Fiatalon, mikor átváltoztatott, talán akkor még elő tudott belőlem csalni némi tiszteletet, mert kirángatott a mocsokból, és a megaláztatásból, de már akkor sem voltam az a fajta, aki fejet hajt. Mégis képes volt azt elérni, hogy valakire úgy nézzek fel, mintha az apám lenne. tiszteltem, és megvallom, akkor még olyan akartam lenn, mint ő, és a megfelelési vágyam hatalmassá nőtt bennem. Csupán azért, hogy dicsérő szavait felém intézve töltsön el az érzéssel, hogy én is érek valamit. De gonoszság lakozott bennem, és keserűség, mely minden mást képes volt beárnyékolni. Úgy éreztem, a bosszúvágyam elveszi az eszemet. Képtelen voltam tiszta gondolatokra, csak egyet akartam, hogy a családom úgy szenvedjem, mint még soha. elevenen akartam őket megnyúzni, miközben néma sikoltásra igézem őket. Mindezt csupán azért, hogy Claude büszke legyen rám. Természetesen honnan is tudtam volna, hogy az, amit teszek rosszabb lenne annál, amit a pokol ura tenne velem, ha a karmai közé kerülnék, mégis a gonoszságom párját ritkította már akkor is. A családomnak nevezett emberek keltették életre bennem a bántalmazásaikkal és a gyűlölködésükkel, így nem tanultam meg, mi is az az igazi szeretet és tisztelet a másik iránt. Ami bennem életre kelt a teremtőm iránt, az csak balga tévképzet volt, mert csak a mészárlás után jött a fekete leves. Akkor rémületnek hittem undorát, bár lehet, hogy undor sem volt. az emlékek ilyen távolról megfakulnak, és átalakulnak valamivé, amit magam sem tudok hova tenni, így a bennem elkönyvelt tekintet valószínűleg más, mint amit ténylegesen magába foglalt. Így több mint ötszáz év távlatából viszont már lényegtelen ilyeneken gondolkodnom, mégis felrémlik az első találkozásunk újra és újra, ezzel kínozva a nyugalmam húrjait. - Nekem nem kell uralkodnom, félreismersz - Vonom meg a vállamat unottan, miközben lassan engedek le még egy italt a torkomon, és nem hagyhatom, hogy a nyugodtságom tovaszállhasson. Nem veheti ezt el tőlem. Claude csak egy lény volt az életemben, aki örökléttel adományozott meg, de sosem kértem, így hálás sem lehetek olyanért, ami az ölembe hullott általa. Így csak nézem azokat a számomra idegen szemeket, és ő nem láthat rajtam semmit, ami érzelemre utal, mert nem érzek semmit. Üres vagyok, de ez sosem zavart, és sosem gátolt meg, hogy azt tegyem, amit akarok. Ahogy senki más sem tudta megtenni. - Látom még mindig mindent meg akarsz magyarázni, és ezzel akarod elérni, hogy fejet hajtsak? Vagy egyáltalán mit akarsz te tőlem tulajdonképpen? - Ráncolom össze barna szemöldökömet, miközben cigarettát halászok elő a kabátzsebemből. Nem kínálom meg, mert nem érzem azt, hogy mi olyan jóban lennénk, csak meggyújtom a cigarettámat, majd az asztalra teszem, és a késemet veszem ki a bakancsomból. Régi kés, talán hatszáz éves is lehet. Nem tudom, kié volt, de már az enyém. Unottan karistolom vele a fa pultot, mély nyomot hagyva benne, miközben a pultos furcsán nézve teszi le elém az egyik hamutálcát a sok közül. Orromba eljut a füst, és cseppet sem zavar, ha a mellettem ülő nem dohányzik, vagy netán zavarja a füstöt. Egy kívülállónak két furcsa szerzet lehetünk, akik közt a feszültség robbanni készül. - Ugyan mégis mit mesélhetne szerénységem a te hatalmasságodnak? Netán vezesselek körbe egy kis túrára? - Kérdezem gunyorosan, majd elfújom mellette a füstöt. Még nem szándékozom bosszantani, amíg sem engem. Elhatározottságom nem inoghat meg. Mert nem kerekedhet fölém pusztán azért, mert idősebb nálam...
Lazarus azt hiszem mindig is félreismert engem. Valamiért úgy gondolja – ahogy sokan mások is – hogy egy több mint hétszáz éves vámpírnak félelmetesnek, netán szadistának kéne lenni. Na jó, beismerem, vannak ilyen hajlamaim, de nem mindig erről szól az élet, főleg nem a saját ismerőseimmel szemben. Kell egyfajta fegyelem, hogy tiszteljenek, ha már én vagyok a vezető, de sosem hittem abban a módszerben, hogy tapossunk el mindenkit. Bár a fiatal vámpír lázad ellenem, én inkább valami gyermek-pótlékot láttam benne. Nem csak a tanítványt, úgy kezeltem, mintha a fiam lenne. Ami vicces, hiszen sosem akarnék megállapodni egyetlen nő mellett. Még akkor sem, ha hozzám hasonlóan örökéletű. Nem is vártam el tőle, hogy beilleszkedjen, volt rá esély, hogy túl erős az alap jelleme ahhoz, hogy másokkal közösködjön. Csak akkor öltem volna meg, ha a titkaim után ácsingózik, vagy netán megpróbált volna megtámadni. Így élhetettem, útjára engedtem, de ha a keserűség felgyűlt benne, hogy ártson, akkor nem fogok kegyelmezni. Legfeljebb kétszer szoktam elnéző lenni, ezeket szépen strigrulázom magamnak, már csak egy dobása van, aztán pokolra jut. Annyira nem vagyok elbizakodott, hogy úgy véljem, ne lenne esélye, mert bárkinek van, főleg ha cselhez folyamadik. De a tapasztalatnak nagy jelentősége van, már ismerem annyira az embereket, hogy átlássam, ármánykodni készülnek. És persze nem tudhatja, de kémeim akkor is a nyomomban vannak, ha az aktuális társaságom nem is tud róla. Azt sem nagyon értettem soha, hogy miért nem tetszik a viszonyom a szövetségeseimhez? Talán mert ő nem lenne képes efféle ragaszkodásra? A magányos út titokzatosnak tűnik, ellenben nem számíthat senkire, csak önmagára, és halálos veszélyben bizony ha nincsenek ütőkártyák a kezünkben, az könnyen a vesztünket okozhatjuk. Nem törnék össze, ha bármelyik gyermekem végleg elpusztulna a kezei által, de nyilván nem örülnék, rosszallásomat fejezném ki. Miközben iszogatok, tovább mormolja a szitkaimat felé, de már fejcsóválni sincsen kedvem, nem ér annyit. - Ne is. Én legalább nem a szarkazmussal gyakorlok uralmat. – Felelem aprót legyintve, nekem aztán mindegy, hogy magát hova rangsorolja hozzám képest. Nyílt harcra sosem került sor kettőnk között, de pont azért választottam annak idején őt a sok névtelen közül, mert ügyesebb, okosabb volt mint hasonszőrű társai, valahogy magamat láttam benne, de azóta ez a tükörkép úgy viselkedik, mint egy szűnni nem akaró viszketés. Én is észreveszem, hogy többen belépnek, szépen megtelik a hely. Remélem nem azért jöttek, mert az eltávozásom óta kifejezetten vámpírellenes lett volna a város, és már tudják a módját, hogyan is leplezzenek le minket. Nem, Lucas nem lehetett ennyire óvatlan, ezért magabiztosan fészkelődöm a bárszéken. Visszasandítok hát Lazarusra, aki továbbra is játsza a kemény fiút, aki nem hajlandó megenyhülni. Valóban velejéig romlott, akit már csak a saját sötétsége táplál. Nem érzem magam felelősnek, hogy ezt a szörnyet a világra szabadítottam. A világ legyen erős, hogy felvegye vele a harcot, nem az én dolgom, amíg nem áll az utamba. - Nyers gonoszság? Akik igazán gonoszok, nem szokták hangoztatni. Ez inkább... amolyan bizonygatása annak, hogy miben látod az erőt. – Vonom meg a vállamat, miközben felé fordul, nagyon ellenséges. Ennek ellenére mégis mosolyog. Ezen felugrik a tekintetem, és finoman bólintok, csak úgy csapong az érzelmei között, mintha a sok száz év nem lett volna még elegendő arra, hogy eldöntse, mit is akar. Na igen, a vámpírok hosszú élete arányosan olyan, mint a halandókét éli, úgy tűnik, Lazarus most éli a vámpír-kamaszkorát. - Nagyszerű, örömmel hallom, akkor ezt megvitattuk. Na és... mesélsz erről a városról? Igazán régen jártam már errefelé, itt te vagy otthon. – Biccentek, hadd kapjon némi dicséretet is, láthatóan nagyon vágyja azt, minden ellenkezése ellenére. Én pedig nem fukarkodom, én így játszom. A mapipuláció erősebb fegyver az erőszaknál.
