyre, hanem csak sodródtam az árral. Megannyi kellemes este, tánc, zene, és szórakozás érzése kerített hatalmába, mintha az este véget nem érő volna, és nem kötne semmilyen szabály a világhoz. Már nem koncentráltam a bent zajló eseményekre, vagy a parkoló közelében elvonuló párokra. Mintha ott se lettek volna - a modern világ, amibe nemrég hirtelen felébredtem megszűnt. Csak a láthatatlan zene, és egy úriember állt előttem. Túl gyönyörű volt. Túl hihetetlen. Még se akartam vele foglalkozni. Halkan felnevettem, és a fülem mögé igazítottam az egyik elkóborolt tincsem. Még mosolyom is gátlástalan volt. A ruhám szélét kissé felemeltem, és apró pukedlit nyomtam, csak úgy a hatás kedvéért. - Örömmel, Mr. Donovan. - fogalmam sincs honnan került elő az angol akcentusom, amit Londonba hatalmas báltermeiben, keringőről, keringőre alkalmaztam újra. Közelebb lépek, kezemet a vállara helyezem, és hagyom, hogy vezessen. A bátyáim mind egyetértenek rajta, hogy a családban nekem jutott a tánc iránti szenvedély és tehetség, és azt nézve, hogy mindig én voltam aki elrángatta őket a mulatságokra, talán igazuk is van. A lépések összhangja, ki nem mondott törvénye a repülésre hasonlít. A tested teljes egészébe beleremeg amikor átadod magad neki, közben minden bizalmadat a partneredbe fekteted. Nik a vászonra festett festményeket tartja művészetnek, Elijah a könyvek tudományát, én pedig mindenféle táncot olyannak látok, mint mikor egy művész, egy író, vagy egy balerina például életre kelt valami igazán izgalmas és megmagyarázhatatlan jelenséget, és elveszik a saját világába. És most... Azt hiszem ez az első alkalom, hogy valaki beengedtem ebbe a világba, és nem csak szórakozásból, hanem szívből próbálom követni a lépéseket. - Jobban táncolsz mint gondoltam. - jegyzem meg, halvány mosollyal az ajkaimon, miközben átforgat. Tudom, hogy ez az állapot nem sokáig tart. Hogy ennek a kellemes estének egyszer vége lesz. De nem akarom elfogadni. - Köszönöm, hogy elkísértél ma este. - szólalok meg, de hangom kissé megremeg. gyorsan uralkodok az érzelmeimen, majd sajnálkozva húzom el a szám. - Még ha nem is jártunk sikerrel.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Pént. Okt. 12, 2012 6:37 pm
Bekah & Matt
Csöndben hallgatom Rebekah szabadkozását, s csalódott szavaira ajkaimat összetűrve, enyhén elmosolyodom. Tekintetemmel próbálok nyugodtságot sugallni, hisz egyáltalán nem az Ő hibája, s nincs is közvetlen köze a dologhoz. Ahogy eddig, most is minden az én hibám. Túl vak voltam ahhoz, hogy észrevegyem az engem körülvevő fondorlatosságot, ezért szép lassan én is olyanná váltam, mint azok, akiket valaha elítéltem, vagy megvetettem. Mondjon bárki bármit, mára már én is a gyilkosok sorát gazdagítom. Teljesen mindegy, hogy egy élő és ártatlan embert, vagy egy olyan vámpírt ölünk meg, aki évszázadokon át aludt, kiszáradva, mit sem sejtve a világban zajló szörnyűségekről. Finn ugyan képes lett volna feláldozni magát a saját testvérei haláláért, de valóban egy jobb világért próbált meg harcolni. Egy olyan világért, ahol a természetfeletti lényeknek nincs helyük, s ahol harmonikus egyensúly uralkodik. Ostoba mód én is hittem ebben az ideális világban, s azt reméltem, hogy a barátaim is a jó célért küzdenek, de akárhányszor veszélybe került a Stefan, vagy a Damon élete, mindig meghátráltak. Önmaguknak is ellent mondanak és csak áltatják egymást a nem létező tisztaságukkal. Ugyan mindannyian tisztának születünk, mára már egyikünknek sem sikerült megőriznie a velünk született jóságot. Csupán figyelmesen körül kell nézni, hogy rájöjjünk, a megbocsájtással és a felejtéssel többet el tudunk érni, mint az ostoba harccal, ami során mindannyian elveszítettünk legalább egy embert, aki közel állt hozzánk. Példának okáért itt vagyok én: - megöltem Finn-t, de még csak nem is vontak felelősségre a tettemért. Biztos vagyok abban, hogy meggyászolták, hisz a Mikaelson család a maguk furcsa módján ugyan, de összetart. Bele sem merek gondolni, hogy mi történt volna akkor, ha Finn végzett volna valamelyikünkkel. Az én esetemben körülbelül egy, maximum két hét múlva feledésbe merült volna a gyilkosság, de álszent módon biztosan megpróbálták volna megbosszulni a halálomat, ami pusztán egy újabb ok lett volna arra, hogy folytassák a lecsitulófélben lévő harcot. Ebből is látszik, hogy valóban igazságtalanok voltunk, s hozzánk képest az Ősiek mennyire kegyesek. Rebekah jogosan vonhatott volna felelősségre, ehelyett megpróbált megmenteni. Számomra a finom gesztusa számít, s nem az, hogy sikerrel járt-e, vagy sem. Megpróbálta. Jelen pillanatban csak ez számít. Hálával tartozok neki, s úgy érzem már-már kötelességem betartani a neki tett ígéretemet, ezért is lepődök meg vele együtt. - Megígértem - mondtam határozottan. Kezeimet összekulcsoltam puha kezeivel, majd felállok, magammal húzva őt is. Egy pillanatra zavarba is jövök, mert nem tudom eldönteni, hogy az iménti mozdulat tapintatlan, vagy nevetséges volt-e. Végtére is, halkan megköszörülöm a torkomat, s újra rá pillantok. - Miss Mikaelson - hajtok fejet udvariasan. - Megtisztelne egy tánccal?
