Már egy jó ideje sehol semmi mozgolódás, márpedig ilyenkor az erdő mentén legalább valami állat feltűnik, de most még ez se. A kavics rugdosása nem tart sokáig izgalomban, a nyílpuska súlya se olyan könnyű már, mint mikor elindultam vele. Talán nem volt a legjobb ötlet eljönni ide. Az út elején még határtalan izgalom töltött el, és mivel a napom rémes volt, ezzel a vadászattal akartam feldobni, de teljesen lehangol az erdő csendje. A szellő mozgatja a fák leveleit, más zörej nem hallatszik. Vagyis de, egy csattanás, mintha valami nagy darab fém nekiment volna egy fának, egy autó, de mit keres egy autó az erdőben, ilyenkor? Lassú léptekkel hatolok be a fák közé majd megpróbálom megkeresni a hang forrását, mikor egy kisebb sikoly isis felszáll már gyorsabbra veszem lépteimet. Úgy tűnik ez most már véresen komoly dolog. Ágak és szúrós bokrok csapódnak az arcomba, de a tempón nem lassítok. Itt történik valami és azt hiszem szükség lesz rám is. Ahogy közeledem meglátom az autóroncsot és a füstöt ami felszáll belőle. Aztán megpillantom a lányt amint vért fröcsköl magára és aztán eszméletlennek tetteti magát. Hohó, mi ez? A városka újdonsült színi társulatának főpróbája? De felháborodásom ellenére csendben figyelek, aztán nem kis meglepetésemre feltűnik egy vámpír, tudtommal a közönségnek nem szabad belekontárkodni az előadásba. Várok még egy kicsit, a lány egész szépen alakít mind addig míg a vámpír a fának nem taszítja és oda nem szorítja. Itt aztán elugrom és a nyílpuskámból egyenesen egy nyilat lövök a fickó bokájába, ha a szívére céloztam volna akkor a lányt is keresztül döfte volna. A nagydarab fickó leengedte a lányt aki a földre és felém fordult. Eltorzult arca arról tanúskodott, hogy egy ideje már nem evett, ezért is dőlhetett be a lányka kórházi vér trükkjének, amatőr. Ökölbe szorult keze meg azt bizonyította, hogy nem ura az érzelmeinek vagyis egy új vámpírral van dolgom. Idegessége és dühe emberi érzéseinek háromszorosát tükrözte most vissza. Emeltem a nyílpuskát és céloztam, elsőre elvétettem, de másodjára már célba talált, összeesett és halotti maszkja a fejére került. Miután megbizonyosodtam, hogy egyelőre nincsenek többen odaszaladtam a lányhoz aki úgy tűnik eszméletlen. Az autóját is megvizsgáltam ami tele volt fegyverekkel, vadász, ilyen fiatalon? Jó, mit mondok én, mikor én se vagyok idősebb nála, de azt hiszem talán több tapasztalattal rendelkezem. Csak állok ott és nem tudom mi tévő legyek, ha így maradunk élő csaliként írjuk be magunkat a történelembe.
Ma kifejezetten unalmas napom volt, ezért is próbáltam meg elütni a délután nagy részét. Reménykedtem benne, hogy legalább egy kicsi perpatvar lesz és elmehetek vadászni, de semmi nem történt. Arra számítottam, hogy valaki fel fog keresni amiért gyanús dolgokat észlel pár ember között, hiszen majdnem minden nap érkeznek ilyen hívások számomra, de most mintha nem lenne semmi ebben a városban, pedig itt hemzsegnek a nem normális dolgok. Vagyis hát na, szerintem nem egészen normális dolog az, hogy valaki farkassá változik, vagy a másik ütőerében leli a táplálékát. Ez egyszerűen nem jó, ezért kell kiirtani. Este kilenc van, én meg már minden leckémet megírtam, a szóbeli anyagokat is elmondom bármelyik pillanatban, s már azon voltam, hogy elmegyek fürdeni és lefekszem, de aztán úgy döntöttem, hogy inkább körülnézek egy kicsit, hátha mégis történik valami, viszont nem volt kedvem magamra ölteni azt a ruhát amit vadászatkor viselek. Ha jó vagyok - már pedig az vagyok - akkor így is meg tudok majd lapulni, de igazából ha összefutok egy vámpírral akkor sincsen értelme álcáznom magam, hiszen élesebb a szeme, mint egy emberé. Be is pattantam az autómba, mert most mindenhez volt kedvem csak a gyalogláshoz nem. Áldottam az eszem amiért ma nem tűsarkú cipőben mentem suliba, mert abban nyilván nehezebben járnék az erdőkben. Úgy döntöttem, hogy az autópálya felől közelítem meg lombos részt, mert itt könnyebben el tudom rejteni a kocsit. Vagy talán nem is kéne elrejteni, egyszerűbb lesz felhasználni azt is. Kezdett megfogalmazódni a tervem a fejemben, s mosolyogva jöttem rá, hogy az teljesen tökéletes. Otthon kevés fegyvert tartok, szinte mind az autómban vannak ők a csomagtartó alatti rejtett rekeszben. Senki nem gondolná, hogy bármiféle szúró vagy vágó eszköz van nálam, pedig azért akadnak bőven. Teli vagyok karókkal, de azokat ritkán használom. A kedvenc módszerem az, hogy egy vámpírt súlyosan megsebesítek, aztán bedobom egy verbénával teli kútba. Akkor ott marad az már biztos, és minden bűnét megbánja úgy fog szenvedni a fájdalomtól. Nem tartom magam különösképp szívtelennek, vagy kegyetlennek ez miatt, hiszen ők nem emberek, hanem szörnyetegek, akik tönkretették az életem. Ez az én bosszúm, hogy a világ egy kis szeletét megpróbálom megtisztítani tőlük. Persze a hatalmasabb és erősebb tagokkal szemben egyedül semmit se érek, de ismerek pár vadászt aki biztosan benne lenne egy olyan partiban is ahol ketten elkapunk egyet, vagy akár többen is rámehetnénk. Lefékeztem amikor úgy gondoltam, hogy elég jó helyet találtam a vadászatra, aztán elkezdtem előkészíteni a dolgokat. Pár percig füleltem, de nem hallottam neszt. Ez így nem lesz jó, valamivel elő kell csalogatnom az áldozatom, hiszen éjjel mindig itt keresnek eledelt a vámpírok. Azt hiszem megint össze kell törnöm a kocsim, de a cél érdekében megéri, majd megdolgozom a javításának áráért. Beültem, indítottam, aztán nemes egyszerűséggel egy fának hajtottam. Szerencsére a légzsákok remekül szuperálnak, s az ütközés után a mellényem zsebébe rejtettem egy rózsafából faragott karót. A ruhámat lelocsoltam vérrel, s csak reménykedtem benne, hogy ki tudom majd mosni a foltot. Hogy miért nem aggódtam magam miatt? Mert szinte biztos voltam benne, hogy nem eshet bajom. A hatás kedvéért felsikítottam, mint aki most vette észre a sérülést, s tudtam, hogy a támadóm már közel járhat. A szemem sarkából érzékeltem is egy árnyat, s tökéletes alakításként összerogytam a földön, mint aki valóban elveszítette az eszméletét. Nem is rossz, legalább könnyű prédának fog elkönyvelni, s mindenképp idejön hozzám, hiszen "vérzek". Hamarosan meg is éreztem az érintését a hajamon, nem vesztegette az idejét azzal, hogy megnézze, vajon valódi e a sebem. Már éreztem a fogait a nyakamon, amikor hirtelen a férfi ágyékába térdeltem, s a karót kerestem. Ez valahogy túl könnyű volt. Vajon ennyire fiatal, hogy teljesen elvette a kórházi vér szaga az eszét? Lerúgtam magamról a nyökdécselő testet, s már nyúltam volna a karómért, de ezúttal lassúnak bizonyultam, s a r0hadt vérszívó teljesen erejéből az egyik fának vágott. Talán ez lesz a végem? Éles fájdalom nyilalt a hátamba, de nem foglalkoztam vele, megpróbáltam feltápászkodni. Nem, nem vagyok hajlandó egy ilyen senki keze által meghalni, de a szédülés erősebbnek bizonyult nálam, s éreztem ahogy szó szerint kicsúszik a talaj a lábam alól. A testem tehetetlenül esett össze, a rózsafa karó pedig messze gurult a kezem irányából. Küzdöttem a sötétség ellen, de mégis minek? Hiszen egyszer úgyis elborítja majd a szemeimet, s így is lett, pillanatokon belül most már ténylegesen elveszítettem az eszméletemet. Az utolsó kép amit láttam, az a vastag füsttenger volt, ami az autóm irányából tört fel a mélyből.
Olyan cifra káromkodások tudnának most kitörni belőlem ha éppen nem szeretnék halkan végig menni az út mentén. A mai napom túlmenően is a legszerencsétlenebbnek mondható. Először is korán reggel megpróbáltam úgy tenni mint aki teljes mértékben egyetért Damon terveivel meg hasonlók aztán eljött a délután mikor terveimben Bonnie meglátogatása szerepelt, de pechemre nem ért rá mert órája volt. Egész nap magamba fojtottam a sok csalódást és magánvéleményt, de ahogy közeledett az éjszaka kitört belőlem az egész napi csalódás. Fogtam a nyílpuskám és elindultam levezetni az agresszióm. Hogy ez helyes? Kimondottan nem az, de nagyon nem érdekel. Miért lennék az Ötök egyike ha otthon ülök a babérjaimon mikor bármelyik pillanatban megölhetek egy koloncot aki mások vérén élősködik. Érdekesen hangzik ez az én számból mikor akik körülvesznek pont ebbe a fajba tartoznak. Megszoktam már, hogy egyeseknek nem volt választásuk mint például a nővéremnek sem volt. Viszont azok akik örömmel gyilkolnak mint Klaus, na Őket szívesen törölném a nagy golyóról. Igazán nagy kár, hogy az Ősi Hibrid halhatatlan figura és ha mégis meghalna vele menne a nővérem meg a Salvatore fivérek is, Caroline, Tyler. Így hát megoldást se próbálok találni, mert az Ő haláluk nagyobb kár lenne mint az, hogy ez a Hibrid még mindig egy levegőt szív velem. Csak baktatok az autópálya szélén és rugdosok egy alig 5 centis kavicsot. Úti célom igazából nincs. Úgy vagyok vele, hogy majd kilyukadok valahol. Remélhetőleg olyan helyen ahol letudom vezetni fölös energiáimat. Egy kocsma melletti sikátor, esetleg egy erdő rész, nekem a helyszín teljesen megfelel. A lényeg az ellenfelen van. Szeretnék egy kicsit színt vinni a napomba. Nem tartanak engem érdemesnek arra, hogy beavassanak a terveikbe. Damon szemében is csak egy olyan személy vagyok aki képes elvégezni a piszkos munkát vagy éppen azt amihez senkinek sincs kedve. Általában Matt és én vagyunk azok akiknek nem veszik hasznát. Itt legalább senki nem szól bele abba amit csinálok. Hol van már az az iskolás srác aki a drogproblémáival küzdött? Akkor se vették hasznom, most se, akkor meg mi változott? Egy kisebb zajt hallok meg a fák takarása mögül. Lassan elindulok irányába.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Szomb. Dec. 07, 2013 12:12 am
Godric & Charity
.................
I feel like everythig in my life has led me to you.