Az iránta érzett haragom egy pillanat alatt alakul át valami mássá, s rá kell jönnöm, hogy nem rá haragszom, hanem arra a tényre, hogy nem öltem meg amikor lehetett. Így most várnom kell egy újabb lehetőségre, egy esélyre, és addig el kell viselnem. De választhatom a könnyebb utat is, ha a sötétbe vonulok. Mert akkor nem kell elviselnem a jelenlétét. Csak visszatérek a rejtekemre és ennyi. De nem most jött el ez a pillanat. Nem. Látnia kell, hogy nem vagyok egy nyápic kiskölyök, aki megretten tőle. Biztos vagyok benne, hogy szeretné, ha ugrálnék neki, mint a kis udvartartása, de már rájöhetett, hogy én nem az a személy vagyok. Sokkal kifinomultabb lettem, minthogy kimutassam a valódi érzéseimet számára, nem adom meg ezt az örömöt. Így megkaphatja a fals jeleket, a hamis titkokat. Játszani fogok vele, ahogy ő tette velem egykor, és még ha csapda is, élvezettel fogom végigvinni a játszmát. És egyetlen hatalmas fegyver mindig a kezemben lesz. Én sosem gyengülök el, hiszen efféle érzelmeim nincsenek, és ő? Szentimentálisan ragaszkodik a kis cselédhadseregéhez, akikkel elhiteti, hogy egyenrangúak vele, holott ő a főnök, ő ugráltatja ide-oda őket, de mi van akkor, ha ezek az emberek meghalnak, teszem azt álmukban. Mondjuk porig égetném azt a kúriát, ahová be akar majd költözni. Biztos vagyok benne, hogy nem egy kis kunyhóban van, és már lassan a lakhelyét is meg fogom tudni, ha az a korcs elsuttogja a fülembe, amit tudni akarok. Én jobbnak érzem magam nála, hiszen nem kötődök senkihez, és kevés vámpír született a vérem által. Mert nem érdemelték meg, és mert az emberekkel többre megyek. Az emberekkel, akik el tudnak vegyülni, és akik az igézés miatt azt sem tudják ki a pokol vagyok én. - Nem fogok vitába szállni, hogy melyikünk a gyengébb Claude! Lehet, hogy erősebb vagy, de a gyengéid száma egyenlővé tesz minket - Nem fordulok felé, csak beszélek, és nézem a tükörből az érkező pár embert. A pultos a szemem, és sok helyen van ilyen kis csicskásom, de emberi mivoltuk miatt nyomon követhetetlenek, és soha nem viszem őket magammal. Felesleges, hiszen minden város tele van tudatlanok, vagy éppen vámpírrá válni vágyók táborával, akikből nyugodtan csemegézhetek. Semmi szükségem kötődni. Nem is vágyom rá. Lehet itt érvelni azzal, hogy egy bajtárs ugrik, ha baj van, de ha az a bajtárs azt sem tudja, hol vagy, akkor olyan, mintha nem is lenne, nem igaz? Akkor mit sem ér egy száz-akárhány éves barátság, vagy szövetség. Ezért leszek én mindig fölényben. Talán az zavarta, hogy egy csepp megbánás, vagy bármilyen más efféle érzelem nem volt az arcomon? Vagy ő is látta azt a mélyről jövő gonoszt, ami minden egyes porcikámat uralja? Az elmém, a testem, és még az emberek által léleknek nevezett valami is a gonosz martalékává vált. És a bábának igaza lett, aki ezt jósolta. De immár halott, és nem hinném, hogy élvezi, bár talán egy kicsit, mert már nem kínzom. Pedig tettem volna még, de szegény pára kilehelte a lelkét. Nem bírta a megrázkódtatást, amit okoztam. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy lelketlen vagyok. - Nekem nem kell engesztelés. És a hazugságod sem, amit már akkor sem hittem el! Miért esik nehezedre kimondani, hogy az én nyers gonoszságom nem illett bele a te álszent udvartartásodba? Vagy tudod mit? - Fordulok felé teljes alakkal az utolsó kérdésemnél. Szavaim nyugodtak és arcom nem tükröz semmit, de a tekintetemben ott ül az elvetemült és nyers sötétség. Egy színtelen mosoly jelenik meg ajkaimon, mely azt hivatott jelezni, hogy a mondandóm, amit felé fogok intézni, cseppet sem olyan lesz, amik mellett egyhamar megőrizhetné a nyugalmát. - Hálás vagyok, hogy nem tartozok a kis szolgáid csapatába, és nem kell úgy ugrálnom, ahogy te fütyülsz. A magam ura vagyok, és meg tudom magam védeni - A szolid mosolyom vigyorrá alakul, miközben felé emelem a poharam. - Nem tartozom neked semmivel - Jelentem ki egy vállrándítással, majd lehúzom az italom, és a pultra helyezem, hogy a pultos hallja, hogy tölthet még, habár egy üveggel kértem. Ez a dolga. Egyből ugrik is, én pedig ujjaimmal könnyedén forgatom a poharat, melyben az ital viharosan lötykölődik. Egy pillanatra sem engedem el Claude tekintetét, és az elégedettség jelenik meg az arcomon. Az oka még számára is ismeretlen, és nem fogom az orrára kötni. Bosszantom, vagy sem, nem érdekel. Nincs bennem empátia, és nem félek tőle csak azért, mert sokkalta idősebb nálam. Nincs félni valóm, és ezt tudja nagyon jól. Ezért nem fog megölni. Mert egy cseppnyi félelem nincs ez iránt bennem. És ha még mindig olyan, mint volt, akkor addig nem is fogja megtenni, amíg elő nem csalja belőlem az érzést, ami sosem volt bennem.