Nem értem magam. A szándékaimat. Hogy most miért is érzek keserűséget a számban, és miért szorul össze a szívem arra a gondolatra, hogy Niklaus segítségére nem számíthatok. Mert egyedül kevés vagyok ehhez. Úgy mindenhez. Már túlságosan is megszoktam, hogy nincs mellettem valaki, aki segítsen a célom elérésében. Ha az embernek nagy családja van, egyszerűen elszokik a gondolattól, hogy magára maradjon. Én pedig az elmúlt ezer évben túlságosan is megszoktam már a döntésem, miszerint a bátyámat választom. Megrázom a fejem, mintha ezzel kiverhetném az összes fájdalmas gondolatot a fejemből. Bárcsak ilyen egyszerű lenne. De olyan furcsa. Kedvelem Matt-et. Ez igaz. Az okok pedig nyilvánvalóak; azt hiszem együtt érzek vele, és már szinte megszoktam, hogy van hozzám kedves szava. Teljesen őrültség, de mintha kihozná a személyiségem olyan oldalát amelyikről nem is tudtam, hogy létezik. A lányt, aki egyszerűen született. Akinek mindene volt a kaland. És, aki nem félt törődni másokkal, de megtört a gyászban, és sose tudott megtanulni főzni. Annyira idegen számomra, mégis mintha kicsit visszakaptam volna valamit, amiről azt se tudtam, hogy kerestem. Most már biztos, hogy kezdek teljesen megőrülni. - Nem érted. - keresem a szavakat, miközben belebambulok a semmibe, és próbálom megérteni, hogy mégis hogy nem sikerülhetett az amit akartam. - Nem is volt esélyem, hogy meggyőzzem. - mert a drága kis Elena elesett a saját lábában. Újra fellobban bennem a düh, már csak a gondolatára is. Azt hiszem nincs még egy ember akire ennyire... féltékeny lennék?! Érzem a belőle áradó forróságot, és ez csak nagyobb bűntudatot ébreszt bennem. Nicsak, már ilyet is tudok? Remek. Akkor ha jól számolok, körülbelül egy napom van bevetni minden fegyverem, közben jön a hallucináció, dupla ennyi láz, emlékfelidézés, és felejtés, majd a teljes őrület végül a fájdalmas, ám csendes halál. Láttam már ilyet. Sőt mi több. Vesztettem már el vérfarkasok miatt olyan embert, akit közel éreztem magamhoz, aki az egy kezemen megszámolható barátaim közé tartozott. És semmi kedvem megint átélni ezt az élményt. - Tessék? - nézzek rá teljesen elképedve, talán még egy kicsit fel is nevettem. Nem rajta, csak úgy a helyzeten; én lelkileg teljesen kész vagyok, ő pedig a haldoklás küszöbén áll, de mégis táncolni akar velem? Legalább egy dologban megnyugodhatok. Matt biztos őrültebb mint én. - Te még így is táncolni akarsz velem?
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Csüt. Okt. 11, 2012 8:15 pm
Scarlett & Emmy
Annyira fájt így látnom a nővéremet. Nem így képzeltem el… semmit nem így képzeltem el. Amikor szíven szúrtam magam azzal a rozsdás szöggel, hirtelen elmúlt minden fájdalmam. Elmúlt minden bánatom, azt hittem, most már sokkal könnyebb lesz. Ehelyett felébredtem egy tisztás közepén, arcomra hideg esőcseppek hullottak és egyszerre minden világossá vált. Az vált belőlem, amitől 3 éven át rettegtem. Hirtelen minden apró mozaikdarabka a helyére került és egyedül voltam a kínjaimmal. Napokig éltem abban a tudatban, hogy akár meg is halhatok. Csak nem szabad magamhoz vért venni. Ennyi az egész… kibírni az elkövetkezendő napokat vér nélkül. De gyenge voltam, elkeseredett, engedtem a csábításnak és az első adandó alkalommal megszegtem a magamnak tett ígéretet. -Annyira sajnálom Scarlett, az egész az én hibám. Az elrablásom, a halálom. Ha vártam volna még, talán Liam segített volna megszökni… de ő eltűnt, a reményeim meghaltak és eladtam a lelkemet az ördögnek. – Kövér könnycseppek buggyantak ki a szememből, ajkaimat a sírás rázta és először az este folyamán, karjaimat magam köré fontam. Látni a nővéremen az undort, a megvetést, sokkal rosszabb bármely kimondott vagy kimondatlan szónál. És amíg én saját szánalmas gondjaimmal voltam elfoglalva, Scarlett kihúzta magát, letörölte arcáról a fájdalom minden nyomát. Arcára kiült a határozottság, a bátorság és a megvetés. Olyan undorral vetette elém a szavakat, hogy komolyan elgondolkodtam azon, ideje lenne továbbállnom. De sosem arról voltam híres, hogy feladok mindet és megfutamodom. -A húgod vagyok, a véred, ezt ne felejtsd el Scarlett. Ugyan úgy szeretlek, mint azelőtt, az érzéseim semmit sem változtak. – Próbáltam a lelkére hatni, de úgy tűnt, ezzel már elkéstem. Úgy peregtek le róla szavaim, mint esőcseppek a falelvekről. Végső kétségbeesésemben, kitártam karjaimat, tüdőmet teleszívtam őszi levegővel, majd kifújtam. - Akkor… itt vagyok. Ölj meg. Nem vagyok más, mint a többiek. Ugyan úgy kívánom a vért, sőt, kevés hiányzott, hogy nekiessek annak a srácnak. Hallom a szívverésed, ahogy egyre jobban gyorsul. – Előtört belőlem az ösztönlény, az igazi vámpír. A gonosz, a kegyetlen, a könyörtelen szörnyeteg. Ha így kell véget érnie az életemnek, legalább tudom, hogy a nővérem keze által ért véget. Farkasszemet néztem Scarlett-el, alig vártam, mikor esik nekem és most először, vámpírrá válásom óta, hagyni fogom magam. Hagyom, hogy karót döfjön a szívembe, hagyom hogy megkínozzon, hogy verbénát fecskendezzen az ereimbe. Mire vársz még? – Hajoltam előre, kék szemeimben a félelem parányi szikrája sem látszott. Gyerünk Scarlett, tedd meg… vess véget a szenvedéseimnek.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Csüt. Okt. 11, 2012 7:20 pm
Bekah & Matt
Meredt tekintettel bámultam magam elé, beleolvadva a körülöttem lévő nyüzsgésbe. Egy ideig még éreztem a Rebekah parfümje által hagyott illatfoszlányokat, de aztán a borús felhőkkel közeledő hűvös szellő a sóhajaimmal együtt elfújta azt. Mivel a lány már több, mint tíz perce bement a feldíszített épületbe, volt időm egy picit átgondolni a történteket. Visszagondolva, óriási hibát követtem el azzal, hogy szót fogadtam az addig barátaimnak hitt személyeknek, s meggondolatlanul aláírtam egy képzeletbeli szerződést. Pontosabban, a saját halálomba egyeztem bele, egy olyan terv tökéletesítéséért, amit még csak nem is került kivitelezésre. Akárcsak eddigi életem során mindig, akkor is naiv voltam, s szentül hittem, hogy én vagyok a mélyen tisztelt kiválasztott, aki a saját vérével járulhat hozzá Klaus halálához, ami nem is olyan lenyűgöző dolog, mint amilyennek azt mások gondolják. Elvégre, Klaus közvetlenül nem ártott nekem, s ellenben azzal, hogy már nem egyszer megpróbált a mi kis csapatunk életére törni, neki is megvan a maga bonyolult története, tele csalódásokkal. Valójában nincs is szűksége sehonnai hibridekre, hisz ott van neki a néha szívtelen, ugyanakkor szerető családja, s azt hiszem, ezzel Klaus is teljesen tisztában van, csak nem tudja beismerni, vagy kimutatni a benne rejlő érzéseket. Nevezhetsz ismét naivnak, vagy sült bolondnak is akár, de kétlem, hogy Klaus velejéig romlott. Senki sem születik annak, hisz a gonoszság is egy folyamat, mint a testemet legyengítő fájdalom. Egyszer minden elmúlik: - a gonoszság, a szerelem, a fájdalom, s végül, de semmiképp nem utolsó sorban, az élet. Szemeim hirtelen tágra nyíltak a belém hasító, szúró érzéstől. Viszont, nem csupán a fizikai fájdalom volt a kétségbeesettségem oka. Bármennyire is fog hihetetlenül