Nem is sejtettem, hogy ilyen pocsékul fog alakulni ez a találkozó, mikor az út szélén megláttam térdelni a férfit, és odasiettem hozzá. Segíteni akartam rajta, ehelyett a makacskodása miatt kudarcot vallottam, ő pedig mintha minden egyes szavával tőrt forgatna bennem, nem számít, hogy újból és újból szabadkozni próbál, nem jár sikerrel. Nem tud segíteni rajtam, mert rajtam tényleg nem lehet, de istenem... csak engedné, hogy neki segíthessek! Annyival egyszerűbb lenne minden. Még a kapcsolatunk is jobb lenne, Klaus ellenére, és én is jobban érezném magam abban a tudatban, hogy God jól van, nem emészti a vérszomj, és szippantja magába, mint egy mély fekete lyuk. Csalódottan kellett tudomásul vennem, nem fogok tudni támasza lenni a beleegyezése nélkül, de ez azt is jelentheti akár, hogy eltávolodik tőlem. Mihez kezdek, ha őt is elveszítem? Szomorkás mosoly került ajkaim sarkába, ott csücsült, mintha más helyet nem talált volna, mintha más arcára nem tudott volna telepedni, pedig én igencsak megkönnyebbültem volna, ha ennél jobban el tudom rejteni az érzéseim. Ez sosem ment valami jól, nyitott könyvnek is titulálhatnának, bár jobban belegondolva, csak akkor esett nehezemre titkolózni mindig is, ha rossz passzban voltam. Ennél rémesebben pedig még sosem éreztem magam. Nem elég, hogy Klaust rég láttam már, hiányzott a kettőnk közt lévő kötődés, hiányzott maga az érzés, hogy tartozom valahová, az apám sem érezte jól magát, fáradékonynak és roppant kimerültnek látszott, Godric kijelentései pedig csak fokozták a remek hangulatom. Holott ő volt az a pasi, aki pár órára kimenekített a szürke hétköznapokból, elfeledtette velem ami a szívemet nyomta, és majdhogynem normálisnak éreztem magam. De ahogy mondani szokták, feljött a nap, és megvilágította a valóságot. A tények pedig magukért beszélnek, nem vagyunk egymásnak valóak, de kérdem én, a nézeteltéréseink miatt kéne búcsút intenünk? Ebben nem hiszek, valahogy ezt is meg tudnánk oldani, hiszen látom rajta, hogy ő is könnyedebben érzi magát, mikor a közelemben van, és én is képes vagyok levegőt venni a bensőmet kaparászó fájdalom nélkül. Most is így kellett volna éreznem, megkönnyebbülten, hogy láthatom, de elrontotta a pillanatot. Olyan, mint valami illúzió. Kinyitja a száját, és rájössz, hogy egészen mást hittél eddig, hogy a látvány elvarázsolt, de az mégsem a valóság, csak egy szebb és jobb másolata. A tenyerem szabályosan égett, most már nagyon oda akartam sózni neki, de igyekeztem visszafojtani az ingerültségem. Nem oldok meg semmit azzal, hogy meglendítem a karom, és kezem az arcán csattan. Egy pillanatig jó érzés lenne, csillapítaná a dühömet, de aztán a bűntudat is belém költözne, és még egy negatív érzéssel talán már nem bírnék el. Felszusszantam, és megvontam a vállam. - Tényleg nem tehetsz semmit. Ez az élet rendje. Nem ezt érdemli, de nem vagyok hajlandó rákényszeríteni semmit sem, csak mert félek elveszíteni őt. - Túl lazán, túl könnyedén adtam tudtára a véleményem, holott belül sokkal jobban megérintett ez a téma, a fájdalom felemésztett, ugyanakkor tudtam, hogy amit mondok, igaz, és ehhez is kell tartanom magam. Nem aggódtam, hogy másképp fogok vélekedni róla, mert ha valaki megérdemli, hogy békére leljen a túlvilágon, az apám. Nem ítélhetem örök életre, nem tehetem ki a vér kísértésének, és főleg nem dönthetek helyette. Mint már mondtam, semmit sem fogok ráerőltetni. A kérdés magamhoz térített, nem igazán értettem, mit nem ért. Ez csak egy egyszerű tény. De éreztem, hogy zavarja, én pedig már megint megbántam, hogy bevallottam az érzéseim neki. Tényleg nincs értelme, hiszen nemhogy nem viszonozza, de majdhogynem felháborodik rajta. Ha nem vonzódna hozzám, megérteném, hogy nem akar engem, de így... Kezdtem azt hinni, rosszul ítéltem meg mindent, őt magát is, legfőképp a kettőnk közt lévő kötődést. Talán csak beképzeltem, mert annyira vágytam még egy férfire az életemben, aki nem csak egy biztos pontot, de magát a szerelmet testesíti meg. Csóválni kezdtem a fejem, próbáltam kitisztítani, de a sérüléssel, amit ez az egyetlen szó okozott, nem tudtam mit kezdeni. A kérdés az elmémben keringett, s nem engedte, hogy megszabaduljak tőle. A fejem kóválygott, szédülés kerülgetett, azt hittem, a következő pillanatban közeledni kezd arcomhoz a talaj, és bizony elájulok, de az eszméletvesztés túl egyszerű lett volna, már-már gyanúsan egyszerű. Egyetlen egy másodpercre azonban megkönnyebbültem, hiszen azt mondta, nem hagy el! De ahelyett, hogy most az egyszer hallgatott volna, folytatta a beszédet, és mikor kiejtette száján az utolsó szót is, fájdalmas nyögés szökött ki belőlem. Sosem voltunk együtt. Térdeim enyhén megrogytak, két kezemmel rájuk kellett támaszkodnom, hogy ne kössek ki a földön térdepelve, fájdalmaim között, a levegőt pedig kapkodtam, lihegve próbáltam oxigénhez jutni. A mellkasom szabályosan sajgott, a szívem összeszorult, és a látásom is mintha elhomályosult volna, bár talán titkon lecsukódtak a szemhéjaim, és az elmosódottságot lelki szemeim előtt láttam. - Ez... ez nem igaz... - nyögtem elfúlva, és közel álltam a síráshoz, ami szégyen lett volna, még ebben a helyzetben is, de nem tudtam visszatartani. Az első csepp kisurrant pilláim alól, vékony csíkot húzott végig az arcomon, és szipogva nyúltam oda, hogy letöröljem. Felegyenesedtem, és könnyes szemmel pillantottam Godric irányába, de amit láttam, arra egyáltalán nem számítottam. Talán pont emiatt néztem fel, de a hang csak a tudatalattim kaparászta, a füleim már nem érte el. Lövések. Pontosabban egy lövés, a fatöltény pedig egyenesen a férfi testébe repül. Ne! Némán felsikoltottam, és a számhoz kaptam a kezem, hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. A fák közé pillantottam, de egyelőre még nem láttam semmit. Van még egy kis időnk. Odasuhantam Ric-hez, és rögtön a töltényhez nyúltam, hosszú ujjaim belevájtam a húsába, kiszedtem, és magam mögé hajítottam. Felé akartam nyúlni, hogy felsegítsem, de meghallottam a lépteket, és összerezzenve ugrottam fel. - Mi a jó büdös francot csináljak?! - morrantam fel, és az egyik fickó elébe száguldottam, megragadtam a pólója nyakát, és az egyik messzi fának hajítottam. De jól tudtam, hogy nem ő az egyetlen, aki itt van, de a másik fickó, úgy tűnik lemaradt. Lassabb volt, kevésbé profi, mint a másik, aki rögtön rájött, hogy hol vagyunk. Azonnal visszarohantam a magam mögött hagyott Godric-hoz, karját a nyakam köré dobtam, és igyekeztem minél óvatosabban felsegíteni. - Tudod... Ihatnál a véremből. Erőt adna, és mind a ketten el tudnánk menekülni! - Egyre sürgetőbb volt a hangom, feszülten pislogtam körbe, és abban reménykedtem, megfogadja a tanácsom, és nem most fog vitába szállni velem. Ha túl akarja élni... A gondolat újra befészkelte magát a fejembe, miszerint Ő inkább választaná a halált, mint engem. Gyanítottam, sosem fogok már megszabadulni ettől a rögeszmémtől, csak ha az ellenkezőjét bizonyítja a férfi. Arra pedig jelenleg igen csekély esélyem volt.
Nem vagyok a szavak embere és soha nem is voltam az. Mit kellene mondanom? Próbálok rájönni és próbálom megfogalmazni azt a rengeteg dolgot, ami a fejemben már egy egész regénnyé állt össze. Char többet jelent számomra mindennél, amim jelenleg van. Egy kicsit talán félek attól, hogy Klaus szempillantások alatt ugyanúgy az uralma alá von, mint Charity-t és a többieket. És félek attól, hogy ha Char mellett maradok, akkor hamarosan eljön ez a rám kényszerített szolgálat, amihez cseppet sem fűlik a fogam. Hálával tartozom azért, amit tett? A legkevésbé sem hiszem és abban sem vagyok biztos, hogy ez a Tyler Lockwood unalomból szegült ellen annak a zsarnoknak. Egyszer... egyszer kellene összefutnom csak azzal a kölyökkel, hogy rájöjjek végre, nem hiába van az amit csinálok és hogy akadnak hozzám hasonló egyedek, akik nem tartják normálisnak Klaus birtoklási vágyát. - Nem úgy gondoltam - csak ennyit bírok mondani. Emlékeznem kellett volna az apjára, elvégre épp emiatt volt olyan elkeseredett, mikor legelőször találkoztunk. Hogy felejthettem el? Mostanság túlságosan lekötnek a magam bajai és kötelességei ahhoz, hogy másokra is figyeljek. Ez eddig nem így volt, sosem helyeztem a magam sorsát másoké elébe - Ha tehetném, segítenék rajta... - minek mondom? Nem mintha számítana. A legjobb egyébként is amit javasolhatnék az az lenne, hogy változtassa át az apját. De valóban megmentené vele? Nem hiszek Istenben, de abban igen, hogy nem véletlenül történik az, ami történik. Nem a büntetésről van szó, vagy hogy ki hogyan éli az életét... Az apjának ez a sors lett szánva és nem szabad beleavatkoznunk nekünk, természetfelettieknek sem. Idegességét látván én is egyre feszültebb leszek. Nem ért meg semmit, soha nem is fog. Elvakult Klaus miatt, elvakult amiatt, hogy nem tud eleget és nem látott még eleget a világból. Még egy éve sincs, hogy hibrid, arról ne is beszéljünk, hogy Mystic Falls-nak soha még csak a határát sem hagyta el. Nem érti a dolgokat, talán nekem kellene rávilágítanom és segíteni neki. - Szeretsz? - ennyit sikerül felfognom és visszakérdeznem. Ki mondta ezt utoljára? Nem emlékszem. Talán az anyám, aki több évtizeddel ezelőtt halt meg. Vagy még ő sem. Esetleg egy régi barátom, cinkostársam? Az biztos, Charity az első hosszú idők óta, aki olyan hitelességgel mondja, hogy muszáj elhinnem - Nem hagylak el. Mi... sosem voltunk együtt - ráncolom homlokomat és mondom ki a kegyetlen igazságot, amihez talán hozzá kellene fűznöm, hogy tényleg nem megyek el. Tényleg nem hagyom magára, főleg nem azzal a nyomorult hibriddel, aki befolyásolja őt, még ha tudtán kívül is.
Arra számítok, hogy ezek után Char hátat fordít nekem és elsétál, esetleg képen töröl és magamra hagy. Bármit is tesz, elfogadom... Viszont arra nem számítok, hogy a semmiből szinte, valaki golyót röpít bal lapockámba, méghozzá nem is akármilyet: a fatöltény égeti a húsomat, marcangolja csontomat és nem tudok nem térdre esni a fájdalomtól. Mégis hogyan jöttek rá, hogy itt vagyok? Vagy hogyan jöttek rá, hogy nem ember vagyok? A kérdések elhomályosulnak agyamban és csak Char-re összpontosítok... legalább ő menjen innen. - Fuss! - kiáltok, meg sem várva, mit tervez igazából. Két opció lehetséges, ami támadómat illeti: Cedric csatlósai annyi év után is folytatják hajtóvadászatukat ellenem, esetleg a helyi vadászok brancsa bukkant ránk itt és természetfeletti sebességünket látva, netán az út szélén heverő testet, rájöttek mik vagyunk és most kifejezett céljukká vált kinyírni minket. Akárhogy is legyen, sürgősen pucolnunk kell. Char-nek legalábbis mindenképp. Belepusztulnék, ha valami baja esne, éppenséggel miattam.
I feel like everythig in my life has led me to you.
Egyáltalán nem vágytam rá, hogy folytassuk ezt a vitát, amibe már oly sokszor belekezdtünk, és amit még mindig nem tudtunk lezárni. Nem is fogjuk tudni, ezt nem lehet csak úgy megoldani, áldozatok nélkül. Sokkal egyszerűbb lenne, ha ő mondana le a szabadságáról, hiszen ha még ellen is akarnék szegülni Klausnak, nem lenne értelme. Megtalálna, és megölne minket, vagy talán csak Godricot, és hagyná, hogy szenvedjek, és nélküle éljem tovább az életem. S mit érne akkor? Nincs senkim rajtuk kívül, apámra már nem számíthatok sokáig... A szívem belesajdult a kínzó gondolatokba, eltorzult arccal meredtem magam elé, és próbáltam felülkerekedni a fájdalmamon. Nem tudtam eldönteni, mi fáj jobban; az, amit mond, vagy ahogy mondja. A reménytelenség, a tehetetlenség kihallatszott a hangjából, és gyűlöletet éreztem, hogy meg se próbál tenni valamit. Nem várnám el tőle, hogy szenvedjen szabadságát vesztve, de mégis mit akar tenni? Halálra ítélni saját magát? Mindketten tudjuk, hogy Klaus elől nincs menekvés, de úgy tűnt, őt nem érdekli, szívesebben lenne halott, mint együtt velem. Ez megakadályozta, hogy egyenletesen szedjem a levegőt, az oxigén akadozva jutott el a tüdőmig, ahol benn rekedt, és szaggatva távozott a számon és az orromon egyaránt. Ekkor már a düh olyan mértékben keveredett a csalódottsággal, hogy azt hittem, a következő pillanatban tényleg elé lépek, és kezem az arcán fog csattanni. Ökölbe szorítottam mindkét kezem, és mély levegőt vettem, no, nem mintha borzasztóan sokat segített volna, de meg tudtam állni a dühkitörésem, és nem rontottam neki, mint egy felbőszült bika. - Az apám haldoklik, rémlik? Nem kell attól tartanom, hogy évtizedek múlva elveszítem a családom. Néhány hónap elteltével már nem lesz gondom rájuk! - sziszegve törtek elő belőlem a szavak, nem tudtam megálljt parancsolni nekik úgy, mint magamnak. Nem, mert ez volt az igazság, ami felett ő olyan könnyedén átnézett. Én nem tudtam, hiszen folyton-folyvást csak a veszteségekre tudtam gondolni, arra, hogy két férfin kívül, akik történetesen halhatatlanok, itt vannak nekem, hogy őket nem veszíthetem el, most mégis úgy tűnt, hogy mindkettejüket el fogom valamiképp. Ettől a hideg is végigfutott rajtam, és a könnyek végül mégiscsak kiszöktek, végigszaladtak az arcomon, és az államon csüngtek néhány pillanatig, hogy aztán pólómat áztassák. El akartam menekülni minden és mindenki elől, beleértve Godricot is, hiszen arra nem volt esély, hogy a karjai közé zárjon, és a büszkeségem különben sem engedte volna. Nem hittem, hogy elbírok még több visszautasítással. A kérdés, miszerint miért csinálja ezt velem, ott kavargott a fejemben, de a választ nem tudtam rá. Megint csak remegő ajkamba haraptam, és kipislogtam a szememből a könnyeket, utáltam, hogy gyenge vagyok, és ő ezt látja. - Tudod mit? Cseszd meg, Godric! Nem kell a segítségem? Legyen, csak kínozd magad tovább nyugodtan! - Hajamba túrtam, hátat fordítottam neki, és igyekeztem túltenni magam a gondolaton, hogy ő szenvedni fog. Nem kívántam neki, még most sem, hogy így felbosszantott és megbántott, sőt, kifejezetten féltem, hogy tovább folytatja, és az őrületbe kergeti magát. Nem értettem, miért nem képes elfogadni a segítségem, miért viselkedik ilyen ostobán és gyerekesen. Az isten szerelmére, emberek életéről van szó! De ezt most nem tudtam megvitatni vele, ahhoz túlzottan letört voltam, s hiába tűnt ezt önzőségnek, ha még inkább felbosszantom, azzal sem éppen az emberiséget segítem. Bármi megtörténhet, ha egy vérszomjas természetfeletti lény dühösen ront a városra. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy halandóként beleszédültem volna, de így meg se kottyant - egy hibridtől még ez is lassú volt -, és nem tudtam volna megállapítani, milyen érzelmek ülhettek ki az arcomra. Haragom még nem enyhült, de a fájdalom sokkalta erősebb volt, már-már kibírhatatlan. Nem hittem volna, hogy ilyen mértékű negatív érzelmekkel bárki elbír, és nem hal bele, pedig a kín már a szívemet kaparászta. Engedtem, hogy megfogja a kezem, de szinte rögtön meg is bántam. A szavaival ismételten megsebzett. Kirántottam a kezem az ujjai közül, és ahelyett, hogy közelebb léptem volna, és mélyen a szemébe néztem volna, ott maradtam, egy helyben ácsorogva, és nem tettem felé egyetlen nyavalyás lépést sem. - Nem is tudom... hm. Miért kéne bennem megbíznod? Talán mert szeretlek, te idióta! - kiáltottam rá, de persze ezt is megbántam. Miért is vallom be neki az érzéseim, ha ő képtelen rá.. Nincs érelme őszintének lenni valakihez, ha nem viszonozza, Godric pedig, hát nem tette. Nem kérdezek rá rögtön tiltakozásának okára, vagy arra, akkor mégis hogyan értette, hagyom, hogy folytassa, és kivárom a mondandója végét. Közelebb lépett hozzám, ami bátor dolog volt tőle, miközben forgatta bennem a tőrt, de megtette, kezét pedig arcomra simította. Fájdalmasan felnyögtem, és egyenesen a szemeibe néztem. - Szóval elhagysz? - még számomra is gyönge volt a hangom, a kérdés végén elhalt, és nem tudtam többet mondani, ezt a két szót is nehezemre esett kinyögni. Rettegéssel töltött el várni, míg válaszol, de tudtam, hogy meg kellett kérdeznem. Tudnom kell, hogy mit tervez.