Nem sokkal azután, hogy ideiglenes szálláshelyemen kipakoltam, nem húzom tovább az időt, és elérkezettnek látom a pillanatot, hogy felkeressem egykori tanítványomat. A hotel kényelmesnek tűnik, de egy-két hétnél tovább nem fogok ott időzni, addigra Lucas érdekében remélem, hogy mindent helyre tesznek, és lakható állapotban fogom megkapni az új kúriámat. Sok kikötésem volt a birtokkal kapcsolatban, mint legyen álcázható pince, titkos folyosók, jó nagy hátsókert, és még efféle kívánalmak. Bizonyára nehéz lesz megmagyaráznom a halandóknak, hogy nem valami gengszter-klán vagyunk, és vajon miért is élünk tizennyolcan egy fedél alatt, amikor a feudalizmus már nagyon nem divat. De amíg látványosan nem sértünk törvényeket, senkinek nem lehet hozzá köze. Ha pedig mégis vizsgálódna valaki, az emléktörlés csak a legenyhébb eszköz a kezünkben. Olyan régen nem jártam már itt, hogy senki nincsen, aki még emlékezne rám. Legalábbis nagyon kétlem. Minden, ami valaha volt, elveszett. Főleg Mary-Anne volt az, aki nem értette, miért nem valami nagyvárosba megyünk, ahol pöröghetünk, könnyű elvegyülni anélkül, hogy nyomot hagynánk, gyanut keltenénk, ám ez nem demokrácia. Kizárólag én döntök. Nem azért éltem több mint hét évszázadot, mert a divatot követtem. A telefonhívásomból bőven kiderül, hogy mennyire nem örül nekem a fiatal vámpír. Fiatalnak hívom, holott egyátalán nem az, nálam viszont gyengébb. Most már bizonyára erősödött, és az, hogy még mindig él, meglepetéssel tölt el. Való igaz, jól választottam annak idején, de mégis, mentor nélkül egyedül is boldogulni tudott. Viszont nem fejlődött tovább, ehhez egy igazi tanár kellett volna. Egy leendő áldozattal kecsegtet, de ki tudja, mire számíthatok így háromszáz év múltán, a hangja nem arról árulkodik, hogy már repesve várt, így a fogadó ajándékban inkább aljas hurkot látok, mintsem engesztelést. Sok időt töltöttünk együtt, én hátbadöfném, ha tehetem. Habár.. én a logikát követem, míg nála úgy vettem észre, beteges hajlamai vezérlik. Kíváncsi vagyok, hogy mit is jelent az, hogy nekem tartogatja, talán a lány már régen halott, vagy valami rosszabb. Lassan megérkezem a kocsmához, ahol őt sejtem. Nyilvános helyen találkozunk, legalább van annyi esze, hogy igyekszik elnémítani a gyanakvásomat. Ha erdőben, vagy egy kriptában néznénk szembe egymással, valószínűleg nem is egyedül jövök. Nem sokkal utána érkezhettem, mert még érzem a csokoládéval kevert rózsaillatot, ami mindig rá volt jellemző. Talán az én egyediségem, de mindenkihez külön illatot társítottam, így könnyebb az azonosítás. Korántsem olyan jó az orrom, mint a farkasoknak, inkább a vérszomjat érzem, a lüktető vérereket, és ez elég lehet ahhoz, hogy magam előtt lássam őt. Hegyezem a fülemet, és már hallom is, hogy rendel. Hangszíne, stílusa mit sem változott, olyan akár egy makacs kisfiú, aki mindent ki akar erőszakolni. Finom éllel mosolyodom el, ahogy végigsimítok borostás államon. Túl korán van még az iváshoz, de ez most inkább alkalomszerű lesz. A helyiek még évszázadok múltán sem tudnak rólunk semmit, aki pedig igen, az már halott, vagy emlékezetvesztett. Végiglépdelek a sötét, szinte füstös előtermen, ahogy talán kabátokat, felöltőket szokás kirakni, s gyorsan átvágok hozzá, amint megpillantom a sziluettjét egy pohár ital mellett. Ragadozó lépteim hangtalanok, de nem egy vámpír számára, mégis csak akkor fordul meg, amikor már ott állok közel. - Lazarus... – Lehelem bársonyosan, és helyet foglalok mellette. Kézfejeimet a pultnak támasztom, majd amikor a csapos felébólint, akkor intek, hogy ugyanazt, mint a másiknak. Amikor megkaptam az italt, akkor fordulok csak oldalt, mintegy válaszolva az ifjúnak. - A cinizmus a gyengék fegyvere. – Sugalom félmosollyal, amiből széles mosoly kerekedik, mintha csak egy megértő, joviális nagybácsi lennék, azonban ő ismerheti a maszk mögött ébredő fenevadat. Méregetem egy darabig, aztán beletúrva a hajamba, kortyolgatni kezdek. - Nem azért jöttem, hogy kiengeszteljelek. Különben meg igazam lett, boldogultál, így lassan letörölheted a durcás kiskölyök ábrázatot, mielőtt még én teszem. – Halkan, mégis fenyegetően beszélek. Mintha az egész kocsmában megnőttek volna az árnyékok, amióta megérkeztem. Vagy talán én magam lennék az árnyék? Fiatal volt még nagyon, amikor felkaroltam, de nem foghatom az örökkévalóságig a kezét, próbára kellett tennem, na meg nem is illik abba a társaságba, akiket véglegesen befogadtam.
