Már épp rohantam volna Elenaért, amikor Anna megragadott, és újból a falhoz szorított. Ezért utálom, ha valaki idősebb nálam. Hisz' a kor, erővel társul. Sebei hihetetlen gyorsasággal gyógyultak be, nekem pedig már csak arra maradt időm, hogy válaszoljak rideg mondatára. - Én pedig bíztam benned. - vágtam vissza neki durván, de tudtam, hogy ez már túl sok volt. Még hallottam a reccsenést, de aztán minden elsötétült körülöttem. Óráknak tűnő másodpercekig feküdtem a hideg padlón. A halál olyan, mint egy köztes állomás. Még beszállsz a metróba, de a végállomást jelző táblát már nem pillantod meg, mert egy megfoghatatlan dolog kiragad a környezetből. Én is így éreztem. Néhányszor megtapasztalhattam már ezt az érzést, de minél többször élem át, annál jobban el akarom érni azt a bizonyos végső megállót. Éreztem, ahogy visszatér belém az aktivitás - életnek nem nevezhetném, azt már rég elvesztettem. Mostanra semmim sem maradt. Se Elena, se barátok, és Damonnal sem jövünk ki jól. Mi értelme van így a létezésnek? Egy felől félek, mi történik a földi lét után. Vajon a pokolba kerülök, vagy számomra már az sem létezhet? Ujjaimat már mozgásra tudtam bírni, majd lassacskán egész testem is kezdett engedelmeskedni nekem. Vajon mennyi idő telt el, mióta Anna így helyben hagyott? Elena? Vele mi történhetett? Hirtelen felugrottam, és aggódással teli gondolatokkal vetettem ki magam az ajtón.
//Köszönöm a játékot, részemről is lezárt. Remélem hamarosan újra találkozunk! //Folytatás: Tornaterem
Stefan engedelmessége egyszerre lepett meg, s nyűgözött le. Lehetséges az, hogy a szívem épp érte gyengüljön el? Bármilyen meglepő, a válaszom ezúttal "igen", hisz annak ellenére, hogy remekül játszom a könyörtelen fekete özvegy szerepét, belülről még engem is marnak az érzések. Érdes tenyere lassan végigcsúszott vállaimon, egészen a nyakára fonódott karjaimig. Magam elé bámulva, tétlenül hagytam, hogy kiszabaduljon az eddig halálosnak hitt szorításomból. Íme, eljött az idő, amikor Anna Petrova ugyanolyan ostobán vonja kérdőre a szemöldökét, mint általában az őt körülvevő emberek. A válaszon töprengve, mélyen magamba néztem, de minél beljebb haladtam, egyre jobban ellepett valamiféle fojtogató sötétség. Beleragadtam, mintha az mocsár volna, s bármennyire próbáltam, nem tudtam kiszabadulni erős karmai közül. - Romlott vagyok - nyögtem ki alig hallhatóan, aztán kinyitottam az imént lehunyt szemeimet, de a várt világosság nem volt jelen a szobában. Annyi év után, az elmúlt hónapban nem egyszer éreztem magam elveszettnek. Voltaképpen, titkon kezdem azt hinni, hogy közeleg a halálom pillanata. Közeleg? Nevetséges, s helytelen kijelentés volna, hisz villámgyorsan suhan felém a megérdemelt vég. Nem szoktam tévedni, így most sem tévedhetek. Érzem, s kár tagadnom, hogy nagyon félek. Ahogy Stefan közelebb hajolt, s ajkait majdnem enyéimre tapasztotta, elöntött a forróság, amit most inkább láznak neveznék, mintsem vágynak, hisz a homlokom verítékezni kezdett, s torkomban a szót gombóc fojtotta el. Szemeimet újra lehunytam, mire Klaus, s Andreas elégedetlen