Szóval helyben vagyunk. Megint arról beszélünk, amiről már hónapokkal ezelőtt is, azzal a különbséggel, hogy ezúttal semmi kedvem veszekedésbe bonyolódni... sértő megjegyzéseket vágni a fejéhez és effélék. Sosem bántottam én szívesen, de ha egyszer nehéz felfogással bír az agya? Nem, sosem tudnám megszeretni Klaust, még csak elviselni sem. Elvett tőlem valamit, amit a köznyelv Életnek nevez, én viszont ajándékként tekintettem rá. Hogy becsülhet és tisztelhet valaki egy olyan személyt, aki folyton folyvást uralkodót és teljhatalmú királyt játszik? Egy megalomániás, szadista seggfej, aki nem képes tekintettel lenni mások szabad akaratára, pláne az érzéseikre! Nem tudok felnézni Klausra, nem tudom imádni őt. Soha nem is fogom, még Charity kedvéért sem és ha ezen áll vagy bukik burjánzó kapcsolatunk, hát állok elébe - vessen véget neki. - Sosem értettelek és ez máig sem változott. Mivel jobb így? A halhatatlanság? Persze, hogyne... Az sokaknak tetszik, egészen addig, amíg le nem élnek több száz évet jobbra-balra tengődve a világban. Mindenki, akit szeretsz, vagy meghal, vagy kihal belőle az emberség legapróbb szikrája is - fejemet csóválom, majd kesernyés mosollyal folytatom - Na meg ez a szolgarendszer, amibe Klaus belevezet... Arról már említést sem kellene tennem, mert ép eszű embernek nem imponál az, ha valaki kedvére ugráltatja őt - ajkaim vékony vonallá préselődnék, végül kénytelen vagyok elfordulni, még mielőtt ennél több dolog csúszna ki számon. Tényleg nem azért jöttem, hogy összevesszünk és egymás fejét tépjük, miközben ő is és én is tudjuk jól, hogy semmi nem fog változni. Ahogy mondja, elfogadhatnám a segítségét. De egész életemben engedtem a kényszernek és másokra hagyatkoztam. Hagytam, hogy tartozzak nekik, hogy elvárják cserébe a szívességet. Ezentúl nem. Megfogadtam - többezerszer magamnak -, hogy nem fogok hálálkodni semmi miatt senkinek. Ez alól Char sem lehet kivétel - ez viszont nem zárja ki azt, hogy én bármikor itt vagyok és leszek neki, ha problémája adódna és pártfogolni kéne. - Menni fog egyedül is - szégyenlem? Igen szégyenlem, főleg előtte, a gyengeségemet, hogy nem tudok parancsolni az ösztöneimnek és megálljt ordítani az agyamnak, mikor az gyilkosságra kényszerít. Nem tudom, mi tévő legyek. Menjek utána, rántsam vissza kezénél fogva és csókoljam meg, ezzel egy olyan hülye klisét gyártva, amit mindig is rühelltem? Ez lenne a normális, főleg hogy bizalmatlanságomnak alapja is van, elvégre azt az embert szolgálja és favorizálja, akit én minden sejtemmel és idegvégződésemmel gyűlölök. Megfeszülök minden ízmomban és nézem, ahogy a kiborulás és düh erőt vesz rajta. Felszínre fogja engedni, érzem. És igazam is lett. A rám zúduló szavakban fuldokolni kezdek és rájövök, hogy afféle vallomást várt cserébe. Talán vallomást, ami alátámasztaná elképzelését, miszerint ő is ugyanolyan fontos nekem és én is ugyanúgy örülök, amiért láthatom. Hogy könnyebb az életem, ha vele vagyok és ha nem kell Denverben lennem, távol Mystic Fallstól. Ez mind így van - az már egészen más dolog, hogy nehezemre esik kitárulkozni, tartva attól, hogy csapda és átverés az egész. Már láttam is ilyen, nem is egyszer. - Nem, nem erről van szó, Char - közelebb lépek, a kezéért nyúlok, amennyiben megengedi és amennyiben nem lendíti azt meg, hogy pofán vágjon - mert őszintén szólva, számítok erre is - Meg kellene értened, hogy nem bízok meg az emberekben. Senkiben. Miért lennél kivétel? - végzetes mondat is lehetne, ami utoljára elhagyja ajkaimat, ezért önkéntelenül is, de nyelvemre harapok, bár már késő.
Megeshet, hogy végleg eljátszottam lehetőségeimet, amikkel talán közelebb kerültem volna hozzá. - Nem úgy... értettem - miért? Miért ilyen nehéz még természetelettiként is ügyesen forgatni a szavakat? Nekem ez nem megy, béna vagyok - Te is tudod, milyen fontos vagy nekem és hogy részben miattad jöttem vissza Mystic Fallsba. A kötődés tart itt, ez tény, de nem ez az egyetlen ok. Azt viszont soha nem várhatod el tőlem, hogy... hogy veled legyek és közben neki ugráljak, mint valami cseléd! Nem lennék rá képes... megkedvelni sem tudnám, ami azt illeti - teszek még egy lépést, ha nem tart vissza, és arcára simítom tenyeremet. Meg akarom csókolni, erre vágyok, mióta letértünk az útról és újra a fák közé értünk, de nem mertem lépni, főleg nem most, hogy nem tudom, mit gondol mindarról, amit mondtam és a feltételeimről. A feltételeimről, miszerint vagy én, vagy Klaus.
I feel like everythig in my life has led me to you.
Segíteni akarok neki, mindennél jobban, de ebben nem igazán tudok. Nem kell rávennem, hogy érezzen, vagy ilyesmi, hiszen tele van érzelmekkel, és azt sem kell bizonygatnom, hogy rossz, amit tett, hiszen gyűlöli magát érte. Nehéz így látnom őt, arra emlékeztet, hogy én mit éreztem, mikor még ténylegesen megöltem az áldozataimat, és nem csak ittam belőlük. Eleinte élveztem, de nem tudtam hozzászokni, hogy előbb-utóbb, és inkább előbb, elér hozzám a bűntudat, és a fájdalom, hogy elvettem valaki életét, amihez nem igazán volt jogom. Most már csak akkor gyilkolok, ha Klaus egyik kérését kell teljesítenem, és azt se szívesen teszem, de ő nem véletlen ilyen erős, nem véletlen van hatalma. Ha mindenkin könyörülne, nem tisztelné senki, nem riadna el tőle egyetlen természetfeletti lény sem, nem tartana ott, ahol. Nem mindig értek egyet a módszereivel, de mindenkinek vannak hibái, ő sem tehet róla, hogy nem viseli jól a visszautasítást. És Godric sem tökéletes, hiszen az emberek sem azok, de mi, emberfeletti lények különösen nem. - Én bízom benned, Godric, hiszen itt vagyok. - vállat vontam, és arcát kezdtem tanulmányozni újfent. Halványan rámosolyogtam, nehogy még a végén azt higgye, elítélem azért, amit tett. Ő nem ismeri a múltam annyira jól, hogy tisztában legyen vele, én is öltem már embert, nem egyszer, s méghozzá élvezettel vettem el mások életét. Már változtattam ezen, de ha nem lenne nekem itt apám, én is abban a helyzetben lennék, mint ő. Bosszant, hogy így érez. Nem haragszom sem rá, sem Klausra, bár a teremtőm... rengeteg olyan farkas van, aki önszántából szolgálná őt, csak hogy elmúljon a fájdalom. Ő pedig pont egy olyat fogott ki, mint Godric, aki nem vágyott erre, aki nem csak önmagát, de Klaust is megveti, amiért hibridet kreált belőle. Nem gyűlöltem érte, mert én beláttam az álcája mögé, ismerem az egész történetét, és tudok róla, hogy miken ment keresztül. Ha az embert évszázadokon keresztül üldözi a nevelőapja, még azután is biztonságban akarja érezni magát, a legerősebbnek a világon, miután az üldözőjével végzett. Ennek is voltak persze hátulütői, minthogy megölte a saját édesanyját, de ő elfordult tőle, hagyta, hogy Mikael durván és lekezelően bánjon vele, úgy, ahogy nem érdemelné meg senki, é elfojtotta a valódi énjét, hogy megfeleljen a férfinek, akit állítólag szeretett. Mégis előbbre helyezte őt, mint a saját fiát. Ez volt az, ami miatt értettem átváltoztatóm kegyetlenségét. De pont ez volt az is, ami miatt Godric szenvedett, ezt pedig nehezen tudtam lenyelni. Nem akartam neki ezt a fajta életet. Amint kinyújtotta a karját, és végig nézett magán, én is követtem a tekintetét, csak hogy undor helyett csodálat költözött az arcomra, szemeim felragyogtak, ajkaim zsibbadtan vártak a mosolyra, amelyre húzódni akartak, de ellenálltam. Nem akart őt még ennél is jobban felkavarni, nyilván dühös lett volna, ha számára érthetetlen módon vigyorogni kezdek, mint egy félnótás. - Tudom, hogy te nem úgy éled meg ezt, mint én. Te úgy érzed, mindent elvett tőled Klaus, én pedig pont ellenkezőleg, én mindent megkaptam. Számomra ez egy ajándék. - bocsánatkérő pillantással illettem, és egy keserű kifejezés suhan át az arcomon. Nem akartam erről beszélni vele, de annak sem volt értelme, ha kerülgetjük a forró kását. A lényegre akartam térni, és minél előbb túlesni ezen a témán, hogy utána kellemesen töltsük együtt azt a kevés időt, amit most szánhatunk egymásra. - Ne mond ezt nekem. Aggódom érted, és ha akarod... segíthetek neked leküzdeni a vérszomjat. Nem muszáj ezzel egyedül megbirkóznod! - Korábbi gondolataim, miszerint nem tudok rajta segíteni elvetettem, és fejben úgy tervvel álltam elő. Segíthetek rajta, ha ezt akarja. Meglepődtem, mikor kezem eltolta magától, reménykedő arckifejezésemnek már nyoma sincs, aggódva nézek rá, ezzel próbálom leplezni a fájdalmat, amit az elutasítás miatt érzek. Oké, nem csak Klaus viseli rosszul az elutasítást. Azt senki sem tudja jól kezelni, csak talán jobban. De hogy én most ezt miként fogom kezelni... az ölési vágy azonnal uralkodni kezdett rejtem, éreztem minden egyes porcikámban a késztetést. Ajkam megremegett, így hát beleharaptam, és küszködtem, nehogy dühömben kibuggyanjon pár kósza, áruló könnycsepp. Szavai még inkább megsebeztek, mint egy karó a szívembe. Nem. Az csak egyetlen pillanatig fájt volna, majd azt követve elérne hozzám a békés, csöndes halál. Godric szavai tőrként csapódtak a mellkasomba újra, és újra, nem pusztítottak el, de mérhetetlenül erős fájdalmat okoztak. - Komolyan beszélsz?! - visítottam, jó pár oktávval feljebb szökkent a hangszínem, s hátra tántorodtam jó pár lépést, majdnem az egyensúlyom is elveszítettem, de végül nekidöntöttem a hátam egy fának. Dühösen emeltem fel az egyik kezem, megfordult a fejemben, hogy oda kéne lépnem a férfi elé, és jó nagyot odasózni, a kezem szinte bizsergett a vágyódástól. Tincseim közé fúrtam ujjaim, hogy ellenálljak a kísértésnek, és a térdemen támaszkodtam meg másik kezemmel, hajam annak ellenére, hogy egy részét visszafogtam, az arcomba hullott. - Tudod jól, hogy a kötődés az érzelmeimre nincs hatással. Klaust nem érdekled annyira, mint engem. Az előbb vallottam be az érzéseim... te pedig ennyit tudsz csak mondani? Nekem szegezed a kérdést, hogy úgy küldtek-e ide?! - Nem bírtam megfékezni a hangom, kiabálva hagyták el a szavak a szám, s a végén felemelkedtem, tekintetem villámokat szórt. A férfi eddig még sosem mérgesített így fel, ezzel a helyzettel pedig, őszintén szólva nem tudtam mit kezdeni. Fájdalom és düh cikázott bennem, s ezeknek az érzéseknek nem tudtam parancsolni, vagy véget vetni. Szinte felemésztettek.
