Kol leállt gondolkozni... Legalább egy olyan fél percig meg sem szólalt, majd hirtelen „megadta magát”, azt hangoztatva, hogy menjünk oda, ahová én akarok. Na, ilyet ő is tud? Megengedni másnak, hogy megváltoztassa a haditervét? Nos, ezt bizony nem gondoltam volna, de kiszámíthatatlannak, elég kiszámíthatatlan a pasas. Mindegy is, túlzok... mint szinte mindig. Nem sokkal ezután elővette a zsebéből a kocsikulcsot és ezzel együtt megadta nekem az engedélyt, hogy vezessek. Látszik, hogy ő már hozzá van szokva a normális élethez és nem tud pár métert megtenni gyalog, mert egyébként az erdő egyáltalán nincs messze a benzinkúttól. Én viszont, szeretem kihasználni az, amim van. Minden téren, többek között ilyenkor is. Most miért kéne nekünk félni, hogy esetleg meglátják, hogy milyen gyorsan eltűnünk a kocsink nélkül? Szerintem semmiért, mert a személy, aki véletlenül megleste a vámpírgyors tettünket, vagy nem ért az egészből semmit, vagy nem is érdekli. Ha meg igen, nem gond, ahhoz sem kell két személy, hogy megigézzünk valakit pillanatok alatt. Igazából nem is ez a lényeg az egészben, szóval hagynám a témát...
Hirtelen kikaptam a fiú kezéből a kocsikulcsot, már szinte indulásra kész voltam, de eszembe jutott valami. Senkinek sem kell tudni arról, hogy mi volt ez a nagy ötlet, de annyit Kol is észrevehetett, hogy nagyon elgondolkoztam valamin.
- Várj csak... – néztem a fiú szemébe elvigyorodva – Talán mégis jobb ötlet abba az olasz „Nemtudommianeve” étterembe menni. – nyomtam vissza Kol kezébe a kulcsot – Tudod... kicsit megéheztem.
Kol olyan közel hajolt hozzám, amilyen közel csak tudott, majd a jobb kezével finoman megfogta az arcomat, és egy kis vigyort is vágott hozzá. Elkezdte azt mondogatni, hogy igazam van és bla-bla-bla, de nem igazán figyeltem rá. Inkább a különös, gyors személyiségváltása foglalkoztatott. Mi van ezzel? – Mert tényleg csak ennyi járt a fejemben, semmi más. Az meg, hogy ő mit gondol – hogy mennyire figyelek és izgulok, hogy most akkor mi lesz – már csak az ő dolga. Nincs igazam?
- Huh, már azt hittem, hogy ez a rosszul sikerült agyműtéted mellékhatása... – kezdtem cinikus vigyorral az arcomon, miután eltávolodott tőlem – De látom, semmi okom kétségbeesésre. – ezzel beültem a kocsija anyósülésére, hisz’ be se volt zárva – Még... – suttogtam már a kocsiban ülve.

A pasas előjött azzal, hogy én még nem értek semmit. Jajj, ne menjen már az agyamra, szerintem ő is ugyanolyan jól tudja, mint én – kivéve persze, ha még nem esett volna le neki – ,hogy hogyha én meg akarok tudni valamit, megtudom. És egyébként is, mit kellene most értenem? Hogy el akar vinni egy olasz étterembe, hogy jól bekajáljon és a végén rámsózza a számlát? Nem, dehogy... Szerintem neki ennél frappánsabb tervei vannak, nem dőlök be ezeknek a kis kerülőknek, amik azért közelebb viszik a célhoz. És, hogy mi a cél? Gondolom az, hogy kiszedjen belőlem valamit. Hogy mit, arról jelenleg még sejtelmem sincs, de ha minden igaz, már nem kell sokat várni, hamar rátér majd a lényegre. Ezek a Kol fajták már csak ilyenek. Na igen, mondom én aki most tölti csak be a 19. életévét. Kolról nem is beszélve. Több ezer évesként lehet tapasztalata... És mi van? Hogy én kérdezősködök sokat? Na jó, lehet hogy igaza van. De csak egy nagyon picit. Joggal van ennyi kérdésem, meg ilyenkor még néhány emlék is beugrik a múltból, amikor apa azt mondta, hogy „Ne állj szóba idegenekkel!”, meg hogy „Semmiképpen ne ülj be idegenek autójába!”. Nyilván nem azért nem mentem bele ebbe az „együnk egyet” dologba, mert apuci azt mondta, tulajdonképpen régen sem tartottam be ezeket a hülye parancsokat. Vagy tanácsokat, kinek, hogy tetszik... De, akárhogy is vesszük, semmi kedvem nem volt enni egyet, közben meg a marhaságairól dumálni. Nem volt kedvem ételt enni, és semmiképpen nem olaszt.