Egy pillanatra furcsa érzés suhan végig rajtam. Túl messzire mentem ezzel a Virginia nevezetű kis vámpírral, talán sok volt a kötélen a verbéna, talán sok volt a kínzás. Egy röpke pillanat volt csupán, egy elkapott pillantás a rossz időben. Ki kell szellőztetnem a fejem, túl sok volt az égett hús szaga, melyet ki kell űznöm. Nem félek, hogy elszökik, nincs ereje hozzá. Igazából szinte semmihez sincs ereje, ha nem lenne halhatatlan, talán bele is halna... Mindenesetre távozáskor egy jó adag verbénás rongyot tömtem a szájába, mindezt persze kesztyűben, hiszen engem is éget, piszkosul. Így jobban teszem, ha óvatosan bánok ezekkel a dolgokkal. Az évszázadok alatt kifinomultabbá vált a kínzási technikám, s mindig is elértem a célomat. Sokat kellett gyakorolnom, hazugságok, az igazság elferdítése mind csupán életmentésre szolgált eleinte. Az emberek világában erre aligha van szükségem, hiszen az igézés sok esetben megoldás, de ez a rohadt kisváros tud rólunk. Mégis itt vagyok még mindig, s vajon miért? Bár sok félni valóm nincsen... Pár koszos rám támadó senkivel elbírok jómagam is. Mivel az Ősök leléptek ebből a porfészekből, így szinte az egyik legerősebb voltam a városban ezidáig. Az a telefonhívás nem kellett volna. Reméltem, hogy az a szemét meghalt azóta. Háromszáz éve nem láttam, akkor is kihúztam a gyufát, és felbosszantottam, ami megvallom kedvemre való volt, de akkor még tudatlan kis semmi voltam hozzá képest. Azóta jobb vagyok. Hazudtam neki, s azt hiszi övé lehet ez a lány, akit fogva tartok egy ismeretlen helyen. Akit nem fog megtalálni, csakis akkor, ha én akarom. Nem félek tőle, habár jóval idősebb nálam. Ráadásul ismerem ezt a koszos kis unalmas várost, így itt is el tudok előle tűnni, s csak akkor előjönni, ha úgy akarom... Bár nem mintha az utóbbi fél órában bármi más kitöltötte volna a gondolataimat, mint az, hogy kiszedjem a számomra fontos információkat Virginiából. Tudnom kell hol van Heather. Felbosszantott. Átvert. És ismét kihasznált. Kihasználta azt a minimális jó szándékomat, de befejeztem. Nem leszek könyörületes. Többé nem hagyom ezt neki, ostoba módon engedtem egy nőnek, hogy átvágjon. Szánalmas és undorító alak vagyok, hogy ezeknek bedőltem. Megtorpanok. Egy bár, vagy pub körvonalai rajzolódnak ki előttem. Futottam, most jól esett. Már nem érzem az égett hús szagát az orromban, és már nem hallom a lány sikolyait a fülemben fantomként, ahogy a bűntudatomat akarják előhozni. Persze nem tudja, hogy nekem ilyen nincs. Nem ismerem ezt az érzést. Kivágom az ajtót, s egy pillanatra rám szegeződik pár tekintet. Nagyon nem érdekel, egyből a pulthoz sietek, majd ruganyos mozdulattal ülök fel az egyik bárszékre. - Whiskeyt. Tiszán. Egy üveggel, mintha élnél! - Nézek a fickóra, aki egy pillanatig kábán pillant rám, én pedig áldom a szerencsémet, hogy ez az idióta nem fogyaszt verbénát. Persze én igéztem meg arra, hogy azt higgye, minden nap azt issza a reggeli kávéjába, de ez is egy mellékes kérdés. Az italom elém csusszan, én pedig lehúzom az italt. Nem rég érkeztem ide, szinte körbe sem néztem. Bár sokan nincsenek ma ebben a bárban, bár nem is csodálom, eléggé sok a pletyka az éj démonairól, akik vadásznak az emberekre. Nem messze tőlem ül valami alkoholista, mindig itt van, amikor csak ide betérek, talán miatta megy a bolt, legalábbis amennyit minden este iszik. Talán még három üvegre van attól, hogy kihajítsák. Távolabb valami párocska romantikázik, nekem pedig hánynom kell tőlük, az egyik boxban pedig egy csapat idióta nagymenő. Lágy zene szól, ami egy kicsit emlékeztet a coutry időkre, mikor minden kocsmában ilyen szag és ilyen zene szólt. Bár nem voltam nagy rajongó, soha nem leszek, mégis figyeltem, a mellettem felvirágzó, és elhervadó korokat, és azonosultam mindegyikkel. Mégis ez a kedvencem, ha lehet ezt mondani. A technika mindenhol ott van, ami persze nem egy hátrány, de olykor rettenetesen irritáló, főleg, hogy a kezemben csak úgy törnek a telefonok. A legutóbbit akkor vágtam a földhöz, mikor az az átkozott álszent fattyú felhívott. Nem kellene így éreznem, ha nem hagyott volna magamra. Dühös vagyok rá. S haragom cseppet sem enyhült, több mint ötszáz év után sem. Ott hagyott, és még örült volna a halálomnak...
" - Tessék? - emelem meg a hangom, ahogy meghallom Claude hangját a hátam mögött. - Jól hallottad. Boldogulsz magadtól is. Nincs rád szükségem... - ismétli el hozzám intézett szavait ugyanolyan ridegen, ahogy eddig beszélt. Egy apró kis reményfoszlány éledt fel a szememben, mikor a szárnyai alá vett. Csupán három év volt, míg ide eljutott. Nevetséges vagyok az ostoba képzelgéseimmel, de akkor, mikor felkarolt, egy pillanatra örültem valaminek, amit ebbe az egész rohadt történetbe beleképzeltem. Valamit látott bennem, és megváltozott. A tekintete döbbenetet sugall. Valamiféle csalódást talán, vagy csak én látom bele? - Dögölj meg szemétláda! - állok meg előtte vámpírsebességgel, és menet közben felborul egy gyertyatartó. Körülöttünk hullák hevernek. A családom holttestei, egy másodpercnyi ideig rápillantok a nővéremre, aki alig egy órája még könyörgött az életéért - Te tettél ilyenné - sziszegem az arcába a szavakat, majd ugyanezzel a lendülettel a kezemben tartott tőr a szíve mellett fúródik az oldalába. Ezzel nem ölöm meg, de nem is ez a szándékom. A tűz egyre jobban terjed, én pedig az életemért futok. Az életem a tét, s nem hagyom, hogy ez a senki elvegye. Mert a tekintetében ezt láttam, hogy meg akar ölni. Lehet, hogy sosem tervezte, lehet, hogy csak én képzeltem bele, de nekem ez épp elég... Épp elég arra, hogy gyűlöljem őt, mint soha senkit még..."
Távolról hallom az ajtó halk csapódását, majd léptek közelednek, végül megáll mögöttem. A pult mögötti tükörben kirajzolódik egy alak, s jól ismerem ezt az alakot. A lépései még mindig ugyanazok. A férfi, akit apám helyett apámként kezdtem tisztelni, majd elvette tőlem. Már nem vágyom semmire, csak arra, hogy bosszút álljak. Megtanultam az orránál fogva vezetni, rám talált, mert engedtem neki, de a nőt nem adom, ahogy a büszkeségem sem fogja a porig alázni többé. - Micsoda nem várt meglepetés! Örültem, de már mehetsz is - Mordulok az orrom alatt, és szinte biztos vagyok benne, hogy ezt csak ő hallja. Hergelem? Nem tudom, ez is megeshet, bár titkon élvezném a haragját. Képtelen lenne megölni, mert akkor megtette volna ötszáz éve, vagy háromszáz évvel ezelőtt. Mégsem tette, pedig esélye volt rá nem is egyszer. Előny. Amivel élvezet élni, de persze azért nem bosszantanám fel nagyon, csak egy kicsit, talán mert szeretek játszani... Elhitetni vele ezt-azt. Főleg, hogy szerintem nem fog távozni egyhamar. Nincs olyan szerencsém, ahogy a legutóbb sem volt...