Nem mond újat, magamtól is tudom, hogy mit kellene csinálnom. Dühössé válok, bár inkább saját magamra haragszom, mintsem rá. Char soha semmit nem csinált eddigi találkozásaink folyamán, amivel bántott volna, leszámítva azokat a néha elejtett szúrkálódó megjegyzéseket, amikkel persze én is gyakran szívtam a vérét. Talán a viták hevessége is közrejátszott abban, hogy egyre közelebb akartam kerülni hozzá és hogy egyre jobban vágytam rá. Ez pedig a mai napig sem változott, kivéve ezt a kényelmetlenül fejemben motoszkáló gondolatot, miszerint valaki megelőzött engem és megszerezte magának Char-t. Megszerezte... Nem, én nem birtokolni akarom. - Kár, hogy olyan átkozottul nehéz - elfordítom fejemet, egy távolabbi fenyő ágát kémlelem, hogy addig se kelljen ránéznem és meglátni szemeiben saját szégyenemet - Majd egyszer talán sikerül - magamban legyintek, pedig ez korántsem ilyen közömbös dolog, amire ne kellene figyelni. Minden porcikámmal összpontosítanom kellene arra, hogy ne öljem meg őket és hogy tényleg csak pár kortyot vegyek magamhoz. De nem megy. Életemben nem gördült még elém akkora akadály, mint ez. Szánalmasnak érzem magam, amiért ő vigasztal engem és próbál a lelkemre beszélni. Mi lenne, ha tudná, hogy már önszántamból is öltem embert, nem csak egy ilyen keserű véletlen folytán? Akkor biztos nem így vélekedne a dolgokról és nem próbálna meg nyugtatni a természetfelettieket sújtó nehéz problémákkal, mint például a vérszomj, amit akár akarunk, akár nem, létünk velejárója. - Épp ez az, hogy belecsöppentem. Senkit nem kértem rá, hogy tegyen... ilyenné - felemelem vállmagasságba kezeimet és végigpillatntok magamon, végül újra oldalaim mellé ejtem karjaimat - Ne foglalkozz ezzel! Az én dolgom, majd megoldok mindent, ahogy eddig is - nem kell fölöttem anyáskodnia, nem kell a gondomat viselnie. Felnőtt férfi vagyok, aki tudja viselni tettei következményeit.
Finom remegés rázza végig a gerincemet, mikor ujjait megérzem állam alatt. Bőre érintkezését az én bőrömmel. Nehézkesen szakad ki belőlem a levegő, erőt veszek magamon és az ő tekintetébe süllyesztem saját, mogyoró színben ázó íriszeimet. Kezem hirtelen csuklója köré kulcsolódik és bizalmatlanul tolom el azt. Nem, valóban semmi nem változott bennem utolsó találkozásunk óta. Benne bízok, de van valaki, akiben egy fikarcnyit sem. Van valaki, aki a legalattomosabb gazfickó, akit valaha ismertem és aki engem is erre a sorsra ítéltetett. - Klaus küldött ide hozzám? - felvonom szemöldökömet, gyanakvóan méregetem arcát. Nem találkoztam teremtőmmel már hetek óta és az őszintét megvallva, nem is akarok. Minden sejtem, minden porcikám gyűlöletet sugároz irányába és igen, inkább szenvednék minden teliholdkor, inkább zárkóznék abba a páncélkabinba farkasként, amit otthon alakítottam ki, mintsem a vérszomjjal és a szolgaság érzetével küzdjek nap mint nap. Nem arra születtem, hogy az ő talpa nyomát csókoljam végig. Annyira szeretnék most - és egyébként máskor is - a fejébe látni, hogy tudjam, mit gondol rólam, mit gondol Klausról, mit gondol és hogyan érez ezzel az egész hibrid dologgal kapcsolatban. Persze már beszéltünk róla... Persze már tudom, hogy inkább ajándéknak, mintsem átoknak tekinti ezt... Azt viszont nem tudom, hogy meddig lenne képes elmenni Klaus kedvéért és hogy vajon mennyire állnak közeli kapcsolatban egymással. Mi lesz, ha Klaus egyszer csak megunja, hogy folyton próbálok ellenszegülni? Ha egyszer csak megöl a tiszteletlenségemért? Nem kizárt. De Charity vajon akkor is ugyanúgy imádná és tisztelné? Őszintén szólva, csalódnék benne.
A hozzászólást Godric Devon összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Nov. 14, 2013 5:46 pm-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Hétf. Nov. 11, 2013 10:04 am
Godric & Charity
.................
I feel like everythig in my life has led me to you.
Nem tudom, mit érzek pontosan most Godric jelenlétében. Mintha ezer év telt volna el azóta, hogy először megismertem, vagy hogy valamivel később rájöttem, hogy ő is egy a fajtámból, ő is hibrid. A hiány színtisztán érzékelhető volt, de a büszkeségem nem engedte, hogy felkeressem, vagy akár egy telefonhívást intézzek hozzá. Sokat változtatott a kapcsolatunkon a tény, hogy én Klaust hűen szolgálom, míg ő csak kényszerből teszi, s közben megveti a teremtőnk. Tudtam, hogy ha tehetné véget vetne a kötődésnek, de némi reményt adott, hogy még nem szökött meg, és változott át rengetegszer, ezzel megszakítva azt a némi hálát, ami a a kötődésre készteti őt. De ez mégsem volt elég, pontosabban kevés volt ahhoz, hogy eltüntesse a különbségeket köztünk. Mások voltunk, de ugyanakkor túl hasonlóak ahhoz, hogy eltekinthessek ettől. Nem vette észre, hogy közeledek, csak akkor kapcsolt, miután már mellette guggoltam, és megszólítottam. Nem lepődtem meg a válaszától, csak keserű fintort vágtam, és megfontoltam a szavakat, mielőtt kimondtam volna, de még így is félve ejtettem ki őket. - Meg kellene tanulnod, hogyan ne öld meg őket.. - vetettem fel az ötletet kétkedve, és a szőke lány irányába mutattam. Egy kicsit feltámadt bennem a féltékenység, amiért olyan közel hajolt a nyakához, miközben engem már olyan rég nem érintett, az érzés pedig felemésztett bennem minden mást, felégette maga mögött az összes többi érzelmet. Ugyanakkor azt is tudtam, ostobaságokat gondolok, és semmi értelme nincs féltékenykednem. Ez csak egy áldozat volt, s ellenkező nemből valahogy sokkal kényelmesebb inni. Egy nő közelsége némileg összezavar, nem tudok mit kezdeni a helyzettel, kevésbé tudok az ösztöneimre hallgatni. De olykor megesett, hogy lányok akadtak csak a közelben, és ha el tudok tekinteni mindentől, csak az ivásra koncentrálok, egész egyszerű. Mintha leülnék egy asztalhoz vacsorázni. Felállt a holtest mellől, és néhány másodpercig csak meredt rá. Kezdtem azt hinni, csak zavarta az érintésem, és azért döntött úgy, hogy jobb a hullát bámulni, mint velem eltölteni néhány percet is. De aztán megragadta a kezem, az erdő felé vonszolt, és én készségesen követtem őt. Nem akartam tovább távol lenni tőlem, a vágy lángjai hirtelen a fejem fölé csaptak, és ahelyett, hogy én uraltam volna, az kezdett el engem uralni. Láttam az arcán, hogy egyáltalán nem békélt meg, így korábbi reményeim fölöslegesek voltak, füstbe mentek, mint egy pocsék terv. Nem tudtam hirtelen, mi mást tehetnék érte, bár egy merész és vágyakozó oldalam igyekezett gyökeret verni a fejemben a perzselő gondolatokkal, én pedig erősen próbáltam ellenállni neki. Talán most sokkal inkább lelkileg, mint fizikailag van rám szüksége. Ha pedig a beszéd és a győzködés nem jön össze... még mindig ott lesz a B terv. - Butaság! Tudod, hogy emiatt nem kell elnézést kérned, ne légy ostoba! Ezzel jár... hibridnek lenni. A vérszomj nem egyszerű, de mit is vársz, Godric? Nem mintha évtizedek óta űznéd ezt a "szakmát". Mondhatni csak nemrég csöppentél bele a természetfeletti világba. Fele annyit nem éltél, mint a legtöbb vámpír. - Szándékosan nem ejtettem ki Klaus nevét, nem akartam rá hivatkozni, hiszen az csak még inkább összekuszálta volna a szálakat. Megnyugtatni akartam őt, nem tovább hergelni és bosszantani. Hirtelen rádöbbentem, hogy elengedte a kezem, az üresség pedig szinte rögtön - abban a szent pillanatban, hogy erre ráébredtem - mellkason vágott, és az ütéstől meginogtam, legalábbis úgy éreztem, nem bírnak el a tulajdon lábaim. Mielőtt még összecsuklottam volna, vagy ténylegesen megéreztem volna remegni a térdeim, előre léptem, közvetlen a férfi elé, és álla alá csúsztatva az ujjaim, felfelé fordítottam az arcát. - Igen, azt hiszem. Most, hogy láthatlak... Könnyebb elviselni mindent, ami velem történt az elmúlt időszakban. A hiányod csak még inkább megnehezítette az életet. - vallottam be, és most én voltam az, aki szégyenkezve lesüti a szemeit, és a cipőjét kezdi tanulmányozni. Furcsán éreztem magam a hirtelen támadt őszinteségi rohamomtól, és abban sem lehettem száz százalékig biztos, hogy Godric miként fog reagálni a szavaimra. Megrémített ez a tudatlanság, és a kétely, ami bennem ébredt a vallomásom utáni másodpercekben.
Üresség. Így tudnám a legpontosabban definiálni az érzést, amit azután érzek, hogy megöltem valakit. Tudom, hogy nem akartam és hogy nem kifejezetten a gyilkosság élvezetéért tettem, mert ami engem illet, sosem szerettem mások életét ontani. De attól, hogy én tudatában vagyok a ténynek, miszerint véletlenül öltem meg, nem lesz senkinek sem könnyebb, legfőképp nem nekem. Legfőképp nem ennek a lánynak vagy a családjának, akik majd napokon át zokognak és azt kérdezik, miért pont ő. Nos, igen: miért pont ő? Azt kell mondjam, rosszkor volt rossz helyen, az ösztöneimnek pedig még ennyi év után sem tudok parancsolni. Egy kontrollálhatatlan vadállat lakik bennem, aki folyton csak enne, megállás nélkül. Szégyenlem magam, azt aki vagyok, vagy inkább akivé váltam... apám nélkül. A mellém telepedő alaknak közeledtét sem észleltem, ami újabb szégyenfolt, ha azt vesszük, hogy kifejezetten jó reflexszel lettem megáldva hála hibrid létemnek. Az illat azonban, ami most engem is körbevon, ismerős. Több, mint ismerős és hamarosan rájövök, hogy Charity guggol mellettem, keze vállamon pihen és jóleső megnyugvás lesz úrrá rajtam. Bánom, hogy tisztázatlanul maradtak köztünk a dolgok azután a bizonyos csók után, de akadtak dolgok, amiket nem hagyhattam függőben. Dolgok, amik fontosabbak voltak egy sebtében keletkezett románcnál, amilyen a miénk. - Char... - behunyom szemeimet, leküzdöm a lelkemet ostromló kibékíthetetlen bűnbánást és fájdalmat, majd felé fordítom fejemet és keserű mosolyba húzom szám sarkát - Még mindig elgyengülök, ha ez történik - fejemmel a hulla felé biccentek. Egymásra találhattunk volna kicsit szebb és romantikusabb körülmények között is, de sajna elszúrtam. Mostanában sok mindent elszúrok és nem szeretném, hogy ezeknek a dolgoknak egyike legyen a mi kusza kapcsolatunk is.