hangzani az én számból, már jó ideje ki kellett volna mondanom. - Nem akarok meghalni! - Adtam hangot a gondolataimnak, de a mondatot halkan, alig észrevehetően ejtettem ki, hisz még mindig egymagam ücsörögtem a hideg padon, s a mellkasomat szorítva billentem előre, majd hátra. Fájdalmamra mit sem hederítettem, hisz most az egyszer, ha még utoljára is, de be akartam bizonyítani, hogy már nem vagyok az a naiv fiú, aki egykor voltam. Azonban némán, reménytelen tekintettel mélyedtem a tömegbe, a megmentőmért kutatva. Izgatottan vártam rá, de nem az életbemaradásom volt a legelső szempont, amiért képes voltam magamba fojtani az égető fájdalmat, hanem a hála, amit egyszeriben szeretnék a halhatatlan szőkeségre zúdítani. Épp ezért ült ki széles mosoly az arcomra, mikor hirtelen felbukkant szemeim előtt, s komótosan helyet foglalt mellettem. Jöttét pár perc néma csönd követte, aztán megszólalt lágy hangján, ami már önmagában is gyógyír volt sebemre, aminek mérhetetlen súlyosságát Rebekah kijelentése csak még jobban alátámasztott. - Semmi baj - húztam szelíd mosolyra ajkaim végét, majd felé nyújtottam a remegő tenyeremet. Testem forró volt, arcomról pedig csurgott a veríték, amit másik, szabad kezemmel szégyenemben azonnal le is töröltem. Tulajdonképpen Rebekah közelsége megnyugtatott, így csöppet sem aggódtam a halálom miatt, pedig pár perce még az életért suttogtam egymagamban. Inkább aggódtam azért, hogy ilyen gyengén nem tudom majd beváltani a neki tett ígéretemet, pedig velem ellentétben Ő biztosan megtett minden tőle telhetőt, hogy megmentse a nyomorult kis életemet. - Mielőtt meghalok - sóhajtottam fel, némi iróniával a hangomban -, táncolsz velem? - Kezeimet lassan övéibe csúsztattam, majd torkomat megköszörülve, sejtelmesen szemeibe néztem.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Csüt. Okt. 11, 2012 5:53 pm
Rebekah & Matt
Egy ideig még álltam ott a bejáratnál mielőtt úgy döntöttem volna, hogy inkább tényleg szívok egy kis friss levegőt. Nem akartam rögtön megkeresni Matt-et, mert fogalmam se volt róla, hogy közeljem vele, hogy az élete percei meg vannak számolva, és csak ha ki nem tervelek valami lehengerlő dumát mire Nik hazaér kezdheti összeszedni a szép emlékeit. Mert többé nem lesz rá esélye. Még mielőtt elhagynám az épületet elszedek egy nagy pohár italt az egyik tálcáról, hogy kicsit enyhítsem a bennem dúló zavart. Talán táncolhatnék is, hiszen vannak páran akik szó szerint üldöztek a suliba, hogy ígérjek nekik egy táncot, de azaz igazság, hogy ehhez az egész 1920-as őrülethez nem volt hangulatom. Mikor már épp elfelejteném, hirtelen fejbe üt, hogy mennyire hiányzik az egész város, a zene, és még Gloria csípős megjegyzéseiért is ölni tudnák. Féltette a betérő férfiakat, de nem azért, hogy talán elkapják őket mivel épp szesztilalom volt, hanem mert ott voltam én, aki sokkal nagyobb büntetésben részesítettem őket mint pár rendőr. Pusztakézzel roppantottam darabokba naiv szívüket. Meg is tehetném. Most. Rögtön. Annyira egyszerű lenne megszabadítani magamat a kíntól, a sikertelenség savanyú ízétől a számban, hogy csak ki kéne tépnem egy szívet a helyéről. Megtettem már számtalanszor, most mégis képtelen vagyok rá. És ez felettébb bosszantó! Nem is tudom, hogy kerültem a szabadba, vagy hogy merre felé is indultam. Lassan minden bajom volt, a cipőtől kezdve, a megrojtosodott ruháim mindenért dühöngeni akartam. Ahogy az ablakban megláttam a tükörképem, ki is téptem a hajtűt hátulról, de így se értem el szebb hatást. Egyszerűen ki tudtam volna űzni az emberek a világból, mert ez a fojtogató sikertelenség lassan felemésztett. Meg is fordult a fejemben, hogy jó lenne egy kis balhét keverni, már csak azért is, hogy magamra vonjam Niklaus figyelmét. Valamelyik cuki hibridjén is levezethetném a feszültséget. Hiszen annyira szereti őket - így pár percet biztos kapnék tőle. De aztán azt veszem észre, hogy visszatérek ahhoz a padhoz ahonnan elindultam, és fokozatosan csillapodni kezd benne a gyűlölet, és kezdem tisztán látni a világot. A pohár azért még mindig nálam marad, noha a tartalma már igen megfogyatkozott. Némán ülök vissza Matt mellé, és pár másodperc kínos csend után kényszerítem magam a beszédre. - Nos - veszek egy mély levegőt, miközben egyesen magam elé meredek. Nem akarom, hogy bármit is leolvasson az arcomról, a bennem dúló totális érzelmi kavalkádból. -Azt hiszem ez egy kicsit tovább fog tartani mint gondoltam.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Kedd Okt. 09, 2012 4:09 pm
Bekah & Matt
Zavartan nyúltam homlokomhoz, hogy leellenőrizzem valóban lázas vagyok-e. - Biztosan - betűztem halkan, annak ellenére, hogy arcom nem bizonyult forrónak, így csak belső lázam lehet, semmi több. Habár, tényleg kezdek őrültségeket beszélni, és tenni, az udvariasság nem számít hülyeségnek, legalábbis szerintem egyáltalán nem. Nem mintha én lennék az udvariasság mintaképe, de életem során mindig próbáltam jól nevelt fiúként viselkedni, több, vagy kevesebb sikerrel. Persze, belátom, hogy kissé tolakodó voltam Rebekah-val szemben, de ez történik akkor, ha az anyád elhagy, a barátaid pedig kihasználnak, hogy aztán a naivitás fogságába lökjenek. Lássuk be, naiv vagyok, és gyerekes. Mégis mit képzeltem, hogy Rebekah tárt karokkal fog fogadni majd? Azok után, hogy végeztem a bátyjával, minimum egy óriási pofont megérdemeltem volna, de Ő mégis beengedett, és a maga módján ugyan, de törődött velem. Talán meg is menti a nyomorult kis életemet. Pontosan ezért vagyunk most itt, ezen a cinikus bálon, hogy megmenekülhessek. Valóban szánalmas vagyok, ez már nem is kérdés, de mindezek ellenére, szeretném magam eldönteni azt, hogy hülyeséget beszélek-e, vagy sem. Ajkaimat összeszorítva bólintottam. - Részvétem - sóhajtottam a bűntudattól, hisz Finn élete az én kezeim által ért véget. A gyilkosság gondolata évekig visszataszító volt, erre ugyanolyanná váltam, mint azok a gyilkosok, akikről az esti híradó szólt. Azonban, a vámpírrá változásom óta már beláttam, hogy nem vagyok jobb a vámpíroknál, sőt, még Klaus-nál sem, de mentségemre szóljon, hogy igyekszem jobb emberré - vagy vámpírrá - válni, és minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, hogy elnyerjem azok bocsánatát, akiknek valaha fájdalmat okoztam. Például, a kis Avery, és a mellettem ülő Rebekah bocsánatát. Utóbbi mosolya láttán én is elmosolyodtam, és gondolatban már elképzeltem, hogy felhőtlenül táncolunk majd a tornateremben, nem törődve a körülöttünk lévő viszályokkal. Eddig féltem bevallani, mi több, nem is volt, amit igazán be tudtam volna vallani magamnak, de néha szerettem volna átölelni Rebekah-t. Magamhoz szorítani, és percekig csöndben hallgatni. Talán gonoszan, és végképp beképzelten hangzik, ezért kimondani nincs merszem, de, ha én nem ölelem át, ki fogja? - Rendben - egyeztem bele halkan, hamis mosolyt csalva az arcomra. Miután felállt, elindult, s már jó pár méternyire állt tőlem, ismét szóra nyitottam a számat. - Köszönöm - suttogtam a szélben, majd újra a homlokomhoz értem, ami most már üvöltött a forróságtól.