Caroline csodásan elintézi Seant. Tudtam, hogy ez a lány nem csak gyönyörű és okos, de a felszín alatt gondosan elrejtve ott lapul ez a fajta vadság is, egy kis agresszió, egy kis sötétség is, ami el is várható a fajtától. Nem azt mondom, hogy szeretném, ha mellettem teljesen kifordulna magából. Csak véleményem szerint jó neki, ha végre nem ragaszkodik annyira a tökéletességének álcájához, és beismeri végre, hogy semmi sem csak fekete, vagy csak fehér. Egy mosollyal küldök Caroline felé, majd kicsit előrébb lépek, mondjuk úgy, ösztönzésképpen a farkasok felé. Kíváncsi vagyok, melyikük lesz az első, aki kinyitja a száját, és végre mond nekünk valamit a vadászunkról. Ám ekkor olyasmi történik, amire egyikünk sem számíthatott. Egy fiatal, vörös hajú lány fut be a folyosóra a bár felől, elkerekedett riadt szemei azonnal Seanra vetődnek. Csak egy pillanatra torpan meg, aztán odaszalad a sráchoz, lehajol hozzá. - Sean, jól vagy? - hangja rémült, göndör tincsei az arcába hullanak, kicsit mintha megrázná a fiút. Meglepetten figyelem a jelenetet. Az alfa barátnője lenne? Nem marad időm sokat tűnődni a történteken, mert hirtelen felénk fordul, tekintete vadságról és megvetésről, sőt, gyűlöletről árulkodik. - Mocskos vérszívók - szűri fogai között a szavakat, majd hirtelen előkap egy kisebb fegyvert valahonnan a belső zsebéből, és két golyót belém ereszt, egyiket a bal karomba, a másikat a tüdőm jobb felébe kapom. Aztán Caroline-ra céloz, és a szíve mellett találja el. Arcom eltorzul a fájdalomtól, mégis sebesen mellette termek, és a karjamba tartom, mielőtt összeesne. Hát persze, a vörös hajú lány a vadász. Pisztolyának tára nem fémmel van tele, hanem fával. Ami ráadásul át van itatva farkasméreggel. Ha a vadászunk összefog a helyi falkával, az tényleg halálos lehet Mystic Falls vámpírjaira. De nem rám. Csak ki kell szednem a golyókat, és rendben is leszek. Caroline esetében súlyosabb a helyzet. Félresöpröm az arcából és a nyakából a tincseit. Haldoklik. A méreg minden egyes levegővételével egyre csak terjed a szíve felé. És addig hiába itatom meg a véremmel, amíg nem szedem ki belőle a golyót. De nem menthetem meg őt is, és intézhetem el a falkát egyszerre. Nincs rá időm. - Lőhettem volna a szívébe is, de így szórakoztatóbb, nem? - mondja a vadász lány, ahogy észreveszi a riadt pillantásom. - Egy rövid haláltusa... kérdés, hogy a méreg, vagy a golyó éri el előbb a szívét? - gúnyos szavai csengenek a fülemben, miközben döntésre jutok. - Sajnálom, drágám - suttogom Carolinenak, majd egy hirtelen mozdulattal kitekerem a nyakát. Mindenki hitetlenkedve hőköl hátra körülöttem, pedig ez a vámpírlány legjobb esélye. Ha átmenetileg meghal, és megáll a szíve, nem pumpálja a vérét, akkor a méreg sem tud olyan gyorsan tovább terjedni. Aztán felállok, és a karjaimba tartva őt, kisuhanok a vérfarkasokkal teli épületből. Nagyon jól tudom, hogy mire visszajövök, már csak hült helyük lesz, de a menekülés nem menti meg őket sokáig a bosszúmtól. És a vadászt sem fogom kímélni ezek után. Ha kell, keresek valakit, aki elvégzi helyettem a piszkos munkát. Nyilván ki lehet kerülni valahogy az átkát. Az autóhoz érve azonnal kifejtem a lány felsőjét, majd rövid habozás után belenyúlok a sebébe, és kiszedem a golyót. Aztán remegő, véres kezemmel túrom át a kocsi elsősegélyobozát egy fecskedőért, és megtöltöm a saját véremmel. Egyenesen Caroline szívébe adagolom. Amint visszatér az életbe, a szíve máris sebesen küldheti szét a méreg ellenszerét a testébe. Végül úgy döntök, most jobb, ha nem magamhoz viszem haza. Egy ilyen élmény után az anyjára lesz szüksége, akit ott találhat maga mellett, ha felébred, így hát a Forbes házhoz indulok meg vele.
Játék vége
•• Words: 581 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.] •• Note: - ••
Hogy lehettem ennyire végtelenül ostoba? Olyan könnyedén sétáltam bele a csapdájába mintha csak egy kisgyermek lennék aki elé elég volt egy falat csokoládét dobni. Testemet a sajátjához húzta, karomat átfonta karjával és a karó amit az sem tudom, honnan a fenéből húzott elő, már a szívemnek is szegezte. Magamban szitkozódtam, mert tudtam, ha megszólalok, csak rontok a helyzeten. Meg tudtam volna óvni magamat, anélkül is, hogy Klaus megtette volna de egy szavam sem volt… miért? Mert fordított helyzetben, ugyan ezt tettem volna. Igen, a szerelem sebezhetővé teszi az embert de aki nem ismeri a szerelmet, az sosem élt igazán. Nehezen de sikerült befognom a számat de csak nem bírtam ki, hogy ne nyissam nagyra amikor már biztonságban voltam. - Nagyon-nagyon ostoba dolgot műveltél Sean. – jeleztem Klausnak, hogy elereszthet. Nem a kislányos Caroline voltam, már réges rég nem. Erős voltam. Az se törpüljön el ez mellett, hogy okos is. – Nem ez volt a terv, Sean. – Körbenéztem. A falka megdöbbent tagjainak pillantása köztem és Sean között cikázott. Folytattam amit Klaus elkezdett. Aláástam a falka vezetőjének tekintetét. – Mégis mit gondoltok, miért nem tudtatok az érkezésemről? Sőt, hova tovább… miért engedte volna meg Sean, hogy Klaus csak úgy besétáljon… gondolkozzatok. – ejtettem ki lassan és megfontoltan a szavaimat. - Kinyírlak te ribanc… - suttogta Sean akinek annyi esze sem volt, hogy megcáfolja a szavaim. Fenyegetésével csak annyit ért el, hogy alátámasztotta mindazt amit mondtam. Elvigyorodtam… beteges, nem rám jellemző vigyor volt ez de nem akartam lemosni az arcomról. – Hmm, lássuk a listát. Katerine Pierce. Vámpír lettem. Apám is tett rá kísérletet. Ma már nem él. – rettentően fájt így kimondanom de tudtam ezzel csak erősebbnek tűnök – aztán egy rakat vérfarkas elrabolt, kínzott majd megpróbáltak végezni velem… ja, igen, halottak… és azt említettem, hogy az ősök anyja, minden boszorkányok között az első is próbálkozott? Most már a sírban rohad. – eltűnt a mosoly az arcomról. Reméltem, hogy Klaus megérti mire megy ki a játék és nem hagyja, hogy feleméssze a fájdalom gondolata… a fájdalom mi szilánkjaira robban az emberben ha arra gondol, hogy elvesztette az édesanyját… vagy az apját. Nem kellett odanéznem, anélkül is éreztem, hogy a farkasok feszültsége megnövekedett. Az alfájukra pillantottam. – Szóval, Sean. – kezdtem bele de az egyik farkas megállította a mondandóm. – Eladtál neki minket? – nem kellett sokat mondanunk Klaussal, hogy a falka szétessen, persze ha neki volt még mondanivalója, nem kételkedtem abban, hogy megosztja velünk. Innentől nem volt sok dolgom azzal aki karót szegezett a szívemnek… mégis, meg akartam bosszulni amit tett. Azt akartam, hogy fájjon neki. Ahogy annyiszor fájt nekem is. Előrébb léptem és nem érdekelt a sok szempár ami rám szegeződött. - Na mi lesz Sean? Bevallod mit tettél… vagy hagyod, hogy én meséljem tovább a történetet? – kész, eldurrant az agya. Nekem esett de elszámította magát; a karját a háta mögé csavartam és a falnak csaptam. Dühös voltam és eszem ágában sem volt megállni. Láttam, hogy közelítenek a farkasok és ez megállított. Eleresztettem és a földre löktem. – Az torolhatja meg rajta először amit tett, aki beszélni kezd a vadászról. – léptem vissza egy lépést, had ölelje körbe a földön nyomorgó alfát a saját szégyene és falkája haragja. Klausra pillantottam és őszintén reméltem, hogy nem csináltam hülyeséget… hogy valódi segítség voltam a számára.