Felállok a lány holtteste mellől, száznyolcvanakárhány centis magasságból fixírozom még pár másodpercig, aztán megragadom Char kezét és magammal vonszolom vissza az erdőbe. Nem érhetnek tettem minket, őt legalábbis semmiképp. Még a végén belevonnák valami rendőrségi ügybe, amit a halott lány esete idézne elő. Az, hogy megint a fák árnyékában lehetek, nem nyugtat meg afelől, hogy biztonságban vagyok és minden rendben van. Semmi sincs rendben, még ha most úgy is tűnik csak azért, mert Char felbukkant. És akkor mi van? Hónapok óta nem láttam, hónapok óta nem hallottam felőle és talán már egyáltalán nem aktuálisak a nyitva hagyott kérdések, amiket a csókunk idézett elő. Bennem legalábbis mindenképp maradtak megválaszolatlan kérdések. - Sajnálom - leszegem fejem, elengedem a kezét, elvégre már fölösleges úgy kapaszkodnom belé, mintha az egyetlen ember lenne, aki nonverbális kommunikáció segítségével nyugalmat tudna csempészni belém. Pedig így van - Minden rendben van veled? - bizonyos régi emlékeink felelevenítésének hatására mosolyba szökken szám sarka. Apró mosoly, felismerhetetlen talán. Sokat gondolkoztam Rajta, míg távol voltam. Azon, hogy jól van-e. Hogy rendesen bánik-e vele Klaus. Hogy hozzányúlt-e bármiféle módon is az a féreg, akinek nekem is hű szolgaként kell engedelmeskednem. Egy "remélem nem" címszó alatt futott utóbbi megfogalmazatlan kérdésem válasza, bár mindig maradtak bennem kételyek. Túlságosan fontos nekem ahhoz Charity, hogy hagyjam teljesen Klaus befolyása alá kerülni.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Vas. Nov. 10, 2013 5:12 pm
Godric & Charity
.................
I feel like everythig in my life has led me to you.
Mintha az élet azon ügyködött volna, hogy megtörjön. Apám a napokban nem érezte jól magát, én pedig akárhányszor magára hagytam, rosszul éreztem magam, de azt semmiképp sem akartam, hogy lássa rajtam a fájdalmat. A házunk olyan volt számomra, mint egy szűk kis cella, aminek akaratlanul is a rabja voltam. Egy klausztrofóbia szerű érzés üldözött, a levegőt nehézkesen vettem, mintha a mellkasomra mázsás súlyt pakoltak volna, ami a mély és sötét vízbe húz egyre lejjebb. A negyedik napon már borzasztóan viseltem, hogy csak pár peres sétákra merészkedek ki a házból, vágyni kezdtem rá, hogy a telefonom megszólaljon, és a kijelzőn megpillanthassam Klaus nevét. De nem jött a hívás, így mikor késő délután apám pihenni tért, felvettem a megviselt, rojtos cipőfűzős tornacipőm, megragadtam a dzsekim, belebújtattam a karjaim az ujjaiba, és halkan csuktam be magam mögött a bejárati ajtót. Mélyet szippantottam a friss, hűvös levegőből, és amint meggyőződtem róla, hogy senki sincs a közelben, extra sebességre kapcsoltam, és végigsuhantam az utcán. A forgalmasabb részen csupán emberi tempóra váltottam, de még így is lassan kocogtam, így kevésbé volt feltűnő a sietségem. Bosszús voltam, hogy ennyien kószálnak az utcán, és megfordult a fejemben, hogy egyszerűen az összeset megigézem, és továbbállok, de nem akart mindig, mindenhol a vámpírrá válás előnyeire támaszkodni. Túl akartam jutni a kicsiny tömegen, és önerőből kijutni a városból, hogy legalább a határig jussak el, mielőtt még összeomlanék. Nehéz volt, de végül sikeresen elhagytam a halandókat, és újra száguldozhattam az utcákon, majd egy idő után az erdőn keresztül tettem meg a maradék utat. Az erőlködés, hogy kizárjam az érzéseim olyan szinten lefoglalt, hogy nem vettem észre hol is vagyok, csak miután már lefékeztem, és úgy istenigazán megnéztem magamnak a helyet. Az autópálya terült el előttem hosszan, pont az út mellett sikerült gyökeret verniük a lábaimnak. De nem ez volt az egyetlen, ami feltűnt. A túloldalon egy férfi térdepelt, s az első benyomásom az volt, hogy biztos cserbenhagyásos gázolás áldozata, a szerencsésebb fajtából, hiszen kifejezetten élt, a szíve csak úgy verdesett a mellkasában. Aztán megpillantottam az úton heverő női testet, nyakán egy apró harapásnyommal. Jobban szemügyre vettem a fickót, és csak akkor láttam meg aranybarna haját, végül ráébredtem, hogy ismerem Őt. Hihetetlen gyorsasággal átértem az autópálya túloldalára, és leguggoltam mellé. - Godric, nézz rám! Én vagyok az, Charry. Minden... minden rendben? - tettem fel egy elég ostoba kérdést, hiszen egyértelmű volt, hogy valami nem oké vele. Talán az ölés készítette ki, sosem viselte valami jól, ha emberekből lakmározott, akik valószínűleg ártatlanok voltak. Ez nekem is nehezemre esett olykor, de - hogy finoman fejezzem ki magam - az étkezés elvonta a figyelmem minden másról, ezáltal képes voltam megbirkózni vele, hogy halandókat csapolok le. Viszont én az a fajta voltam, aki inkább csak keveset eszik, de nem öl. Én sem szerettem ezt. Abban biztos voltam, hogy bármit is fog mondani, segítenem kell neki elfelejteni, amit nemrégiben tett, persze az sem volt kizárt, hogy ez nem lesz könnyű, kicsit sem. Sőt. Meg merném kockáztatni, hogy majdnem lehetetlen. Rendkívül ügyes abban, hogy hibáztassa magát, és ilyenkor nehezen lehet rá hatni. Nem tettem semmilyen mozdulatot jó néhány pillanatig, szemem az áldozatára siklott, de az sokkalta jobban foglalkoztatott, hogy újra látom Godricot. Hiányzott, és ez csak még inkább rontott a hangulatomon, ugyanakkor kiegyensúlyozott akartam lenni, és elég erős ahhoz, hogy távol tudjak maradni tőle. Nem ment valami jól, így az, hogy most itt van mellettem, kész megkönnyebbülés volt. Lassan kinyújtottam a kezem, és megérintettem a vállát, hogy tudassam vele, itt vagyok, és énrám számíthat. Abban bíztam, ez elég lesz neki.
❦ notes:Már most imádlak! ❦ words:475 ❦ music:without you
A hozzászólást Charity Grey összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Nov. 11, 2013 9:40 am-kor.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Vas. Nov. 10, 2013 1:43 pm
Charity & Godric
Mystic Falls más, mint Denver, bár ezt hónapokkal ezelőtt is tudtam, mikor idelátogattam. Kisebb, csendesebb, már ami a humán polgárságot illeti és amennyiben eltekintünk a természetfelettitől, ami viszont burjánzik ebben az apró közösségben. Minden botrányról értesültem és mindennek alaposan utánajártam, hogy ne érhessenek meglepetések és főleg ne Klaus dörgöljön olyasmit az orrom alá, amit amúgy magamtól is tudhattam volna. Az egyik ilyen dolog fajtánk kialakulása és a hasonmás létezése. Tudok Elena Gilbertről, tudok Kateniráról, sőt az őket övező szerelmi négyszögről (?) is, amit őszintén szólva nem értettem és szerintem nem is fogok soha rájönni, mi módon lehet ennyire belezavarodva két fivér egy lányba, aki ráadásul semmi különlegességet nem vetít elénk. Persze, én nem ismerem Elenát. Ahogy a Salvatore fivéreket sem és ez így van rendjén. Félő, hogy az agyamra mennének az itteni gubancok, amiket saját maguknak kuszálnak az itt lakók. Első sorban próbálok arra koncentrálni, amiért idejöttem. Klaus. Bár egy megalomániás szadistának tartom, kétségem sincs afelől, hogy nélküle még mindig az átok által sínylődnék és kínoktól fetrengve hörögnék minden áldott telihold alkalmával. Megszabadított valamitől, amivel sosem tudtam volna megbékélni éltemben. Tudomásomra jutott viszont egy bizonyos személy létezése, aki már ért el sikereket a vérfarkasok átváltozásával kapcsolatban. Nem ismerem Tyler Lockwoodot, ahogy azt sem, mi módon próbálkozott és sikerült neki önkontrollt erőltetnie fajtársainkba, de az biztos, hogy találkoznom kell vele. Nekem már mindegy, én már egyike lettem Klaus rabszolgáinak, viszont farkasok százait tudnánk megmenteni együttes erővel a kínoktól, a fájdalomtól, attól a szánalmas és tehetetlen érzéstől, miszerint a bennünk lakozó állat halálunk napjáig uralkodni fog felettünk.
Mióta megöltem Cedricet, sokkal kritikusabb lettem magammal szemben. Mindenben találok hibát, már ami a saját tevékenységeimet illeti és úgy érzem, soha semmi sem lesz már tökéletes körülöttem. A vérszomjam csillapíthatatlan, néha nem tudok megálljt parancsolni magamnak és néha nem is akarok. Ez a legborzalmasabb az egészben: néha helyesnek érzem, hogy felszakítsam mások torkát és szabadon lakmározzak belőlük, mintha csak azért élnének, hogy engem boldoggá és elégedetté tegyenek. Ebben a pillanatban is egy mézszőke hajú leányzót pásztáz tekintetem. Megnyalom felső fogsorom, mint ragadozó az áldozatra való lecsapás előtt pár pillanattal, majd nekiiramodok és hátulról kapva el fejét kicsavarom nyakát. Roppannak a csigolyák, összecsuklik karjaim között, én pedig vékony vonallá préselve ajkaimat vonszolom le a turistaútvonalról, be a fák közé. Fogaim megmártóznak a puha húsban, élvezettel kortyolom sűrű, negédes vérét, végül megtörlöm maszatos ajkaimat. Felfelé kezdem el vonszolni a hullát, fel az autópálya szélére, majd egyszerűen kihajítom az útra. Meg sem fordul a fejemben, hogy feltűnik majd a városlakóknak fogaim nyoma vagy hogy a boncolás során majd kiderül, nem autó okozta a vesztét. El akarok indulni visszafelé, mint aki jól végezte dolgát, helyette azonban térdre esek mellette és megrökönyödve bámulom merevedő, egyre hűvösödő testét. Megöltem. Megint megöltem valakit.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Kedd Jan. 01, 2013 1:57 am
Elisabeth & Scar
Megfontoltság. Megfontoltnak kell lennem – lennünk – ha örök életre el akarjuk tenni Klaus-t a lába alól. Nem lesz könnyű, hisz mégis egy Ősvámpírról van szó, aki ráadásul hibrid is egyben! Nehéz, hisz ez a karó ténylegesen meg tudja őt ölni, és nekem kell őt leszúrnom. Nekem! Figyelnem kell arra, hogy rendesen a szívét találjam el, gyorsnak kell lennem. Túlstrapázom az egészet, nem kéne ennyit agyalnom rajta. A koffein hatása. Ha egyszer beindultak a fogaskerekek onnan már nincs hátrálás. Vadászat alatt nem terhelem magamat az ilyen felesleges gondolatokkal. Minden simán megy, spontán. Rögtönzött, és nem előre megtervezett. Ott is az életem függ, és nem egyszer lettem megsebesülve. Pár harapásnyom felfedezhető a testemen, ez annak köszönhető, hogy megvártam, míg beforrtak a sebeim, ápoltam, kenegettem őket, és nem ittam vámpírvért, hogy megkönnyítsen a dolgon. Akkor még a heg se látszódna, de nem folyamodok természetfeletti megoldásokhoz. Lehet, hogy könnyebb, de tehetjük úgy is, hogy e térben eléggé ódivatú vagyok. - A hibridek azért nem fognak követni, mert.. – harapdálom az alsó ajkamat. Beszívom, erősen ráharapok, majd kiengedem. Egy rossz szokásom, melytől állandóan cserepesedik a szám. - Klaus emlékszik még mindig rád, és ha avval állnál elő, hogy menjetek el együtt vadászni, vagy segítsen neked, vagy valami hasonló biztosan leintené a hibridjeit. Elvégre ismer téged, és szavaidból ítélve nem felejtett el, és próbálja visszacsalogatni a régi énedet. – csikorogtatom a fogaimat. Aki emberekből táplálkozott.. Nem akarom hangosan kiejteni, de talán szememből süt a harag. Hány ember életét vette el? Meg se merem számolni, Klaus mellett az élet biztosan „kalandos” lehetett. - Legyen ez az A terv, amiben nincsenek benne a hibridek. De kell egy B terv is, mert lehet, hogy mondjuk kint fognak tartózkodni, vagy éppenséggel elvegyülnek a tömegbe, hogy figyeljenek rá. Reméljük, hogy ezek csak egy tartalék terv lesz, s sikerül az első. – hangom elhalkul, mikor mellettünk elhalad a pincérnő. A tőrnek nyoma sincs. Kár, szerettem volna egy utolsó pillantást rávetni. Legalább nagyobb marad az izgalom, hisz majd én tarthatom kezeimben, én lehetek az, aki átvezeti a fehérfa tölgyfából készült karót Klaus szívén. Én fogom látni, ahogy szemei elkerekednek, s rájön, hogy egy vadász és vámpír összedolgozott, és sikerrel jártak. Óó.. mennyire várom már azt a pillanatot. - Rendben, Elisabeth. Köszönöm szépen az információkat, és még mindig alig merem elhinni, hogy tényleg meg van. – hajolok közelebb hozzá. – A karó. – fejezem be a mondatomat, és egy ravasz mosolyra görbülnek az ajkaim. Farzsebemből elhúzóm a pénztárcámat, és ledobom a zöld színű pénzjegyet, ami takarja mindkettőnk italát, illetve még borravaló is jut az ellenszenves pincérnőnek. - A vendégem vagy. – állok fel a helyemről. Ez egész jól sikeredett, ahhoz képest, hogy mennyire előítélés voltam vele kapcsolatban. Kellemeset csalódtam, eléggé haladunk a közös célunk érdekében. - Még tájékoztatjuk egymást. Helló. – köszönök el tőle, és miután egy kisebb csoport áthalad az ajtón, én is kilépek, s hazamegyek. Mindjárt itt az idő a reggeli vadászathoz..