arca szinte azonnal megjelent előttem. Elbuktam volna, vagy annyi év után, végre sikerült álomba merülnöm? Fejemet ringatva kezdtem elbóbiskolni, de óriási, rézből készült harangok zöreje törte meg a fejemben letelepedő csöndet. Tisztán hallottam, ahogy a háttérben zokogás helyett hangosan nevet a gyásznép. Mindig a halálom gondolata volt az, ami mérhetetlen félelemmel töltött el. Fáj arra gondolnom, hogy egyszer e csodás test, amelyben élek, el fog sorvadni, s a varjak szedik majd szét a már annyi éve megrohadt belsőségeimet. Egy mély sóhaj után készen álltam újra kinyitni a szemeimet, de hirtelen robbanásszerűen tört belém a rég elfeledett fizikai fájdalom. Kebleim alatt aránytalan piros folt jelent meg, pontosabban, szivárgott a drága, életet adó vérem. Kétségbeesetten kapkodtam a levegőért, miközben az ép eszem az ösztöneimmel harcolt. Rég kerültem már ilyen kellemetlen helyzetbe, s egy ilyen kis elszáradófélben lévő karó még soha nem ártott nekem. Tekintetem ide-oda táncolt, miközben kezemet a sebemhez szorítottam, ami már elkezdett gyógyulni. Megköszörültem a torkomat, aztán felemeltem a fejemet, s hagytam, hogy a düh eluralkodjon rajtam. - Hittem benned - jelentettem ki ridegen, majd ismét megragadtam Stefan-t, a falhoz szorítottam, s kezeim vámpírsebességgel csúsztak nyakára, körülfonva azt. Miközben egyre jobban szorítottam a férfi nyakát, egy csepp vér gördült le az arcomon, majd miután jobb kézfejemmel letöröltem azt, szinte már meggondolatlanul törtem el Stefan nyakát. Remegve léptem hátrébb, majd elindultam a kijárat felé. Nem néztem hátra, csak haladtam előre, akár egy marionett bábú. Azt hiszem, kezdek megőrülni.
// Nos, részemről befejezve. Remélem, hogy még összefutunk!
Mondanám, hogy nem vártam azt, ami most fog következni, de valamilyen szinten tudtam. Tudtam, milyen érzelmeket vált ki belőle mindaz, amiket a fejéhez vágtam. Egy szemvillanás alatt a falhoz préselt, gyengének nem nevezhető módon. Megvártam, amíg befejezi mondanivalóját, majd lágyan megfogtam két karját és lefejtettem magamról. - Te nem vagy ennyire rossz, nem lehetsz az. - suttogtam lágy hangon, hátha lenyugszik, és meggondolja magát Elenaval kapcsolatban. Közben elléptem a faltól, majd óvatosan, hogy a frizuráját össze ne kócoljam, végigsimítottam a haján, és az arcán. Közben fogva tartottam tekintetét, majd közelebb hajoltam hozzá. Ajkaim már csak alig pár centire voltak az övéitől. Hihetetlen, egy nőt hogy lehet befolyásolni az érzelmeivel. Csak kedvesnek kell lenni hozzájuk, és kezes bárányokká válnak. De meddig? Tulajdonképpen kedvelem Annat, de Elena még nála is előbbrevalóbb, természetesen. Mielőtt ajkunk még összeérhetett volna, farzsebemből egy gyors mozdulattal elővettem az előtte már ott jól elrejtett karót, és az előttem álló, elbűvölt nőbe szúrtam. Elég aprócska volt ahhoz, hogy komolyabb sérülést okozzak neki, de pár pillanatnyi előnyhöz talán juthatok. Meg kell találnom Elenat, mielőtt még bántódása esik! Még szerencse, hogy Annaval jöttem a bálba. Ki tudja mi történt volna, ha nem értesülök időben a dolgokról?