▲ words: 528 ▲ music: [You must be registered and logged in to see this link.]▲ note: -
A szerencsétlen lassan már nyüszít a kezem alatt, akár egy igazi farkas. Pedig már régen engedtem a szorításomon egy keveset. Na nem csupa jóindulatból, de nyilván össze kell szednie magát valamelyest, hogy ki tudjak szedni belőle pár értelmes szót. - Ha még nem lenne nyilvánvaló, a türelmem véges - kapom el hirtelen a másik karját is. - Vagy beszélni kezdesz végre, és elmondod, amit tudni akarok, vagy legközelebb nem leszek ilyen óvatos, és még véletlenül letépem a fél karodat. Gyorsan gondold meg, hogy mit akarsz, kis haver - mosolyom gonoszkásan villan az arcomon, és tudomást sem veszek a körülöttünk gyülekező többi falkatagról. Illetve figyelmen kívül hagyom őket, amíg a szemem sarkából meg nem pillanatom Carolinet a folyosó végén. Azonnal átvillan az agyamon, hogy mégsem kellett volna őt magammal hoznom, éppen abban a pillanatban, amikor a mögötte álló, fiatalabb férfi hirtelen elkapja, és oldalt, a lány a szíve alatt máris egy karó áll készenlétben, hogy egy rossz mozdulattal belé fúródjon. - Engedd el a srácot, hibrid, vagy a csinos kis szőke issza meg a levét - vicsorog rám a farkas Caroline feje mögül. - Na lám, mennyi ravaszság és elszántság egy pultos sráctól - mondom olyan könnyeden mégis gúnyosan, mintha a legkevésbé sem érdekelne a vámpírlány sorsa. - Nem csak pultos vagyok, hanem az üzletvezető is - villantja felém szemeit a srác büszkén, akár egy kölyök, aki a jó jegyeivel dicsekszik, ennek ellenére a többiek tekintetéből csak úgy süt a csodálat és a tisztelet. - Ahogy elnézem, nem csak az üzletet vezeted, hanem az egész csürhét is - állapítom meg hangosan, valamivel kevesebb gúnnyal a hangomban, hisz nyilvánvalóvá vált, hogy vele kell alkudoznom, ha többet akarok tudni a vadászról. - Na, engedd el őt, amíg szépen mondom, és hívd vissza a kutyáidat, ellenkező esetben nagyon csúnya vége lesz ennek a beszélgetésnek - teszek feléjük pár határozott lépést. - Most szólok, ha a lánynak csak a haja szála is meggörbül, mind halottak vagytok. Világos? - egy újabb fenyegető lépés, tekintetemben sárgán villan a farkasom, azt üzenve, hogy nem te vagy itt az egyetlen alfa. Páran meg is hunyászkodnak, és hátrálnak egy kicsit, csak a vezetőjük marad rezzenéstelen. - Ne hülyéskedj, Sean! Engedd el a csajt, mielőtt veszélybe sodorsz mindenkit - kéri a srác, akinek korábban már volt szerencsére megízlelni a haragomat. - Én vagyok az alfa - dörren fel Sean eddig nem látott határozottsággal. - Én osztom a parancsokat, nem te. Addig nem mozdul senki, amíg a hibrid el nem hagyja az épületet - morogja, majd felém fordul ismét. - Nem tudunk semmit a vadászról, szóval jobb ha eltűntök, és nem is jöttök vissza. Elengedem őt, amint elhúztál innen - mondja idegesen Sean, és közben láthatóan megremeg a Carolinet szorító keze. A többiek is feszülten mocorognak. Egyértelmű, hogy hazudik. Sőt, meg merem kockáztatni, hogy van valami közük is a vadászhoz, esetleg egy lesz közülük. Bár nyilván az furcsa lenne. Viszont most fogyott el a türelmem. Már elég közel értem ahhoz, hogy gyorsan és meglepetésszerűen tudjak mozdulni. Hirtelen elkapom Sean karós kezét, és kicsavarom belőle a fegyvert, a következő pillanatban pedig Caroline már az én karjaimban van.
•• Words: 514 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.] •• Note: - ••
- Klaus… - szóltam mielőtt kiszálltunk volna az autóból. Ajkaim mosolyra húzódtak, ahogy rám pillantott. Elmondhatatlanul könnyebb volt mellette lenni mint elfojtani mindazt amit iránta éreztem. Ez nem egy hirtelen fellángolás volt és ezt pontosan tudtam. Épp ezért ki akartam élvezni mindazt az időt amikor nem mások ítéletétől kell rettegnem. Nem vártam meg még megkérdi mit szeretnék, csak közel hajoltam és gyöngéd csókot leheltem ajkaira, hogy aztán kiszálljunk és bólintva vegyem tudomásul mindazt amit mond. Annak ellenére, hogy felkészültem rá, meglepett a rengeteg szempár ami fogadott bennünket. Nagyot nyeltem ahogy a pult felé indultunk de érintésének hála, megnyugodtam. - Persze. – mosolyogtam rá majd helyet foglaltam az egyik bárszéken. Nem néztem Klaus után mert nem akartam, hogy a farkasok azt gondolják, csak ő nyújthat számomra védelmet. A pultos rám nézett és tudtam; tudja mi vagyok valójában így egyenlőre nem éreztem túlságosan biztonságban magam. - Két whiskyt, jéggel. – jegyeztem meg és érthető módon a srác nem kérte a személyimet. Nem szoktam inni most mégis szükségem volt rá. Bevallom, féltem, annak ellenére is, hogy Tylert és Masont is lenyomtam már. Voltam már vérfarkasok áldozata. Pokolian fájdalmas móka. A félelem pedig lehúzatta velem az italt, amint megérkezett. - Sean vagyok. – a pultos srác, fiatal, a húszas évei végén járhat kezet nyújtott felém. Bizonytalanul mosolyogtam rá és nyújtottam ki a sajátomat, hogy kezet rázzak vele. – Caroline. – a férfi is mosolygott és szorítása sem akarta ripityára törni a csontjaim, ami megnyugtatott. Határozottan éreztem, hogy nem akar ártani nekem. - Talán segíthetek. Kit kerestek? – mélyen a szemeibe néztem és úgy feleltem – Egy vadászt aki nemrégiben itt járt. – Sean nem tűnt meglepettnek… mintha számított volna ránk. Bólintott. – Egy nővel volt, akibe aztán tűt döfött és hagyta megrohadni. – minden mozdulatából nyugalom áradt, mégis hangja dühös volt. - Sajnálom. – mondtam őszintén de mielőtt újra megszólalhattam volna üvöltést hallottam, ahogy a vérfarkasok is, akik közül három, azonnal felpattant a helyéről és arra indult amerre Klaus is pár percre. Már én is emelkedtem amikor Sean megragadta a csuklóm. - Ha utánuk mész, percek alatt széttépnek. Maradj! – megrántottam a karom aminek következtében szorítása megerősödött a csuklómon – Segítenem kell neki! – suttogtam halkan de határozottan mire Sean végre eleresztett. – Rendben. De megyek veled. – nem értettem. Hiszen nem is ismert… arról nem is beszélve, hogy úgy tűnt, nagyon is tisztában van azzal, kivel érkeztem ide. Kilépett a pult mögül és leintve pár kíváncsiskodó vérfarkast indult meg a társaságomban Klaus felé. - Mindig is a fair play oldalán álltam. – köszörültem meg a torkomat miközben karjaim összefontam és harcra kész pózba vágtam magam.