VÉGE! Köszönöm szépen a játékot!
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Pént. Dec. 28, 2012 3:50 pm
Elisabeth & Scar
*Elhúzom a számat. Miért is küldte? A baj pont az, hogy halvány lila fogalmam sincsen róla. Mondjuk tippem az van pár... - Bevallom, pontosan nem tudom. Talán tudta, hogy idegesíteni fog... bár kétlem, hogy ennyire érdekelném...- Vonom meg a vállam sóhajtva. Ami azt illeti jobban örülnék neki, ha egyáltalán nem is foglalkozna velem. Mondjuk ezzel az a baj, hogy akkor viszont simán eltiporna. Ha Klaus még szórakozásra sem használhat valakit, akkor mire jó neki? Na ugye! - Talán böki a csőrét, hogy a régi vidám ivócimborája, jó útra tért és nem él emberi vérrel... fogalmam sincsen, de nem is tervezem elég idegig életben hagyni, hogy megtudjam.- Ha legközelebb találkozunk remélem nem lesz sok időnk beszélgetni, ugyanis az nem biztos, hogy az én javamat szolgálná. Csupán gyorsan le kell szúrni az asztalon heverő karóval és pont. S ekkor meghallom a pincérnő felénk közeledő lépését. Emberi szemmel láthatatlan sebességgel mélyesztem újra a táskám rejtekébe a karót. S mikor unott pofával elhalad mellettünk, a kezem már megint az asztalon, pont ugyan úgy, ahogyan az előbb. Közben persze hallgatom Scart. Két elme többre megy, sokkal jobb valaki mással megvitatni a dolgokat, mint magaddal. Hiszen akkor olyan dolgokra derülhet fény, és olyan ötletek juthatnak az eszedbe, amik másképpen soha. Megcsóválom a fejemet... - Klausnál még én sem vagyok gyorsabb... Nem szabad neki esélyt adni, hogy védekezzen...- Belekortyolok az italomba. - Még egy vámpír számára is elmosódnak a zajok egy szórakozó helyen. Őrültség lenne berontani hozzá, kinyírni a hibridjeit. Fogalmam sincsen milyen kapcsolat áll fent közte, meg a lényei között. De mi van ha megérzi a halálukat? Akkor lebuknánk...- Összeráncolom a homlokom a gondolatra. Na nem, én ezt nem kockáztatom meg. - Könnyű lesz a figyelmét elterelni, főként ha tudja, hogy megöltem a hibridjét... Ha érted mire gondolok, tehát nem akarok sok időt eltölteni kettesben vele, ugyanis a halál vagy hasonlók egyenlőre nem szerepelnek a terveimben.- Halálos nyugalommal a teámba kortyolok. El bírom kézleni, hogy Klaus milyen nagyon boldog lesz, ha meglát és tudja, hogy a hibridje már nagyon régóta nincs velem... És nem szeretném sokáig kihasználni mérhetetlen szeretetét irányomba... - Talán ha várnál a mosdóban, én odacsalom Klaust, ha minden jól megy akkor elterelem eléggé a figyelmét ahhoz, hogy kiosonj és leszúrd. És a hibridjei minek követnék ha egy hülye kis vámpírnővel találkozik. Főleg, hogy már egyszer összefutottam kettővel...- És akkor bizony eléggé ártalmatlannak tűntem. Az is voltam, csak el akartam tűnni a helyről. Ha szerencsém van ugyan azok lesznek és nem látnak majd bennem veszélyt...*
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Csüt. Dec. 27, 2012 4:26 pm
Elisabeth & Scar
Mit értem el eddig az életben? Gondolataimban elveszek, és próbálom rá megtalálni a megfelelő választ. Sosem voltam egy kitűnő tanuló, nem voltam tagja a pomponlányoknak se. Igazából mindig a sarokban húzódtam meg, nehezen nyíltam meg másoknak, egy lerombolhatatlan falat építettem fel magam elé, amit eddig egy embernek sikerült ledöntenie. De tőle is menekültem. Visszatérve az életemre, miután tizenegy évvel eltűnt a húgom, teljesen magamba fordultam. Mély depresszióba estem, apám nem törődött velem, anyám egész nap csak ivott, és gyógyszereket szedett. Nem számíthattam senkire se, a barátnőimet elhanyagoltam, és ők sem voltak ott értem, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Csakis magamra számíthattam. Nem tehettem mást, a rendőrség már nem foglalkozott az üggyel, a remény pedig kialudt anyám lelkében. Egyedül én hittem abban, hogy egyszer sikerül megtalálnom a húgomat. Végül is, sikerrel jártam, de ne szaladjunk ennyire előre.. Az évek során saját magamat képeztem, összefutottam pár vadásszal, akiktől eltanultam pár jó tanácsot. Olyanokkal is összehozott a sors, akik már egészen gyerekkoruk óta erre vannak képezve. Őszintén szólva irigyeltem őket, hisz olyan kecsesen mozogtak, olyan jól forgatták a fegyvert a kezükben, hogy szinte csodálatra méltó volt. Én is így akartam cselekedni, hogy ne erőlködjek mindig, hanem már spontán menjen a vadászat. Ne essek kétségbe mikor egy vámpír életét kellene elvennem, még ha könyörög akkor se. Mert ők mind egyformák. Nincsenek jók, ők a velejéig romlottak. De mégis egy vámpírral szövetkezek. Muszáj, mert a segítsége nélkül nem tudnám Klaus-t megölni, hogy utána mi lesz, az csakis a jövő kérdése. Figyelmesen hallgatom végig a történetét, és akaratlanul is kitágulnak pupilláim mikor a 18. század került szóba. Hűha.. Tudom, hogy hallhatatlanok, de Elisabeth ilyen idős lenne? Jól tartja magát. Azt hittem alig száz éves. Az egyik bálban „szerencsém” volt, hogy összefutottam az egyik ősi vámpírral; Elijah Mikaelson-nal. Teljesen máshogy viselkedett, mint Elijah. Úgy beszélt, úgy lépett, mintha egy teljesen más korból jött volna, és nem lenne tisztában azzal, hogy az emberek hogyan viselkednek egymással a jelenben. Mindenki átvágja a másikat, a szövetségek is önös érdekből születnek, a barátságok széthullnak, szerelem nem létezik, mivel csak idő kérdése, mikor az egyik fél hűtlen lesz a másikhoz. - Ha nem túl személyes a kérdés, miért küldte utánad a hibridjét? Felügyelni akar téged, vagy mi? – biccentem oldalra a fejemet, és úgy állom a tekintetét. De nem bírom sokáig tartani, hisz ismét a fehértölgy fára esik a pillantásom, és egy ravasz mosoly ülepedik ki az arcomon. El nem hiszem, hogy tényleg itt van előttem, alig egy karnyújtásnyira. Megérintettem, fogtam a kezeimben, és csodálhatom. Más vadászok csak hallanak róla, nagyon ritka az ilyen, ha az emlékezeteim nem csalnak, csak pár darab van belőle. Elisabeth pedig sikeresen megszerezte az egyiket, vagyis ellopta, de szerelemben és háborúban mindent szabad. Hirtelen beindulnak a fogaskerekek, és elkezdek összerakni egy vázlatot. Még nem a teljes terv, de valahonnan ki kell indulnunk. Ha ülünk itt, és iszogatjuk az italunkat, semmit sem fogunk haladni. Mindig egy lépéssel kell Klaus előtt lennünk! És nem fordítva, persze az illető semmit sem sejt a tervünkről, de ennek így is kell lennie. - Rendben. Te leszel a csali. – mutatok rá. – Mármint te fogod elterelni Klaus figyelmét, a hibridek úgyis beengednek téged, ha meglát. Én addig végzek velük. Több, mint tíz éve járom az országot, tehát jártas vagyok benne. – egy halk sóhaj tör fel torkomból. – Fogalmam sincs, hogy hogyan fogjuk megoldani, hogy ne sejtsen semmit, de akkor a karó nálam lesz. A nagy kérdés az, hogy hogyan fogok időben a háta mögé osonni, hogy le tudjam őt szúrni? Meghallja a lépéseimet, a szívverésemet, a lélegzetvételemet. Nem vagyok olyan gyors, mint ő, semmibe nem telik neki, hogy kivédje. Itt van a nagy probléma, amit meg kéne oldanunk. – vakarom meg az államat, és kérdőn pillantok rá. Csak ennyit tudok jelenlegi állapotomban kigondolni, de lehet, hogy holnap többre megyek egy jó kiadós alvás után.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Csüt. Dec. 27, 2012 3:25 pm
Elisabeth & Scar
*Vannak pillanatok amikor az embernek lépnie kell a biztonsága érdekében. És ez most egy olyan pillanat volt. Pontosabban hónap, hiszen már hetek óta töprengek azon, hogy mit is kéne tenni. Fel kellett volna hívnom Marcust és kikérni a véleményét. De nem tettem, ami lehet, hogy nem volt jó ötlet és később meg fogom szívni. De ha már belevágtam... Veszek egy mély levegőt, mielőtt válaszolok. Látom rajta, hogy ez neki igazán felkavaró, ami meglepő. Mit gondolt? Hogy Klaust csak úgy ki akarom nyírni? Mert gondolok egyet? Na, nem. Azért, hülye nem vagyok. Ha nem lenne okom, akkor már több kilométer távolságba lennék ettől az átkozott helytől. Talán a pillanatnyi előny őt is lenyugtatja egy kicsit, mármint a pulzusát, ami hirtelen meglódult, és engem meg borzasztóan zavart. Mert ugye nem iszom emberi vért, viszont ez még nem azt jelenti, hogy nem kívánom. - Kurtizán voltam...- Kezdem a világ legnagyobb természetességével, s a forró teámba kortyolok, mielőtt folytatom.- Klaus volt az egyik átutazó ügyfelem akkoriban, még emberként. Aztán az egyik szeretőm átváltoztatott, amikor a kurtizánokat keresztre feszítették és megölték. Öhm... ha jól emlékszem 1734 nyarán találkoztunk újra... Vérfüggő lettem, ő meg őrült volt már akkor is. - Olyan közönyös a hangom, mintha nem is velem történt volna meg mindez, hanem egy nagyon, de nagyon távoli rokonommal.- Amikor megöltem a legjobb barátomat, őrjöngés közben... otthagytam, meg az egész Klaus őrületet. És nem régen futottunk össze újra. - Ismét a teámba kortyolok, jobb lenne egy kis vérrel feltuningolva.- Utánam küldte az egyik hibridjét... aki persze már halott, de a lényeg, hogy ezzel kihúzta a gyufát.- A biztonság hosszú távon nekem mindennél fontosabb. Persze szeretem a veszélyes helyzeteket meg a kihívást. Na, de azt nem ha a lét azzal fenyeget, hogy újra függő leszek. Nem, nem akarok megint leszokni akkor, és Marcus elkapna és leszoktatna. Tehát, nem... köszi nem esek bele még egyszer ebbe a gödörbe. - Jah, igen... fehér tölgy, el is felejtettem. Hmm... loptam.- Vigyorodok el titokzatosan, a csészém felett. Sosem állt távolt tőlem a lopás, ha az arra szolgál, hogy a céljaimat elérjem. Mint például egy fehér tölgy karó lopása. - Máskülönben nem fordulnék ellene. Esély nélkül nem kockáztatom az életemet.- Forgatom meg a szemeimet, de úgy tűnik ez csak nekem ilyen lényeges. Mindenki más ész nélkül támad Klausra. Koccintásra emelem a kis csészémet. - Bevallom, a terven még nem gondolkoztam. Egy biztos, hogy én Klaus közelébe tudok kerülni. Nem tart veszélyesnek, amint már említettem. Egyébként teljesen jogosan. Viszont kétlem, hogy lenne alkalmam leszúrni, ha magamra vonom a figyelmét...- Jelentőségteljes pillantásom elárulhatta, hogy bizony ezt neki kell majd megtenni. Csak, kérdés, hogy hogyan. Bár azt hiszem ez a dolog nincsen ellenére. Ha elég bosszúszomjas valaki, akkor örül ha ő adhatja a halálos döfést. Nekem meg nem ez volt a fontos, hanem csak az, hogy meghaljon és így biztonságban legyek tőle meg a hibridjeitől.*
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Vas. Dec. 23, 2012 7:35 am
Elisabeth & Scar
A bosszú éltet engem, már csakis amiatt kelek ki nagy nehezen az ágyból minden egyes reggel. Amúgy mi más miatt? Itt állok huszonnyolc évesem, nincs egy rendes munkám se, anyukám intézetbe van, apukám pedig hallani se akar rólam. A húgom.. az elveszett Emma pedig egy vámpír, és kegyetlen. Már rá se ismerek, hisz ez nem ő. Az állat teljesen felemésztette őt, és már nincs remény, hogy visszaszerezzem őt. Ilyen marad örökké. Ilyen romlott, csak, ha nem segítek rajta, és megszabadítom őt az örök kárhozattól. Egy karó, és egy eszes terv kellene hozzá, meg persze elegendő bátorság, hogy áttudjam a húgom szívén vezetni a gyilkos eszközt. De ha egyszer már nem is a húgom? Hanem valamilyen szörnyeteg, egy ördög, aki beleköltözött a testébe? Áttudna engem verni, könyöröghet nekem, hogy ő az, és elég hozzá egy darab gyengéd pillanat, máris ő lesz fölényben.