- Ja persze... Nem értek semmit... Lehet, hogy ezt gondolod, de hidd el, tulajdonképpen nem így van. Ha pedig esetleg tévednék, igazat adok neked: Még. – magyaráztam Kol-nak a „még” szavacskát kihangsúlyozva – És nem hinném, hogy el fogunk indulni abba a szerencsétlen étterembe. Ha tényleg ennyire szeretnél beszélni velem, az erdő felé vesszük az irányt. – tartottam rövid hatásszünetet – Hmm? – billentettem kissé balra a fejem, az egyik szemöldökömet feljebb emelve.
Azt hiszi, hogy tényleg órákig akarok itt ücsörögni és, ahogyan ő fogalmazta „várni a csodára”. Itt csodára várni? A semmi közepén? Hát kétlem... Itt maximum egy olyan csoda történhet, hogy megjelenik egy ember, közelebb jön hozzánk és igézés nélkül felajánlja magát, hogy „Tessék itt vagyok, harapd át a nyakam, szívd ki az összes vérem és hagyj itt a semmi közepén.” És, hogy ennek mennyi a valószínűsége? Szerintem semennyi. Miután kiejtettem a következő szavakat, a mimikája kicsit megváltozott. Jelenleg nem tudni miért...
- De igen. – mondtam gúnyosan – Tudod, nekem ez a legfőbb életcélom...
Ezzel hirtelen rákérdezett, hogy mióta nevezem őt édesnek, és hogy mióta vagyunk mi ilyen jó viszonyban. Vagy valami ilyesmit hablatyolt. Jesszus, látszik, hogy még az ókorban született... Nem tétováztam túl sokat, reagáltam rá, bár még az is lehet, hogy ezt a megjegyzést csak viccből tette. Mindegy... ha már itt tartunk, ne csak ő érezze magát olyan jól, mint aki jól végezte dolgát. Igazam van, nem?
- Téged meg mióta érdekel annyira, hogy miket beszélek? Eddig úgy tűnt, mintha minden szavam csak, egyik füleden be, a másikon ki. – mutogattam felváltva a jobb, majd a bal fülemre – Egyébként meg ne vedd a szívedre... – folytattam.

Kol azt mondta, nem vagyok egy hétköznapi lány. Ezt bármire érthette, de a legnagyobb esélye annak van, hogy a hibridségemre mondta. Viszont, ezt nem emelte ki semmivel, így akár azt is hihetem, hogy a személyiségem ilyen különleges. És nyilván ezt is fogom hinni. Habár amilyen bunkónak ismertem meg, még simán kitelik belőle, hogy fél perc múlva, azt mondja, hogy azon kívül, hogy hibrid vagyok, semmi érdekes nincs bennem, nem érti Klaus miért pont engem változtatott át, meg amúgy bárki talál egy hozzám hasonló lányt az utcán rohangálni. Kétlem... De a kedvem még mindig a régi, hisz’ még egy ilyesfajta mondat sem hagyta el a száját. A mondatot azzal fejezte be, hogy „Várj egy percet, mindjárt visszajövök.”. Természetesen így is tettem, akármennyire is voltam kíváncsi vagy türelmetlen, hová is megy és mit csinál.
- Persze... – szóltam utána egyhangúan és egyáltalán nem a maximális hangerővel. Nem szerettem volna, hogy megsüketüljön szegény vámpír. Meg nagy a gyanúm, hogy meg sem hallotta halk szavaimat.
Hirtelen erősen fújni kezdett a szél, az ég is beborult, ha felnéztem az égre, végtelen szürkeséget láttam. A napsütés is átment múltidőbe, talán a felhők fölött még jó volt a hangulat. De nem vagyok se angyal, se sárkány, se bármilyen repülő izé, szóval sajnos ezt sem tudhatom biztosan. Pedig most szívesen lennék valami meleg helyen... Hawaii? Kol elindult az autója felé, én pedig csak messziről figyeltem. Betette a két üveg whiskyt, mert valószínűleg látta, hogy ez most nem fog elfogyni. Pedig legbelül azt éreztem, hogy legszívesebben az egészet eltüntetném. A pasas, csodák-csodájára egy dzsekit vett elő, amire legelőször tényleg azt hittem, hogy magának szedte elő. Miért gondolok én mindig rosszat róla? Hmm... Nem tudom, azt mondják, az első benyomás, sokat számít. Hirtelen becsapta a kocsi ajtaját és elindult felém. A dzsekit figyelmesen rám adta, én pedig csak ámulva figyeltem.