▲ words: 415 ▲ music: [You must be registered and logged in to see this link.] ▲ note: -
Szólok az előbbi hibridemnek, hogy hozzanak egy-két bekészített tasakot Carolinenak, és csak miután megbizonyosodtam róla, hogy jól van, és nem maradt éhen, akkor tessékelem ki az autóhoz. Mivel a reggelin túl vagyunk, nem hiszem, hogy kitérőt kellene tennünk a Forbes ház felé. Helyette azonnal a külvárosba hajtok. Amint megérkezünk a megfelelő pubhoz, azonnal tudom, hogy ez nem egy egyszerű kocsma. Jártam már itt. Vérfarkasok törzshelye, és bár az előző tulajdonost, meg a falka egy részét már átváltoztattam, még mindig – vagy azóta ismét – akadnak szép számmal itt a fajuk képviselőiből. A keserűségemet csak fokozza a tudat, hogy a hely korábban Kiráé volt. - Ne keveredj messzire mellőlem, mert könnyen bajba kerülhetsz. Ez a pub a helyi vérfarkasok egyik kedvelt gyülekező helye – adom Caroline tudtára. Lehet, nem kellene nagyon féltenem, hisz már nem egy kölyök vámpír, tud vigyázni magára. De azért ha szemet szúr a kutyáknak, nem biztos, hogy egyedül meg tud küzdeni egy falkával. Belököm a bejárati ajtót, és belépve azonnal a jelenlevők legalább fele felénk fordul. Páran idegesen mozgolódni is kezdenek ültükben… a többiek valószínűleg még nem tudják, ki vagyok. Egyelőre nem akarok nagy feltűnést, vagy felhajtást, inkább csak megfigyelni, ezért Caroline derekára csúsztatom a kezem, és a pulthoz kísérem. - Megtennéd, hogy rendelsz nekem is valamit? – kérdezem egy félmosollyal. – Azonnal itt leszek – teszem még hozzá, aztán megindulok a mellékhelyiségek felé vezető folyosóra, ahová korábban az egyik farkast kisurranni láttam. Egy pillanat alatt el is kapom a grabancát, és a falhoz szorítom. - Valakinek milyen sietős lett hirtelen! Téged már ismerlek valahonnan... Jack, nem igaz? Régi és állandó törzsvendég. Biztos azt is láttad, mi történt a idebenn korábban, amikor a vadász itt járt. – A férfi riadtan rázza meg a fejét, mire kicsit szorosabban tartom. Biztos vagyok benne, hogy tud valamit, és ki fogom szedni belőle vagy így, vagy úgy. - Szerintem tudod, ki vagyok, és hogy mikre vagyok képes, úgyhogy én a helyedben gyorsan beszélni kezdenék. De ha ragaszkodsz hozzá… be is mutatkozhatok – sötétül el a tekintetem, majd gonosz mosoly jelenik meg az arcomon. – Klaus… Mikaelson… vagyok – hangsúlyozok minden szót úgy, hogy közben három precíz és gyors mozdulattal elengedem a nyakánál, elkapom a bal karját, majd el is töröm. A farkas felordít, majd azonnal három másik jelenik meg a folyosó végén, akik aztán megállnak mögöttem pár lépéssel.
•• Words: 377 •• Music: [You must be registered and logged in to see this link.] •• Note: - ••
Az unalom egy gyilkos érzés. És én éppen haldoklom. Az egész délelőttöt és délutánt azzal töltöttem, hogy neteztem, filmeket néztem, babás könyveket olvastam, de utóbbi elég ijesztő volt, szóval le is mondtam róla. De komolyan, azok a hátborzongató képek a nők méhéről, meg a kis petékről valami borzasztó. Nem az én gyomromnak való. Estére már lövésem sem volt arról, hogy mit csinálhatnék, szóval bevágódtam a kocsimba, és a belváros felé vettem az irányt. Úgy hallottam, hogy nyílt odabent valami új hely, és ideje lenne megnézni. Bár alkoholt nem ihatok, az elég káros lenne a babámra nézve. Szóval marad a gyümilé, biztos az is van ott. Vagy nincs. De remélem, hogy van. Amíg vezettem, gondolkodtam. Hogy min? A jövőn, hogy mi lesz velem. Kismillió variáció jutott már eszembe, de egyik sem tűnik olyannak, ami jó lenne. Nem így terveztem az életemet… Sosem gondoltam arra, hogy húszévesen gyereket fogok várni bárkitől, nemhogy egy vámpírtól. Már annyiszor végiggondoltam ezt, de századjára is őrültségnek tűnik, pedig már igazán megszokhattam volna. De hogy is lehet ilyen dolgot megszokni, felfogni, megérteni? Ez teljesen ellent mond azzal, amit 20 éven keresztül elhittem. Igazából azt sem tudom, hogy akarok-e ebben a világban élni. Szeretem Kolt, ez egyértelmű. De nem biztos, hogy az idegeim elviselnek még több természetfeletti dolgot. Ki tudja, mennyi ilyen lény mászkál még a világban? Miről nem tudok még? Kollal még nem igazán ültünk le beszélgetni a dolgokról. Egy bizonyos szinten úgy gondolom, hogy talán jobb is, ha nem tudok mindent. Ha úgy döntenék, hogy mégsem élek ebben a világban, akkor jobb, ha minél kevesebbet tudok róla. Bár egy időben nagyon csábított a vámpírrá válás, de aztán terhes lettem. És ez ráébresztett néhány dologra. Mondjuk azokra, amiket vámpírként nem tehetnék meg… Sosem öregednék meg, bár ez nem lenne ellenemre. De mindig félnem kéne a napon, hogy mikor csusszan le a gyűrű az ujjamról, ami megvédene a haláltól. Félhetnék a vámpírvadászoktól, akiknek eltökélt szándéka, hogy kiirtsák a vámpírokat a földről. Talán igazuk is van… Talán tényleg vannak olyan vámpírok, akik megérdemlik a halált, de olyan emberek is vannak. Szóval ez alapján nem lehet eldönteni, hogy ki haljon meg… Bár én beszélek, 20 éves vagyok, semmit nem tudok a világról, a vámpírokról és a többi természetfelettiről. Ahogy a gondolataimba merülve hajtottam, majdnem túlmentem a kis