Még mindig markolom a forró bögrét, majd végül mikor úgy vélem egy kicsit már kihűlt, az ajkaimhoz emelem, és egy apró kortyot veszek belőle. Égeti a szájpadlásomat, a nyelvemet, illetve a nyelőcsövemet, amikor lassan legurul a folyadék. Ez még csak semmi, ahhoz képest amit minden nap át kell élnem. Majdnem félrenyelek a kávén, mikor kiejti száján, hogy ismeri Klaus-t. Leteszem az asztalra a csészét, és minden figyelmemet neki szentelem. Most kezd csak igazán izgalmassá válni a dolgok.. - És mikor ismerted meg őt? Mennyi éven keresztül tartottátok a kapcsolatot, illetve most mi van köztetek? - dobom felé a kérdéseket, mielőtt tudna rá válaszolni. Ezt miért nem említette meg korábban? Az újonnan megszerzett információval már haladhatunk előre. Ismeri Klaus gyenge pontjait, talán még a stratégiáját is.. A táskája között kezd el matatni, majd kivesz egy karót, és lerakja az asztalra. A lélegzetem is elakad, amikor jobban szemügyre veszem a tárgyat. Nem.. Elégették mind, gondoskodtak róla, hogy soha többé ne lehessen őket megölni. Képtelenség, hogy tudott szerezni egy ilyet. Evvel.. Megölhetjük Klaus-t. Nem is kell elvenni a többi Ős életét, mert Klaus vérvonala a legnagyobb. Ő sosem volt még huzamosabb ideig a koporsóban. A többiek pedig nem jelentenek még akkora fenyegetést ránk nézve, mint ő. - Honnan szerezted? Ez egy fehér fatölgyből készült karó, csakis ezzel lehet megölni őt. - súgom, alig hallhatóan. Olyan volt, mintha csak motyognék az orrom alatt. A szemeim kitágulnak, és mutatóujjamat lassan, óvatosan végighúzom a gyilkos fegyveren. El nem hiszem, hogy itt van előttem. A vadászok pontosan egy ilyen karóról álmodoznak, ami ekkora fontossággal bír, és hatalommal a vámpírok felett. Ha kiderül majd, hogy én fosztottam meg Klaus-t az élettől, akkor egy legenda fog belőlem válni a többi vadász között. Boszorkányok is próbálkoztak, vámpírok, vadászok is. Senkinek se sikerült. De most itt van nekünk egy olyan lehetőség, amit nem lehet el szalasztani. Ostobák lennénk, ha nem élnénk vele. Ügyesen kell kifontolni a tervet, hogy Klaus semmit se sejtsen belőle. - Őszintén szólva, amikor hívtál, hogy találkozzunk.. Nem is jutott eszembe, hogy van neked egy fegyver, ami elpusztíthatja őt. - és most már megengedek magamnak egy széles, diadalittas mosolyt. Felemelem a csészémet, és felé nyújtom. - Nem akarom elkiabálni magamat, de igyunk a szövetségünkre, illetve arra, hogy Klaus-tól hamarosan megszabadulunk. - koccintunk, és kiittam a csészém felét. - És hogyan tovább? Hogyan fogunk a közelébe férkőzni? Kell egy remek terv, aminek a segítségével könnyű lesz ez az egész. Először a hibridjeiről kell gondoskodni, és utána jön maga a Fő gonosz. - az természetes, hogy mindig görcsbe rándul a gyomrom, akármikor kiejtem a nevét, vagy egy általam kreált becenevet? Tekintve arra, hogy tönkre tette a húgom életét, illetve sok másokét.. Igen.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Vas. Dec. 16, 2012 9:09 pm
Elisabeth & Scar
*A táskámban ott lapult az a bizonyos tárgy ami mindennek a kulcsa lehet, az a karó, ami elméletben képes arra, hogy egy őst is eltegyen láb alól. Legalábbis nagyon remélem. Miközben hallhatom kezem, szorosak a táskámra simul. Marcus nem örülne ha tudná, hogy mire készülök. Klaus elleni megölési terv... nos, felér egy öngyilkossági kísérlettel. És én nem vagyok azaz öngyilkosos fajta, én szeretem magamat, de nagyon! Tehát ha nem sikerül... Nem gondolok bele, sikerülni fog és itt a pont az ibetűn. Igyekszem koncentrálni, ha már találtam egy társat a tervhez, akkor legalább figyeljek oda rá, nem? - Egy gyümölcsteát szeretnék kérni.- Mondom halkan egy szolid mosollyal az arcomon. Akárcsak egy aranyos egyetemista. De hiába a mosoly ezt a pincérnőt semmit sem tudja felvidítani. Minden bizonnyal már nagyon unja és egyben utálja is a munkáját. Mondjuk nem lehet könnyű, bizonyára sok a fáradt és hülye kávézó, akik leordítják a fejét, mert mondjuk nincs elég cukor a kávéban... vagy nem tetszik nekik a csésze... Nyilván nem lehet egyszerű. Mondjuk ha én lennék a főnöke, már régen kirúgtam volna. A vevőkkel kedvesnek kell lenni, hogy máskor is visszajöjjenek. - Ebben kételkedek...- Mártom a filtert a forró vízbe. Klaus nagyon-nagyon sok embernek tett keresztbe és nagyon sokan szeretnék holtnak látni. Még mielőtt tiltakozhatna, folytatom.- Ismerem Klaust...- Kiveszem a filtert, és felveszem a kiskanalat, hatalmas műgonddal készítem el a teámat. Volt egy idő, amikor angol voltam. - Régről... Pontosan tudom, hogy mire képes...- Na igen, ha az ember több éven keresztül mellette van, akkor hamar rájön, hogy egy ős mire képes.- Na már most. Sosem gondolná rólam, hogy az életére török mert ismer...- Megrántom a vállamat, miközben megkeverem a teámat, s elegánsan a kis tányérra helyezem. Csak ekkor pillantok fel ismét Scarra. - Azt gondolja jobban féltem az életem, sem mint, hogy megpróbáljam és, hogy okom sincsen rá. Ami részben igaz... viszont...- Az asztalra teszem a karót, nem törődve azzal, hogy láthat minket a pincérnő ha elhalad mellettünk, mert más nem nagyon veheti észre. Ugyanis a karommal eltakarom más asztalok felől. - Van okom, és fegyverem is ellene, ez pedig azt hiszem bárkinek elég bátorságot adna. Nos, egy eredetit nem lehet csak úgy megölni.Ez állítólag valami spéci fából készült...- Sóhajtok, nem vagyok pontosan tisztában a dolgokkal, mert nem akarok, de azt tudom, hogy alkalmas ős ölésre, tehát jó.- De amúgy is tökmindegy... a lényeg, hogy alkalmas ősöreg-vámpírölésre!- Erre sötéten elmosolyodok, ami nem illik a kis, kedves egyetemista szerepemhez.*
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Szer. Dec. 12, 2012 8:44 am
Elisabeth & Scar
A hűvös, fagyos szellő csak úgy csapta hátra a loknijaimat. Borzalmasan hideg volt, itt fogok jéggé dermedni, ha tovább kell itt álldogálnom. Fáztam, az állkapcsom is remegett, összekoccantak a fogaim, és eléggé fura hangokat adott ki. Összébb húztam magamat, és egészen felhúztam a kabátom cipzárját. - Persze, tudom. Már pár hónapja én is itt élek, és sikerült megfigyelnem őt, és néhány családtagját. - mondtam akadékoskodóan. Ajánlatán csak egyszerűen bólintottam, kifejezve a válaszomat. Az apró kis kávézóra tévedt a tekintetem, ami a pihenő mellett volt. Gyorsan szedtem a lábaimat a kávézó felé, bár elég nehéz volt megmozdítani őket. Kinyitottam az ajtót, és a bentről áradó meleget egyből megéreztem. Jó tudni, hogy itt működik a fűtés. Beljebb sétáltam, és a sarokban lévő asztalhoz sétáltam. Az a jó, ha minél távolabb tartózkodunk az emberektől, nehogy valami olyasmit halljanak, amit nem is kéne. Még nem vettem le a kabátomat, csak lehúztam, és behuppantam a helyre. Összedörzsöltem a tenyereimet, egy kellemes bizsergés haladt át a testemen. Nem bírtam volna ki több percet ott kint a hidegben, még jó, hogy a közvetlenül a pihenő mellett volt egy ilyen kis kávézó. - Akkor hol is tartottunk? – tettem fel a költői kérdést, melyre értelemszerűen nem vártam választ. Gyorsan lepörgettem az előző pár percet a fejemben, és máris beugrott, hogy miről is kéne beszélnem. - Annyira sok információt nem sikerült megtudnom, mivel élőben még nem volt szerencsém találkozni vele. De a bátyá.. - tovább akartam folytatni, de közeledett egy nő és gyorsan elhallgattam. Egyenruhát hordott, egy kis köténykével, melynek zsebe volt, és ott őrizte a tollát, illetve a noteszét, amiben felveheti a rendeléseit. A névtáblájára suhant a pillantásom. „Sandy” - Jó estét, hozhatok Önöknek valamit? – hangja nem volt vidám, hanem olyan, mint aki már unja az életét, és várja, hogy véget érjen ez a nyomorúságos műszak. De az arca is sugallta ezt a világfájdalomságot. Nem is próbáltam vele bájcsevegni, úgysem a szokásom, így rögtön a lényegre tértem. - Nekem egy nagy cappuccino lenne, cukor nélkül. – adtam le a rendelésemet. Akkor jó a kávé, ha nincs ízesítve, én nem az édeset szeretem, hanem a keserűt. Miután Elisabeth is rendelt, ismét a mondókámba kezdtem. - Szóval, a bátyával, Elijah-val pedig az egyik bálon összefutottam. Erős, és nagyon figyelmes. Egy hajszálon múlt a halálom, tehát Klaus-szal nagyon óvatosnak kell lennünk. – nem tudom, hogy tartok-e tőle, vagy egyszerűen megszokás-e már, de mindig, amikor kiejtem a nevét, egy fokkal halkítok a hangomon. Mintha attól félnék, hogy bármikor a semmi kellős közepéről felbukkanhat. - Tudok a hasonmásról, a hibridekről. Ráadásul az is a fülembe jutott, hogy többet óhajt kreálni. Illetve, az egyik testvérük, Finn meghalt. – mondtam el a lényeget röviden, s lényegre törően. Hátradőltem, és átadtam neki a szót. - Van valamilyen terved? Te is tudod, ha Klaus-ról van szó, bennem megbízhatsz. Szerintem, nem akad olyan ember, aki jobban szeretné látni őt halottan, mint én. – morogtam, és Sandy, a pincérnő kihozta a rendelésünket. Megfogtam a meleg csészét, így legalább felmelegítette átfagyott ujjaimat, de még túlságosan forró volt ahhoz, hogy belekortyoljak.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Hétf. Dec. 10, 2012 10:44 am
Elisabeth & Scar
*Egyetlen oka van annak, hogy még mindig életben vagyok... ez a legfontosabb: Hogy sosem bíztam meg senkiben. Kivéve Marcust. Egyébként mindig fel vagyok rá készülve, hogy hátba szúrjanak. Fő az elővigyázatosság. Tehát a támadás szinte sosem ér felkészületlenül. Életem során talán egyszer-kétszer sikerült meglepnie valakinek egy hirtelen felbukkanással. És persze elővigyázatos vagyok a veszélyes személyekkel, igyekszem nem felhergelni őket, és inkább magam mellé állítani. Így volt ez sok éven keresztül Klaussal is. Szerettem a sleppjéhez tartozni és nagyjából azzal is mindig tisztában voltam, hogy min húzza fel magát. Így mondhatni teljesen biztonságban voltam attól, hogy megöljön. És persze nem árt egy nagyon erős és elszánt pártfogó sem. Ő Marcus! Most pedig arra készülök, hogy szövetkezzek egy vadásszal, Klaus, illetőleg az ősök ellen. Nos ez két szempontból is egyfajta öngyilkos vállalkozás. A vadászok utálják a vámpírokat, és csak addig nem fordulnak ellenük, míg hasznukat látják. Az egy másik dolog, hogyha arra vetemedne, hogy megöljön, nem lenne könnyű dolga. Viszont, ami egy pozitívum, hogy ő úgy tudja nem ölök embereket. Jó útra tértem és vega vagyok. Ez, hogy derült ki? Nos, nem egy beszélgetés folyamán. Egészen egyszerűen engem is megakart ölni, aztán hosszú huzavona után, amit most nem fejtek ki, arra jutottunk, hogy inkább legyünk egymás hasznára, mint ellen. Megemlítettem, hogy ismerem Klaust, meg, hogy vega vagyok, szóval nagyon sok értelme nincs a megölésemnek. Belátta, én meg meghagytam, hogy hívom ha esélyt látok Klaus megölésében. Igazság szerint az csak kamu volt, akkor még véletlenül sem jutott eszembe egy ős legyilkolása. Azonban most. Nos, nem volt ínyemre, hogy egy olyan két vérű izét... hibridet, nevén nevezve, utánam küldött. A fene után nyomozgasson! Nem kell a nyakamba egy lihegős kiskutya aki jelent a főnöknek. A kiskutya ugyan már halott, de Klaus ettől nem lesz boldog. Szóval menjünk a dolgok elébe, ha már lúd legyen kövér. Szóval öljük meg még mielőtt eldurvulna a helyzet. A jó az egészben, hogy a legkisebb gondja vagyok, és amúgy sem nézné ki belőlem, hogy ellene fordulok. Mellékesen jogosan... Kivételesen barnán jelenek meg a pihenőnél, és gyalog. Minek a kocsi ha az ember futni is tud? Barnán egy egy hatalmas, fekete keretes szemüvegben, a fejemen francia sapkában. Pontosan úgy nézek ki, mint egy divatos egyetemista. És persze rövid frizurával. Az embernek néha kell a változatosság. Voltam már mindenféle színű és formájú. De körülbelül már ötven-hatvan éve a szőke színt protezsálom. Hát most legyen a barna. Majd ha megunom megint kiszőkülök. - Helló Scar!- Kezdtem a magam becsapósan bűbájos mosolyával.- Hát, azt gondolom sejted avagy tudod, hogy Klaus ismét Mistic fallsban tengeti az életét...- Körülnézek. Szinte sehol senki. - Nem megyünk be? Itt hideg van.- Ami mellékesen engem nagyon nem zavar, de őt hamarosan fogja. Ha rábólint akkor már el is indulunk befelé. - De egyszerűbb lenne ha elmondanád, hogy te mit tudsz, és akkor nem untatlak a fölösleges részletekkel...*
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Autópálya Pént. Dec. 07, 2012 3:58 pm
Elisabeth & Scar
Rohantam mindenhová, de sehol se leltem rá a kijáratra. Tapogatóztam, de minden csak fallal volt körülvéve. Ütöttem, vertem a szobát - ha egyáltalán az volt -. Egyedül a saját visszhangomat hallottam, illetve hangos lélegzetvételemet. - Segítség! Valaki szabadítson ki innen! - szinte a torkomat is kikiabáltam, ami azzal a következménnyel járt, hogy utána nagyon fájt. A nyakamhoz kaptam, és erősen megszorítottam. Miért nem hall engem senki? Ennyire el vagyok temetve, ennyire jelentéktelen vagyok az emberi társadalomra nézve? - Kérem... - súgtam, és a falnak dőltem. - Valaki. - nyögtem ki ennyit, remegő térdekkel. A lábaim feladták a küzdelmet, és a földre zuhantam. Meleg könnycseppjeim lassan csorogtak lefelé az arcomon. Semmi nem volt a szobában rajtam kívül. Se ajtó, se villany, se ablak. Nincs bútor se, egyedül én ebben a koromsötét helyiségben. És senki se hall engem, senkit se hallok magamon kívül. Egyedül vagyok. A magányosság eljött értem, elrabolta a lelkemet, és helyette megtelített evvel a keserves érzéssel.