- Ezt most miért? – értetlenkedtem, hisz’ mi nem fázunk, azaz nem is érezzük a hideget – Igen tudom... Most ráfér a hírnevedre egy kis udvariasság, amivel kicsit feljebb húzhatnád magad nálam. – feleltem a saját magam által feltett kérdésre – De lehetnél ennél találóbb is. – tettem hozzá egy apró mosoly kíséretében, nehogy már elbízza magát a fiatalember.
A kedves Kol újabb ajánlattal rukkolt elő... Nem sok nekem ez egy kicsit egyetlen napra? Mindegy, a lényeg, hogy én nagyon élvezem a törődést.
- Van valami, amit nem értek. – mondtam elgondolkozva – Milyen dolgokról kellene nekünk beszélnünk? Vannak-e egyáltalán közös dolgaink? És... milyen kérdést tettem fel, amire még nem kaptam választ? – nos, ezek eléggé jogos kérdések voltak, személyem szerint – Legalábbis ezeken kívül... – toldottam hozzá egy kis idő múlva.
Kol a hírnevét szerette volna újból megvédeni, vagy csak egyszerűen ilyenje volt, nem tudom, de azt mondta, ő nem olyan, hogy azzal dicsekedik, hogy ki is ő. Ezt például nem is csodálom, mert van aki ezt le se sz*rja... Aztán jött a „Miss Titokzatos” dologgal. Mintha „véletlenül” nem mutatkoztam volna be. De ha már ennyire érdeklődik...
- Mr. Mikaelson... – kezdtem – ...attól, hogy még nem árultam el a nevemet, nem kell átkeresztelni. Amúgy Chelsea vagyok. Chelsea Chamberlain... – fedtem fel ezt az óriási titkot. Alighogy e szavak elhangzottak, magával rántott és elindultunk a kocsija felé. Nem állítottam meg, nem is lett volna miért, de amikor már épp az ajtót nyitotta volna, vámpírsebességgel elé álltam és megszólaltam.
- Mondta valaki, hogy mehetünk, édes? – kérdeztem elég közel kerülve hozzá.

A pasas persze rögtön megszólalt, nem gondolkodott el azon, hogy biztos ezt kéne-e válaszolni vagy sem. A válasza természetesen átlagon aluli volt, egy sima „Miért felejtettem volna el?”-el válaszolt. Mit lehet erre egyáltalán válaszolni? Azt, hogy „Csak nem szenilis vagy?”? Mindenesetre, ennek a lehetséges válasznak az elkerülése érdekében, a mondanivalójához még hozzátette, hogy jó a memóriája. Na igen... mert még komolyan is gondoltam. Persze, hogy menőbbnek látsszon, mint amilyen, ehhez az egészhez még egy cinikus mosolyt társított... Remek! Erre nem igazán fektettem nagy hangsúlyt, inkább csak egy pár szóval reagáltam rá:
- Ennek nagyon örülök, de azért simán kinéztem volna belőled. – mondtam egyhangúan, majd a mondat végére érve még hozzátettem egy viszonzó, cinikus mosolyt. Nem mintha, olyan rosszul nézett volna ki, sőt semmi probléma nem volt sem a kinézetével, sem a stílusával. Egy szó, mint száz, igazán sármos úriember volt. Még akkor is, ha nem ennek megfelelően viselkedett...
A pasas egy ideig eltöprengett valamin – sajnos, nem tudni, min – én pedig csak követtem lassú mozdulatait. Szerintem nemsokára ki is derült, hogy min gondolkodott el annyira, hisz’ egy átlagos embernek – aki persze nem egy alkoholista – az ötlete viszonylag furán hangzott volna. A kezében két teli üveg whiskyt tartott, majd hirtelen feldobta az ötletet, hogy hagyjuk az üres dumát, inkább szórakozzunk egyet. Ezzel nyilván a piára gondolt és... és talán még másra is. A biztonság kedvéért, nehogy félreértsem a dolgot, a két üveget megemelte és rápillantott. Nem mintha már nem lenne mindegy...
- Szórakozni akarsz? Hát jó... – kezdtem el a mondatot, de mint udvariatlan kölyök, félbevágta ezt. De ha belegondolok, talán jobb is, hogy nem mondtam végig, hogy az erdőben átharapom a nyakát, mert számomra meghökkentő dolgot mondott. És ebben a meghökkentő dologban Klaus neve is szerepelt. Innen következtettem, hogy Klaussal elég jó viszonya lehet, ha már együtt mentek volna a Grillbe sziesztázni egy picikét. És még valamit leszűrtem a kis mondatából. Hogy ő sem egy teljesen mindennapi „ember”, aki csak benzinért jön el egészen idáig... Meg amúgy is, ha az lenne, Klaus már rég kinyírta volna, ahogy ismerem.