// Részemről is lezárva.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Kedd Okt. 09, 2012 3:56 pm
Emma & Scar
Alig tudtam elhinni saját elmélkedésemnek szüleményét. Túl hamar hittem el, hogy ő a húgom, mert annyira kétségbeesetten próbáltam őt megtalálni az elmúlt egy évtizedben. Nagyon akartam, hogy igaz legyen, és egyenesen belesétáltam az ördög csapdájába. Hisz minden egyes szalmaszőke hajú kislánynál megfordultam, hevesen dobogó szívvel. Majd mindig csalódnom kellett, hogy nem Emmy volt az. És most is így jártam. Külsőre tényleg nagyon sok vonásuk megegyező, de mégsem ő az. Emma még kislány volt, mikor elszakították tőlünk. De ő.. itt.. előttem, már majdnem félig nő. És mindig is ilyen lesz, mert vámpír, és halhatatlan. Sajnálnám, de mégsem teszem. Hogy miért? Mert emberek életeit oltják ki a vámpírok nap, mint nap. Megérdemlik, hogy szenvedjenek és az Alvilágra jussanak. Ahonnan jöttek, csapdába kell ejteni a lelküket - ha egyáltalán van nekik - és örök szenvedésre ítélni őket. Ennyit érdemelnek meg őt. Se többet, se kevesebbet. - Te nem vagy Emma. - küszködök nagy nehezen a nagy gombóc ellen, ami a torkomban formálódott. Nem sírhatok egy mihaszna vérszívó előtt. Túl könnyű prédává válnék számára. - Te nem lehetsz.. - erősítettem meg ismét, de ezt inkább már magamnak mondtam. Nem akartam elhinni, abban a tudatban akarok élni, mint pár perccel ezelőtt. Mikor még azt hittem, hogy a kishúgomra leltem rá. De ez.. sokkal rosszabb érzés, mint abban a hitben élni, hogy már nyolc éve barangol a földön, lemondva a családjáról. Egy lépéssel csökkentette a köztünk lévő távolságot, mire én automatikusan ökölbe szorítottam a tenyereimet, hogy önvédelemre tudjam őket használni. A táska, amit elrejtettem az egyik szobába a vészhelyzet esetéért a fenti emelten tartózkodik. Ha most elmegyek, megszerezni, talán felszívódik mire visszatérek. És ezt nem engedhetem meg magamnak. Felhúzta a ruhája ujját, és lefagytam. Hosszú másodperceken keresztül csak bámultam a sebet, melyek lassan percekké váltak. Nem akartam hinni a szemeimnek, nem.. ez biztos csak egy képzelet, ő akarja, hogy ezt lássam! Az emlékképek ismét lepörögtek a szemeim előtt. A barátaimmal akartam játszani, de mindig ott loholt mögöttünk Emma. Elegem volt belőle, míg végül durvább eszközhöz nem folyamodtam. Először az ember rávágná, hogy ilyet bárki tud csinálni. De ahogy jobban megnézem elágazik a seb, mert egy parázs a faágról "leesett", ott ívelődik, ahol kell, mert nem egyenesen húztam. Szemeim könnyekkel teltek meg, és hátráltam. - Ne.. Mond, hogy nem igaz ez.. - takartam el az ajkaimat a kezemmel. Legszívesebben itt helyben összerogynék, le a földre, és egész éjszaka bömbölnék. Nem lehet, hogy vámpírrá vált, az én egyetlen egy húgom. Emma.. akit mindenkinél jobban szeretek. - Emma.. - súgtam, és a hajamba túrtam. Lehet, hogy ő Emma, a húgom, a testvérem, de mégis egy vámpír. Lehet, hogy rokon, de embereknek az életeit veszi el, és ezt nem tűrhetem el. Egy vadász vagyok, és értem jönnének el a többiek, ha megtudnák, hogy a családtagom is "megfertőződött" evvel az átokkal. Nagy nehezen összeszedtem magamat, lesöpörtem az arcomról a kósza könnycseppeket. Egyenesen kihúztam a hátamat, és minden bátorságomat összekaparintottam, mert amit most fogok mondani ahhoz kell. Nem is kevés. - De mégis vámpír vagy. Én pedig egy vadász, a fajotokat vadászom, és pusztítom el. Nem tehetek kivételt.. - hangom kemény volt, de a végére elhalkultam. 11 évig kerestem, és most, hogy végre találkoztunk, mégsem lelhetünk örömre. Mert meg kell őt ölnöm!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Hétf. Okt. 08, 2012 8:58 pm
Rebekah & Matt
Kezdem úgy érezni, hogy az udvarias férfiak a gyengéim. Az olyanok, akik tudják, hogy kell egy nőnek bókolni, vagy levenni a lábáról, értékesebbek a többi csőcseléknél. Edmund Fell is igen szimpatikus jellemmel rendelkezett, de túl becsvágyó volt, hogy komolyan vegyem. És most visszagondolva csúnya is, főleg azzal a vágással az arcán, amitől a hideg is kirázott. Ám, azok csak szavak voltak, amik jól estek, és talán egy mosolyt is kifacsartak belőlem. Most pedig nem csak akaratlanul érzek kellemes meleget a szívem környékén, de nem bírom ki, hogy fel ne nevessek. Nem gúnyosan, nem lealázóan, hanem csak kellemesen, mint aki nem tud mit tenni zavarában. Mármint én nem voltam zavarban, isten ments, csak épp valami olyasmi reakciót váltott ki belőle Matt szavai. Muszáj lesz rendbe szednem magam. Amit teszek, azzal csupán magamat szolgálom. Elérem, hogy Elena megint összetörjön, hogy a kedves kis ex barátja már az én oldalomon áll, mert tartozik nekem. Mert ez az amiért tennem kell, és nem azért mert valamit érezek Matt iránt. A szerelem nem megengedett egy olyan lánynak, aki világ életében csak menekült. - Biztos lázas vagy. Kezdesz hülyeségeket beszélni. - próbálom elviccelni a dolgot, mert biztos vagyok benne, hogy tényleg ez okozza a dolgot. Világosan a tudatomra adta még anno, hogy nem érdeklem, szóval kár is szaporítani a szót. Nem akarok megint belemenni a csapdájába. Már így is hallgathatom Koltól, hogy miért nem tartottam kint őt, megszegve ezzel a szavam. És persze hiába. Csak megzavart, hogy ő volt az első aki úgy viselkedett velem mint egy normális lánnyal, nem pedig a város fő gonoszának húgával. Annyira megszoktam, hogy már előre megvan a véleményük róla, hogy teljesen ismeretlen volt arra ébredni, hogy van még ember aki nem ítél a borító alapján. Lehet... talán... bár