Stefan pár pillanatnyi hezitálás után végre válaszolt a kérdésemre, s a fölösleges kupaktól is megszabadította a méregzöld pezsgősüveget. Válasza egyáltalán nem volt fontos, s nem is számított, hisz elég csak rám nézni, az ember rögtön belátja, hogy ellenem kár szövetkezni. Nem mintha túlságosan fönt hordanám az orrom, de lássuk be, túl sok mindent megéltem már ahhoz, hogy egy mártír szerelmes az utamba álljon. Alaposan végigmértem a közeledő férfit, majd kinyújtottam a kezem, s elkaptam a poharat. Lábaimat keresztbe vetettem, majd közelebb hajoltam az ifjabbik Salvatore-hoz, s belekortyoltam a pezsgőmbe. Bevallom, órákig tudtam volna bámulni, hisz már a puszta lénye elvarázsolt, de egy magamfajta, idős és tapasztalt vámpír nem eshet Stefan szemeinek csapdájába. Halálos vétek volna, efelől semmi kétség. Épp úgy, ahogy Stefan kételyei is halálosak, hisz azzal, hogy kérdőre mer vonni engem, a saját halálos ítéletét írja alá. - Tán nem hallasz jól, kedvesem? - Mondtam felemelt hangon, majd lehajtottam a pohár tartalmát. Meredten, ugyanakkor szúrós tekintettel bámultam rá pár percig, de Stefan balkezessége hirtelen kizökkentett a nyugalmamból. Igazán fel tud ingerelni az, ha valaki megpróbál borsot törni az orrom alá, főleg, ha az a valaki nem más, mint egy ostoba Salvatore. - Észnél vagy? - Kérdeztem dühösen, miközben a duzzadt erek lassan kezdték behálózni a szemeim környékét. Szemfogaim sem tétováztak, ahogy reflexeim sem. Szinte azonnal megragadtam gallérját, s közelebb húztam a férfit, majd gondolkodás nélkül lekevertem neki egy hatalmas pofont. - Megérdeme.... - kezdtem gúnyosan, de ahogy Stefan ismét belekezdett mondandójába, azon nyomban belém fagyott a szó. Felháborító, hogy mire képes ez az átkozott Salvatore. Nem elég, hogy megpróbáltam a kegyeimbe fogadni, még a briliáns tervembe is beavattam, erre meg van mersze ellenem fordulni, egy közönséges hasonmás miatt. Nevetséges. Egyszerűen nevetséges. Unottan rágyújtottam egy cigarettára, remélve, hogy befejezte a naiv szónoklatát, de megdöbbentségemre, újabb, most már sokkal súlyosabb kijelentéssel folytatta azt, amit az imént elkezdett. Villámcsapásszerűen tört belém a fájdalom egy parányi, ugyanakkor szúrós szilánkja. Mi tagadás, fáj, hogy épp Ő mondja azt, hogy csalódott bennem, mikor én egy majd' évezredig tartó szerelmet is feláldoztam volna az Ő ostoba bosszújáért. Téved, nagyon nagyot téved, hisz szerettek, s még ma is szeretnek. Ott van Andreas, aki vakon bízott bennem, s szerelme egy csöppet sem lankadt. Valamint, ott van Vivian, aki nővéreként tekint rám, s képes lenne feláldozni a saját életét is értem. Szeretnek. Szeretniük kell. Fejemet lehajtva, önkéntelenül ragadtam meg a férfi vállait, majd erősen megszorítva, a szoba másik sarkához suhantam vele. - Stefan - komótosan felemeltem fejemet, majd mosolyra görbítettem ajkaimat - ..., ha nem is szeretnek, legalább valaha szerettek. Megboldogult anyám valaha szeretett. - Jelentettem ki, teljesen ridegen, hosszan elnyújtva a szavakat, habár az igazság az, hogy édesanyám szó szerint gyűlölt.
Nem értem, miért kell mindig felhozni Elenat. Ezzel csak megalapozza a rossz hangulatot. Mit mondhatnék? Hogy utálom? Nem, az hazugság lenne. De az igazat mégsem köthetem az orrára, az senkinek sem lenne jó. Mialatt a gondolatok csak úgy cikáztak a fejemben, Anna megszabadította az íróasztalt felesleges súlytöbbletétől. - Fogalmazzunk úgy, hogy semleges számomra. – válaszoltam végül, miközben egy halk pukkanás jelezte, hogy felnyitottam a pezsgőt. - Hogy érted, hogy elhallgattatni? - kérdeztem kíváncsian, miközben kivettem két poharat az igazgató bárszekrényéből. Titkon azonban reméltem, hogy nem végleg akarja elhallgattatni Elenat, ugyanis azt nem hagyom. Lassan odasétáltam hozzá, kitöltöttem a két pezsgőt, odanyújtottam neki a poharat, majd leültem az igazgatói székbe. - Hogy mondod? Nem hittem a fülemnek. Mégis hogy gondolja ezt? Hamar kiittuk mind a ketten a pohár tartalmát, ezért újabbat készültem tölteni, de miközben öntöttem neki, idegességemben kettétörtem fölötte a poharat, mire a ruhája csupa ragacsos pezsgő lett. - Megérdemelted. - morogtam az orrom alatt. - És mi van, ha nem engedem? - tértem rá a lényegre. - Most nagyot csalódtam benned. Tudod mi vagy te? Komolyan nincs ennél jobb dolgod? Úgy látszik nem kaptál elég szeretetet, bár nem csodálom, hogy senki sem szeret igazán. - vágtam a kemény szóáradatot a fejéhez, meglehet azonban, hogy nem kellett volna.