- Felejtsd el, amit az előbb mondtam! – szóltam rá – Már ha hallottad egyáltalán a nagy dumálásban... – folytattam viszonylag halkan, a szememet forgatva – Dee... te ismered Klaust? – tettem végre fel, a talán életbevágó kérdést, amire nemsokára érkezett is válasz. Majdnem válasz... Fogalmazzunk inkább úgy, hogy egy név. „Kol Mikaelson”...
- Szóval, te vagy Kol... Először is üdvözöllek! – mondtam kultúráltan – Másodszor pedig, nem kellene felvágnod azzal, hogy ŐS vagy! – mondtam egyből más hangnemben, az „Ős” szót kihangsúlyozva – És, ha már így állunk, én is tudok valamit, amit te nem biztos... Képzeld, én össze tudok hozni egy vámpír- és egy farkasharapást is. – mondtam, mintha valami csodáról számolnék épp be neki.

„Az alvás szépít.” – mondják egyesek. Azt is szokták mondani, hogy „A napsütés jót tesz a bőrnek.”, vagyis szépít. A két tényt viszont sosem hallottam még egymást követően elhangzani valaki száján. Nos, rám ne is számítsanak, tőlem se fogják hallani... Az egy dolog, hogy épp napozok, közben elszundikálok, élvezem a napsütést, a kellemes meleget enyhe szél társaságában, de emberek! Mi jogában áll a napnak az, hogy annyira vakítóan süt, hogy még aludni se hagy?! Épp a legszebb álmaim között repültem a felhőkkel és az ezerszínű szivárvánnyal, amikor... amikor felébredtem. Ez így elég hülyén hangzik, de igen, a nap tehet róla... Nem hagyta, hogy befejezzem a szépítő alvásom. Most a kígyóuborka vékony szeleteire kell bízzam az arcom frissességét. Remek... még ezzel is kell töltsem az időt. Nem hiába mondják, hogy „A szépségért meg kell szenvedni!”.
- Arg...! – pattantam fel a pihe-puha ágyikómból, mérgesen. Te jó ég... hogy lehet egy ember - esetleg egy hibrid, vámpír, boszorkány, vérfarkas vagy bármilyen lény - mérges a Napra?
Nem tétováztam, elkezdtem a reggeli szépítkezést, öltözködést – ami a nőknél igen sok időt igényel –, és lehet, hogy nem különlegesség, de a reggelit kihagytam. Valami igazán frissre és... élőre vágytam. Nem értem a mókusdiétásokat és azokat se igazán, akik kórházi véren élnek. Ha ennyire nem akarnak „ártatlan” embereket, kínozni, ölni, vagy a kórháztól lopni, akkor miért változtak egyáltalán át? Tudjátok, ott volt még az a lehetőség is, hogy nem isznak vért és bumm... meghalnak. Ilyen nehéz ez? Nagy nehezen elhessegettem ezeket a gondolatokat a fejemből, amik végülis jogosak voltak... szerintem. Elsétáltam az egyik szekrény mellett, amelyiken a kocsikulcsom csücsült, egy ideig csak „simogattam” a bútordarabot, végül a kezeim közé került az a bizonyos kulcs. Lazán nyitottam ki az ajtót, majd csaptam be magam után. A frissen mosott kocsimig sétáltam, beleültem és elindultam a külvárosba. Ott talán találok egy kis rágcsálnivalót, és jelen pillanatban nem egy kis chipsre vagy csokira gondolok...
- Itt is lennénk... – sóhajtottam fel a hosszú út után, majd egy ideig csak az autóban ültem és nézelődtem – Benzinkút! – csillant fel a szemem, mintha ez olyan nagy ötlet lenne. Csupán tankolnom kell. Elhajtottam a benzinkút parkolójáig, tankoltam, majd bementem fizetni. Valami érdekesebbre számítottam, de talán lesz még valami. Lett is... Amikor a kocsimhoz értem egy fiatalember szólított le. Az első benyomásom az volt, hogy hátha sikerül becsalogatni az erdőbe, majd belekóstolni, hátha nem olyan sós a vére, mint az átlagnak. A második viszont kicsit elrettentett...
- Igen az én kocsim, de nyugi, ezt bóknak veszem. – feleltem a pasasnak egy nagyon minimális szintem bunkóan – Amúgy... Elfelejtetted, hogy merre van a kocsit, hogy erre tévedtél? Hmm...? – gúnyolódtam az előbbi megjegyzéséért. Hisz’ a kölcsön kenyér visszajár, még akkor is ha csak részletekben...

Chelsea & Kol

***