ez hülyeség. Hogy azért keresem fel a bátyám mert nem akarom, hogy Ő így végezze, és ezzel már tényleg nem lenne esélyem, hogy bármi kellemes emlék fűzzön Mystic Fallshoz. Az ajkamba harapok, és egy pillanatig kényszerítem magam, hogy ne mondjam ki. De nincs mit tenni. -Sajnálom- és tényleg így van, még ha nem szokásom együttérzésemet kifejezni. Megszoktam már, hogy az emberek halnak körülöttem, de most, hogy Finn is meghalt, legalább őszintén fejezhetem ki részvétem. Ha eltekintek attól a ténytől persze, hogy Matt volt az aki a bátyám szívébe szúrta a karót... De valahogy annyira tartom fontos részletnek. Elment és kész. -Na jó. Ha majd nem haldokolsz, és nem díszíti egy csini vérfarkas harapás a mellkasod, ami nagyjából pár perc múlva hallucinációt okoz majd - mindig is ilyen okoskodó hangom volt kioktatás közben? - táncolhatunk, ha még nem ment le a kedvenc számom- mosolyodok el halványan, majd véget vetve az idilli pillanatnak sóhajtva felállók, és megigazítom a ruhám. Az ajtó felé pillantva felismerem a bátyám egyik hibridjét, ahogy kifizeti a jegyet és eltűnik a tömegben. Alsó ajkamba harapva nézek végig a padon ülő fiún, majd tőlen idegen mozdulattal bár, de a vállára teszem a kezem. Mintha törődnék vele... - Megyek megkeresem Nik-et, oké? Addig... Addig maradj itt. - kissé zavartan kapom el a kezem, és elindulok a zene irányában, miközben kényszerítem magam, hogy ne nézzek vissza. Magamra öltöm lehengerlő mosolyom, ahogy elhaladok a jegyszedő mellett, aki amint megismer - hiszen szervező vagyok, vagy mi a fene - még meg is hajol. Nézzenek oda. Talán még se halt még ki az udvarias férfiak faja?
*Folyt köv. Tornaterem*
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Hétf. Okt. 08, 2012 7:36 pm
Scarlett & Emmy
Feleslegesnek éreztem bárhogyan is ellenkezni, tisztában voltam azzal, hogy elárultam magam. Akkor meg minek akadékoskodni, minek hazudni. Magamat sem csaphatom be, miért tenném ezt a nővéremmel? Annak ellenére, hogy percekkel ezelőtt egyszerűen a képébe hazudtam. Hirtelen változnak az érzéseim, ilyen vagyok, voltam és leszek is. -Ne beszélj így róla. – Fordultam felé, hajamat kisöpörtem az arcomból, homlokom ráncba szaladt szavai hallatán. - Fogalmad sincs arról, mi mindent tett értem azokban a keserves időkben. Ne merészelj vádaskodni. – Ismét elöntött az az ismerős érzés, ami már 8 éve bennem lakozik. A harag, a csalódottság. Miért beszél így velem? -Feladtam Scarlett, egy idő után te is ezt tetted volna. – Haraptam bele alsó ajkamba, majd hajammal babrálva időztem néhány percet néma csöndben. De amikor kitört belőle a felismerés, elszomorodtam. A hangja, a szégyen, a fájdalom, amit kihallottam belőle, megrémisztett. Tudtam, hogy nem kell kis idő és helyére kerülnek a fejében a kirakós darabjai. Nem tudom letagadni azt, ami vagyok. Nem tudok ellenállni a vér csábító illatának és ízének. Próbálkoztam, egy időben kisállatokat fogtam és éheztettem magam, de minél tovább csináltam ezt a „diétát”, annál inkább kívántam a vért. Az ember vért… és nem számított, hogyan jutok hozzá. Elcsábítottam gazdag férfiakat, fiatal suhancokat, családapákat vagy épp bűnözőket. Őket csak azért, hogy enyhítsem a bűntudatomat. Nem hiányoztak az amúgy is romlott társadalmunkba. Senki nem fedezte fel eltűnésüket és azzal nyugtattam magam, hogy amolyan igazságtevő vagyok, aki megszabadítja tőlük az emberiséget. Piszkosul éreztem magam, ahogy egyre távolabb került tőlem és a kezdeti örömét átvette a szörnyülködés. -Ne tedd ezt velem Scar. Én vagyok az, Emma, a kishúgod. – Ezek a szavak az én számból akár egy viccnek is beillettek volna. Soha nem leszek már a Montgomery család ennivaló, szalmaszőke kislánya. Már nem vagyok az… régóta nem. - Senki nem akar átverni. Tényleg én vagyok az. – Próbáltam szavakkal bizonygatni, de rájöttem, hogy semmi értelme. Ekkor jutott eszembe az a kis seb a kulcscsontomon, amit még gyerekkoromban szereztem és amelyhez sok köze van Scarlett-nek. Közelebb léptem hozzá, vékony ujjaim bekúsztak a puha selyem alá félretolva az anyagot és szabaddá téve a sebet. Alig múltam 5 éves, amikor a szüleink megleptek engem egy zsúrral. Tábortűz is volt a kertben – nem olyan hatalmas, mint amiket mostanában a parton látni – bohócok, édesség halmok. Akkor is valami rosszat csináltam Scar-al, mert egy felhevült ágat nyomott a kulcscsontomhoz, végighúzta rajta, majd otthagyott bömbölve a tömegben. Ez az égési sérülés a mai napig „ékesíti” testemet és most örülök, hogy itt van. -Én vagyok Scarlett. Sajnálom, hogy csalódnod kell bennem. – Néztem a szemébe és már nem igyekeztem ellenállni. Engedtem, hogy a szemem alatti árulkodó jelek megjelenjenek, hogy szemfogaim előbukkanjanak ajkaim rejtekéből. Hatalmas könnycseppek buggyantak ki a szememből, végiggurultak szél csípte arcomon és ruhámon érte őket a vég. -Nem akartam ez lenni, nem akartam így élni. Nem volt más választásom. Inkább éle így, mint sehogy sem. Ha nem ölöm meg magam, miután vérrel itattak meg, már ez ardő mélyén lennék és testemet a kukacok ennék. Itt vagyok, nem számít, milyen formában, de itt vagyok. – Hangom néha megbicsaklott, de kitartóan néztem nővérem szemeibe. Megigézni nem akartam, tudnia kell az igazságot. Előbb vagy utóbb, de rájött volna. Jobb, hogy előbb jött rá, minthogy más időben találkoznánk.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Hétf. Okt. 08, 2012 1:07 am
[quote="Matt Donovan"]
Bekah & Matt