Mindig is tudtam, hogy az itteni emberek túlságosan befolyásolhatóak, s emellett bosszantóan primitívek. Ostoba bálokat szerveznek, s szentül hiszik, hogy minden egyes magukra öltött ruhadarab, felszerelt csillár, s lejátszóba berakott lemez illik az est témájaként kiválasztott korhoz. Azonban, mély sajnálatomra ugyan, de ki kell ábrándítanom a vacsorám kedves hozzávalóit, mert az előkelően feldíszített termek aligha tükrözik a húszas évek eszméit. Viszont számomra már elfogadott tény, hogy az összegyűlt, parányi nép nem élte meg a már említett kort, így nem is értheti annak üzenetét. Kész vagyok beismerni azt is, hogy bár nem tetszik a kivitelezés, az est mégis kellemesen indult, s a partnerem társasága csak fokozza a hangulatot. - Mr. Salvatore - hajtok fejet a férfi előtt, majd a felém nyújtott karja köré fonom az enyémet. Kezemet lassan övéhez csúsztatom, minek melege ugyanolyan intenzív maradt. Úgy hiszem, egyikünk sem hitt a másikban, épp ezért maradt abba az el sem kezdett afférunk. Végül is, mára már mindegy, hisz időközben felbukkant az én halottnak hitt szeretőm, Andreas, s még jobban felborította a koránt sem nyugodt hétköznapjaimat. Meglehet, hogy Salomé nem tévedett anno, s valóban Andreas lesz a végzetem. Egyszer biztosan kiderül majd, de egyelőre jobb szeretném, ha az említett végzet messziről elkerülne, hisz remek terveim vannak mára. Egy pillanatra gúnyosan elmosolyodtam, majd szóra nyitottam ajkaimat. - Kíváncsi vagy, Hasfelmetsző? - Kérdeztem sejtelmesen, majd lábujjhegyre álltam, s közel hajoltam füléhez. - Mind meghaltok - súgtam, majd halkan felnevettem, aztán némán elindultam Stefan után. Az ajtó lassan kinyílt, én pedig egy bólintást követően átléptem annak küszöbét. Minden túl reális volt. Mondanom sem kell, hogy fölöttébb zavart a helyzet, s a gondolat, miszerint kettesben maradunk, az igazgató sötét irodájában. - Remélem, hogy már nem vagy a hasonmás megszállottja - az íróasztalhoz léptem, lesöpörtem róla a fölösleges tárgyakat, majd elrugaszkodtam a földtől, s helyet foglaltam az asztalon. - Ideje elhallgattatnom, ha érted, hogy mire gondolok - mosolyodtam el újra, majd mutatóujjammal intettem, hogy jöjjön közelebb. Az a bizonyos pezsgős üveg már szeretne kiürülni.
Rég volt már rajtam öltöny. Nem tartom túl kényelmes darabnak, de ha az alkalom megköveteli, kénytelen vagyok felvenni. Ezen a bulin lényeges az elegancia, ami természetesen egy kis képmutatással is társul. Ilyenkor mindenki belebújik a legszebb ruhájába, felhúzza a legdrágább zakót, amit boltban csak találni lehet. Én nem szoktam különösebben kutatni utánuk, hisz’ csak kinyitom a szekrényemet, és elém tárulnak a kor, ma már divatjamúlt darabjai. Anna kísérője vagyok, biztosan jól fogunk ma mulatni. Bírom a csajt. De azért valljuk be, rajta kívül senki sem jött volna el velem a bálba, mivel mostanában nem igazán vagyok beszélő viszonyban a többiekkel. Még csodálkozom is? Az egész az én hibám! - Hölgyem? – nyújtom jobb karomat Annanak, miközben belépünk az iskolaépületbe. – Most pedig mesélj, mi a helyzet? – vigyorgok rá száz wattos mosollyal. - Figyelj, túl sokan vannak itt, nem szándékozom feltépni senki torkát sem. Legalábbis nem idő előtt. - mosolygok tovább. - Zavarna, ha kicsit nyugisabb helyre mennénk? - kérdeztem tőle, azzal lekaptam az épp felénk tartó pincér tálcájáról egy üveg pezsgőt. - Kérlek? - nyitottam ki előtte az ajtót, majd az igazgatói iroda képe tárult elénk.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Igazgató irodája 