báron. Gyorsan lefékeztem, majd beálltam a parkolóba. Egy pasi majdnem nekem jött, és ahogy odanéztem, éppen le tudtam olvasni a szájáról, ahogy azt mondja: szőke nő. Felemeltem a kezemet, és a középső ujjammal szépen bemutattam neki. Seggfej. Kiszálltam a kocsiból, bezártam azt, majd bementem a bárba. Körbenéztem, bár szinte biztos voltam benne, hogy egy ismerős alakot sem fogok látni, és ez így is volt. Sóhajtottam, majd a pulthoz sétáltam, és a kezembe vettem az itallapot. A kínálat 90%a alkoholos ital, de azért volt ott néhány üdítő, és persze víz. Valamivel le kell öblíteni a vodkát… Rendeltem egy narancslét, és amikor megkaptam, megfordultam a székemet, csak úgy megszokásból. Ekkor szúrtam ki a srácot, akit ugyan még személyesen nem ismertem, de hallottam már róla, és láttam is az álarcos bálon. Eléggé unatkoztam még mindig, szóval lemásztam a székről, és odasétáltam hozzá. - Szia. Damon, igaz? – tettem fel a kérdést, és helyet foglaltam mellette. – Nem hiszem, hogy emlékszel rám, de az álarcos bálon találkoztunk. Vagy inkább láttuk egymást. Stefannal voltam akkor – próbáltam meg emlékeztetni, de nem valószínű, hogy sikerül. Tudom róla, hogy vámpír, de egyáltalán nem félek. Ha egy fél ősi család áll mögötted, nem valószínű, hogy bárki bántani merne. Persze nem szabad elbíznom magam, mert bármi megtörténhet. Megigazítottam a lógós pólómat, hogy féletlenül se látszódjon a hasam, bár nem olyan nagy. De még talán kövérnek néznének az emberek. Azt pedig nem akarom, mert nem vagyok az.
Vendég
welcome to my world
Vendég
Tárgy: Re: Bejárat Csüt. Jún. 28, 2012 8:39 pm
Faith & Damon
Untam a hétköznapokat, a Klaus ügyben egyértelműen csend állt be. Feszült volt a légkör, nem történt semmi és engem ez idegesített. Én tenni akartam végre valamit, egy őrültséget, hogy megint éljek. Nem állapot otthon a whiskies üveggel ülnöm a fotelban és várni, hogy történjen valami. Ha más nem, én találok ki valamit, ami miatt felébred kicsit ez a város. Inkább tépkedjek folyamatosan hibrid szíveket, csak ne kelljen unatkoznom. Nyílt a környéken egy új hely, úgy döntöttem elmegyek oda. Megnézem milyen a whiskiejük aztán, talán ha lesz alkalmas alany, akkor végre megint emberből iszom. Mostanában a zacskós véren éltem, pedig sokkal ízletesebb volt az, amit közvetlen egy személyből szívok ki és frissen pumpálta le a szíve. Teljesen más élmény volt feltépni egy nyakat a fogaimmal, mint egy zacskót feltárni. Talán a zacskós vér egyetlen előnye az volt, hogy választhattam vértípust. Ha éppen nullás vért akartam inni, akkor azt ittam, ha pedig másra fájt a fogam, akkor mást. De hiányoztak a régi őrültségek, felelőtlenül döntéseket hozni, halottakat magam után hagyni. Gyakorlatilag Stefannál épp hogy jobb voltam, teljesen unalmas lettem és semmit nem követtem el, ami miatt utálhatnának. Ez hiányzott. Jó voltam és ezért elvárták, hogy jól cselekedjek. De én nem akartam jól cselekedni, de Elena és a felelőtlenségem nem létezhettek egyszerre. Vagy találni kell egy nagyon jó módot, hogy egyszerre mindkettőt élvezhessem. Egész jól nézett ki. O’Connels pub. Ha belülről is hasonlóan mutat és a kiszolgálás is megfelelő, a Grillnek esélye se lesz ellene. Bár, nem biztos, hogy mindenki így van vele, én ide járnák ezen túl. Az új légkörre amúgy is szükségem van, a Grillben csak a szokásos unalmas arcokat látom. Billiárdozó 15 évesek, kamasz lányok, akik a tekintetükkel szinte könyörögnek, hogy szívjam ki az utolsó cseppig a vérüket, az éjszaka folyamán és én ezt nem tehetem meg, mert sokan járnak oda, akik tudják, mi vagyok. Tisztában vagyok vele, hogy mi vagyok, és ha olyat teszek, ami nincs ínyükre, megállítanak, nekem, pedig egy karó nem hiányozna a szívembe. Lehet hogy a túlvilág bulis hely, de én élvezem az életet itt Mystic Fallsban, csak fel kell valamivel dobni a hangulatot. Sokkal több izgalmas történt itt, mint amikor 4 évet Las Vegasban töltöttem, pedig az se volt egy unalmas hely. Minden reggel más hulla várt az ágyamban, néha túlélték és megigéztem őket, hogy felejtsék el és hordjanak sálat, amíg nem gyógyul be a seb. A hely, kellemsen bűzlött a füstszagtól és alkohol mámortól. A bárpultnál helyet is foglaltam és kikértem a whiskiemet, ami már szokásossá vált. Szinte többet iszom azt mint bármi mást, de a sör és egyéb alkohol tartalmú italok nincsenek annyira ínyemre. Az évek alatt rám ragadt ez a szenvedély, de nem vált alkoholizmussá. Nem csak a részegítő hatása miatt fogyasztottam, az íze miatt és gyűlöltem a whiskie-kóla és egyéb hasonló italokat. Az alkoholfogyasztás téren manapság nem volt ízlés, bármit megittak az emberek, ami ütött. De én ezt élveztem, a részeg emberek társaságát, akik teljesen meg vannak vadulva és őrültségre vágynak. Pont, ahogy én, de én józanon is hasonló vágyakat kergetek.
Calysta Munter-Graves
welcome to my world
► Residence :
London
► Age :
19
► Total posts :
1241
WICKED WITCH ℘
Tárgy: Bejárat Pént. Jún. 22, 2012 1:28 pm
▲ ▲ ▲
A hozzászólást Klaus Mikaelson összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Júl. 21, 2012 10:11 pm-kor.
Kezdőlap
Tárgy: Re: Bejárat 
▲ 