Amikor Rebekah közelében vagyok, csak úgy repül az idő. Meg is feledkeztem a mellkasomban sújtó fájdalomról, valamint az okról, ami miatt magamra öltöttem a flancos ruhát, és a már említett szépség kísérőjeként eljöttem erre a bálra. Kijelentésére rezignáltan bólintottam, az imént vállára kúszó kezemet pedig szégyenkezve elkaptam, s a nadrágom zsebébe rejtettem. Az évszaknak ugyan megfelelt, de a nappali hőség ellenére, meglehetősen hideg volt odakint. Fázósan húztam össze a mellényem, majd picit közelebb csusszantam Rebekah-hoz. Kérdése teljesen jogos volt, hisz ahogy azt hallottam, a vérfarkas harapással nem csak láz, hanem hallucináció is jár, de én mégis az ép eszemnél voltam, azt hiszem. Habár, ki tudja, lehetséges az is, hogy az egészet csak hallucináltam, de akkor sajnos Rebekah közelsége is csupán a képzeled szüleménye volna. - Úgy érzem, elég magas a lázam - kezdtem bele egy halk sóhaj közepette - de eddig minden valóságosnak tűnik - hangom nem volt túl magabiztos, ezért a mondat végén újra megköszörültem a torkomat. - Főleg te, Rebekah - tettem hozzá, a lehető leghalkabban, remegve. Valószínűleg ez a már említett hallucináció első jele, vagy a szavak űznek tréfát belőlem, hisz egymagam soha nem mertem volna kimondani e súlyos, tolakodó szavakat. Szégyenkezve húzódtam arrébb, de amikor Rebekah felhozta a nővéremet, ismét felé fordultam, és tekintetébe mélyedtem. - Vicky sokkal vadabb volt - emlékére levettem a kalapomat - ennél - karomat a díszítés felé nyújtva, legyintettem egyet. Vicky mindig is szerette az ehhez hasonló bálokat, de lássuk be, az iskolában szervezett eseményeken kívül, nem igazán volt alkalma elegánsabb helyekre járni. Pedig, ha valaki, akkor a nővérem kétségtelenül megérdemelte volna. Különleges volt. Elfogult vagyok, persze, hisz a tulajdon nővéremről van szó, de mondhat bárki bármit, számomra Vicky volt a tökély. Tele volt élettel, és reményekkel. Végül is, a hallottak alapján, Damon a halál szélére vitte, s a törékeny testvéremnek mégis sikerült visszatáncolnia. Mi ez, ha nem maga a különlegesség? Épp olyan különleges volt, mint a mellettem ülő lány. - Rá emlékeztetsz - suttogtam halkan, majd mosolyra húztam a szám szélét. - Miután véget ér ez az egész - böktem a mellkasomra -, mindenképp táncolnunk kell! - Jelentettem ki határozottabb hangon, mire hála' az égnek, a torkomból is eltűnt az a bizonyos gombóc.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Vas. Okt. 07, 2012 6:38 pm
Emma & Scar
Ki vagy te és mit csináltál a húgommal? Az előttem álló lányra meredtem, aki kiköpött mása az én drága Emmy-mnek, de mégis teljesen máshogy viselkednek. Ezerszer játszottam le a fejemben, hogy milyen lesz ismét találkozni vele. Mindegyik álomban rengeteg könny csordult le az arcunkon, és boldogok voltunk. De itt mutatkozik be, hogy a valóság az cseppet sem hasonlít egy elképzelt álomra. A valóság kegyetlen és borzalmas. Szorosabban átkarolom magam, és legszívesebben elfutnék. Sosem tudtam rendesen kifejteni az érzelmeimet, és nem sok mindenkit engedek át a falon, amit az évek alatt magam köré építettem. Hogy miért? Mert pont ettől rettegtem. Mindig azok bántanak meg, akik a legközelebb állnak valakihez. És ugyanezt teszi velem Emma. - Na és hol van az a valaki? Nőj fel, Emma. Az élet nem úgy van, ahogy szeretnéd. Lehet, hogy csak átvert. – vettem elő a testvéri szigort. Ha ő így akar játszani, hát hajrá. Nem fogom hagyni, hogy egyedül ő okozzon nekem lelki terrort. Ez a 11 év ugyanolyan pokoli volt számomra, mint ahogy neki. Nekem nem volt senkim, senki nem vigyázott rám, magamat kellett eltartanom, állást kellett szereznem, mert apámtól semmilyen támogatást nem kaptam. Anyám pedig nem tudott nekem semmit se nyújtani a pszichiátriáról. Pántja lecsúszott, felfedve a vállán lévő sebeket. Szemeim elkerekedtek, és a gyomrom felfordult. Mennyit szenvedhetett, szegénykém.. Egy együtt érző arckifejezés ülepedett ki az arcomon, és amit láttam, nem bírtam felfogni. Visszahúzta, de olyan gyors volt.. Az én látásommal van a probléma, vagy egy pillanatra a kezei tényleg úgy mozogtak, mintha összefolytak volna? - Szóval ennyi? Csak így feladod az egészet? – néztem le a fűre. A hűvös szellőtől kirázott a hideg, de még pár percet kibírok. Remélem, hogy a szervezetem még ezt a hideget kibírja, és holnap nem az ágyban kell fetrengnem használt zsebkendők között. – Anya egy évtized óta miattad rohad a pszichiátrián. Őrültnek hiszik őt, teljesen összeomlott miután eltűntél, Emma. Térj már észhez! – vágtam az igazságot a fejéhez, felemelt hanggal. Az undor kapott el, ahogy erről a Liam-ről beszélt. Nem mintha féltékeny lennék, csak ő a kishúgom. Nem akarom végignézni, hogy egy srác kihasználja őt. Csak zavart, és bizonytalan. Biztosan felzavarta a találkozásunk ennyi év után, ezért viselkedik ilyen furán. Tekintetemet végig rajta tartottam, figyelve minden egyes mozdulatát. Hangos hahotázások törték meg a csendet, és ajkain végigfuttatta a nyelvét. Majd minden kezdett kitisztulni körülöttem. Amikor hátrébb lépett, eltakarva az arcait, a természetfeletti gyorsaság, hogy még mindig olyan fiatal, pedig 24 éves, és az éhség.. Ne.. Csak nem.. Ugye..? Képtelenség, vagy mégsem? - Ne.. – súgtam, és hátráltam pár lépést. A szemeim könnyekkel teltek meg, tudtam, hogy túl szép, hogy mindez igaz legyen. – Te nem is vagy ő. Mégis ki akarta, hogy verjél át? Eric? Klaus? Vicces.. egy percre, majdnem sikerült átverned. – tettem a csípőmre a kezemet. – Te nem vagy a húgom. – méregettem végig. – Te közéjük tartozol. Lehet, hogy a külsőd, a hangod ugyanolyan az övé, de a lelked nem. Romlott vagy. – artikuláltam az utolsó két szót. Az én húgom 13 évvel ezelőtt elveszett, és ő csak meg akar engem téveszteni. El sem merem hinni saját magamnak, hogy majdnem sikerült elérnie amit akart.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Vas. Okt. 07, 2012 5:31 pm