Hirtelen kinyíltak a szemeim, és automatikusan felültem az ágyamban. Erősen markolásztam a takarómat, és a szívem hevesen vert, szinte bármelyik percben kiugorhatott. Homlokom gyöngyözött, és lassan lenyugtattam magam. Csak egy rossz álom volt. Ismét.. De miért álmodom ugyanazt egyfolytában? Elegem van már ebből, valamikor el fog múlni már? Valami mondanivalója van számomra? Egy újabb átlagos napra ébredtem, és foglalkozgathatok a vámpírok felkutatásával. Egy normális állást kéne már szereznem, nem vadászhatok állandóan. Talpra kell állnom, és nem az örökségből megélnem. De visszatérve a mai napomra, az pont, hogy különleges. Egy vámpírral van találkozóm - igen, jól látod - akit még nem öltem meg. És nem is tervezek egy hamar. Úgy érzem kialakult közöttünk egyfajta bizalom, megértés. Bár nagyon nehezen hiszek neki, de eddig még sosem hagyott cserben. És legalább ugyanaz az érdekünk: Megölni Klaus-t! Ha Ő meghal, rengetegen fogják életüket veszteni. Kutatásaim szerint Klaus töltötte a legtöbb időt a két lábán, és nem a koporsókban, mint például az egyik testvére Philipp, vagy Finn volt? Már nem is emlékszek. Tőle származnak a vámpírok nagy része, tehát, ha Klaus már eltűnt a világról, a vámpírság egy nagy része kihal. És onnan már könnyebb lesz a dolgom. Benne van a pakli, hogy elvesztem a húgomat, ha vissza lehet őt vezetni Klaus-hoz, de ez már nem az én problémám. Vámpírrá vált, nincs semmi közöm hozzá...
Leparkoltam az autópálya melletti pihenőben. Szerencsémre nem voltak kocsik felsorakozva, egyedül én illetve egy kamionos voltam itt, aki aludt, ha jól láttam, amikor jöttem. Itt volt megbeszélve a találkozó, elvileg vannak hírei Elisabeth-nek. Remélem, hogy nem a semmiért kellett a fél várost átutaznom.. Kivettem a csomagtartóból a vörös bőrdzsekimet, és belebújtam. Hűvös volt már a levegő, november vége van, ráadásul este. Sejthettem volna, hogy nem plusz húsz fok lesz. Az órámra pillantottam, még van öt perce. Már mániámmá vált, hogy mindenhova hamarabb érkezek. Utáltam, ha valaki kioktat, ha egyszer valahonnan elkések. Így legalább senki nem panaszkodhat nekem. Hamar megpillantottam Elisabeth-et, és odasétáltam hozzá. - Helló. Eléggé meglepett, hogy hívtál. - dugtam a zsebeimbe a kezeimet, mielőtt átfagytak volna. - Bizonyára furcsa lehet ismét a városban lenni.. - motyogtam, és eszembe jutott az a nap, amikor Chicago erdejében találkoztunk.. - Mesélj. Milyen információd van Klaus-ról? Vagy hogyan értetted a segítségnyújtást? - biccentettem oldalra a fejemet, és kérdőn felvontam a szemöldökömet. Lehet, hogy én értelmeztem őt félre, és teljesen más tervekkel jött. Mindegy, remélem, nem fog kihátrálni az üzletünk alól, mert akkor az egyesség fel fog bomlani, és én tényleg megölöm őt. Habozás nélkül.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Autópálya 
Nem aggódtam, hogy másképp fogok vélekedni róla, mert ha valaki megérdemli, hogy békére leljen a túlvilágon, az apám. Nem ítélhetem örök életre, nem tehetem ki a vér kísértésének, és főleg nem dönthetek helyette. Mint már mondtam, semmit sem fogok ráerőltetni. A kérdés magamhoz térített, nem igazán értettem, mit nem ért. Ez csak egy egyszerű tény. De éreztem, hogy zavarja, én pedig már megint megbántam, hogy bevallottam az érzéseim neki. Tényleg nincs értelme, hiszen nemhogy nem viszonozza, de majdhogynem felháborodik rajta. Ha nem vonzódna hozzám, megérteném, hogy nem akar engem, de így... Kezdtem azt hinni, rosszul ítéltem meg mindent, őt magát is, legfőképp a kettőnk közt lévő kötődést. Talán csak beképzeltem, mert annyira vágytam még egy férfire az életemben, aki nem csak egy biztos pontot, de magát a szerelmet testesíti meg. Csóválni kezdtem a fejem, próbáltam kitisztítani, de a sérüléssel, amit ez az egyetlen szó okozott, nem tudtam mit kezdeni. A kérdés az elmémben keringett, s nem engedte, hogy megszabaduljak tőle. A fejem kóválygott, szédülés kerülgetett, azt hittem, a következő pillanatban közeledni kezd arcomhoz a talaj, és bizony elájulok, de az eszméletvesztés túl egyszerű lett volna, már-már gyanúsan egyszerű. Egyetlen egy másodpercre azonban megkönnyebbültem, hiszen azt mondta, nem hagy el! De ahelyett, hogy most az egyszer hallgatott volna, folytatta a beszédet, és mikor kiejtette száján az utolsó szót is, fájdalmas nyögés szökött ki belőlem. Sosem voltunk együtt. Térdeim enyhén megrogytak, két kezemmel rájuk kellett támaszkodnom, hogy ne kössek ki a földön térdepelve, fájdalmaim között, a levegőt pedig kapkodtam, lihegve próbáltam oxigénhez jutni. A mellkasom szabályosan sajgott, a szívem összeszorult, és a látásom is mintha elhomályosult volna, bár talán titkon lecsukódtak a szemhéjaim, és az elmosódottságot lelki szemeim előtt láttam. - Ez... ez nem igaz... - nyögtem elfúlva, és közel álltam a síráshoz, ami szégyen lett volna, még ebben a helyzetben is, de nem tudtam visszatartani. Az első csepp kisurrant pilláim alól, vékony csíkot húzott végig az arcomon, és szipogva nyúltam oda, hogy letöröljem. Felegyenesedtem, és könnyes szemmel pillantottam Godric irányába, de amit láttam, arra egyáltalán nem számítottam. Talán pont emiatt néztem fel, de a hang csak a tudatalattim kaparászta, a füleim már nem érte el. Lövések. Pontosabban egy lövés, a fatöltény pedig egyenesen a férfi testébe repül. Ne! Némán felsikoltottam, és a számhoz kaptam a kezem, hirtelen nem is tudtam, mit tegyek. A fák közé pillantottam, de egyelőre még nem láttam semmit. Van még egy kis időnk. Odasuhantam Ric-hez, és rögtön a töltényhez nyúltam, hosszú ujjaim belevájtam a húsába, kiszedtem, és magam mögé hajítottam. Felé akartam nyúlni, hogy felsegítsem, de meghallottam a lépteket, és összerezzenve ugrottam fel. - Mi a jó büdös francot csináljak?! - morrantam fel, és az egyik fickó elébe száguldottam, megragadtam a pólója nyakát, és az egyik messzi fának hajítottam. De jól tudtam, hogy nem ő az egyetlen, aki itt van, de a másik fickó, úgy tűnik lemaradt. Lassabb volt, kevésbé profi, mint a másik, aki rögtön rájött, hogy hol vagyunk. Azonnal visszarohantam a magam mögött hagyott Godric-hoz, karját a nyakam köré dobtam, és igyekeztem minél óvatosabban felsegíteni. - Tudod... Ihatnál a véremből. Erőt adna, és mind a ketten el tudnánk menekülni! - Egyre sürgetőbb volt a hangom, feszülten pislogtam körbe, és abban reménykedtem, megfogadja a tanácsom, és nem most fog vitába szállni velem. Ha túl akarja élni... A gondolat újra befészkelte magát a fejembe, miszerint Ő inkább választaná a halált, mint engem. Gyanítottam, sosem fogok már megszabadulni ettől a rögeszmémtől, csak ha az ellenkezőjét bizonyítja a férfi. Arra pedig jelenleg igen csekély esélyem volt.
El akartam menekülni minden és mindenki elől, beleértve Godricot is, hiszen arra nem volt esély, hogy a karjai közé zárjon, és a büszkeségem különben sem engedte volna. Nem hittem, hogy elbírok még több visszautasítással. A kérdés, miszerint miért csinálja ezt velem, ott kavargott a fejemben, de a választ nem tudtam rá. Megint csak remegő ajkamba haraptam, és kipislogtam a szememből a könnyeket, utáltam, hogy gyenge vagyok, és ő ezt látja. - Tudod mit? Cseszd meg, Godric! Nem kell a segítségem? Legyen, csak kínozd magad tovább nyugodtan! - Hajamba túrtam, hátat fordítottam neki, és igyekeztem túltenni magam a gondolaton, hogy ő szenvedni fog. Nem kívántam neki, még most sem, hogy így felbosszantott és megbántott, sőt, kifejezetten féltem, hogy tovább folytatja, és az őrületbe kergeti magát. Nem értettem, miért nem képes elfogadni a segítségem, miért viselkedik ilyen ostobán és gyerekesen. Az isten szerelmére, emberek életéről van szó! De ezt most nem tudtam megvitatni vele, ahhoz túlzottan letört voltam, s hiába tűnt ezt önzőségnek, ha még inkább felbosszantom, azzal sem éppen az emberiséget segítem. Bármi megtörténhet, ha egy vérszomjas természetfeletti lény dühösen ront a városra. Olyan hirtelen fordultam meg, hogy halandóként beleszédültem volna, de így meg se kottyant - egy hibridtől még ez is lassú volt -, és nem tudtam volna megállapítani, milyen érzelmek ülhettek ki az arcomra. Haragom még nem enyhült, de a fájdalom sokkalta erősebb volt, már-már kibírhatatlan. Nem hittem volna, hogy ilyen mértékű negatív érzelmekkel bárki elbír, és nem hal bele, pedig a kín már a szívemet kaparászta. Engedtem, hogy megfogja a kezem, de szinte rögtön meg is bántam. A szavaival ismételten megsebzett. Kirántottam a kezem az ujjai közül, és ahelyett, hogy közelebb léptem volna, és mélyen a szemébe néztem volna, ott maradtam, egy helyben ácsorogva, és nem tettem felé egyetlen nyavalyás lépést sem. - Nem is tudom... hm. Miért kéne bennem megbíznod? Talán mert szeretlek, te idióta! - kiáltottam rá, de persze ezt is megbántam. Miért is vallom be neki az érzéseim, ha ő képtelen rá.. Nincs érelme őszintének lenni valakihez, ha nem viszonozza, Godric pedig, hát nem tette. Nem kérdezek rá rögtön tiltakozásának okára, vagy arra, akkor mégis hogyan értette, hagyom, hogy folytassa, és kivárom a mondandója végét. Közelebb lépett hozzám, ami bátor dolog volt tőle, miközben forgatta bennem a tőrt, de megtette, kezét pedig arcomra simította. Fájdalmasan felnyögtem, és egyenesen a szemeibe néztem. - Szóval elhagysz? - még számomra is gyönge volt a hangom, a kérdés végén elhalt, és nem tudtam többet mondani, ezt a két szót is nehezemre esett kinyögni. Rettegéssel töltött el várni, míg válaszol, de tudtam, hogy meg kellett kérdeznem. Tudnom kell, hogy mit tervez. 
❦ words: 784 ❦ music: 
❦ words: 866 ❦ music: 
❦ words: 475 ❦ music: 