Scarlett & Emmy
Tudtam, hogy hallgatnom kellett volna arról, hogy mióta élek szabadon a világban, de van néhány olyan tulajdonságom, ami nem veszett el. Nos, az igazság eltitkolása az egyik gyengém és ha nem figyelek oda eléggé, hamar kicsúszik a számon. Épp ezt történt most is. -Igen, 8 éve szabad vagyok, de ne kapd fel a vizet. Volt, aki vigyázzon rám. – Válaszoltam enyhe gúnnyal a hangomban és észre sem vettem, hogy újabb kést döftem a nővérem szívébe. Labilis természet vagyok, az érzelmeim egyik pillanatról a másikra változnak meg. Az előbb elérzékenyülve álltam a szélben és a könnycseppeket a szélnek tudtam be, most azonban keménynek látszom, mint a gyémánt. - Teljesen mindegy, hol voltam Scarlett. Éltem az életemet önző módon. – Ruhám pántja lecsúszott, szabad utat engedve törékeny vállamnak, melyen jól látszódtak annak a gyötrelmes 3 évnek a nyomai. Emberfeletti gyorsasággal húztam vissza vállamra a pulya selymet, hogy valamelyest takarja a sebeimet. Fizikálisan nem sérültem annyit, mint mentálisan. Egy lelki roncs vagyok, alig vannak érzéseim és amik megmaradtak, azokhoz foggal-körömmel ragaszkodom. -Elszédültem… semmi bajom Scar. – Erőltettem mosolyt ajkaimra. Bár ne találkoztunk volna, legalábbis ma nem. Éhen halok, semmi másra nem tudok gondolni, csak a vérre. Érzem ízét a számban, érzem bódító illatát az orromban. Bárhová fordulok, potencionális jelölteket látok mindenhol és a nővéremet sem tekintem most másnak. Menj el Scar… menj el és majd megtalállak…kérlek szépen, nem akarlak bántani. -Hidd el, ha megtehetném, felszívódnék. Nem akarok neked vagy anyának fájdalmat okozni. Már nem ugyan az a kislány vagyok és ezt te is látod. Csak nem vallod be magadnak. Nézz rám és ne hazudj magadnak. – Fontam össze karjaimat, átöleltem magam, hogy egy kicsit rájátsszak emberségemre. Az emberek ilyenkor fáznak, libabőr futkos testükön, fogaik össze- összekoccannak a hidegtől, én mégis úgy állok a nővéremmel szemben, mint egy márványszobor. Némán hallgatom, ahogy arról a vámpírról mesél. Ismerős a neve, meg mernék esküdni, hogy láttam is már. Ennek ellenére még sem szólok közbe. Naiv gyermek vagyok még mindig, aki talán hisz még a tündérmesékben. Miért álltatom magam, miért akarom ellökni magamtól a nővéremet? Nem érdemeljük meg, hogy újra egy család legyünk? De… de nem most és nem ebben a formában. Talán a következő életünkben, ha a lelkem nem az örök kárhozat útjára téved. -Liam… a neve Liam. – Akaratlanul is felcsillant a szemem, ha lenne szívem ha dobogna, most biztos dörömbölne a mellkasomban. Ahogy régen is tette, valahányszor megláttam.- A megmentőm, a szerelmem, az életem. – Hosszú idő óta először beszéltem róla, ráadásul így. Soha senkinek nem vallottam be az érzéseimet se Liamnek, se másnak. Villám cikázott át a borús égbolton, rajtam pedig borzongás futott végig. Fiatalok bukkantak elő a mögöttünk elterülő erdőből és ismerős illat csapta meg az orrom. Önkéntelenül is megnyaltam vérvörös ajkaimat, légzésem felgyorsult, szemeim a diákokra tapadtak. Ínyem szorított, kezeim ökölbe szorultak. Elfordultam Scar-tól, háttal álltam és minden erőmmel azon voltam, hogy legyűrjem a mérhetetlen vágyat az ellen, hogy egy szempillantás alatt megöljem a vérző fiatalt. Hosszú percek teltek el, melyek gyötrelemmel teltek meg, én pedig némán tűrtem, míg alábbhagy a vágy és helyére a nyugalom száll.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Vas. Okt. 07, 2012 3:22 pm
Emma & Scar
Zavart pillantásokat vetettem rá. Mégis miről beszél? 16 évesen elengedték őt? Annak már.. 8 éve. Nyolc éve bolyong a földön, és ő sem talált meg engem viszont?! Eric még a múltkor azt mondta nekem, hogy fogságban van. Úgy látszik, ő sem rendelkezik semmilyen információval. Csak egy hatalmas áruló, egy hazug gazember, akinek nem kéne élnie ezen a földön. - Azt mondod, hogy nyolc éve kiszabadultál? Miért nem kerestél fel minket? Hol voltál eddig? – kérdeztem tőle kétségbeesetten széttárt karokkal. Megtettem mindent, hogy felkutassam őt. De egyszerűen eltűnt, mindenki meg volt róla győződve, hogy halott, egyedül bennem élt a remény. És most derül ki, hogy már kerek nyolc éve szabadlábon járja a földet? Hol lakott? Valaki vigyázott rá egyáltalán? Egy 16 éves lány nem felelősségteljes, hogy el tudja magát tartani. Hirtelen furán kezdett el viselkedni. - Emma, mi a bajod? – remegtem. Mi történik vele? Beteg? – Tudnom kéne valamiről? – vontam fel kérdőn a szemöldökömet, és a mellkasom alatt összefontam a karjaimat. Igen, átvettem anyukánk szerepét, de ő nincs itt. Valakinek helyettesítenie kell őt. Mellőztem a témát, nem akartam elmondani neki, bármennyire is szeretné tudni. Most rajtam áll a sor, hogy kérdezősködjek, és nem rajta. Őt rabolták el, és évekig el volt tűnve. Nem fordítva. Majd megválaszolom idővel a kérdéseit, de most én vagyok a kérdező. Válasza olyan volt, mintha egy kést döftek volna a szívembe. De Emmy még meg is forgatta. Elhúztam a számat, és nem tudtam megszólalni. Egyszerűen elakadt a szavam. Úgy látszik a hosszú idők alatt elég sokat változott. Már nem az a kislány, aki régen volt. Nem voltunk puszipajtások, legjobb testvérek, sokat veszekedtünk, de voltak jó pillanataink is. - Értem. – vontam meg a vállamat. – Akkor nem is zavarlak tovább, szívódj fel megint, és talán évek múlva találkozunk. – ráztam meg a fejemet. Ki voltam akadva, és úgy vélem, hogy jogosan. Ki lehet az a titokzatos ember, aki még nálam is fontosabb? Itt él Mystic Fallsban? Olyas valaki akit ismerek? Kérdések ezrei ugrándoztak az agyamban össze-vissza, teljesen felkavarva az érzelmeimet. Pár másodpercig töprengtem, hogy bevalljam-e az igazat. Mondjam el neki, hogy egy vámpír átvert, hogy elárul róla információkat, ha eljövök vele. Ha elhallgatom, ostobának fogok tűnni, de mégis ez mit fog mondani rólam? Hogy egy naiv, vak lány vagyok? Végül is, úgy döntöttem, hogy tiszta lappal kezdek, és bevallom neki. - Meséltem neked arról a vámpírról, aki rövid ideig a szövetségesem volt.. – kezdtem bele nagy nehezen, és egy keserves sóhaj tört fel a torkomból. – Nos, ultimátumot adott. Ha eljövök vele, elárul rólad pár információt, hogy hol vagy jelenleg, ha pedig nem akkor elfelejthetem az alkunkat. – egy apró fintor jelent meg az arcomon. „De mint látjuk ő sem tudott semmit..” ~ tettem hozzá a gondolataimban. - És ki ez az alak? A városban él, vagy csak átutazóban vagy itt? – szűkültek össze a pupilláim. Olyan fura. A húgom előtt állok, de mégis olyan idegen számomra. Mintha kicserélték volna, alig ismerek rá.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Suliudvar Vas. Okt. 07, 2012 1:42 pm
Scarlett & Emmy
Nem tudom, mi keserít el jobban. Az, hogy hazudtam a nővéremnek vagy az, hogy képtelen vagyok beletörődni abba, hogy nem talált meg. Hiába mond bármit is, felőlem felégethette volna az egész várost, az sem érdekelt volna. Fájt, hogy elvesztettem őket. Már nem vagyok ugyanaz a kislány, akit 11 évvel ezelőtt vámpírok raboltak el. Így is nehéz volt kiverni a fejemből azt az estét. Nem is értem, miért voltam még az utcán olyan tájt. Már rég az ágyban lett volna a helyem, mégis a házunk előtti téren bicikliztem. Emlékszem, anya kiszólt, hogy ideje lenne vacsoráznom és engedelmes kislányként azonnal letettem a biciklit, elindultam a ház felé, de már sosem értem be anya főztjére. Még most is beleborzongok, pedig 11 év elteltével már halványulnia kellene ennek a szörnyű emléknek. Ennyit arról a bölcseletről, hogy az idő minden sebet begyógyít. -Elhiszem Scarlett, hiszek neked, de borzalmasan teltek évek és abban a tudatban éltem, hogy lemondtatok rólam. 3 év után elengedtek, 16 éves korom óta élek egymagam, hol itt, hol ott húztam meg magam. – Most nem hazudtam, egyszer majd megtudja az igazságot. Megtudja, hogy a húga vámpír lett. Hogy éveken át éltem együtt egy idősebb vámpírral, aki mindenre megtanított, amire csak szükségem van. Hogy ezért cserébe a testemet adtam ennek a beteges állatnak. Csak a testemet, a lelkem és a szívem megmaradt Liam-nek. Láttam, hogy elgondolkodik a válaszomon. Nem hülye ő sem, egy vámpír nem engedi csak úgy el a prédáját. Annál azért több esze van és ha el is engedi, akkor a túlvilágra engedi át, nem pedig vissza a társadalomba. Ezért tereltem a témát gyorsan anyára. Szeretném azt hallani, hogy jól van. Otthon van a házunkban, boldogan éli az életét, de sosem felejtett el. Ha Scarlett ezt mondja nekem, teljesen meg leszek elégedve. Ehelyett ő is ugyan olyan gyorsan vált témát, mint én az előbb. -Scar mi van anyával? – Kérdeztem rá, hangom megemelkedett, erőteljesebbé vált, ijesztően hatott a torkomból felszakadó morranással együtt. Kék szemeim kikerekedtek, ahogy tudatosult bennem a felismerés. A vámpír átvette testem és agyam felett az uralmat és arra készül, hogy leleplezzen. Léptem egyet hátra, lehajtottam a fejem, engedtem, hogy a szél belekapjon szalmaszőke tincseimbe, arcomba fújja és nyerjek egy kis időt, míg összeszedem magam. Mélyeket lélegeztem, beszívtam az utca minden illatát. Hallottam az épületben tomboló diáksereget, a tanárok susmorgását, a kéjes sóhajokat, melyek a fiú mosdóból szűrődtek ki. Aztán minden hirtelen újra csendes lett. -Nem kerestelek Scarlett. Csupán errefelé volt dolgom. – Néztem fel rá, könnyes szemekkel, vérvörös ajkaimat vonallá préseltem. Valóban nem kerestem. Idejöttem, mert 13 éves koromban innen raboltak el. Anyai nagyszüleink éltek ebben a városban, nyaranta heteket töltöttünk itt, majd visszautaztunk New York-ba. Csupán a véletlen hozta így, hogy ismét Mystic Falls-ban vagyok. - Azt hiszem, láttam valakit, aki sokat jelent számomra. Őt próbálom felkutatni. Hatalmas szerencse, hogy összefutottunk. – Kemény szavak hagyták el a számat, megbántam, hogy ilyeneket mondtam a nővéremnek. Félig igaz, amit mondtam. Liam az oka annak, hogy idejöttem, de tisztában voltam azzal, hogy Scarlett is itt van. Én csak húzni akartam az időt, felkészülni a találkozásra. Bevallani, hogy vámpír vagyok. Túl gyorsan jött minden. -Gyönyörű vagy te is, ne mond azt, hogy nem. – Apró mosoly bújkált szám sarkában, de nem engedtem fel annyira, hogy ez a mosoly szélesedjen. -Mit csinálsz itt egy gimis bálon? Nem vagy egy kicsit öreg hozzá? – Sosem voltam az a vicces fajta lány, ez is nagy poénnak számított tőlem. Remélem nem sértésnek veszi. Időközben a szél felerősödött, az idő lehűlt, én mégis úgy álltam burgundivörös ruhámban, mintha nyár lenne. Cseppet sem törődve a hideggel, dacolva a széllel.
A hozzászólást Emma Montgomery összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Okt. 07, 2012 5:32 pm-kor.